2012. december 30., vasárnap

FILM–KÉPREGÉNY – DEKAMERON 9/4: CIAPPELLETTO

Pier Paolo Pasolini 1970 őszén forgatott filmet Giovanni Boccaccio novellagyűjteménye, a Dekameron alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, a végső változatból azonban kettőt kivágott: az egyikkel (Girolamo és Salvestra) elégedetlen volt, a másiktól (Alibech) terjedelmi okok miatt kellett megválnia. Eredetileg három szereplő – Ciappelletto, Chichibio és Giotto – személye köré építette volna a filmet, és tizenöt mesét választott hozzájuk, ám terjedelmi és anyagi okokból változtatnia kellett az elképzelésein. Chichibióról és öt történetről lemondott, a többi mesét pedig Ciappelletto és Giotto alakja köré rendezte. A végleges változatban Ciappelletto a negyedik történet főszereplője lett, de már előbb is megjelenik a meséket összekötő intermezzókban. Vele indul a film: éjjel agyonver egy ismeretlent, a holttestet egy szakadékba dobja, sőt egy nagyot köp a tetem után. A „néma” kertész, Masetto történetének bevezetőjében Ciappellettót a tömegben látjuk, ahol észrevétlenül kizsebel egy izmos férfit, majd a lopott pénzzel elcsábít egy kamasz fiút. Mire elkezdődik a róla szóló mese, már tisztában vagyunk azzal, hogy egy velejéig romlott gazfickóról van szó. Pasolini egyik legjobb barátjára, az általa felfedezett Franco Cittire osztotta a szerepet, a színészt Róma szegénynegyedében ismerte meg. Ciappelletto a történet első harmadában két vendéglátója társaságában a Fenesta ca lucive című régi nápolyi dalt énekli, amely Pasolini trilógiájának zenei kulcsmotívuma. Musciatto Franzesit Guido Alberti (1909–1996) alakította, aki közel négy évtizedes karrierje során epizódszerepeket játszott. Az álomjelenetben a csontvázak királynőjének szerepében Monique van Vooren belga színésznő és modell látható. A jámbor gyóntatóatyát Pasolini másik barátja, Giuseppe Zigaina (1924–2015) képzőművész személyesítette meg. A rendező brutális meggyilkolása után Zigaina állt elő azzal a különös elmélettel, hogy Pasolini valójában rituális öngyilkosságot követett el, melyre egyik művében közvetett utalásokat tett. 


Első nap, első novella 
Ser Cepparrello hamis gyónással becsap egy szent barátot és meghal; halála után pedig szentnek tisztelik, holott életében igen gonosz ember volt, és Szent Ciappellettónak nevezik 

Bájosabbnál bájosabb hölgyeim, illendő, hogy minden dolog, mit ember cselekszik, annak felséges és szent nevével vegye kezdetét, ki mindeneket alkotott. Minekelőtte tehát elsőül megkezdeném az elbeszélések sorát, szándokom Istennek egyik csodálatos rendelésével kezdenem, hogy annak hallatára megerősödjék az ő rendíthetetlen állandóságába vetett reménységünk, és mindörökre áldjuk az ő nevét. Nyilvánvaló, hogy minden e világi dolog veszendő és mulandó, s kifelé és befelé egyaránt csupa bosszúság, aggság és vergődés és tengernyi veszedelem martaléka, melyeket mi sem elviselni, sem elhárítani semmiféle módon nem bírunk, hahogy Istennek különös kegyelme nem ad nekünk hozzá erőt és okosságot, mivelhogy bennök élünk, s magunk is részeik vagyunk. 


Mindazonáltal nem szabad azt hinnünk, hogy ím ez kegyelem talán a mi érdemeinkért száll reánk, hanem bizony csupán az ő kegyességéből árad, éspedig azoknak könyörgései révén, kik magok is halandók voltak, mint jómagunk, de míg e földön éltek, nagy jámborul Istennek utait járták, s mostan vele örök életet és boldogságot nyertek; ezeknek elébe terjesztjük kéréseinket ama dolgokban, melyeket üdvösségesnek tartunk magunkra, mivelhogy ők tövéről hegyére ismerik gyengeségünket (talán mivel nem merjük magunk színről színre ily hatalmas bíró elébe terjeszteni könyörgéseinket). És még világosabban megtetszik, mely bőséges kegyességgel vagyon ő irányunkban, ha néhanapján megesik, hogy ítéletünkben megtévedünk, mivelhogy halandó szem pillantása semmiképpen nem tud behatolni az isteni értelem titkosságába, s olyasvalakit állítunk ő szent felsége elébe szószólóul, ki örökös száműzetéssel ki vagyon vetve az ő színe elől, mert ő, ki előtt nincs rejtett dolog, mégis inkább a könyörgőnek tiszta szívét nézi, mint tudatlanságát vagy annak kivetettségét, kit a földi ember pártfogójául kért, s éppen úgy meghallgatja a hozzája könyörgőket, mintha üdvözült volna az ő színe előtt az, kit közbenjáróul választottak. Ez pedig nyilván kitűnik abból a novellából, melyet elmondani szándékozom: „nyilván”, mondom, mivelhogy nem Istennek, hanem az embereknek ítéletét veszem számba. 


Musciatto Franzesiről, ki dúsgazdag kereskedőből lett lovaggá, mesélik, hogy mikor egyszer Toscanába kellett jönnie Földnélküli Károly úrral, Franciaország királyának öccsével, kit Bonifác pápa hívatott – s ő hajlott is szavára s jött –, eszébe vette, hogy üzletei, mint a kereskedők üzletei többnyire, igen összevissza gabalyodtak, s nem lehet őket könnyűszerrel és gyorsan kibonyolítani; arra gondolt hát, hogy több ember között megosztja őket, és mindent rendben el is intézett, csak abban habozott még, kire bízhatná nyugodtan követeléseinek behajtását néhány burgundi embertől. Habozásának pedig az volt az oka, hogy a burgundokat veszekedő, tisztességtelen és törvénytipró embereknek ismerte; és nem jutott senki oly agyafúrt ember az eszébe, kiben legalább némiképp megbízhatott volna, hogy megállja a sarat amazoknak ravaszsága ellenében. 


És minekutána efféle vizsgálódásban sokáig törte a fejét, eszébe jutott bizonyos Piatóból való Ser Cepparrello, ki sűrűn bejáratos volt az ő párizsi házába, pöttön egy emberke, fölöttébb kényeskedő-páváskodó; mivel pedig a franciák nem tudták, mit jelent Cepparrello, hát Cappellónak vették, ami az ő nyelvükön kalapot jelent; mivel pedig a mi emberünk mint mondottuk, kicsiny termetű volt, nem Cappellónak, hanem Ciappellettónak nevezték; mindenfelé Ciappelletto néven volt ismeretes, holott Ser Cepparrello néven csak kevesen ismerték. Hát ennek a Ciappellettónak ilyeténképpen folyt élete: jegyző létére szörnyű módon szégyellte volna, ha valamelyik okiratát (bár nem sok ilyet írt) valódinak ítélik, nem pedig hamisnak, ilyesmit aztán annyit szerkesztett volna, amennyit csak kérhettek tőle, mégpedig ingyért szívesebben, mint bárki más busás fizetség fejében. 


Kérésre és kéretlenül a legnagyobb élvezettel tett hamis tanúságot; mivel pedig akkortájt Franciaországban fölöttébb sokat adtak az esküre, ő ravasz fondorlattal minden pört megnyert, mert valahányszor felszólították, hogy vallomásának igazságát esküvel pecsételje meg, neki bizony meg se kottyant egy-egy hamis eskü. Különös örömet szerzett neki s mindenáron abban mesterkedett, hogy barátok és rokonok és mindennémű más emberek között bajt, ellenségeskedést és perpatvart támasszon, és minél nagyobb baj kerekedett ezekből, annál nagyobb volt az öröme. Ha gyilkosságra, avagy más gazságra felszólították, sohasem tagadta meg, hanem szíves örömest felcsapott; és több ízben is készséges hajlandósággal ráállott, hogy embereket maga kezével megsebesítsen, vagy meggyilkoljon. Éktelenül káromolta Istent és a szenteket, mégpedig a leghitványabb semmiségért is, mivelhogy hirtelen haragban senki sem volt hozzá fogható. Templomba soha be nem tette lábát, és az egyház szentségeit, mint holmi hitványságokat, egytől egyig gyalázatos szavakkal szidalmazta; viszont szívesen és sűrűn látogatta a kocsmákat és a többi becstelen helyeket. A nőket csak úgy kívánta, mint a kutya a korbácsot; férfiakkal azonban többet fajtalankodott, mint akármely más elvetemült gazember. 


Lopni és rabolni oly nyugodt lelkiismerettel tudott, mint egy szent ember alamizsnát osztogatni; oly falánkul evett és oly mohón ivott, hogy nemegyszer undorító módon visszaökrendezte; hírhedt játékos volt, de rendszerint hamis kockákat használt. De minek szaporítsam a szót? Nála gonoszabb ember még nem született e föld hátán. Gonoszságát hosszú ideig támogatta Musciatto hatalma és rangja; és e réven több ízben is kíméletet élvezett mind a magánemberek részéről, kikkel igen gyakran erőszakoskodott, mind a hatóság részéről, melynek szakadatlanul borsot tört az orra alá. Mikor tehát eme Ser Cepparrello eszébe jutott Messer Musciattónak, aki tövéről hegyére ismerte az élete folyását, Messer Musciatto azt gondolta magában, hogy éppen erre az emberre van szüksége a burgundiak ravaszsága ellenében; magához hivatta tehát, és így szólott hozzá: 
– Ser Ciappelletto, én minden itteni üzletemtől vissza akarok vonulni, amint tudod, s mivel egyebek közt ezekkel a csalafinta burgundokkal is dolgom van, nem tudom, kire bízhatnám nyugodtabban követeléseim behajtását, mint éppen rád; ha tehát vállalod ím e feladatot, mivelhogy mostanság úgy sincs semmi dolgod, én hajlandó vagyok kieszközölni számodra a bíróság jóindulatát és illendő részt juttatni neked abból, amit behajtasz. 


Ser Ciappelletto, kinek éppen nem volt semmi foglalkozása, és földi javaknak igen-igen szűkében volt, nem sokat töprenkedett, hanem úgyszólván kényszerűségből szívesen elfogadta az ajánlatot, különösen mikor hallotta, hogy az, ki hosszú időn által támasza és védelmezője volt, eltávozik onnét. Azért hát megegyeztek, Ser Ciappelletto pedig, minekutána megkapta a meghatalmazást, és a király ajánló levelét, mindjárt Musciatto elutazása után Burgundiába ment, ahol úgyszólván senki sem ismerte; ottan pedig szokása ellenére azzal kezdte, hogy kíméletesen és szelíden akarta behajtani a követeléseket és elvégezni küldetését, mintha csak későbbre tartogatta volna dühét. Eme munkája közben, minekutána szállást vett két firenzei testvér házában, kik ottan uzsorával foglalatoskodtak, s vele Musciatto kedvéért nagy tisztelettel bántak, történt, hogy betegségbe esett; erre a két testvér azon nyomban orvosokat és ápolókat hívatott, hogy gondozzák, és mindent megtegyenek egészségének helyreállítására. De minden segítség hiábavaló volt, mert az atyafinak, ki már öreg volt, és mindig kicsapongó életet élt, mint az orvosok mondották, napról napra rosszabbra fordult az állapota, mintha csak befészkelte volna magát testébe a halálnak nyavalyája; ezen pedig a két testvér igen-igen búslakodott. És egy napon tőszomszédságában annak a kamarának, melyben Ser Ciappelletto betegen feküdt, ekképpen váltottak szót egymással: 


– Mit cselekedjünk evvel? – mondta az egyik a másiknak. – Nekünk ugyan igen kellemetlen ez az eset, mivelhogy ha így betegen kitesszük a szűrét, nagy szégyen háramlik ránk, s egyúttal nyilvánvaló jele lészen ostobaságunknak; mit szólnak majd az emberek, ha meglátják, hogy ilyen hirtelen, halálos betegen kitesszük házunkból anélkül, hogy bármi olyant is cselekedett volna, amit kifogásolhatnánk, holott annak előtte befogadtuk, aztán pedig buzgón ápoltattuk és gyógyíttattuk? Viszont az is igaz, hogy elvetemedett ember, olyannyira, hogy bizonyára nem lesz hajlandó az egyháznak egyik szentségét sem fölvenni; ha pedig gyónás nélkül hal meg, egyik templom sem fogadja be holttestét, s mi több, bekaparják a gödörbe, mint valami kutyát. De még ha meg is gyónik, oly nagyok és oly rettenetesek bűnei, hogy ugyancsak ez történik vele, mivelhogy nem akad oly barát avagy pap, ki feloldozhatná, vagy hajlandó volna feloldozni; éppen ezért, ha nem oldozzák fel, ugyancsak gödörbe fog vettetni. És ha így esik a dolog, akkor ennek a városnak a népe, amely úgyis naphosszat becsmérel bennünket mesterségünk miatt, melyet fölöttébb gyalázatosnak tart, sőt igen vásik a foga arra, hogy kiraboljon bennünket, bizonyára fellázad majd ennek láttán, és ekként fog ordítozni: „Ne tűrjük tovább magunk között ezeket a lombard kutyákat, kiket még a templom sem fogad be!” És megrohanják majd a házainkat, s nemcsak hogy kirabolnak bennünket, hanem talán még fel is koncolnak; ha tehát ez itt elpatkol, mink mindenképpen bajba keveredünk. 


Mivelhogy Ser Ciappellettónak – aki, mint mondottuk, ott feküdt a közelben, hol ezek ilyképpen beszélgettek – igen éles volt a hallása, mint általában köztudomás szerint a betegeknek, minden szavukat meghallotta. Behívatta hát őket, és így szólt hozzájok: 
– Nem akarom, hogy bármi dologban is gondot okozzak nektek, s ne is féljetek, hogy miattam bármi bajotok esik: hallottam, amit rólam beszéltetek, és szentül hiszem, hogy mindaz bekövetkezik, amit emlegettetek, ha a dolog úgy történik, amint ti gondoljátok; csakhogy másképpen fog történni. Én életemben annyi borsot törtem az Úristen orra alá, hogy ha most halálos órámban még egyszer megteszem, az igazán se nem szoroz, se nem oszt. Hívassatok hát hozzám valami szent és derék barátot, a legderekabbat, akit csak tudtok, ha ugyan akad ilyen, és csak bízzátok rám, s bizony mondom: úgy elintézem a ti dolgotokat is, meg a magamét is, hogy minden jóra fordul, s ti bizonyára meg lesztek velem elégedve. 


A két testvér, ámbátor nem nagyon bizakodott ebben, mégis elment az egyik barátkolostorba; ottan kértek egy szent és bölcs embert, hogy jöjjön el meghallgatni egy lombardiainak a gyónását, ki az ő házukban betegen fekszik. Adtak is melléjük egy szent és tiszta életű agg barátot, ki jeles mestere volt a szentírás tudományának s fölöttébb tiszteletreméltó férfiú, kit a város polgárai kiváltképpen alázatos nagy hódolattal öveztek; ezt vitték a beteghez. Mikor belépett abba a kamarába, melyben Ser Ciappelletto feküdt, leült melléje s mindenekelőtt jóságosan vigasztalni kezdte, aztán pedig megkérdezte: mennyi ideje már, hogy utoljára gyónt? 


Erre Ser Ciappelletto, ki soha világéletében nem gyónt, ekképpen felelt: 
– Atyám, én minden héten legalább egyszer szoktam gyónni, de bizony sűrűn előfordul, hogy többször is gyónok; bevallom azonban, hogy mióta beteg vagyok, ennek pedig már nyolc napja múlt, nem gyóntam, mivelhogy annyira elgyötört a betegség. 
Felelte erre a barát: 
– Fiam, helyesen cselekedtél. Ezentúl se tégy másképpen; látom, nem kerül majd nagy fáradságomba meghallgatni vagy kikérdezni téged, mivelhogy oly sűrűn szoktál gyónni. 


Mondá erre Ser Ciappelletto:
– Ne mondd ezt, tisztelendő atyám; én nem gyóntam annyiszor és oly gyakran, hogy ne kívántam volna mindig általános gyónást tenni minden bűneimről, melyekre csak születésem óta utolsó gyónásomig emlékezem; éppen ezért kérlek, jó atyám, hogy aprólékosan, tövéről hegyére kérdezz ki, mintha soha életemben nem gyóntam volna; betegségemmel pedig ne törődj, mivelhogy inkább gyötröm ezt a testet, mintsem hogy nyugtot hagyjak neki, s ezzel olyasmit cselekedjem, amivel lelkemet elveszejtem, melyet az én Üdvözítőm ő drága vére árán megváltott. 


Igen tetszettek eme szavak a szent embernek, és olybá vette őket, mint a lelki tisztaság bizonyságait: s minekutána igen megdicsérte Ser Ciappellettónak eme viselkedését, először azt kérdezte tőle, ha vajon elkövette-e valaha a paráználkodás bűnét valamely nőszeméllyel? Ser Ciappelletto nagyot sóhajtott erre, és ekképpen felelt: 
– Atyám, ebben a dologban szégyellem megmondani neked az igazat, mivel attól tartok, hogy hívságos dicsekvés bűnébe esem. 


Mondá erre a szent barát: 
– Mondd csak bátran, mivelhogy aki igazat mond, akár a gyónásban, akár máskor, sohasem vétkezik.
Ekkor Ser Ciappelletto így szólott: 
– Mivelhogy efelől megnyugtattál, megmondom: oly makulátlan vagyok én, mint ahogy anyámnak testétől világra jöttem. 
– Ó – szólt erre a barát –, Istennek áldása legyen rajtad! Mily istenfélőn cselekedtél! És eme cselekedeteddel sokkal nagyobb érdemeket szereztél, mivel ha akartad volna, jóval könnyebben cselekedhetted volna az ellenkezőjét mint mi vagy akárki más, kit bárminemű regulák kötöznek. 


Ennek utána azt kérdezte tőle, vajon vétkezett-e valaha Isten ellen a torkosság bűnében? Erre Ser Ciappelletto nagyot sóhajtott, és azt felelte, hogy igenis, mégpedig sokszor; mivel ezzel úgy vagyon a dolog, hogy a negyven napos nagyböjtön kívül, melyet minden évben megtartanak a jámbor hívek, ő még minden héten legalább három napot szokott böjtölni kenyéren és vízen, ám ilyenkor oly élvezettel és mohósággal itta a vizet, különösen ha nagyos eltörődött az ájtatosságban vagy a búcsújárásban, min a részegesek szokták inni a bort. És nemegyszer igen meg kívánt holmiféle zöld salátákat, minőket az asszonyok szoktak készíteni, ha falura mennek; néhanapján pedig nagyobb gyönyörűsége tellett az evésben, mintsem illendő volna olyan emberhez, ki ájtatosságból böjtöl, ahogyan ő böjtölt. 


Mondá erre a barát: 
– Fiam, eme bűnök az emberi természetben gyökeredznek, és valóban semmiségek; ezért nem szeretném, ha kelleténél jobban lelkedre vennéd őket. Minden emberrel megesik, akármily szentéletű, hogy hosszú böjtölés után jólesik neki az étel, fáradozás után az ital. 
– Ó, atyám – mondotta Ser Ciappelletto –, ne mond ezt vigasztalásomra; hidd meg, jól tudom én, hogy ama dolgokat, melyeket Isten szolgálatjára végez az ember minden porcikájáig tiszta és makulátlan lélekkel kell végeznie; aki pedig másképpen cselekszik, bűnt követ el. 


Szólott erre a barát igen elégedetten: 
– Jólesik hallanom, hogy ily dicséretesen jár elméd, és örömöm telik benne, hogy ebben tiszta és nyugodt a lelkiismereted. De mondd csak, nem estél-e a fösvénység bűnébe azzal, hogy a kelleténél többet kívántál magadnak, vagy megtartottad azt, amit nem lett volna szabad megtartanod? 


Felelte Ser Ciappelletto: 
– Atyám, nem szeretném, ha ilyesmit gondolnál felőlem, azért mert ím ez uzsorások házában vagyok: semmi közöm velök; sőt inkább azért jöttem ide, hogy intsem és pirongassam és eltérítsem őket az undok nyerészkedéstől, és hiszem, hogy ez sikerült volna nekem, ha Isten nem látogat meg ekképpen. De tudd meg, hogy atyámtól nagy vagyont örököltem, mikor meghalt, s e vagyonnak nagyobb részét Istennek áldoztam. Annak utána pedig, hogy megélhessek és segíthessem Krisztus szegényeit, apró üzleteket kötöttem, s ezekben bizony nyereségre törekedtem; azt pedig, mit nyertem, mindig megfeleztem Isten szegényeivel: felét a magam szükségére fordítottam, másik felét pedig nekik adtam; s ebben oly igen megsegített engem az én Teremtőm, hogy módomban volt egyre többet javítani helyzetemen. 


– Helyesen cselekedtél – mondotta erre a barát –, de vajon nem voltál-e gyakran haragos? 
– Ó, szívesen megvallom – felelte Ser Ciappelletto –, hogy bizony ezt a bűnt nagyon sokszor elkövettem. De ki is tudná türtőztetni magát, mikor látja, hogy az emberek naphosszat csupa gyalázatos dolgot művelnek, fittyet hánynak Isten parancsolatainak, nem félnek az ő ítéletétől? Napjában többször is megesett, hogy jobban szerettem volna halott lenni, mint eleven, mikor láttam, hogy az ifjak hívságos dolgokat hajszolnak, s mikor hallottam átkozódásaikat és hamis esküvéseiket, mikor láttam, hogy a kocsmákat járják, elkerülik a templomokat, s inkább a világnak, mint Istennek útjait követik. 


Szólott akkor a barát: 
– Fiam, ez dicséretes harag, s ezért nem tudnék penitenciát róni reád. De vajon nem esett-e meg véletlenül, hogy e harag emberölésre vitt, vagy mások becsmérlésére vagy egyéb igazságtalanságra?
Felelte neki Ser Ciappelletto: 
– Ó, jaj, uram, ó te, kit Isten szíve szerint való embernek gondollak, hogyan is ejthetsz ki ilyen szavakat? Ó, ha csak a legparányibb gondolat is felvillant volna bennem valaha, hogy elkövessek bármit is azokból, miket emlegetsz, mit gondolsz: hinném-e, hogy Isten engem mind mostanáig megtartott volna? Mindezek olyan dolgok, miket az orgyilkosok és a gonosztevők cselekszenek s ha én valaha efféle embert láttam, mindig így szólottam: „Adja Isten, hogy kegyes életre térj.” 


Mondá akkor a barát: 
– Áldjon meg az Isten, fiacskám! Mondd meg most, nem tettél-e hamis tanúságot valaki ellen, nem rágalmaztál-e mást, nem vetted-e el a másét, a tulajdonos akaratja ellenére?
– De igen, uram, igenis – felelte Ser Ciappelletto –, bizony hogy rosszat beszéltem másról. Volt ugyanis egy szomszédom, ki a világ legnagyobb csúfságára egyebet se tett, mint ütötte-verte feleségét, úgyhogy én egyszer minden rosszat elmondtam erről az emberről az asszony rokonainak: annyira megesett a szívem szegénykén, kit az az ember, valahányszor kissé jobban felöntött a garatra, istentelenül elpáholt. 


Mondá ekkor a barát: 
– Hát jó. Te azt mondtad, hogy kereskedő voltál; vajon megcsaltál-e valaha valakit, a kereskedők szokása szerint? 
– Becsületemre, uram, igenis – felelte Ser Ciappelletto –, de én nem tudom, ki volt. Csak annyit tudok, hogy egyszer pénzt hozott nekem, amivel a tőlem vásárolt posztóért tartozott, én pedig számolatlanul beletettem a pénzt a ládámba, és csak jó egy hónap múltán vettem észre, hogy négy garassal több, mint amennyinek lennie kellene. Mivelhogy azonban azt az embert többé sohasem láttam, a pénzt, amit egy esztendeig becsülettel őriztem, hogy visszaadjam neki, mostan a szegényeknek adtam. 
Mondá a barát: 
– Ez csekélység volt, és helyesen cselekedted azt, amit cselekedtél. 


És ezenfelül sok minden egyéb dolgot kérdezett tőle a szent barát, melyekre ő is mind hasonlatosképpen felelt. Mikor pedig már-már a feloldozáshoz fogott, megszólalt Ser Ciappelletto: 
– Uram, van még egy vétkem, amelyet nem vallottam meg. 
A barát megkérdezte, melyik az, ő pedig így felelt: 
– Eszembe jut, hogy valamely szombatnapon a délutáni ima után kisöpörtettem szolgámmal a házat, vagyis nem szenteltem meg illendő módon a szent vasárnapot, ahogy kellett volna. 
– Ó, fiacskám – mondta rá a barát –, ez bizony kicsinység. 
– Dehogy – felelte Ser Ciappelletto –, ne nevezd kicsinységnek ezt, mert a vasárnapot különösképpen meg kell szentelni, mivelhogy éppen ez napon támadott életre halottaiból a mi Urunk. 


Akkor mondá a barát: 
– Cselekedtél-e még egyéb valamit? 
– Igen, uram – felelte Ser Ciappelletto –, egy ízben szórakozottságomban köptem Istennek templomában. 
Elmosolyodott erre a barát, és mondá: 
– Fiacskám, efféle dolgokkal ugyan nem kell törődnöd: mi, holott szerzetesek vagyunk, minden áldott nap köpködünk ottan. 
Mondá erre Ser Ciappelletto: 
– Bizony, hogy nagy illetlenséget cselekedtek, mivel semmit sem kell oly tisztán tartani, mint a szent templomot, melyben áldozatot mutatunk be Istennek. 


Egy szó mint száz, sok efféle dolgot mondott még neki, végezetül pedig sóhajtozni kezdett, majd keservesen zokogni, olyan ember módjára, ki akkor facsar könnyet a szeméből, amikor akar. Mondá tehát a szent barát: 
– Fiacskám, mi bajod? 
Felelte Ser Ciappelletto: 
– Ó, jaj, atyám, van még egy bűnöm, melyet még sohasem gyóntam meg, mivelhogy oly igen szégyellem elmondani, valahányszor pedig eszembe jut, sírva fakadok, mint látod, és bizonyosra veszem, hogy Isten sohasem könyörül meg rajtam eme bűnöm miatt. 


Mondá ekkor a szent barát: 
– Ugyan, fiacskám, mit beszélsz? Ha mindama bűnök, melyeket valaha is elkövettek az emberek, vagy el fognak követni minden emberek, míg a világ világ: ha mindezek megvolnának egyetlenegy emberben, és az oly igaz töredelemmel szánná-bánná bűneit, mint ahogy itt előttem te megbánod őket, bizony oly nagy Istennek jósága és irgalmassága, hogy ha meggyónná őket, valamennyit kegyesen megbocsátaná neki; azért hát mondd el bízvást ama bűnödet. 
Mondá akkor Ser Ciappelletto, még mindig keserves könnyek között: 
– Ó, jaj, atyám, az én bűnöm igen-igen nagy bűn, és hahogy könyörgéseid nem segítenek hozzá, alig is merem hinni, hogy Istentől valaha bocsánatot nyerek érette. 


Mondá neki a barát: 
– Csak mondd el bízvást, mivel megígérem neked, hogy könyörögni fogok Istennél éretted. 
Ser Ciappelletto csak zokogott, és nem mondotta meg, a barát pedig egyre csak biztatta, hogy beszéljen. Azonban minekutána Ser Ciappelletto zokogásával jó ideig bizonytalanságban hagyta a barátot, nehéz sóhaj szakadt fel belőle, és így szólt: 
– Atyám, mivel megígérted, hogy könyörögsz érettem Istennél, megvallom neked bűnömet: tudd meg tehát, hogy kisgyermek koromban egyszer káromló szavakkal illettem anyámat. 


És így szólván újból keserves zokogásra fakadt. Szólott akkor a barát: 
– Ó, fiacskám, hát ezt tartod oly igen nagy bűnnek? Ó, hiszen az emberek minden áldott nap káromolják az Istent, s ő mégis kegyesen megbocsát annak, aki megbánja, hogy káromolta őt: és te nem hiszed, hogy ezt megbocsátaná neked? Ne sírj, embereld meg magad, mivelhogy bizonyára akkor is elnyernéd bocsánatát, ha egyike lettél volna amaz embereknek, kik őt keresztre feszítették, hahogy olyan töredelem volna benned, aminőt itt előttem tanúsítasz. 


Mondá ekkor Ser Ciappelletto: 
– Ó, jaj, atyám, mit beszélsz? Bizony gonoszat cselekedtem, és igen-igen nagy bűnt követtem el, hogy szidalmaztam az én édesanyámat, ki kilenc hónapon által nappal és éjjel maga testében hordott engemet, majd százszornál is többször vitt engem nyakában; és bizony, ha nem könyörögsz Istennél érettem, eme bűnöm nem nyer bocsánatot. 


Midőn a barát látta, hogy Ciappellettónak nincs több mondanivalója, feloldozta őt, és áldását adta reá, és fölöttébb szent embernek tartotta, mivelhogy szóról szóra igaznak vette azt, amit Ser Ciappelletto mondott. De vajon ki ne hitt volna neki, ha így hallja beszélni ezt az embert halálos ágyán? Végezetül mindezek után mondá neki: 
– Ser Ciappelletto, Istennek segedelmével hamarosan meggyógyulsz; ám ha netalán úgy esnék, hogy Isten a te áldott és megtisztult lelkedet magához szólítaná, belenyugodnál-e, hogy testedet a mi kolostorunkban temessük el? 


Felelte erre Ser Ciappelletto: 
– Igenis, atyám; s mi több, nem is kívánnék máshol nyugodni, mivel megígérted nekem, hogy imádkozol érettem Istennél; egyébiránt is mindig különös tisztelettel voltam a ti rendetek iránt. Annak okáért kérlek, hogy ha visszatérsz kolostorodba, gondoskodjál róla, hogy elhozzák ide hozzám Krisztusnak valóságos testét, melyet ti reggelente az oltáron megszenteltek; mivel (ámbátor nem vagyok méltó rá) engedelmeddel az a szándékom, hogy magamhoz vegyem, annak utána pedig megkapjam a szent utolsó kenetet, hogy legalább keresztényi módon haljak meg, ha már bűnös ember módjára éltem. 


A szent ember azt felelte, hogy ennek nagyon örül, és hogy igen jámborul szólott, és gondoskodni fog, hogy rögtön elhozzák az Úr testét hozzá; és így is történt. A testvérek, kik nagyon féltek, hogy Ser Ciappelletto becsapja őket, elbújtak egy deszkafal mögött, mely azt a kamarát, hol Ser Ciappelletto feküdt, elválasztotta egy másiktól; ottan mindent tisztán hallottak, és megértették, amit Ser Ciappelletto a barátnak mondott; és mikor hallották, micsoda bűnöket gyón meg a barátnak, egyiknek-másiknak hallatára olyan nevethetnékjök támadt, hogy majd megpukkadtak, és így szólottak egymás között: 
– Ugyan miféle ember ez, kit sem az öregkor, sem a betegség, sem a halálnak félelme, holott már a halál révén vagyon, nem tud eltéríteni gonoszságától, és nem tudja rávinni, hogy ne oly módon haljon meg, miként élt, sem Istennek félelme, pedig immár felkészült rá, hogy hamarosan meg kell jelennie ítélőszéke előtt? 


De mikor hallották, hogy a templomban nyer eltemettetést, semmi egyébbel nem törődtek. Ciappelletto kevéssel utóbb megáldozott, és mivel állapota fölöttébb rosszra fordult, felvette az utolsó kenetet; és ama napnak késő estéjén, melyen jámbor gyónását tette, meghalálozott. Ennek utána a két testvér az ő pénzén tisztes temetést rendelt neki; meg is üzenték a barátok kolostorába, hogy estére kelvén, jöjjenek el szokás szerint virrasztani; reggel pedig a holttest dolgában minden szükséges intézkedést megtettek. Mikor a szent barát, ki őt gyóntatta, halálának hírét vette, nyomban a kolostor perjeléhez ment, és kapitulumba csengette a barátokat; mikor pedig egybegyülekeztek, elmondta nekik, hogy Ciappelletto szent ember volt, amiről gyónása alapján meggyőződött. És abban a reményben, hogy az Úristen bizonyára sok csodát művel általa, rávette őket, hogy igen nagy tisztességgel és áhítattal befogadják holttestét. 


A perjel s mind a többi hiszékeny barátok beleegyeztek ebbe, és estére kelvén valamennyien elmentek oda, hol Ciappelletto uram holtteste feküdt, fölötte nagy és ünnepélyes vigíliát tartottak, reggel pedig karingben és palástban, könyvekkel kezökben és keresztekkel előttök, énekszóval elvonultak a holttestért, és nagy tisztességgel és ünnepséggel elvitték templomukba, és nyomukban ment szinte a városnak egész népe, férfiak és asszonyok: és minekutána a templomban letették, a szent barát, ki őt meggyóntatta, a szószékre lépett, és csodálatos dolgokat prédikált, szólani kezdvén róla, élete módjáról, böjtöléséről és szüzességéről, jámborságáról és ártatlanságáról és szentségéről, és egyebek során elmondotta azt is, mit vallott be neki Ciappelletto sűrű könnyhullajtás közben legnagyobb bűne gyanánt, és ő alig tudta meggyőzni, hogy Isten bizonyára megbocsátja neki azt; annak utána pedig feddeni kezdte a népet, mely őt hallgatta, ekképpen szólván: – Ti pedig Istennek átkozottjai, minden szalmaszálért, mi lábatok elé kerül, káromoljátok Istent, és az ő anyját és a paradicsom minden szentjeit! 


És ezeken felül sok egyéb dolgot elmondott Ser Ciappelletto becsületességéről és tisztaságáról; egy szó mint száz, beszédével meggyőzte és ájtatosságra hangolta mindazokat, kik ott jelen voltak, mivelhogy a környék lakossága minden szavát elhitte; olyannyira, hogy a szertartásnak végeztével az egész nép nyüzsögve odatódult a holttesthez; csókolták lábait és kezeit, és minden ruháját leszaggatták róla, és boldog volt, ki csak kis darabkát is megszerezhetett azokból; és egész napon által ott kellett hagyni ekként, hogy mindenek láthassák és eléje járulhassanak. Annak utána pedig a következő éjszakán márványkoporsóban nagy tisztességgel eltemették az egyik kápolnában, és mindjárt utána, a következő napon kezdett a nép hozzája zarándokolni, gyertyákat gyújtani és tisztelni őt, idők múltával pedig fogadalmakat tettek, és fogadalmukhoz híven viaszkalakokat aggattak fel. 


És szentségének s tiszteletének híre olyannyira megnövekedett, hogy már szinte senki sem volt, ki valamely szorongattatásában más szenthez fordult volna, mint hozzá; és szent Ciappellettónak nevezték és nevezik ma is. Erősködnek, hogy Isten számos csodát művelt érette, és művel minden áldott nap, hahogy valaki áhítatosan az ő pártfogásába ajánlja magát. 


Hát így élt és halt meg a Pratóból való Ser Ciappelletto, s miként hallottátok, szent lett belőle. Én nem akarom kétségbe vonni, hogy szentté válhatott Istennek színe előtt, mivelhogy, ámbár élete bűnös és gonosz volt, utolsó óráján oly igaz töredelmet tanúsított, hogy Isten megkönyörülhetett rajta, és befogadhatta őt országába; mivelhogy azonban ezt titok fedi, én pedig aszerint okoskodom, hogy mi lehet valószínű, amondó vagyok, hogy ő nem annyira a paradicsomban vagyon, mint inkább az ördög kezében, a pokloknak mélységes fenekén. Ha pedig így vagyon a dolog, meg kell ismernünk, mely véghetetlen az Istennek kegyessége irányunkban, mert nem a mi hibánkat, hanem hitünknek tisztaságát nézi, és éppen úgy meghallgat bennünket akkor is, ha valamely ellenségét választjuk szószólónkul, akit barátjának tartunk, miként ha valamely igaz szenthez fordultunk volna, hogy legyen szószólónk az ő kegyelméért. Annak okáért, hogy az ő kegyelméből a jelenvaló szorongattatásban és eme fölöttébb vidám társaságban egészségben és épségben megmaradhassunk, dicsérjük nagy tisztelettel az ő nevét, mellyel kezdettük, s minden szükségünkben neki ajánljuk magunkat abban a biztos hitben, hogy meghallgat bennünket. 
És ezzel elhallgatott. 

(Révay József fordítása)


2012. december 22., szombat

MÁTÉ EVANGÉLIUMA

A Máté evangéliuma Pasolini egyik leghíresebb és legnépszerűbb filmje, Jézus történetének egyik legnagyszerűbb filmváltozata. Elkészítéséhez értékes segítséget nyújtott az Assisiben székelő ferences rendi kutatóközpont Filmirodája, melynek vezetője, don Lucio Caruso rendkívül megértően viszonyult Pasolini filmtervéhez, noha a rendezőt épp akkoriban vádolták meg vallásgyalázással A túró (1963) című rövidfilmjéért. Pasolini korábbi alkotásainak lumpenproletár szereplőiben az „isteni lényeg”-et kereste, Jézusnak viszont az emberi vonásait kívánta hangsúlyozni. Mindig is ateistának vallotta magát, és kijelentette, nem hisz abban, hogy Krisztus Isten fia lett volna, emberségét azonban oly kiemelkedőnek látja, amely túllép az emberi lét hagyományos keretein. Szóról szóra követni kívánta a bibliai szöveget, ugyanakkor egyik központi művészi elképzelése az volt, hogy szakít a középkor óta érvényes Jézus-ábrázolások sémáival, melyeket a XX. században a filmművészet is megerősített. Fekete-fehérben forgatta a filmet Dél-Olaszországban, mivel a Szentföld szerinte már túlságosan modernizálódott a bibliai idők óta. Szinte mindegyik szerepre amatőr színészeket szerződtetett, köztük édesanyját, illetve néhány író és költő barátját. Pasolini „XXIII. János kedves, derűs, meghitt emlékének” ajánlotta az elkészült filmet: a Szentatya nem érte meg a premiert, az általa képviselt haladó szellemiség azonban kedvező légkört teremtett a mű megszületéséhez. A Máté evangéliuma ősbemutatóját a XXV. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon tartották: szélsőségesek megkísérelték megzavarni a bemutatót, és megtámadni a rendezőt, de a vetítés végén a többség már Pasolinit éltette. A film a zsűri különdíjában részesült, és bár az egyházi körök általában igen pozitívan értékelték, a világi sajtóban éles kritikák jelentek meg róla úgy a baloldal, mint a jobboldal részéről. A marxisták arcátlan vallási propagandának minősítették, míg a jobboldal szerint vallási köntösbe burkolt kommunista propagandáról van szó. Külföldön is szélsőséges vélemények hangzottak el, ám az ősbemutató óta eltelt közel öt évtized alatt a Máté evangéliuma Pasolini egyik legtöbbre értékelt alkotásává nemesedett. A filmművészet születésének 100. évfordulóján, 1995-ben a Vatikán közzétette minden idők 45 legnagyobb filmjének listáját három kategóriában. A vallási kategória 15 legnagyszerűbb alkotása között szerepelt a Máté evangéliuma is. 


PASOLINI A FILMRŐL 
„Az Evangélium feldolgozása során természetesen teljes mértékben hű akartam maradni Mátéhoz, mert így láttam helyesnek, elsősorban esztétikai, de történelmi okok miatt egyaránt. [...] Később, a film forgatásakor mégis megpróbáltam erőszakot tenni az anyagon, hogy az aktualitáshoz közelítsem.” 


A CSELEKMÉNY 
A római megszállás alatt álló Júdeában a názáreti Jézus Krisztus tanítványaival járja az országot, Istenről és a megváltásról prédikál a népnek. Isten fiának, a megjövendölt Messiásnak nevezi magát. Letartóztatják, és a római helytartó, Poncius Pilátus (Pontius Pilatus) keresztre feszítés általi halálra ítéli. Pilátus szimbolikus kézmosással a zsidókra hárítja a felelősséget az ítéletért. Három nappal a keresztre feszítés után Jézus feltámad a halottak közül. (Pasolini filmje hűségesen követi a bibliai szöveget, a cselekmény részletei ezért a következő alfejezetben kerülnek szóba.) 


A BIBLIAI SZÖVEG 
A Máté evangéliuma az Újszövetség (a keresztény Biblia második része) első könyve, a négy kanonikus evangélium egyike. (A másik három Márk, Lukács és János evangéliuma.) Ezeket az evangéliumokat valószínűleg 65 és 100 között írták, mégsem keletkezésük feltételezett időrendje alapján kerültek a Bibliába, hiszen a legkorábbinak Márk evangéliumát tartják. Egyes feltételezések szerint Máté evangéliuma valamikor 50 és 70 között íródott, a kutatók többsége viszont 70 és 100 közé teszi keletkezési idejét, legvalószínűbbnek tartva a 80 és 85 közötti éveket. A szöveg ugyanis néhány helyen (21,41; 22,7; 27,25) valószínűleg a jeruzsálemi templom lerombolására utal, amely 70-ben történt. Mind a négy evangélium Jézus életútját mondja el, ám a szerzők egyedi szándékai szerint. Bizonyos motívumok természetesen mind a négy evangéliumban előfordulnak, ezek a következők: Keresztelő Szent János megkereszteli Jézust, aki bűnbánatra szólít fel, tanítja a népet, tanítványokat választ maga mellé, csodákat tesz, betegeket gyógyít, Istentől valónak nevezi a hatalmát, kiűzi a kufárokat a jeruzsálemi templomból, összeütközésbe kerül a zsidó vallási vezetőkkel, húsvétkor tanítványai körében fogyasztja el az utolsó vacsorát, Júdás elárulja, Poncius Pilátus halálra ítéli, keresztre feszítik, meghal, eltemetik, és harmadnapra feltámad a halottak közül. Fontos megjegyezni, hogy a Máté evangéliuma – ahogyan a többi evangélium címe – nem pontos fordítás, a szakszerű elnevezés ez lenne: Evangélium Máté szerint


Az evangélium szerzője, Máté apostol eredetileg adószedő volt Kafarnaumban. Jézus itt hívta magához, hogy legyen a tanítványa: „Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, amint ott ült a vámnál. Szólt neki: »Kövess engem!« Az felállt és követte.” (Máté 9,9). Máté neve az apostoli felsorolásokban a hetedik vagy a nyolcadik helyen szerepel. Márk evangéliumában – amely korábban keletkezett – Lévinek, Alfeus fiának nevezik: „[Jézus] Ahogy a vámnál elhaladt, látta, hogy ott ül Lévi, Alfeus fia. Így szólt hozzá: »Kövess engem!« Az felállt és követte.” (Márk 2,14) Egyes bibliakutatók vitatják, hogy a Máté evangéliuma valóban Máté műve lenne. Szerintük ugyanis kétséges, hogy a zsidó hitélet szerint élt vámszedő vallásilag ennyire kifinomult evangéliumot tudott volna írni, másrészt a szövegben semmiféle utalás nincs arra, hogy a szerző szemtanúja lett volna az általa leírtaknak, noha a bibliai Máté egyértelműen az volt. Valószínűsítik, hogy Máté neve a mű megszületésekor még nem tartozott a címhez, csak később tulajdonították neki a szöveget. Akárki írta is azonban, bizonyosan keresztény volt, és olyan területen élt – valószínűleg Szíriában –, ahol erős zsidó befolyás érvényesült. A Máté evangéliuma ugyanis elsősorban a zsidók számára íródott, hogy bebizonyítsa nekik, Jézus az Ószövetségben megjövendölt Messiás. A „célközönség” miatt sokáig népszerű volt az a feltevés, hogy Máté eredetileg arámi nyelven írt, az utóbbi évek teológiai kutatásai azonban ezt nem igazolták. Ami egészen biztos, hogy az evangélium görög nyelven terjedt el.


Több mint valószínű, hogy a szerző írott szövegeket is forrásként használt, mindenekelőtt a hamarabb keletkezett Márk evangéliumát. A két mű rokonságát leginkább a 3–4. és a 12–28. fejezet támasztja alá. Vannak feltűnően egyező részek is, mintegy kétszáz sor, amelyek alapján kijelenthető, hogy a két evangélista alighanem ugyanabból a forrásműből merített: Jézus mondásainak gyűjteményéről van szó, amely az első század első felében görög nyelvű változatban meglehetősen ismertnek számított. Ugyanakkor a Máté evangéliumában olyan mondások és történetek is fellelhetők, melyek a többi evangéliumban nem találhatók meg. A forrásművekre való erőteljes támaszkodás annak jele, hogy Máté a hagyományokra építette művét, másrészt viszont „szerkesztette” is az anyagot: nagyobb hangsúlyt adott azoknak a kérdéseknek, melyek különösen fontosak voltak a kora keresztény közösségeknek, és Jézus prédikációit is bővebben ismertette, mint Márk. Máté evangéliumát többféle szempont szerint szokták tagolni, Daniel J. Harrington vallástörténész az alábbi felosztást javasolja: 

I. JÉZUS CSALÁDFÁJA ÉS MENEKÜLÉSE (1,1 – 2,23) 

II. JÉZUS SZOLGÁLATÁNAK KEZDETE (3,1 – 4,25)

III. A HEGYI BESZÉD (5,1 – 7,29) 

IV. JÉZUS CSODÁS TETTEI (8,1 – 9,38) 

V. A MISSZIÓS BESZÉD (10,1–10,42)

VI. JÉZUS JELENTŐSÉGE ÉS ELUTASÍTÁSA (11,1 – 12,50) 

VII. PÉLDABESZÉDEK AZ ISTEN ORSZÁGÁRÓL (13,1 – 13,53) 

VIII. CSODÁK ÉS VITÁK (13,54 –16,4) 

IX. A KERESZTHEZ VIVŐ ÚT (16,5 – 17,27) 

X. TANÁCSOK A MEGOSZTOTT KÖZÖSSÉGNEK (18,1 – 18,35) 

XI. JÉZUS NÖVEKVŐ ELLENTÁBORA (19,1 – 23,39) 

XII. A KIRÁLYSÁG ELJÖVETELE (24,1 – 25,46) 

XIII. JÉZUS HALÁLA ÉS FELTÁMADÁSA (26,1 – 28,20)


AZ ELŐZMÉNYEK 
Minden idők egyik legnépszerűbb egyházfője, az 1958-ban pápává választott XXIII. János (1881–1963) egyik fontos feladatának tekintette, hogy a katolikus egyház rendezze viszonyát a többi felekezettel és a nem hívőkkel. 1959 novemberében egy levélben azzal bízta meg a Pro Civitate Christiana ferences rendi kutatóközpontot – melyet gyermekkori barátja, don Giovanni Rossi alapított 1939-ben Assisiben –, hogy az értelmiségen keresztül teremtsen kapcsolatot a nem katolikusokkal, és így „visszavezesse a társadalmat az Evangélium elveihez”. A társadalomba magától értetődően a marxistákat is besorolta, akiket elődje, XII. Piusz (1876–1958) még kiátkozással fenyegetett. A forradalmi jelentőségű pápai program keretében Pasolinit meghívták Assisibe. A művész korábban több hasonló invitálást visszautasított, 1961-ben azonban elfogadta az újabb felkérést, és vállalta, hogy előadást tart Assisiben „A film mint a kor spirituális erejének megnyilvánulása” címmel. Visszautazása váratlan nehézségekbe ütközött, ugyanis a pápa akkor szintén Assisiben időzött, és a látogatása kapcsán elrendelt útlezárások miatt a teljes közlekedés megbénult. A Szentatya Rómába induló különvonata volt az egyetlen lehetőség a távozásra, ám meg kellett várni, amíg Őszentsége elvégzi ottani teendőit. Pasolini szobájában is megtalálható volt a Biblia egy példánya, amelyet a rendező egyéb elfoglaltság híján olvasgatni kezdett. Állítólag ekkor merült fel benne az ötlet, hogy filmet készít Jézus életéről. Vendéglátóinak később arról írt, hogy ez a szándék annyira megerősödött benne, hogy elhomályosította minden egyéb tervét. Az 1961-es látogatás és az 1964-ben bemutatott film között azonban megvalósította más irányú filmes elképzeléseit is, például A túró című hírhedt rövidfilmjét, amelyért a vallás meggyalázásával vádolták meg, és egy római bíróság felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte. 


Mindazonáltal a rövidfilmet bevezető mottó is a vallás iránti őszinte érdeklődéséről tanúskodik: „Könnyű megjósolni, hogy ez a történet önérdekű, kétértelmű, megbotránkoztató értelmezésekre is okot ad majd. Nos, én már most ki akarom jelenteni, hogy bárhogyan ítéljék is meg A túrót […], az én szememben a Passió a legnagyszerűbb minden történetek között, és a szövegek, amelyek elmesélik, a legmagasztosabbak.” A túró viharos fogadtatása jelentős anyagi veszteséget okozott Alfredo Bini producernek, aki újabb botránytól tartva arra kérte a rendezőt, írásban foglalja össze azokat a szempontokat, amelyek a Máté evangéliuma megfilmesítésére ösztönzik. Egy 1963. május 12-én Rómában kelt szívélyes hangú levélben Pasolini így írt Bininek: „Ami »művészi« kapcsolatomat illeti az Evangéliummal, nos, ez elég fura: te jól tudod talán, hogy ideológiai munkálkodásom – mint eszmeileg az ellenállásból kinőtt íróé, mint marxistáé stb. – az ötvenes években a racionalitás felé fordult, és mindig vitában álltam a dekadens irodalom irracionalizmusával (amely alakított persze, és amelyet annyira szerettem). Az ötlet viszont, hogy az Evangéliumból filmet készítsek, és a technikai indíttatás – be kell valljam – a vad irracionális áramlat gyümölcse. Tiszta költői művet akarok teremteni, kitéve magam akár az esztétizmus veszélyeinek (kísérőzeneként Bach, részben Mozart; képi inspirálókként Piero della Francesca, és részben Duccio; a lényegében a prehisztorikus és egzotikus arab világból vett valóság mint alap és környezet). Tudom, hogy mindez vészesen kockára teszi írói pályámat is. De azért szép volna, hogy – ha már ilyen határtalanul szeretem Máté Krisztusát – attól kelljen majd félnem, hogy valamit is kockára tegyek.”


AZ ELŐKÉSZÜLETEK 
1963 februárjában Pasolini levelet írt don Lucio Carusónak, az assisi Cittadella filmügyi osztálya vezetőjének. Ebben így körvonalazta elképzeléseit: „..szóról szóra követem Máté evangéliumát, nem írok belőle forgatókönyvet, nem rövidítem le. Szöveghűen lefordítom a képek nyelvére, kihagyás és hozzátoldás nélkül. A párbeszédeket is szigorúan a Máté-féle szövegből venném át...” Ugyanebben a levélben őszintén kifejtette gondolatait Jézus személyéről is: „...én nem hiszem, hogy Krisztus Isten fia volna, mert – tudatomban legalábbis – nem vagyok hívő. De hiszem, hogy Krisztus isteni természetű, vagyis embersége olyan kiemelkedő, megingathatatlan és eszményi, hogy meghaladja az emberi lét szokványos kereteit.” Don Caruso megértéssel fogadta Pasolini levelét, és biztosította a művészt arról, hogy a Cittadella megadja számára a kívánt technikai, filológiai és eszmei támogatást. Nagyvonalú gesztus volt ez don Caruso részéről, hiszen Pasolini ellen akkor már folyt A túró miatti per, amelyben a következő hónapban bűnösnek mondták ki. Don Caruso az elmarasztaló ítélet ellenére úgy vélte, hogy semmi kivetnivaló nincs egy vallásgyalázásért elítélt művész és egy egyházi intézmény együttműködésében. Ki tudja, lelke mélyén talán úgy gondolta, ez az együttműködés lehetőséget teremt arra, hogy az Istentől kissé elrugaszkodott Pasolini látványosan megtérjen az egyház kebelébe, hatásos példát szolgáltatva a nem hívők számára. A művész korabeli nyilatkozatai azonban egyértelművé tették, hogy az effajta esetleges ábrándok megalapozatlanok. Pasolini ugyanis határozottan kijelentette, hogy 1942-es első versétől kezdve művészetében mindig is jelen volt az Újtestamentum iránti érdeklődés, és csupán önmagával való elégedetlensége, munkásságának válsága miatt döntött úgy, hogy a vallás témáját ezúttal középpontba helyezi, és megfilmesíti a Máté evangéliumát. (János evangéliumát túl misztikusnak, Márkét túl vulgárisnak, Lukácsét túl szentimentálisnak találta.)


Don Caruso a Cittadella egyik bibliakutatóját, don Andrea Carrarót jelölte ki Pasolini tanácsadójául, bár természetesen ő maga is mindvégig figyelemmel kísérte a film megszületésének folyamatát. Barth David Schwartz szerint don Carraro, Nico Naldini szerint viszont don Caruso közvetítésével ismerkedett meg Pasolini Grasso atyával, a Gregorián Egyetem egyik professzorával. Pasolinit illetően Grasso atya nem hagyta magát befolyásolni a média és a szóbeszéd által, hanem megtekintette a rendező addig készült filmjeit. Az élmény hatására így írt Pasolininek: „Jóságos embert láttam Önben, aki olyan értékek után kutat, melyek értelmet adnak az életnek.” Nem ő volt az egyetlen, akinek kellemes meglepetést okozott a rossz hírű művész. Miután elolvasta a forgatókönyv első változatát, don Caruso egy 1963. május 12-én kelt levélben írta meg a véleményét Alfredo Bini producernek: „A Máté evangéliuma forgatókönyvét együltömben elolvastam. Csodálatos! Elsősorban megdöbbenést érzek: lehetséges, hogy az a Pasolini hozta létre, akiről bizonyos újságok annyi rosszat írnak? Nemcsak hogy a legpontosabban követi a szent szöveget, nemcsak hogy jottányit sem tér el a legszigorúbb etikai és dogmatikai ortodoxiától, de ráadásul különlegesen magas szintű szövegértelmezéssel is szolgál. Most már minden Pasolini hitén múlik.” 


HELYSZÍNKERESÉS PALESZTINÁBAN 
1963. június 27-én Pasolini don Carraro és egy kicsiny stáb kíséretében elutazott a Szentföldre forgatási helyszíneket keresni. Július 11-én tértek vissza. A látogatásról egy ötvenkét perces dokumentumfilm készült, a Helyszínkeresés Palesztinában, amelyet azonban csak a játékfilm premierje után majdnem egy évvel mutattak be először. Az utazás résztvevői Tel-Avivból indultak kocsival. Körülbelül ötven kilométerre a várostól a stáb egy archaikus bibliai tájra bukkant. Pasoliniben állítólag ekkor még élt a remény, hogy valóban eredeti helyszíneken tud majd forgatni, ahol valaha Krisztus is prédikált. De már akkor gyanú támadt benne, hogy a táj túlságosan modernizálódott, és nem felel meg a film helyszíneiről alkotott elképzeléseinek. Balsejtelmeit az utazás további tapasztalatai sajnos megerősítették. Don Andreának a dokumentumfilm egyik jelenetében ezt mondja: „..nem annyira a helyeket kell idomítani az én elképzeléseimhez, hanem az elképzeléseimet kell idomítani a helyekhez”. Pasolini a lehetséges statisztákat illetően is gondban volt. Úgy látta, a zsidók kivétel nélkül dolgoznak, munkájukat jól meg is fizetik, és a jóléttel együtt járó elégedettség az arcokon is tükröződik, neki viszont másmilyen arcokra lett volna szüksége. 


Sokkal érdekesebbnek tűntek számára a drúzok: „Kereszténység előtti, pogány arcok, közömbösek, vidámak, állatiak”. Ahogy újabb és újabb helyszíneket kerestek fel, úgy erősödött Pasoliniben az a gondolat, hogy a filmet inkább Dél-Olaszországban kéne leforgatnia, ahol hasonló, de jóval kevésbé iparosított tájak találhatók. Csupán a Holt-tenger kapcsán voltak kételyei: úgy vélte, bár az Etna környékén hasonló sivatagi tájak vannak, de a végtelen horizontot ott nem lenne képes érzékeltetni. Pasolini nagy élménynek tartotta, hogy don Andrea társaságában végigjárhatta a szent helyeket, és nagyon értékesnek tartotta a kísérőjétől hallottakat. Ugyanakkor kettőjük látásmódja meglehetősen eltért: „...igyekeztem egy kicsit olyannak látni a Krisztus korabeli világot, mint ahogyan megjelent a szemem előtt, egy meglehetősen nyomorúságos világ, pásztorvilág, archaikus, széttöredezett. Miközben don Andrea végig azon volt, hogy abban a környezetben, amely Krisztust körülvette, meglásson bizonyos méltóságot, valószínűleg azt a méltóságot, amely nekünk a modern világban jelenik meg, és ebben a tekintetben nem mindig értettünk egyet.” Don Andrea kérdésére Pasolini kertelés nélkül kijelentette, hogy az utazás gyakorlatilag csalódást jelentett számára, mert sem a tájak, sem az emberek nem használhatók a filmjében, ez a felismerés viszont esztétikai megvilágosodást hozott neki. A rendező évekkel később elismerte, hogy valójában kezdettől fogva Dél-Olaszországban akart forgatni, csupán lelkiismerete megnyugtatására látogatott el a Szentföldre, hogy saját szemével győződjön meg arról, az Evangélium szellemiségéhez nem feltétlenül akkor a leghűségesebb, ha eredeti helyszíneken készíti el a filmet.


FORGATÁSI HELYSZÍNEK 
A játékfilm megvalósítása szempontjából eredménytelen palesztinai utazás után Pasolini bejárta Dél-Olaszországot, hogy megtalálja a legmegfelelőbb forgatási helyszíneket. Elhatározását így magyarázta: „A délvidéki paraszt még egy mágikus kultúrában él, amelyben a csodák éppen olyan valóságosak, mint abban a korban, amelyben Máté élt és alkotott”. Az olasz Wikipédia szerint végül a következő helyszínek mellett döntött: Chia (Lazio tartományban), Ginosa, Massafra, Manduria, Gioia del Colle (Puglia tartományban), Casteldelmonte (Umbria tartományban), Barile (Basilicata tartományban), a lagopesole-i vár és a világörökséghez tartozó materai barlanglakások (szintén Basilicata tartományban), Cutro és a Le Castella erőd (mindkettő Calabria tartományban). Massafra volt a filmbeli Palesztina, Casteldelmontéban vették fel a kufárok kiűzetését a templomból, a Gioia del Colle-i vár udvarán pedig Salome táncát, illetve a Heródeshez kapcsolódó képsorokat. A Pasolini munkásságával foglalkozó legnagyobb weboldal által megadott forgatási helyszínek azonban nem teljesen egyeznek az olasz Wikipédia információival: Orte, Montecavo, Tivoli, Canale Monterano, Potenza, Matera, Barile, Bari, Gioia del Colle, Massafra, Catanzaro, Crotone, az Etna lejtői, valamint az Incir De Paolis filmstúdió Rómában.


Nico Naldini könyve részletesebb leírást ad az 1964 áprilisától júliusáig tartó forgatás helyszíneiről: az első felvételeket a Chia patak melletti középkori toronynál forgatták. Ennek bástyáira mászott fel Pasolini és Tonino Delli Colli operatőr, hogy felvegyék a Jordán folyónál játszódó keresztelési jelenetet. A következő helyszín a Sassi Di Matera (a materai barlanglakások) volt, amely Jeruzsálemként jelenik meg a filmben. Barile falu Betlehemet szimbolizálja. Pasolini a crotonei hegyek között talált rá a Golgotára. A hatalmat képviselő szereplők székhelyét Puglia és Lucania tartományokban fennmaradt normann várakban rendezték be. A sivatagba induló Krisztus és tanítványai jelenetét Calabriában rögzítették. Kafarnaum a valóságban két helyszínből állt össze: a tengerparti részt egy Crotone közelében lévő falu szimbolizálta, a magasabb részeket pedig Massafra. (A blog korábbi szövegeinek írása közben jómagam mindhárom forrásban találtam már egyértelmű tévedéseket, ezért nem tudom eldönteni, hogy a Máté evangéliuma forgatási helyszíneit melyik adja meg a legpontosabban. Naldini például Barilét pugliai faluként említi a könyvében, holott az valójában Basilicata tartományban található.)


FINANSZÍROZÁSI PROBLÉMÁK 
A túró botránya miatt meglehetősen nehézzé vált előteremteni a Máté evangéliuma forgatásához szükséges összeget. Alfredo Bini számos helyen próbált pénzt szerezni, de mindenhol falakba ütközött: valószínűleg mindenki attól tartott, hogy egy újabb vallási provokáció van készülőben. Barth David Schwartz Pasolini-könyvében egyenesen az olvasható, hogy „1963-tól kezdődően két éven át Bini minden lehetséges bank és forgalmazó ajtaján kopogtatott”, ám itt egészen biztosan valami tévedésről van szó – vagy a két év, vagy az 1963 nem stimmel –, hiszen a forgatás 1964 tavaszán elkezdődött, és a kész filmet 1964 szeptemberében be is mutatták. A BNL (Banca Nazionale del Lavoro) végül hajlandó volt támogatni a filmet azzal a kikötéssel, hogy semmiféle probléma nem lehet a cenzúrával. (Egy francia cég is beszállt a költségekbe, ezért a Máté evangéliuma hivatalosan olasz–francia koprodukció, ámbár francia közreműködője nincsen.) Pasolini esetében az ilyesmit előre megígérni meglehetősen kockázatosnak tűnt, vagyis a projekt miatt létfontosságúvá vált, hogy a Cittadellával való együttműködés ne szakadjon meg. Mint arról szó volt, don Caruso lelkesen fogadta a szkript első változatát, mindazonáltal a novemberben elkészült végleges forgatókönyvet illetően módosító javaslatokkal állt elő. Pasolini vita nélkül elfogadta don Caruso ötleteit, feltehetően nemcsak megalkuvásból, a tényleges forgatás megkezdése érdekében, hanem azért is, mert tisztelte don Carusót, és végtére is a kezdet kezdetén nem azért kért tanácsokat a Cittadellától, hogy utána figyelmen kívül hagyja azokat. 


Barth David Schwartz Pasolini-könyve szerint a kívánságok egyike Magdolna személyének mellőzésére vonatkozott, akiről Máté sem ejtett sok szót, így valóban kihagyható volt. (A filmben viszont szerepel Betániai Mária, akit egyes teológusok Mária Magdolnával azonosítanak, ám ez máig vita tárgyát képezi.) A katonák öltözékén semmiféle katonai jelzést nem lehetett elhelyezni (később szó lesz Pasolini modernizációs ötleteiről), ezért sisakokat viseltek, melyeket Danilo Donati jelmeztervező Giotto freskói alapján tervezett. Ki kellett hagyni néhány vulgárisnak tűnő népi szólást is, illetve egy utalásban „papok” helyett a „misztikusok” szót kellett használni. Pasolini engedékenysége elnyerte méltó jutalmát: a Cittadella mindvégig kitartott a film mellett, még akkor is, amikor az egyik olasz lap egyenesen arról írt, hogy „a ferences rendi kutatóközpont az ördög markába került”, és Pasolini alkotása „a számítás győzelmét példázza a hit felett”. Don Carusónak egyébként lett volna oka arra, hogy elveszítse hitét a marxista filmesben, hiszen a forgatási előkészületek elhúzódása miatt Pasolini közben elkészítette a Beszélgetések a szerelemről (1963) című dokumentumfilmjét, amely nyíltan tárgyalja a szex kérdését. A rendező azonban egy levélben megnyugtatta támogatóját, hogy riportfilmjéből hiányozni fog minden olyan elem, amely megbotránkozásra adna okot, és semmiféle engedményt nem kíván tenni a téma iránt felületesen vagy cinikusan érdeklődőknek.


A SZEREPLŐK 
Pasolini meglehetősen korán, már egy 1963. május 10-én kelt levélben tanácsokat kért don Carrarótól a megfelelő szereplők kiválasztásához. Különösen az apostolok személyét illetően volt szüksége tanácsokra: életkoruk Krisztus prédikációi idején, életrajzi adataik, lélektani jellemzésük. Magukat a színészeket azonban közeli barátja, Elsa Morante írónő segítségével válogatta. Pasolini nem hivatásos színészeket akart, de bizonyos szerepek eljátszására az amatőröket sem találta a legmegfelelőbbeknek. Részben Pasolini, részben Morante művészi tekintélyének köszönhetően az olasz kulturális élet több jelentős alakja szerepet vállalt a filmben: Fülöpöt Giorgio Agamben filozófiaprofesszor játszotta, Betániai Máriát Natalia Ginzburg írónő, Keresztelő Szent Jánost Mario Socrate író (2012 márciusában, 91 éves korában hunyt el), Simont Enzo Siciliano irodalomkritikus – aki Pasolini halála után kulcsműnek számító könyvet írt a művészről –, Andrást Alfonso Gatto költő, II. Heródest Francesco Leonetti író és költő. Józsefet Elsa Morante fivére, Marcello – maga is író – alakította. (Jánost Giacomo Morante játszotta, aki alighanem szintén Elsa Morante rokona lehetett.) Kajafást az argentin Juan Rodolfo Wilcock író és költő személyesítette meg. Az idős Mária megformálására Pasolini saját édesanyját kérte fel. Susanna Pasolini állítólag úgy érezte, nem alkalmas és nem is méltó erre a szerepre. Különösen amiatt aggódott, hogyan fogja Mária fájdalmát eljátszani. Pasolininek azonban nem játékra volt szüksége, hanem igazi fájdalomra, ezért talán kegyetlennek tűnő instrukciót adott az anyjának: a jelenet felvétele előtt arra kérte őt, gondoljon másik fiára, a háborúban tragikus körülmények között elhunyt Guidóra. Ugyan, kinek jutott volna eszébe 1964-ben, hogy bő egy évtizeddel később az asszonynak még egyszer át kell majd élnie a legrettenetesebb csapást, amelyet egy anya átélhet: 1975-ben másik fiát, Pier Paolót is elveszítette, aki szintén erőszakos halált halt. 


Érdemes megemlékezni más amatőr szereplőkről is. A kifejezetten szép arcú Luigi Barbini (Jakab) az 1960-as évek végén forgatott három egész estés Pasolini-filmben (Teoréma, 1968; Disznóól, 1969; Médea, 1970) szintén kisebb szerepeket játszott. 1981-ben találkozott don Andrea Santoro atyával, akinek elhivatottsága oly mély benyomást tett rá, hogy maga is egyházi szolgálatot vállalt. (Don Andreát 2006-ban Törökországban templomi imádság közben hátulról lelőtték. A tettest a Mohamedről közzétett nyugati karikatúrák hatására a török médiában eluralkodott keresztényellenes hangulat befolyásolta.) A Keresztelő Szent Jánost lefejező Umberto Bevilacqua A csóróban (1961) is felbukkant, akárcsak az I. Heródest alakító Amerigo Bevilacqua. (A csóróban mellesleg egy harmadik Bevilacqua is játszott: Franco. Ők hárman alighanem testvérek voltak.) Az Úr angyalát Rossana Di Rocco alakította, aki A túróban Stracci lányát személyesítette meg, és néhány kisebb szerepet játszott más rendezőknél is. Az amatőrök közül ketten futottak be jelentősebb színészi karriert: Pasolini hűséges barátja és szerelme, Ninetto Davoli volt az egyik, aki ebben a filmben egy pásztort játszott. Ez volt az első filmszerepe, nevét ekkor még nem tüntették fel a stáblistán. Valamilyen kisebb bűncselekmény miatt – amelybe állítólag a haverjai vitték bele – épp akkoriban szabadult a fiatalkorúak börtönéből Pasolini egyik ügyvéd barátjának közreműködésével. A Salomét megszemélyesítő Paola Tedescót 1982-ig folyamatosan foglalkoztatták az olasz filmesek. A nápolyi születésű Renato Terra viszont már 1938 (!) óta filmezett. (Az olasz Wikipédia szerint egy farizeust játszott Pasolini filmjében, szerintem viszont felismerhetően azt a torz arcú nyomorékot, akit Jézus gyógyít meg.) Érdekesség, hogy tizenhárom évvel később egy másik bibliai témájú filmben is szerepet kapott: Ábelt alakította Franco Zeffirelli A Názáreti Jézus (1977) című monumentális képeskönyvében. Arimateai Józsefet a film gyártásvezetője, Eliseo Boschi személyesítette meg, aki A csórótól az Oidipusz királyig (1967) tartozott Pasolini állandó stábjába. A szerepet a rendező eredetileg Giorgio Caproni költőnek szánta: a próbafelvétel ragyogóan sikerült, ám Caproni váratlanul kórházba került, ezért mégsem játszhatta el a figurát. 


KI LEGYEN JÉZUS? 
Mint fentebb olvasható, Pasolini számos kisebb szerepre költőket és írókat hívott meg, ezért nem meglepő, hogy Jézus szerepét is eredetileg egy költőnek szánta. Legelőször Jevgenyij Jevtusenko orosz költőre gondolt, akit levélben kért fel a szereplésre: „Szeretném, ha te játszanád el Krisztust a Máté evangéliuma című filmemben. [...] Tudod talán, hogy én nem vagyok komoly filmrendező... szereplőimet sem a színészek közül válogatom: eddigi lumpenproletár-filmjeimhez – ahogyan azt Olaszországban mondják – »az utcán járva« szedtem fel őket. Ámde Krisztusnak egy »járókelő« már nem elég: az eredendően természetes ártatlansághoz az értelem fényét is hozzá kell adnom, azért gondoltam költőkre. S a költőkre gondolva, legelőször terád. Világszerte furának tartják majd, hogy éppen téged, egy kommunistát szemeltem ki Krisztus szerepére. De hát én talán nem vagyok kommunista? Ez a művem nagyon összetett észérvekre épül. Tervezett filmem legelső beharangozója talán egyszerűbb: »a film – a maga szerény módján – szeretne hozzájárulni a világbéke Nyikita Szergejevics Hruscsov, XXIII. János pápa és John Fitzgerald Kennedy által kezdett megteremtéséhez.«” Naldini szerint Jevtusenkótól nem érkezett válasz a felkérésre. (A korabeli merev szovjet kultúrpolitika ismeretében nem valószínű, hogy udvariatlanság állt volna Jevtusenko hallgatásának hátterében. Állítólag az oroszok kerek perec megtiltották neki, hogy elvállalja a szerepet.) Pasolini ezután más költőket is megkörnyékezett, például az amerikai Allen Ginsberget és a spanyol Luis Goytisolót, sőt a beatnemzedék íróját, Jack Kerouacot is. Állítólag szóba került egy német színész is, más források viszont egy német származású egyházi személyről tudnak. A szereposztási problémát végül egy váratlan találkozás oldotta meg. 


Egy katalán közgazdász hallgató, Enrique Irazoqui átutazóban járt Rómában, és mindenképpen találkozni szeretett volna az Utcakölykök általa nagyra becsült szerzőjével. Pasolini így emlékezett vissza a találkozásra: „Amint megláttam, még mielőtt bármit szólhatott volna, megkérdeztem tőle: volna-e kedve szerepelni a filmemben? Komoly ember lévén természetesen nemet mondott, de aztán sikerült rábeszélnem.” Ahogy Barth David Schwartz írja: „Irazoqui megjelenítésében Krisztus gyötrődő, szenvedélyes gondolkodóvá vált, kérlelhetetlen vádlójává az »ember pusztulását« ostobán előidéző polgárságnak. Pasolini filmjének Krisztusa a farizeusok ellensége, végtelen könyörületességű és rettenetes haragú ember, szószólója és védelmezője Galilea földműveseinek, a Friuliban élő szegények őseinek, a délvidéki parasztok elődeinek, azokénak, akik kis időre elhagyták mindennapi tevékenységeiket, hogy belépjenek 1964 Evangéliumának világába.” A szerző megjegyzi, hogy Irazoqui sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem játszott filmben, de ebben téved: a hatvanas években még két főszerepet játszott spanyol produkciókban, ezt követően azonban negyed századra valóban eltűnt a filmvilágból, ahová 1992-ben és 2008-ban tért vissza. Pietro Nenni író egy 1964. március 17-én kelt levélben ezt írta Pasolininek: „Azt hiszem, ismerem azt a katalán fiatalembert, akiben rátalált a Krisztust alakító színészre. Az a sápadt, gyűrött arcú fiatal diák lesz az, akivel a napokban találkoztam. Valóban, mintha népének szenvedése rína le az arcáról.” Miután a forgatás befejeztével Irazoqui hazatért, a spanyol hatóságok bevonták az útlevelét, mivel egy olyan filmben szerepelt, amelyet a jobboldali spanyol kultúrpolitika „marxista propaganda”-ként értékelt.


ARCHAIZÁLÁS ÉS AKTUALIZÁLÁS
Noha Pasolini kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy nem kíván változtatni a bibliai szövegen, közvetett módon mégis kísérletet tett az aktualizálásra. Erről annak idején így nyilatkozott: „Elképzelésem szerint a Máté evangéliuma a burzsoáziának szóló erőteljes figyelmeztetés kellene hogy legyen, mert a burzsoázia ostobán rohan az embert, az ember antropológiai értelemben vett emberi, klasszikus és vallási értékeit elpusztító jövő felé. [...] Állandó szükségét éreztem, hogy a jelen életre utaljak, hogy soha semmi ne legyen történetileg rekonstruált, hanem mindig a mi történelmünkre utaljon. Hogy ne a múltat álcázzam jelennek, hanem a jelent álcázzam múltnak. Így aztán amikor Krisztus Jeruzsálemben tanít, a római katonákról a közvetlenül a háború után felállított gyors bevetésű rendőrségi osztagok jutottak az eszembe, a kisdedek lemészárlása előtti részben pedig a fasiszta szabadcsapatokra gondoltam Heródes katonái kapcsán. A menekülő József és Mária képét a modern világban zajló hasonló drámák menekültjeiről mintáztam.” A Máté evangéliuma volt az első olyan Pasolini-film, amely egyszerre volt archaizáló és aktualizáló, és ehhez az alkotói módszerhez a rendező a legutolsó filmjéig hűséges maradt, akár antik drámákat, akár középkori mesegyűjteményeket, akár De Sade márki hírhedt regényét vitte vászonra. Egyes – leginkább baloldali – kritikusok szerint Jézus alakjában Pasolini az örök lázadót, az örök forradalmárt örökítette meg. Ez a szemlélet érvényesült Liliana Cavani két évvel később forgatott Francesco d'Assisi (1966) című – szintén fekete-fehér – filmjében is, amely Assisi Szent Ferenc életútjáról szól, szintén szakítva az ezzel kapcsolatos vizuális hagyományokkal.


A ZENE 
Elsa Morante a kísérőzene kiválasztásában is segítséget nyújtott Pasolininek. Nico Naldini szerint a két jó barát Bach, Mozart és Leoš Janáček műveiből válogatott. Sem az IMDb megfelelő adatlapján, sem a film főcímén nem található meg azonban Janáček neve. A főcímen és számos on-line forrásban viszont a zeneszerzők között olvasható Anton Webern osztrák komponista neve is, ámbár jómagam nem tudtam kideríteni, melyik műve csendül fel a filmben. Bachtól a következő zeneművek hangzanak el: a Máté-passió [nr. 78: „Wir setzen uns mit Tränen nieder”, nr. 47: „Erbarme Dich” (a nyitány)], a Nagy h-moll mise [Agnus Dei (Dona nobis pacem)], a c-moll versenymű két csembalóra és vonósokra [nr. 2: Adagio], a Musikalisches Opfer [hatszólamú fúga, nr. 2] és az e-dúr hegedűverseny [nr. 2: Adagio]. Mozart művei közül a Disszonancia-kvartett (K 465) és a Szabadkőműves gyászzene (K 477) részletei hallhatóak, Szergej Prokofjevtől pedig egy kantáta a Jégmezők lovagja (1938) című Eizenstein-filmhez írt zenéjéből. Érdekes módon a főcímen csak a klasszikus szerzőket és az eredeti filmzenét jegyző Luis Enrique Bacalov nevét tüntették fel, noha egyéb zenék is elhangzanak a filmben. Például egy néger spirituálé, a Sometimes I Feel Like a Motherless Child (előadó: Odetta Holmes), Blind Willie Johnson szerzeménye, a Dark Was the Night, Cold Was the Ground (a szerző előadásában) és a Gloria című tétel a kongói dalokból álló vallási zeneműből, a Missa Lubából. Az eklektikus, de kizárólag vallási vonatkozású kísérőzenével Pasolini célja az volt, hogy érzékeltesse a világ kulturális és hitbéli sokszínűségét. 


A NYELVHASZNÁLAT ÉS A JELMEZEK 
Pasolini a nyelvhasználattal és a jelmezekkel is érzékeltetni próbálta a szereplők között fennálló társadalmi és spirituális különbségeket: Krisztus a hétköznapi életben nem használt kiejtéssel beszél, ezáltal is elkülönülve a többi szereplőtől, hiszen a tanítványok dél-olasz kiejtéssel, Kajafás pedig toszkán tájszólásban beszél. Pasolini tudatosan szakítani akart azzal a Jézus-ábrázolással, amelyet a képzőművészet, illetve a filmművészet alakított ki, mindazonáltal a középkori festők művei ihletet jelentettek számára. „A csóróban talán csak egy képzőművészeti párhuzam van, Masaccio, meg a mélyben talán Giotto meg a román kori szobrászat, a Máté evangéliumában viszont számos forrásból merítek: Piero della Francescától a farizeusok ruháit, aztán a bizánci festészetből, Krisztus arca olyan, mint egy Rouault-kép, és így tovább.” Ellentétben a korra jellemző, látványos bibliai szuperprodukciókkal, Pasolini fekete-fehér, „szegényes” filmet forgatott. A jelmezek tervezését Danilo Donatira bízta, aki A túrótól kezdve legutolsó filmjéig állandó és értékes tagja volt a stábjának. Donati szakadozott, durva szövésű ruhákba és köpenyekbe öltöztette Krisztust és tanítványait, így a középkori szentképek glóriával övezett, nem e világi alakjai helyett nagyon is földi embereket állított elénk: egyszerű kézműveseket, halászokat, pásztorokat. A fiatal Máriát zsákvászon ruhában látjuk, gézszerű anyagból készült kendőben, az idős Mária pedig egy megtört, de mégis méltóságteljes parasztasszony benyomását kelti: egyáltalán nem emlékeztetnek a Madonna-ábrázolások középkortól létező hagyományaira. A farizeusok különös, csonka gúla formájú fejdíszei nemezből és vaskos fonatokból készültek, Piero della Francesca festményeinek ihletésére. A nagypolgári lakások drapériáinak mintázatára emlékeztet Salome köpenye, amelyet akantuszlevelek díszítenek.


A FOGADTATÁS 
A forgatás 1964 júliusában fejeződött be, és mivel a filmet benevezték az augusztus 27-én kezdődött XXV. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválra, Pasolininek igencsak igyekeznie kellett az utómunkálatokkal, például az utószinkronnal. A szinkronról vallott felfogásának megfelelően – erről a Canterbury mesék (1972) blogbejegyzésében esett szó – néhány szereplő nem a saját hangján szólalt meg. Jézust a neves olasz színész, Enrico Mario Salerno szinkronizálta, Józsefet Gianni Bonagura, Keresztelő Szent Jánost Pino Locchi, Pétert Sergio Graziani, az Úr angyalát pedig Emanuela Rossi. (Ami Rossit illeti, jelen sorok írója kicsit kételkedve fogadja az olasz Wikipédia erre vonatkozó információját, elvégre a művésznő 1964-ben még csak ötéves volt.) A szeptember 4-i velencei bemutatóra Pasolinit elkísérték közeli barátai: Sergio és Franco Citti, Laura Betti és Ninetto Davoli. Alberto Moravia és Dacia Maraini jugoszláviai nyaralásukat szakították félbe, hogy ott lehessenek a premieren. Korábban A csóró (1961) és a Mamma Róma (1962) már zajos fogadtatásban részesült Velencében, élénken élt még A túró (1963) botrányának emléke is, vagyis a többség biztosra vette, hogy a Máté evangéliuma lesz az újabb skandalum. A fesztiválpalota előtt káromkodások, szidalmak, füttykoncert, paradicsomok és záptojások fogadták Pasolinit, és a teremben is nyugtalan volt a hangulat. A szélsőségesek sípokkal szerelkeztek fel, hogy megzavarják a bemutatót. Mire azonban a vetítés véget ért, a Pasolinit éltető közönségováció hangja elnyomta a provokátorokat. Sokan meg voltak győződve arról, hogy a Máté evangéliuma nyeri el a fesztivál fődíját, ám a Mario Soldati vezette zsűri Michelangelo Antonioni drámájának, a Vörös sivatagnak (1964) ítélte az Arany Oroszlánt. (Mellesleg egy anekdota szerint Soldati elaludt Antonioni filmjének megtekintése közben.) Nico Naldini úgy tudja, az elmaradt nagydíj miatt Pasolini annyira csalódott volt, hogy állítólag a filmezéssel is fel akart hagyni, mindennek azonban ellentmond, hogy a Vie Nuove folyóiratban egy olvasói levélre reagálva a rendező megvédte a zsűri döntését, és hosszan méltatta Antonioni alkotását. A Máté evangéliuma egyébként megkapta a zsűri különdíját és a Nemzetközi Katolikus Filmiroda (OCIC) nagydíját. Ez utóbbival első ízben tüntettek ki olasz produkciót. A díj indoklásában többek között ez olvasható: „A szerző, akiről azt mondják, hogy nem osztja a mi hitünket, a szövegek és a jelenetek megválasztásában tiszteletről és érzékenységről tett bizonyságot. Gyönyörű filmet készített, keresztény filmet, amely mély benyomást kelt.”


Noha a velencei fogadtatás kedvezően befolyásolta Pasolini helyzetét az olasz társadalomban – a periférián lévő „fekete bárány”-ból hirtelen mértékadó személyiség lett, akinek a véleményére többen és jobban odafigyeltek –, a film elleni támadások nem szűntek meg. A baloldal egyes képviselői nyílt vallási propagandának tartották az opuszt, míg mások éppen ellenkezőleg, bibliai köntösbe burkolt kommunista propagandát láttak benne. A jobboldali sajtó egyenesen „Marx evangéliuma”-ként emlegette Pasolini alkotását, az Il Tempo arról írt, hogy „az ördög barátcsuhát öltött”, az OCIC díját pedig félreértésnek tartotta, amely kizárólag a kommunistáknak kedvez. Az Il Secolo d'Italia a film egyik, azóta emblematikussá vált jelenetét pellengérezte ki: Júdás csókját. „Pasolini és követői csak csókolózzanak, amennyit akarnak, de a világtörténelem nagy alakjait ne vádolják hasonló magatartással” – írta a lap, nyíltan célozva Pasolini homoszexualitására, és nagyvonalúan elfeledkezve arról, hogy Júdás csókja is az Evangéliumból származó motívum: „Az áruló jelben egyezett meg velük. »Akit megcsókolok – mondta –, ő az, fogjátok el!« Azzal mindjárt Jézushoz lépett. »Üdvözöllek, Mester!« – mondta, és megcsókolta.” (Máté 26,48–49) A külföldi fogadtatás is meglehetősen ellentmondásos volt: különös módon éppen Franciaországban csaptak legmagasabbra az indulatok, noha ott Pasolini már akkor tekintélyes alkotónak számított, és mindmáig az maradt. 1965. január 16-án a Théâtre de la Mutualitéban javarészt fiatalokból álló közönségnek mutatták be a filmet az OCIC kezdeményezésére. (Barth David Schwartz könyve viszont 1964 decemberi bemutatóról tud.) A vetítést nyilvános vita követte a Notre-Dame-ban, majd Pasolini egy vendéglőben találkozott a francia baloldal prominens képviselőivel. A találkozó állítólag sok mindennek mondható volt, de szívélyes hangúnak a legkevésbé sem.


A francia sajtó mintha csak az olasz kollégákat utánozta volna lekicsinylő, sőt olykor egyenesen sértő megállapításaival. Michel Cournot, a Le Nouvel Observateur kritikusa – 1968-ban filmet is rendezett – Buñuel Nazarinjához (1959) hasonlította a Máté evangéliumát, hogy kijelentse róla, ahhoz képest egy kisszerű, jelentéktelen alkotás. Gúnyosan megjegyezte, nem tudja, hogy Pasolini „amazok” közé tartozik-e, filmjét mindazonáltal a „meleg művészet” iskolapéldájának látja. Claude Mauriac író-újságíró azt állította, hogy Pasolini alkotása „se nem szakrális művészet, se nem művészet, csupán képzelgés, egy nagy semmi”. (Négy évvel később Mauriac édesapja, François Mauriac író lelkesen nyilatkozott a Teoréma című hírhedt Pasolini-filmről, melyben egyébként unokája, Anne Wiazemsky – Claude Mauriac unokahúga – játszotta az egyik fontos szerepet.) Pasolini másnap találkozott Jean-Paul Sartre-ral, aki úgy vélte, érthető a francia baloldal indulatos reagálása a filmre, hiszen a marxizmus még nem tisztázta viszonyát a kereszténységhez. A rendező tervezett budapesti látogatására utalva abbéli feltételezésének adott hangot, hogy a szocialista országokban alighanem megértőbben fogadják majd a Máté evangéliumát, mert a marxizmus válságának bizonyítékát fogják látni benne. (Annyira megértően fogadták, hogy Magyarországon csak tizenkét évvel később, szűkített forgalmazásban kezdték játszani.) Franciaországban viszont vitákra van szükség ahhoz, hogy a baloldal végre megfelelően kezelje Jézus személyét. Javasolta, hogy szervezzenek egy olyan vetítést, amelyen a Máté evangéliumát A túró követi, amivel elejét lehetne venni annak a vádnak, hogy a művész a katolicizmus dicsőségét zengi. Ha Pasolini visszatérne Párizsba január közepén, érdemes lenne nyilvános vitát kezdeményeznie a baloldal és a katolikusok között. (Nico Naldini szó szerint idézi Sartre-ot, akinek a szavai ily módon akaratlanul cáfolják a könyv azon állítását, hogy az első párizsi vetítést 1965. január 16-án tartották. Ha viszont decemberben volt, akkor Pasolini emlegetett budapesti látogatása valószínűleg csak 1965-ben valósult meg, noha Nemeskürty István alant idézett 1966-os könyve szerint a művész 1964-ben járt a magyar fővárosban, mellesleg nagyrészt éppen Nemeskürty kezdeményezésére. Ismételten csak hangsúlyozni tudom azt a korábbi meglátásomat, hogy a Pasolini-szakirodalomban számos ellentmondás lelhető fel, nemegyszer egyazon művön belül.)


A RESTAURÁLT ÉS A KISZÍNEZETT VÁLTOZAT
A Máté evangéliuma kópiáját 2004-ben újították fel a Mediaset, a Centro Sperimentale di Cinematografiae és a Compass Film együttműködésének köszönhetően. A restauráció rendkívül bonyolult munka volt a számos sérülés és a hiányzó frame-ek miatt. Néhány hiányzó képkockát a másolatokból sikerült visszanyerni, 25 frame-et pedig – melyek valamennyi fellelhető másolaton megsérültek – a Cinecittà Digital kifinomult technológiájával rekonstruáltak. A restaurátorok nem akartak mindenáron minden hibát kijavítani, mert egy bizonyos szintű „karcosság” a kópia eredeti, természetes állapotának felelt meg, és harmonizált Pasolini művészi elképzeléseivel is. A filmlaboratóriumban kézzel mosták át a negatívot, ezt követően beleillesztették a máshonnan átvett, illetve a rekonstruált képkockákat. A hangsávot szintén felújították. Digitálisan kiszűrték a piszok által okozott háttérzajokat, és kiegyensúlyozták a hangzást, ugyanakkor semmit nem változtattak az eredeti mono hangon. Az elkészült anyagot a legmodernebb adathordozókra mentették el, hogy évtizedekre biztosítsák az állagmegőrzést. A felújítás négy hónapon keresztül tartott két koordinátor és tíz technikus közreműködésével. A munkát Enzo Verzini, a fekete-fehér filmek szakértője irányította, aki Antonioni, Fellini, Visconti, Pontecorvo és Germi munkatársaként szerzett tekintélyt magának, de kikérték a film operatőrje, Tonino Delli Colli tanácsait is. A restaurálás százezer euróba került. 


2007-ben általános döbbenetet váltott ki a Pasolini-rajongók körében, hogy az amerikai Legend Films kiszínezett változatban adta ki DVD-n a Máté evangéliumát. A 2001-ben alakult, San Diegóban székelő cég klasszikus fekete-fehér filmek felújítására és kiszínezésére specializálta magát. Ténykedése meglehetősen megosztja a szakmát és a közönséget, bár tagadhatatlan, hogy több kiadványa kedvező fogadtatásra talált. A kiszínezés ellenzői azonban többnyire jogosan hivatkoznak arra, hogy bár az eredeti alkotók olykor csak kényszerből forgattak fekete-fehérben, de filmjeiket mégis e technika lehetőségeinek megfelelően tervezték, vagyis az utólagos kiszínezés durva belenyúlás a művészi koncepcióba. Ezek a kifogások a Máté evangéliuma esetében is teljesen helytállóak, ámbár tény, hogy a kolorizáció során kerülték a túl élénk színeket, melyek egy szuperprodukció hatását keltenék. Az eljárás ellenzői egyébként még két nyomós érvet hoztak fel: a kiszínezett verzió angolra szinkronizált és az eredeti 137 perccel szemben mindössze 91 perces. A bő háromnegyed órás rövidítés – amely viszont állítólag korábban történt, és nem a Legend Films műve – szintén megütközést keltett, főleg annak fényében, hogy maga Pasolini annak idején hangsúlyozta, hogy semmit sem kíván kihagyni az evangéliumban leírtakból. Az angol szinkron – mint általában bármilyen filmszinkron – szintén beavatkozásnak minősül az eredeti alkotói koncepcióba, hiszen mint arról fentebb szó volt, Pasolini a nyelvhasználattal is jellemezni kívánta a szereplőket, ez a művészi eszköz azonban a szinkronnal elveszett. A Legend Films egyébként szokása szerint a Máté evangéliuma esetében is a színes mellé rátette az eredeti fekete-fehér változatot is a DVD-re (vágatlanul és feliratozva), de szakemberek véleménye szerint a film számos DVD-kiadása közül ezen a leggyengébb minőségű a transzfer.


DÍJAK 
Velencei Nemzetközi Filmfesztivál 
* 1964: Az OCIC nagydíja 
* 1964: Pier Paolo Pasolini (a zsűri különdíja, megosztva Grigorij Kozincevvel a Hamlet című filmért) 

Ezüst Szalag-díj 
* 1965: Pier Paolo Pasolini (legjobb rendező) 
* 1965: Tonino Delli Colli (legjobb operatőr, fekete-fehér film)
* 1965: Danilo Donati (legjobb jelmeztervező) 

Amerikai Filmkritikusok Szövetségének díja 
* 1967: Legjobb külföldi film

Jussi-díj 
* 1968: Pier Paolo Pasolini (legjobb külföldi rendező) 


JELÖLÉSEK 
Velencei Nemzetközi Filmfesztivál 
* 1964: Arany Oroszlán-jelölés (legjobb film) 

Ezüst Szalag-díj 
* 1965: Alfredo Bini (legjobb producer) 
* 1965: Luigi Scaccianoce (legjobb díszlet) 

Oscar-díj 
* 1967: Luigi Scaccianoce (legjobb díszlet, fekete-fehér film) 
* 1967: Danilo Donati (legjobb jelmeztervező, fekete-fehér film) 
* 1967: Luis Bacalov (legjobb filmzene) 

BAFTA-díj 
* 1968: Pier Paolo Pasolini (UN-díj) 


ÍGY LÁTTÁK ŐK 
(Az alábbi szemelvényekben a kurzív műcímeket leszámítva valamennyi kiemelés az eredeti szerzőktől származik.)

„Bámulatosan gazdag képi fantázia, az olasz kora reneszánsz festőit megidéző kompozíciók, gyors és fölényes kamerakezelés jellemzi Pasolini remekét; olyan képsorai, mint Heródes halála, Salome tánca (érzékiség nélküli, ijedten suta, ügyetlen kis tánc ez, egy szál virágzó faággal), Keresztelő Szent János prédikációja, a sátán megjelenése és a Pilátus előtti tárgyalás: évtizedekig lesznek rendezői megoldások példatárai. [...] Pasolini nem az eseményeket kritizálja; nem az evangélium történelmi hitelét boncolgatja; Pasolini pontosan tudja, hogy mindez mellékes: ő az evangélium tanításának azt a mozzanatát emeli ki, ami szerinte ma is forradalmi erővé válhat, és ami XXIII. János pápa szellemének felel meg: hogy tudniillik hirdettessék az emberi egyenlőség, méltóság a szegényeknek is, és tegyük boldoggá őket legjobb tudásunk szerint. Mert jaj annak, aki ezt nem teszi meg, és nem veszi észre – ez Pasolini értelmezése.” 
(Nemeskürty István: A filmművészet nagykorúsága. Budapest, 1966, Gondolat Kiadó, 22–23. o.) 


„[Pasolini] Máté evangéliuma című filmjében Krisztus egyetlen agitációs munkafolyamatban osztja a kegyelmet. Megszakítatlan, forró monológ, eszme és beszéd egysége: hit és tudatosság. Ebben a filmben Krisztus állandóan mozgásban lévő centrum, benne gyűlik az ember. Bejárja tanítását, elmegy tanítása határáig. Ahogy az elmélet próbája a gyakorlat, úgy a hité az áldozat. Miért a Máté evangéliumot választotta, például a költőibb nyelvű Lukács evangélium helyett? Mert a Máté szerinti életrajz és tanítás plebejus. Néhol olyan dühöngő, harcos és provokatív, mint az apokrif szövegek. Pasolini Krisztusban az aktuális forradalmár modelljét keresi, akit a nép, az odagyülekező tömeg ugyanúgy szerethet és megkaphat kézzel érintve, bámulva, tapogatva, szagolva, mint a beteljesült eszmékben, élete után.” 
(Dobai Péter: „Pier Paolo Pasolini”. In: Filmkultúra 1971/2, 47–66. o.) 


„A Bibliában Máté csak egy igen rövid részt szentelt a feltámadásnak, Pasolini pedig filmjét a keresztre feszítést követő szózattal fejezte be. Így a falusi nyomorúságból Jézus útja, mint emberi út, a lázadáson keresztül a halálhoz vezetett – úgy, hogy közben nagyon konkrétan megnevezte kivégzésének előkészítőit, a fennálló rend megváltoztatásának ellenzőit. Amit Jézus ezzel a világgal szembeállított, az éppen az igen nagyra növesztett belső tartás, az emberi erő. Általánosabban kifejezve a humanitás. Ez az erő kapcsolta össze őt Pasolini korábbi filmjeinek lumpenproletár hőseivel, hiszen azok is ellenálltak a társadalom olyan elidegenítő hatásának, amelynek következménye éppen az alkalmazkodás, a képmutatás volt.” 
(Nemes Károly: Pier Paolo Pasolini. Budapest, 1976, Népművelési Propaganda Iroda, 31. o.)


„Vajon belőle is kiszakadt-e a fájdalom üvöltése, mint gyér szakállú Krisztusából? Gyorsan végeztek vele, vagy ő is megjárta a Golgotát ott, az ostiai tengerparton, ahol szétroncsolták koponyáját, melynek sugaras gondolatai annyi vihart kavartak életében, s világítanak ma is? A Máté Evangéliumát, kristályosan áttetsző filmjét viszontlátva lehetetlen elvonatkoztatni igehirdető Megfeszítettjét tőle, az olasz szellemi élet egyik legizgalmasabb, elkötelezett igehirdetőjétől, Pier Paolo Pasolinitől, a rendezőtől, költőtől, regényírótól, nyelvésztől, színésztől, a gondolkodótól. [...] megkockáztatnám azt az állítást, hogy a Máté Evangéliuma a legszebb filmje Pasolininek. A legszebb nem azonos a legnagyobbal. De nem is szükséges rangsorolni egy bonyolult és a társadalmi problémákra érzékenyen reagáló művész alkotásait.” 
(Máriássy Judit: „Pasolini evangéliuma”. In: Film, Színház, Muzsika 1976/36, 1976. szeptember 4., 4–5. o.) 


„Pasolini kivonja a szöveget és a történetet a meggyökeresedett vallásosan szakrális szférából, és áttéve a tisztán emberi szférába, így emeli újból szakrálissá. Nem »rántja le a leplet« a mítoszról, mint különféle csak racionális törekvések, hanem éppen a maga mitikus valóságában tárja elénk. A mítosz demitizálásának mítoszát teremti meg. Alapvető kérdést tesz fel, hogy válaszoljon is rá. Milyen lehetett az emberiség utolsó kétezer évének e legnagyobb hatású eseménysorozata, ha valóban megtörtént; és vajon hogyan képzelték el valójában azok, akiknek képzeletében megszületett, ha csupán elképzelt volt? [...] A film mindkettőt a megjelenítésnek ugyanazon a síkján mutatja be, semmit sem tesz idézőjelbe, semmit sem kérdőjelez meg. A rendező tudja, hogy a valóság a történet és a róla szóló elképzelés egysége. A keresztelés csodálatosan szép legelső aktusa éppen olyan »valóságos«, mint a vízen járás »csodája«.” 
(Somlyó György: „Pasolini írása szerint való Evangélium”. In: Filmvilág 1976/19, 1976. október 1., 15–19. o.) 


„A fesztivál főműsorával párhuzamosan a Pasolini Alapítvány védnöksége alatt vetítették Pier Paolo Pasolini életművét. Az idő és tér véletlenszerűen maga is megtette azt az összehasonlítást, amelyet az emlékezet öntörvényű mechanizmusa amúgy is elvégzett. A Máté Evangéliumában az ókori halász- és földművesarcok szinte ismerős hitelessége, az izzóan sötét szembogarú, gyermeki tekintetű, kopaszodó Jézus monoton igehirdetése, az egyszerűségében stilizált előadásmód, a szellemiség láthatatlan sugárzásával vonja be ezt az alázatos filmet. Mellette Scorsese remekműnek, avagy szentségtörő képregénynek kikiáltott alkotása, e rá nézve mindenképpen előnytelen összehasonlításban, a minőségi ipar, a filmművészeti »high tech« csúcstermékének tetszik.” (Az idézett részlet az 1988-as Velencei Nemzetközi Filmfesztiválról szóló tudósításban szerepel: a biennálén az amerikai Martin Scorsese versenyfilmje, a Krisztus utolsó megkísértése óriási botrányt kavart.) 
(Létay Vera: „Égi és földi történetek”. In: Filmvilág 1988/12, 35–39. o.) 


„Jézus csak három látványos csodát tesz a filmben: meggyógyítja a leprás fiút, a vízen jár, valamint kenyeret és halat szaporít. Mindezt Pasolini a lehető legegyszerűbb eszközökkel jeleníti meg. Látjuk a leprás eltorzult arcát, amint Jézus elé áll, és kéri, gyógyítsa meg. Jézust látjuk, amint szól hozzá és megérinti, majd rögtön egy vágással utána az előbbi fiú immár »normális« arccal. Mindenféle filmtrükk nélkül. Hasonló módon történik a kenyér- és halszaporítás. Látjuk az öt kenyeret és a két halat – majd egy vágás a népre, újabb vágás, és a kosarak tele vannak. Pasolini az eddig is alkalmazott filmtechnikával jelenítette meg a csodákat, vagyis úgy, mintha ezek a csodák a világ leghétköznapibb dolgai lennének. Azzal az egyszerűséggel és lényegre töréssel, amellyel Jézus lesöpri a kufárok áruit a templom udvarán felállított asztalokról, érinti meg a leprást, és ad új értelmet az életének, vagy csak egyszerűen jár a vízen mindenféle hatásvadász filmes eszköz mellőzésével. Pasolini visszahelyezi a csodát a hétköznapokba; belehelyezkedik a népi vallásosság és a természeti népek világfelfogásába, amely a hiedelemlényeket, a hiedelmeket, a rontást, az átkot, a gyógyítást stb. hétköznapi szinten élte meg. Ahogy maga Pasolini fogalmaz: »A délvidéki paraszt még egy mágikus kultúrában él, amelyben a csodák éppoly valóságosak, mint abban a korban, amelyben Máté élt és alkotott«.” 
(Bite Zsolt: A megváltás Pier Paolo Pasolini filmművészetében. Egyetemi szakdolgozat, 2010)


ÍGY LÁTTAM ÉN 
A Máté evangéliuma az a Pasolini-film, amellyel a legnehezebben barátkoztam meg, de nem azért, mert nem vagyok hívő. Tizenéves koromban láttam először, miután a Dekameron (1971) hatására érdeklődni kezdtem Pasolini többi filmje iránt is. Akkor azonban csak a Máté evangéliuma volt megtekinthető Magyarországon, az is csupán a Tanács körúti Filmmúzeumban hetente egyetlen napon öt előadásban. Miután buta kamaszfejjel arra számítottam, a Dekameronhoz hasonló látványos és szórakoztató filmet fogok látni, a fekete-fehér Máté evangéliuma hideg zuhanyként ért. Azt nem mondanám, hogy egyáltalán nem tetszett, de valahogy megéreztem, hogy ez Pasolininek egy másik arca, amely akkor nem érdekelt különösebben. Évek múlva szántam rá magam arra, hogy újranézzem, és mondanom se kéne, hogy nem azt a filmet láttam viszont, mint legelőször. Jelentőségét a fenti összefoglaló remélhetően kellőképpen érzékeltette, ezért nem bocsátkoznék ismétlésekbe. Ami különösen tetszett, hogy Pasolini a bibliai történetet emberi dimenzióba helyezte, és ezáltal átélhetővé, katartikussá tette. Jómagam ragyogónak találom Sartre azon ötletét, hogy a Máté evangéliumát és A túrót közös előadáson mutassák be (nem tudom, ez megvalósult-e valaha valahol), ámbár egyáltalán nem hiszem, hogy két végletről lenne szó. Számomra ez a két film ugyanis jóval közelebb áll egymáshoz, mint felületes ránézésre gondolnánk. 


Az én látásmódomban A túró keserűen ironikus helyzetkép arról, hogy a keresztény értékek mennyire kivesztek a modern társadalomból, mennyire csak a külsőségek szintjén vannak jelen, míg a Máté evangéliuma visszavezet ahhoz a forráshoz, ahonnan ezek az értékek erednek. Azáltal, hogy Jézus alakjának emberi oldalát hangsúlyozza, Pasolini akarva-akaratlan azt sugallja, hogy a keresztényi cselekedeteket egyáltalán nem kell valamiféle isteni privilégiumnak tekinteni, hanem az ember is gyakorolhatja azokat nap mint nap, és mindehhez még csak hívőnek sem kell lennie. Szó esett arról, hogy a rendező milyen tudatosan próbált szakítani a képzőművészet és a filmművészet által teremtett Jézus-képpel. Ezzel kapcsolatban érdemes utalni William Wyler tizenegy Oscar-díjjal elismert szuperprodukciójára, a Ben-Hurra (1959), amelyben nem látható Krisztus arca, és nem hallható a hangja sem: a többi szereplő reakciói érzékeltetik, hogy valami rendkívülivel, valami magasztossal állnak szemben. Krisztus ilyetén ábrázolása azonban nem a kereszténységet, hanem inkább az iszlámot idézi, ahol – mint tudjuk – tilos Mohamed próféta vizuális megjelenítése. Pasolini viszont bátran emberi arcot ad Jézusnak, amivel számomra azt sugallja, hogy Jézust elsősorban magas fokú embersége emelte a többi ember fölé: nem „kívül”-ről, hanem közülük érkezett, ezért is érezhetik emberek milliói a magukénak, ezért jelenthet életútja követendő példát. A Máté evangéliuma nagyszerűsége szerintem éppen abban rejlik, hogy nem a személyt magasztalja fel, hanem mindazt, amit életével és halálával képviselt. 


MÁTÉ EVANGÉLIUMA (Il vangelo secondo Matteo / L'évangile selon saint Matthieu, 1964) – fekete-fehér olasz–francia filmdráma. Játékidő: 137 perc. Máté evangéliuma alapján a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Pier Paolo Pasolini. Operatőr: Tonino Delli Colli. Zene: Johann Sebastian Bach, Wolfgang Amadeus Mozart, Szergej Prokofjev, Anton Webern, Luis Bacalov. Díszlet: Luigi Scaccianoce. Jelmez: Danilo Donati. Vágó: Nino Baragli. Szereplők: Enrique Irazoqui (Krisztus), Margherita Caruso (a fiatal Mária), Susanna Pasolini (az idős Mária), Marcello Morante (József), Mario Socrate (Keresztelő Szent János), Settimio Di Porto (Péter), Alfonso Gatto (András), Luigi Barbini (Jakab), Giacomo Morante (János), Giorgio Agamben (Fülöp), Guido Cerretani (Bertalan), Rosario Migale (Tamás), Ferruccio Nuzzo (Máté). Producer: Alfredo Bini. Gyártó: Arco Film, Lux Compagnie Cinématographique de France. Bemutató: 1964. szeptember 4. Magyarországi bemutató: 1964 (Olasz Filmnapok), 1976 (Budapest, Filmmúzeum). 


(Jelen szöveg a következő források felhasználásával készült: Daniel J. Harrington: Evangélium Szent Máté szerint. Hazai Péter fordításának webváltozata. Barth David Schwartz: Pasolini-rekviem. Csantavéri Júlia fordítása. In: Filmvilág 2000/4, 44–49. oldal; Nico Naldini: Pasolini. Gál Judit fordítása. Budapest, 2010, Európa Kiadó; Pier Paolo Pasolini: Forgatókönyvek I. Lukácsi Margit fordítása. Budapest, 2010, Kalligram Kiadó. Pasolini Alfredo Bininek és Jevgenyij Jevtusenkónak írt leveleit Szabó László Sándor fordította. In: Filmvilág 1988/10, 7–8. oldal. A Máté evangéliumával foglalkozó weboldalak szintén hasznos információkat szolgáltattak ehhez a blogbejegyzéshez, különös tekintettel Molnár Szilvia Danilo Donatiról írt tanulmányára.)