De belül fenekedik ellene,
hogy mint Helénát Páris, oly keményen
a két karjába kapja aznap éjen.
Mindazonáltal szánja is nagyon,
tudván, mi várja, milyen fájdalom.
Magában ím ekképpen esdekel:
„Az Úr adná, hogy jól szenvedjed el
szúró-döfő nagy hevességemet;
bár félek: élve ugyan nem lehet.
Inkább óvlak, mint hogy még bántsalak!
Hanem az éjszaka leszállna csak,
s nem reggelig: örökké tartana.
Csak menne már a sok vendég haza!”
És küzdeti a vágya emberül
– a tisztesség határain belül –,
eltávolítani vendégeit.
A búcsú perce lassan közelít;
hogy ettek-ittak, hoppsz! a táncokat!
Szétszórtak édes fűszerszámokat;
körül örömben úsznak mindenek,
csak egy apród, Damian nem tart velek,
Januarius hússzeletelője.
Téboly kísérti, bár elfutna tőle,
ordíttatná a puszta fájdalom,
úgy May-be habarodott, hogy nagyon!
Venus fáklyája mart sebet belé,
amint tánc közben hozzá érteté.
Búvában hát apródunk lefeküdt;
nem szólok róla egy fia betűt,
dobálja csak magát ide-oda,
míg meg nem könyörül rajt asszonya.
Ó, tűz! ágy szalmájában lobbanó!
Ó, ellenség! küszöböd koptató!
Hamis szolga, ki hozzád hűtelen!
Kígyót melengettél a kebleden!
Ilyen komisz bajjal ne verjen Isten!
Ó, Januarius! mi vár e frigyben?
Első borát még meg sem ízleled,
s asztalnokod, tulajdon embered
már főzi ellenedre mérgeit.
Az Ég kegye talán csak megsegít!
Mert inkább a pestises nyavalya,
mint ilyen hamisok szolgálata!
Pályaívét a nap befutja rendben;
nincs módja már tovább időzni fennen.
Íme, az éjszaka köpenyegét
– mely durva s mindenek felett setét –
körülborítja a világ felett;
oszlik nagy hálálkodás közepett
a menyegzősök víg vendéghada.
Viháncosan hajtanak mind haza,
ahol ki-ki kedve szerint teszen,
s időben lefeküsznek rendesen.
Feküdne Januarius hamar,
tovább fenn mulatozni nem akar;
kupája fűszeres borral teli,
mi férfias hevét csak tüzeli,
s kéznél egyéb erősítő szerek,
ahányról Konstantin locsog-fecseg
az átkozott De coitu lapjain;
mindegyiket sorra próbálja ím.
S belső barátait bizgatja még:
„Most már benneteket is áldjon Ég;
csak csöndben, itt a búcsú ideje.”
Utolszor még koccintanak vele,
s lefektetik ímé függönyös ágyba
a menyasszonyt, ki válik halaványra,
a pap fölötte áldást telleget;
tovább ott téblábolni nem lehet.
És Januariust May üdesége
serkenti csicsijára, ölelésre,
csak győzze társa, paradicsoma;
durva szakálla úgy karistola,
a tüskebokor sem oly élesen,
főként pedig a borotvált helyen.
May gyenge bőrihez dörzsölgeti:
„Ó, kedvesem – hízelkedik neki –,
nagy kínt szerzek neked, amíg leszállok,
de vétkemért, kicsim, ne sújtson átok.
Mindazonáltal, jól gondolj bele,
hogy semmi dolognak nincs mestere,
ki jó munkát gyorsan véghezviszen.
Az én dolgom e helyt ráér igen;
amíg csak jólesik, játszódhatunk,
mivel igaz hitestársak vagyunk,
és áldott legyen a közös iga.
Tettünkbe hát leledzhet-é hiba?
A hitveseddel sosem vétkezel,
minthogy ujjad se vágja késed el;
játszódnunk hát törvény szerint szabad.”
Serénykedik, míg hajnal nem hasad;
akkor felül az ágyban peckesen,
hogy borba mártott piskótát egyen,
s csap éktelen danászást azután,
közbe nejét csókolgatá buján.
Nem tombol egy csikó sem tüzesebben;
locsog, miként egy tarka szarka cserren,
petyhüdt tokája lógón löbögő,
míg énekel: „Hahá! hohó! höhő!”
Ki tudja, mit gondolt May, nézve őt,
az ösztövér nyakú énekelőt,
egy ingben és fején hálósityak?
Eh, ölelés! neki az semmi csak!
És szól a lovag: „Most lepihenek;
nappal továbbra ébren mért legyek?”
Azzal ím elaluszik, kába fejjel,
de primakor nagy nyújtózkodva felkel;
a zsenge May pediglen, asszonya,
négy napig szobájába bujdosa,
ahogy ifjú asszonyok közt szokás.
Mert hát akármilyen fáradozás,
ha nem pihensz, soká nem bírható.
Ez mindenekre áll, az színvaló,
emberre és állatra egyaránt.
Most pedig Damian jő, a szánva szánt,
kinek May-ért megszakad a szive.
Ezt kérdem tőle, halljatok ide:
„Ó, nyomorult, Damian, mi lesz veled?
A kínt még új kínnal tetézheted,
ha ennyit mond csak: – »Nem!« – a zsenge May
s hiába állsz panaszoddal elé;
elárul, s mit tesz Januarius?
Innét – azt mondom – akkor messzi fuss!”
Venus tüzén sül-fől szegény beteg,
egyre a vágya miatt kesereg,
s mert mire úgy az élete neki,
egy nagy fohásszal kockára veti:
titkos levélre szánja el magát,
belésűrítve önnön bánatát
egy panaszosan zengő balladába,
ifjú úrnője, May kezébe szánva.
Inge alatt függ selyemtarsolya,
szíve fölött, elrejti hát oda.
A fényes esküvő delén a hold
az égen a Bika jegyébe volt,
s onnét akkor a Rákba átmene.
Szobájában az ifjú May helye;
nemes szokás szerint ott ül maga.
Tilos neki az ura asztala,
míg három-négy napot nem tölt igyen;
aztán nem szólja már meg senki sem.
Eltölte May magába négy napot;
mikor a nagymise elmondatott,
terítve áll ímé a díszterem,
s ott ül urával May is ékesen.
Egyszer csak felkiált a házigazda,
ahogy vizsgán tekint a szolgahadra:
„Szűz Mária! ez meg hogyan lehet,
hogy nem Damian szolgál ki engemet?
Olyan nyavalyába esett talán?”
Apródjai álltanak oldalán,
és mentegetik a távollevőt
betegségével a lovag előtt,
különben soha nem késlekedik.
„Kár – mondja Januarius nekik –,
mert derekabb apród nincs senki nála!
Igen nagy kár volna szegény halála:
eszes, megfontolt és tapintatos;
ahány apród, az ő nyomán tapos.
És férfias jellem, azt mondhatom;
tehát használható ember nagyon.
De étkezés után személyesen
meglátogatom, s jő May is velem,
csöpp enyhítő vigaszt vivén neki.”
És Januariust dicsérgeti
nemes szaváért a vendégsereg,
ki, mert kedves asztalnoka beteg,
segít szegény fiú baján vigasszal.
„Úrnőm – folytatja még –, bontván az asztal,
hölgytársaiddal innen menjetek,
s ha már szobátokban időztetek,
derék apródom, Damiant, arra kérlek,
mind kegyes oltalmatokba vegyétek;
de nem hagyom magára én sem őt,
csak hadd tartok elébb kis pihenőt.
Siess, mert csak akkor látogatom,
ha elalszol elébb oldalamon.”
Azzal szavát be is bevégezé,
és egy inast hívat maga elé,
és ad parancsokat, olyat-ilyet.
May ím a beteg Damianhoz siet,
megy valahány vendég-hölgye vele.
A beteg ágyára lecsüccsene,
s vigasztaló igéket mond neki.
Az meg a kedvező percet lesi,
aztán erszény, levél – elő, nosza!
Abba vagyon megírva szándoka,
hát May kezébe adja szótalan,
és nagyot sóhajt a boldogtalan,
úrasszonyát kérlelvén nagy esennen:
„Ne semmisíts meg árulással engem,
mert állhatok hamar halál elé.”
Erszényét rejti a keblébe May,
s útjára – mint ez illendő – megyen,
Januariushoz egyenesen,
ki ágya szélén várva üldögél.
Csókjával és öleléseivel
fogadja őt s nyomban lefekteti;
de May, mintha dolgára menne ki,
hová mindenki jár, még kioson.
Damian írása a papiroson;
elolvassa s apróra szaggatá,
s az árnyékszékbe szórja ím alá.
Nos, töprenghet a szép May eleget –
az öreg férj mellett keres helyet,
ki alszik, míg magát föl nem kaholja,
s mert ifjú hitvesét kívánja szomja,
azt kéri, teljesen pucér legyen;
minek ruha rajt fölöslegesen?
S tetszik? nem? – May engedelmeskedik.
De ha finnyás itt köztünk némelyik,
csitt Januariusról, s hogy vele
poklot vagy mennyet érze-e neje.
Munkálkodtak, míg nem csengett vala
esti imára a harang szava.
A véletlen, avagy maga a végzet,
a természet rendezte az egészet?
A csillagok az égboltozaton?
Mert szerencsés vala az alkalom,
hogy Venus dolga felett egy levél
(erről ahány okos tudós beszél!)
a kerítőknek kerítője légyen.
Csak a nagy Isten tudja ezt az égben,
mondván, ok nélkül nincs semmi dolog;
se eszem-nyelvem erre nem forog.
Igaz való, hogy azon sebtiben
a szépséges May elbúsul igen
a beteg Damian rossz állapotán,
és hajszolja magát későn-korán,
apródjuk vigasza hogyan lehet.
„Eh! – mondja. – Mért ne töltsem kedvemet?
Mindenki közt, megfogadom ezennel,
csak őfelé fordulok én szivemmel,
ha ingén kívül nincs is egyebe.”
Lám, a nemes szív részvéttel tele.
E példa is mutatja, hogy a nők
a bölcs nagylelkűséget kedvelők.
Zsarnok is akad köztük, épp elég,
kinek hideg a szíve, mint a jég,
ki Damiant könnyen veszni engedi,
semhogy maga adná kegyét neki;
s hozzá örvendez az ilyen gonosz,
hogy büszkesége még halált okoz.
May nemes szíve csurdig szánalom;
levelet ír még ama szent napon,
s a kért kegyet neki ígéri ő,
csak két dolog hibázik: hely s idő,
és amiért olyan igen hevül,
akkor a vágya szerint teljesül.
Azzal a kellő percben ügyesen
May újra betegéhez elmegyen,
és hoppsz! a levelet feje alá;
hadd olvassa, ha kedve volna rá.
Végül suttyomban, nézdegélve szét,
szorítja hevesen Damian kezét,
s megy már („gyógyulj meg!”, ez csak óhaja),
hívatja Januarius haza.
És másnapra meggyógyul a beteg,
baj-bú sehol: vígan sürög-sereg,
kicsípte-csinosította magát,
lesvén lesi úrnője óhaját,
és lapul, hogyha int neki ura,
hogy soha jobban nem lapult kutya.
Mindenkit nyájasan körülforog,
mert a ravaszkodás hasznos dolog,
ha valaki dicséretre vadász;
hát Damianunk nevét zengte a ház.
Hanem most Damian dolgát elhagyom,
és a mesét tovább gombolygatom.
Az boldog ember, sok nagy bölcs szerint,
ki a gyönyörre gyönyört kér megint.
Ím Januarius is így teszen,
lovaghoz illőn, tisztességesen,
az életét vigasságokra szánja.
Előkelő a háza; és ruhája
királyi öltözéknek megfelel.
A sok ezt-azt hogyan meséljem el?
Köztük egy kert, kőfallal keritett;
nem láttam s nem hallottam még ilyet!
Szentuccse: oly tündökletes vala,
hogy láttára az is elcsuklana,
ki A rózsa regényét írta rég;
Priapos ékes szava sem elég,
bár ő minden kerteknek istene,
ahány csudás dolog ott rejteze:
legszebb egy kút, babérfákkal fedetten.
Plutó s neje, tündérek nagy seregben,
Proserpina és népe ott örül,
gyakran viháncolón a kút körül,
hogy daluk-táncuk messze hírre kelt.
Az öreg Januarius e kert
rejtett szépségeinek a bolondja;
kis kapuja kulcsára nagy a gondja,
magával hurcolá mindenkoron,
de másnak csitt! veheti bár zokon.
Ha kedve jő, mindjárt leróható
kertje ölén a hitvesi adó,
hát nyáridőn sűrűn oda megyen,
May s ő van ott, kettes-édesdeden;
az ágyban nem művelnek oly csodákat,
mint ama kertben sikerrel ahányat.
Így hát a kéj bőséges földi juss,
mit ott szerez May s Januarius.
De földi örömre ne bízd magad,
mert annak egy napon vége szakad.
Jaj, forgandó szerencse! fel-le, fel-le!
Fejeddel skorpióként hízelegsz te,
de lesed: jön-e csípni alkalom,
mert farkadban ölő méreg vagyon.
Múló öröm: Jaj, méreg édese!
Te szörnyeteg! jobban ki festene
tünékeny és csaló világokat?
Így-úgy, de becsapsz hű-szívűt sokat!
Januarius is azt szenvedi,
hogy barátságot hazudtál neki,
s vakká tevéd: mindkét szemére vak;
bajában a halált kívánja csak.
A nemes Januarius, szegény,
a kéj, öröm s jósora közepén
szeme világát veszti hirtelen.
Hullatja könnyeit keservesen;
a féltékenység lángja mar belé,
félvén, hogy kész a ballépésre May.
Az volt a legtitkosabb óhaja:
pusztulna May, és vele ő maga,
semhogy holta után vagy életében
más hitvese, sőt szeretője légyen.
Mint párjavesztett bús vadgerlice,
éljen maga, siratván őt szive.
De túl egy-két keserves hónapon
enyhülni kezdett a nagy fájdalom,
s belátta, tenni úgyse tudna mást,
békén viselte az őt ért csapást,
csak egy dolog fájt változatlanul:
féltékeny vala, méghozzá vadul,
hogy rosszabb a halálnál tébolya;
nem engedé magába May-t soha
még otthon sem egy percre egyedül;
kocsizni nem megy, és lóra sem ül,
mert rajta Januarius keze.
May két szeme mindig könnyel tele,
olyan nagyon szereti Damianát;
vagy elemészti egy napon magát,
vagy óhaja szerint övé leszen;
szívét a kín döfölte éktelen.
Damian búsult a másik oldalon;
kit embert bánatok bánata nyom,
nem volt senki olyan; mert nappal-éjjel
egy szót soha nem válthat kedvesével,
efféle szándéka sem lehetett:
nem látta Januarius megett,
az May kezét el nem hagyá pedig.
De sok titkon mutogatott jelig
s levélig értik a szerelmesek:
egymás felől ugyan mit higgyenek.
Ó, Januarius, mért láss akár
oly messze, meddig szállva száll madár?
A látó éppen úgy megcsalható,
mint a vak ember – ez a színvaló.
Lám, Argus, kinek száz szeme vala,
s hová akart, oda is kukkana,
csak megvakult; de vannak (s még sokan!),
kik mást hisznek erről bizonyosan.
De hagyjuk! Ne szólj szám, nem fáj fejem!
May, kit előbb elhagytam hűtelen,
a kertkapu kulcsáról lopva, halkkal,
mintát veszen, szokás szerint viasszal,
kijátszva férje vak voltát csunyán.
Damian meg ment May szándoka után,
és egy hamis kulcsot mesterkedett.
Ennél soká időznöm nem lehet,
mert a kulcs körül zsong-bong valami;
ha vártok, módotok lesz hallani.
Ó, nagy Ovidius! milyen igaz,
hogy a szerelmeseknek semmi az,
mi fondorlatban más kimelegedne!
Pyramus és Thisbe a példa erre:
hiába állt őr minden oldalon,
ők átsuttogtak a süket falon.
Fene fortély volt, nem akármilyen!
De a mi dolgunk sürgető igen.
Nos, még be sem köszönte július,
nagy vágyat érzett Januarius,
hogy jót mulasson ifjú hitvesével
a kertben, hova a világ nem ér el.
Ekként szól May-hez egy szép reggelen:
„Úrnőm, szerelmem! kelj fel, hitvesem!
A légben ím galambok hangja kél;
nyirkos esőivel elmúlt a tél;
galamb-szemeidet uradra vessed!
Ó, édesebb a bornál a te melled!
Bezárolva körös-körül a kert;
szívemre, lásd, a kín ostora vert,
de rád gyanú árnyékot nem vetett,
mert ártatlan vagy mindenek felett.
Jövel, mulass velem hát, gyöngyalak;
társul s vigaszul választottalak.”
Efféle unt igékkel kérlelé.
Közben Damiannak jelet inte May,
hogy a hamis kulcsokkal előremenjen.
Kinyitja az a kaput nagy ügyesen,
és úgy besurran, abba nincs hiba,
nem látja-hallja meg emberfia;
benn egy bokor alá ül csendesen.
Megy Januarius, vakon megyen,
May vezeti, kezét szorítva lép;
ím ott a kert, az üde, csuda szép:
gyorsan becsapja a rácsos kaput.
„Nos – mondja –, ide ember sose jut,
csak én, s te, hőn imádott feleségem.
Mert az Istenre, ki fenn ül az égben,
inkább halált reám, csúfságosat,
semhogy magam megbántsam páromat!
Mért választottalak, mondd, tégedet?
Számítgatást rám kenni nem lehet;
egy hajtott csak: a puszta szerelem.
És bár itt állok vakon, öregen,
légy hű hozzám, nem mondom oktalan;
hármat nyersz el vele, figyeld szavam:
Krisztus szívét, s nagy becsülést azáltal,
s földem, marháim, fényes palotámmal,
okmány szerint a kezedre adom,
hamarost: a holnapi szent napon.
Hogy lelkem üdvözüljön, arra kérlek,
pecsételd meg egy csókkal, drága lélek!
Féltékenységem megbocsásd nekem;
úgy szívembe ivódtál, kedvesem,
hogy érezvén csudás szépségedet,
s mellette tulajdon vénségemet,
azt gondolom, halál marjon belém,
de nélküled mi végre éljek én;
azért mondom, hívem, hogy látva láss.
Csókolj meg, s jöhet a sétálgatás.”
Szavát a lovag ezzel végezi;
May nyájas arccal fölfelel neki,
de még egy sort sír, sírdogál elébb:
„Talán nem lelkes az asszonycseléd?
Nekem is van lelkem s becsületem!
Az én asszony voltom szeplőtelen,
ahogy aznap a te kezedbe tettem,
mikor a pap hozzád kötötte testem,
miért is – nem csűröm a szót ugyan –
figyelmezz ide hát, nagy jó uram:
ne keljen föl az a nap rám soha,
vagy legyek oly halálnak sorsosa,
milyet rongy nő megérhet, hogyha szégyen
s gyalázat okozója volna vérem.
Ha ellened, uram, vétkezne May,
egy zsákba kössed meztelen belé,
és fojtsd a legközelebbi folyóba.
Nemes hölgy vagyok, nem lotyók lotyója!
A férfi mind lehet hűtlen s galád,
hanem csak minket, nőket ér a vád.
Más kibúvót nem tudtok, azt hiszem,
mint féltékenykedni; de azt igen!”
Azzal picit köhintve néz oda,
hol Damian a bokorban guggola,
és ujjaival adva jeleket
egy teli gyümölcsfára integet,
hogy mászna föl; az mászik is hamar,
mert érti jól, May mi csudát akar,
úgy Januarius, a férje sem
indult volna el ama jeleken.
May egy levélben meghagyá neki,
emezt-amazt hogyan kell érteni.
Most hagyom őt a körtefán magában,
s a házasokat sétálni vidáman.
Az égbolt aznap derűs-kék vala;
szétáradt Phoebus aranysugara
a fényben örvendő virágokon.
Az Ikrekben időzött akkoron,
de még alig hagyá a Rákot el,
amelyik jegynek ura Jupiter.
És úgy esett a nevezett napon:
ott sétálgatott a más oldalon,
Plutó, aki a tündérek feje,
s kíséretül sok udvarhölgy vele,
Proserpina királynéval az élen,
úrnőjük megett lépegetve szépen,
míg az a kertben virágot szedett.
(Zengett Claudianus eleget
az ő történetükről valaha.)
Nos, a tündérkirály lehuppana
az üde és zöld pázsitra, s ime
így szól Proserpinához ültibe:
„Ki dönthetné meg azt az igazat,
mi, elhihedd, napi tapasztalat,
azaz: a nő született hitszegő.
Hány történetet hozhatnék elő
hűtlenségetek bizonyítanom!
Ó, bölcsek bölcse! Kincses Salamon!
Hagytál örökül oly dicső igéket,
melyek híján egy ember meg nem élhet,
aki előtt fő helyen áll az ész.
Az emberi jóságról így beszélsz:
»Ezer férfi közt egy szem jóra leltem,
de nők közt nem találtam én egyet sem.«
Jól látta ő gonoszságotokat!
És Jézus, Sirák fia sem sokat
dicsért, ha volt is rólatok szava.
A tűz vagy a pestises nyavalya
eméssze testetek ma este még!
Ímhol ez a lovag: tisztes, derék;
s mert vak, öreg, saját színe előtt
egy házabeli szarvazza fel őt;
ott ül a kéjhajhász bitang a fán!
De van Plutónak hatalma talán,
és szánakozván a vak lovagon,
szeme világát visszaadhatom,
mikor ilyen gazság kel ellene;
hadd lássa: mint kurválkodik neje,
saját s egyszersmind mások szégyenére.”
„Add hát – így Proserpina, felesége –,
de én anyám apjára esküszöm,
hogy May, s utána minden nő külön,
tanácsokat kap tőlem, kitünőket,
s akármi bűnön éri férjük őket,
hazudjanak csak rendületlenül,
és végül ők kerekednek felül.
Egy nő sem vész el válasz szűkiben:
Felőlünk vizslathat a férj igen,
ha tetten ér: tagadni kész vagyunk,
sírunk, esküszünk s még mi támadunk,
hogy mint a liba, néztek ostobán.
Fölöttem hatalmaskodnál, komám?
Az a zsidó, nos, az a Salamon,
sok buta nőt talált, nem tagadom,
de, bár ő jó asszonyra nem akadt,
tudok sereggel oly férfiakat,
kik hű s erényes nőket vettek el.
E vádra hány vértanú nő felel,
Krisztus hű követői mindahányan!
Ugyan van a római krónikákban
hű nőknek épp elég példázata!
Ne haragudj, de ha úgy is vala,
hogy jó asszony sosem került elé;
ítéletébe te nyugodj belé,
mert ezt értette ezen: senki nincsen
oly jó, mint a Háromságban az Isten.
Az egy-istenre! mire jó neked,
hogy Salamon dolgát tekergeted?
Templomot épített? Hagyjál vele!
Eh, dús kincsei és dicső neve!
Közben uralt hamis isteneket;
tilalmasabbat nem is tehetett!
Nem érdekel dicséreted szava:
bálványimádó s nagy buja vala,
ki vénen még Istent is elhagyá.
És ha az nem tekint szánón alá,
apja érdemeért, kímélve őt,
hát elveszti trónját idő előtt.
Rólunk sokat összeirkáltatok,
de mit nekünk galád rágalmatok!
Én is asszony vagyok, muszáj beszélnem;
mért öklendezzek a lenyelt igéken?
Locskának tartott minket Salamon?
A kontyom épségére mondhatom,
hogy akitől a nőkre sár frecseg,
annak magam is rosszal fizetek!”
„Úrnőm – felel Plutó –, már megbocsáss;
feladom, de köt a fogadkozás,
hogy a lovagot látóvá teszem,
s nincs mód sehogy másítanom ezen.
Királynak nem illik hazudnia!”
„Királynénak sem – így Proserpina –,
leszen May válaszában bölcsesség!
A szószaporítás immár elég,
mert köztünk ez a nagy harag mire?”
Most Januariust mondom ime:
sétál a szép May oldalán a kertben,
s rikkantgat, hogy a zöld harkály se szebben:
„Szeretlek! s mindig! mindenek fölött!”
Addig sétál a kerti fák között,
míg ama körtefa alá kerül,
melyen Damian vígan repesve ül,
a frisses zöld lomb sűrűjébe fenn.
Nos, May, a szép, akkor keservesen
sóhajtozásba kezd: „Ó, jaj, hasam!
Akármi lesz, elszánom rá magam,
hogy a fenti körtét megkóstolom,
vagy a halál segít csak kínomon,
oly mód kívántat a kis zöld gyümölcse.
Az égre is! segítésemre jöszte!
Mert ha egy asszonynak ez a baja,
nem ér vele föl semmi nyavalya;
hiába vágyik? pípet kap belé.”
Kezét ura jajgatva tördelé:
„Hogy mászna, bár lenne itt inasom!
Ó, mint segíthetek neked vakon?”
Felel May! „Ó, segítenél tehát?
Karold csak átal a fa derekát,
s – bizalmadat bár nehezen adod –
felmászok én, minek az inasod;
csak léphessek a hátadra, uram.”
„Csak lépj! az hiba nem lehet ugyan!
A szívem vére is tiéd akár!”
Legörnyed, s lép az a hátára már;
egy hoppsz! s fenn a fa tetejében ím.
(Ne rójjatok meg, kérlek, hölgyeim;
hogyan beszéljen, aki faragatlan?)
May köpenyét gyorsan felhúzza Damian,
és az illő helyre toszul keményen.
Plutó, látván, hogy megesett a szégyen,
ad a lovagnak két látó szemet,
hadd lásson oly híven, ahogy lehet.
Megörvend Januarius nosza,
hogy úgy senki nem, semminek, soha,
de látón is mindjárt May kell neki;
tehát szemét a fára fölveti,
s mit lát? Damiant ügyködni May körül;
s miként? oly ige számra nem kerül,
mert alja módon kéne szólanom.
Hó, bőg Januarius, s még nagyon!
Anya sír úgy, ha meghal gyermeke:
„Segítség! – zengi a kertet tele. –
Asszony! mit nem csinálsz, te vakmerő?”
„Csitulj, uram – felel meg erre ő. –
Eszed használd s ne ordibálj sokat;
lám, meggyógyítottam vakságodat.
Úgy éljek, hogy nem hazudok neked!
Mondták: meggyógyítom hamar szemed,
de csak egy módon – ezt ne vedd zokon! –,
ha fán egy emberrel dulakodom.
Tanúm az Úr, ki fennen őrködik.”
„Eh, dulakodni! jól bement tövig!
– így a lovag. – Kínpadot érdemeltek!
Felnyársalt biza! Csak hiszek szememnek!
Ha nem, akasszanak fel engemet!”
Felel May: „Rossz a gyógyszer, úgy lehet,
különben látnál tökéletesen,
s nem mondanál ilyen csúfat nekem.
Ha látsz is, még elég homályosan.”
„Eh – szól amaz –, nem látnak így sokan!
Istennek hála, jó mindkét szemem;
láttam, mit tett veled a becstelen!”
„Csal a szemed, uram! – feleli May. –
Jóságomért a hála ez imé!
Hogy újra látsz, szépen fizetsz ki engem!”
„Úrnőm! – szól Januarius esennen. –
Jer le, s bocsásd meg, mert gyaláztalak;
csak rám hullnak vissza a rossz szavak.
De higgy el, kérlek, mindenegy betűt:
úgy láttam, hogy Damian veled feküdt,
s szoknyád mellig felgyűrte a pimasz.”
„Gondolhatod, igaz vagy nem igaz;
de – mondja May – az ébredés ilyen,
álmából kelve ugyan senki sem
tökéletes látó, csak kuka-kába,
míg, uram, föl nem ébred igazába!
Épp így, ki régen tapogat vakon,
nem láthat jól tüstént, azt mondhatom;
előbb furcsábban érezi magát,
mint amikor már egy-két napja lát.
A szemed káprázása nagy leszen,
mire meginten láthatsz rendesen.
Vigyázz, míg a dühöd el nem vakít!
Sok ember látni vél egyvalamit,
pedig egészen más, mit látni vél.
Ki rosszul lát, az rosszul is itél.”
Azzal a fáról fűbe huppana.
S lőn dürrögő a jó lovag szava;
csók, ölelés! nohát, csak győzze May,
hasát szép finoman ütögeté,
aztán a palotába mentenek.
Most vigadjatok, kérlek, emberek!
Több szóm ím Januariusra nincsen;
Krisztus s Szűz Mária reánk tekintsen!
Kormos István fordítása
[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer:
Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi:
L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]