2013. március 30., szombat

ENRIQUE IRAZOQUI

Enrique Irazoqui (Spanyolország, Barcelona, 1944. július 5. – Spanyolország, Cadaqués, 2020. szeptember 16.) spanyol színész, közgazdász, irodalomprofesszor és sakkmester húszéves korában vált világhírűvé, amikor eljátszotta Jézus szerepét Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma (1964) című alkotásában. A hatvanas évek második felében főszerepet kapott az úgynevezett barcelonai filmiskola két alapművében is, majd életútja más irányba fordult. 1979-ben az Egyesült Államok keleti partján élt, ahol a tél különösen nehéz időszak volt. Hogy gyorsabban teljen az idő, két számítógépet vásárolt magának. Úgy tervezte, hogy sakkozni fog rajtuk, de hamar felfedezte, mennyivel szórakoztatóbb inkább azt nézni, ahogy a gépek egymás ellen játszanak. Az új évezredben Irazoqui a Spanyolországhoz tartozó Cadaqués szigetén él, ahol természetesen gyakran hódol játékszenvedélyének, nem csak számítógépen. 2002-ben ő volt a döntőbírója annak a sakkjátszmának, amelyet a világbajnok Vlagyimir Kramnyik a Deep Fritz–7 számítógépes sakkprogram ellen játszott, és döntetlennel zárult. (Négy évvel később a Deep Fritz–10 program ellen Kramnyik már veszített.)


KARRIERTÖRTÉNET 
A forradalmár Jézus 
A polgári családból származó, baloldali beállítottságú Enrique Irazoqui édesapja spanyol, édesanyja olasz volt. A fiatalember közgazdaságtant tanult az egyetemen, és belépett egy titkos szervezetbe, amely a Franco-rezsim ellen szerveződött. Ő volt a szervezet egyetlen tagja, aki beszélt olaszul, ezért 1964-ben azzal a titkos megbízással küldték Olaszországba, hogy a mozgalomnak külföldi támogatókat szerezzen. Római tartózkodása utolsó napján találkozott Pasolinivel, ám a találkozás körülményeiről szóló források néhány részletben eltérnek egymástól. A Pasolini-szakirodalom szerint Enrique mindenképpen szeretett volna találkozni az Utcakölykök általa nagyra becsült szerzőjével. Pasolini így idézte fel a szituációt: „Amint megláttam, még mielőtt bármit szólhatott volna, megkérdeztem tőle: volna-e kedve szerepelni a filmemben? Komoly ember lévén természetesen nemet mondott, de aztán sikerült rábeszélnem.” Irazoqui egy 2003-as interjúban másképp emlékezett. Elmondása szerint Pasolini nappalijában a jelenlévők előtt azt a gyújtó hatású beszédet mondta el, amely a szívéből jött, és fejből tudta. Másokkal ellentétben Pasolini nem szólt közbe, nem tett fel kérdéseket, hogy összezavarja vagy kizökkentse a gondolatmenetéből, hanem csendben végighallgatta őt. Utána felállt, és körbejárta a vendégét. Végül azt mondta, hogy szándékában áll Spanyolországba menni, és valamilyen formában segítséget nyújtani a szervezetnek, de előbb ő kérne egy szívességet. Két éve tervez egy filmet a Máté evangéliuma alapján, amihez még nem találta meg a főszereplőt. (Ahogyan a filmről szóló blogbejegyzésben írtam, sikertelenül környékezett meg több költőt és írót, például Jevgenyij Jevtusenkót, Jack Kerouacot és Allen Ginsberget.) Szeretné, ha Enrique eljátszaná Jézust. A fiatalember körülbelül öt másodperces hallgatás után visszautasította a felkérést. Kijelentette, hogy Pasolini megbolondult, és neki fontosabb feladata van, mint a filmezés: az emberek közötti testvériség megteremtéséért fáradozik. 


Irazoqui elutasításának hátterében két komoly ok állt. Számára a Biblia egyrészt az elnyomó spanyol egyház szimbólumát jelentette, másrészt egy olyan témát, amely akkoriban hollywoodinak számított, ezért őt egyáltalán nem érdekelte. Ráadásul mindig is agnosztikus volt, vagyis azt az álláspontot képviselte, hogy Isten léte nem bizonyítható, ámbár nem is cáfolható. A Máté evangéliuma előkészítésében fontos szerepet játszott Pasolini jó barátja, Elsa Morante írónő, aki meggyőzte a spanyol fiatalembert a témában rejlő lehetőségekről. Ekkor kezdődött Enrique mély barátsága Morantével, ami egészen az írónő haláláig tartott. (Pasolini és Morante barátsága viszont az 1970-es évek elején véget ért.) Pasolini a forgatás előtt a következőket mondta Jézus személyéről: „Krisztus alakjában az ellenállás erőszakosságát kellene látnunk: olyasvalamit, ami szöges ellentétben áll a modern ember életével, a benne szürkén tobzódó cinizmussal, iróniával, gyakorlatias durvasággal, megalkuvással, meghunyászkodással, önazonosságának a tömeg arcában való feldicsőítésével, mindenféle másság iránti gyűlöletével, vallás nélküli teológiai haragjával.” A rendező véleménye szerint Enrique arca ugyanolyan szép és büszke, emberi és távoli, mint Krisztusnak az El Greco-festményeken. Irazoqui közel negyven évvel később úgy nyilatkozott, hogy maga a filmezés, Pasolini és baráti körének társasága jelentett valóban intenzív élményt számára, amatőrként ugyanis nem látott különbséget abban, hogy Jézust kell játszania a kamerák előtt, vagy például egy westernszerepet. A dél-olaszországi forgatás mély benyomást tett rá: az ott élők másként kötődtek a valláshoz, mint a városlakók akár Olaszországban, akár Spanyolországban. Előfordult, hogy az egyszerű emberek segítséget, sőt csodát vártak tőle, és nem értették, hogy ő nem Jézus, csak egy (amatőr) színész. Csalódást okozott azzal, hogy rágyújtott; a falusiak mondogatták is, hogy Jézus bizony nem dohányzott. 


Egyéb filmek 
A Máté evangéliuma hatalmas feltűnést keltett. A Vatikán igen elismerően nyilatkozott róla – a film kezdettől fogva egyházi szakértők bevonásával készült –, Olaszországban viszont a jobb- és baloldali sajtó egyaránt támadta. A jobboldal szerint valójában Marx evangéliumáról van szó, a baloldaliak azonban „a nép ópiuma”, a vallás dicsőítését látták benne. Franciaországban is heves viták támadtak körülötte. Miután Irazoqui hazatért, a spanyol hatóságok bevonták az útlevelét, mert főszerepet vállalt egy olyan alkotásban, amelyet a jobboldali Spanyolországban is marxista propagandának tartottak. Mindazonáltal alighanem Pasolini alkotásának köszönhetően Enrique két spanyol filmben is fontos szerepet kapott: mindkettő az úgynevezett „barcelonai filmiskola” alapművei közé tartozik. A Noche de vino tinto (1966) éjszakai bárokban játszódik – rendező: José María Nunes –, és az ottani beszélgetések során feltárul egy fiatal pár érzelmi kapcsolatának háttere és valamennyi problémája. Hasonló kísérleti alkotás a Dante no es únicamente severo (1967) is. A filmnek tulajdonképpen nincs cselekménye, hanem a női főszereplő – mint afféle modern Seherezádé – különféle egymásba folyó történeteket mesél a kedvesének. A két rendező (Jacinto Esteva és Joaquim Jordà) a színekkel, a megvilágítással és a hangtechnikával kísérletezett, és állítólag sikerült elkerülniük, hogy valamiféle „lila művészkedés” váljék az egészből. Mellesleg mindkét szóban forgó film női főszereplője Serena Vergano. Irazoqui érdeklődését ezt követően a sakkozás kötötte le, és csak huszonöt évvel később vállalt újra egy kicsiny filmszerepet: Jorge Camino alkotása, A hosszú tél (1992) a spanyol polgárháború idején játszódik. A film főszereplői: Vittorio Gassman, Jacques Penot, Elizabeth Hurley, Jean Rochefort és Àlex Casanovas. 


A The Passion: Films, Faith & Fury (2006) című televíziós dokumentumfilm a vallás és a filmművészet kapcsolatát vizsgálta a legjelentősebb bibliai témájú mozgóképek tükrében: természetesen a Máté evangéliuma sem maradhatott ki a sorból. Negyvenkét évvel a Noche de vino tinto után José María Nunes újra szerepet ajánlott Enrique Irazoquinak a magány különféle formáiról szóló filmjében, amely az A la soledat (2008) címet kapta. Enrique az új évezredben is azt állította, hogy a Pasolinivel való munka után soha nem olvasta el újra Máté evangéliumát. Riporterek és egyszerű emberek újra és újra megkérik, idézze fel a forgatással kapcsolatos emlékeit, ő pedig szívesen eleget tesz ezeknek a kéréseknek. Érdekes fordulat, hogy 2016-ban újra elvállalta Jézus szerepét, ezúttal Antonio Andrisani és Pascal Zullino Il vangelo secondo Mattei című vígjátékában, amely egy olyan rendezőről szól, aki új filmjét Pasolini mesterművének ihletésére forgatja. Meglehet, hogy Irazoqui emiatt mégiscsak elolvasta újra a Máté evangéliumát. Ami biztos, hogy a film egyik kisebb szerepét a magyar Osvárt Andrea alakítja. Irazoqui utolsó filmje az idén bemutatott Das Neue Evangelium, amelyet a svájci Milo Rau rendezett a saját forgatókönyvéből. Enrique itt már Keresztelő Szent Jánost alakította, Jézust a színes bőrű Yvan Sagnet formálta meg. Kuriózum, hogy Máriát a román Maia Morgenstern játssza, akárcsak Mel Gibson hírhedt botrányfilmjében, A passióban (2004). 


FILMOGRÁFIA 
* 1964: Máté evangéliuma (Il vangelo secondo Matteo) 
* 1966: Noche de vino tint
* 1967: Dante no es únicamente severo 
* 1992: A hosszú tél (El largo invierno) 
* 2006: The Passion: Films, Faith & Fury (dokumentumfilm) 
* 2008: A la soledat
* 2009: El aullido (rövidfilm)
* 2016: Il vangelo secondo Mattei
* 2019: Vinicio Capossela: Il povero Cristo (rövidfilm)
* 2020: Das Neue Evangelium


2013. március 23., szombat

FILM–KÉPREGÉNY – DEKAMERON 9/7: LISABETTA

Pier Paolo Pasolini 1970 őszén forgatott filmet Giovanni Boccaccio novellagyűjteménye, a Dekameron alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, a végső változatból azonban kettőt kivágott: az egyikkel (Girolamo és Salvestra) elégedetlen volt, a másiktól (Alibech) terjedelmi okok miatt kellett megválnia. A producerek állítólag azt szerették volna, ha a Lisabettáról szóló mese marad ki, mert szomorú hangvételével elütött a többi, alapvetően derűs történettől. Pasolini viszont másképp döntött, és az Alibech mesét hagyta ki elsősorban azért, mert valószínűnek tűnt, hogy azt az explicit szexualitás miatt a cenzúra úgyis kifogásolni fogja. A filmváltozatban Lisabetta története kicsit eltér a Boccaccio által leírtaktól. A helyszín Nápoly, és nem Messina, mint a novellában. Lisabetta egyik bátyja a filmben éppen egy lánnyal szeretkezik, amikor észreveszi, hogy húga szobájából kilép Lorenzo, és a szerelmesek csókkal vesznek búcsút egymástól. Ezzel a változtatással Pasolini a nemek közötti egyenlőtlenségre hívja fel a figyelmet: Lisabetta bátyja – két öccse segédletével – egy olyan „bűn”-t torol meg húgán és annak szeretőjén, amelyet ő maga is elkövetett. Pasolini korábban a Beszélgetések a szerelemről (1963) című dokumentumfilmjében már foglalkozott ezzel az idejétmúlt déli mentalitással, amelynek lényege, hogy a férfiak jóval többet tehetnek meg (a szexben is), mint a nők. Valószínű, hogy Lisabetta történetével is ezt a korszerűtlen felfogást akarta ismét pellengérre állítani, és ezért nem volt érdekes számára a balladisztikus befejezés: a film már ott véget ér, hogy Lorenzo feje a virágcserépbe, a virág pedig az ablakba kerül. A szerelemhez való jog drasztikus korlátozása hatásos anélkül is, hogy értesülnénk a három fiatalember újabb kegyetlenségéről, amikor elveszik a bazsalikomcserepet a húguktól, megtalálják Lorenzo fejét a cserépben, Lisabetta pedig belehal az újabb fájdalomba. Pasolini javarészt amatőr szereplőkkel forgatta a Dekameront, és talán ezért a teljes szereposztás ma sem közismert, legalábbis nem a világhálón. Csupán Lorenzo megformálójának személye beazonosítható: Giuseppe Arrigio, aki a Canterbury mesékben (1972) Plutó szerepében tűnt fel. Lisabetta bátyjai mellesleg az előző mesében (Caterina) már feltűntek mint Riccardo barátai a kerti ünnepségen. Végül említsük meg, hogy a Boccaccio-novella alábbi magyar fordításában kisebb hiba fedezhető fel: Lisabettát a bevezetőben a három fiatalember nővéreként mutatja be a fordító, holott valójában a húgukról van szó, hiszen a fiúk később már Lisabetta bátyjaiként kerülnek szóba. 


Negyedik nap, ötödik novella 
Lisabetta bátyjai megölik annak kedvesét: ki is megjelenik a leánynak álmában, s megmutatja néki, hol vagyon eltemetve. A leány titokban kiássa annak fejét, s valamely bazsalikomcserépbe helyezi; ott zokog felette álló óra hosszat minden áldott nap, mígnem bátyjai elveszik tőle, s akkor a leány kevés idő múltán meghal bánatában 

Minekutána Elisa novellája bevégződött, s a Király némiképpen megdicsérte, Filoména kapott parancsot az elbeszélésre; ki is szíve mélyéből szánakozott a szerencsétlen Gerbinón és kedvesén, s fájdalmasat sóhajtván, ekképpen fogott szóba: 
– Az én novellám, bájos hölgyeim, nem szól oly magas rangú emberekről, minők Elisa elbeszélésében szerepeltek, de azért éppoly megindító leszen és úgy jutott eszembe, hogy kevéssel előbb Messinát emlegették, hol is ím ez eset történt. 


Élt tehát Messinában három testvér, ifjú kereskedők, kik atyjoktól annak halála után dús vagyont örököltek; atyjok pedig San Gimignanóból származott. S volt nekik egy Lisabetta nevezetű nővérük, csinos és jó erkölcsű leányzó, kit bármi lett légyen az oka, még nem adtak férjhez. Volt eme három testvérnek egyik boltjában bizonyos Lorenzo nevezetű pisai ifjú, ki minden ügyeiket vezette és intézte; mivel pedig csinos és fölöttébb kedves legény volt, történt, hogy Lisabetta, ki gyakorta rávetette szemét, különösképpen kezdte kedvét lelni benne. Egyszer-másszor Lorenzo is észrevette ezt, és ugyancsak ábrándozni kezdett a leány felől, faképnél hagyván minden egyéb szerelmét; és ekképpen folyt kacérkodásuk, és mindketten egyformán tetszettek egymásnak, és nem is telt bele sok idő, hogy megbizonyosodtak egymás szerelméről, s megcselekedték azt, mit mindketten forrón óhajtottak. 


És ekképpen folytatván, fölöttébb nagy élvezetekben és gyönyörűségekben élték világukat, de nem tudtak oly ügyesen titkolódzni, hogy egy éjszaka, midőn Lisabetta együtt aludt Lorenzóval, észre ne vette volna őket a leánynak legidősebb bátyja; maga a leány pedig semmit sem vett észre. Bátyja pedig eszes ifjú lévén, ámbár fájdalmas volt ilyesmit megtudnia, meg sem mukkant, senkinek nem szólt, hanem alkalmatosabb elhatározás fogant elméjében, s különb-különb gondolatokat hánytorgatván magában ím ez eset felől, így érte meg a reggelt. 


Midőn pedig a nap felvirradt, elmondotta testvéreinek, miféle dolgon kapta rajta múlt éjszaka Lisabettát és Lorenzót, s nehogy emiatt reájok vagy nővérükre gyalázat háramoljon, hosszas tanácskozás után velök együtt akképpen határozott a dologban, hogy hallgatnak felőle, s úgy tesznek, mintha mit sem láttak vagy hallottak volna, mindaddig, mígnem elérkezik az idő, mikor maguk kára vagy gyalázata nélkül lemoshatják e szégyenfoltot, minekelőtte még jobban elfajul a dolog. És megmaradtak eme elhatározásukban, és Lorenzóval éppen úgy tréfálkoztak, és nevetgéltek, mint annak előtt. 


Történt pedig, hogy olyan ürüggyel, hogy szórakozás okából mind a hárman kisétáltak a városból, magukkal vitték Lorenzót; mikor pedig valamely magányos és elhagyatott helyre érkeztek, melyet alkalmatosnak véltek, megölték Lorenzót, ki mit sem sejtett ebből, és eltemették olyképpen, hogy senki nyomára nem jutott; annak utána Messinába visszatérvén, mindenfelé azt híresztelték, hogy üzleti ügyekben elküldték őt valahová. Ezt könnyen elhitték nekik, mivel gyakran küldözgették őt máshová. 


Hogy pedig Lorenzo nem tért vissza, Lisabetta sűrűn és aggodalmasan kérdezgette bátyjait felőle, mivelhogy nyugtalankodott annak hosszas elmaradása miatt; és történt egy napon, hogy midőn már nagyon türelmetlenül faggatta őket, egyik bátyja rárivallt:
– Micsoda dolog ez? Mi dolgod vagyon Lorenzóval, hogy folytonosan felőle kérdezősködöl? Ha még egyszer kérdezősködöl felőle, olyan feleletet kapsz, amilyent megérdemelsz. 


Miért is a leány bánatosan és szomorúan, bizonytalan rettegésben várakozott, és többé nem kérdezősködött, s éjszakának idején gyakorta fájdalmasan szólongatta kedvesét, s kérte, hogy jöjjön, és sokszor sűrű könnyhullajtás közben kesergett hosszú távolmaradásán, és szüntelen csak őt leste-várta, és jókedve többé vissza nem tért. Történt pedig egyik éjszakán, hogy minekutána a leány sokat siratta Lorenzót, ki nem jött vissza, s végezetül zokogás közben elnyomta az álom, álmában megjelent néki Lorenzo, sápadtan és dúlt ábrázattal, rongyos és vértől szennyezett ruházatban, és szólott hozzá ekképpen: 
– Ó, Lisabetta, te szüntelenül csak hívsz engemet, és búslakodol hosszú távolmaradásomon, és könnyeiddel keményen vádolsz engemet; annak okáért tudd meg, hogy nem térhetek vissza többé hozzád, mivelhogy ama napon, mikor utoljára láttál engemet, testvéreid meggyilkoltak. 


És megjelölte néki ama helyet, hol őt eltemették, s azt mondotta, hogy többé ne hívja és ne várja, s eltűnt. Midőn a leány felébredt, hitelt adott az álomlátásnak, és keservesen zokogott. Reggel pedig felkelvén, egy szót sem mert szólni testvéreinek, hanem feltette magában, hogy elmegy a mondott helyre, és megnézi, vajon igaz-e, mit álmában látott; s minekutána engedelmet nyert, hogy kicsinység sétálhat a városon kívül, valamely asszony társaságában, ki régebben náluk volt, s a leánynak minden dolgát tudta, nagy sebbel-lobbal ama helyre sietett, és félrekaparván a száraz leveleket, melyek a helyet takarták, ásni kezdett ottan, hol lazábbnak érezte a földet. S nem is sokáig ásott, midőn megtalálta szerencsétlen kedvesének testét, mely még nem torzult el, s nem indult oszlásnak.


Ebből pedig nyilván megismerte, mely igaz volt álomlátása. Ezen kimondhatatlanul elbúslakodott, de érezte, hogy a sírás hiábavaló; és ha tudta volna, szívesen magával vitte volna az egész holttetemet, hogy méltóképpen eltemethesse. De látván, hogy ez lehetetlen, valamely késsel úgy, ahogy tudta, lemetszette a törzsről a fejet, kendőbe burkolta, a csonka tetemet újból betakarta földdel, a fejet pedig a szolgálónak kötényébe helyezte, s miközben senki őket meg nem látta, távozott onnét és hazatért. Ottan pedig eme fejjel bezárkózott szobájába, és arra ráborulván, nagy ideig keservesen zokogott, olyannyira, hogy szinte megfürösztötte könnyeiben, és ezerszer összevissza csókolta.


Annak utána pedig fogott valamely nagy és szép virágcserepet, olyanfélét, minőben majoránnát vagy bazsalikomot szoktak ültetni, és ékes kendőbe burkolván a fejet, abba beletette; annak utána pedig földdel színig töltötte a cserepet, s néhány tő gyönyörű salernói bazsalikomot ültetett bele, s ezt szüntelenül csupán rózsavízzel vagy narancsvirág-vízzel, vagy maga könnyeivel öntözte; és szokásába vette, hogy mindig ott üldögélt eme virágcserép mellett, s minden sóvárgásával arra pillantgatott, mivelhogy abba az ő Lorenzója volt rejtve; és minek utána sokáig nézegette, föléje hajolt, könnyekre fakadt, és nagy ideig siratta, mígnem az egész bazsalikomot megöntözte. 


A bazsalikom eme hosszú és szüntelen ápolásban, másfelől pedig a földnek kövérsége miatt, mely a benne rejtett rothadozó fejtől származott, pompásan illatozó, gyönyörű virággá fejlődött. A fiatal leányt pedig több ízben is látták szomszédai, amint ebben művelkedett, és bátyjának, kik csodálkoztak, hogy szépsége oly igen romlásnak indult, s a szemei is szinte kihunytak, megjelentették a dolgot, mondván: 
– Észrevettük, hogy húgotok minden áldott nap ebben foglalatoskodik. 


Mikor bátyjai ezt hallották, s magok is meggyőződtek felőle, néhányszor megszidták, de mivel ez nem használt, titokban elcsenték tőle a virágcserepet. Hogy pedig a leány azt nem lelte, rimánkodva könyörgött sokszor, hogy néki visszaadják, de mivel nem adták vissza, a szüntelen zokogásba és könnyhullajtásba belebetegedett, és betegágyában szakadatlanul csak a virágcserépért könyörgött. Az ifjak fölöttébb álmélkodtak eme kérésen, látni akarták tehát, mi vagyon abban. És kidöntvén belőle a földet, meglelték a kendőt s abban a fejet, mely még nem oszlott fel annyira, hogy göndör hajáról meg ne ismerték volna, miképpen Lorenzónak feje az. 


Ezen pedig igen-igen elcsodálkoztak, s megijedtek, hogy netalán a dolog kitudódik; elföldelték hát, és semmit nem szólván, nagy óvatosan távoztak Messinából; s minek utána üzleti ügyeik lebonyolítása felől intézkedtek, elmentek Nápolyba. A leánynak csak nem csillapodott zokogása, és szüntelen csak virágcserepét kérte, mígnem végezetül a zokogásba belehalt; ekképpen ért véget boldogtalan szerelme. De bizonyos idő múltán kitudódott az eset, és akkor valaki eme dalt szerkesztette, melyet még mai napig is énekelnek: 

Ki volt amaz gonosz emberfia, 
Ki ellopta virágomat...

(Révay József fordítása)


2013. március 16., szombat

ORSON WELLES 2/2: AZ UTOLSÓ NEGYED SZÁZAD

Don Quijote kalandjai 
1959-ben Welles újra elhagyta Hollywoodot, és Európa felé vette az irányt. Még javában zajlott a huzavona A gonosz érintése vágása körül, amikor hozzálátott új filmje, a Don Quijote előkészítéséhez. A címszerepet Mischa Auerre, Sancho Panzát Akim Tamiroffra osztotta. A forgatás Spanyolországban és Olaszországban zajlott, de anyagi okokból jócskán elhúzódott. Emiatt Auert le kellett cserélni Francisco Reiguerára. Közben Welles szerepet vállalt Richard Pottier Dávid és Góliát (1960) című filmjében, de jeleneteit saját maga rendezte. A Don Qujiote forgatása kisebb-nagyobb megszakításokkal az egész 1960-as éveket kitöltötte. Welles számos alkalommal újragondolta a koncepciót, a hangvételt és a befejezést. A felvett anyagból összeállított ugyan egy változatot, ám azzal nem volt elégedett, így újabb és újabb elképzelésekkel kísérletezett. Bizonyos képsorokat kidobott, és újraforgatott. Még az 1980-as években is dolgozott a filmen, de soha nem tudott olyan verziót összeállítani, amellyel elégedett lett volna. Az egyik változat szerint Don Quijote és Sancho Panza eljutnak a Holdra. Neil Armstrong 1969-es holdra szállása után azonban Wellesnek már nem tetszett ez a befejezés, és megsemmisítette. Halála után egykori segédrendezője, Jesús Franco (számos kétes értékű B-film, sőt jó néhány kemény pornó későbbi rendezője) összeállított egy változatot a Welles által hátrahagyott, esetenként elég rossz állapotban lévő tekercsekből. Bár a filmbarátok érdeklődéssel fogadták az értékes felvételeket, Franco koncepciója éles kritikákban részesült. 1961-ben Welles nyolcszor félórás tévésorozatot forgatott az olasz RAI számára Nella terra di Don Chisciotte (Don Quijote földjén) címmel. A széria lényegében az Around the World with Orson Welles tematikájának variációja volt, ezúttal Spanyolországra adaptálva. A RAI nem volt elégedett Welles olasz kiejtésével, ezért csak 1964-ben mutatta be a sorozatot, amelyhez egy olasz anyanyelvű színésszel vették fel a narrációt.


A per 
1962-ben Welles filmet rendezett Franz Kafka híres regényéből, A perből. Josef K szerepét Anthony Perkins játszotta, partnerei: Jeanne Moreau, Romy Schneider, Elsa Martinelli, Paola Mori, Akim Tamiroff és maga Welles. A külső jeleneteket a jugoszláviai Zágrábban vették fel, mivel a csehszlovák hatóságok nem engedélyezték, hogy a stáb Prágában (Kafka szülővárosában) forgasson, ugyanis az író műveit a kommunista rezsim alatt betiltották. Welles Zágrábban értesült arról, hogy a film két producere, Alexander és Michael Salkind pénze elfogyott, ezért díszletépítésről szó sem lehet. A belső jeleneteket végül a párizsi Gare d’Orsay pályaudvaron vették fel, amely akkoriban használaton kívül volt. Welles úgy vélte, ez a helyszín hamisítatlan kafkai hangulatot áraszt. A per a maga idejében nem aratott kereskedelmi sikert, ennek ellenére a rendező a legjobb filmjének nevezte. Anthony Perkins később azt nyilatkozta, Welles azt az instrukciót adta neki, hogy úgy játssza a szerepet, mintha a film egy fekete komédia lenne. Perkins egész életében igen büszke volt arra, hogy főszerepet játszhatott egy Welles-filmben. A perre vonatkozóan egyébként senki nem jelentett be copyright-jogot (ámbár Alexander Salkind csak 1997-ben hunyt el), így a film jó ideje közkincsnek számít. Ennek ellenére nem tölthető le a szabadon felhasználható műalkotások közzétételére specializálódott weboldalakról, mivel jogi státusa hivatalosan rendezetlen. Ez az oka annak, hogy éveken át csak gyenge minőségű másolatok formájában volt elérhető, mígnem 2012-ben restaurált változatban Blu-Rayen is kiadták.


Falstaff, avagy Éjféli harangjáték 
Welles Spanyolországban forgatta a Falstaffot (1966). Az irodalmi hátteret ismét Shakespeare szolgáltatta, de nem csak a címadó művel: a rendező felhasználta a II. Richard, A windsori víg nők és a három Henrik-dráma motívumait is. Éppen ezért később egyáltalán nem örült annak, hogy a kész filmet a forgalmazók Falstaffra keresztelték át (eredeti címe magyarul: Éjféli harangjáték), hiszen nem ő az egyértelmű főszereplő. Welles egyébként a világirodalom legszebb és leginkább félreértett alakjának tartotta Falstaffot, akit ő maga játszott, partnerei: John Gielgud, Jeanne Moreau, Margaret Rutherford, Marina Vlady és Fernando Rey. A forgatást a szokásosnak mondható anyagi problémák mellett az is nehezítette, hogy a fontosabb szerepeket játszó színészek némelyike csak néhány napig tudott a produkció rendelkezésére állni. Welles állítólag annyira félt a Jeanne Moreau-val közös szerelmi jelenetektől, hogy amikor csak tehette, dublőrt használt maga helyett. Anthony Perkins szívesen eljátszotta volna Hal herceg szerepét, de mire felajánlkozott, addigra a rendező már elkötelezte magát Keith Baxternek. Baxter később azt állította, hogy Fernando Rey és Marina Vlady hangját erős akcentusuk miatt szinkronizálták. A Falstaff az 1966-os cannes-i filmfesztiválon megkapta a rendezvény húszéves jubileumára létrehozott díjat. Számos forrás tévesen úgy tudja, hogy megosztott nagydíjban részesült, ám azzal valójában az Egy férfi és egy nő (Claude Lelouch) című francia és a Hölgyek és urak (Pietro Germi) című olasz–francia filmet ismerték el.


Tervek és befejezetlen filmek 
Welles A per jugoszláviai forgatásán ismerkedett meg az apai ágon magyar származású Pálinkás Olga (Olga Palinkaš) horvát színésznővel, akivel néhány év múlva újra találkozott. A jelentős korkülönbség ellenére szerelem lobbant fel közöttük, és a fiatal színésznő Welles haláláig a rendező élettársa és múzsája maradt, noha közös filmterveiket nem kísérte szerencse. Az elsőt, A hősnőt, amely Karen Blixen egyik írása alapján készült volna, már az első forgatási nap után leállították. Megvalósult viszont egy másik Blixen-mű, a Halhatatlan történet (1968) filmváltozata a francia televízió számára – igaz, Kodar nélkül: a főszerepeket Jeanne Moreau, Fernando Rey és maga Welles játszotta. Közben Jugoszláviában már megkezdődtek a The Deep forgatási munkálatai. A kiindulópontot Charles Williams Dead Calm című regénye jelentette, amelyből 1989-ben Phillip Noyce a Halálos nyugalom című emlékezetes thrillerjét forgatta. Welles verziójában Laurence Harvey, Jeanne Moreau, Oja Kodar, Michael Bryant és a rendező játszották a fontosabb szerepeket. A forgatás anyagi és műszaki nehézségek miatt gyakran leállt, 1969-ig elhúzódott, és végül sosem fejeződött be. Állítólag szóba került, hogy egy akkoriban igen merésznek számító szexjelenet is készüljön a filmhez Kodar és Bryant közreműködésével, de ezt a képsort sem forgatták le. Az eredeti negatív elveszett, csupán két munkaverzió maradt fenn, egy színes és egy fekete-fehér. Mindenki, aki kapcsolatba került a filmmel, úgy érezte, rendkívüli alkotás van születőben. Peter O’Toole, aki az egyik főszerep eljátszására került szóba, csodálatosnak tartotta a forgatókönyvet, Jeanne Moreau szerint a forgatás fantasztikus élmény volt. Welles mindent megtett annak érdekében, hogy befejezhesse a filmet, amelyet a legszélesebb közönségnek szánt, ám Laurence Harvey 1973-ban bekövetkezett halála örökre meghiúsította ezt a reményét. A megmaradt anyagból később a müncheni Filmmúzeum próbált vetíthető változatot összeállítani.


Az utolsó filmek és filmtervek 
A hatvanas évek végére Welles számára már az európai munka is leginkább az örökös nehézségeket jelentette, ezért 1970-ben visszatért Hollywoodba. Színészként, narrátorként és televíziós műsorok vendégeként szívesen fogadták, filmrendezőként azonban továbbra sem kapott támogatást. 1970 és 1976 között A szél túloldala című filmtervén dolgozott. A nyilvánvalóan önéletrajzi jellegű történet főhőse egy öregedő rendező (John Huston), aki megpróbál támogatókat találni utolsó filmje befejezéséhez. További szereplők: Peter Bogdanovich, Susan Strasberg, Norman Foster, Edmond O'Brien, Cameron Mitchell és Dennis Hopper. A produkciót Iránból pénzelték, ám a sah bukását követően a jogi helyzet bizonytalanná vált, ezért a forgatás végleg leállt. 1971-ben az Amerikai Filmakadémia különdíjat ítélt oda Wellesnek, aki maga helyett John Hustont küldte el a díj átvételére. Huston élesen kritizálta az Akadémiát, hogy miközben díjat adományoz Welles kimagasló művészi tevékenységéért, annak folytatására már nem ad lehetőséget. 1973-ban Welles befejezte a H mint hamisítás című áldokumentumfilmjét, amely a magyar származású Elmyr de Hory (Hoffmann Elemér) képhamisítóról és biográfusáról, Clifford Irvingről szól. „Játékfilm keveredik interjúval, álinterjúval, dokumentum-kollázsokkal, filmetűdökkel, test- és arctanulmányokkal, rendezői narrációval, valamint a filmben – a vágóasztalon – készülő filmmel” – írta a műről Radnóti Sándor a Filmvilág 1997/4. számában. Az Egyesült Államokban nem engedélyezték a H mint hamisítás ötperces trailerét, mert abban Oja Kodar többször is látható félmeztelenül.


Élete hátralévő részében Welles már csak néhány dokumentumfilmet tudott készíteni. Kettő ezek közül afféle utólagos werkfilm volt A per és az Othello forgatásáról. Színészként folyamatosan foglalkoztatták, ámbár anyagi okok miatt olykor képességeihez méltatlan felkéréseket is elvállalt. Az 1970-es években még tévéreklámokban is szerepelt: két évig volt például a Paul Masson Vineyards reklámarca, és ez idő alatt a cég forgalma állítólag több mint egyharmadával növekedett. Halála napján adta utolsó interjúját a The Merv Griffin Show-ban. A legenda szerint élete utolsó percéig dolgozott, tervezett új filmje forgatókönyvén munkálkodott. Szívroham vitte el. Ugyanazon a napon hunyt el egyébként Yul Brynner is: a két művész A neretvai csata (1969) című háborús filmben játszott együtt. Welles temetését harmadik felesége, Paola Mori és tőle született lánya, Beatrice intézte. Arra való utólagos hivatkozással, hogy a temetésnek nem volt meg az anyagi fedezete, a két nő nemcsak hogy rendkívül szűk körű, de kifejezetten szegényes temetést szervezett. A volt feleségek jelenlétére éppúgy nem tartottak igényt, mint Welles élete utolsó húsz évének állandó társa, Oja Kodar megjelenésére sem. Az elhunyt művész egykori mentora és tanára, Roger Hill mondta a nekrológot. Az idős férfi utólag „rettenetes”-nek nevezte az egész ceremóniát és azt, hogy anyagi okokból a holttestet elhamvasztották, noha Wellesről köztudott volt, hogy ellenezte a hamvasztást. „Hála Istennek, hogy sosem tudja meg, mit tettek vele!” – fakadt ki a hűséges barát. Az elsőszülött gyermek, Christopher Welles szerint az esemény helyszíne inkább egy olcsó motelszobára, semmint egy ravatalozóra emlékeztetett.


Magánélet 
Welles 1934-ben vette feleségül Virginia Nicolson chicagói színésznőt. Három évvel később egy lányuk született, Christopher. Orson Welles nem volt különösebben hűséges férj, lánya születésének évében már különféle Broadway-táncosnőkkel folytatott alkalmi viszonyairól pletykáltak. A házaspár akkor vált el, amikor a férfi viszonyt kezdett Vera Zorinával. A norvég balerinának is megvolt azonban a riválisa, hiszen Welles 1938 és 1942 között Dolores Del Río mexikói színésznővel élt át egy forró románcot. Állítólag ő volt életének nagy szerelme: szenvedélyes szerelmük közös filmjük, az Utazás a félelembe (1943) forgatása után ért véget. A férfi 1943-ban egy másik színésznőt vezetett az oltár elé: Rita Hayworth a korszak ünnepelt szexszimbólumának számított. A következő évben született meg a lányuk, Rebecca. Rita állítólag pokollá tette az életüket örökös féltékenykedésével, ami Welles szerint alaptalan volt egészen 1946-ig, amikor valóban félrelépett. Innentől kezdve viszont Hayworth sem játszotta tovább a hűséges feleséget. 1948-ban, A sanghaji asszony befejezését követően Rita beadta a válókeresetet. A médiának így nyilatkozott a férjéről: „Nem tudom többé elviselni a zsenialitását.” Élete utolsó interjújában – halála előtt néhány órával – Welles a valaha élt legcsodálatosabb nők egyikének nevezte második feleségét, és örömének adott hangot, hogy néhány évig a társa lehetett.


Welles harmadik felesége, Paola Mori olasz színésznő arisztokrata származású volt, Paola di Girifalco grófnőként ismerték Itália társasági köreiben. Az 1955-ös esküvőt sebtében bonyolították le: a rendező ugyanis teherbe ejtette Paolát, ám egy olasz nőt nem tanácsos szégyenben hagyni. A gyermek a Beatrice nevet kapta, keresztapaságát Frank Sinatra vállalta. Noha Welles és Mori házassága hivatalosan sosem bomlott fel, a férfi 1966-tól a magyar–horvát származású Olga Palinkašsal élt együtt, akinek ő adta az Oja Kodar művésznevet. A különleges szépségű nő nemcsak a magánéletben volt Welles társa, hanem múzsaként is mellette állt, noha közös filmjeiket nem kísérte szerencse. Egyes vélemények szerint esetükben az Élet utánozta a művészetet: ahogyan az Aranypolgárban Kane nem igazán eredményesen próbálta befuttatni Susant, úgy Welles is lényegében sikertelenül próbálta sztárrá tenni Oját. Bár a pletykalapok már a hatvanas évek végétől nyíltan tárgyalták Welles és Kodar viszonyát, Paola Mori és Beatrice Welles egészen 1984-ig nyilvánosan nem vettek tudomást a szerető létezéséről. Welles kétlaki életet élt: lánya miatt nem kívánta felszámolni házasságát, ráadásul feleségénél rákot diagnosztizáltak, de az Ojához fűződő szálakat sem akarta eltépni. Mindez a férfi halála után komoly jogi problémákat okozott: mint élet- és alkotótárs, Kodar örökölte Welles befejezetlen műveinek jogait. A többi jog a feleségre szállt, aki úgy vélte, igazából minden őt illetné meg. A két asszony 1986-ban megegyezett egymással, ám Paola Mori éppen akkor halt meg egy tragikus autóbalesetben, amikor a megegyezést hivatalossá tévő papírok aláírására indult. Mori örököse, Beatrice Welles kategorikusan elzárkózott attól, hogy megállapodjon Kodarral, mert szerinte a nő ásta alá szülei házasságát. A több mint negyedszázados jogi huzavona miatt A szél túloldala reménnyel kecsegtető befejezése többször is meghiúsult.


A három törvényes lány – Christopher, Rebecca és Beatrice – mellett Wellesnek van egy házasságon kívül született fia is Geraldine Fitzgerald színésznőtől. Az asszony akkoriban Sir Edward Lindsay-Hogg felesége volt. Sir Edward a nevére vette a gyermeket, aki hatéves volt, amikor a házaspár 1946-ban elvált. Michael Linday-Hogg tizenéves korában találkozott először Wellesszel: alkalmanként asszisztenskedett mellette, és később maga is filmrendező lett. (Fedezetlen szerelem című 1991-es filmjét Magyarországon is bemutatták.) Bár hallott azokról a pletykákról, hogy igazi apja nem Sir Edward Lindsay-Hogg, sőt voltak, akik felhívták a figyelmét a Welleshez való hasonlóságra is, évtizedekig nem adott hitelt a híreszteléseknek. Hetvenéves korában, 2010-ben egy génvizsgálat azonban igazolta a pletykákat. Christopher Welles önéletrajzi könyvében azt állította, hogy amikor Lindsay-Hoggék szomszédságában éltek, többször találkozott Michaellel, és ösztönösen úgy érezte, a féltestvérét látja. Welles és Rita Hayworth gyermeke, Rebecca Welles halála után kiderült, hogy az asszonynak van egy eltitkolt fia, Marc McKerrow, aki tehát Orson Welles unokája. McKerrow 2008-ban találkozott Oja Kodarral, erről filmfelvétel is készült. A férfi két évvel később meghalt.


Welles és Pasolini 
Pasolini a RoGoPaG című 1963-as szkeccsösszeállítás számára forgatta A túró című rövidfilmjét, amely egyik legjobb alkotásának számít, ámbár a maga idejében nagy botrányt kavart Olaszországban. A rendezőt az államvallás meggyalázásának vádjával négyhavi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. A túró egy bibliai témájú filmforgatáson játszódik, Orson Welles alakítja a filmbeli rendezőt. A figura meglehetősen összetett. Részben önironikus portrét láthatunk benne, hiszen Pasolini gondolatait fogalmazza meg a rendező, amikor a filmbeli újságíró, Pedoti interjút készít vele. Elmondja, hogy szerinte az olasz társadalom a leganalfabétább nép, a legtudatlanabb polgárság Európában. A halálra vonatkozó kérdésre azt feleli, hogy marxistaként nem foglalkozik vele. Felolvas egy részletet Pasolini Mamma Róma című könyvéből is, ámbár nem sajátjaként idézi a szöveget. Bikácsy Gergely úgy véli, Fellini alakja is felfedezhető a filmbeli rendező figurájában, sőt a hollywoodi rendezők gunyoros portréját is láthatjuk benne. Welles épp akkoriban fejezte be A per forgatását, amelyet – mint arról szó volt – számos anyagi nehézség kísért. Pasolini felkérését szinte gondolkodás nélkül fogadta el, mert szép gázsit kapott a szerepléséért. „Két dudás nem fér meg egy csárdában” – szoktuk mondogatni, ám ezúttal nem igazolódott e szólás igazsága. A két zseniális művész ugyanis remekül kijött egymással, és Pasolini csodálatos élménynek nevezte az amerikai kollégával való munkát. Mint filmjeinek minden szereplőjét, Wellest is önmagáért választotta: nagy rendező és kiemelkedő értelmiségi, ahogyan a szerep megkívánta. „A medve [orso az olasz nyelvben medvét jelent], aki szelíd, mint a távoli égdörgés... csupa erő és irónia” – jegyezte meg Wellesről Pasolini, aki mindent megtett annak érdekében, hogy újabb közös filmet forgathassanak együtt. A Teoréma (1968) apaszerepét eredetileg Wellesnek szánta, végül Massimo Girottira osztotta. A Szent Pálról tervezett filmje főszerepét szintén Wellesszel szerette volna eljátszatni, ám ezt a projektjét az 1970-es évek elején előbb az egyház válsága, később a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) megvalósítása érdekében elnapolta. Tragikus halála miatt a Szent Pál-filmet már nem tudta leforgatni.


Orson Welles Budapesten 
Orson Welles 1967-es budapesti látogatásáról Ungvári Tamás számolt be a legrészletesebben Az emlékezés enciklopédiája című 2010-es kötetében. Az amerikai világsztárt megelőzően a magyar fővárosba érkezett Wolf Mankowitz angol író és forgatókönyvíró, akit a ferihegyi repülőtéren nagy ünnepléssel fogadtak – Ungvári szerint azért, mert összetévesztették a világhírű amerikai forgatókönyvíróval, Tom Mankiewitzcel. A Filmgyár illetékesei átadták neki a Kísértet Lublón című Mikszáth Kálmán-regényből írt forgatókönyvet, amelyből koprodukciós filmet szándékoztak forgatni. Mankowitz vállalta, hogy forgatásra kész állapotba hozza a szkriptet. A Gellért Szállóban úgy kezdődött meg a munka, hogy tulajdonképpen csak ködös elképzelések léteztek, konkrét megállapodások nem, bár az is igaz, hogy Mankowitz sem vette túl komolyan a feladatot. A koprodukció külföldi producere Orson Wellest szemelte ki főszereplőnek, aki anyagi okokból épp akkoriban volt kénytelen leállni a The Deep jugoszláviai forgatásával. Ha hinni lehet Ungvárinak – olykor igen, olykor nem, de ebbe most ne menjünk bele –, Welles a Gellértbe való megérkezését követően tájékozódott a tervezett film cselekményéről, rögtön elő is állt néhány ötlettel, de aztán visszavett a tempóból, miután látta, hogy a produkció még az előkészítési fázisnak is csak egészen az elején tart. A végső forgatókönyv megírását egyeztetési és nyelvi nehézségek egyaránt gátolták, de ennél is nagyobb probléma volt a tisztázatlan anyagi háttér. Mindenki azt hitte, valaki más fizeti majd a költségeket, beleértve a hotelszámlát is. Végül mindenki mindenkivel összeveszett, és a külföldiek elutaztak Budapestről. A filmtervet akkor még nem ejtették, sőt szóba került, hogy talán Gábor Zsazsa is játszhatna benne, aki nem sokkal Welles távozása után látogatott Budapestre. A díva szerződtetésére azonban mégsem került sor, és a projektet félretették. A Kísértet Lublón kizárólag magyar produkcióként valósult meg 1976-ban, Bán Róbert rendezésében. A főszerepeket Cserhalmi György, Bordán Irén, Garas Dezső és Kállai Ferenc játszották. Valószínű, hogy a Kállai által alakított uralkodó szerepét szánták annak idején Wellesnek.


RENDEZŐI FILMOGRÁFIA
* 2000: Moby Dick (rövidfilm) 
* 1993: Ez mind igaz (It's All True) (dokumentumfilm) 
* 1992: Don Quijote de Orson Welles 
* 1985: Orson Welles' Magic Show (rövidfilm) 
* 1984: The Spirit of Charles Lindbergh (rövidfilm) 
* 1982: Orson Welles' The Dreamers (dokumentumfilm) 
* 1981: Filming 'The Trial' (dokumentumfilm) 
* 1979: The Orson Welles Show (tévéfilm) (G. O. Spelvin néven)
* 1978: Filming 'Othello' (dokumentumfilm) 
* 1973: H mint hamisítás (Vérités et mensonges) (dokumentumfilm)
* 1972: A szél túloldala (The Other Side of the Wind) 
* 1971: London (rövidfilm) 
* 1970: The Golden Honeymoon (rövidfilm) 
* 1970: The Deep 
* 1969: The Southern Star (csak a nyitójelenetek) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1969: A velencei kalmár (The Merchant of Venice) (tévéfilm) 
* 1968: Halhatatlan történet (Histoire immortelle) (tévéfilm) 
* 1968: Bécs (Vienna) (rövidfilm) 
* 1965: Falstaff (Campanadas a medianoche) 
* 1965: Kincses sziget (Treasure Island) (rövidfilm) 
* 1964: Nella terra di Don Chisciotte (dokumentumfilm-sorozat) 
* 1962: A per (Le procès) 
* 1962: No Exit (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1960: Dávid és Góliát (David e Golia) (csak a saját jeleneteit) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1958: Az ifjúság forrása (The Fountain of Youth) (rövidfilm) 
* 1958: A gonosz érintése (Touch of Evil) 
* 1958: Portrait of Gina (dokumentumfilm) 
* 1956: Orson Welles and People (tévéfilm) 
* 1955: Around the World with Orson Welles (tévésorozat, 7 epizód) 
* 1955: Orson Welles' Sketch Book (tévésorozat, 6 epizód)
* 1955: Bizalmas jelentés (Mr. Arkadin) 
* 1955: Moby Dick Rehearsed (tévéfilm) 
* 1952: Othello, a velencei mór tragédiája (The Tragedy of Othello: The Moor of Venice) 
* 1950: The Unthinking Lobster (rövidfilm) 
* 1949: Black Magic (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1948: Macbeth 
* 1947: A sanghaji asszony (The Lady from Shanghai) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1946: Az óra körbejár (The Stranger) 
* 1943: Utazás a félelembe (Journey Into Fear) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1942: Az Ambersonok ragyogása (The Magnificent Ambersons) 
* 1941: Aranypolgár (Citizen Kane) 
* 1938: Too Much Johnson (rövidfilm) 
* 1934: The Hearts of Age (rövidfilm)


SZÍNÉSZI FILMOGRÁFIA 
* 1987: Someone to Love 
* 1986: Transformers (csak hang!) 
* 1984: Where Is Parsifal? 
* 1984: Gurikku no bouken (csak hang!) 
* 1983: Hot Money 
* 1982: Börleszk (Slapstick [Of Another Kind]) (csak hang!) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1982: Pillangó (Butterfly) 
* 1982: Wagner Velencében (Wagner e Venezia) (rövidfilm) (csak hang!) 
* 1981: Világtörténelem – 1. rész (History of the World: Part I) (mint narrátor) 
* 1981: Tales of the Klondike (tévésorozat) (mint narrátor) 
* 1981: Az ember, aki tudta a jövőt (The Man Who Saw Tomorrow) (mint narrátor) 
* 1981–1983: Magnum (tévésorozat, a The Big Blow és a J. 'Digger' Doyle című epizódokban) (csak hang!) 
* 1980: Sógun (Shogun) (tévésorozat) (mint narrátor) 
* 1980: Tajna Nikole Tesle 
* 1980: The Greenstone (rövidfilm) (mint narrátor) 
* 1979: Dupla McGuffin (The Double McGuffin) (mint narrátor)
* 1979: Muppet-show 
* 1979: The New Media Bible: Book of Genesis (mint narrátor) 
* 1978: A Woman Called Moses (tévéfilm) (mint narrátor) 
* 1978: A nagy csata (Il grande attacco) (mint narrátor) 
* 1977: It Happened One Christmas (tévéfilm) 
* 1977: Hot Tomorrows (csak hang!) 
* 1977: Rime of the Ancient Mariner (rövidfilm) (mint narrátor) 
* 1977: Some Call It Greed (mint narrátor) 
* 1976: Elátkozottak utazása (Voyage of the Damned) 
* 1975: Rikki-Tikki-Tavi (rövidfilm) (mint narrátor és szinkronhang) 
* 1974: Tíz kicsi indián (Ein Unbekannter rechnet ab) (csak hang!)
* 1973: Great Mysteries (tévésorozat, a Captain Rogers című epizódban) 
* 1972: A férfi, aki vacsorára jött (The Man Who Came to Dinner) (tévéfilm) 
* 1972: A kincses sziget (Treasure Island) 
* 1972: Necromancy
* 1972: Ismerd ki a nyuladat (Get to Know Your Rabbit)
* 1971: A tizedik nap (La décade prodigieuse) 
* 1971: Night Gallery (tévésorozat, a The Phantom Farmhouse/Silent Snow, Secret Snow című epizódban) (mint narrátor) 
* 1971: A Safe Place 
* 1971: Freedom River (rövidfilm) (mint narrátor) 
* 1971: London (rövidfilm) 
* 1971: Malpertuis 
* 1970: Is It Always Right to Be Right? (rövidfilm) (mint narrátor) 
* 1970: Waterloo 
* 1970: The Name of the Game (tévésorozat, a The Enemy Before Us című epizódban) (mint narrátor) 
* 1970: A 22-es csapdája (Catch–22) 
* 1970: Csináljátok, de nélkülem / Kezdődjék a forradalom, de nélkülem (Start the Revolution Without Me) 
* 1970: Levél a Kremlbe (The Kremlin Letter) 
* 1970: The Golden Honeymoon (rövidfilm) 
* 1970: The Deep 
* 1970: Upon This Rock (tévéfilm) (csak hang!) 
* 1969: 12+1 
* 1969: A neretvai csata (Bitka na Neretvi) 
* 1969: Dél csillaga (The Southern Star) 
* 1969: Harc Rómáért – II. rész: Az árulás (Kampf um Rom II – Der Verrat) 
* 1969: Tepepa, a hős bitang (Tepepa) 
* 1969: A velencei kalmár (The Merchant of Venice) (tévéfilm) 
* 1968: Harc Rómáért – I. rész (Kampf um Rom I) 
* 1968: House of Cards 
* 1968: Oidipusz király (Oedipus the King) 
* 1968: Halhatatlan történet (Histoire immortelle) (tévéfilm) 
* 1967: I'll Never Forget What's'isname 
* 1967: A Gibraltár tengerésze (The Sailor from Gibraltar) 
* 1967: Casino 007 / Casino Royale (Casino Royale) 
* 1966: Egy ember az örökkévalóságnak (A Man for All Seasons)
* 1966: Párizs ég? (Paris brûle-t-il?) 
* 1965: Falstaff (Campanadas a medianoche) 
* 1965: La fabuleuse aventure de Marco Polo 
* 1965: Kincses sziget (La isla del tesoro) (rövidfilm)
* 1964: The Finest Hours (dokumentumfilm) (mint narrátor) 
* 1963: A fontos személyek (The V.I.P.s) 
* 1963: Agymosás / RoGoPaG (A túró című epizódban)
* 1962: A per (Le procès) 
* 1961: Királyok királya (King of Kings) (mint narrátor) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1961: Tatárok (I tartari) 
* 1961: La Fayette 
* 1960: Austerlitz 
* 1960: An Arabian Night (tévéfilm) 
* 1960: Crack in the Mirror 
* 1960: Dávid és Góliát (David e Golia) 
* 1959: Hongkongi rév (Ferry to Hong Kong) 
* 1959: Compulsion 
* 1959: High Journey (rövidfilm) (mint narrátor) 
* 1958: A mennyország gyökerei (The Roots of Heaven) 
* 1958: Az ifjúság forrása (The Fountain of Youth) (rövidfilm) (mint narrátor és házigazda) 
* 1958: South Seas Adventure (csak hang!) 
* 1958: Vikingek (The Vikings) (mint narrátor) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1958: A gonosz érintése (Touch of Evil) 
* 1958: Hosszú, forró nyár (The Long, Hot Summer) 
* 1957: Man in the Shadow 
* 1956: Moby Dick 
* 1956: Ford Star Jubilee (tévésorozat, a Twentieth Century című epizódban) 
* 1955: Bizalmas jelentés (Mr. Arkadin) 
* 1955: Napóleon (Napoleon) 
* 1955: Gyilkosság három szólamra (Three Cases of Murder) 
* 1955: Moby Dick Rehearsed (tévéfilm) 
* 1954: Trouble in the Glen 
* 1954: A versailles-i kastély (Si Versailles m'était conté) 
* 1953: Lear király (King Lear) (tévéfilm) 
* 1953: Omnibus (tévésorozat) 
* 1953: Az ember, az állat és az erény (L'uomo, la bestia e la virtù)
* 1953: Return to Glennascaul (rövidfilm) 
* 1952: Trent utolsó kalandja (Trent's Last Case) 
* 1952: Othello, a velencei mór tragédiája (The Tragedy of Othello: The Moor of Venice) 
* 1950: The Black Rose 
* 1949: Prince of Foxes 
* 1949: A harmadik ember (The Third Man) 
* 1949: Fekete mágia (Black Magic) 
* 1948: Macbeth 
* 1947: A sanghaji asszony (The Lady from Shanghai) 
* 1946: Párbaj a napon (Duel in the Sun) (mint narrátor) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1946: Az óra körbejár (The Stranger) 
* 1946: A holnapért élni kell (Tomorrow Is Forever) 
* 1943: A lowoodi árva (Jane Eyre) 
* 1943: Utazás a félelembe (Journey Into Fear) 
* 1942: Az Ambersonok ragyogása (The Magnificent Ambersons) (mint narrátor) 
* 1941: Aranypolgár (Citizen Kane) 
* 1940: Swiss Family Robinson (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1938: Too Much Johnson (rövidfilm) 
* 1934: The Hearts of Age (rövidfilm)


FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
(Vastag betűvel írva azok a díjak, amelyeket megkapott, és azok a filmek, amelyekért díjazták.) 

Oscar-díj 
* 1942: Aranypolgár (legjobb forgatókönyv, Herman J. Mankiewiczcel együtt) 
* 1942: Aranypolgár (legjobb rendező, legjobb férfi főszereplő) 
* 1971: Tiszteletbeli Oscar-díj 

Amerikai Filmintézet 
* 1975: Életműdíj 

Amerikai Rendezők Szövetsége 
* 1984: Életműdíj 

Arany Málna-díj 
* 1983: Pillangó (legrosszabb férfi mellékszereplő)

BAFTA-díj 
* 1968: Falstaff (legjobb külföldi színész) 

Cannes-i Filmfesztivál 
* 1952: Othello, a velencei mór tragédiája (a fesztivál nagydíja, megosztva a Két krajcár reménység című filmmel)
* 1959: Compulsion (legjobb színész, megosztva Dean Stockwell-lel és Bradford Dillmannal ugyanezért a filmért) 
* 1966: Falstaff (a fesztivál 20 éves jubileumának különdíja) 
* 1966: Falstaff (technikai nagydíj, megosztva a Skaterdater című filmmel) 
* 1966: Falstaff (Arany Pálma-jelölés) 

Chicagói Filmfesztivál 
* 1978: Filming 'Othello' (Arany Hugo-díj) 

David di Donatello-díj
* 1983: Luchino Visconti-díj 

Fantasporto Filmfesztivál 
* 1993: Othello, a velencei mór tragédiája (legjobb film) 

Francia Filmkritikusok Díja 
* 1964: A per (legjobb film) 

Golden Globe-díj 
* 1982: Pillangó (legjobb férfi mellékszereplő) 

Los Angeles-i Filmkritikusok Díja 
* 1978: Életműdíj 
* 1993: Ez mind igaz (legjobb dokumentumfilm) (megosztva Myron Meisellel, Bill Krohnnal és Richard Wilsonnal ugyanezért a filmért)

Nyugat-berlini Filmfesztivál 
* 1968: Halhatatlan történet (legjobb film) 

Velencei Filmfesztivál 
* 1947: Az óra körbejár (legjobb film) 
* 1970: Életműdíj


2013. március 9., szombat

ORSON WELLES 2/1: EGY ZSENI MEGPRÓBÁLTATÁSAI

George Orson Welles (Egyesült Államok, Wisconsin, Kenosha, 1915. május 6. – Egyesült Államok, Kalifornia, Los Angeles, 1985. október 10.) amerikai színész, rendező, író és producer az egyetemes filmművészet egyik legjelentősebb alakja, aki jellegzetes bariton hangjáról is jól ismert. Színházban, rádióban és a filmvilágban egyaránt dolgozott. Nevéhez fűződik a rádiózás történetének legnagyobb visszhangot kiváltott műsora, a Világok háborúja (1938) című hangjáték, amely az Egyesült Államokban tömeghisztériát okozott. Az Aranypolgár (1941) című alkotását minden idők egyik legnagyobb filmjének tartják. Kimagasló tehetsége ellenére csak nagy nehézségek árán tudott rendezni, nemegyszer színészi gázsiját is be kellett fektetnie a produkcióiba. Filmjeit a gyártó stúdiók gyakran megcsonkították vagy átszerkesztették, egyes alkotásait pedig még befejezni sem tudta. Nincs a filmtörténetnek még egy olyan zseniális alkotója, akinek életművében ennyi be nem fejezett mozgókép, meghiúsult projekt és az alkotó szándékai ellenére megváltoztatott (megrövidített, átszerkesztett) film lenne, mint Wellesében. A rendezés mellett Welles folyamatosan vállalt színészi feladatokat is. Eleinte igyekezett igényesen megválogatni a szerepeit, később azonban anyagi okokból engednie kellett a színvonalból. Mások filmjeiben nyújtott színészi alakításai közül a legemlékezetesebbek (és Magyarországon a legismertebbek): A lowoodi árva – Jane Eyre (1943), A harmadik ember (1949), Moby Dick (1956), Hosszú, forró nyár (1958), A túró (1963), Egy ember az örökkévalóságnak (1966), Harc Rómáért (1968), A neretvai csata (1969), A 22-es csapdája (1970), Waterloo (1970), Elátkozottak utazása (1976). Egy lehetséges filmszerep miatt 1967-ben Magyarországon is járt. Háromszor nősült, mindegyik feleségétől egy-egy lánya született. Fia, Michael Lindsay-Hogg filmrendező egy házasságon kívüli kapcsolat gyümölcse. A hatvanas évek közepétől haláláig Welles múzsája, alkotótársa és élettársa a magyar–horvát származású Olga Palinkaš (művésznevén: Oja Kodar) volt. 


KARRIERTÖRTÉNET 
A kezdetek 
Orson Welles édesapja Richard Hodgdon Head Welles (1873–1930) feltaláló, édesanyja Beatrice Ives (1882/1883–1924) zongoraművész volt. A kisfiú a római katolikus vallás szellemében nevelkedett. Színvonalas művészeti oktatásban részesült: anyja példáját követve zongorázni tanult, és megismerkedett a festészet alapjaival is. Kétéves korában állítólag már akkora szókinccsel rendelkezett, mint egy intelligens felnőtt, háromévesen folyékonyan olvasott, ötéves korában bábszínházi előadásokat rendezett, kilencévesen pedig már Nietzsche filozófiájával ismerkedett. Noha a Welles család jómódúnak számított, Orson gyermekkora nem volt mentes a nehézségektől. 1919-ben a szülők elváltak, majd Chicagóba költöztek. Richard Welles egyik találmánya, egy biciklilámpa igen sikeresnek bizonyult, a férfi rengeteg pénzt keresett vele, de az alkohol rabjává vált, és végül felhagyott a munkával. Beatrice Ives zongoraművészként tartotta el a gyermekeit, legidősebb fiát, Dickie-t azonban tanulási nehézségek miatt intézetbe kellett adni. Az anya 41 éves korában hepatitisben hunyt el egy chicagói kórházban, négy nappal Orson kilencedik születésnapja után. A fiú érdeklődése a zene iránt anyja halálával lényegében kihunyt. 


Orsont ezután Dudley Crafts Watson vette magához, aki az Illinois állambeli Highland Parkban élt a családjával. Innen a fiú rövidesen megszökött, méghozzá Watson vele egykorú harmadik lányával, Marjorie-val. Egy héttel később találtak rájuk egy milwaukee-i utcasarkon: ének- és táncprodukciójukkal próbáltak pénzt szerezni a járókelőktől. A kaland után Orson a woodstocki Todd fiúiskolába (Todd School for Boys) került, itt érte édesapja halálhíre 1930-ban. Ezt követően Maurice Bernstein chicagói orvost nevezték ki az árván maradt kamasz hivatalos gyámjának. Az iskolában Orson egy kiváló tanár, Roger Hill – az intézmény későbbi igazgatója – hatása alá került. Hill egy ad hoc tanulási környezetet biztosított a tehetséges gyerek számára. Ez a módszer felbecsülhetetlen jelentőségű volt Orson képességeinek kibontakoztatásában, mivel módjában állt intenzíven foglalkozni azokkal a témákkal, amelyek különösen érdekelték. A Todd fiúiskola volt a terepe Welles első színházi kísérleteinek is: főleg Shakespeare művei foglalkoztatták. Érettségi után ösztöndíjat nyert a Harvard Egyetemre, ám nem iratkozott be, hanem úgy döntött, inkább utazgatni fog. Később egy ideig a chicagói Art Institute-ban tanult. Soha nem feledkezett el azonban egykori alma materéről, és világhírű művészként is rendszeresen ellátogatott az intézménybe, hogy megrendezze a tanítványok színpadi produkcióit, vagy tanácsokat adjon azokhoz.


Az első szakmai tapasztalatok 
Apja halálával Welles egy szerény örökséghez jutott, amelyből európai utazását fedezte. Javarészt gyalogosan (!) bejárta Írországot, ahol a festészetnek is hódolt. Jelentkezett a dublini Gate Színházban, ahol azt mondta magáról az igazgatónak, Hilton Edwardsnak, hogy egy híres Broadway-sztár. Edwards később azt állította, hogy valójában soha nem hitte el ezt a képtelen mesét, de annyira lenyűgözte Orson szenvedélyes lelkesedése a színpad iránt, hogy szerződtette. A lelkes fiatalember 1931-ben (tizenhat éves korában!) lépett először a Gate színpadára: a herceget alakította a Jud Süss című darabban. Nagy sikert aratott, melynek híre az Egyesült Államokba is elért. Dublini színészként persze kisebb szerepeket is eljátszott. Mire hazatért, külföldi sikerének emléke elhalványult, ezért érdeklődése az írás felé fordult. A Todd School számára írta az Everybody's Shakespeare és a The Mercury Shakespeare című munkáit, melyekkel a nagy brit drámaíró műveit akarta közelebb hozni a fiatal olvasókhoz. Célját elérte, mindkét mű több kiadást ért meg az elmúlt évtizedekben.


Welles a kiváló drámaíró, Thornton Wilder (1897–1975) ajánlására került be a New York-i színházi világba. 1933-ban három Off-Broadway-produkcióval turnézott Katharine Cornell társulatának tagjaként: a Rómeó és Júliában két szerepet is játszott. A darab Broadway-premierjét azonban törölték, mire a csalódott Welles szeretett alma materében rendezett egy drámafesztivált, amelyre meghívta a dublini Gate Színházból Micheál Mac Liammóirt és Hilton Edwardsot, illetve a New York-i színházi élet néhány kiválóságát. A program kirobbanó sikert aratott, aminek köszönhetően újra műsorra került a Cornell-féle Rómeó és Júlia. Ez a felújítás hívta fel John Houseman (1902–1988) figyelmét Wellesre. Houseman éppen egy Wall Street-i bankárról szóló darabot akart színre vinni saját színházában, és rögeszméjévé vált, hogy az ötvenes éveiben járó főszereplőt csakis a Cornell-előadásban látott ismeretlen fiatal színész játszhatja el. Orson igent mondott az ajánlatra, és ezzel egy évekig tartó, színvonalas szakmai együttműködés vette kezdetét, noha az ominózus darab csak három előadást ért meg. Nyilvánvaló tehetsége ellenére Welles nem keresett túl jól, ezért szerény színházi jövedelmét rádiózással egészítette ki. Ebben az időszakban több olyan színésszel is munkakapcsolatba került, akiket később saját színháza, a Mercury Theatre társulatába is meghívott. Szüksége is volt egyébként a pluszpénzre, hiszen ekkoriban már családos ember volt. 1934-ben nőül vette Virginia Nicholson chicagói színésznőt, aki három évvel később egy lányt szült neki, Christophert (nem tipikus lánynév!). A leányzó édesapja egyik filmjében (Macbeth, 1948) játszott először és utoljára. Felnőtt nőként gyermekpedagógiai könyveivel vált ismertté, melyeket Chris Welles Feder néven írt. Évtizedek múlva egy biográfiát vetett papírra az apjáról. A kiadó olyasfajta botránykönyvet szeretett volna, amilyet Christina Crawford írt a nevelőanyjáról, Joan Crawfordról. Chris azonban megtagadta, hogy bármi rosszat írjon az édesapjáról, és kijelentette, akkor inkább ne jelenjen meg a könyve. Szerencsére sikerült egy olyan kiadót találnia, amelyik elfogadta az elképzeléseit. 


Színházi munkák 
A főleg állástalan színészek számára létrehozott Federal Theatre Project a roosevelti New Deal politika részeként szerveződött. Az FTP-hez tartozott a Negro Theatre Project is, amelynek leghíresebb produkciója Shakespeare egyik királydrámája, a Macbeth alapján született meg. A cselekményt Welles – mint rendező – haiti környezetbe ültette át, ezért az előadás Voodoo Macbeth címen vált ismertté. A címszerepet John Carter, Banquót Canada Lee játszotta, a zenét Virgil Thomson szerezte. A premierre 1936. április 14-én került sor a harlemi Lafayette Theatre-ben. A nagy sikernek köszönhetően az előadást országos turnéra vitték, és amikor az egyik színész, Maurice Ellis megbetegedett, maga Welles ugrott be helyette. A kritikusok „csodagyerek”-nek nevezték a húszas évei elején járó Orsont. A Federal Theatre Project bemutatói között megtalálható volt Eugène Labiche egyik komédiája, az Olasz szalmakalap, és Christopher Marlowe drámája, a Doctor Faustus is. Az 1937-ben bemutatott The Second Hurricane című operett szereplőgárdájában felbukkant Joseph Cotten, Welles későbbi jó barátja és gyakori munkatársa. Nagy nehézségek árán került a közönség elé egy másik operett, a The Cradle Will Rock, melynek premierjét a Maxine Elliott Színházban gazdasági okokból az utolsó pillanatban törölték. Más források úgy tudják, valójában burkolt cenzúráról volt szó, mivel a mű társadalombírálata teljesen egyértelmű volt. Az elérhető jegytulajdonosokat Welles tájékoztatta arról, hogy a premier mégsem marad el, de helyszíne a néhány háztömbnyivel odébb található New Century Theatre lesz. Azok a zenészek és színészek, akik szakszervezeti tagok voltak, megtagadták, hogy az új helyszínen játsszanak, az előadást tehát a rögtönzések jellemezték. A közönség jól reagált minderre, ezért a színház még két hétig játszotta ezt a verziót. (Az előadás kalandos történetéről 1999-ben Tim Robbins forgatott filmet Broadway 39. utca címmel.)


Elsősorban a The Cradle Will Rock körüli bonyodalmak miatt Welles és Houseman szakított a Federal Theatre Projecttel, és 1937 augusztusában új társulatot szerveztek Mercury Theatre néven. Welles látta el az ügyvezető producer (executive producer) teendőit. A Mercury Theatre-hez olyan művészeket hívott, akikkel évek óta együtt dolgozott, mint például Agnes Moorehead, Joseph Cotten, Dolores del Río, Ray Collins, George Coulouris, Frank Readick, Everett Sloane, Eustace Wyatt és Erskine Sanford. A Mercury Theatre egy Shakespeare-darab, a Julius Caesar erősen átdolgozott változatával mutatkozott be a közönségnek. A cselekményt Welles a jelenbe, a fasizálódó Olaszországba ültette át: Cinna például nem a tömeg, hanem a titkosrendőrség által hal meg. A szerepet alakító Norman Lloyd visszaemlékezései szerint az előadás ezen a ponton mindig megállt, mert a közönség bő tízperces tapssal jutalmazta a jelenetet és magát az előadást, amelyet a kritikusok is jól fogadtak. Mindazonáltal rövid idő múlva Welles érdeklődésének homlokterében már nem a színház, hanem a rádió állt úgy színészként, mint rendezőként és producerként. A címszerepet alakította az általa adaptált és rendezett Hamletben. A Mutual Broadcasting System rádióállomás lehetőséget nyújtott A nyomorultak feldolgozására: a hétrészes adaptáció jelentős sikert aratott. A kedvező fogadtatásnak köszönhetően a CBS heti egy órát biztosított Welles és a Mercury Theatre számára, hogy irodalmi klasszikusokat mutassanak be az éter hullámain. A The Mercury Theatre on the Air című show kísérőzenéjét Bernard Herrmann – később Hitchcock kedvenc zeneszerzője – komponálta, aki Welles egyik állandó munkatársa lett.


Világok háborúja 
1938. október 30-án, keleti zónaidő szerint este 8 órakor sugározta a CBS a Világok háborúja című rádiójátékot, amely H. G. Wells 1898-ban publikált azonos című regénye alapján készült. Welles ötlete tulajdonképpen egyszerű volt: úgy építette fel a rádiójátékot, mintha egy igazi rádióműsort szakítana félbe a marslakók támadásáról szóló hír. A hallgatók reagálása őt magát is meglepte. Noha a műsor legelején, majd adás közben és után is többször bemondták, hogy csupán egy fikciós rádiójátékról van szó, a kialakult tömeghisztériát jó ideig nem lehetett kezelni. Emberek ezrei hitték el, hogy halálsugarakkal felfegyverzett földönkívüliek lepték el az Egyesült Államokat, és könyörtelenül elpusztítják az ellenük küldött fegyveres erőket. Több átjátszó állomás végül félbeszakította az adást. Az újságok másnap az országos méretű pánikról cikkeztek, és Welles egy csapásra közismert személyiség lett. Sokan azonban őt tették felelőssé a kialakult helyzetért, és szigorú felelősségre vonását követelték. A művész, miközben élvezte a személye körüli felhajtást, rádiós ismertsége okán jogosan értetlenkedett: „De hát oly sok korábbi rádiójátékom után hogyhogy nem ismerték fel a hangomat?” (Welles bariton hangja meglehetősen jellegzetesnek számított a szakmában.) Néhány nappal később egyik beszédében maga Adolf Hitler említette lekicsinylően azt az amerikai tömeghisztériát, amelyet a Világok háborúja váltott ki. A CBS kötelezte Wellest és a Mercury Theatre-t, hogy soha többé ne használja műsoraiban a „Megszakítjuk az adásunkat…” kezdetű fordulatot. A műsor támogatója, a Campbell Soup Company messzebbre ment, és a botrány miatt a The Mercury Theatre on the Airt átkeresztelte The Campbell Playhouse-ra, amely 1940-ig létezett. Orson Welles és H. G. Wells egyébként a híres eset után két évvel találkoztak személyesen először és utoljára: 1940. október 28-án egy San Antonió-i (Texas állam) rádióállomás egyik műsorában beszélgettek egymással.


Az első filmtervek 
A Világok háborúja körüli felhajtás a filmszakma érdeklődését is felkeltette. A hollywoodi RKO Pictures meglepően előnyös szerződést kötött az ifjú titánnal: a cég lemondott mindenféle ellenőrzési és befolyásolási jogáról, és teljesen szabad kezet adott Wellesnek abban, hogy mit és milyen formában kíván megvalósítani. Elképzeléseinek csupán egyetlen előzetes korlátot szabtak: a költségvetést. Emiatt nem valósulhatott meg első filmterve, amely Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényén alapult. (Erre a Conrad-műre épült Francis Ford Coppola Apokalipszis, most című klasszikussá vált 1979-es drámája is.) Welles úgy tervezte, hogy szubjektív kamerát használ majd a forgatáskor. Az RKO azonban nem volt hajlandó finanszírozni a projektet, mivel a költségvetési terv jelentősen meghaladta az előre megállapított keretet. Anyagi okokból hiúsult meg Cecil Day-Lewis (a többszörös Oscar-díjas színész, Daniel Day-Lewis édesapja) The Smiler With the Knife című regényének tervezett filmváltozata is, bár az elutasításban szerepet játszott az is, hogy az RKO Pictures vezetői kételkedni kezdtek a női főszerepre kiszemelt Lucille Ball képességeiben. Közben a támogatóval való nézeteltérések miatt Welles megvált a The Campbell Playhouse-tól, amelyet John Houseman egyedül vitt tovább. Saját film helyett Welles végül narrátorként mutatkozott be az RKO-nál: a Swiss Family Robinson (1940) című filmhez kölcsönözte a hangját. 


Aranypolgár 
Az RKO Pictures azonban nem azért szerződtette az ifjú géniuszt, hogy minden filmtervére nemet mondjon, ezért a harmadik projekt, az Aranypolgár zöld utat kapott. A történet főszereplőjét, Charles Foster Kane-t Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíró állítólag a nagy hatalmú sajtócézárról, William Randolph Hearstről mintázta, míg Susan Alexander Kane alakját Hearst szeretője, Marion Davies ihlette. Mankiewicz személyesen ismerte a párt, de megromlott a velük való kapcsolata, ezért mindkettőjüket előnytelen megközelítésből ábrázolta, különösen Daviest. Az idők folyamán komoly vita alakult ki arról, hogy ki is írta tulajdonképpen a forgatókönyvet. Hivatalosan Mankiewicz és Welles közös munkájáról van szó, melyért mellesleg mindkét művész Oscar-díjat kapott. Pauline Kael amerikai újságírónő 1974-es könyve szerint a szkriptet valójában Herman J. Mankiewicz egyedül írta, ezt az állítást azonban számos filmtörténész mindmáig hevesen vitatja. Mindazonáltal Mankiewicz (úgy gondolom, teljes joggal) megsértődött azon, hogy Welles később többször is kizárólag saját magának tulajdonította a forgatókönyvet. Azt állította, hogy a rendező annak idején plusz tízezer dollárt ajánlott fel neki azért, hogy lemondjon nevének feltüntetéséről a főcímen. Az ügyben annak idején végül az Amerikai Forgatókönyvírók Szövetsége döntött: mindkét művész nevét fel kellett tüntetni, de Mankiewiczé került az első helyre.


Welles egyébként tagadta, hogy Hearst lett volna Kane kizárólagos modellje. A főhős megalomániáját ugyanis Robert McCormick, Howard Hughes és Joseph Pulitzer személyisége is befolyásolta. Különösen határozottan utasította vissza azt a feltételezést, hogy Susan Kane-t Marion Daviesről mintázták volna. Welles szerint Davies – a filmhősnővel ellentétben – tehetséges színésznő és figyelemre méltó asszony volt, ámbár úgy gondolta, Hearst pártfogása végső soron ártott Marion karrierjének. Az Aranypolgár Kane halálával kezdődik. Egy újságíró megpróbálja rekonstruálni a sikerember életét a hozzá közelállók megkérdezésének módszerével. A visszaemlékezések során Welles gyakran felborítja az időrendet merész ugrásaival, melyekhez nem kevésbé merész formai megoldások társulnak. Bizonyos jelenetekben jószerivel nincs is vágás, gyakori a „békaperspektíva”, illetve a gyors perspektívaváltások, melyekhez a világítási technikák sokfélesége társul. Az Aranypolgártól datálódik a „szubjektív kamerahasználat” a filmvilágban. Gregg Tolandot Welles a világ leggyorsabb operatőrjének nevezte. Noha már a premier napjaiban is szép számmal jelentek meg elismerő kritikák, a film mégsem lett igazán sikeres. Volt, aki kerek perec kimondta, hogy az Aranypolgár nagyon nagy film, de olyan alkotás, amelyet senki nem néz meg kétszer. A pénzügyi kudarc nyomósabb indoka azonban az volt, hogy Hearst minden cáfolat ellenére úgy gondolta, a film tulajdonképpen róla szól. Valóságos hadjáratot indított az Aranypolgár ellen, megtiltotta például, hogy a tulajdonában lévő sajtóorgánumok foglalkozzanak a filmmel. Sőt még azt is kilátásba helyezte, hogy a bojkottot kiterjeszti az RKO Pictures többi filmjére is, amennyiben Wellesé széles körű forgalmazásba kerül. Akciója nem volt eredménytelen: az Oscar-jelölések és a forgatókönyvért kapott díj ellenére a film anyagilag bukásnak bizonyult. Az RKO Pictures ezért 1942-ben módosította a Wellesszel kötött szerződést. A rendező későbbi alkotásai már igen mostoha körülmények között, a végső vágás joga nélkül készültek, némelyiket nem is sikerült befejeznie. 


Az Ambersonok ragyogása 
Welles következő filmje, Az Ambersonok ragyogása (1942) Booth Tarkington Pulitzer-díjas regényén alapul. A könyvet Welles korábban már adaptálta a The Campbell Playhouse számára. Az elfoglalt Gregg Toland helyett Stanley Cortez állt a felvevőgép mögé. Cortez aprólékossága miatt a forgatás elhúzódott, a költségvetést pedig túllépték. Szerződésének módosításával azonban Welles elveszítette az utolsó vágás jogát, az RKO pedig ragaszkodott az optimista befejezéshez és a melodramatikus hangvételhez. Ennek érdekében a terjedelmes családeposzt több mint negyven perccel megrövidítették. Emiatt Welles izgalmas formai kísérletei az összetett kameramozgásokkal, a mélységélességgel és az Antonionit jócskán megelőző hosszú beállításokkal nem érvényesültek igazán. Noha fennmaradtak Welles jegyzetei arról, hogy milyennek képzelte a filmet, az RKO által kivágott anyag elveszett. Bernard Herrmann annyira felháborodott azon, hogy az általa írt zenét is megrövidítették, hogy követelte neve eltávolítását a stáblistáról. A durva beavatkozások ellenére gyakran elhangzanak olyan vélemények, hogy Az Ambersonok ragyogása még csonka formájában is minden idők legjobb amerikai filmje. Az opuszt 1991-ben az Amerikai Kongresszusi Könyvtár a fokozott védelmet élvező amerikai filmörökség részévé nyilvánította. 


Közjátékok 
Az RKO felkérésére Welles szerepet vállalt Norman Foster Utazás a félelembe (1943) című filmjében, amelyben Joseph Cotten – az Aranypolgár és Az Ambersonok ragyogása főszereplője – is játszott. Mindketten részt vettek a forgatókönyv megírásában is. Welles későbbi visszaemlékezései szerint akkora káosz jellemezte a forgatást, hogy bizonyos jeleneteket igazából nem is Foster rendezett, hanem az, aki éppen a legközelebb állt a kamerához. Ez a valaki olykor éppen ő volt. Az Aranypolgár és az Utazás a félelembe közötti periódusban a CBS egy olyan új rádióműsort ajánlott a rendezőnek Orson Welles Show címmel, amelynek félórás adásidejét novellák, humoros szkeccsek, versek és zeneszámok töltenék ki. Welles elfogadta a felkérést, de rövidesen kénytelen volt módosítani az eredeti koncepción, mivel a hallgatóknak nem tetszett a műsor revü jellege. Néhány adás után az Orson Welles Show lényegében egyetlen, körülbelül félórás történet előadására korlátozódott, a Mercury Theatre egykori művészeinek közreműködésével. A show első adását 1941. szeptember 15-én sugározták, az utolsót 1942. február 19-én. A tizenkilenc adásból mindössze nyolcnak a felvétele maradt fenn. 


Ez mind igaz 
Még javában bonyolódott a helyzet Az Ambersonok ragyogása vágása és az Utazás a félelembe forgatása körül, amikor Nelson Rockefeller és Jock Whitney felkérték Wellest, hogy forgasson egy dokumentumfilmet Dél-Amerikáról. Az amerikai kormány ugyanis látványosan szerette volna kifejezésre juttatni, hogy jószomszédi politikát folytat, és ezzel elejét akarta venni annak, hogy a második világháborúban a latin-amerikai országok esetleg a tengelyhatalmak befolyása alá kerüljenek. Welles egészségügyi okokból mentesült a katonai szolgálat alól, ezért úgy gondolta, a tervezett dokumentumfilmmel a maga módján mégiscsak eleget tehet hazafias kötelességeinek. A forgatás helyszíne részben a riói karnevál volt. Az esemény fix időpontja miatt Welles igyekezett, hogy minden függőben lévő munkáját befejezze a karnevál kezdetéig, beleértve Az Ambersonok ragyogása vágását is. Ez nem jött össze: a film végső verzióját a jóváhagyása nélkül készítették el, ráadásul a távolból nem is tudott sokat tenni, hiszen – mint arról szó volt – módosított szerződése szerint már nem illette meg az utolsó vágás joga. A dél-amerikai dokumentumfilm, az Ez mind igaz költségvetése egymillió dollárt tett ki, melynek felét az amerikai kormány állta.


Welles belemerült a munkába, és a dokumentumfilmet játékfilmes elemekkel egészítette ki. Arról a négy szegény halászról akart szólni, akik 1941 őszén 2400 kilométert hajóztak egy primitív tutajon azért, hogy az embertelen élet- és munkakörülményeikről szóló petíciót személyesen adhassák át Getúlio Vargas brazil elnöknek. Welles a Time magazinban olvasott először a népi hősökké vált halászokról, akik vállalták a filmezést. Vezetőjük, Manoel Olimpio Meira (beceneve: Jacaré, vagyis Alligátor) azonban 1942 májusában egy forgatási balesetben elhunyt, amikor az egyik tutajról az óceánba zuhant, és egy alattomos áramlat a mélybe rántotta. Maradványai (feje és karjai) egy héttel később kerültek elő egy több száz kilós cápa gyomrából. Meira állítólag nem akarta vállalni a veszélyes jelenetet, Welles azonban akkora összeget ajánlott fel neki, amelyet a nincstelen férfi nem tudott visszautasítani. Az RKO – melynek vezetése akkoriban jelentősen átalakult – igyekezett kihátrálni a tehertétellé vált produkcióból: csökkentették a költségvetést, és visszahívták a stáb javát. Welles viszont ragaszkodott ahhoz, hogy befejezze a filmet. Ehhez csupán csekély mennyiségű fekete-fehér nyersanyagot és egy hangfelvételre alkalmatlan kamerát biztosítottak neki. A jelenetet ugyan sikerült befejezni, de magát a forgatást nem. Az RKO hivatalos közleményt adott ki, mely szerint Welles forgatókönyv nélkül ment Brazíliába, és ott elherdált egymillió dollárt. Az Ez mind igaz fennmaradt anyagát csak 1993-ban mutatták be.


Átmeneti évek 
Az Ambersonok ragyogása bukása és az Ez mind igaz csődje után a Hollywoodba visszatért Orson Welles egyetlen stúdiónál sem kapott rendezői megbízást. Jobb híján újra rádiós munkákat vállalt: a CBS két új sorozatot ajánlott fel neki, mindkettő heti rendszerességgel jelentkezett. A Hello Americans 1942. november 15. és 1943. január 31. között került adásba. Célja ugyanaz volt, mint az Ez mind igaznak: Amerika jószomszédi politikájának demonstrálása. A közönség azonban nem fogadta jól a műsort, amelyet ezért megszüntettek. A másik műsor, a repülés fejlődéséről szóló Ceiling Unlimited szponzora a Lockheed cég volt. Az adás házigazdájának szerepkörét rövidesen Joseph Cotten vette át Wellestől. Mindkét műsorban közreműködött az egykori Mercury Theatre néhány művésze. Ebben az időszakban Welles egyre aktívabb szerepet vállalt az amerikai és a nemzetközi politikai életben, markáns megállapításainak széles körű terjesztésére a sajtót választotta. 1943 és 1948 között – Rita Hayworth filmcsillaggal kötött házassága éveiben – elsősorban színészként ténykedett a filmszakmában, így például Edward Rochestert játszotta a Jane Eyre 1943-as filmváltozatában (rendező: Robert Stevenson). Felbukkant a harcoló katonák és a civil lakosság szórakoztatására készített Follow the Boys (1944) című filmben is: egy bűvésztrükköt adott elő, melynek részeként „kettéfűrészelte” Marlene Dietrichet. Ő maga inkább a feleségével szerette volna előadni ezt a mutatványt, de Harry Cohn, a Columbia Pictures feje elutasította Hayworth szerződtetését.


Miközben rendezőként nem kapott munkát, Welles filmszínészként nagy és tartós népszerűségnek örvendett. 1944-ben újabb lehetőséget kapott a rádióban: a Mobil Oil szponzorálta új műsorát, amely Orson Welles' Almanac címmel szép sikert aratott. Ennek köszönhetően meghívást kapott a The Jack Benny Show-ba. Itt elsősorban komikusi vénájára lett volna szükség, a közönség azonban nem fogadta el őt komédiásként. Ennek elsődleges okát a rossz forgatókönyvek jelentették, melyek silány minőségére Welles időnként az élő adásban panaszkodott. Néhány hónappal később a Mercury Wonder Show című műsorával kezdett turnézni a katonai táborokban. Fellépéseit a The Jack Benny Show is közvetítette, ezáltal a műsor háborús felhangokat kapott. A Mercury Theatre eredeti művészei közül ekkor már csak Agnes Moorehead dolgozott Wellesszel. 1944 végén a The Jack Benny Show adását törölték a nem megfelelő fogadtatás miatt. A Pabst Blue Ribbon (egy sörmárka) illetékesei a This Is My Best című műsor rendezését bízták Wellesre, de kreatív nézeteltérések miatt rövidesen megváltak tőle. A New York Post külön hasábot biztosított az írásainak, melyek az Orson Welles' Almanac főcímet kapták, akárcsak korábbi sikeres rádióműsora. A lap elsősorban hollywoodi pletykákat várt volna, Welles viszont politikai témájú cikkeket írt. Mondani sem kéne, hogy a New York Post – nem teljesült elvárásai miatt – végül beszüntette szóban forgó rovatát. 


Az óra körbejár 
A második világháború befejezését követő náciüldözések adták Az óra körbejár (1946) ötletét, amely Edward G. Robinson, Loretta Young és Welles főszereplésével készült. A rendező vonzódása a téma iránt érthető: a háború alatt egyértelműen antifasiszta magatartást tanúsított, állítólag ő írta Roosevelt elnök náciellenes beszédeinek nagy részét. A film cselekménye arról szól, hogy egy amerikai kisvárosban álnéven rejtőzködik egy veszedelmes náci háborús bűnös, aki persze különféle bonyodalmak után lelepleződik. Formai szempontból Az óra körbejár a Wellestől megszokott igényességgel készült: a kameramozgás, a fények és árnyékok játéka, a szimbolika mind a mondanivaló szolgálatában állnak. Ez volt az első amerikai játékfilm, amelynek egyik jelenetében náci haláltáborokról készült filmfelvételek láthatók. Mindazonáltal Welles nem igazán szerette ezt az alkotását, amely az utókor megítélése szerint is egy gyengébb munkája. Objektív értékeléséhez azonban nem árt tudni, hogy egy körülbelül félórás jelenetet ki kellett vágni belőle, és mire az eredeti változat helyreállítása szóba jöhetett, addigra a kivágott anyag elveszett. Az óra körbejár hivatalos verziója túlságosan magán viseli az aktuálpolitika hatását, és helyenként nem mentes a didaktikus megoldásoktól sem. Nagyon valószínű azonban, hogy a divatos író, Stephen King innen merítette az Apt Pupil című regénye ötletét, amelyből Bryan Singer Az eminens (1998) című, meglehetősen középszerű filmjét forgatta. Az óra körbejár egyébként közkincsnek számít, az 1973-ban lejárt szerzői jogokat ugyanis a gyártók valamiért nem újították meg. 


A sanghaji asszony 
A film noir hatását tükröző A sanghaji asszony (1947) Welles egyik legnagyobb bukása volt, és mindmáig egyik legvitatottabb alkotásának számít. Általános vélekedés szerint az opusz cselekménye rendkívül zavaros, ugyanakkor egyre erősödik az a nézet, hogy az Aranypolgár jelentőségével vetekedő mestermunkáról van szó. Filmtörténeti legendák szerint A sanghaji asszony úgy született, hogy Wellesnek sürgősen pénzre volt szüksége egy színdarab előadásához. Minden meggyőző készségét latba vetve felhívta Harry Cohn hollywoodi producert, hogy van egy nagyszerű filmötlete, melyet 50 ezer dollár azonnali átutalása fejében hajlandó lenne megcsinálni. Cohn a sztori címe iránt érdeklődött, Welles pedig a telefonfülke melletti könyvesbódé kínálatából találomra bediktálta egy ponyvaregény címét: A sanghaji asszony. A film kudarcának egyik oka a színészi imázs problémája volt. A női főszerepet ugyanis Welles második felesége, a sikerei csúcsán álló Rita Hayworth alakította, ám a közönség nem tudta elfogadni a színésznőt a korábbi alakításaitól eltérő szerepkörben. (A házaspár nem sokkal a bemutató után elvált.) Cohnnak egyáltalán nem tetszett A sanghaji asszony eredeti változata, és miután nem tudott megállapodni a rendezővel, a végső vágást Welles nélkül végezték el. A filmkrónikák úgy tudják, az opusz óriási anyagi veszteséggel zárult, és tulajdonképpen végleg tönkretette Welles hollywoodi karrierjét. A rendező azonban évekkel később cáfolta ezt a tévhitet: szerinte A sanghaji asszony nem volt különösebben ráfizetéses, és nem annak kudarca miatt, hanem új lehetőségeket keresve, önként távozott Európába.


Macbeth 
Welles mindenre hajlandó volt annak érdekében, hogy a Republic Pictures szerződtesse őt a Macbeth (1948) alacsony költségvetésű filmváltozatának megrendezésére. Hangsúlyozta, hogy stilizált (vagyis olcsó) díszleteket és jelmezeket képzelt el, az utószinkron megspórolása érdekében pedig a hangot előre felvennék lemezre, és utólag játszanák a képsorok alá. A shakespeare-i szöveg radikális átalakításon ment keresztül, egyes szövegek az új koncepció szerint máshová kerültek vagy teljesen kimaradtak. Welles alkotásai közül vizuális stílus tekintetében a mindössze 23 nap alatt leforgatott Macbeth áll a legközelebb az Aranypolgárhoz: mindkettőre a hosszú beállítások és a mély fókuszú kameramunka jellemző. A Macbethben kitűnő példát jelentenek a kameramunkára azok a beállítások, amelyekben a címszereplő a kép előterében áll fenyegető hatást keltve, míg a többiek mélyen a háttérbe kerülnek. A Republic Pictures eleinte az alkotó jelentőségéhez méltó odafigyeléssel kezelte a produkciót, ám ez a hozzáállása idővel megváltozott. A legelső negatív kritikák miatt a Macbeth széles körű forgalmazását majdnem egy évvel elhalasztották, és mégiscsak szinkronizálták, mivel a kritikusok kifogásolták, hogy a szereplők a skót angolt beszélik, ámbár az volt a hiteles ebben a drámában. Welles európai távolléte miatt a társproducer és barát, Richard Wilson vette kezelésbe a filmet. Beavatkozása elsősorban a filmzenét érintette. Miután váratlanul hazatért, Welles a Republic Pictures kívánságára hajlandó volt húsz percet kivágni és narrációt felvenni, hogy a nehezebben követhető részek közötti átmeneteket érthetőbbé tegye. Az opusz Amerikában megbukott, Európában viszont megértőbben fogadták, egyik lelkes híve maga Jean Cocteau volt. Az 1970-es évek végén a Macbeth teljesen felújított változatban került újra forgalomba, a korábbi verziót pedig fokozatosan visszavonták. A felújított kópia Welles eredeti elképzeléseit tükrözte, már amennyire lehetett, tekintettel arra, hogy a korábban fel nem használt anyagok egy része elveszett. 


Európai évek 
Welles 1947 végén bejelentette, hogy a „szabadság”-ot választja, és Európába távozik. Elvállalta Cagliostro szerepét a Fekete mágia (1949) című filmben. Orosz származású partnere, Akim Tamiroff oly mély benyomást tett rá, hogy a következő két évtizedben négy saját filmjébe is meghívta. Welles színészi karrierjének egyik csúcspontját Carol Reed A harmadik ember (1949) című film noirja jelentette, amelynek forgatókönyvét Graham Greene írta. További főszereplők: Joseph Cotten, Alida Valli és Trevor Howard. A cselekmény helyszíne Bécs, közvetlenül a második világháború után. Harry Lime (Welles) meghívására az osztrák fővárosba érkezik Holly Martins, amerikai író (Cotten). A személyes találkozásra nem kerül sor, mert Lime időközben egy balesetben meghalt. Az elhunyt barátaival folytatott beszélgetések azt a gyanút ébresztik Martinsban, hogy Lime-ot valójában meggyilkolták… A harmadik ember kiemelkedő sikert aratott – ebben Anton Karas emlékezetes filmzenéje is nagy szerepet játszott –, Welles azonban nem élvezhette az ebből származó anyagi előnyöket, mert egy fix összegért előre lemondott százalékos részesedéséről. Harry Alan Towers brit rádiós producer feltámasztotta Lime karakterét a The Lives of Harry Lime című új sorozata számára. A szériához Anton Karas új zenei témákat írt. A siker ezúttal sem maradt el, a The Lives of Harry Lime egy évig futott nagy érdeklődés mellett. Welles később azt állította, hogy néhány epizódot valójában ő írt – ezt Towers határozottan cáfolta –, melyek a Bizalmas jelentés (1955) című későbbi alkotása forgatókönyvének alapjául szolgáltak.


Következő saját filmje, a megint Shakespeare-dráma alapján forgatott Othello (1952) a korábbiaknál is nagyobb nehézségek között született meg: a forgatás három évig tartott. A pénzhiány miatt Európában és Marokkóban forgattak, és amikor már jelmezre sem futotta, két jelenetet egy törökfürdőben vettek fel. A rendezőnek olykor még a stábtagok gázsijára se volt pénze. Emiatt Desdemona szerepét három színésznő is visszaadta, míg végül a negyedikkel minden jelenetet sikerült felvenni. A Macbethre jellemző hosszú beállításokat az Othellóban rövid snittek váltották fel. A film Arany Pálmát nyert az 1952-es cannes-i filmfesztiválon megosztva Renato Castellani Két krajcár reménység (1952) című alkotásával. Az Othello az elmúlt évtizedekben legalább háromféle változatban került forgalomba. A cannes-i fesztiválverzió az egyik, amely utoljára 1990-ben jelent meg VHS-en Franciaországban. A második verziót 1955-ben adták ki az Egyesült Államokban. Ezt is Welles állította össze, de állítólag nem önszántából végezte el a változtatásokat, ezért filmtörténészek úgy tartják, a cannes-i verzió az igazi. 1994-ben az amerikai Criterion kiadó forgalomba hozta ezt a második verziót, Welles lánya, Beatrice azonban jogi ellenlépéseket tett, és a kiadványt vissza kellett hívni a piacról. 1992-ben ugyanis már megjelent a Beatrice Welles irányításával készített restaurált változat, amely az 1955-ös vágáson alapul, bár természetesen több ponton eltér attól. Az egymillió dolláros költségvetésből készült új változatot eleinte kedvezően fogadták, később azonban filmtörténészek igen élesen bírálták, sőt szakszerűtlennek nevezték. Az eredeti zeneszerző, Angelo Francesco Lavagnino – akivel Welles egyébként igen elégedett volt – fia például azt állította, a Beatrice-féle változat oly mértékben változtatta meg a filmzenét, hogy azt már nem lehet Lavagnino munkájának tekinteni.


1952 és 1954 között Welles filmszínészként dolgozott, illetve újabb rádióműsorokban vállalt közreműködést. A korábban már említett rádiósorozat, a The Lives of Harry Lime néhány epizódjának ötlete alapján rendezte a Bizalmas jelentés (1955) című filmjét, amelyet igen szerény költségvetésből forgattak Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban és Németországban. Welles játszotta a főszerepet, egy amnéziás milliomost, aki felfogad egy férfit, hogy derítse ki múltjának titkait. További szereplők: Paola Mori – Welles harmadik felesége, akit Billie Whitelaw szinkronizált –, Akim Tamiroff, Michael Redgrave, Katina Paxinou és Mischa Auer. Ahogy az már korábban többször is megesett, végül Welles közreműködése nélkül született meg a hivatalos változat. A producer, Louis Dolivet – aki az 1940-es években még támogatta a művész politikai ambícióit – lassúnak találta a vágás folyamatát, ezért maga vette kézbe a dolgokat. Akciójának eredményeként ötféle verzió is megjelent: kettő spanyol, három pedig angol nyelven. A film eredeti címe, a Mr. Arkadin is ekkor változott meg Bizalmas jelentésre. Welles később úgy nyilatkozott, a Bizalmas jelentés tönkretétele élete legnagyobb katasztrófája. 2006-ban a Criterion egy restaurált változatot jelentetett meg, amely neves Welles-szakértők bevonásával készült. A szakemberek a hiányosan fennmaradt anyagból a rendező eredeti elképzeléseihez a lehető legközelebb álló változatot állítottak össze. 


1955-ben Welles két tévésorozatot rendezett a BBC-nek: az első, a The Orson Welles Sketchbook hat része egyenként tizenöt perces volt, a második, az Around the World with Orson Welles, hét részből állt. Különösen a második széria volt figyelemre méltó, melyben a dokumentált tények az alkotó személyes meglátásaival keveredtek. A hetedik rész témája az ún. Gaston Dominici-ügy volt. A francia kormány nyomására ezt az epizódot végül nem fejezték be, Welles halála után azonban rekonstruálták, és VHS-en is kiadták. (A francia Gaston Dominicit 1954-ben halálra ítélték azzal a váddal, hogy két évvel korábban meggyilkolta a birtoka közelében kempingező Jack Drummond brit biokémikust, annak feleségét és a házaspár tízéves lányát. A közfelháborodás miatt a halálos ítéletet életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták. De Gaulle elnök 1959-ben humanitárius okokból elrendelte Dominici szabadlábra helyezését, ugyanakkor örökre kizárta mindenfajta amnesztia és jogorvoslat lehetőségét az ügyben, amely mindmáig a francia igazságszolgáltatás leghomályosabb esetei közé tartozik. Dominici bűnösségét ugyanis nem sikerült egyértelműen bizonyítani, ámbár a férfi – talán valamelyik családtagja védelme érdekében – beismerő vallomást tett.) 1958-ban Welles egy körülbelül harmincperces dokumentumfilmet forgatott Portrait of Gina címmel, amelyben a világhírű filmdíva, Gina Lollobrigida is megszólalt. Az „isteni Lollo” elégedetlen volt azzal, ahogyan ábrázolták őt – törtető fiatal színésznőként –, ezért nem járult hozzá a forgalmazáshoz. Az egyetlen megmaradt, de jelöletlen kópiát a rendező a párizsi Ritz Hotelban felejtette, ahol az a talált tárgyak osztályára került, és csak Welles halála után vették elő. Egy olasz filmfesztiválon végre bemutatták, Lollobrigida azonban jogi lépéseket tett, így a Portrait of Gina hivatalosan továbbra sem látható.


A gonosz érintése 
Még 1956-ban Welles kis időre visszatért Hollywoodba, ahol különféle rádió- és tévéműsorokban vállalt közreműködést. Az ifjúság forrása címmel John Collier egyik történetét filmesítette meg a Desilu Productions megbízásából. Az opusz eredetileg egy tévésorozat pilotja lett volna, de erre a célra nem találták alkalmasnak, ezért bemutatójára 1958-ig várni kellett. Ekkor viszont elnyerte a kimagasló rádió- és tévéprodukciók számára alapított Peabody-díjat. Ebben az időszakban jelentkeztek először Welles súlyproblémái, amelyek a későbbiekben egészsége jelentős megromlásához vezettek. 1958-ban forgatta A gonosz érintése című film noirját, amely hivatalosan ugyan Whit Masterson egyik regényén alapul, ám Welles – aki maga írta a szkriptet – azt állította, sosem olvasta a könyvet. A Universal Pictures egyébként csak színészként akarta foglalkoztatni – Hank Quinlan, a korrupt rendőrkapitány szerepében –, a főszerepet játszó filmsztár, Charlton Heston azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a rendezést is Wellesre bízzák. További szereplők: Joseph Cotten, Marlene Dietrich, Janet Leigh, Akim Tamiroff, Mercedes McCambridge és Gábor Zsazsa. Marlene Dietrich Welles első szavára igent mondott, a producerek eredetileg nem is tudtak esetleges szerepléséről. Miután értesültek a dologról, nem akarták kihagyni a lehetőséget, hogy a produkciót Marlene nevével is reklámozzák, ezért megemelték a gázsiját. Maga Welles azonban ingyen végezte a forgatókönyvírói és rendezői munkát. A forgatás egyébként gördülékenyen zajlott, időben és költségvetésen belül ért véget. 


A Universal szakemberei már csak a sztárparádé miatt is el voltak ragadtatva egészen addig, amíg meg nem nézték az elkészült filmet. Utána viszont azonnal átszerkesztették az opuszt, bizonyos képsorok újraforgatását rendelték el, és a cselekmény érthetősége érdekében új bevezető jeleneteket tartottak szükségesnek. Welles egy 58 oldalas listában foglalta össze saját javaslatait, ám ezek többségét a Universal figyelmen kívül hagyta. Az átszerkesztett és megcsonkított 93 perces változat mindazonáltal szép sikert aratott Európában, különösen Franciaországban. Nagy hatással volt az akkoriban kibontakozó francia új hullám, a nouvelle vague alkotóira, és bizonyíthatóan hatott Alfred Hitchcock Psycho (1960) című klasszikusára is. 1976-ban forgalomba hozták A gonosz érintése 108 perces verzióját is, amelyet lényegében rendezői változatként hirdettek, noha gerincét az 1958-as filmhez pótlólag felvett jelenetek alkották. Bő húsz évvel később Walter Murch Welles fentebb említett 58 oldalas jegyzetei alapján kísérletet tett az eredeti alkotói elképzelés utólagos megvalósítására, de a Welles-féle legelső vágás addigra már elveszett. Ezért Murch bizonyos jeleneteket kénytelen volt a Universal hivatalos verziójából átvenni. A Universal ezt az új változatot már csak szűk körű moziforgalmazásban mutatta be, viszont DVD-n is megjelentette. Szó volt arról, hogy Murch verziója részt vesz az 1998-as cannes-i filmfesztiválon is, Beatrice Welles azonban megakadályozta a bemutatót. Legfőbb kifogása az volt, hogy a restauráláshoz nem kérték ki a tanácsait és a beleegyezését.

(folyt. köv.)