Pasolini

Pasolini

2013. február 23., szombat

FILM–KÉPREGÉNY – DEKAMERON 9/6: CATERINA

Pier Paolo Pasolini 1970 őszén forgatott filmet Giovanni Boccaccio novellagyűjteménye, a Dekameron alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, a végső változatból azonban kettőt kivágott: az egyikkel (Girolamo és Salvestra) elégedetlen volt, a másiktól (Alibech) terjedelmi okok miatt kellett megválnia. A hatodik mese, amely Caterináról és a fülemüléről szól, a Giotto személyéhez kapcsolódó történetek közül a legelső. A festőművész ujjait merőlegesen egymásra helyezve veszi szemügyre az embereket a piacon, és így figyel fel Lizio da Valbona úrra és családjára. A Giottót alakító Pasolini is hasonló módszerrel válogatta filmjéhez az amatőr szereplőket Nápoly utcáin. Caterina szerepére az akkor tizenhat esztendős Elisabetta Genovesét választotta, aki következő két filmjében (Canterbury mesék, 1972; Az Ezeregyéjszaka virágai, 1974) is játszott. Nico Naldini Pasolini-könyve szerint a rendező egy mergellinai üdítőitalárust kért fel Ricciardo szerepére, akit állítólag ezekkel a szavakkal invitált: „Hé, cimbora, gyere, bújj bele ebbe az arannyal hímzett posztóruhába, és játssz, add kölcsön tüzes testedet egy Ricciardo nevű, évszázadok óta halott ifjúnak.” A fiatalember neve néhány forrás szerint Francesco Gavazzi, ámbár az IMDb-n tanulmányozható szereposztásban nem található meg, ahogyan a Caterina anyját alakító Eleanora Carrina sem. Lizio da Valbona urat Giorgio Iovine személyesítette meg. A fülemüle-epizód úgy Boccaccio novellagyűjteményében, mint Pasolini filmjében a legsikamlósabb történetek közé tartozik, hiszen tizenévesekről szól, akik a szeretkezés élményével ismerkednek. Az a képsor, amelynek lezárásaként Caterina kezébe veszi a fülemülét (vagyis megfogja az alvó Ricciardo hímvesszőjét), Pasolini előző filmje, a Médea (1970) egyik jelenetére emlékeztet, ahogyan arról Harmat György is írt a Pasoliniről szóló tanulmányában (Filmvilág 2012/4). Az egyik filmben Médea, a másikban Caterina tekint végig alvó kedvese csupasz testén, de a görög tragédia filmváltozatában a kamera kihagyja a nemi szervet, a Dekameronban azonban megállapodik rajta. Jelen sorok írója valószínűnek tartja, hogy a Médea szemérmessége nem annyira Pasolinin, mint inkább a Jaszón szerepét játszó Giuseppe Gentilén múlt, aki – mint friss olimpikon – valószínűleg nem vállalt meztelen jelenetet. A Dekameron egyik legfeltűnőbb bakija ebben a jelenetben figyelhető meg: Caterina csupasz barna hátán ugyanis látható a bikinivonal, ami ugyebár a XIV. században elképzelhetetlen volt. Amikor a kamera totál plánban mutatja a szerelmespárt, amint Caterina kedvese hímtagját fogja a kezében, valószínű, hogy a kiskorú Elisabetta Genovese helyett dublőrt látunk, a lány profilja ugyanis észrevehetően más, mint a fiatal színésznőé.


Ötödik nap, negyedik novella 
Lizio da Valbona úr ott lepi leányánál Ricciardo Manardit; akkor ez feleségül veszi a leányt, annak atyjával pedig megbékél 

Mikor Elisa befejezte s végighallgatta társnőinek dicséreteit, melyekkel novelláját elhalmozták, parancsolta a Királynő Filostratónak, hogy mondja el a maga novelláját; ki is mosolyogván ekképpen fogott szóba: 
– Közületek annyian és annyiszor illettek engem szemrehányásokkal, hogy komor tárgyat szabtam elbeszéléseinknek, és ezzel megríkattalak benneteket, hogy most kötelességemnek tartom olyasmit elmondani, amivel kissé megnevettetlek, hogy némiképpen felüdítselek ama szomorúság után; annak okáért rövidke novellámban el akarom mesélni nektek egy szerelem történetét, mely szerencsés véget ért, s néhány sóhajon és rövidke rettegésen és szégyenkezésen kívül semmi egyéb szomorúság nem keveredett belé.


Tehát nem nagy ideje még, élt Romagnában valamely derék és jó erkölcsű lovag, bizonyos Lizio da Valbona, kinek madonna Giacomina nevezetű feleségétől élete alkonyán leánya született, ki idővel az egész környék legszebb és legkedvesebb leányává serdült; és apja és anyja, mivel egyetlen gyermekök maradt, végtelenül szerette és dédelgette, és szöges gonddal őrizte, és abban reménykedett, hogy valamely előkelő család sarjához adja majd feleségül. Nos, sűrűn járogatott Lizio házába, és sokat időzött nála egy szép szál csinos ifjú, a Manardi da Brettinoro családból való Ricciardo, s ettől csakúgy nem féltette Lizio s a felesége a leányt, mintha tulajdon fiok lett volna. Ez pedig egyszer s másszor látván a gyönyörű és bájos és dicséretes erkölcsű és viselkedésű eladó leányt, határtalanul megszerette, és nagy igyekezettel rejtekben tartotta szerelmét. Hogy pedig a leány ezt mégis észrevette, egyáltalán nem ütközött meg rajta, hanem maga is viszonozni kezdte annak szerelmét; emiatt pedig Ricciardo végtelenül boldog volt. És bár nemegyszer kívánkozott vele néhány szót váltani, félelmében mindig hallgatott; mégis egy ízben megemberelte magát, és szólott hozzá ekképpen: 
– Caterina, kérlek, ne engedd, hogy elsorvadjak a szerelem miatt.


Felelte a leány azon nyomban: 
– Adná Isten: bár inkább te ne engednéd, hogy én elsorvadjak.
Ez a válasz fölöttébb megnövelte Ricciardo örömét és bátorságát, miért is mondá a leánynak: 
– Rajtam soha nem fog múlni, hogy kedvedre tegyek, csak rajtad múlik módot találnod életed és életem megmentésére. 
Felelte akkor a leány: 
– Ricciardo, látod, mennyire őriznek engem, s ennélfogva el sem tudom képzelni, hogyan jöhetnél el hozzám; de ha tudsz valamit, amit megtehetnék anélkül, hogy szégyent vonnék a fejemre, csak mondd meg, s én megteszem. 


Ricciardo, ki már sokat gondolkozott ezen, tüstént ekképpen felelt:
– Édes Caterinám, én csak egy módját látom a dolognak, tudniillik, ha kint alszol vagy kijöhetsz az erkélyre, mely atyádnak kertjére nyílik; ha pedig én tudom, hogy ott töltöd az éjszakát, mindenáron igyekszem majd feljutni hozzád, bár az erkély igen magas. 
Felelte néki Caterina: 
– Ha van bátorságod felmászni oda, akkor azt hiszem, sikerül kimesterkednem, hogy ottan aludjam. 


Ricciardo azt felelte, hogy bizony van bátorsága. És ekképpen szólván egyetlenegyszer futtában megcsókolták egymást és elváltak. Másnap, mivel épp május vége felé jártak, a leány panaszkodni kezdett anyjának, hogy a múlt éjszakán semmit nem tudott aludni a roppant forróság miatt. Szólott az anyja: 
– Ugyan, leányom, már hogy lett volna forróság? Sőt egyáltalán nem is volt meleg. 


Felelte néki Caterina: 
– Anyám, így kellett volna mondanod: „Vélekedésem szerint”, akkor talán igazad volna; meg kellene gondolnod, hogy a leányok mennyivel hevülékenyebbek, mint a koros asszonyok. 
Szólott akkor az asszony: 
– Igazad van, leányom; de én nem kormányozhatom a meleget és hideget tetszésem szerint, amint talán te szeretnéd. Az időjárást úgy kell elviselni, amint az esztendő szakai hozzák; talán ma éjszaka hűvösebb lesz, s jobban fogsz aludni. 
– Bár adná az Isten – felelte Caterina –, de nyár felé haladván, nemigen szoktak az éjszakák hűvösebbek lenni. 


Szólott tehát az asszony: 
– Hát mit akarsz, hogy cselekedjem? 
Felelte Caterina: 
– Ha atyám és te beleegyeztek, szívesen megvetném ágyamat kint az erkélyen, mely az ő szobájának szomszédságában vagyon a kertje fölött, és ottan aludnám, és hallgatnám a fülemüle csattogását, és mivel hűvösebb helyen lennék, sokkalta jobban érezném magamat, mint a te szobádban. 
Mondotta akkor az anyja: 
– Hát csak nyugodj meg, leányom; majd beszélek atyáddal, s az ő akaratja szerint cselekszünk.


Mikor Lizio uram meghallotta a dolgot feleségétől, mivelhogy öreg ember volt már, s ezért talán kissé nyakas, szólott ekképpen:
– Miféle fülemüle csattogása mellett akar ez aludni? Majd én megtanítom elaludni a tücskök cirpelése mellett is. 
Mikor Caterina ezt megtudta, inkább mérgében, mint a forróság miatt, a következő éjszakán nemcsak maga nem aludt, hanem anyját sem hagyta aludni, és panaszkodott, mily nagy a forróság. 


Ennek hallatára az anyja másnap bement Lizióhoz, és monda neki:
– Férjemuram, te nemigen szereted ezt a leányt; mit árt neked, ha kint alszik azon az erkélyen? Egész éjszaka hánykolódott a forróság miatt; aztán meg mit csodálkozol azon, hogy örömét leli a fülemüle csattogásában, hiszen még kislány. A kislányok pedig szeretik az olyan dolgokat, mik hozzájok hasonlatosak. 
Lizio uram ennek hallatára szólott: 
– Hát jó, állíttass neki oda akkora ágyat, amekkora csak elfér, és kárpittal függönyöztesd le körös-körül, és aludjék ottan, és hallgassa kedvére a fülemüle csattogását. 


Mikor a leány ezt megtudta, tüstént ágyat készíttetett ottan; s mikor estére kelvén aludni kellett térnie, addig várakozott, mígnem megpillantotta Ricciardót, s megadta neki a megbeszélt jelet, melyből az megértette, mit kell cselekednie. Lizio, amint hallotta,hogy a leány lefeküdt, bezárta amaz ajtót, mely szobájából az erkélyre nyílt, s maga is aludni tért. Ricciardo, mikor észrevette, hogy körös-körül minden elcsöndesedett, lajtorján felmászott egy falra, onnan pedig felkapaszkodott egy másik falnak a párkányára, és miközben a lezuhanás veszedelme fenyegette, nagy kínos-keservesen feljutott az erkélyre, hol is nagy csendben, de kimondhatatlan örömmel fogadta a leány; és minekutána összevissza csókolták egymást, együtt lefeküdtek, s mind az egész éjszakán által elhalmozták egymást gyönyörűséges élvezetekkel, újra meg újra csattogásra késztetvén a fülemülét. 


Mivel pedig az éjszakák rövidek voltak, az élvezet pedig hosszú-hosszú, hamarosan virradni kezdett, holott nem is gondoltak rá; s mivel a forróságban és a csintalankodásban felhevültek, be sem takaróztak, hanem elszunnyadtak, miközben Caterina jobb karjával átölelte Ricciardo nyakát, bal kezével pedig megfogta azt a micsodát, melyet a hölgyek különösképpen férfiak előtt fölöttébb szégyenkeznek nevén nevezni. Ekképpen aludván mint a bunda, felvirradt a nap, és Lizio úr felkelt, s mivel eszébe jutott, hogy leánya az erkélyen alszik, halkan megnyitotta az ajtót és szólott: „Hát lássuk csak, hogyan aludt ma éjszaka Caterina a fülemüle csattogása mellett.” És kiment, halkan félrevonta a kárpitot, mely az ágyat elfüggönyözte, s akkor látta meztelenül és takaró nélkül összeölelkezvén aludni Ricciardót és a leányt a fentebb mondott módon; mivel pedig Ricciardót határozottan megismerte,visszament, lesietett felesége szobájába, és szólította őt, mondván:


– Frissen kelj fel, asszony, és gyere megnézni, miért kívánkozott oly igen leányod a fülemülére, melyet is megfogott, s most a kezében tart. 
Felelte az asszony: 
– Hogyan lehetséges az? 
Mondotta Lizio: 
– Mindjárt meglátod, csak gyere gyorsan. 


Az asszony magára kapkodta ruháit, s lábujjhegyen megindult Lizio nyomában, s mindketten megérkeztek az ágyhoz, és mikor felemelték a kárpitot, nyilván láthatta madonna Giacomina, miképpen fogta meg és tartja kezében a fülemülét, melynek csattogására oly igen áhítozott. Az asszony eszébe vette, hogy Ricciardo csúful megcsalta, miért is kiáltozni akart, hogy lepocskondiázza: de Lizio szólott hozzá ekképpen:


– Asszony, ha szeretsz, meg se mukkanj, mivelhogy valóban, ha megfogta a madarat, legyen is az övé. Ricciardo nemes ember s gazdag ifjú; az ő révén csak tisztes rokonságba keveredhetünk; ha szépszerével akar innét elmenni, mindenekelőtt el kell jegyeznie a leányt; akkor majd megtudja, hogy nem idegen kalitkába dugta a fülemüléjét, hanem a magáéba. 


Az asszony megnyugodott ebben, mivel látta, hogy férje nem háborodott fel az eseten, és meggondolván, hogy leányának jó éjszakája volt és jól aludt, és a fülemülét is megfogta, hát hallgatott. Kisvártatva eme beszélgetésük után Ricciardo felébredt, s látván, hogy már fényes nappal vagyon, halálra rémült; felébresztette Caterinát, és szólott hozzá ekképpen: 
– Jaj, lelkem, mitévők legyünk, mivelhogy ránk virradt a nappal, és engem itten kapott? 


Alighogy ezt mondta, ott termett Lizio, és félrevonván a kárpitot, felelte: 
– Majd csak teszünk valamit. 
Midőn Ricciardo őt meglátta, úgy érezte, mintha kitépték volna szívét a melléből, és felült az ágyban és szólott: 
– Uram, kegyelmezz, az Isten szerelmére. Belátom, hogy hitszegő és gonosz ember vagyok, és rászolgáltam a halálra, s azért tégy velem, amit akarsz; de kérlek, hogy ha lehet, kegyelmezz életemnek, ne ölj meg.


Felelte erre Lizio:
– Ricciardo, nem ezt érdemeltem hozzád való szeretetemért és benned vetett bizakodásomért; mindazonáltal, ha már így van és fiatalságod ily nagy bűnre csábított, hogy megmentsd magadat a haláltól, engemet pedig a gyalázattól, jegyezd el törvényes hitvesedül Caterinát, hogy miként ma éjjel a tiéd volt, mind élete fogytáig a tiéd legyen, és ekképpen megnyerheted bocsánatomat s magad életét; de ha nem akarsz ekképpen cselekedni, ajánld Istennek lelkedet. 


Miközben így beszélt, Caterina elengedte a fülemülét, és betakarózván, keserves sírásra fakadt, és kérte atyját, bocsásson meg Ricciardónak; másfelől pedig kérte Ricciardót, hogy tegye meg, mit Lizio úr kíván, hogy biztonságban és még sokáig élvezhessenek ilyen éjszakákat. De nem volt szükség sok könyörgésre; mivelhogy rész szerint az elkövetett bűn miatt érzett szégyenkezés, valamint a készség annak jóvátételére, rész szerint pedig a rettegés a haláltól és a menekülés vágya, s mindenekfelett a forró szerelem és a sóvárgás, hogy megnyerje szerelme tárgyát, arra indította Ricciardót, hogy önként és késedelem nélkül kijelentse, miképpen hajlandó megtenni azt, mit Lizio úr kíván. Miért is Lizio egy tapodtat nem mozdulván onnét, elkérte madonna Giacomina egyik gyűrűjét, s az ő jelenlétükben Ricciardo szándokához híven hitveséül eljegyezte Caterinát. Minekutána pedig ez megtörtént, Lizio és felesége elmentek onnét, mondván: 
– Most már pihenjetek, mivelhogy erre bizonyosan nagyobb szükségtek vagyon, mint arra, hogy felkeljetek.


Eltávoztak tehát, és a fiatalok megölelték egymást, s mivel az éjszaka csak hat mérföldet tettek meg, felkelés előtt még hozzácsaptak kettőt, s ezzel bevégezték első napi útjokat. Annak utána felkeltek, és Ricciardo rendre megbeszélt mindent Lizio úrral, és kevés napok múltán barátaik és rokonaik jelenlétében illendő módon még egyszer feleségül vette a leányt, és nagy ünnepséggel házába vitte, s pompás és nagyszerű lakodalmat csapott; annak utána pedig még nagy ideig békességben és vigasságban madarászott vele fülemülére, nappal és éjjel kénye-kedve szerint.

(Révay József fordítása)


2013. február 16., szombat

ETTORE SCOLA

Ettore Scola (Olaszország, Avellino, Trevico, 1931. május 10. – Olaszország, Róma, 2016. január 19.) olasz filmrendező és forgatókönyvíró az 1950-es évek elején kezdett forgatókönyvírással foglalkozni, egy évtizeddel később pedig rendezőként is bemutatkozott. Könnyed hangvételű, szórakoztató filmeket éppúgy rendezett, mint aprólékos lélek- és környezetrajzra épülő drámákat. Alkotásaiban vezérelvnek tekintette, hogy a kisemberek álmait és vágyait mutassa be, és a történelem alakulását a hétköznapi emberek sorsán keresztül ábrázolja. Néhány dokumentumfilm elkészítésében is közreműködött. Évtizedeken át tagja volt az Olasz Kommunista Pártnak, néhány évig az ún. árnyékkormány filmügyekben illetékes miniszterjelöltje volt. 1984-ben járt Magyarországon. Az 1990-es években a Piazza Navona elnevezésű projekt keretében fiatal rendezők és forgatókönyvírók pályafutását egyengette. Egyik lánya, Gioia színésznő lett (érdekes módon a papával sosem forgatott), másik lánya, Silvia forgatókönyvíró, aki az 1980-as évek végétől működött közre édesapja alkotásainak elkészítésében. 2011-ben Scola bejelentette, hogy nem kíván több filmet rendezni.


KARRIERTÖRTÉNET
A korai filmek 
Ettore Scola 18 éves korában ment Rómába, hogy jogot tanuljon az egyetemen. Újságíróként és karikaturistaként kezdett dolgozni, többek között a Marc' Aurelio nevű lapnál, ahol Federico Fellini is ténykedett. 1952-ben részt vett Domenico Paolella filmje, a Canzoni di mezzo secolo forgatókönyvének megírásában. Ettől kezdve folyamatosan foglalkoztatták mint társ-forgatókönyvírót. A maguk idejében sikeres, de filmtörténeti szempontból javarészt nem túl jelentős alkotások megírásában vett részt. Paolella mellett például Mario Mattoli, Steno, Bruno Paolinelli, Mauro Bolognini és Antonio Pietrangeli filmesítették meg a szkriptjeit olyan népszerű sztárok közreműködésével, mint Alberto Sordi, Sophia Loren, Ugo Tognazzi, Giulietta Masina, Vittorio De Sica, Nino Manfredi, Sandra Milo és mások. 1964-ben Beszéljünk a nőkről! címmel megrendezte első filmjét, amely rövid történetekből áll. Valamennyi epizód főszerepét Vittorio Gassman játszotta, a pellengérre állított hölgyeket pedig Giovanna Ralli, Antonella Lualdi és Sylva Koscina formálták meg. Eredetileg Dino Risi rendezte volna a filmet, de ő éppen nem ért rá. A producer, Mario Cecchi Gori beszélte rá Scolát, hogy ne csak a forgatókönyvet írja, hanem vállalja el a rendezést is, az sem nehezebb munka. Scola beadta a derekát, de semmiképpen nem tekinti ezt a filmjét igazi rendezői debütálásnak.


A Belfegor a pokolból (1966) főszerepét ugyancsak Gassman alakította Claudine Auger, Mickey Rooney és Gabriele Ferzetti partnereként. A mulatságos komédiában Belzebub azzal bízza meg Belfegort és cimboráját, Adramaleket, hogy tíz nap alatt szítsanak háborút Firenze és Róma között, hogy minél több lélek kerüljön pokolra. Az ördögi terv megvalósításához éppen a pápa házasodni készülő fia tűnik a legmegfelelőbb eszköznek. Alberto Sordi, Nino Manfredi és Bernard Blier komédiáznak a Sikerül-e hőseinknek megtalálniuk Afrikában titokzatosan eltűnt barátjukat? (1968) című vígjátékban, amelyhez Scola  Jules Verne, Joseph Conrad és Emilio Salgari könyveiből merített inspirációt. A cselekmény szerint egy sikeres, de kissé zűrös életű üzletembernek kapóra jön, hogy felesége és sógornője unszolására Afrikába utazzon felkutatni rég nem látott barátját. Persze a feladat nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A forgatás Angolában zajlott. Érdekesség, hogy eredetileg Manfredi játszotta volna a vezető szerepet, de egyéb elfoglaltságai miatt csak korlátozott ideig tudott a produkció rendelkezésére állni, ezért szerepet cseréltek Sordival. Scola korai filmjei szép sikert arattak (Magyarországon is), és jó iskolát jelentettek számára, mivel megtanulta a szórakoztatás, a nevettetés fortélyait. Már forgatókönyvíróként is célkitűzése volt, hogy megnevettesse a közönséget, mert szerinte az a film, amelyen nevetni is lehet, sokkal emberibb, ezáltal mélyebben megérinti a nézőt. A humor éppen ezért szinte mindegyik alkotásában jelen van, a társadalmi háttér, a drámai körítés azonban csak az 1970-es évektől kezdve vált erőteljesebbé a filmjeiben.


A hetvenes évek
A Féltékenységi dráma (1970) az akkori jelenben játszódó tragikus szerelmiháromszög-történet Monica Vitti, Marcello Mastroianni és Giancarlo Giannini főszereplésével. Scola ezt az alkotását tekinti igazi rendezői debütálásának. Olyan módszerekkel kísérletezett benne, amelyek az olasz filmgyártásra akkor még nem voltak jellemzőek. A cselekményt egy bírósági tárgyalás keretébe ágyazta, de maguk a bírák nem láthatók, csak a hangjuk hallatszik. A bűnügy rekonstrukciójának egy-egy kulcsmozzanatánál a szereplők hirtelen megmerevednek, akár egy képregényben, és az áldozat a maga szemszögéből mondja el, hogy mi történt. Két évtizede Amerikában él Az örök vesztes, Rocco Papaleo (1971) szicíliai származású főszereplője – szintén Mastroianni alakítja –, akinek élete ugyan mit sem változott az eltelt évek alatt, naivitását azonban a nehézségek ellenére sem veszítette el. Aktuális társadalmi problémákat feszegetett a Fiatváros alattvalói (1973), melynek főszereplői a munkanélküliség elől Dél-Olaszországból északra költöznek, ahol azonban egyáltalán nem fogadják őket tárt karokkal, és a beilleszkedés nehézségeivel kell szembenézniük. Témája miatt egy producer sem adott pénzt a filmre, amelyet végül az Olasz Kommunista Párt produkciós vállalata, az Unitelefilm támogatásával sikerült megvalósítani. Scola egyik példaképének, Vittorio De Sicának ajánlotta a Mennyire szerettük egymást! (1974) című alkotását, amely a felszabadulástól a terrorizmus időszakáig követi nyomon különböző társadalmi rétegekhez tartozó szereplői sorsát. A főszerepeket Nino Manfredi, Vittorio Gassman, Stefania Sandrelli, Giovanna Ralli és Stefano Satta Flores játszották, de – önmagukat alakítva – a filmben felbukkant Mastroianni és Federico Fellini is.


Nagy szakmai és közönségsiker volt a Csúfak és gonoszak (1976) című fergeteges szatíra, amely Róma nyomornegyedében játszódik, részben amatőr szereplők közreműködésével. A főszerepben Nino Manfredi nyújtott parádés alakítást. Scola ehhez a filmjéhez barátja és kollégája, Pier Paolo Pasolini korai alkotásaiból és aktuális médiahírekből merített ihletet, két kisebb szerepet pedig Pasolini felfedezettjeire, Franco Merlire és Ettore Garofolóra osztott. A fasizmus idején játszódó kamaradráma az Egy különleges nap (1977), Sophia Loren és Marcello Mastroianni jutalomjátéka. 1938. május 8-án Adolf Hitler látogatást tett Benito Mussolininél, s az eseményre százezrével özönlött az olasz főváros népe. Egy belvárosi házban azonban otthon maradt két ember: a házasságába belefáradt sokgyermekes Antonietta és a deportálás előtt álló homoszexuális rádióbemondó, Gabriele. Kettőjük egymásra találását ábrázolja a film megindítóan, de minden hamis érzelgősségtől mentesen. 2009-ben a francia mozik felújított kópiával újra bemutatták az Egy különleges napot, amelyről Scola így nyilatkozott: „A film azért maradt élő, mert a magány témája örök. Túlhaladta a fasiszta korszakot. Az ember többé-kevésbé mindig totalitárius rendszerben él, amely megszabja az általános mentalitást. A homoszexuálisokat ma is gyanakvó szemmel nézik. A nő természetesen sokkal szabadabb ma, de jogai még nem egyenlők a férfiakéval.” A terasz (1980) bizonyos értelemben a Mennyire szerettük egymást! folytatásának tekinthető. A film kicsit gunyoros körképet ad arról, hogy mivé is lettek az 1950-es, 1960-as évek lázadó fiataljai. Főszereplők: Jean-Louis Trintignant, Vittorio Gassman, Marcello Mastroianni, Ugo Tognazzi, Serge Reggiani, Stefania Sandrelli és Carla Gravina. 


Történelem alulnézetből
Furcsa szerelmi háromszöget ábrázol a XIX. században játszódó Szerelmi szenvedély (1981) című dráma, melyben a délceg katonatisztet (Bernard Giraudeau) egy csúnyácska teremtés (Valeria D’Obici) hódítja el szépséges kedvesétől (Laura Antonelli). Kicsit talán meglepő, de a film ötletéből néhány évvel később musical is született Passion (Szenvedély) címmel Stephen Sondheim és James Lapine jóvoltából. A nagy francia forradalom idején, 1791-ben játszódik A postakocsi (1982) című történelmi dráma, elsőrangú szereposztással: Marcello Mastroianni, Jean-Louis Barrault, Hanna Schygulla, Harvey Keitel, Jean-Claude Brialy és Laura Betti. XVI. Lajos francia király családjával együtt szökést kísérel meg Párizsból. Ugyanazon a napon egy másik hintó is útnak indul Varennes irányába: a különböző társadalmi osztályhoz tartozó utasok a múlt, a jelen és a jövő eltérő felfogását képviselik. A XX. századi francia történelem 50 évét meséli el szöveg nélkül, kizárólag a kép és a tánc segítségével A bál (1983) című film, melyet a párizsi Théâtre du Campagnol egyik előadása ihletett. (A film alapján viszont egy magyar színházi előadás született.) A közreműködő 24 színész 140 különféle szerepet játszik el. A mintegy négyszáz oldalas forgatókönyv a szereplők legapróbb gesztusait is rögzítette. A zenét a világhírű Vladimir Cosma komponálta.


A család (1987) – ahogyan a címe is sejteti – egy család történetét meséli el három generáción keresztül, nyolc évtizedet felölelve. A cselekménynek csupán egyetlen helyszíne van, egy lakás, melynek lakóit és vendégeit olyan kiváló művészek keltik életre, mint Vittorio Gassman, Stefania Sandrelli, Fanny Ardant, Philippe Noiret és Ottavia Piccolo. Scola alkotását a következő évben a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra jelölték. A Fracassa kapitány utazása (1990) Théophile Gautier sokszor megfilmesített regényének talán legemlékezetesebb mozgóképes feldolgozása Vincent Pérez, Emmanuelle Béart, Massimo Troisi és Ornella Muti főszereplésével. Az 1970-es évek Scola-filmjeinek hangvételét idézi a Mario, Maria és Mario (1993) című tragikomédia, amely egy szerelmi háromszög történetén keresztül mutatja be azt a válsághelyzetet, melyet a berlini fal leomlása és az azt követő változások okoztak az Olasz Kommunista Párton belül. Alberto Sordi utolsó nagy alakítása volt Bartoloni úr szerepe az Egy szegény fiú esete (1995) című drámában, melyben az általa játszott idős férfi összebarátkozik fiatal és munkanélküli szomszédjával, akinek megdöbbentő ajánlatot tesz: minden megtakarított pénzét a fiatalembernek adja, ha segít megszabadítani őt zsörtölődő és iszákos feleségétől. 


Az összegzés
Scola kedvenc színészei – Gassman, Sandrelli, Ardant és Giannini – játszanak A vacsora (1998) című filmben, amely az 1990-es évek végén játszódik, és egy kis olasz vendéglő tulajdonosainak és vendégeinek életébe, titkaiba nyújt bepillantást. A Római emberek (2003) a Mester legelső filmjéhez hasonlóan apró történetek füzére az új évezred római polgárairól, hol vidám, hol melankolikus, hol pedig szívfacsaró hangvételben. 2011-ben Scola bejelentette, hogy rendezői pályafutását lezártnak tekinti. Nyilatkozata szerint már nem jelent számára élvezetet és szabadságot a film, mert a gyártás, az ipar és a piac logikája uralkodik, ami távol áll tőle. 1984-es magyarországi látogatása alkalmával a kultúra elamerikanizálódásáról a következőket mondta: „Az olasz gyerekek sokkal többet tudnak Dallasról, mint Velencéről vagy Nápolyról, hogy Casertáról ne is beszéljek. Nem arról van szó, hogy az olasz gyerekek ne tudják meg, milyen Dallas: tudják csak meg, de ismerjék meg Casertát is. Mi a legkevésbé sem akarunk semmifajta védővámot, kulturális önellátást vagy bezárkózást, hiszen a kultúrának sok nemzeti kultúra együtteséből kell összeállnia. Csupán azt akarjuk, hogy minden kultúra egyenlő eséllyel kapjon teret, hogy valamennyi együtt alakítsa az egyes ember kultúráját.” Közel harminc évvel később szavai még mindig aktuálisak – nem csak az olasz gyerekek és az olasz kultúra vonatkozásában. 


FILMOGRÁFIA 
* 2003: Római emberek (Gente di Roma) 
* 2003: Lettere dalla Palestina (dokumentumfilm) 
* 2002: La primavera del 2002 – L'Italia protesta, l'Italia si ferma (dokumentumfilm) 
* 2001: Un altro mondo è possibile (dokumentumfilm) 
* 2001: Concorrenza sleale 
* 1998: A vacsora (La cena) 
* 1997: 1943–1997 (rövidfilm) 
* 1995: Egy szegény fiú esete (Romanzo di un giovane povero) 
* 1993: Mario, Maria és Mario (Mario, Maria e Mario) 
* 1990: Fracassa kapitány / Fracassa kapitány utazása (Il viaggio di Capitan Fracassa) 
* 1989: Hány óra? (Che ora è?) 
* 1989: Splendor 
* 1987: A család (La famiglia) 
* 1987: Imago urbis (dokumentumfilm) 
* 1985: Makaróni (Maccheroni) 
* 1984: L'addio a Enrico Berlinguer (dokumentumfilm) 
* 1983: A bál (Le bal) 
* 1982: A postakocsi (La nuit de Varennes) 
* 1982: Vorrei che volo (dokumentumfilm) 
* 1981: Szerelmi szenvedély (Passione d'amore) 
* 1980: A terasz (La terrazza) 
* 1978: Signore e signori, buonanotte 
* 1977: Új szörnyetegek (I nuovi mostri) (a L'uccellino della Val Padana, az Il sospetto, a Hostaria, a Come una regina, a Cittadino esemplare, a Sequestro di persona cara és az Elogio funebre című epizódok) 
* 1977: Egy különleges nap (Una giornata particolare) 
* 1976: Csúfak és gonoszak / Csúfak, piszkosak és gonoszak (Brutti sporchi e cattivi) 
* 1975: Carosello per la campagna referendaria sul divorzio (dokumentumfilm) 
* 1974: Mennyire szerettük egymást! (C'eravamo tanto amati) 
* 1973: Fiatváros alattvalói (Trevico-Torino – viaggio nel Fiat-Nam) 
* 1972: Festival dell'Unità 1972 (dokumentumfilm) 
* 1972: Életem legszebb estéje (La Più bella serata della mia vita) 
* 1971: Az örök vesztes, Rocco Papaleo (Permette? Rocco Papaleo) 
* 1970: Féltékenységi dráma (Dramma della gelosia – tutti i particolari in cronaca) 
* 1969: Kisvárosi felügyelő (Il commissario Pepe) 
* 1968: Sikerül-e hőseinknek megtalálniuk Afrikában titokzatosan eltűnt barátjukat? (Riusciranno i nostri eroi a ritrovare l'amico misteriosamente scomparso in Africa?) 
* 1966: Belfegor a pokolból (L’arcidiavolo) 
* 1965: La Congiuntura 
* 1965: Thrilling (az Il Vittimista című epizód) 
* 1964: Beszéljünk a nőkről! (Se permettete parliamo di donne)


DÍJAK 
César-díj 
* 1977: Mennyire szerettük egymást! (legjobb külföldi film) 
* 1978: Egy különleges nap (legjobb külföldi film) 
* 1984: A bál (legjobb rendező) 

David di Donatello-díj 
* 1978: Egy különleges nap (legjobb rendező) 
* 1983: A postakocsi (legjobb forgatókönyv; megkapta még: Sergio Amidei) 
* 1984: A bál (legjobb rendező, Alitalia-díj) 
* 1986: Róma városának arany medálja 
* 1987: A család (legjobb rendező, legjobb forgatókönyv; megkapta még: Ruggero Maccari, Furio Scarpelli) 
* 2011: Életműdíj 

Ezüst Szalag-díj 
* 1966: Én jól ismerem őt (legjobb forgatókönyv; megkapta még: Antonio Pietrangeli, Ruggero Maccari) 
* 1978: Egy különleges nap (legjobb forgatókönyv; megkapta még: Maurizio Costanzo, Ruggero Maccari) 
* 1980: A terasz (legjobb forgatókönyv; megkapta még: Agenore Incrocci és Furio Scarpelli) 
* 1981: Szerelmi szenvedély (legjobb forgatókönyv; megkapta még: Ruggero Maccari) 
* 1987: A család (legjobb rendező, legjobb forgatókönyv; megkapta még: Ruggero Maccari, Furio Scarpelli) 

Berlini Nemzetközi Filmfesztivál 
* 1984: A bál (Ezüst Medve-díj, a Berliner Morgenpost díja) 

Cannes-i Filmfesztivál 
* 1976: Csúfak és gonoszak (legjobb rendezés) 
* 1980: A terasz (legjobb forgatókönyv; megkapta még: Agenore Incrocci és Furio Scarpelli) 

Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál 
* 1975: Mennyire szerettük egymást! (nagydíj) 
* 2001: Concorrenza sleale (Ezüst Szent György-díj) 

Velencei Nemzetközi Filmfesztivál 
* 1989: Hány óra? (OCIC-díj) 
* 1990: Pietro Bianchi-díj 


JELÖLÉSEK 
David di Donatello-díj 
* 1981: Szerelmi szenvedély (legjobb rendező) 
* 1983: A postakocsi (legjobb rendező) 

Ezüst Szalag-díj 
* 1965: A látogatás (legjobb eredeti történet, legjobb forgatókönyv; mindkét kategóriában jelölve még: Ruggero Maccari és Antonio Pietrangeli) 
* 1981: Szerelmi szenvedély (legjobb rendező) 
* 1983: A postakocsi (legjobb rendező, legjobb forgatókönyv; jelölve még: Sergio Amidei) 
* 1990: Hány óra? (legjobb rendező) 
* 1999: A vacsora (legjobb forgatókönyv; jelölve még: Furio Scarpelli, Silvia Scola, Giacomo Scarpelli)

Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (Arany Medve-jelölés) 
* 1984: A bál 
* 1991: Fracassa kapitány utazása 

Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál (Arany Pálma-jelölés) 
* 1970: Féltékenységi dráma 
* 1976: Csúfak és gonoszak 
* 1977: Egy különleges nap 
* 1980: A terasz 
* 1981: Szerelmi szenvedély 
* 1982: A postakocsi 
* 1987: A család 
* 1989: Splendor 

Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál 
* 2001: Concorrenza sleale (Arany Szent György-díj) 

Velencei Nemzetközi Filmfesztivál 
* 1995: Egy szegény fiú esete (Arany Oroszlán-jelölés) 


2013. február 9., szombat

ROSSANA DI ROCCO

Rossana Di Rocco olasz amatőr színésznő 1963 és 1966 között filmezett. Legemlékezetesebb szerepe az Úr angyala Pasolini Máté evangéliuma (1964) című alkotásában. Az új évezredben újra megjelent a nyilvánosság előtt, és ha alkalma adódna rá, megint szívesen a kamerák elé állna.


KARRIERTÖRTÉNET 
Őrült tenger 
Rossana Di Rocco életéről kevés információ található a világhálón, de mint arról korábban már szó volt, ezt szinte mindegyik amatőr színészről elmondhatjuk, aki Pasolini filmjeiben játszott. Rossana valószínűleg az 1940-es évek második felében született. Első filmszerepét Renato Castellani Őrült tenger (1963) című kesernyés komédiájában kapta, melynek főszerepeit Gina Lollobrigida, Jean-Paul Belmondo és Tomás Milián alakították. A Messinában forgatott (ámbár Genovában játszódó) opusz már csak azért is kuriózumnak számít, mert az „isteni Lollo” kivételesen egy csúnya nőt formált meg benne. Rossana egy Nedda nevű lányt játszott. Filmbeli fivérét, Benedettót Piero Morgia alakította, aki korábban A csóró (1961) és a Mamma Róma (1962) című Pasolini-filmekben is szerepelt. Pasolini akkoriban Róma Eur nevű negyedében élt, és régi szokásának megfelelően gyakran járta a külvárosokat, a szegénynegyedeket. Egy ilyen reggeli séta alkalmával találkozott Rossanával, aki barátaival élt egy kis házikóban, Eurhoz közel. A lány nem számított váratlan vendégre, éppen ezért öltözéke is egyszerű volt, még a reggeli mosakodáson sem volt túl. Pasolini megkérdezte tőle, volna-e kedve filmezni. Rossana igennel válaszolt. Néhány nap múlva megjelent nála egy kisebb stáb, és próbafelvételt készítettek vele ott, a ház előtt. 


A Pasolini-filmek 
A sikeres próbafelvételnek köszönhetően Rossana megkapta Stracci lányának kicsiny szerepét A túró (1963) című nagy vihart kavart rövidfilmben. Apját a szintén amatőr Mario Cipriani játszotta. Stracci egy örökké éhező statiszta, aki egy bibliai témájú filmforgatáson az egyik lator szerepét alakítja. Élelmiszercsomagját a szintén éhező családjának adja. Tragikomikus megpróbáltatások után tudja végre degeszre enni magát, és jóllakottan hal meg a kereszten. Rossana legismertebb szerepe az Úr angyala a Máté evangéliuma (1964) című filmben. Pasolininek ez az alkotása is heves vitákat váltott ki, jobb- és baloldal egyaránt támadta, a Vatikán azonban védelmébe vette, és 1995-ben, a filmművészet születésének 100. évfordulóján, minden idők 15 legnagyszerűbb vallási témájú filmje közé sorolta. Az 1964-es Velencei Filmfesztiválon a Nemzetközi Katolikus Filmiroda (OCIC) a Máté evangéliumát tüntette ki a nagydíjával, amelyhez ezt az indoklást fűzte: „A szerző, akiről azt mondják, hogy nem osztja a mi hitünket, a szövegek és a jelenetek megválasztásában tiszteletről és érzékenységről tett bizonyságot. Gyönyörű filmet készített, keresztény filmet, amely mély benyomást kelt.” A Madarak és madárkák (1966) című „ideokomikus mesé”-ben apa és fia együtt ballag az emberiség jövőjét jelképező országúton. Melléjük szegődik egy holló, akinek folyamatos tanmeséit és kommentárjait végül megelégelik, és végeznek vele, azután mennek tovább. Ebből a rövid leírásból aligha világlik ki, hogy Pasolini egyik legjobb és helyenként kifejezetten vicces filmjéről van szó, melyben az apát Totò, a fiát Ninetto Davoli alakítja. Rossana játszotta Ninetto barátnőjét, nevét – akárcsak A túró esetében – nem tüntették fel a stáblistán. 


Egyéb alkotások 
Rossana kedves és természetes arca még három filmben jelent meg. Valerio Zurlini Katonalányok (1965) című drámáját annak idején Magyarországon is bemutatták. A címbeli hölgyek valójában prostituáltak, akiket a második világháború alatt a hegyekben harcoló olasz katonákhoz próbálnak eljuttatni, hogy elszórakoztassák a derék férfiakat. A három főszerepet Anna Karina dán, Lea Massari olasz és Marie Lafôret francia színésznő játszotta. Azokban az években egyébként feltűnően sok filmet forgattak Olaszországban a prostituáltakról, ami azzal magyarázható, hogy egy 1958-as törvény felszámolta a bordélyházakat Itáliában, és több ezer nő sorsa vált bizonytalanná. Igazi sztárparádé volt Alessandro Blasetti Én, én, én... és a többiek (1966) című komédiája: többek között Gina Lollobrigida, Silvana Mangano, Walter Chiari, Vittorio De Sica, Nino Manfredi, Marcello Mastroianni, Caterina Boratto és Sylva Koscina vállalt szerepet benne. Ennyi nagy sztár mellett Rossanának persze csak egy egészen kicsi szerep jutott. John Huston szuperprodukciójában, A Bibliában szintén nagy sztárok vonultak fel: Ava Gardner, Richard Harris, Stephen Boyd, George C. Scott, Peter O'Toole, Gabrielle Ferzetti és az akkor még kezdő Franco Nero. Rossana Jáfet feleségét játszotta. Filmkarrierje ezzel az alakítással ért véget. Évtizedek múlva elmesélte, egyáltalán nem gondolt arra, hogy a filmezés legyen a hivatása. Ráadásul akkoriban kezdett tért hódítani a filmekben a meztelenség, ő viszont nem akart levetkőzni, úgy vélte, ezt külső adottságai sem indokolták volna. Mindazonáltal az új évezredben nem zárkózna el egy újabb filmszereptől, és talán Gianni Di Gregorio lehetőséget ad majd erre. Pasolinire úgy emlékszik vissza, mint egy barátságos, közvetlen és udvarias személyiségre, aki rendkívül művelt ember volt, hatalmas karizmával. 


FILMOGRÁFIA 
* 1963: Agymosás / RoGoPaG (Laviamoci il cervello / Ro.Go.Pa.G.) (A túró című epizódban) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1963: Őrült tenger (Mare matto) 
* 1964: Máté evangéliuma (Il vangelo secondo Matteo)
* 1965: Katonalányok (Le soldatesse) 
* 1966: Én, én, én... és a többiek (Io, io, io... e gli altri) 
* 1966: Madarak és madarkák / Madarak és ragadozó madarak (Uccellacci e uccellini) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1966: A Biblia (The Bibble: In the Beginning...)


2013. február 3., vasárnap

MARIO CIPRIANI

Mario Cipriani (Olaszország, Róma, 1926. március 5. – Róma, 2003. július 22.) olasz amatőr színészt Pier Paolo Pasolini fedezte fel, aki korai filmjeiben bízott rá kisebb színészi feladatokat. Egyetlenegyszer játszott főszerepet nála: A túró (1963) című hírhedt rövidfilmben ő volt a nincstelen statiszta, aki hosszas éhezés után jóllakottan hal meg a kereszten, egy bibliai témájú film forgatásán. Pasolini halálát követően Cipriani zárkózottá vált, sem a régi barátokkal, sem a filmesekkel nem tartotta a kapcsolatot. Mindazonáltal hébe-hóba a felvevőgép elé állt, különösen akkor, ha Pasoliniről szóló dokumentumfilmbe hívták. Miután elhunyt, a kevés nekrológ igazi rómaiként emlékezett meg róla, aki egyszerre volt őszinte és emberséges. 


KARRIERTÖRTÉNET
Sorsdöntő találkozás 
Mario Cipriani életéről nagyon kevés információt lehet tudni. Eredeti szakmája a kőművesség volt. 1960-ban Carlo Lizzani A púpos című filmjének forgatásán találkozott Pasolinivel, aki színészként vett részt a produkcióban. (Érdemes megemlíteni, hogy van olyan forrás, amely szerint Pasolini jó barátjával, Sergio Cittivel a forgatókönyv megírásába is besegített.) Az opusz 1943-ban játszódik, amikor Rómába bevonulnak a nácik. A főszereplő, a Quarticciolo púpos toronyőre részt vesz a náci megszállók elleni harcban, ám a győzelem után sem adja fel a küzdelmet. Egyike lesz a város hírhedt banditáinak, és emiatt Róma új megszállóival, a szövetségesekkel kerül szembe. Cipriani hosszú évek múlva így idézte fel első találkozását Pasolinivel: „Pietralatában [Róma egyik kerülete] forgatták A púpos egyik jelenetét. Én is ott voltam a bámészkodók között a barátaimmal, nevetgéltünk. Pasolini úgy nézett rám, mintha meg akarna ütni. Odamentem hozzá, hogy megmondjam neki, nem rajta nevettünk, hanem egy saját tréfánkon. Ő továbbra sem vette le rólam a szemét. Kicsit később odaküldte hozzám egyik munkatársát, Sergio Cittit, aki elmondta, kicsoda Pier Paolo, és hogy a készülő filmjéhez szüksége lenne az arcomra. Ezen jót nevettem, mert 1947-ben már készítettek velem egy próbafelvételt, ami szerintem jól sikerült ugyan, mégsem kaptam meg azt a szerepet. Pasolini elkérte a címemet, és egy napon valóban eljött hozzám.” (A Cipriani által említett 1947-es film Renato Castellani Róma napja alatt című alkotása volt, amelyet valójában 1948-ban mutattak be.)


A Pasolini-filmek 
A tervezett film, A csóró (1961) volt Pasolini rendezői bemutatkozása. A forgatást eredetileg Federico Fellini és Angelo Rizzoli közös produkciós vállalata, a Federiz finanszírozta volna, ám a munkát néhány nap után leállították. Pasolini egyik barátja, Mauro Bolognini közreműködésével sikerült új producert találni Alfredo Bini személyében, aki megadta a szükséges alkotói szabadságot a kezdő rendezőnek. A címszerepet Sergio Citti fivére, Franco játszotta. Cipriani kapta Csóró egyik barátja, Balilla (Tökmag) szerepét. (Később a magánéletben is ez maradt a beceneve.) Eleinte félénk volt, az is megfordult a fejében, hogy visszalép, de a rendezőasszisztensi feladatokat ellátó Bernardo Bertolucci bátorságot öntött belé, önbizalmat adott neki. Első jelenete a kocsmában végül annyira jól sikerült, hogy még Tonino Delli Colli operatőr is gratulált neki. A film utolsó képkockáin is Balillát látjuk: a tragikusan végződött lopási kísérlet miatt megbilincselt kezével keresztet vet, miután Csóró kilehelte a lelkét. Pasolini alkotása nagy felzúdulást váltott ki: a római bemutatót újfasiszták zavarták meg, akik rátámadtak a közönségre, és szétverték a mozit. A cenzúra nem tiltotta be ugyan A csórót, ellenben a „Csak 18 éven felülieknek!” kategóriába sorolta, mely korábban nem létezett Olaszországban. A Karlovy Vary-i filmfesztiválon sem maradt el a botrány. A magyar szaklap, a Filmvilág kritikusa az 1961-es velencei filmfesztiválról szóló tudósításában Ermanno Olmi versenyfilmje, Az állás (a kritikában: A munkahely) méltatása közben mindössze ennyivel intézte el A csórót: „Nem sokkal előbb láttam Pasolini brutalitással teli gyenge filmjét [...], és most felsóhajtottam. Nem azért, hogy ilyen rendes, tiszta lelkű fiatalok is vannak – hisz ezt tudtam ezelőtt is –, hanem hogy akad rendező, aki ezeknek az ábrázolásában mer és tud eredeti lenni.” (És ha ez nem lenne egyértelmű, az ítész Olmira gondolt az idézet utolsó sorával, és nem Pasolinire.)


Cipriani felbukkant Pasolini következő filmjében, a Mamma Rómában (1962) is, de szerepe itt oly apró volt, hogy a nevét fel sem tüntették a stáblistán. Övé lett viszont a főszerep, Stracci (Rongyos) figurája A túró (1963) című rövidfilmben. A cselekmény egy bibliai témájú film forgatásán játszódik. Stracci alakítja az egyik latort, akit Jézussal együtt feszítenek keresztre. A statiszta örökké éhes, mert a forgatáson kapott élelmiszercsomagját a családjának adta, és amikor szerez magának egy másik csomagot, annak tartalmát felfalja előle a sztár dédelgetett ölebe. Végül épp a kutya eladásából szerzett pénzen tud magának ennivalót (túrót) venni, és mohó falatozása a forgatás szenzációja lesz. A körülötte állók mulatnak rajta, sőt heccből még etetik is. Utána jóllakottan hal meg a kereszten. Cipriani később elmondta, hogy a zabálási jelenet felvétele előtt Pasolini kifejezetten arra kérte, hogy aznap ne egyen semmit. Így amikor elkezdődött a jelenet forgatása, Mario már valóban annyira éhes volt, hogy befalt mindent, amit elé tettek: túrót, tésztát, sonkát, szalámit. Egyáltalán nem érdekelte, hogy a többiek őt nézik, és nevetgélnek rajta. Ezután következett a keresztre feszítés: visszaemlékezése szerint a kereszten kissé megnyugodott. Ellenben a rögzítéssel valami probléma adódott, ezért Mario a felvétel után átmenetileg kórházi kezelésre szorult. A filmbeli rendezőt Pasolini részben saját magáról mintázta, másrészt alighanem korábbi cimborája, Fellini alakja is inspirálta. A szerepet a legendás Orson Welles vállalta, akivel Pasolini remekül szót értett, és szívesen dolgozott volna vele máskor is, de ezek a későbbi tervei meghiúsultak.


A túró – amely Pasolini egyik leghírhedtebb és legjobb alkotása – eredetileg az Agymosás (1963) című szkeccsfilmhez készült, ám a korabeli olasz cenzúra elrendelte a kivágását. A rendezőt az államvallás meggyalázásának vádjával négy hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Az Emlékezetül a jövőnek (1986) című dokumentumfilmben Cipriani így emlékezett vissza a perre: „Emlékszem, amikor elítélték [Pasolinit], sírva fakadt. Eszébe jutott az édesanyja. Azt hitte, hogy le kell ülnie a büntetést. [...] Amikor az államügyész elítélte, felállt, és azt mondta: »Azért ítélsz el, mert nem érted, mi a vallás.« Meg azt is mondta, hogy: »Kihívlak egy nyilvános vitára a vallásról, az alaptételekről. Ha megfelelsz nekem, bizonyítod, hogy vagy olyan szinten, hogy megítélj engem.«” A túró után Cipriani még két szkeccsfilmben állt Pasolini kamerája elé. A boszorkányok (1967) valamennyi történetének női főszerepét Silvana Mangano alakította olyan művészek irányítása alatt, mint Vittorio De Sica, Mauro Bolognini, Luchino Visconti és Franco Rossi. Pasolini epizódjának címe: A Holdról látott Föld. A férfi főszereplők: Totò és Ninetto Davoli. Mario a papot alakította, aki összeadja Ciancicato Miaót (Totò) és Assurdina Caìt (Silvana Mangano). A közönség értetlenkedve fogadta Pasolini szkeccsét, a kritikusok bizarr kitérőt láttak benne, maga a rendező viszont egyik legsikerültebb művének tartotta. A Mik a felhők? egy másik szkeccsfilm, a Szeszély olasz módra (1968) egyik epizódjaként készült. A többi történet rendezői: Mauro Bolognini, Mario Monicelli, Steno, Franco Rossi és Pino Zac. Pasolini számára harmadszor és utoljára nyílt lehetőség arra, hogy Totò és Ninetto Davoli nagyszerű párosát rendezze. Mario kapta az egyik báb szerepét, magát a bábművészt pedig Pasolini egyik barátja, Francesco Leonetti alakította. A két női főszereplő, Laura Betti és Adriana Asti szintén Pasolini baráti köréhez tartozott. A főcímdalt a korszak népszerű slágerénekese, Domenico Modugno énekelte, aki személyesen is megjelent a filmben.


Egyéb filmszerepek 
Pasolini mellett az olasz közönségfilmek mestere, Luigi Comencini is igényt tartott Mario Cipriani közreműködésére: a Tigrisen lovagolva (1961) című komédiájában egy fogoly szerepét osztotta rá. Giancarlo Zagni Ippolita szépsége (1962) című filmjében Cipriani egy kártyajátékos szerepében tűnt fel. A címszereplőt Gina Lollobrigida játszotta, egyik partnernője a népszerű énekesnő, Milva volt. Pasolinit gyakran megvádolták azzal, hogy tulajdonképpen kihasználja amatőr színészeit, megcsillantja előttük egy másfajta élet lehetőségét, majd eldobja őket, mint a hasznavehetetlenné vált tárgyakat. Maguk az érintettek azonban – már amikor egyáltalán megkérdezte őket valaki erről – cáfolták ezeket a vádakat. Egyikőjük sem ringatta magát abba a hitbe, hogy mindenfajta szakmai előképzettség nélkül filmsztár lehet, Pasolini pedig akkor sem feledkezett meg róluk, amikor nem tudott számukra szerepet ajánlani. Ez az atyai gondoskodás is szerepet játszott abban, hogy a művész brutális meggyilkolása oly mélyen lesújtotta a „Pasolini-klán” tagjait. Cipriani zárkózottá vált, még a régi cimborákat is kerülte. Visszament eredeti szakmájába, kőművesként kereste a kenyerét, de olykor mégis elfogadott egy-egy parányi filmszerepet. Sergio Citti Két falat kenyér (1979) című tragikomédiájában börtönőrt játszott, Nanni Moretti Arany álmok (1981) című – félig-meddig önéletrajzi – filmjében pedig egy lelkészt. Ha hívták, mindig közreműködött azokban a dokumentumfilmekben, melyek Pasolinivel foglalkoztak. Ivo Barnabò Micheli Emlékezetül a jövőnek című dokumentumfilmjében a rendezővel együtt kereste fel újra A túró forgatási helyszínét, és idézte fel a filmmel és Pasolinivel kapcsolatos emlékeit. Megjelent a Laura Betti által rendezett költői hangvételű dokumentumfilmben is, amelyet Pier Paolo Pasolini e la ragione di un sogno (2002) címmel nem sokkal Cipriani halála előtt mutattak be. 


A Pasolini-klán utolsó találkozására a filmvásznon Sergio Citti Háromkirályok (1996) című filmjében került sor. Az alapötlet Pasolini és Citti közös filmtervéből, a Porno-Teo-Kolossalból származott, melyet a meggyilkolt művész a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) után kívánt megvalósítani. Az eredeti forgatókönyv megszületése óta eltelt húsz év alatt azonban megváltozott a társadalmi és kulturális környezet, ami – a szerény költségvetés mellett – a szkript jelentős átdolgozását tette szükségessé. Pasolini barátai közül természetesen mindegyik felkért művész vállalta a munkát: Danilo Donati jelmeztervező, Tonino Delli Colli operatőr, Ennio Morricone zeneszerző, a színészek közül pedig Laura Betti, Franco Citti, Ninetto Davoli és Mario Cipriani. Davoli Parmából érkezett, ahol éppen A katona története című színdarabban lépett fel, melynek főszerepét Pasolini az 1970-es évek elején kifejezetten neki írta eredetileg egy (meg nem valósult) film számára. A Háromkirályok szereplői közé meghívták Ettore Garofolót is, ő viszont egészségügyi okokból nem tudott részt venni a forgatáson. A filmbeli csecsemő, a Megváltó megszületésének jelenetét az ostiai hidroplán állomás közelében vették fel, ott, ahol Pasolinit 1975-ben megölték. Élet és halál kölcsönhatása és körforgása Pasolini filmjeiben is fontos motívumnak számít, Citti tehát ezzel a jelenettel is adózott néhai Mestere és jó barátja emlékének. Rolando Stefanelli félórás rövidfilmje, az 1997-es La matta dei fiori – amely a következő évben bekerült a Corti stellari 2 című összeállításba – egy férfiról szól, aki egy titkos kertet létesít magának, ahol a szépség és harmónia uralkodik. Mindig ide menekül a kevésbé szép és cseppet sem harmonikus világ elől. Az idill azonban nem tarthat örökké. Roberta Torre Sud Side Stori (2000) című zenés filmje – mint a címből is sejthető – a West Side Story modernizált feldolgozásának tekinthető, ámbár az eredeti musicalt is igazából a Rómeó és Júlia ihlette. A végzetes szerelem ezúttal egy olasz Elvis-imitátor és egy Szicíliában élő nigériai prostituált között lobban fel. Hogy az új évezredben mennyire más szelek fújnak, mint a XVI. század végén vagy az 1960-as évek elején, azt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a főszereplők neve már nem Rómeó (Romeo) és Júlia (Giulietta), hanem Romea (ő a lány) és Giulietto (ő a fiú). 


FILMOGRÁFIA 
* 1961: A csóró (Accattone) 
* 1961: Tigrisen lovagolva (A cavallo della tigre) 
* 1962: Ippolita szépsége (La bellezza di Ippolita) 
* 1962: Mamma Róma (Mamma Roma)
* 1963: Agymosás / RoGoPaG (Laviamoci il cervello / ROGOPAG) (A túró című epizódban) 
* 1967: A boszorkányok (Le streghe) (A Holdról látott Föld című epizódban) 
* 1968: Szeszély olasz módra (Capriccio all'italiana) (a Mik a felhők? című epizódban) 
* 1979: Két falat kenyér (Due pezzi di pane) 
* 1981: Arany álmok (Sogni d'oro) 
* 1986: Emlékezetül a jövőnek (A futura memoria) (dokumentumfilm) 
* 1996: Non al denaro non all'amore né al cielo (dokumentumfilm)
* 1996: Háromkirályok (I magi randagi) 
* 1997: La matta dei fiori 
* 1998: Corti stellari 2 (a La matta dei fiori című epizódban)
* 1998: Mi sei entrata nel cuore come un colpo di coltello 
* 1998: I grattacieli sdraiati (dokumentumfilm) 
* 2000: Sud Side Stori 
* 2002: Pier Paolo Pasolini e la ragione di un sogno (dokumentumfilm)