2013. január 26., szombat

FILM–KÉPREGÉNY – DEKAMERON 9/5: GIOTTO

Pier Paolo Pasolini 1970 őszén forgatott filmet Giovanni Boccaccio novellagyűjteménye, a Dekameron alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, a végső változatból azonban kettőt kivágott: az egyikkel (Girolamo és Salvestra) elégedetlen volt, a másiktól (Alibech) terjedelmi okok miatt kellett megválnia. Eredetileg három szereplő – Ciappelletto, Chichibio és Giotto – személye köré építette volna a filmet, és tizenöt mesét választott hozzájuk, ám terjedelmi és anyagi okokból változtatni kellett az elképzelésein. Chichibióról és öt történetről lemondott, a többi tíz mesét új szempontok szerint válogatta, majd Ciappelletto és Giotto alakja köré rendezte őket. Ciappelletto rögtön a film elején megjelent a bevezetőben – amely független Boccacciótól –, majd az első két mesét összekapcsoló intermezzóban is láthattuk. Giotto első megjelenése olyan, akár egy másik intermezzo, holott valójában egy boccacciói anekdota szereplőjeként bukkan fel először. Pasolini azért választotta filmje egyik központi alakjának a festőművészt, hogy általa a művészi alkotómunka folyamatát is a Dekameron tárgyává tegye. A szerepet eredetileg valamelyik költő barátjának szánta, de sem Sandro Penna, sem Paolo Volponi nem vállalta a felkérést. Végül a rendezőasszisztensi feladatokat ellátó Sergio Citti vetette fel azt az ötletet, hogy magának Pasolininek kéne játszania Giottót. A rendező egy korabeli interjúban így idézte fel a körülményeket: „Több kísérlet után hirtelen úgy alakult, hogy az egész stáb ajkán ott élt a ki nem mondott, de egyértelműen követelő kérdés, miért nem én vállalom a szerepet? Tiltakoztam a kényszerű megoldás ellen. Egyrészt irtózattal tölt el a kamera, másrészt éreztem, hogy fizikai jelenlétemmel az egész mű új értelmet nyer. Mert a fizikai jelenléttel megszűnik mindenfajta kívülállás, maradéktalanul benne vagyok én is a műben.”


Azáltal, hogy Pasolini személyesítette meg a figurát, a Dekameron önéletrajzi jellegű művé vált. Nem csupán arról szólt, hogy Giotto milyen élmények hatására festette meg a freskóját, hanem arról is, ahogyan maga Pasolini forgatta a filmet. Jellegzetes példája ennek az a piactéri jelenet, amikor Giotto két-két ujját egymásra merőlegesen az egyik szeme elé helyezi, és így szemléli Caterinát és szüleit, mint készülő freskója (és a következő mese) szereplőit. Mint arról a filmről szóló blogbejegyzésben szó esett, maga Pasolini is ugyanezzel a módszerrel válogatta az amatőr szereplőket Nápoly utcáin. A festő és a filmrendező művészi elképzelései is hasonlóak voltak: Giotto szakított a vallási témájú festészet merev hagyományaival, és a perspektíva bevezetésével, sajátos szín- és fénytechnikájával nem égi, hanem nagyon is földi, emberi alakokat ábrázolt. Lényegében ugyanazt az egyszerű népet örökítette meg a freskóin, mint amilyen népet keresett Pasolini a film forgatásakor Nápoly gyomrában. A Dekameron álomjelenetét Pasolini Az utolsó ítélet című Giotto-freskó alapján állította be, bár természetesen nem szolgai módon másolta az eredeti művet, hanem saját elképzelései szerint rendezte el az alakokat. (Erről majd egy másik blogbejegyzésben esik szó.) Maga Pasolini így nyilatkozott a figuráról: „Kint a mezőn öltöttem magamra a jelmezt, és utána elkezdtem játszani. A hatás sokkal nagyobb volt annál is, mint amire számítottam. Mert ebben a filmben nemcsak játszottam, hanem végre megértettem azt, hogy a film – játék. […] Giotto már nem Giotto. Annyira megváltozott, hogy kénytelen voltam módosítani a személyiségén is. Giotto helyett a mesternek egy észak-olaszországi tanítványa szerepel a történetben, aki Nápolyba megy, hogy ott a Santa Chiara templomban realista freskókat fessen. Akárcsak én, aki Nápolyba mentem ezt a filmet forgatni.”


Kétségtelen, hogy a Pasolini-szakirodalom és a különféle internetes források (például az IMDb) a figurát „Giotto tanítványa”-ként azonosítják, a magyar szinkronban azonban egyértelműen Giottónak nevezik. Külsejét viszont nem Giottóról mintázták, hanem a több mint 300 évvel később élt Diego Velázquez (1599–1660) Apolló Vulkánusz műhelyében című 1630-as olajfestményének egyik alakjáról: az azon látható mester fejkendőt és kötényt visel, akárcsak a Pasolini által játszott festő. A rendező 1964-ben járt a madridi Pradóban, akkor figyelt fel erre a képre. Korábbi blogbejegyzésekben már szó volt arról, hogy Pasolini egyik filmjében sem törekedett a maximális korhűségre, inkább a hangulatot, a miliőt próbálta visszaadni úgy a képek, mint a kísérőzene segítségével. Ugyanakkor a korhűségtől való eltéréssel a választott téma időtlenségét is érzékeltetni próbálta, jelen esetben a művészet folytonosságát és állandó kölcsönhatását az egymást követő nemzedékek, illetve más művészeti ágak között. A Velázquez-festményről például nem árt tudni, hogy azt a művész az 1629-es első észak-olaszországi utazását követően festette, ahol nagy hatással volt rá a görög-római szobrászat. A közvetlen ihletet Antonio Tempesta (1555–1630) egyik metszete jelentette, de hatott rá a szintén olasz Guido Reni (1575–1642) és Guercino (1591–1666) művészete is. A filmnek ebben a Giotto-jelenetében bukkan fel egyébként Guido Mannari, akit a róla szóló blogbejegyzésben korábban tévesen azonosítottam a Dekameron utolsó történetének egyik szereplőjével.


Hatodik nap, ötödik novella 
Forese da Rabatta uram és Giotto mester, a festő, Mugellóból jövet, tréfálkozván, csipkedik egymást ágrólszakadt külsejök miatt 

Neifile elhallgatott, és Chichibio válaszán a hölgyek igen jót mulattak, midőn Pamfilo a Királynő parancsára ekképpen fogott szóba: 
– Drága hölgyeim, gyakorta megesik, hogy valamint a sors valamely hitvány mesterség leple alatt a jelesség pompás kincseit rejtegeti, mint az imént Pampinea megmutatta, akképpen torz emberi testekbe a természet gyakorta a legcsodálatosabb szellemi kincseket helyezte. Mi is nyilván megtetszik két polgártársunk esetén, melyet röviden el akarok mondani nektek. Ezek közül az egyik, kinek neve Forese da Rabatta, kicsiny és torz emberke volt, ábrázata belapított, orra pedig oly tömpe, hogy még a legrútabb Baroncit is eléktelenítette volna, de oly igen bölcs volt a törvénytudományban, hogy számos jeles férfiú a törvénytudomány kincsesládájának nevezte őt. A másikban pedig, kinek neve volt Giotto, oly fenséges szellem lakozott, hogy mindama dolgok között, melyeket a mennybolt szüntelen forgása közben mindeneknek anyja és végrehajtója, a Természet alkot, semmi nem volt, mit ő rajzónjával, tollával vagy ecsetjével nem ábrázolt volna oly hűséges hasonlatossággal, hogy már nem is a tárgyak képének, hanem magának a tárgynak látszottak; olyannyira, hogy alkotásainak láttán az emberek látó érzéke gyakorta megcsalatkozott, s a festményt valóságnak vette.


S mivel napfényre hozta ama művészetet, mely hosszú századokon által bizonyos embereknek tökéletlensége alatt lappangott, kik inkább azért festettek, hogy a tudatlanok szemét gyönyörködtessék, mint hogy a bölcsek szellemét megelégítsék, méltán nevezhetjük őt a firenzei dicsőség egyik szövétnekének, éspedig annál inkább, mivel páratlan alázatossággal szerezte meg emez dicsőséget, s holott mindenki másnak mestere volt, sohasem engedte, hogy mesternek nevezzék. E nevezetnek visszautasítása pedig annál nagyobb dicsőséget sugárzott reá, minél mohóbb vágyakozással bitorolták tanítványai, vagy azok, kik jóval kevesebbet tudtak nála. De bármily felséges nagy volt művészete, sem alakja, sem arca cseppet sem volt szebb, mint Forese uramé. De rátérek a novellára, amint következik. 


Forese uramnak és Giottónak Mugellóban volt birtoka, és midőn egyszer Forese uram kiment, hogy körülnézzen birtokán, nyár idején, mikor törvényszünet vagyon, s véletlenül valamely keshedt igavonó gebén hazafelé lovagolt, találkozott Giottóval, a festővel, ki ugyancsak körülnézett birtokán, s most hazafelé tartott Firenzébe. Mivel pedig egyiknek sem volt különb a lova avagy a felszerelése a másikénál, csatlakoztak egymáshoz, és öregesen, lépésben baktattak. Történt, miként nyáron gyakorta történni látjuk, hogy hirtelen zápor lepte meg őket; ennek előle, amily gyorsan csak tudtak, bemenekültek egy barátságos parasztnak házába, kit mindketten ismertek. De kevés idő múltán, hogy a zuhogás semmiképpen nem szűnt, ők pedig még napszállat előtt Firenzébe akartak jutni, kölcsönvettek a paraszttól két durva posztóból való ócska köpönyeget, két ütött-kopott öreg kalapot, mivelhogy jobb nem akadt annak házában, s újból útnak indultak. 


Minekutána egy darabig mendegéltek, érezték, hogy bőrig áztak, s észrevették, hogy tetőtől talpig telefröcskölte őket a sár, melyet a lovak vertek fel (az ilyesmi pedig nemigen szokta növelni az ember külsejének előkelőségét); midőn aztán az idő némiképpen kiderült, ők, holott nagy ideig szótlanul ügettek,beszédbe ereszkedtek. És Forese uram, lovagolván és hallgatván Giottót, ki pompásan értette a szót, kezdte szemügyre venni őt oldalvást és tetőtől talpig, s mikor látta, hogy merő csúfság és éktelenség, mivel önmagára nem tekintett, nagyot kacagott és szólott: 
– Giotto, ha mostan szembejönne velünk valamely idegen, ki soha téged nem látott, mit gondolsz, elhinné-e, hogy te vagy a világ legkülönb festője, holott valóban az vagy? 


Felelt erre nyomban Giotto: 
– Uram, azt hiszem, hogy elhinné, ha reád nézvén elhinné rólad, hogy ismered az ábécét. 
Forese uram ennek hallatára megismerte baklövését, s látta, hogy olyan törülközőt kapott, amilyen a mosdó volt. 

(Révay József fordítása)


2013. január 19., szombat

INES PELLEGRINI

Ines Pellegrini (Olaszország, Milánó, 1954. november 7.) eritreai származású olasz színésznő eredeti neve: Macia Pellegrini. 1973-ban kezdett filmezni. Nemzetközi viszonylatban Pier Paolo Pasolini Az Ezeregyéjszaka virágai (1974) című erotikus drámája tette ismertté a nevét. Az 1980-as évek első feléig számos – gyakran erotikus színezetű – mozifilmben játszott kisebb-nagyobb szerepeket. Férjével hosszabb ideje az Egyesült Államokban él, önkéntesként dolgozik a szegények és hajléktalanok érdekében.


KARRIERTÖRTÉNET 
A kezdetek 
Ines Pellegrini születési helyéről ellentmondó információk találhatók a világhálón: egyes források szerint Milánóban, mások szerint a mozambiki Massuában jött világra. Édesapja olasz volt, édesanyja eritreai. Az angol Wikipédia szerint örökbe fogadták. Eritreában nevelkedett, ahol olasz iskolába járt. Könyvelőnek tanult, és miután megkapta az oklevelet, a boldogabb élet reményében szeretett mostohaapjával együtt 1971-ben Olaszországba költözött. A bevándorlás akkoriban még nem volt olyan nagymértékű, mint a későbbi évtizedekben, ezért az olaszok meglehetősen gyanakodva fogadták az idegeneket, pláne az Afrikából érkezőket. A mostohaapa igyekezett megvédeni Maciát az előítéletektől, a lány mégis megtapasztalhatta, félig olasz származása ellenére milyen érzés idegennek lenni. Könyvelőként nem tudott elhelyezkedni, egy fényképezőgépeket árusító boltban kapott munkát. Egy tehetségkutató ügynök hívta fel a figyelmét arra, hogy a nemzetközi hírű filmrendező, Pier Paolo Pasolini egy színes bőrű lányt keres új filmje, Az Ezeregyéjszaka virágai női főszerepére. Macia elment a meghallgatásra, ámbár nem fűzött sok reményt a dologhoz. A helyszínen ugyanis vagy háromszáz gyönyörű színes bőrű lány várakozott abban a reményben, hogy ő lesz a szerencsés kiválasztott. Pellegrini több mint harminc évvel később így idézte fel a szereplőválogatást: „Amikor beléptem, [Pasolini] rám nézett. Egy ideig hallgatott, majd mindössze ennyit mondott: Ő az.” Pasolini el volt ragadtatva a tizenkilenc éves félvér lánytól: különösen kissé szabálytalan vonásai, vidámsága és kifejező tekintete nyűgözte le. Habozás nélkül neki adta Zumurrud, a cserfes rabszolgalány szerepét. Javasolta, hogy Macia ezentúl inkább a sokkal elegánsabban csengő Ines keresztnevet használja. Pasolini rajongott a neorealista filmek arisztokratikus szépségű sztárjáért, Silvana Manganóért, akivel több filmet is forgatott. Úgy vélte, Ines ugyanazt a kifinomult szépséget testesíti meg, mint Silvana, ezért adta felfedezettjének „a fekete Mangano” becenevet. 


Az első filmek 
Az Ezeregyéjszaka virágait két részletben forgatták: 1973 tavaszán, illetve nyártól kora őszig javarészt a Közel-Keleten, Ázsiában és Afrikában, ahol Pellegrini hazájában, Eritreában vettek fel néhány jelenetet. A film 1974 májusában a cannes-i filmfesztiválon került először a közönség elé. A kritikusok kissé fanyalogva fogadták, mindazonáltal megkapta a zsűri külön nagydíját, és kereskedelmileg Az Élet trilógiája legsikeresebb epizódjának bizonyult. Igaz, a hivatalos változat körülbelül fél órával rövidebb a fesztiválverziónál, a vágások azonban nem érintették Ines jeleneteit. A tényleges forgatás megkezdése és a bemutató között eltelt több mint egy év alatt Pellegrini még négy filmben játszott, melyek hamarabb kerültek a közönség elé, ezért a művésznő hivatalos filmográfiájában megelőzik a Pasolini-filmet, ámbár egyáltalán nem egyértelmű, hogy korábban készültek volna annál. A Li chiamavano i tre moschettieri... invece erano quattro (1973, Silvio Amadio) Dumas A három testőr című regényének egyik szabad feldolgozása, melyben Ines a királyné néger szobalányát játszotta Macha Erit művésznéven. Roberto Montero Provaci anche tu Lionel (1973) című szexkomédiájában annyira kicsi szerepet alakított, hogy nevét fel sem tüntették a stáblistán. Mario Forges Davanzati vígjátéka, az Il Brigadiere Pasquale Zagaria ama la mamma e la polizia (1973) érdekessége, hogy a Pasquale Zagaria nem más, mint a főszerepet alakító népszerű komikus, Lino Banfi igazi neve. (Érdemes megjegyezni, hogy a direktor viszont álnevet használt: Luca Davan néven jegyezte az opuszt.) Ugo Liberatore Noa Noa (1974) című drámája tulajdonképpen a Bounty-sztori sajátos, cinéma vérité jellegű feldolgozása, a romantikus színezetű eredeti történetet meztelenséggel és erőszakkal tarkítva. Marlon Brando legendás szerepét, Christian Fletcher hadnagyot ebben a változatban Hiram Keller alakította, aki a Fellini-Satyriconban (1969) vált világhírűvé. (A figurát korábban eljátszotta még Errol Flynn és Clark Gable, később pedig Mel Gibson is.) A Noa Noa nem igazán tetszett a cenzoroknak, és talán ez is szerepet játszott abban, hogy Liberatore alkotása manapság igen nehezen beszerezhető kuriózumnak számít. 


A borzalom fokozatai 
Az Ezeregyéjszaka virágai nemcsak a világsikert hozta meg, hanem egyúttal be is skatulyázta Inest. Ő lett a kávébarna bőrű egzotikus szépség, aki nem fukarkodik a bájaival, ha a szerep és a rendező ezt kívánja, márpedig néhány éven át néhány rendező ezt kívánta. A férfimagazinok is felfedezték az új sztárt, akiről előbb a Playmen közölt fotósorozatot 1974 júniusában, ezt követte a Playboy olasz kiadása 1974 novemberében, majd újra a Playmen 1977 májusában. Utóbbi két esetben Ines került a címlapra is. Közben persze filmezett is, bár nem annyira komoly színésznőként számítottak rá, inkább csábos szexobjektumként foglalkoztatták, többnyire mellékszerepekben. Ahogyan később megjegyezte, még ebben a szerepkörben is inkább fehér bőrű kolléganői – például Edwige Fenech vagy Gloria Guida – kapták a főszerepeket. Mario Lanfranchi gótikus horrorja, A csók (1974) főszerepeit Maurizio Bonuglia, Valentina Cortese, Massimo Girotti és a magyar származású Eleonora Giorgi játszották. A cselekmény Carolina Invernizio Il bacio di una morta című 1886-ban megjelent regényén alapul, amelyet mellesleg Lanfranchival egy időben Carlo Infascelli is filmre vitt. A forgatókönyvet a rendezőként is jól ismert Pupi Avati jegyezte. Véres horror Az ördög szeme (1975), melyet a műfaj egyik olasz specialistája, Umberto Lenzi rendezett. A történet szerint fiatal nők esnek egy brutális gyilkos áldozatául, és a tettes eltávolítja az áldozatok bal szemgolyóját. A rejtély megoldásának kulcsfigurája a leszbikus Naiba, akit Pellegrini alakított, hangját az olasz változatban Micaela Esdra szinkronizálta. (Az olasz filmekben olykor még az olasz anyanyelvű sztárok is más színész hangján szólaltak meg.) 


Pasolini a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című utolsó filmjében már csak mellékszerepet biztosított előző alkotása női főszereplőjének: Ines játszotta a néger szolgálólányt, akinek életébe kerül a fiatal katonával (Ezio Manni) folytatott titkos szerelmi viszony. Ez a jelenet mindazonáltal fontos és többjelentésű. Pasolini ugyanis Az Élet trilógiája ellentétének szánt A Halál trilógiája első részeként forgatta a Salòt, és azáltal, hogy ebben az alkotásában az eredeti trilógia utolsó filmje, Az Ezeregyéjszaka virágai két emblematikus főszereplője (Ines és Franco Merli) a kivégzett áldozatok között van, szimbolikusan is kihangsúlyozta az ártatlan szexualitásról vallott nézetei drasztikus megváltozását. Más elemzések azt emelik ki, hogy a kaukázusi fajhoz tartozó katona és a színes bőrű cselédlány szerelmeskedése az egyetlen normális, heteroszexuális érintkezés a filmben, egyfajta ellenpontját nyújtva a mű egészére jellemző aberrációknak. Egyesek azonban úgy vélik, valójában ebben a szeretkezésben is hatalmi hierarchia nyilvánul meg: Pasolini lényegében a szexualitás szintjén szimbolizálja Mussolini 1935-ben indított etiópiai hódító hadjáratát, és ezt az értelmezést erősíti, hogy Pellegrini Eritreából származik, amely ország az említett hadjáratban olasz fennhatóság alá került. 


A hetvenes évek második fele 
Az olasz közönségfilmek megbízható iparosa, Duccio Tessari kevésbé ismert vígjátéka a La madama (1976), amelyben Pellegrini Irmát alakította Christian De Sica, Carole André és Tom Skerritt partnereként. Egy kritika szerint Tessari az akkoriban divatos olasz rendőrfilmeket (poliziottesco) próbálta kifigurázni részben a spagettiwesternek eszköztárának bevetésével, de a poénok többnyire csak pukkannak, és nem csattannak. Érdekesebb vállalkozás volt Massimo Dallamano erotikus drámája, Az ártatlanság vége (1976), amely állítólag a női főszerepet játszó Annie Belle saját életének motívumain alapul. A hősnő tizenhárom éves korában kezdi mozgalmas szerelmi életét. Egy középkorú „üzletember” (valójában emberkereskedő) szeretőjeként jut el Hongkongba, ám amikor a férfit zavaros üzelmei miatt letartóztatják, Annie gondtalan élete is véget ér. Egy baráti pár segítséget ajánl neki, és mire Annie észbe kaphatna, gyors léptekkel megindul lefelé az erkölcsi züllés lejtőjén, és nem tudni, vajon képes lesz-e megállni rajta. Érdekesség, hogy Ines kopaszra borotvált fejjel egy buddhista apácát alakít: hajuk teljes lenyírását akkoriban még nem nagyon vállalták a színésznők. (Egyes vélemények szerint valójában Ines sem vállalta, kopaszsága a maszkmestert dicséri.) Marcello Andrei vígjátéka, a Botrány a családban (1976) az olasz filmiparban akkoriban divatos „vérfertőző” témát variálja. Az élete virágjában lévő Nunziata (Lucretia Love) váratlanul özvegyen marad mostohalányával, a hamvas Elenával (Gloria Guida). A csonka családban nagy szükség lenne egy erős férfikézre, ámbár hamar kiderül, hogy a hölgyek igazából ennél intimebb férfiúi testrész után vágyakoznak. Elena különösen vonzódik az új nagybácsihoz, a látszat kedvéért mégis kénytelen máshoz férjhez menni. De vajon ezzel a kényszerházassággal gátat lehet-e vetni a szenvedélyes vágyaknak? Luigi Russo Una bella governante di colore (1978) című erotikus komédiájában Pellegrini egy színes bőrű szobalányt alakít, aki végül ifjú gazdája felesége lesz, ám korántsem biztos, hogy a nőbolond férj hajlandó élete végéig beérni egyetlen nővel. 


A közönség és a kritikusok egyaránt rosszul fogadták Giorgio Mariuzzo Orazi e curiazi 3-2 (1977) című vígjátékát, amely az ókori Rómában játszódik, a Horatiusok és a Curiatiusok összecsapásáról szól. Háromrészes tévésorozat volt A szuperkém, amelyet a Rai Due sugárzott 1977. május 22. és június 6. között. Massimo Pirri Olaszország: az utolsó felvonás? (1977) című drámája fényesen igazolja, hogy olykor nem a filmművészet utánozza a valóságot, hanem épp fordítva. A történet szerint három terrorista (két férfi és egy nő) azt a feladatot kapja, hogy ölje meg a belügyminisztert. A szervezet az utolsó pillanatban visszavonja a parancsot, de már késő: a terroristák saját szakállukra végrehajtják a merényletet. A főszerepeket Luc Merenda, Lou Castel, Andrea Franchetti és Marcella Michelangeli játszották, Ines egy egyetemista szerepében tűnt fel. A filmet 1977. november 24-én mutatták be Olaszországban. Nem egész négy hónappal később, 1978. március 16-án a Vörös Brigádok terrorszervezet elrabolta Aldo Moro volt miniszterelnököt, akit 55 nap fogság után kivégeztek. Holttestét 1978. május 9-én találták meg egy kocsi csomagtartójában. Mindmáig általános az a vélemény, hogy az olasz kormány nem sokat tett Moro kiszabadításáért, részben azért, hogy végérvényesen megszabaduljon a bizonyos magas körök számára kellemetlen politikustól. A Moro család éppen ezért utasította vissza, hogy a temetésre állami megemlékezés keretében kerüljön sor. A kegyetlen valóság egyébiránt megpecsételte a film sorsát: az Olaszország: az utolsó felvonás? a Moro-ügy idején eltűnt a forgalmazásból, Olaszországban sem a VHS-, sem a DVD-korszakban nem hozták forgalomba, és jelenleg egyike a legnehezebben megtekinthető régi olasz filmeknek. Igaz, egyesek úgy vélik, ennek inkább művészi, és nem politikai okai vannak. 


Angelo Pannacciò erotikus drámája, a Comincerà tutto un mattino: io donna tu donna (1978) egy elhanyagolt feleségről szól, aki egy fiatal rendezőben véli megtalálni az ideális férfit. Rövidesen rádöbben arra, hogy a férfi csupán a testét akarja, és ez a csalódás egy másik nő karjaiba kergeti. Pellegrini karrierjének mélypontját alighanem Alfonso Brescia Robotok háborúja (1978) című sci-fije jelenti. Egy kihalás szélén álló idegen civilizáció a túlélés reményében elrabol a Földről két híres genetikust. Egy kommandó indul leszámolni a humanoid robotokkal, és megmenteni az elrabolt tudósokat. Főszereplők: Malisa Longo, Antonio Sabato és Giacomo Rossi-Stuart. (Érdekesség, hogy mindkét férfi főszereplő fia később népszerű színész lett: Antonio Sabato Jr. és Kim Rossi-Stuart.) Giovanni Brusadori alkotása, a Le evase – Storie di sesso e di violenze (1978) főszereplői a női börtönből szöknek meg, túszként pedig egy buszra való teniszezőnőt hurcolnak magukkal. A járművel annak a bírónak a házához hajtanak, aki annak idején börtönbe küldte őket. A szerencsétlen túszokra a fizikai és szexuális erőszak különféle formái várnak. A társadalmi és pszichológiai motívumok helyett a rendező elsősorban a meztelenségre helyezte a hangsúlyt. Mint tudjuk, Ines ezen a területen gazdag tapasztalatokkal rendelkezett, akárcsak a főszerepet játszó Lilli Carati, aki négy évvel korábban második helyezést ért el a Miss Italia szépségversenyen. Számos nagy sztár – például Gina Lollobrigida, Sophia Loren, Silvana Mangano és Lucia Bosé – pályája kezdődött hasonlóan, Lilli karrierje azonban másfelé kanyarodott, az 1980-as évek végén már kemény pornókban domborított.


Az utolsó próbálkozások
Luigi Preti regényéből és forgatókönyvéből készült Franco Molè drámája, az 1980-as A zsidó fasiszta, amelynek figyelemfelkeltő címe többet ígér, mint amennyit a mű nyújt. A cselekmény szerint egy félzsidó férfi részt vesz Mussolini etiópiai hadjáratában, ám az elkövetett atrocitások kiábrándítják. Elhagyja a feleségét, és újságíróként helyezkedik el. A faji törvények szigorodása miatt reménye sincs arra, hogy regénye megjelenjen, és végül öngyilkos lesz. A főszerepeket Ray Lovelock, Silvia Dionisio és Martine Brochard játszotta. Az 1981-es Eredendő bűn tulajdonképpen ugyanazt az alaptémát variálja, mint a Botrány a családban és az Una bella governante di colore. Az előbbivel való hasonlóságot támasztja alá a film angol címvariációja is: Family Scandal (Családi botrány). A harmincas éveiben járó szépasszony (Martine Brochard) váratlanul megözvegyül, miután férjét halálra marja egy kígyó. Tizenéves lánya (Elisabetta Virgili) kezd kicsúszni a kezei közül, a leányzó egy drogdílerrel barátkozik. Nagy szükség van tehát egy erős kezű pótapára, de a férfi nem csak a mama érzéki vágyait szítja fel. Meglehetősen rosszul indult Ines utolsó filmje, a Paranormális fenomén vagyok (1985) forgatása, mivel mindjárt a kezdet kezdetén szóváltásba került a főszerepet játszó sztárral, Alberto Sordival. Szerencsére gyorsan tisztázták a problémákat, és annyira megkedvelték egymást, hogy Sordi állítólag akkor is igényelte Ines közelségét, amikor a színésznőre éppen nem volt szükség a felvételekhez. (Érdekes véletlen, hogy Franco Merli is egy Alberto Sordi-filmben állt utoljára a kamerák elé.) A Paranormális fenomén vagyok nem aratott igazán nagy sikert, noha a forgatókönyvet Giovanni Romoli mellett maga Sordi, valamint a vígjátékok mesterének számító rendező, Sergio Corbucci és Fellini korábbi állandó munkatársa, Bernardino Zapponi írta. 


A Los Angeles-i Teréz anya 
Ines színésznői karrierje végül nem úgy alakult, ahogyan szerette volna, ám ennél is nagyobb csalódást okozott számára második hazája, Olaszország. A hetvenes évek olasz valósága kiábrándítóan hatott rá: a munkanélküliség, az erőszakhullám, előbb Pasolini, majd Aldo Moro meggyilkolása, a terrorista akciók, a mindennapossá vált emberrablások. Erről évekkel később így beszélt: „Eritreából jöttem, egy csendes országból. Az olaszországi erőszak megdöbbentett, Pasolini halála különösen. Ő mindig nyíltan kimondta az igazságot, sosem hátrált meg. Írásaival nagyon sok ellenséget szerzett magának.” Ines úgy döntött, elhagyja Itáliát. Egyes források szerint előbb visszatért Eritreába, majd olasz férjével, Giulióval Los Angelesben telepedett le. Eleinte élt még benne a remény, hogy színésznőként tud majd érvényesülni az Atlanti-óceán túlpartján. Pártfogói is akadtak az Egyesült Államokban élő ismert olasz sztár, Rossano Brazzi és Fernando Ghia, A misszió (1986) producere, valamint Buck Henry színész és forgatókönyvíró személyében. Azonban már az első meghallgatás alkalmával feladta ábrándjait, amikor több száz jelölttel együtt arra várt, hogy újra rámosolyogjon a szerencse. Eszébe jutott, hogy egyszer az olasz filmipar keménységéről panaszkodott Pasolininek, aki így felelt: „Látnod kéne Hollywoodot, az az igazán kegyetlen világ.” Ines várakozás közben látta be felfedezője igazát, és végül távozott a meghallgatásról. 


A házaspár egy antikbútor-kereskedést nyitott, és Pellegrini idővel úgy érezte, egy-egy bútor eladása nagyobb elégedettséggel tölti el, mint annak idején a színészet. Hamarosan találkozott azonban a multikulturális város árnyoldalaival is: a nyomorral, a kábítószerrel, az alkohollal és a magánnyal. Eleinte arrogánsan viselkedett a boltjába tévedő hajléktalanokkal, és elzavarta őket. Aztán egyszer felkereste a Kalkuttai Teréz anya kezdeményezésére létesített, szinte az egész világot behálózó misszionárius házak egyikét, ahol találkozott azokkal is, akikkel korábban oly nyersen bánt. Nagyon megindította mindaz, amit látott. Bocsánatot kért tőlük korábbi viselkedéséért, és innentől kezdve segíteni próbált rajtuk. Egy napon találkozott egy eritreai nyomorulttal. Ez a találkozás különösen szíven ütötte, úgy érezte, csupán a Sors kegyének köszönhető, hogy nem ő van abban a kiszolgáltatott helyzetben. Új célt tűzött ki maga elé, szeretne egy Teréz anya-féle misszionárius házat nyitni szülőhazájában. Úgy gondolja, mindenkinek kötelessége segíteni másokon, ha módja van rá. Nem elegendő azonban könyöradományt odavetni a rászorulóknak, hiszen a magány, a kitaszítottság olykor a szegénységnél és az éhségnél is gyötrelmesebb érzés. Ines Pellegrini az új évezredben már egyáltalán nem gondol arra, hogy filmezzen. Nagy szeretet övezi jelenlegi lakóhelyén, ahol sokan azt se tudják, ki volt ő évtizedekkel korábban. A múlton való nosztalgikus merengés helyett a jelenre és a jövőre koncentrál, és őszintén hiszi, hogy tud még mit tenni a rászorulók érdekében.


FILMOGRÁFIA 
* 1973: Li chiamavano i tre moschettieri... invece erano quattro (Macha Erit néven)
* 1973: Provaci anche tu Lionel (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1973: Il Brigadiere Pasquale Zagaria ama la mamma e la polizia
* 1974: Noa Noa (Macia Pellegrini néven) 
* 1974: Az Ezeregyéjszaka virágai (Il fiore delle mille e una notte)
* 1974: A csók (Il bacio) (Macia Pellegrini néven ) 
* 1975: Az ördög szeme (Gatti rossi in un labirinto di vetro) 
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma) 
* 1976: La madama 
* 1976: Az ártatlanság vége (La fine dell'innocenza) 
* 1976: Botrány a családban (Scandalo in famiglia) 
* 1976: Una bella governante di colore 
* 1977: Orazi e curiazi 3-2 
* 1977: A szuperkém (Il superspia) (tévésorozat) 
* 1977: Olaszország: az utolsó felvonás? (Italia: ultimo atto?) 
* 1978: Comincerà tutto un mattino: io donna tu donna 
* 1978: Robotok háborúja (La guerra dei robot) (Micky Pilgrim néven) 
* 1978: Le evase – Storie di sesso e di violenze 
* 1980: A zsidó fasiszta (L'ebreo fascista) 
* 1981: Eredendő bűn (Peccato originale) 
* 1985: Paranormális fenomén vagyok (Sono un fenomeno paranormale)


2013. január 12., szombat

FRANCO MERLI

Franco Merli (Olaszország, Róma, 1956. október 31.) olasz amatőr színészt Pier Paolo Pasolini fedezte fel, aki két filmjében is szerepeltette. Az Ezeregyéjszaka virágaiban (1974) Franco játszotta a főszereplőt, a tapasztalatlan Nuredint, akit rabszolganője, Zumurrud vezet be a szerelem gyönyöreibe. A lányt elrabolják, a fiú pedig vissza akarja kapni őt, ezért a keresésére indul. A Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című sokkoló drámában Merli az egyik áldozat szerepében látható. Hiteles alakítást nyújtott Ettore Scola kiváló szatírája, a Csúfak és gonoszak (1976) egyik mellékszerepében is. Az 1970-es évek végén Franco eltűnt a filmvilágból, Pasolini alkotásainak köszönhetően azonban az új évezredben már kultszínészként emlékeznek rá. 


KARRIERTÖRTÉNET 
Az Ezeregyéjszaka virágai 
A tizenhat éves Franco Merli benzinkutasként dolgozott, amikor felfigyelt rá Ninetto Davoli, Pasolini bizalmas barátja és állandó színésze. Egy 2000-es interjúban Davoli így emlékezett vissza a körülményekre: „Emlékszem, Az Ezeregyéjszaka virágaihoz [Pasolini] milyen nehezen találta meg a megfelelő arcot. Pedig még külföldön is kerestük. Pontosan tudtam, milyen figurát keres. Egy ízben valahol Rómában megálltam tankolni. Amikor megláttam a benzinkutas fiút, azonnal tudtam: ő az. S valóban ő lett a film főszereplője.” Pasolini egyetértett Ninetto javaslatával, és így jellemezte Francót: „egy srác a szicíliai Corleonéból, aki a tizenhat évesekre jellemző ártatlanságot személyesíti meg egy tizennyolc évesekre jellemző testben”. Merli alakította a film főszereplőjét, a tapasztalatlan Nuredint, aki iránt szerelemre lobban a cserfes rabszolgalány, Zumurrud (Ines Pellegrini), és gazdájául választja őt a piacon. A fiatal szerelmesek boldogságát rút ármánykodás teszi tönkre: Zumurrudot elrabolják. Nuredin kedvese felkutatására indul, ám mindkettőjüknek számos kalandon kell keresztülmenniük, míg végül újra egymáséi lehetnek. A filmet 1973-ban javarészt a Közel-Keleten, Afrikában és Ázsiában forgatták, az 1974-es cannes-i világpremiert követően azonban körülbelül fél órával megrövidítették. Az egyik kihagyott jelenet a film legelején Nuredin személyéhez kapcsolódott, és a fiatalembert negatív színben tüntette fel, aki még idős apját is megüti. Valószínű, hogy a rövidítést a terjedelmi okok mellett az is indokolta, hogy a történet egésze szempontjából nem volt sem szerencsés, sem szükséges, hogy Nuredin mindjárt első megjelenésekor negatív érzelmeket keltsen a nézőben. A filmben egyébként Merli nem a saját hangján beszél, Pasolini mással szinkronizáltatta a hangját. 


Salò, avagy Szodoma 120 napja 
Az Ezeregyéjszaka virágaiban Francónak számos meztelen jelenete volt, ezért szülői engedély kellett a szerepléséhez, mindazonáltal a meztelenkedés állítólag nem okozott különösebb nehézséget számára. Ez a tulajdonság kapóra jött a következő Pasolini-filmhez, a hírhedt Salò, avagy Szodoma 120 napjához, mivel a rendező ehhez a művéhez olyan fiatal lányokat és fiúkat keresett, akikben nincsenek gátlások a kamera előtti meztelen szereplést illetően. Franco az egyik tizenéves áldozat szerepét kapta: saját keresztnevén szerepelt, akárcsak a többi áldozatot játszó amatőr színész. Valóban nem a meztelen jelenetek okozták neki a legnagyobb problémát, hanem az az epizód, amikor fegyvert szorítanak a halántékához. Egy morbid versenyen ugyanis Francóé lett a legszebb fenék, a győztes jutalma viszont az volt, hogy ott helyben agyonlövik. A kivégzésre nem került sor, a négy hatalmasság akkor még csak az áldozat halálfélelmében kívánt gyönyörködni. Merli állítólag kiborult a jelenet felvétele közben, és felzaklatva elrohant. Feltehető, hogy a szituáció valamilyen rossz emléket idézett fel benne. Egyik partnere, az egyik katonát alakító Ezio Manni ment utána, aki megnyugtatta, és rávette, hogy jöjjön vissza megismételni a jelenetet. Állítólag a forgatáson néhány fiatal partnere gyakran ugratta Francót, mert Pasolinihez fűződő kapcsolata miatt azt feltételezték róla, hogy meleg. A híresztelések szerint a fiatalembert ezek a tréfák is megviselték. 


A Salòban Pasolini könyörtelenül leszámol az ártatlan szexualitás illúziójával, amelyet Az Élet trilógiája képviselt. Hogy az áldozatok között ott van Az Ezeregyéjszaka virágai két emblematikus főszereplője, Franco Merli és Ines Pellegrini (ő játssza a néger cselédlányt) is, az szimbolikus értelemben a trilógia alapelveinek vizuális megtagadását is jelenti, ezeket az alapelveket egyébként a művész a halála után megjelent esszében is visszavonta. Érdemes megemlíteni, hogy Pasolini atyai gondoskodással bánt a fiatal szereplőkkel (nem csak a fiúkkal), igyekezett odafigyelni még a megfelelő étkezésükre is. Ugyanakkor szinte mindig csak az utolsó pillanatban közölte velük, hogy melyik jelenet felvétele következik, hogy a fiatalok reakciói a lehető legtermészetesebbek legyenek. A visszaemlékezések szerint a forgatáson annyira jó hangulat uralkodott, hogy maguk a színészek is csak a premier után döbbentek rá arra, hogy lelkileg milyen megterhelő filmben szerepeltek. Az évek múlásával elterjedt az a legenda, hogy tulajdonképpen a rossz hírű Salò törte derékba egynémely fiatal színész, így például Merli karrierjét is. Ez azonban alighanem tényleg csak legenda, hiszen a filmet szinte mindenhol betiltották, és mire a szélesebb közönség elé kerülhetett, addigra azok a fiatalok, akik színészi ambíciókat dédelgettek, egyéb okokból már eltűntek a rivaldafényből. Ámbár akadt kivétel is: Antonio Orlando például korai haláláig folyamatosan filmezett, ráadásul figyelemre méltó alkotók (Werner Schroeter, Pasquale Squitieri, Walerian Borowczyk) foglalkoztatták, igaz, általában mellékszerepekben. 


Csúfak és gonoszak 
A két Pasolini-film között készült Gianni Martucci La collegiale (1975) című erotikus drámája, melynek hősnője egy bentlakásos iskolából tér haza családjához, ám rokonságát az erkölcsi züllés különböző fázisaiban találja. Az apa betegesen kapzsi, a mama félrelép egy másik férfival, a nagynéni pedig gyakorlatilag mindenkivel. Az unokatestvér, Stefano is megéri a pénzét: pornóképeket ad el a nagybátyjának, zsarolja a nagynénit, és mindenből megpróbál tisztességtelen hasznot húzni. Ezt az egyértelműen negatív figurát alakította Franco, méghozzá szőkére festett hajjal, de rendkívül meggyőzően. Hasonló pénzsóvár alak Fernando, a transzvesztita prostituált is – egy népes család sokadik tagja a római nyomortelepen – a Csúfak és gonoszak (1976) című filmben. A nőimitátor srác a rokonságával egyetemben apja, Giacinto (Nino Manfredi zseniális alakítása) dugipénzét akarja megszerezni: egymillió lírát, amelyet az öreg kártérítésként kapott, miután egy munkahelyi balesetben megvakult a fél szemére. Ettore Scola fergeteges szatíráját részben Pasolini korai játékfilmjei ihlették, sőt szó volt arról is, hogy Pier Paolo mond hozzá bevezetőt, ám ezt az elképzelést brutális meggyilkolása meghiúsította. Franco egyébként Pasolini ajánlására került a filmbe, ahogyan alighanem a Mester korai felfedezettje, Ettore Garofolo is. Elképzelhető, hogy Pasolini hosszabb távon egyengette volna Merli karrierjét, talán állandó szereplője is lett volna a filmjeinek, mint Ninetto Davoli vagy Franco Citti


Mentora halála után Franco már csak egyszer bukkant fel a filmvásznon: Alberto Sordi Il malato immaginario (1979) című komédiájában játszott egy kicsiny szerepet. Az opusz Molière A képzelt beteg című 1673-as színművén alapul. A film után Merli eltűnt a reflektorfényből, és további sorsáról évekig csak találgatások röppentek fel. Volt, aki úgy tudta, visszavonultan él Szicíliában, másvalaki szerint az 1980-as években közlekedési balesetben vesztette életét. Az új évezredben a színész egyik rajongója, aki a világhálón a Francosalo nevet használja, honlapot hozott létre Merli személyének. (A weboldal egy ideje elérhetetlenné vált.) Francóról jelen sorok írója fogalmazta az első szócikket a Wikipédia magyar változata számára 2006 júliusában, ezt követte néhány héttel később Francosalo írása az angol és a német Wikipédián, majd novemberben az olasz nyelvű változat. Ezeknek a szövegeknek köszönhetően néhány új információ látott napvilágot Merliről. Kiderült, hogy az 1980-as években megnősült, feleségét Elisának hívják. A házaspárnak két fia született. Az új évezredben Franco egy római bank tisztviselőjeként dolgozik, és van egy Attila nevű pincsi kutyája. 2006-ban mutatták be Olaszországban Giuseppe Bertolucci Pasolini prossimo nostro című dokumentumfilmjét, amely a Salò, avagy Szodoma 120 napja elkészítésének körülményeiről szól, korabeli interjúk, forgatási fotók és egy werkfilm segítségével. Merli nem szerepel ténylegesen a dokumentumfilmben, csupán a felhasznált archív anyagokon látható. 2016. január 21-én a legnagyobb Pasolini-gyűjteménnyel rendelkező filmes szervezet, a Cineteca di Bologna vetítést rendezett, melyen Az Ezeregyéjszaka virágait felújított kópiáról tekinthették meg az érdeklődők. A vetítést Franco Merli vezette be, aki több évtized után először vállalt nyilvános szereplést, és idézte fel a forgatással és Pasolinivel kapcsolatos legszemélyesebb emlékeit. Ugyanazon év októberében Franco a Cineteca di Bolognának ajándékozta legbecsesebb filmes relikviáját, a film eredeti forgatókönyvét, hogy ezzel is gyarapodjon az intézmény páratlan Pasolini-gyűjteménye, melyet a néhai művész 2004-ben elhunyt bizalmas barátja, Laura Betti adománya alapozott meg. 


FILMOGRÁFIA 
* 1974: Az Ezeregyéjszaka virágai (Il fiore delle mille e una notte)
* 1975: La collegiale 
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma) 
* 1976: Csúfak és gonoszak / Csúfak, piszkosak és gonoszak (Brutti sporchi e cattivi)
* 1979: Il malato immaginario


2013. január 5., szombat

SZANAA FALAI

A Szanaa falai című dokumentumfilmet Pasolini közvetlenül a Dekameron (1971) forgatásának befejezése után készítette a megmaradt nyersanyag felhasználásával. A jemeni főváros közelében vették fel ugyanis a Dekameron egyik történetét, Alibech pikáns meséjét, amelyet Pasolini végül kihagyott a végső változatból. A dokumentumfilmmel a rendező az UNESCO figyelmét akarta felhívni Szanaa felbecsülhetetlen kulturális értéket jelentő óvárosára, amelyet a lerombolás veszélye fenyegetett. A világszervezet malmai azonban lassan őröltek, mert Szanaa óvárosát csak 1986-ban nyilvánították a világörökség részévé. Pasolini 1973-ban ott forgatta Az Ezeregyéjszaka virágai (1974) című filmjének néhány jelenetét is. 


PASOLINI A SZANAA FALAIRÓL 
„Nagyon fontosnak tartottam ezt a dokumentumfilmet. Lehet, hogy szakmai ártalom, de teljesen a sajátomnak éreztem Szanaa problémáját. A falait lepraként felmorzsoló pusztulás olyan fájdalommal, dühvel, a tehetetlenség érzésével és ugyanakkor lázas tettvággyal töltött el, hogy muszáj volt filmre vennem.” 


A VÁROS TÖRTÉNETE 
Szanaa földrajzi koordinátái: északi szélesség 15 fok 20 perc, keleti hosszúság 44 fok 20 perc. A város 2300 méterrel a tengerszint felett található, egyike a legmagasabban fekvő fővárosoknak. Egy 2015-ös adat szerint lakosainak száma: 2 957 000 fő. Szanaa az egyik legrégebbi lakott hely a világon. A legenda szerint Noé fia, Sém alapította, ezért egy ideig Madinat Samnak (Sém városa) nevezték. Az ősi időkben már Azal néven ismerték, ami utalás Uzalra, Sém dédunokája, Joktán fiára. A jelenlegi név alighanem a „jól megerősített” kifejezés dél-arab megfelelőjéből származik. A várost ugyanis egy 12 kilométer hosszú, 10 méter magas és 5 méter vastag védműrendszer vette körül, ennek nyolc kapuját éjszakára bezárták, és katonák őrizték. Mohammed al-Hamdani X. századi arab történész szerint ezeket a falakat a II. század második felében élt szabeus uralkodó, Sha'r Awtar emeltette: ő építtette a Ghumdan-palotát is, Szanaa egyik büszkeségét. Elhelyezkedése miatt Szanaa két fontos kereskedelmi útvonalat kötött össze, Adent és Mekkát, ezért egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Az utolsó himjarita király, Yousef Athar (Dhú Nuvász) uralma idején Szanaa volt az etióp alkirályok fővárosa. Meghatározó szerepét az iszlám korszakban sem veszítette el. A X. századból származó feljegyzések külön hangsúlyozzák Szanaa tisztaságát, és Ibn Ruszta, korabeli arab földrajztudós szerint nincs nála nagyobb, népesebb, gazdagabb és előkelőbb város, ízletes ételei is páratlanok. 1175-ben Szanaa egyiptomi fennhatóság alá került, ami kedvezően hatott a város fejlődésére annak ellenére, hogy a hódítók Taizzt választották fővárosnak. A XVI. század első felében Jement az oszmánok hódították meg. Özdemir pasa csapatai 1547-ben foglalták el Szanaát, ám a város megőrizhette kulcspozícióját a nemzetközi kereskedelemben. A XVII. század elején a zajdi imámok Al-Mu'ayyad Muhammad vezetésével elűzték a törököket, akik azonban a XIX. században egyre nagyobb sikerrel nyerték vissza egykori jemeni pozícióikat. Szanaa 1872-ben került újra török kézre. A megszállás fejlődést hozott: új utak, iskolák, kórházak épültek. 


A XX. század elejére az oszmán befolyás ismét jelentősen mérséklődött. 1904-ben Yahya Hamid Muhammad ed-Din zajdi imám vette át a hatalmat Észak-Jemenben, és megkezdte az elszigetelődés politikáját úgy a nemzetközi, mint az arab világban. Fellépett a liberális mozgalmak ellen, leállította az infrastrukturális fejlesztéseket Szanaában és az ország egyéb részein. Intézkedéseinek következményeként Szanaa lett a kormányellenes mozgalmak középpontja. Jemen fejlődése évtizedekre megállt. Yahya könyörtelenül elfojtotta a lázadásokat, és kivégeztette az ellenállók vezetőit. A hatalmat 1948-ban a fia, Ahmad bin Yahya Hamidaddin örökölte, aki folytatta apja korszerűtlen politikáját. Az új uralkodó még abban az évben Taizzba helyezte át a székhelyét. A következő években Szanaa zsidó lakosságának java Izraelbe települt át. A nyugati világban egyáltalán nem örültek annak, hogy Jemen a kommunista országokkal barátkozik, főleg a Szovjetunióval és Kínával. Mire Ahmad belátta, hogy elengedhetetlenek a gazdasági és politikai reformok, már késő volt. Szanaában tüntetések követték egymást, zavargások törtek ki, a lázadók gyorsabb reformokat követeltek. Egy héttel Ahmad 1962-ben bekövetkezett halála után észak-jemeni katonatisztek egyiptomi támogatással megdöntötték a királyság intézményét. Szanaa ekkor ismét visszanyerte fővárosi rangját. A szomszédos Szaúd-Arábia nem nézte jó szemmel a jemeni fordulatokat, és a városi lakosság ellen lázította a vidéken élő jemeni törzseket. Több évig tartó polgárháború tört ki, melyet a főváros ősi emlékei is megsínylettek. 1968-ban a királypártiak és a köztársaságiak megállapodást kötöttek, de a belpolitikai helyzet csak az 1970-es évek közepén rendeződött. 1990. május 22-én Észak- és Dél-Jemen Jemeni Köztársaság néven egyesült. Az új állam fővárosa Szanaa lett, amelynek rohamosan nőtt a lakossága, ám az infrastruktúra ezzel nem bírt lépést tartani, és különösen az ivóvízellátással támadtak rendszeres problémák. Az Arab Liga 2004-ben Szanaát választotta az arab világ kulturális fővárosává. 2012. május 21-én egy öngyilkos merénylő bombatámadást hajtott végre a városban, és 120 ember halálát okozta. A megingott belpolitikai helyzetben sokan úgy vélik, Szanaa világöröksége ismét komoly veszélyben van. Jemen ugyanis támogatja a nyugati világot a nemzetközi terrorizmus, különösen az al-Kaida elleni harcban, emiatt azonban a terroristák egyik kiemelt célpontjává vált. 


KELETKEZÉSTÖRTÉNET 
Ellentmondó információk 
A Szanaa falai keletkezési idejével kapcsolatban számos ellentmondó információ lelhető fel a Pasolinivel foglalkozó on- és off-line szakirodalomban. Az IMDb például nagyon sokáig 1964-re datálta a filmet: egy ideje javították ezt az információt, de például a lengyel Filmweb oldalán még mindig az 1964-es évszám található. Otto Schweitzer Pasolini-monográfiája 1973-as dátumot ad meg, Nico Naldini szerint pedig a rövidfilmet Az Ezeregyéjszaka virágai jemeni forgatásához kapcsolódva készítették. Ez az állítás olvasható a lengyel Wikipédián – ahol a Szanaa falait tévesen fekete-fehér alkotásként tartják nyilván –, sőt még a rendezővel foglalkozó legnagyobb weboldalon is. A fenti információkról viszonylag könnyen – részben egyszerű logikával – kideríthető, hogy tévesek. Pasolini 1966-ig még a nagyfilmjeit is fekete-fehérben forgatta, vagyis színes nyersanyag akkoriban nem is maradhatott a forgatásokról, az 1964 tehát egész biztosan téves dátum. Az Ezeregyéjszaka virágai egy részét tényleg Jemenben vették fel, de a munka ott még nem ért véget, vagyis nem lehetett tudni, mennyi nyersanyag marad majd. A játékfilmet mellesleg Giuseppe Ruzzolini fényképezte, a Szanaa falai operatőrje azonban Tonino Delli Colli, aki elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni Az Ezeregyéjszaka virágait, ezért kizárt, hogy a dokumentumfilm miatt 1973-ban mégis Jemenbe tudott volna utazni. A Dekameron forgatása – Delli Collival a kamera mögött – 1970 októberében viszont valóban Jemenben ért véget, ámbár az ott felvett jelenetet (Alibech meséje) végül kivágták a hivatalos verzióból, és az azóta valahol elveszett. Naldini egyébként épp Pasolini szavaival akaratlanul is cáfolja könyve állítását a Szanaa falai keletkezési körülményeiről. A rendező ugyanis ezt mondja: „Az volt az utolsó vasárnapunk Észak-Jemen fővárosában, Szanaában.” A Dekameron utolsó dokumentált forgatási napja, 1970. október 18-a pedig valóban vasárnapra esett. Mellesleg ellentmondóak a Szanaa falai játékidejére vonatkozó információk is: néhol tizenhat, máshol tizenhárom percesként említik. Tény, hogy a filmnek tulajdonképpen két változata van, de a bővített verzió játékideje is csak néhány másodperccel haladja meg a tizenhárom percet. (A Magyar Televízió az új évezredben a bővített változatot mutatta be.) 


Miről szól a film? 
A dokumentumfilm bevezetéseként a narrátor – maga Pasolini – röviden felvázolja Szanaa történelmét és a jelenlegi helyzetet. Egy évtizeddel a forgatás előtt Jemen még középkori ország volt, amelynek történelme évszázadokra megállt. Az 1960-as években a köztársaságiak és a királypártiak között kitört polgárháború (1962–1969) az előbbiek győzelmével ért véget. Jemen történelme ismét mozgásba lendült, de a harcok megtizedelték a fiatalságot. A katonák és a munkások között sok a gyerek. A jemeniekben feltámadt a modernizálás, a haladás iránti vágy, amely azonban kívülről érkezett hozzájuk, nem maguk fogalmazták meg ezt az igényt. A köztársasági forradalom tulajdonképpen egy szocialista forradalom volt, amely a harmadik világban akkoriban nem volt ritka. Elsőként a kínaiak érkeztek, akik utakat építettek előbb a tengerparttól Szanaáig, majd onnan észak felé. Ezek az utak elhozták az országba az ipari civilizáció fogyasztói javait, ám Jemen szegény ország, ezért csak másodosztályú fogyasztási javakat tud vásárolni, mindazonáltal a fejlődés, a haladás iránti vágy töretlen maradt. A köztársaságiakat támogató egyiptomi elnöknek, Gamal Abden-Nasszernak (1918–1970) köszönhetően kezdett kialakulni a nemzeti struktúra, megépült a Parlament, a fontosabb minisztériumok, a Köztársasági Elnök Hivatala. Bár Nasszer katonai akciója megosztotta a közvéleményt, halálát mégis nemzeti gyász követte Jemenben, fekete zászlók lobogtak mindenfelé. (Nasszer nem egész egy hónappal a dokumentumfilm forgatása előtt hunyt el.) 


Szanaa falakkal övezett óvárosa 1970-ben szinte még érintetlen volt. Pasolini szerint egy középkori város benyomását keltette, amely kiterjedését tekintve az olaszországi Spoletóhoz hasonlított. Azzal ellentétben viszont Szanaa megmaradt olyannak, amilyen évszázadokkal azelőtt volt, és ebben szinte egyedülállónak számított a világon. Stílusát tekintve a város talán rusztikus, szépségét illetően azonban nem marad el Velence, Urbino, Prága vagy Amszterdam mögött. Az új jemeni uralkodó osztály szégyellte az óvárost, mert szegény és piszkos, és hallgatólagosan eldöntötte a lerombolását a „modernizálás” jegyében. Ezek a „korszerűsítő”, „haladó” elképzelések mellesleg korántsem kizárólag Jemenre jellemzőek, hanem például Olaszországra is, ahol az Orte környéki új építkezések teljesen tönkretették a panorámát. Pasolini kijelentette, hogy a modernizáció szempontjából Olaszországnak már vége, de Jemen talán még megmenthető. A filmmel az UNESCO-hoz fordul, hogy segítsen megmenteni Szanaa óvárosát a pusztulástól, amely a falak lerombolásával már megkezdődött. A világszervezet segítsen tudatosítani a jemeni emberekben identitásukat és országuk értékét, és akadályozza meg a szánalmas spekulációkat egy olyan országban, ahol senki nem emel szót azok ellen. Tudatosítsa, hogy Szanaa az egész emberiség közös kincse, és annak is kell maradnia. A jemeni uralkodó osztállyal meg kell értetni, hogy az ország egyetlen kincse a szépsége. Még nem késő, Jemen még nem követte el azokat a hibákat, mint más országok.


A film utóélete 
A Szanaa falai nem került be a hivatalos forgalmazásba, csupán egyetlenegyszer vetítette a RAI olasz televízió 1971. február 16-án. Noha a dokumentumfilmben Pasolini Olaszországot már menthetetlennek nevezte a kulturális emlékek méltó megőrzése terén, később mégis kísérletet tett arra, hogy hazája érdekében is állást foglaljon. 1973-ban forgatta a RAI dokumentumfilm-sorozata számára a Pasolini e … la forma della città című alkotását, amely 1974. február 7-én került adásba. Ebben két olasz város, Orte és Sabaudia érdekében emelt szót. Mindkét helyhez személyes kötődése is volt: Orte közelében emelkedett az a torony, ahol a Máté evangéliuma (1964) egyik jelenetét forgatta. Pasolini megvásárolta és felújíttatta az épületet. Jó barátja, Alberto Moravia házat bérelt a tengerhez közeli Sabaudiában. Ebben a villában íródott Az Ezeregyéjszaka virágai forgatókönyve Moravia akkori felesége, Dacia Maraini közreműködésével, de a művész házaspár gyakran vendégül látta Pasolini édesanyját is. Az Ezeregyéjszaka virágai mozipremierjéhez kapcsolódva 1974. június 20-án újra bemutatták a Szanaa falait. Erre az alkalomra Pasolini utólag a filmbe illesztett egy rövid részletet a Pasolini e … la forma della città Ortéval foglalkozó jelenetéből. (Egyes források szerint egy abban fel nem használt képsort hasznosított.) Az volt a célja, hogy egyértelmű párhuzamot vonjon a két várost fenyegető veszély között.


Szanaa óvárosának sorsa csak az 1980-as években rendeződött megnyugtatóan. 1984-ben az UNESCO nemzetközi kampányt indított az óváros megőrzése és helyreállítása érdekében. 1986-ban az óvárost a világörökség részévé nyilvánították. 1988. április 6-án egy hivatalos olasz küldöttség utazott Szanaába. A küldöttek között volt a későbbi miniszterelnök, Romano Prodi – akkor még az IRI (Istituto per la Ricostruzione Industriale = Az Ipari Rekonstrukció Hivatala) elnöke – és Umberto Sisinni, a Kulturális Minisztérium főigazgatója. A Pasolini Alapítványt a néhai művész hűséges barátja, Laura Betti, valamint Enzo Siciliano és Francesca Sanvitale képviselte. A kilenc nemzet összefogásával megvalósított felújítási projektet az olaszok kezdték, a két évig tartó munkálatok költségei tizenöt milliárd lírára rúgtak. A Szanaa falai arab felirattal ellátott kópiáját a projekt vezetője ünnepség keretében adta át a város megmentéséért felelős kormánybiztosnak, Abdul-Rahman Al-Haddadnak. Köszönőbeszédében a jemeni tisztviselő kihangsúlyozta, hogy soha el nem múló hálával tartoznak Pasolininek, aki először hívta fel a világ figyelmét Szanaára, és akinek szenvedélyes kiállása nélkül a felbecsülhetetlen értékű óváros alighanem elpusztult volna. 1988. szeptember 6-án a Velencei Filmfesztivál zsűrije a tízmillió lírás Pier Paolo Pasolini-díjat Abdul-Rahman Al-Haddadnak adta azzal a céllal, hogy hozzájáruljanak a Samsarah Yanhya Bin Quasim szálló felújításához, amely annak idején a művész szanaai szálláshelyéül szolgált.


ÍGY LÁTTAM ÉN 
A Szanaa falai Pasolini aktív közéleti tevékenységének talán még szervesebb részét alkotja, mint rendezői életművének. Kis túlzással azt is mondhatnám, többet ért el vele, mint a játékfilmjeivel együttvéve, bár az eredményeket sajnos ő maga már nem érte meg. Pasolini vonzódása a harmadik világ iránt mindazonáltal jóval korábban kezdődött, valószínűleg akkor, amikor Palesztinában keresett forgatási helyszíneket a Máté evangéliuma című filmjéhez. Ebben a blogban többször esett szó arról, hogy a művész mily kitartóan (és egyre reménytelenebbül) próbálta megtalálni azt az archaikus tisztaságot és egyszerűséget, amelynek élményét Friuliban töltött gyermekkorának időszakából hozta magával. Az Élet trilógiája filmjei is ezen törekvés jegyében születtek: a „politikailag öntudatlan” népet Pasolini előbb Nápolyban (Dekameron), aztán a vidéki Angliában (Canterbury mesék), majd a harmadik világ országaiban (Az Ezeregyéjszaka virágai) vélte megtalálni. Különös módon Szanaa azért is tetszett neki annyira, mert Velencére emlékeztette, csak éppen a jemeni város nem vízre, hanem homokra épült. A Szanaa falai nem hasonlít a turisták által készített amatőr úti filmekre: Delli Colli kamerája kitűnően adja vissza a város hangulatát, fenségességét, nyomorúságát és kiszolgáltatottságát, Pasolini pedig vérbeli filmesként pontosan tudja, mikor kell a narrációval fokozni a hatást, és mikor elég hagyni, hogy a képek önmagukért beszéljenek. A filmesekkel kapcsolatban még ma is az a – nem is teljesen alaptalan – képzet él az emberekben, hogy egy stáb egy sáskahadhoz hasonló: ahonnan elvonul, ott a pusztulás nyomait hagyja maga után. Ennek fényében különösen elismerésre méltó, hogy Pasolini mind filmesként, mind közéleti szereplőként milyen körültekintő figyelmet szentelt annak, hogy az emberiség kultúrkincseit természetes állapotukban mutassa meg, és hívja fel a figyelmet a védelmükre. A rövidfilmbe utólag beillesztett ortei képsorok hatásosan érzékeltetik, hogy Pasolini aggodalma a kulturális értékek pusztulása miatt sajnos nem kizárólag jemeni, hanem globális probléma volt már akkor is, és sajnos az maradt az új évezredben is.


SZANAA FALAI (Le mura di Sana, 1971) – színes olasz dokumentumfilm. Játékidő: 13 perc. A kommentárt írta, elmondja és a filmet rendezte: Pier Paolo Pasolini. Operatőr: Tonino Delli Colli és Sebastiano Celeste. Vágó: Tatiana Casini Morigi. Producer: Franco Rossellini. Gyártó: Rosima Anstalt. Bemutató: 1971. február 16.


VIDEÓ 

Szanaa falai (a teljes film magyar nyelven)