2012. november 24., szombat

FENESTA CA LUCIVE

A Fenesta ca lucive egy nápolyi dal a XVII. századból. Eredete nem teljesen tisztázott. A szöveg forrásának általában a szicíliai Matteo di Ganci XVI. századból származó versét tartják, amelyet Carini báróné szomorú története ihletett. A dallamot gyakran tulajdonítják Vincenzo Bellininek (1801–1835). A dal egy fiatal férfiról szól, aki hosszabb idő után tér haza, és arról értesül, hogy szerelmese belehalt a távolléte miatti bánatba. A Fenesta ca lucive 1842-ben jelent meg először a Girard kiadónál, zeneszerzőként Guglielmo Cottrau (1797–1847), szövegíróként Giulio Genoino (1771–1856) nevét tüntették fel. 1854-ben Mariano Paolella jóvoltából a szöveg két versszakkal gyarapodott. Pier Paolo Pasolini már az 1950-es években foglalkozott a dal elemzésével, és több filmjében is felhasználta. Az Élet trilógiájának például a Fenesta ca lucive az egyik vezérmotívuma: a Dekameronban (1971) és a Canterbury mesékben (1972) ténylegesen elhangzik, Az Ezeregyéjszaka virágaiban (1974) pedig Aziz meséje a dal alapjául szolgáló történet motívumait használta fel. 


CARINI BÁRÓNÉ TÖRTÉNETE 
Az 1529-ben született Carini báróné leánykori neve: Laura Lanza. 1543. szeptember 21-én, mindössze tizennégy éves korában esküdött örök hűséget a tizenhat esztendős Don Vincenzo La Grua Talamancának. A báróné azzal vonult be az olasz történelembe, hogy férjes asszony létére 1563. december 4-én a Carini kastélyban található hálószobájában házasságtörésen érték Ludovico Vernagallóval. A párral állítólag a bősz atya, Cesare Lanza ott a helyszínen végzett. A legenda szerint Laura megérintette vérző mellkasát, majd a falnak dőlt, rajta hagyva véres tenyérnyomatát. A gyilkosság évfordulóin ez a tenyérnyomat állítólag mindig megjelenik. II. Fülöp spanyol királyhoz írt levelében az apa bevallotta a gyilkosságot. (A földrajzban igen, a történelemben kevésbé járatosak kedvéért: Carini Szicíliában található, és a sziget akkoriban spanyol fennhatóság alatt állt.) Pletykák persze már akkoriban is voltak, és arról szóltak, hogy az igazi tettes (vagy legalábbis a bűntárs) valójában a szerencsétlen Laura férje, Don Vincenzo La Grua Talamanca volt, aki szeretett volna újranősülni, de ehhez előbb meg kellett szabadulnia a hitvesétől. Don Vincenzo állítólag azért végzett a párral, mert meg akarta akadályozni, hogy a kapcsolatból törvénytelen gyermek szülessen, és emiatt Vernagallo netán anyagi igényekkel lépjen fel. Ez Cesare Lanzának sem állt érdekében, aki anyagilag nem volt túl jó helyzetben, ezért veje jóindulatára szorult. Az apa talán épp azért vállalta magára a bűntettet, mert a becsületbeli gyilkosság akkoriban elfogadott volt az olasz nemesség körében, és végül fel is mentették a vád alól. Az áldozatokat a legenda szerint a Cariniben található Chiesa Madre templom kertjében temették el, a templom archívumában pedig megtekinthető Cesare Lanza beismerő levele. 


Évszázadokon át Carini báróné szomorú esetével riogatták a szicíliai asszonyokat, nehogy véletlenül hűtlenségen járjon az eszük. 447 évvel a bűntény után, 2010-ben Carini polgármestere, Gaetano La Fata bejelentette, hogy új nyomozást indítanak az ügyben, mert annak idején nem történt meg a tényleges igazságszolgáltatás. A DNS-vizsgálatokból és a bűnügyi profil elkészítéséből remélhetően ki fog derülni, hogy valójában mi játszódott le azon a végzetes éjszakán. Egyelőre még az sem világos, hogy kardot vagy tőrt használt-e az elkövető. Ha legalább kétféle eszközt használtak, akkor erősen valószínűsíthető, hogy nem Cesare Lanza volt az egyedüli tettes. Háromdimenziós modellt készítenek a kastélyról és a kettős gyilkosság helyszínéül szolgáló szobáról. Ezek segítségével rekonstruálható lesz, hogy a tettes (vagy tettesek?) hogyan jutott el az udvarról a szobába, és vajon a szolgák tudhattak-e a személyéről, láthatták-e őt. A történelmi pletykák arról szólnak, hogy volt valaki a báróné környezetében, aki informálta az apát és a férjet, és javaslatot tett nekik arra, mikor lehetne rajtakapni a szerelmeseket. Az a tény, hogy Cesare Lanza előzőleg katonákkal körbevetette a várat, nehogy a pár megszökjön, arra utal, hogy a gyilkosságot alighanem előre eltervezték. Don Vincenzo egyébként valóban újranősült 1565-ben, de második felesége, Ninfa Ruiz egy évvel később meghalt. A bulvármédia szerint az új évezredben elektromágneses mezőket érzékelő műszerekkel vizsgálták meg a kastélyt, és bizonyos helyiségekben a műszerek erős kilengést mutattak. Az optimisták szerint talán fény derülhet egy több száz éves bűnügyi rejtélyre, a pesszimisták szerint azonban a derék polgármester szeme előtt elsősorban turisztikai célok lebegnek. 2014-ben Carmelo Dublo palermói grafológus tüzetes vizsgálatnak vetette alá az ősi iratokat, hogy olyan adatokra bukkanjon, amelyek hasznos segítséget nyújthatnának a sírok pontos azonosításához. Az új információk alapján jelenleg az a legvalószínűbb, hogy Laura holtteste a palermói Santa Cita templomban található, a családi kripta egy jelöletlen szarkofágjában, amely egy ismeretlen nő maradványait tartalmazza. 


A DALSZÖVEG 
A Fenesta ca lucive szövegének többféle változata ismert, az alábbi a leggyakoribb verziónak tekinthető. A dal egy szerelmes férfiról szól, aki hosszabb távollét után tér haza szülővárosába, és azt látja, hogy kedvese szobájának máskor mindig világos ablaka most sötét. Azt hiszi, a lány csupán beteg. Kedvesének nővére kinéz az ablakon, és elmondja neki, hogy a testvére meghalt és eltemették. Mindig sírt amiatt, hogy egyedül kell lefeküdnie, de most már a halottak között alussza örök álmát. Ha a férfi elmegy a templomba, nézze meg a lányt a koporsóban: szájából, amelyet valaha annyi szerelmes szó hagyott el, már csak a férgek másznak elő. A férfi a templomban arra kéri a papot, vigyázzon a halott lányra, gondoskodjon arról, hogy mindig fény világítsa meg a koporsóját.

Fenesta ca lucive e mo nun luce... 
sign'è ca nénna mia stace malata... 
S'affaccia la surella e mme lu dice: 
Nennélla toja è morta e s'è atterrata... 
Chiagneva sempe ca durmeva sola, 
mo dorme co' li muorte accompagnata... 

Va' dint''a cchiesa, e scuopre lu tavuto: 
vide nennélla toja comm'è tornata... 
Da chella vocca ca n'ascéano sciure, 
mo n'esceno li vierme...Oh! che piatate! 
Zi' parrocchiano mio, ábbece cura: 
na lampa sempe tienece allummata... 

Addio fenesta, rèstate 'nzerrata 
ca nénna mia mo nun se pò affacciare... 
Io cchiù nun passarraggio pe' 'sta strata: 
vaco a lo camposanto a passíare! 
'Nzino a lo juorno ca la morte 'ngrata, 
mme face nénna mia ire a trovare!... 


PASOLINI ÉS A FENESTA CA LUCIVE 
Pasolini a Dekameron (1971) című filmje forgatásakor így nyilatkozott: „A Dekameron saját nosztalgikus vágyakozásomat fejezi ki egy képzeletbeli nép iránt, annak a népnek a nyomorúsága és politikai öntudatlansága iránt, amelyet kisgyerekként ismertem meg. Nápoly gyomrában talán még létezik ez a nép…” Pasolininek a nápolyi kultúra iránti vonzódása azonban jóval korábban kezdődött, és nem ért véget a Dekameron bemutatója után sem: halála előtt például a zseniális nápolyi komikussal, Eduardo De Filippóval (1900–1984) tervezett egy közös filmet, a Porno-Teo-Kolossalt. A Fenesta ca lucive már az 1950-es években felkeltette az érdeklődését, tanulmányt is írt róla. Mindjárt legelső játékfilmjében, A csóróban (1961) felhasználta, abban a jelenetben, amikor a címszereplő cimborái felcsípik Csóró nőjét: míg egyikőjük, Gennarino félrevonul Maddalénával, addig a három várakozó közül valaki ezt a dalt énekli, majd fütyüli. A cseppet sem romantikus szituációt tehát a tragikus szerelemről szóló, érzelemgazdag dallam festi alá, és az ellentét fokozásaként a jelenet végén a férfiak jól helybenhagyják a szerencsétlen prostituáltat. Az Élet trilógiájának zenei vezérfonala szintén a Fenesta ca lucive. A Dekameronban akkor hallható, amikor a negyedik történet főszereplője, Ciappelletto távol szülővárosától két vendéglátója körében felidézi Nápolyt, és honvágyukban mindhárman dalra fakadnak. Nem érnek az ének végére: Ciappelletto ájultan zuhan az asztalra. Később a haldokló férfi hamisan gyón a jámbor gyóntatóatyának, és ezzel eléri, hogy halála után szentként tiszteljék. 


A Canterbury mesékben (1972) a Fenesta ca lucive a főcím után hangzik el: egy kapatos férfiú – alighanem a zarándokút egyik résztvevője – énekli. A középkori Angliában játszódó filmben először talán furcsa egy nápolyi népdalt hallani, de valójában nem lóg ki a többi dal közül, melyek egyébként sem korhűek, inkább a köznép mentalitását és az angol vidék hangulatát próbálják visszaadni. A Fenesta ca lucive visszautal a Dekameronra, és kapcsolatot teremt a két film között, hiszen egyes elméletek szerint az irodalmi mű szerzőjét, Geoffrey Chaucert is Boccaccio Dekameronja ihlette meg. (További kapcsolat maga Pasolini, aki mindkét filmben a kerettörténet kulcsfiguráját játssza.) Az Ezeregyéjszaka virágaiban (1974) nem hangzik el ugyan a dal, viszont Aziz, Aziza és Budúr meséje a Fenesta ca lucive főbb motívumait variálja: szerelem, ablak, halál, megkésett felismerés, elkésett bűnbánat. A csélcsap Aziz az esküvő napján hagyja cserben menyasszonyát, a halk szavú és ragaszkodó Azizát, mert beleszeret egy ismeretlen lányba, akit egy ablakban pillant meg. Bármilyen csalódást élt is át Aziza az elmaradt lagzi miatt, mégis segít vőlegényének abban, hogy beteljesüljön a titokzatos lány, Budúr iránti szerelme, miközben őt magát elemészti a bánat, és meghal. Aziz csak jóval később döbben rá arra, mekkora veszteség érte őt Aziza halálával, és mennyire szerette őt a lány. A Pasolini Alapítvány 1988-ban adta ki azt a kötetet, amelyben frissen diplomázott fiatal szerzők értelmezik és magyarázzák Pasolini filmjeit. Olyanok, akik a műveket és a művészt utólag ismerték meg, vagyis nem befolyásolták őket a korabeli pró és kontra vélemények, az ilyen-olyan botrányok. A kötet legérdekesebb tanulmánya Laura Sbicego nevéhez fűződik, aki a Fenesta ca lucive és a Pasolini-életmű kapcsolatát vizsgálta. Pasolini munkásságának kiváló magyar szakértője, Csantavéri Júlia szerint (Filmkultúra 91/1, 56. o.) „Sbicego átélhetővé teszi azt az összetett viszonyt, amely Pasolinit a dialektusokhoz, a dialektális költészethez, s ezen keresztül az archaikus népi kultúrához kötötte.” 


ZENEI VIDEÓK 

Fenesta ca lucive (Előadó: Enrico Caruso) 

Fenesta ca lucive (Előadó: Gino Paoli) 

Fenesta ca lucive (Előadó: Luciano Pavarotti) 

Fenesta ca lucive (Előadó: Josè Carreras) 

Fenesta ca lucive (Előadó: Oleg Pogugyin) 

PASOLINI-VIDEÓK 

A csóró (filmrészlet, a dal 5:03-nál kezdődik) 

Dekameron (filmrészlet, a dal 5:30-nál kezdődik) 

Canterbury mesék (a dal 2:36-nál kezdődik)

2012. november 17., szombat

MAURO BOLOGNINI

Mauro Bolognini (Olaszország, Toszkána, Pistoia, 1922. június 28. – Olaszország, Róma, 2001. május 14.) olasz filmrendező az 1940-es évek végén került a filmvilágba mint rendezőasszisztens. 1953-tól forgatott önállóan. Főleg stílusos irodalmi adaptációinak köszönheti művészi hírnevét. Néhány korai alkotását Pier Paolo Pasolini forgatókönyvei alapján rendezte, és kulcsszerepe volt abban, hogy megvalósulhatott Pasolini első saját filmje, A csóró (1961). Az 1960-as években Bolognini számos népszerű szkeccsfilm elkészítésében vett részt, ezek közül Az én kis feleségem (1964), a Cicababák (1965) és a Tündéri nők (1966) annak idején a magyar mozikba is eljutottak. 1969-től az 1970-es évek végéig igen jó formában volt, ekkoriban készült filmjeit a kritika és a közönség többnyire kedvezően fogadta. Magyarországon is játszott erotikus drámájával, A szerelem tiltott ösvényeivel (1991) búcsúzott a moziközönségtől. Két fivére közül az egyik Manolo Bolognini producer.


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek 
Mauro édesapja, Alduino Bolognini állatkereskedő volt. Édesanyja, Natalina Giovannini Montecatini környékéről származott. Mauro bátyja, Marcello 1921-ben, öccse, Manolo 1925-ben született. A 2010-ben elhunyt Marcello Pistoiában élte le az életét, a családi házban lakott a via Dalmatián, Manolo viszont éppúgy a filmvilágban kötött ki, mint Mauro. A fivérek gyerekkora a két világháború közötti években különösebb gond nélkül telt, mivel a család viszonylag jó anyagi körülmények között élt. Mindazonáltal a szülők semmiféle pazarlást nem engedtek meg, különösen, ha az ennivalóról volt szó. Ha a gyerekek valamit nem ettek meg, akkor a következő étkezéskor ugyanazt rakták eléjük. Marcello kereskedelmi iskolát végzett, Manolo technikumban tanult. Velük ellentétben Mauro nem jeleskedett különösebben a tanulásban. A Forteguerri líceumba járt, akárcsak a későbbi antifasiszta ellenálló, a két évvel idősebb Silvano Fedi (1920–1944), aki nagy hatást gyakorolt rá. Fedit 1939-ben letartóztatták, és egy év börtönre ítélték nemzetellenes propaganda miatt. Négy hónappal később kegyelmet kapott, antifasiszta tevékenységével azonban nem hagyott fel. Partizánakciói nagyban hozzájárultak Pistoia felszabadulásához. Német katonák lőtték agyon 1944-ben. Bolognini Firenzében járt egyetemre, ahol építészetet tanult. Onnan került a fővárosba két hallgatótársával, Franco Zeffirellivel és Piero Tosival. Rómában a nevezetes Centro Sperimentale di Cinematografia intézményében a díszlettervezésre specializálta magát. Gyermek- és kamaszkorának egyik meghatározó élménye ugyanis a mozi csodája volt, amely annak ellenére elbűvölte őt, hogy a látott filmek természetesen nem mindig voltak remekművek. Maurót besorozták katonának, de nem kellett sokáig viselnie a mundért, mert Olaszország fegyverszünetet kötött.


Első lépések a filmvilágban 
1948 és 1952 között Bolognini segédrendezőként ténykedett Luigi Zampa mellett. Öt filmben dolgoztak együtt: a legelső, a Nehéz évek (1948) az elsők között dolgozta fel az olasz fasizmus időszakát. A Vészharang (1949) és a Cuori senza frontiere (1950) női főszerepét a pályakezdő Gina Lollobrigida játszotta, akit Bolognini később a saját filmjeiben is szerepeltetett. A korabeli kritika különösen jól fogadta Zampa és Bolognini ötödik közös munkáját, a Per a város ellent (1952), amely a XX. század elején játszódik Nápolyban, és érzékletesen mutatja be a helyi maffia, a camorra működését. Évekkel később Bolognini ezekkel a szavakkal emlékezett a mesterére: „Sok mindenre megtanított. Ugyanakkor meg is rémisztett, mert hihetetlenül félénk voltam, ő viszont energikus és extrovertált. Folyton arra gondoltam, hogy soha nem leszek képes erre a munkára, soha nem lesz olyan erőm, mint neki. Valahányszor hivatott, elpirultam és ok nélkül remegni kezdtem.” 1952-ben Bolognini két olasz–francia koprodukcióban is részt vett Jean Delannoy (Nez de cuir) és Yves Allegret (La minute de vérité) segédrendezőjeként. 1953-ban mutatkozott be önálló rendezőként: A galériában találkozunk című film egyik női főszerepét Sophia Loren játszotta. 


Ezt követte A három testőr című 26 (!) részes tévésorozat, amely azonban nem önálló munka: az epizódokat Bolognini mellett Hugo Fregonese, Nathan Juran, Joseph Lerner és Frank McDonald rendezte. Kuriózum, hogy Athos szerepét az olasz könnyűzene egyik nagy sztárja, Domenico Modugno játszotta. A tévésorozat részletekben is a mozikba került: a 82 perces A királyné lovagjait az IMDB Bolognini és Joseph Lerner neve alatt jegyzi. A további részek: Le avventure dei tre moschettieri (1957), La spade imbattibile (1957), Le imprese di una spada leggendaria (1958), Gli sparvieri del re (1958), Mantelli e spade insanguinate (1959), Le quattro spade (1960) és Criniere e mantelli al vento (1960). Bő másfél évtizeddel Louis Malle kisebbfajta botrányt keltett drámája, a Szívzörej (1971) előtt Bolognini is feldolgozta az incesztus témáját a La vena d'oro (1955) című alkotásában: a fiú szerepét az akkor mindössze 16 esztendős Mario Girotti (a későbbi Terence Hill) játszotta. A fiatalság érzelmi problémái és útkeresése Bolognini számos filmjének visszatérő témájává vált. A kritikusok körében is kedvezően fogadott Szerelmesek (1955) Róma egyik külvárosában játszódik. A miliő már a korai Pasolini-játékfilmeket előlegezi meg, Bolognini azonban hivatásos színészeket foglalkoztatott: Antonella Lualdi, Franco Interlenghi, Nino Manfredi és Gino Cervi közül kiemelkedik Manfredi alakítása a félénk sofőr, Otello szerepében.


Bolognini és Pasolini 
Mauro Bolognini és Pier Paolo Pasolini az 1950-es évek első felében ismerkedtek meg. Esetükben beigazolódott az „ellentétek vonzzák egymást” örök igazsága, hiszen művészi látásmódjuk különbözőségével mindketten tisztában voltak. Bolognini kifinomult, esztétizáló stílusával szemben állt Pasolini nyers, naturalisztikus realizmusa. 1957 és 1961 között öt filmben dolgoztak együtt: Pasolini egyetlen más rendezőnek sem írt ennyi forgatókönyvet. A kacér Marisa (1957) forgatókönyvének megírásában rajtuk kívül Tatina Demby is közreműködött. A vígjáték címadó hősnője körül legyeskednek a férfiak, és ő élvezi is ezeket a flörtöket. Aztán megjelenik a színen Angelo, a jóképű tengerész, és a szerepek mintha felcserélődnének... A címszerepet „az olasz Jayne Mansfield”-ként reklámozott, de egy arisztokratával kötött házassága miatt hamar visszavonult színésznő, Marisa Allasio játszotta, a két férfi főszerepet Renato Salvatori és Francisco Rabal alakította. A Fiatal férjek (1958) szintén közös munka eredménye, az alkotópároshoz ezúttal Enzo Curreli és Pasquale Festa Campanile csatlakozott. A történet öt elválaszthatatlan barátról (Antonio, Ettore, Franco, Giulio és Marcello) szól, akik élvezik az agglegényéletet, a közös ivászatokat és a csajozást. Ketten közülük azonban házasodni készülnek, és úgy tűnik, örökre vége a szép időknek. A vígjátéki motívumok ellenére a Fiatal férjek komoly alkotás, talán Fellini A bikaborjakjával (1953) állítható párhuzamba. A két filmnek ráadásul közös szereplője is van Franco Interlenghi személyében. A komolyság javarészt Pasolininek köszönhető, hiszen nyilvánvalóan az ő szkepticizmusa érvényesült abban, ahogy a film a polgári létforma egyhangú uniformizmusát ábrázolja.


A Bátrak éjszakája (1959) különösen fontos volt Pasolini számára, hiszen nagy vihart kavart regénye, az 1955-ben publikált Utcakölykök alapján készült. Oly lelkesen vetette bele magát a forgatókönyvírásba, hogy emiatt félbehagyta az Egy erőszakos élet című könyvének megírását is. Szerette volna, ha jó barátja, Franco Citti kapja Gino szerepét, hiszen annak idején részben róla mintázta a regényfigurát, de a producer és Bolognini állítólag hallani sem akartak a filmes tapasztalatokkal nem rendelkező lumpenproletárról. Helyette Bolognini egyik favoritját, Franco Interlenghit szerződtették. A szereposztási kompromisszum ellenére épp a színészi játék a Bátrak éjszakája egyik értéke, mellesleg később mindkét férfi főszereplő (Laurent Terzieff és Tomas Milian) játszott Pasolininél is, ámbár Miliannak csak villanásnyi jelenése volt A túróban (1963), Terzieff viszont kulcsszerepet alakított a Médeában (1970). Említést érdemel még Jean-Claude Brialy, Mylène Demongeot, Rosanna Schiaffino, Elsa Martinelli, Antonella Lualdi és Anna Maria Ferrero alakítása is. A kritikusok szerint Bolognini opusza sokkal visszafogottabb volt az Utcakölykökhöz képest, különösen a római alvilág bemutatásában. Pasolini tisztában volt a változtatások hátterével, amiről megértően így nyilatkozott: „Az esztétizálást Bolognini tette hozzá, és joggal, mert ő így tudta megcsinálni a filmet.” Érdemes megemlíteni, hogy az on-line információkkal ellentétben Nico Naldini Pasolini-könyve a Bátrak éjszakáját nem említi az Utcakölykök megfilmesítéseként, sőt a szerző szerint Pasolini csak a film bemutatása után írt „irodalmi elbeszélés”-t a forgatókönyvből.


Bolognini és Pasolini következő közös munkája, A szép Antonio (1960) kiindulópontját Vitaliano Brancati 1949-ben megjelent regénye jelentette. A történet Cataniában játszódik: a címszereplő nagy nőcsábásznak számít a szicíliai kisvárosban, miután azonban megnősül, potenciaproblémái támadnak. Pasolininek nem tetszett a regény moralizáló társadalomkritikája, ezért Antonio impotenciáját lelki tényezőkre vezette vissza. A kritikusok általában elismeréssel fogadták a filmet, különösen Marcello Mastroianni és Claudia Cardinale alakítását méltatták. Konzervatív körök viszont felháborodásuknak adtak hangot a témaválasztás és a megvalósítás merészsége miatt. A Rómában történt (1961) Alberto Moravia Római történetek című 1954-ben publikált műve alapján készült, melyet a megjelenést követő évben filmesítettek meg először. Bolognini opuszának forgatókönyvébe maga a szerző is besegített Pasolininek és Marco Viscontinak. David szerepét az 1960-as, 1970-es évek sokat foglalkoztatott szépfiúja, az egyébként nem tehetségtelen Jean Sorel játszotta. A film a cenzúra beavatkozását váltotta ki Olaszországban: betiltották, sőt eljárást indítottak Bolognini, Moravia és Pasolini ellen. Egyes vélemények szerint a Rómában történt Pasolini első saját rendezése, A csóró (1961) egyértelmű előfutára úgy a miliőt, mint a főszereplőt illetően (Pasolini jelöltje ismét Citti volt, nem Jean Sorel), és sokkal inkább vall rá, mint Bologninire. Egyesek úgy tudják, hogy Pasolini éppen azért szánta rá magát a rendezésre, mert megelégelte, hogy forgatókönyvei csak komoly kompromisszumok árán kerülhetnek filmvászonra. 


Az első Pasolini-játékfilm, A csóró (1961) eredetileg egy másik jó barát, Federico Fellini filmgyártó cége, a Federiz égisze alatt készült volna. A Federiz Az édes élet (1960) világsikere után alakult azzal a céllal, hogy a szokásos produceri szisztémában esélytelen művek megszületését lehetővé tegye. A Federiz a két alapító, FEDErico Fellini és Angelo RIZzoli producer nevéből alkotott mozaikszó. A cég fő céljának természetesen a következő Fellini-filmek elősegítését tekintette. Pasolini nem csupán a barátság miatt választotta a Federizt, hanem azért is, mert a cég teljes művészi szabadságot ígért, ami számára nagyon fontos szempont volt. Pasolini semmilyen gyakorlati tapasztalattal nem rendelkezett a filmezés terén, ami a Federiz illetékeseit némi aggodalommal töltötte el. Végül engedélyeztek pár nap próbaforgatást, ám a végeredményt csapnivalónak ítélték, és a produkciót leállították. Pasolini és Fellini barátsága ekkor rendült meg alapjaiban, ámbár nem lettek gyűlölködő ellenségek. Mauro Bolognini egyszer meglátogatta Pasolinit, és az íróasztalon meglátta a próbaforgatáson Bernardo Bertolucci által készített fotókat. Egyre nagyobb érdeklődéssel nézegette őket, és ösztönösen megérezte, hogy valami egészen újszerű film születhetne Pasolini által. Kapcsolatait felhasználva sikerült új producert találnia A csóróhoz Alfredo Bini személyében. Bini megadta Pasolininek a kívánt alkotói szabadságot, és csak egyetlen kikötése volt: ragaszkodott a tapasztalt operatőr, Tonino Delli Colli szerződtetéséhez, hogy legyen valaki a kezdő rendező mellett, akinek kisujjában van a filmezés technikai oldala. Ahogy mondani szokás, a többi már (film)történelem.


A hatvanas évek 
Miután megszakadt alkotói együttműködése Pasolinivel, Bolognini stílusa is észrevehetően megváltozott. A hatvanas évektől forgatott filmjei alapján sokan Luchino Visconti követőjeként tekintenek rá, hiszen mindkét rendező szívesen dolgozott míves irodalmi alapanyagból, és aprólékos műgonddal rekonstruált letűnt korokat, ámbár Visconti inkább az arisztokrácia, a nagypolgárság világában mozgott otthonosan, míg Bolognini főleg a közép- és kispolgárok, az alsóbb néprétegek világát mutatta be. Jean-Paul Belmondo és Claudia Cardinale főszereplésével készült a La viaccia (1961), Mario Pratesi L'eredità (1889) című regénye alapján. A forgatókönyv megírásában a jeles író, Vasco Pratolini is részt vett. A fekete-fehér melodráma egyrészt Émile Zola regényeit idézi (különös tekintettel a Nanára), másrészt megelőlegezi Bolognini későbbi filmjét, A Ferramonti-örökséget (1976). Érdekesség, hogy az egyik főszerepet a neves rendező, Pietro Germi játszotta. Az irodalmi adaptációk sorát a Moravia novellája alapján forgatott Agostino (1962) folytatta, melyet Rómában és Firenzében vettek fel. Ebben újra felbukkan az incesztus motívuma, a címszereplő anyját alakító zseniális Bergman-színésznő, Ingrid Thulin játéka pedig lényegében előtanulmány Visconti Elátkozottak (1969) című drámájának anyaszerepéhez. Italo Svevo azonos című regényéből született a Szenilitás (1962), amelynek női főszerepét ismét Claudia Cardinale játszotta. Az opusz Bolognini minden alkotói erényét és hibáját tükrözi: vonzódását az esetenként melodramatikus színezetű történetek iránt, elsőrangú színészvezetését, a kor és a helyszín atmoszférájának ragyogó felidézését, amely csodálatot vált ki a nézőből, de a valódi szellemi izgalmakkal adós marad.


A hatvanas években fénykorát élte a szkeccsfilm műfaja, amiből Bolognini sem maradt ki: 1964 és 1968 között nyolc szkeccsfilm elkészítésében vett részt, közülük néhány annak idején a magyar mozikba is eljutott. Így például Az én kis feleségem (1964), melynek öt epizódjából egyet Luigi Comencini, kettőt-kettőt pedig Mauro Bolognini és az erotikus botrányfilmek későbbi nagymestere, Tinto Brass rendezett. A történetek Alberto Sordi és Silvana Mangano tehetségére épülnek. Nagy sikert aratott Magyarországon a négy epizódból álló Cicababák (1965), Dino Risi, Luigi Comencini, Franco Rossi és Bolognini közös alkotása. A csak 18 éven felülieknek vetített filmet Risi és Bolognini szkeccse miatt Olaszországban obszcenitással vádolták. Bolognini epizódja, a Monsignor Cupido Boccaccio Dekameronjának egyik történetét (III, 3) modernizálta: Valamely hölgy szerelmes egy ifjúba, és tiszta lelkiismeretet színlelvén, gyónás örve alatt rávisz egy szigorú erkölcsű barátot, hogy tudtán kívül kezére járjon gerjedelme teljes-tökéletes kielégítésében. A hölgyet a szépsége teljében lévő Gina Lollobrigida domborította, az ifjút a már korábban említett Jean Sorel, a szigorú erkölcsű barátot pedig Akim Tamiroff. A római bíróságon Lollobrigida is a vádlottak padjára került. A világhírű színésznő azt állította, hogy a kifogásolt epizódban testszínű harisnyát viselt. Az ügyész ezzel szemben úgy vélekedett, hogy a hozzá hasonló átlagnéző egy ténylegesen levetkőzött nőt láthat egy provokatív jelenetben, amely illetlen csókolózással kezdődik, és egyértelműen szexuális aktussal végződik akkor is, ha azt az alkotók már nem ábrázolták. Az eljárás során a filmet levetítették a bíróságon: a Lollobrigida combját közelről mutató filmkockát kinagyították annak bizonyítására, hogy a sztár valójában semmit nem viselt. Bologninit és a színésznőt végül két hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és pénzbírságra ítélték. 


A szintén 1965-ös Három arc történeteinek főszereplője Reza Pahlavi iráni sah (1919–1980) elvált (második) felesége, Soraya volt. Dino De Laurentiis producer a hercegnő szerződésében állítólag kikötötte, hogy Soraya nem mosolyoghat, mert a média a válás után a „szomorú hercegnő” imázst alakította ki róla, amelyet a film reklámozásához is fel akartak használni. Pedig a hercegnőnek éppenséggel lett volna oka mosolyogni, mivel forgatás közben beleszeretett az egyik rendezőbe, a 33 éves Franco Indovinába. Boldogságuk nem tartott sokáig: Indovina 1972-ben egy repülőszerencsétlenségben életét vesztette. A Három arc egyébként – a harmadik történetet Michelangelo Antonioni rendezte – nem aratott különösebb sikert, és Soraya ígéretes színésznői karrierje megfeneklett. A négy szkeccsből álló Tündéri nők (1966) Bolognini rendezte epizódjában ismét Jean Sorel játszotta a férfi főszerepet, partnernője a hollywoodi szexbomba, Raquel Welch volt. Olasz–francia–nyugatnémet koprodukcióban készült a hat történetből álló A világ legősibb mestersége (1967): Bolognini a Római éjszakák című epizódot jegyezte Elsa Martinelli és Gastone Moschin főszereplésével. A Boszorkányok (1967) megszületése annak köszönhető, hogy Dino De Laurentiis producer lehetőséget akart biztosítani gyönyörű és tehetséges feleségének, Silvana Manganónak, hogy sokoldalú jellemábrázoló képességét megcsillogtathassa. A Vittorio De Sica által rendezett epizód férfi főszerepét az akkor még csak Sergio Leone spagettiwesternjeiből ismert Clint Eastwood alakította. De Laurentiis 25 ezer dollár készpénzt vagy 20 ezer dollárt és egy vadonatúj Ferrarit ajánlott fel gázsiként: Eastwood a második lehetőséget választotta. A Boszorkányok egyik szkeccsét egyébként Pasolini rendezte, aki el volt ragadtatva Manganótól, és más filmjeiben is szerepeltette. Pier Paolo és Bolognini együtt vettek részt a Szeszély olasz módra (1968) elkészítésében is, sőt ehhez az összeállításhoz Bolognini két szkeccset rendezett. 


Szórakoztató vígjáték volt az Arabella (1967), amelynek címszerepében a gyönyörű Virna Lisi parádés alakítást nyújtott. Bologninitől kissé szokatlan, és nem is igazán jól sikerült kísérleti alkotás a L'assoluto naturale (1969). A reklámszlogen mindazonáltal külön hangsúlyozta Ennio Guarnieri munkáját, amely „az olasz operatőri szakma alappillérét jelenti a hatvanas évek filmjeiben”. A férfi közönség nagy örömére a főszerepet játszó horvát származású szépség, Sylva Koscina teljesen meztelenül is látható benne. Ercole Patti 1967-ben publikált regényét Bolognini két évvel később filmesítette meg: a Gyönyörű november (1969) részben annak köszönheti népszerűségét, hogy a női főszerepet alakító Gina Lollobrigida pályája legerotikusabb jeleneteit játszotta el André Lawrence-szel és az unokaöccsét megformáló Paolo Turcóval. Meglepetést okozott az is, hogy a filmet szinkronizálták (!), sőt a Lollobrigidát szinkronizáló Rita Savagnone egy másik figurának is kölcsönözte a hangját, akárcsak Pino Colizzi, aki szintén két szereplőt szinkronizált. A Gyönyörű november egy szicíliai család életébe nyújt betekintést a tizenhét éves Nino szemén keresztül. A fiatalember csak most kezdi megismerni népes rokonsága igazi énjét, sötét titkait, és közben beleszeret gyönyörű és könnyűvérű nagynénjébe, Cettinába. 


A hetvenes évek 
Bolognini pályafutásának megkoronázásaként tartják számon a Metello (1970) című filmet, Vasco Pratolini 1955-ben megjelent regényének igényes adaptációját, amely illúziókeltően idézi fel a XIX. századi Firenze légkörét. Miután váratlanul meghalnak a szülei, a fiatal Metello úgy dönt, új életet kezd. Feleségül veszi Ersiliát, akitől gyermeke születik. Politikai tevékenysége miatt letartóztatják, és végül menekülni kényszerül a városból. Viszonyt kezd egy nálánál idősebb nővel: tőle is születik egy gyereke, idővel azonban rádöbben arra, hogy Firenzében a helye Ersilia mellett. A Metello a főszereplő sorsán keresztül az olasz lélek mélyrétegeibe hatol, ugyanakkor bemutatja Firenzét is, amely a múlt – mindenekelőtt a reneszánsz – számos csodaszép emlékét őrzi, lakosainak köszönhetően azonban lüktetően eleven város, melynek történelme feltehetően jó néhány ragyogó fejezettel gazdagodik majd, amíg Metellóhoz és Ersiliához hasonló polgárok élnek a falai között. Mindkét főszereplő díjakat nyert az alakításával, ámbár a táncdalénekesként sem ismeretlen Massimo Ranieri (Metello) annyira tősgyökeres nápolyi, hogy emiatt szinkronizálni kellett (szinkronhangja: Rodolfo Baldini). Az Ersiliát megformáló Ottavia Piccolót Luchino Visconti fedezte fel a film számára: a színésznő 14 évesen szerepelt mestere klasszikusában, A párducban (1963). Massimo és Ottavia játszották a főszerepeket a Bubùban is (1972), amelyet Milánóban és Rómában forgattak Charles-Louis Philippe Bubù de Montparnasse (1901) című regénye alapján. Bubù (Antonio Falsi) a könnyebb élet reményében prostitúcióra kényszeríti barátnőjét, Bertát (Ottavia Piccolo), aki egyre mélyebbre süllyed, ahonnan egyik kliense, Piero (Massimo Ranieri) próbálja kimenteni. A film képi világát – operatőr: Ennio Guarnieri – Toulouse-Lautrec, Manet és Utrillo festészete befolyásolta. 


1973-ban forgatták, de csak két évvel később került a közönség elé a Libera, szerelmem, amely elsősorban Claudia Cardinale temperamentumos alakítása miatt emlékezetes. A hősnő anarchista édesapjától kapta nevét, amelyhez méltón mindenkor nagy hangon áll ki a szabadság eszméje mellett. A fasizmus időszakában az ilyesmi egyáltalán nem volt veszélytelen cselekedet, különösen nem egy kétgyermekes családanya részéről. A férj, a jóravaló Matteo inkább a hétköznapok békés nyugalmára vágyna, de mivel szereti gyönyörű feleségét, mindvégig kitart mellette, noha még féltékenységre is lehetne oka, amikor feltűnik a színen a Liberához hasonlóan aktív forradalmár, Sandro. A házaspár átvészeli a zavaros időket, és a Sors kegyetlensége, hogy Liberát akkor éri utol a végzete, amikor már beköszöntött a béke. Egy megtörtént bűneset motívumain alapul a Jóravaló emberek cselekedetei (1974): 1902-ben Tullio Murri ügyvéd megölte húga reakciós és erőszakos férjét, Francesco Bonmartini grófot. A bírósági eljárás a bűnügy tárgyalása helyett egyre inkább a társadalmi osztályok közötti harc terepévé vált. A főszerepeket Catherine Deneuve, Giancarlo Giannini, Fernando Rey és Paolo Bonacelli játszották. Érdekes véletlen, hogy a film megosztva kapta meg a David di Donatello-díjat Luchino Visconti Meghitt családi kör (1974) című drámájával: mint arról már szó volt, nemcsak a két rendező művészi látásmódja hasonló, hanem a Visconti-film is a társadalmi osztályok drámai összeütközéséről szól egy szimbolikus történet ürügyén. 


A harmincas években egy világtól elzárt toszkánai elmegyógyintézetben játszódik az Antik lépcsőkön (1975). Az intézet vezetője, Dr. Bonaccorsi az őrület okait kutatja, Freud és a modern pszichiátria úttörőinek nyomában jár. Magánéletében három nő is fontos szerepet játszik, ráadásul feltűnik egy negyedik: Anna, a gyakorló pszichiáter, aki azonban nemcsak Bonaccorsi elméleteit, hanem közeledését is elutasítja. A doktort Marcello Mastroianni formálta meg, partnernői: Françoise Fabian, Marthe Keller, Barbara Bouchet, Lucia Bosé és Adriana Asti. Egy kisebb szerepben egy fiatal francia színész, Pierre Blaise látható, aki Louis Malle Franciaországban nagy vihart kavart történelmi drámája, a Lacombe Lucien (1974) címszereplőjeként vált ismertté, és néhány nappal Bolognini filmjének ősbemutatója után egy autóbalesetben életét vesztette. A rendező úgy nyilatkozott, hogy Pasolini egyik irodalmi kritikája hívta fel a figyelmét Gaetano Carlo Chelli A Ferramonti-örökség című 1884-ben megjelent regényére, amelyből pályafutása egyik legjelentősebb filmjét forgatta. A történet kulcsfigurája a szépséges Irene, aki a címbeli mesés vagyon megszerzése érdekében behálózza a Ferramonti család minden tagját, és női bájait is a cél szolgálatába állítja. A Ferramonti-örökség érzékletes képet fest a XIX. századi olasz polgárság világáról, ahol minden cselekedet indítéka, mozgatórugója és célja a pénz. Ennio Guarnieri operatőri munkája helyenként Renoir festményeinek színvilágát és hangulatát idézi. A parádés szereposztásból (Anthony Quinn, Fabio Testi, Gigi Proietti, Adriana Asti, Paolo Bonacelli) kiemelkedik az Irenét megformáló Dominique Sanda, aki alakításáért az 1976-os Cannes-i Filmfesztiválon megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat, megosztva Törőcsik Marival a Déryné, hol van? (1975) című filmért. A korabeli magyar sajtóban megjelentek olyan vélemények, melyek elismerték ugyan Sanda tehetségét, de hangsúlyozták, hogy alakítása nem mérhető Törőcsikéhez. Jelen sorok írója nem kíván rangsort felállítani a két színésznő között, de úgy véli, Sanda teljesítménye mindenképpen átlagon felüli. 


A hírhedt női sorozatgyilkos, Leonarda Cianciulli (1893–1970) életének motívumain alapul a Húsdarab (más címén: A nagy főzés, 1977) című horrorba hajló dráma. Cianciullit az 1940-es években harminc év börtönre ítélték három asszony meggyilkolása miatt. Egyik áldozata egy ismert opera-énekesnő, Virginia Cacioppo volt. A halottak testéből szappant, vérükből teát főzött, és süteményt sütött. Cianciulli az emlékirataiban megemlékezett arról, hogy a Cacioppo testéből készült sütemény különösen ízletesre sikerült. A nyomozás feltárta, hogy bár az anyagi haszonszerzés is szerepet játszott a gyilkosságokban, az asszony legfőbb motivációja mégis az anyai szeretet volt. Tizenhárom (!) gyermekét vesztette el: hárommal elvetélt, tíz pedig korán meghalt. Négy gyermeke élte meg a felnőttkort. Kedvencét, Giuseppét mindentől meg akarta óvni, a katonaságtól (a második világháború zajlott akkor!) éppúgy, mint a női csábítástól. Zavaros fejével úgy gondolta, csak mások feláldozásával tudja megvédeni a családját. Történetét még az 1960-as években Fellini akarta megfilmesíteni Giulietta Masina főszereplésével, de a projekt meghiúsult, és helyette készült el a házaspár sokat vitatott alkotása, a Júlia és a szellemek (1965). Bolognini filmjében az amerikai Shelley Winters játszotta Leonardát, partnerei: Max von Sydow, Laura Antonelli, Milena Vukotic, Franco Branciaroli, Adriana Asti és Rita Tushingham. A hetvenes évek lezárásaként Bolognini – tíz év után újra – egy szkeccsfilmet rendezett: a Hová mész nyaralni? (1978) általa készített epizódjában Ugo Tognazzi és Stefania Sandrelli alakították a főszerepeket. 


Az utolsó másfél évtized 
Az 1980-as évek elején Bolognini a romantikus irodalom két népszerű klasszikusát filmesítette meg. Az első, A kaméliás hölgy igaz története (1981) csupán kiindulópontnak tekintette ifjabb Alexandre Dumas regényét. A női főszerepet a francia filmgyártás nagy felfedezettje, Isabelle Huppert játszotta, partnerei: Gian Maria Volonté, Bruno Ganz és Fabrizio Bentivoglio. A szereposztás az egyik fő erőssége annak a tévésorozatnak is, amely Stendhal A pármai kolostor című regényéből készült. A női főszerepet Marthe Keller alakította, rajta kívül Volonté, Andrea Occhipinti, Georges Wilson, Lucia Bosé, Marc Porel, Laura Betti, Ottavia Piccolo és Teresa Ann Savoy nevét kell kiemelni. Egy ismeretlen szerző XVI. századból fennmaradt komédiája (egyes források mégis a XVIII. században élt Carlo Goldoninak tulajdonítják) szolgált A velencei nő (1986) alapjául. Az erotikus filmdráma címe tulajdonképpen megtévesztő, mivel igazából nem egy, hanem két nő áll a történet középpontjában: a hervadásnak indult, de még igen vonzó özvegyasszony, Angela (Laura Antonelli), és egy fiatal, férjezett szépség, Valeria (Monica Guerritore). Mindketten ugyanabba az átutazóban lévő fiatalemberbe szeretnek bele, és hívják romantikus légyottra, no de hogy lehet valaki egyszerre két helyen? A bulvármédia már a forgatás közben sokat foglalkozott a filmmel, mert hírértékűnek bizonyult, hogy a férfi főszerepet alakító Jason Connery meztelenül is látható benne. Ez nem (csak) azért volt érdekes, mert az ex-James Bond Sean Connery fiáról van szó, hanem azért is, mert a Robin Hood című tévésorozatnak köszönhetően Jason a kamaszok egyik kedvencének számított. A fiatal színész is hallatta a hangját a témában, amikor – szerintem nem túl lovagiasan – úgy nyilatkozott a Valeriát alakító partnernőjéről a The Sun brit bulvármagazinnak, hogy Guerritore vidám lány volt ugyan, de cseppet sem találta vonzónak. Az idősebb Connery először állítólag meghökkent, amikor meglátta a fiát ábrázoló aktfotókat a magazinokban, ő maga ugyanis erotikus szerepet soha nem vállalt, mindazonáltal megnyugodva vette tudomásul, hogy igényes – bár nem igazán sikerült – produkcióról van szó, melyben egyébként Jason szemből nem látható meztelenül.


Szép sikert aratott a Búcsú Moszkvától (1987) című dráma, amely megtörtént eseten alapul. Ida Nudel, Oroszországban élő zsidó tudós megelégeli hazája antiszemita légkörét, és úgy dönt, emigrálni fog a barátjával és a húgával, a hatóságok azonban csak tőle megtagadják a kiutazási engedélyt. Mivel bátran kiállt népe jogaiért, végül négy évre egy szibériai munkatáborba küldték. A világhírű amerikai filmsztár, Jane Fonda egy 1984-es személyes találkozást követően erőteljes kampányba kezdett annak érdekében, hogy Nudel távozhasson a Szovjetunióból. Mivel Fonda évekkel korábban a Szovjetunió szimpatizánsaként jelent meg a vasfüggöny mögötti propagandában, célszerűnek látszott Nudel érdekében indított akcióját komolyan venni. A film főszereplői: a norvég Liv Ullmann, a lengyel Daniel Olbrychski és a francia Aurore Clément. Alkotói pályája vége felé Bolognini két Moravia-regényt is megfilmesített: A közönyösöket (1988) a televízió számára forgatta, A pénteki villát (1991, magyar címe: A szerelem tiltott ösvényei) azonban mozikban játszották. Ez utóbbi film hősnője, a szépséges Alma (Joanna Pacula) egyszer csak közli férjével (Julian Sands), hogy ezentúl hetente két napot zongoraművész szeretőjével (Tchéky Karyo) fog tölteni. Stefan, a férj modernnek tartja magát, ezért beleegyezik a nyitott házasságba, ám hamar kiderül, hogy mások az elvek, és más a gyakorlat. A házasságon kívüli kapcsolat azonban az asszonynak sem csupán a felhőtlen boldogságot jelenti. A Magyarországon is bemutatott A szerelem tiltott ösvényei többnyire rossz kritikákat kapott (legyünk őszinték: teljesen megérdemelten), és Bolognini talán ezért is vonult vissza a filmvilágból. Utolsó alkotását a televízió számára rendezte: a La famiglia Ricordi (1995) a zseniális zeneszerző, Giacomo Puccini – a sorozatban főleg megrögzött nőcsábászként látható – és kiadója, a Ricordi család történetét mondja el. Mauro Bolognini 78 éves korában hunyt el Rómában.


FILMOGRÁFIA 
* 1995: La famiglia Ricordi (tévésorozat) 
* 1991: A szerelem tiltott ösvényei (La villa del venerdì) 
* 1989: 12 olasz város – 12 olasz filmrendező (12 registi per 12 città) (dokumentumfilm, a Palermo című epizód) 
* 1988: A közönyösök (Gli indifferenti) (tévéfilm)
* 1987: Búcsú Moszkvától (Mosca addio) 
* 1987: Imago urbis (dokumentumfilm) 
* 1986: A velencei nő (La venexiana) 
* 1982: A pármai kolostor (La certosa di Parma) (tévésorozat) 
* 1981: A kaméliás hölgy igaz története (La storia vera della signora dalle camelie) 
* 1978: Hová mész nyaralni? (Dove vai in vacanza?) (a Sarò tutta per te című epizód) 
* 1977: Húsdarab / A nagy főzés (Gran bollito) 
* 1976: A Ferramonti-örökség (L'eredità Ferramonti) 
* 1975: Antik lépcsőkön (Per le antiche scale) 
* 1975: Libera, szerelmem (Libera, amore mio...) 
* 1974: Jóravaló emberek cselekedetei (Fatti di gente perbene) 
* 1972: Bubù 
* 1972: Imputazione di omicidio per uno studente 
* 1970: Metello 
* 1969: Gyönyörű november / Az a csodálatos november (Un bellissimo novembre) 
* 1969: L'assoluto naturale 
* 1968: Szeszély olasz módra (Capriccio all'italiana) (a Perché? és a La gelosia című epizód) 
* 1967: Arabella 
* 1967: A világ legősibb mestersége (Le plus vieux métier du monde) (a Nuits romaines című epizód) 
* 1967: Boszorkányok (Le streghe) (a Senso civico című epizód) 
* 1966: Tündéri nők (Le Fate) (a Fata Elena című epizód) 
* 1966: Madamigella di Maupin 
* 1965: Három arc (I tre volti) (a Gli amanti celebri című epizód)
* 1965: Cicababák (Le bambole) (a Monsignor Cupido című epizód) 
* 1964: La donna è una cosa meravigliosa (az Una donna dolce, dolce és a La balena bianca című epizód) 
* 1964: Az én kis feleségem (La mia signora) (az I miei cari és a Luciana című epizód) 
* 1963: La corruzione 
* 1962: Szenilitás (Senilità) 
* 1962: Agostino 
* 1961: La viaccia 
* 1960: Ez történt Rómában / Rómában történt / Ostoba nap (La giornata balorda) 
* 1960: A szép Antonio (Il bell'Antonio) 
* 1959: A vagányok éjszakája / Bátrak éjszakája (La notte brava) 
* 1959: Arrangiatevi! 
* 1958: Fiatal férjek (Giovani mariti) 
* 1957: A kacér Marisa (Marisa la civetta) 
* 1956: Guardia, guardia scelta, brigadiere e maresciallo 
* 1955: Szerelmesek (Gli innamorati) 
* 1955: La vena d'oro 
* 1954: A királyné lovagjai (I cavalieri della regina) 
* 1956: A három testőr (I tre moschettieri) (tévésorozat) 
* 1953: A galériában találkozunk (Ci troviamo in galleria)


DÍJAK 
David di Donatello-díj 
* 1970: Metello (legjobb film, megosztva a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében című filmmel) 
* 1975: Jóravaló emberek cselekedetei (legjobb film, megosztva a Meghitt családi kör című filmmel) 
* 1999: Életműdíj 

Giffoni Filmfesztivál 
* 1990: François Truffaut-díj 

Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál 
* 1960: A szép Antonio (Arany Vitorla-díj) 
* 1975: Antik lépcsőkön (a zsűri különdíja) 

Montreali Filmfesztivál 
* 1987: Búcsú Moszkvától (az Ökumenikus Zsűri díja) 

San Sebastiáni-i Nemzetközi Filmfesztivál 
* 1962: Szenilitás (legjobb rendező) 
* 1966: Madamigella di Maupin (legjobb rendező) 

JELÖLÉSEK 
Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál (Arany Pálma-díj) 
* 1956: Szerelmesek 
* 1958: Fiatal férjek  
* 1961: La viaccia 
* 1970: Metello 
* 1976: A Ferramonti-örökség 

Golden Globe-díj (Olaszország) 
* 1960: A vagányok éjszakája / Bátrak éjszakája (legjobb film)


2012. november 10., szombat

FILM–KÉPREGÉNY – DEKAMERON 9/2: MASETTO

Pier Paolo Pasolini 1970 őszén forgatott filmet Giovanni Boccaccio novellagyűjteménye, a Dekameron alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, a végső változatból azonban kettőt kivágott: az egyikkel (Girolamo és Salvestra) elégedetlen volt, a másiktól (Alibech) terjedelmi okok miatt kellett megválnia. Az Andreuccio da Perugiáról szóló mese (II, 5) után azt látjuk-halljuk – a Ser Ciappelletto személyéhez kapcsolódó kerettörténet részeként –, amint egy idős férfi a városi nyüzsgésben elmeséli a dekameroni kilencedik nap második novelláját az összegyűlt hallgatóságnak: Valamely fejedelemasszony sebtiben fölkel a sötétben, hogy az ágyban kapja szerelmesével együtt az egyik apácát, kit bevádoltak nála; mivel pedig a fejedelemasszonynál éppenséggel egy pap van, hirtelenében a papnak nadrágját teszi fejére, abban a hiszemben, hogy az apácafőkötőt teszi fel; mikor pedig a bepanaszolt apáca észreveszi ezt, figyelmezteti rá a fejedelemasszonyt, mire megszabadul a büntetéstől, s azontúl kénye-kedve szerint együtt lehet szerelmesével. A mesélés körülményei érzékletes képet festenek arról, hogy az arra a korra jellemző vaskos humorú elbeszélések, az úgynevezett fabliau-k hogyan is terjedtek, ugyanakkor látunk egy jellegzetes mozzanatot is egy későbbi mese szereplője, Ser Ciappelletto nem éppen erényes életéből: előbb elemeli egy gyanútlan férfi erszényét, majd elcsábít egy kamasz fiút. Az öregember által elmondott történet lényegében hangulati előkészítése a valóban megelevenedő második mesének, amely a dekameroni harmadik nap első novellája a magát némának tettető kertészről, Masettóról. (Az alant olvasható magyar fordításban a figura neve Massetto, az általam ismert idegen nyelvű változatok és a filmmel foglalkozó szakirodalom viszont a Masetto írásmódot használja.)


Az olasz cenzorok körében a filmnek ez az epizódja volt az, amely a leginkább kiverte a biztosítékot, hiszen közelkép látható benne egy merev hímtagról, ráadásul a szereplő épp egy apácát készül meghágni, vagyis a közerkölcsök megsértésének halmozott esete állt fenn. Mondani sem kéne tehát, hogy a filmet betiltotta az olasz cenzúra, és vádat emelt az alkotó ellen. Pasolini egyébként gyakran került összetűzésbe a cenzúrával: első játékfilmje, A csóró (1961) miatt kellett bevezetni az olasz filmforgalmazásban addig nem létező „Csak 18 éven felülieknek!” kategóriát. A Dekameron volt az első olyan, nem pornográf célzatú olasz film, amelyben erekciót mutattak. A filmtörténet szempontjából azonban nem Pasolini volt a pionír: Paul Morrissey Hús (1968) című alkotásában Joe Dallesandro prezentálta az első erekciót egy nem pornográf opuszban, ámbár ezt az underground filmet nem forgalmazták széles körűen. Más források szerint Jean Genet 26 perces alkotása, az Un chant d'amour (1950) nyitotta a sort. A Dekameron erekciója Vincenzo Amato nevéhez fűződik: a fiatalember nem azonos azzal a Vincenzo Amatóval (*1966), aki például a Magyarországon is bemutatott Grazia szigete (2002) című olasz filmdráma férfi főszerepét játszotta. 2004-ben került forgalomba Lucas Kazan melegpornója, a Decameron: Two Naughty Tales, amelynek egyik története Masetto meséjének meglehetősen szabad feldolgozása. 2017-ben mutatták be Jeff Baena Bővérű nővérek című erotikus vígjátékát, amely kizárólag a „néma” kertész novellájának feldolgozása: Masettót Dave Franco formálta meg. (Jelen sorok írásakor a film magyarországi bemutatójáról nincs hír.)


Harmadik nap, első novella
Massetto da Lamporecchio némának tetteti magát, s kertésznek áll valamely apácakolostorba; az apácák pedig mind versengenek abban, hogy véle háljanak 

Szépséges hölgyeim, sok olyan ostoba férfi és nő van, kik vakon bíznak abban, hogy ha valamely fiatal leánynak fejére teszik a fehér fátyolt, és ráhúzzák a csuhát, az többé már nem is nő, nem is érez többé semminémű nőhöz illendő vágyakozást, mintha csak kővé változott volna azzal, hogy apácának állott: ha pedig hallanak valamit, mi ellenkezik eme hiedelmökkel, oly igen megháborodnak, mintha csak valami szörnyű és gyalázatos bűn követtetett volna el, és nem gondolnak és nem akarnak számot vetni magokkal, holott őket még ama tökéletes szabadság sem elégíti ki, mellyel mindent megtehetnek, s nem gondolnak a semmittevés és a magányosság fölöttébb nagy erejével. És hasonlatosképpen vannak sokan, kik szentül hiszik, hogy az ásó és a kapa és a vaskos eledelek és a nehéz fáradalmak elveszik kedvöket a föld munkásainak a parázna kívánságoktól, s elméjöket és belátásukat eldurvítják. Mivel pedig a Királynő parancsa szólít, kedvem vagyon egy kis novellával megvilágosítani, mely igen csalatkoznak mindazok, kik ebben a hitben vannak; de olyképpen, hogy nem térek el ama tárgytól, melyet a Királynő megszabott.


Volt s még most is van itt a mi környékünkön valamely jámborságáról híres apácakolostor (nem nevezem meg, hogy semmiben ne csorbítsam jó hírét), melyben nem is nagy ideje még, nem volt több, csupán nyolc apáca s egy fejedelemasszony, valamennyien fiatalok. Ezeknek szépséges kertjökben bizonyos derék atyafi volt a kertész, ki zúgolódván a kevés fizetség miatt, elszámolt az apácák ispánjával, visszatért Lamporecchióba, mivelhogy odavalósi volt. Ottan azok között, kik őt nyájasan fogadták, volt egy erős és izmos ifjú napszámos, mint afféle parasztember, fölöttébb jóképű legény, bizonyos Massetto nevezetű, ki megkérdezte tőle, hol járt oly hosszú ideig. Az atyafi, kinek Nuto volt a neve, megmondotta. Kérdezte akkor Massetto, miféle szolgálatot végzett a kolostorban. Felelte neki Nuto: 


– Én az apácák gyönyörű szép nagy kertjében dolgoztam, és ezenfelül imitt-amott az erdőre jártam fáért, vizet hordtam, s más efféle apró szolgálatokat végeztem; de az apácák oly szűkös fizetséget adtak, hogy sarura is alig futotta belőle. Ezenfelül pedig valamennyien fiatalok, úgy vettem észre, hogy az ördög bújt beléjök, mivel semmiben nem tudtam kedvökre tenni, s mi több, mikor egyszer a kertben dolgoztam, odaszólt az egyik: „Ezt dugd be ide!” ; mondta rá a másik: „Nem oda, ide!” , a harmadik pedig kikapta kezemből a kapát és rám szólt: „Ez nem jól vagyon így”; és oly igen bosszantottak, hogy otthagytam a munkát, és kimentem a kertből; úgyhogy egyik dolog miatt is, másik miatt is nem akartam náluk maradni, és hát eljöttem onnét. Mindazonáltal megkért az ispánjok, mikor eljöttem tőlük, hogy ha tudok alkalmatos embert, küldjem el hozzá, s én meg is ígértem neki: de addig adjon nekem az Isten egészséget, míg én ráadom fejemet, hogy odaküldjek neki valakit. 


Nuto szavainak hallatára Massettóban oly igen nagy gerjedelem támad amaz apácák iránt, hogy szinte elemésztette, mivel Nuto szavaiból megértette, hogy ottan hozzájuthat ahhoz, mire oly igen fájt a foga. És meggondolván, hogy elrontja dolgát, ha Nutónak csak egy szót is szól felőle, ezt mondotta: 
– Ejnye, be okosan tetted, hogy faképnél hagytad őket! Hogy is boldogulhatna férfiember asszonynéppel? Akkor már inkább ördögök közé keveredjék: hiszen az asszonynép hét közül hatszor maga sem tudja, mit akar. 


De mikor bevégződött beszélgetésök, Massetto elkezdte törni a fejét: miféle módot eszeljen ki, hogy odakerüljön hozzájok; s mivel tudta, hogy pompásan érti ama szolgálatokat, melyekről Nuto szólott, nem félt, hogy emiatt elutasítják, csak attól tartott, hogy azért nem fogadják fel, mert túlságosan fiatal és szemrevaló legény. Annak okáért hosszas töprenkedés után ekképpen gondolkodott: „A kolostor jó messzire van innét, és senki nem ismer engem ottan; ha némának tettetem magam, bizonyosan felfogadnak.” Ebben a gondolatjában megállapodott, szekercét vetett vállára, és senkinek nem szólván, hová megyen, szegény ember képében megindult a kolostorba: hová is megérkezvén belépett, s véletlenül ott találta az ispánt az udvarban: és a némák szokása szerint jelekkel mutogatván megmagyarázta neki, hogy Istennek nevében ennivalót kér, s ha szükség van rá, fát is vág annak fejében. 


Az ispán szívesen adott ennie, annak utána pedig odaállította némely tuskókhoz, melyekkel Nuto nem boldogult; ez pedig bikaerős ember lévén, hamarosan az egészet felaprította. Az ispán, kinek éppen az erdőre kellett mennie, magával vitte, s ottan fát vágatott vele; azután pedig eléje állította a szamarat, és jelekkel értésére adta, hogy szállítsa haza a fát. Ez pedig annak rendje-módja szerint elvégezte a dolgot: miért is az ispán több napokon által ottan tartotta, hogy bizonyos szükséges dolgokat elvégeztessen vele. Történt ezenközben, hogy valamely napon meglátta őt a fejedelemasszony, s megkérdezte az ispántól, kicsoda amaz ember. Az pedig felelte: 


– Madonna, ez valami szegény süketnéma, ki a közelmúlt napokban alamizsnáért jött ide; meg is esett rajta a szívem, s elvégeztettem vele bizonyos szükséges dolgokat; ha értene a kertészkedéshez és kedve volna itten maradni, úgy vélem, jó munkást nyernénk benne, éppen olyant, amilyenre szükségünk vagyon; erős ember és mindenben hasznát vehetnénk; ezenfelül pedig nem kellene attól tartanod, hogy ifjú apácáiddal netán incselkedni talál.
Felelte erre a fejedelemasszony: 
– Hitemre mondom, igazat beszélsz; tudd meg, érti-e a munkát, és igyekezzél itten tartani; adj neki egy pár sarut, meg valami ócska köpönyeget, és környékezd meg, járj a kedvében, tartsd jól eledellel. 


Az ispán azt felelte, hogy megteszi. Massetto nem volt messze onnét, s miközben úgy tett, mintha az udvart söpörné, mindezt meghallotta, s vidáman így szólt magában: „Ha egyszer erre felfogadtok, én úgy megdolgozom a kertecskéteket, ahogy még soha meg nem dolgozták.” Minekutána tehát az ispán látta, hogy pompásan érti a dolgát, s jelekkel megkérdezte, ha vajon akar-e itten maradni, az pedig jelekkel válaszolta, hogy szíves-örömest a kedvére tesz: felfogadta őt, és rábízta a kerti munkát, s megmutatta, mi a tennivalója; annak utána pedig elment a kolostor egyéb dolgaiban, a legényt pedig ott hagyta. 


Ez tehát minden áldott nap dolgozgatott, az apácák pedig kezdtek kötekedni vele és csúfolkodni rajta, miképpen gyakorta megesik, hogy más emberek is csúfolkodnak a némákkal, s füle hallatára odamondogatták neki az elképzelhető legocsmányabb szavakat, abban a hiszemben, hogy úgysem hallja; a fejedelemasszony pedig igen keveset, vagy semmit nem törődött ezzel, mivel talán úgy vélte, hogy nemcsak nyelve béna, hanem egyebe is. Történt pedig, hogy minekutána a legény valamely napon megfáradott a sok munkában és lenyugodott, két ifjú apáca a kertben sétálgatott, s odament hozzá, s kezdte szemügyre venni őt, ki tettette magát, mintha aludnék. 


Miért is az egyik, ki huncutabb volt, mondá a másiknak: 
– Ha bizonyosan tudnám, hogy nem kotyogod ki, elmondanám néked valamely gondolatomat, mely már többször megfordult fejemben, s mely talán néked is ínyedre volna. 
Felelte a másik: 
– Csak mondd bátran, mivelhogy soha, semmiképpen senkinek el nem mondom. 


Szólott akkor a huncutabbik: 
– Nem tudom, észbe vetted-e már, mely igen szigorúan tartanak bennünket, hogy ide soha férfi be nem teszi lábát, ha nem az ispán, ki már agg ember, meg ez a néma; én pedig már sokszor hallottam számos hölgyektől, kik hozzánk jöttek, hogy a világ minden gyönyörűsége potomság ahhoz képest, mit a nő a férfi karjaiban élvezhet. Annak okáért hát feltettem magamban többször is, hogy eme némával próbát teszek, ha vajon így van-e, mivelhogy mással nincs módom benne. Erre pedig nincs a világon nála alkalmatosabb ember: mivelhogy ha akarná, akkor sem járhatna el a szája: láthatod, mily tökkelütött legény, s ő maga hosszabbra nőtt, mint az esze. Szeretném hallani, miképpen vélekedel e dologban. 


– Jajjaj – mondta rá a másik –, miket beszélsz? Hát nem tudod, hogy szüzességet fogadtunk Istennek? 
– Ó – szólott az előbbi –, mennyi mindent megfogadnak neki minden áldott nap, és senki nem tartja meg! Ha mi szüzességet fogadtunk neki, majd csak akad más, vagy akár sok más, ki valóban meg is tartja fogadalmát. 
Mondta erre a másik apáca: 
– Hátha áldott állapotba kerülünk, mitévők leszünk akkor? 
Felelte rá az előbbi: 
– Te máris olyasmitől félsz, mi még nem is esett meg veled: elegendő lesz gondolkodni rajta, ha majd megesik; százféle mód is találkozik majd az elhárítására, úgyhogy soha nem derül ki, hahogy mi magunk ki nem kotyogjuk. 


A másik, hogy ezt hallotta, amannál is jobban kívánkozott próbát tenni, vajon miféle állat a férfi. Szólott tehát: 
– Hát jó, de hogyan csináljuk? 
Felelte erre az előbbi: 
– Látod, hogy kilencre jár az idő: azt hiszem, hogy a nővérek rajtunk kívül mind lefeküdtek; nézzünk körül, van-e valaki a kertben, s ha nincs itt senki, akkor nincs egyéb dolgunk, mint kézen fogni őt, és bevezetni ebbe a kunyhóba, amelyben eső elől szokása szerint meghúzódik, ottan azután egyikünk bemegy vele, a másik pedig őrt áll. Ez oly igen együgyű fickó, hogy bármit kívánjunk tőle, kötélnek áll. 


Massetto hallotta az egész beszélgetést, és kész volt az engedelmeskedésre, és alig várta, hogy valamelyik kézen fogja. Minekutána a két apáca alaposan körülnézett és látta, hogy sehol nincs senki, az, amelyik a beszélgetést kezdte, odament Massettóhoz, fölkeltette, ez pedig azon nyomban talpra ugrott. Azután kedveskedő mozdulatokkal kézen fogták, miközben ő bárgyún vigyorgott; bevezették a kunyhóba, hol is Massetto nem sokat kérette magát, hanem megtette, mit az apáca kívánt. 


Minekutána pedig ez megkapta, mit óhajtott, hű pajtás lévén, átadta helyét a másiknak, s Massetto továbbra is bárgyúnak tettetvén magát, kedvüket töltötte. Minekelőtte pedig elmentek volna onnét, mindegyik újra meg újra próbát akart tenni, hogy hogyan tud lovagolni a néma: és annak utána többször is beszélgetvén, megvallották egymásnak, hogy ez bizony csakugyan oly édes gyönyörűség, sőt még édesebb, mint amilyennek hallomásból ismerték; és alkalmatos órában mindig időt szakítottak rá, és siettek a némához játszadozni. 


Történt pedig valamely napon, hogy az egyik nővér cellájának kis ablakából észrevette őket eme foglalatosságukban, s megmutatta más kettőnek. Ezek előbb meghányták-vetették egymás között, vajon följelentsék-e a fejedelemasszonynál: annak utána azonban megváltoztatták szándékukat, és megegyeztek amazokkal, és közösködtek Massetto birtokában. Idők múltán különb-különbféle úton-módon a többi három is belekerült a társaságba. Végezetül a fejedelemasszony, ki eme dolgokból mit sem sejtett, midőn valamely napon egyedül sétálgatott a kertben, nagy hőség idején, ott lelte Massettót (kit a rengeteg éjszakai lovaglás miatt a csekélyke nappali munka fölöttébb megfárasztott), elheveredve a mandulafa árnyékában, amint épp aludt, a szél pedig elöl felhajtotta ruháját, s minden meztelensége kilátszott. 


A fejedelemasszony csak nézte, nézte, s látván, hogy egyedül van, elfogta ugyanaz a gerjedelem, mely annak idején apácáit elfogta, és fölkeltette Massettót, és magával vitte szobájába, hol is néhány napon által tartotta, fölöttébb nagy siralmokra az apácáknak, mivelhogy nem jött a kertész, hogy kertjökben munkálkodjék; a fejedelemasszony pedig újra meg újra ízlelte ama gyönyörűségeket, melyekért annak előtte oly igen becsmérelt másokat. Végezetül kibocsátotta őt szobájából, s visszaküldte maga kamrájába; de mivel fölöttébb sóvárgott utána, s többet kívánt tőle, mint amennyi megillette volna, Massetto észbe kapott, hogy ennyit nem bír kielégíteni, s ha továbbra is megmarad némasága mellett, fölöttébb nagy baja kerekedhetik belőle. Annak okáért, midőn valamely éjszaka a fejedelemasszonynál volt, leszakította a nyelvére vetett féket s megszólalt: 


– Madonna, én hallottam, hogy egy kakas kellőképpen kielégít akár tíz tyúkot is, de tíz férfi is csak rosszul vagy kínos-keservesen tud kielégíteni egy asszonyt, holott nekem kötelességem kilencnek kedvét töltenem; ezt pedig a világnak minden kincséért sem bírom tovább: s mi több, eddigi munkálkodásomban oly igen megrokkantam, hogy már sem a sokat, sem a keveset nem bírom; annak okáért vagy elengedsz Isten hírével, vagy pedig valamiképpen segítesz a bajon.


A fejedelemasszony fölöttébb meghökkent, hogy őt szólani hallotta, holott némának vélte; mondá tehát: 
– Micsoda dolog ez? Én azt hittem, hogy néma vagy. 
– Madonna – felelte Massetto –, csakugyan néma voltam, de nem születésemtől fogva, hanem valamely nyavalyámban vesztettem szavamat, s csak ma éjjel érzem, hogy visszanyertem, miért is minden erőmből hálát adok Istennek. 


Az apáca elhitte neki, és megkérdezte: mit jelent az, hogy kilenc nőnek kell kedvét tölteni. Massetto elmondotta neki a történteket. A fejedelemasszony ennek hallatára észbe vette, hogy nincs olyan apácája, kinek ne lett volna több esze nála: miért is értelmes hölgy lévén, nem bocsátotta el Massettót, hanem akképpen határozott, hogy apácáival majd rendbe hozza eme dolgot, hahogy Massetto miatt a kolostor rossz hírre jusson. S mivel épp ama napokban az ispán meghalálozott, valamennyien felfedték egymás előtt, amit eddig műveltek, s egy értelemmel és Massetto beleegyezésével ím ebben állapodtak meg: elhitetik a környékbeli emberekkel, hogy Massetto, ki hosszú évek óta néma volt, az ő imádságaik révén s ama szentnek érdeméből, kinek kolostoruk szentelve volt, visszanyerte szavát; annak utána pedig ispánná tették őt, és olyképpen osztották meg munkálkodását, hogy el tudta végezni azt. Ilyetén módon, ámbár sok apró barátot nemzett, mégis oly titokban ment a dolog, hogy senki nem tudta meg, csupán a fejedelemasszony halála után, mikor Massetto már szinte agg ember volt s kívánkozott vagyonával megtérni otthonába: hogy pedig tudomást szereztek eme kívánságáról, szíves-örömest teljesítették.


Ekként tehát Massetto, öregen, apa és dúsgazdag ember gyanánt hazatért oda, honnan szekercével a vállán valamikor elindult, minekutána okossága révén jól felhasználta ifjúságát, és nem bíbelődött soha gyermekeinek nevelésével, és nem költött rájok pénzt; és gyakorta hajtogatta magában, hogy íme, így bánt Krisztus azzal, ki őt felszarvazta. 

(Révay József fordítása)