2014. július 26., szombat

MARCO BELLOCCHIO

Marco Bellocchio (Olaszország, Emilia-Romagna régió, Piacenza megye, Bobbio, 1939. november 9.) olasz rendező, író és producer az 1960-as évek közepén tört be a filmvilágba. Debütáló játékfilmje, az Öklök a zsebben (1965) a „lázadó filmművészet” iskolateremtő darabja. Alkotásai többségét harcias politikai elkötelezettség jellemzi, ugyanakkor a reális motívumokat szívesen elegyíti szürreális elemekkel. Második alkotói korszakában (1976 után) több irodalmi adaptációt is rendezett, és bátran nyúlt az olasz történelem kényes témáihoz (Aldo Moro meggyilkolása, Mussolini első házassága). Explicit képsorai miatt vált botránykővé A test ördöge (1986) című filmje. Műveinek többsége sajnos nem jutott el a magyar mozikba, több-kevesebb késéssel a televízióban és retrospektív rendezvényeken láthattuk néhány filmjét. Egyike volt Pasolini közeli barátainak, két filmjében is szinkronfeladatot vállalt. Mindkét gyermeke a színészi pályát választotta, többször is forgatott velük. 


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Marco Bellocchio apja ügyvéd volt, anyja tanárnő. Szigorú katolikus nevelést kapott. A Keresztény Testvérek iskolájában végezte el a gimnázium első két osztályát, és a San Vincenzo kollégiumban lakott. Tanulmányait a szerzetesek irányítása alatt álló gimnáziumban folytatta Lodiban. Érettségi után felvételt nyert a milánói Sacro Cuore katolikus egyetem filozófia szakára. Ezzel párhuzamosan beiratkozott egy műkedvelőknek létesült színiakadémiára, de nem fejezte be, mert profi akart lenni. Ennek érdekében Rómába költözött, mivel a fővárosban volt a Centro Sperimentale di Cinematografica (Filmművészeti Főiskola) székhelye. Kezdetben a színész szakra járt, majd átment a rendező szakra, és ott kapott diplomát 1962-ben. Tehetségének köszönhetően ösztöndíjasként Londonba utazhatott, a Slade School of Fine Artsra. Itt védte meg doktori disszertációját, amelynek témája Michelangelo Antonioni és Robert Bresson színészvezetése volt.


Öklök a zsebben 
Néhány rövidfilm után Bellocchio 1965-ben rendezte meg első nagyfilmjét, a részben önéletrajzi ihletésű Öklök a zsebbent. Elkészítéséhez családja és barátai nyújtottak támogatást. Fivére, Tonino például ötvenmillió lírát adott, édesanyja pedig saját otthonát engedte át a belsők forgatásához. (A külső jeleneteket Bobbióban és Piacenzában vették fel.) Kicsit ironikus egyébként, hogy a rendező családja egy olyan filmet támogatott, amely a hagyományos családi értékeket és az egyházat támadja. A két főszerepet (Alessandro és Giulia) eredetileg színészként is népszerű énekeseknek, Gianni Morandinak és Raffaella Carrànak szánták, Augustus szerepére pedig a francia Maurice Ronet tűnt a legalkalmasabbnak. Carrà mellett felmerült Susan Strasberg neve is. Morandi – apja és menedzsere tanácsára – visszautasította a felkérést, és feltehetően a provokatív témaválasztás vezetett a többiek elutasító válaszához is. Végül Lou Castel (Alessandro), Paolo Pitagora (Giulia) és Marino Masè (Augustus) játszották a fontosabb szerepeket. Különösen Castel kiválasztása bizonyult telitalálatnak: a már-már kisfiús külsejű színész az érzelmek széles skáláján tudott játszani, képes volt hitelesen érzékeltetni a legszélsőségesebb hangulatváltozásokat is, és ötleteivel, improvizációival tevékeny részt vállalt a film végső arculatának kialakításában. Marino Masè állítólag nehezen tűrte Castel kiszámíthatatlan viselkedését, egy forgatási anekdota szerint még tettlegességre is sor került köztük.


Az Öklök a zsebben nagy feltűnést keltett, az 1965-ös locarnói filmfesztiválon Ezüst Vitorla-díjat kapott. Más rangos díjakkal is kitüntették, ám a szakmai elismeréseknél is fontosabb, hogy a közönségnek is tetszett, mert egy új, megalkuvásoktól mentes hangot jelentett az olasz filmgyártásban. Bellocchio évekkel később így emlékezett vissza erre a művére: „Egy első filmben mindig elsősorban a mesterségbeli tudását akarja bizonyítani az ember, nem pedig bizonyos dolgok sürgős kimondása hajtja; magunkat akarjuk valamiképpen megismerni, körülírni, mert rendező csak akkor lesz az ember, ha már rendezett valamit. […] Azért kötöttem ki végül is az önéletrajzi témánál, mert olcsón meg lehetett valósítani: zárt, nem túlságosan szerteágazó történet, gyakorlatilag egy helyszínen játszódik, szereplői állandóak. Történetében, azt hiszem, más meséim motívumai is benne vannak…” Az Öklök a zsebben a bemutatása óta eltelt bő öt évtized alatt az olasz filmművészet klasszikusai közé emelkedett, és egyike annak a 100 olasz filmnek, melyek fokozott kulturális védelmet élveznek.


Kína közel van
Bellocchio második filmjének címe, a Kína közel van (La Cina è vicina, 1967) Enrico Emanuelli tíz évvel korábban megjelent útinaplójának címéből származik, egyéb köze nincs hozzá. A hatvanas évek baloldali érzelmű nyugati értelmiségi köreiben termékeny táptalajra találtak a maoista gondolatok: érdemes emlékeztetni a francia Jean-Luc Godard munkásságának idevágó szakaszára, illetve arra a tényre, hogy Godard-tól A kínai lány (1967) és Bellocchio jelen alkotása egyaránt versenyfilm volt az 1967-es velencei filmfesztiválon, sőt megosztva kapták meg a zsűri különdíját. A szatirikus színezetű Kína közel van – akárcsak az Öklök a zsebben – egy család történetén keresztül vázolja fel a forrongó hatvanas évek ideológiai zűrzavarát: a szocialista beállítottságú professzor állami hivatal betöltésére pályázik, húga nyakig merül zavaros szerelmi ügyeibe, tizenhét éves öccse pedig a maoista eszmék vonzáskörébe kerül. A korabeli kritikák kiemelték Bellocchio szarkasztikus humorral fűszerezett éleslátását: a burzsoázia és a munkásosztály ideológiai szembenállása mögött valójában egy velejéig korrupt társadalom elavult intézményrendszere áll, vagyis elkerülhetetlen a gyökeres átalakulás, a totális forradalom. Mindazonáltal elhangzottak bíráló vélemények is, hogy Bellocchio inkább csak csipkelődik és kötözködik, a rossz társadalmi közérzet megragadásán túl nem képes többre, és a 107 perces filmben előfordulnak üresjáratok is.


Kisfilmek és nagyfilmek
1969-ben Bellocchio rész vett a Szerelem és düh című öt epizódból álló film elkészítésében Bernardo Bertolucci, Pasolini, Jean-Luc Godard és Carlo Lizzani társaságában. Igazából saját epizódja, a Discutiamo, discutiamo (Vitatkozunk, vitatkozgatunk) sem önálló alkotás: Elda Tattolival, a Kína közel van társ-forgatókönyvírójával és női főszereplőjével közösen rendezte. A helyszín egy egyetemi tanterem, ahol a konzervatív és az ultrabalos diákok nézetei csapnak össze. A Szerelem és düh egyáltalán nem kínált olyan habkönnyű szórakozást, mint általában a hatvanas évek népszerű (javarészt olasz) szkeccsfilmjei, formailag és tematikailag azonban izgalmas szellemi kalandot jelentett. Ugyanabban az évben Bellocchio két dokumentumfilmet forgatott az Unione dei Comunisti Italiani (Olasz Kommunisták Szövetsége) megbízásából: az egyik, az Il popolo calabrese ha rialzato la testa helyszíne a calabriai Paola, témája a lakáshelyzet, általánosabb értelemben a „déli probléma” (Olaszország több évtizedes problémái közé tartozik a gazdag Észak kontra szegény Dél helyzete), míg a másik, az Éljen az első vörös május elseje az 1969. május 1-jén Milánóban és Rómában rendezett felvonulások eseményeit rögzítette. (Bizonyos források szerint e két produkcióban csupán társrendezőként vett részt.) A hetvenes évek legelején Bellocchio két játékfilmet rendezett. Az Atya nevében (1971) erős rokonságot mutat a brit Lindsay Anderson Ha… (1968) című drámájával. A helyszín Bellocchiónál is egy fiúiskola az elkényeztetett és fegyelmezhetetlen kamaszok számára, akiket szüleik ebbe az intézménybe küldenek, hogy a katolikus iskolavezetés „helyre tegye” őket. Néhány kritikus szóvá tette, hogy a rendező túlságosan kiélezi a szituációkat, és a mű se nem szatíra, se nem metafora, inkább valamiféle szürrealista sci-fi benyomását kelti. A Tedd a szörnyet a címlapra! (1972) a szenzációhajhász újságírást helyezi célkeresztbe. A részben valós eseményeken alapuló dráma a sajtó, a politika és a bűnüldözés egyáltalán nem szerencsés összefonódására hívja fel a figyelmet.


Dokumentumfilmek
A hetvenes évek közepén Olaszországban élénk társadalmi vita bontakozott ki arról, hogyan ápolják az elmebetegeket, és a pszichiátriai intézetek nyitottak vagy inkább zártak legyenek. A parmai és a Reggio Emilia-i Egészségügyi Tanács megbízásából Silvano Agosti, Marco Bellocchio, Stefano Rulli és Sandro Petraglia dokumentumfilmet készített a témáról Eloldozni való bolondok (1975) címmel, melyben az alkotók kiálltak a betegekkel való humánus bánásmód mellett. A „nyitottság” kérdésének eldöntése érdekében megszólaltattak olyan betegeket, akiket zárt, és olyanokat, akiket nyitott intézményekben kezeltek. Az eredetileg 200 perces alkotás fényesen bebizonyította, hogy a sokszor másodlagosnak és érdektelennek tartott dokumentumfilmezés képes arra, hogy betöltse eredeti funkcióját, és ne csak dokumentáljon, hanem markáns véleményt nyilvánítson, vitákat gerjesszen, állásfoglalásra késztessen. Ugyanez a stáb 1979-ben ötször háromnegyed órás dokumentumfilmet forgatott a televízió számára A mozigép címmel. Természetesen nem valamiféle édes-bús nosztalgiázásról van szó, amelyre már akkoriban akadtak játékfilmes példák, hanem a mozgókép hasznáról és haszontalanságáról kaptak a nézők provokatív helyzetképet konkrét példák által. A legszívbemarkolóbb talán Daniela Rocca esete, aki akár az elmebetegekről szóló opuszban is felbukkanhatott volna. A színésznő Marcello Mastroianni feleségét játszotta a Válás olasz módra című 1961-es Pietro Germi-filmben. Beleszeretett a rendezőbe, aki azonban visszautasította közeledését. Rocca idegrendszere nem bírta el a hirtelen jött szakmai sikert és a magánéleti kudarcot, labilissá vált, öngyilkosságot kísérelt meg. Egykori barátai elfordultak tőle, mentális betegsége miatt elmegyógyintézetbe utalták, és végül a szakma perifériájára került: egy személyben testesítette meg a mozgókép világának fény- és árnyoldalát.


Új utakon
Bellocchio 1975 nyarán kezdte forgatni a Győzelmi menet (1976) című filmjét egy használaton kívüli Reggio Emilia-i laktanyában és Rómában. A nyomasztó dráma három központi szereplője az agresszív Asciutto kapitány (Franco Nero), a felesége, Rosanna (Miou-Miou) és a befolyásolható, gyenge akaratú fiatal katona, Paolo Passeri (Michele Placido). Passeri nehezen illeszkedik be a katonai életbe, örökös céltáblája a kiképzők és az öreg katonák tréfáinak, ám helyzete megváltozik, amikor Asciutto bizalmasául fogadja. A kapitány arra gyanakszik, hogy neje megcsalja, és Paolo feladata lesz erről bizonyítékot szerezni. Egyes vélemények szerint Bellocchio arra hívja fel a figyelmet, hogy a militarista gondolkodásmód akár belülről, akár kényszerű alkalmazkodásvágyból fakad, eltorzítja a jellemet és a tudatot, ám ez nem annyira az egyén, mint inkább a rendszer hibája. Mások szerint csupán John Huston 1967-es drámája, a homoszexuális színezetű Tükörkép egy aranyos szempárban egyfajta variációjáról van szó. Eredetileg tévéfilmnek készült, mégis először a mozik mutatták be a Sirály (1977) című Csehov-adaptációt, amely hűen követi ugyan az eredeti cselekményt, de annak helyszínéül a rendező Olaszországot választotta. A kritikusok a művészi megújulás jegyeit fedezték fel benne: a korai alkotások harciasságát és politikai szókimondását letisztultabb, csendesebb stílus váltotta fel, a képalkotói fantázia, a gazdag és mély jelentéstartalom azonban nem változott. Az Ugrás a semmibe (1980) ismét egy pszichológiai dráma, ezúttal két korosodó testvér (Michel Piccoli és Anouk Aimée) kapcsolatáról, de felületes „lelkizés” helyett itt-ott inkább az irónia és a lelki rezdülések valóban találó megfigyelései jellemzik. A férfi főhős sokat köszönhet nővérének, mert az ő támogatása nélkül talán sohasem vált volna belőle bíró. Az asszony azonban depressziós lett, az öngyilkosság foglalkoztatja. A gyógyulás lehetőségét jelenti számára, amikor megismerkedik egy fiatal színésszel (Michele Placido), de a bíró féltékeny lesz kettőjük bizalmas kapcsolatára. Olaszország Bellocchio jelen alkotását nevezte az 1981-es Oscar-gálára a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, de nem került a legjobb öt közé. (Ott volt viszont Szabó István filmje, a Bizalom, ám a Szovjetunió győzött Vlagyimir Menysov Moszkva nem hisz a könnyeknek című melodrámájával.)


Önreflexiók
A maga idejében csalódást okozott a Szem, száj (1982), pedig sokan az Öklök a zsebbenhez hasonló mérföldkövet sejtettek benne. Van is némi köze tizenhét évvel korábbi elődjéhez, mert ugyanaz a színész, Lou Castel a főszereplő. Ráadásul itt kettős szerepet játszik, önmaga fivérét is. A kiégett színész, Giovanni hazatér testvére, Pippo temetésére. Hamar konfliktusokba keveredik, különösen Pippo menyasszonyával (Ángela Molina), aki szeretet és gyűlölet szélsőséges érzelmeit kelti benne. Egyszer közösen mennek moziba: az Öklök a zsebbent nézik meg, de mit sem értenek az akkori indulatokból, mert az idők megváltoztak. Sok kritikus épp ezt rótta fel a rendezőnek is: szerintük a két film között eltelt tizenhét esztendő alatt a szenvedélyek szenvelgésekké silányultak, és az első film fésületlen indulatait kiérlelten hűvös stilizáció váltotta fel. S mit jelent a cím? Alkotója szerint a szem a hideg értelem eszköze, a száj a külvilág megragadásáé. Mondani sem kéne, hogy kritikusai szerint Bellocchio filmje egyértelműen a szem diadalát jelenti. Luigi Pirandello drámája alapján készült a IV. Henrik (1984), a címszerepben Marcello Mastroianni jutalomjátékával. Akárcsak a pár évvel korábbi Sirály, a IV. Henrik is modernizált adaptáció, bírálói szerint azonban a modernizálás csupán elvett az irodalmi műből, de szinte semmit nem tett hozzá, legfeljebb csak a külsőségek szintjén. A főszereplő egy gazdag férfiú, aki valamilyen baleset folytán IV. Henriknek képzeli magát. Kigyógyítják ugyan a betegségéből, de a modern kor elkeserítő realitásai miatt inkább visszamenekül az önként vállalt őrület fantáziavilágába. A blog témájába való érdekesség, hogy a főhős fiatalkori énjét Pasolini felfedezettje, Luciano Bartoli (Oidipusz király, 1967) játszotta.


A test ördöge
A húszéves korában elhunyt francia szerző, Raymond Radiguet (1903–1923) talán legismertebb műve az önéletrajzi ihletésű A test ördöge (1923), amelyet először Claude Autant-Lara filmesített meg 1947-ben Gérard Philipe és Micheline Presle főszereplésével. Az eredeti történet egy fiatal nőről szól, aki titkos viszonyt folytat egy tizenhat éves fiúval, miközben férje a fronton harcol. Bellocchio 1986-ban készítette el a saját verzióját, melyben éppúgy modernizálta a sztorit, mint korábbi adaptációi esetében. A helyszín Olaszország, ahol egy középiskolai diák (Federico Pitzalis) beleszeret egy nálánál idősebb nőbe (Maruschka Detmers), akinek radikálisan baloldali vőlegényét börtönbe zárták. Szenvedélyes és persze titkos szerelmi viszony bontakozik ki közöttük, amely idővel gyanút ébreszt közvetlen környezetükben. Bellocchio alkotása nem annyira művészi kvalitásai miatt vált hírhedtté, hanem azért, mert Maruschka Detmers az egyik jelenetben valódi fellációt végez fiatal partnerén. Ilyesmire addig nem volt példa a mainstream színésznők esetében, mindez azonban csak rövid távon lendített a szép és tehetséges Maruschka karrierjén: hosszabb távon azonosították őt ezzel a szerepével, és többi alakítása szinte észrevétlen maradt. Az érzékiség állt a következő Bellocchio-opusz, a La visione del sabba (1988) középpontjában is. Egy Maddalena nevű fiatal nőt gyilkossággal vádolnak. A nő azt állítja, hogy boszorkány, aki az ördög parancsára cselekedett. Maddalena állítólag már háromszáz éve keresi a hozzá méltó férfit, hogy az elvegye a szüzességét. Az ügyben eljáró orvos nem bír ellenállni az érzéki nő megbabonázó vonzerejének. Maddalenát a Betty Blue (1986) című francia filmben feltűnt Béatrice Dalle alakította, az orvost Daniel Ezralow személyesítette meg. Bár a La visione del sabba sem mentes az explicit szexjelenetektől, mégsem vált annyira híressé (és hírhedtté), mint A test ördöge.


A kilencvenes évek
Az 1991-es berlini filmfesztiválon a zsűri különdíját (Ezüst Medve) kapta Az ítélet című különös lélektani dráma. Főszereplője, Sandra, a fiatal diáklány (Claire Nebout) egy vármúzeumban ragad zárás után. Az épületben reked egy építész is (Vittorio Mezzogiorno). Az alkalmi pár éjszaka szeretkezik, ám másnap, nyitás után Sandra nemi erőszakkal vádolja meg a férfit. A szkript Massimo Fagioli munkája, aki részben önéletrajzi motívumok alapján írta meg a következő Bellocchio-film, A lepke álma (1994) forgatókönyvét. A történet húszéves főszereplője, Massimo (Thierry Blanc) a világ megalkuvásai elől az önkéntes csendbe menekül. Közvetlen környezete eltérően reagál a fiatalember különös viselkedésére, és a néző is elbizonytalanodik abban, hogy hol vannak a normalitás és abnormalitás határai, illetve mit is jelentenek valójában ezek a fogalmak. A Homburg hercege (1997) Heinrich von Kleist azonos című drámájának adaptációja. A harmincéves háború idején járunk, a Német-római Birodalom és Svédország kerül szembe egymással. A címszereplő tábornok megszegi a parancsot, amikor idő előtt harcba küldi katonáit. Győzelmet aratnak ugyan, ám a paranccsal való szembeszegülés nem maradhat megtorlás nélkül. A hadvezér fél a haláltól, és mindent megtesz, hogy elkerülje a kivégzést. Mire azonban megjön a várva várt kegyelem, mégis úgy dönt, hogy vállalja sorsát. A részben Bulgáriában forgatott produkció az 1997-es cannes-i filmfesztivál egyik versenyfilmje volt, de nem keltett különösebb figyelmet. Mindazonáltal két évvel később egy újabb Bellocchio-opusz indult a cannes-i mustrán: A dajka (1999) ismét egy Luigi Pirandello-dráma alapján született. A huszadik század elején járunk: Mori professzor (Fabrizio Bentivoglio) szoptatós dajkát fogad, mert felesége (Valeria Bruni Tedeschi) nem tudja ellátni újszülöttjüket, hiányoznak belőle az anyai érzelmek. Annetta, a dajka (Maya Sansa) viszont kénytelen volt vidékre adni saját gyerekét, mert férjét bebörtönözték, egyedül pedig nem tudta eltartani a gyermeket. A házaspár és alkalmazottja között különös viszony alakul ki. A dajka Olaszországban szép szakmai sikert aratott: Giuseppe Lanci operatőr és Maya Sansa megkapta az olasz Golden Globe-ot, Sergio Ballo pedig a jelmezekért vehette át a David di Donatello-díjat.


Az új évezred
Olaszország köztudomásúan vallásos ország, az átlag olaszok életében folyamatosan jelen van a vallás. Olykor akaratuk ellenére, ahogyan az Anyám mosolya (2002) történetében látjuk. Ernesto, az ateista képzőművész (Sergio Castellitto) arról értesül, hogy meggyilkolt édesanyját az egyház szentté akarja avatni. A család többi tagjától eltérően Ernesto nem támogatja a kanonizációt, hiszen anyját álmában érte a halál, vagyis a családi legendával ellentétben szó sincs mártíromságról, hogy a haldokló asszony arra kérte volna gyilkosát (másik fiát), hogy ne káromolja Istent, és halála előtt megbocsátott volna gyermekének. Az egyébként sem egyszerű eset érdekes fordulatot vesz akkor, amikor a férfi beleszeret fia hittan-tanárnőjébe. A Jó napot, éjszaka! (2003) a múlt századi olasz történelem egyik legsötétebb ügyét, az Aldo Moro-gyilkosságot idézte fel a politikus egyik fogva tartója, Anna Laura Braghetti memoárjának felhasználásával. Az eset még negyedszázad múltán is felkavarta a kedélyeket, amint azt a film fogadtatása is bizonyította. Annak idején az olasz kormány megtagadta, hogy a terroristákkal tárgyaljon, és ez a hozzáállás Moro életébe került. A családtagok mindmáig úgy hiszik, Aldo Morót egykori párttársai tudatosan hagyták meghalni, mert így megszabadultak egy kényelmetlenné vált tagjuktól, aki a reformkommunistákkal való egyezkedést is lehetségesnek tartotta. Feláldozni egy embert magáért az eszméért: ez volt az a pont, amely a látszólag szemben álló feleket, a kormányt és a terroristákat végső soron közös nevezőre hozta. 


A lánya házassága miatt teljesen összezavarodott filmest munkája Szicíliába szólítja, ahol beleszeret egy lecsúszott nemes lányába, és ezért megmásítja filmje befejezését – ez a rövid tartalomismertető olvasható a világhálón a Házasságok rendezője (2006) című Bellocchio-filmről. Ennek alapján akár egy habkönnyű romantikus vígjátékra is gyanakodhatnánk, pedig ennél jóval többet kapunk: szatirikus képet az olasz filmgyártás jelenlegi helyzetéről és a társadalmi állapotokról. A 2006-os Sorelle visszatérést jelentett a kezdetekhez: Bellocchio ugyanott forgatta, mint az Öklök a zsebbent, ismét családtagjai és barátai játszották a fontosabb szerepeket, hasonló a téma, sőt részletek is láthatók első filmjéből. A forgatás több éves szünetekkel zajlott: 1999-ben, 2004-ben és 2005-ben. Az anyag néhány év múlva újabb fejezetekkel egészült ki, ami Sorelle Mai (2010) címmel került forgalomba. Vincere (2009) című alkotásában Bellocchio ismét a XX. századi olasz történelem egyik tabutémájához nyúlt: a Duce első felesége, Ida Dalser és közös gyermekük, Benito Albino történetét mondta el drámai erővel, ami mindenekelőtt Giovanna Mezzogiorno nagyszerű alakításának köszönhető. A színésznő által játszott Ida Dalser még az első világháború előtt beleszeret Mussolinibe, és fiút szül neki. A háború alatt elszakadnak egymástól, és mire Ida viszontlátja szerelmét, Mussolininek már új felesége van, akitől egy lánya született. Politikai okokból a Duce titkolta első házasságát, és idővel elmegyógyintézetbe kényszerítette előbb Idát, később tőle született fiát is, mivel mindketten nyíltan hangoztatták hozzá fűződő kapcsolatukat. Ida ötvenhét éves korában, 1937-ben hunyt el egy velencei intézményben, hivatalosan agyvérzés következtében, fiát 1942-ben méreginjekcióval ölték meg a mombellói elmegyógyintézetben: Vincere (győzelem)!? Az eutanázia problémájáról szól Bellocchio 2012-es filmje, a Csipkerózsika hosszú álma, amely természetesen a téma vallási és politikai vetületeit is felvillantja. A művész azóta három rövidfilmet és három mozifilmet forgatott, a Szép álmokat! (2016) című drámát a magyar mozik is játszották. Massimo Gramellini önéletrajzi regényének filmváltozata egy fiúról szól, aki elvesztette az édesanyját, s azt követhetjük figyelemmel, a gyász miként kíséri végig az életét, hogyan lesz képes a múlttól elszakadva a jövő felé fordulni. A jelen sorok írásakor még bemutatás előtt álló Il traditore annak a szicíliai maffiafőnöknek, Tommaso Buscettának a sorsát mutatja be, aki elsőként törte meg az omerta (hallgatás) törvényét, és tett részletes beismerő vallomást a bűnszövetkezetről, beleértve az államhatalommal való összefonódásokat is.


Magánélet és közélet
Bellocchio jó barátja volt Pasolininek, aki két filmjéhez is szinkronizálásra kérte fel: a Canterbury mesékben (1972) John Francis Lane-nek (a kapzsi szerzetes), a Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975) Aldo Vallettinek kölcsönözte a hangját. 1968-ban csatlakozott az újonnan alakult Olasz Kommunisták Szövetségéhez, melynek megbízásából dokumentumfilmeket is készített. Filmjei többségére (különösen az első két évtizedben) a politikai elkötelezettség jellemző, a marxizmustól azonban idővel eltávolodott. 2002-ben úgy nyilatkozott, hogy Olaszországban jelenleg nincs egyetlen olyan párt sem, amely valóban radikális változtatásokat venne fel a programjába. A 2006-os parlamenti választásokon a szocialisták és a radikálisok közös képviselőjelöltje volt. Ebben az időszakban többször is hangot adott a radikálisok iránti szimpátiájának. Noha ateistaként tartják számon, ő sokkal jobban szereti ezt a megfogalmazást: nem hívő. Felesége Gisella Burinato színésznő. Két gyermekük született: Elena és Pier Giorgio, mindketten (film)színészek.


RENDEZŐI FILMOGRÁFIA
* 2019: Il traditore
* 2018: La lotta (rövidfilm)
* 2017: Per una rosa (rövidfilm)
* 2016: Pagliacci (rövidfilm)
* 2016: Szép álmokat! (Fai bei sogni)
* 2015: Sangue del mio sangue
* 2012: Csipkerózsika hosszú álma (Bella addormentata)
* 2010: Sorelle Mai 
* 2009: Vincere 
* 2006: Sorelle 
* 2006: Házasságok rendezője (Il regista di matrimoni)
* 2003: Jó napot, éjszaka! (Buongiorno, notte)
* 2002: Oggi è una bella giornata (rövidfilm) 
* 2002: Appunti per un film su Zio Vania (rövidfilm) 
* 2002: ...Addio del passato... (dokumentumfilm) 
* 2002: La primavera del 2002 – L'Italia protesta, l'Italia si ferma (dokumentumfilm) 
* 2002: Anyám mosolya (L' Ora di religione – Il sorriso di mia madre)
* 2001: Il maestro di coro (rövidfilm)
* 2000: L'affresco (rövidfilm) 
* 2000: Un filo di passione (rövidfilm) 
* 1999: Nina (rövidfilm) 
* 1999: A dajka (La balia) 
* 1998: Alfabeto italiano (tévésorozat, a La religione della storia című epizód)
* 1997: Elena (rövidfilm) 
* 1997: Homburg hercege (Il Principe di Homburg)
* 1995: Sogni infranti (dokumentumfilm)
* 1995: Roma dodici Novembre 1994 (dokumentumfilm) 
* 1994: A lepke álma (Il sogno della farfalla) 
* 1993: A férfi, aki virágot hord a szájában (L'uomo dal fiore in bocca) (rövidfilm) 
* 1991: Az ítélet (La condanna) 
* 1988: La visione del sabba 
* 1986: A test ördöge (Il diavolo in corpo)
* 1984: IV. Henrik (Enrico IV)
* 1982: Szem, száj (Gli occhi, la bocca)
* 1980: Vacanze in Val Trebbia 
* 1980: Ugrás a semmibe (Salto nel vuoto) 
* 1979: A mozigép (La macchina cinema) (dokumentumfilm-sorozat, öt rész) 
* 1977: Sirály (Il gabbiano) 
* 1976: Győzelmi menet / Diadalmenet (Marcia trionfale)
* 1975: Eloldozni való bolondok (Matti da slegare) (dokumentumfilm) 
* 1972: Tedd a szörnyet a címlapra! (Sbatti il mostro in prima pagina) 
* 1971: Az Atya nevében (Nel nome del padre) 
* 1969: Éljen az első vörös május elseje (Viva il primo maggio rosso e proletario) (dokumentumfilm) 
* 1969: Il popolo calabrese ha rialzato la testa (dokumentumfilm) 
* 1969: Szerelem és düh (Amore e rabbia) (a Discutiamo, discutiamo című epizód) 
* 1967: Kína közel van (La Cina è vicina) 
* 1965: Öklök a zsebben (I pugni in tasca)
* 1962: Ginepro fatto uomo (rövidfilm)
* 1962: Abbasso il zio (rövidfilm) 
* 1961: La colpa e la pena (rövidfilm) 


FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
(A vastag betűs filmekért megkapta a díjat, a többiért jelölték.)

Berlini filmfesztivál
* 1969: Szerelem és düh (Arany Medve-díj) (jelölve még: Carlo Lizzani, Pier Paolo Pasolini, Bernardo Bertolucci, Jean-Luc Godard)
* 1975: Eloldozni való bolondok (Fipresci-díj, OCIC-díj) (megkapta még: Silvano Agosti, Sandro Petraglia, Stefano Rulli)
* 1979: A mozigép (Fipresci-díj) (megkapta még: Silvano Agosti, Sandro Petraglia, Stefano Rulli) (megosztva az Úton hazafelé című filmmel)
* 1991: Az ítélet (Arany Medve-díj)
* 1991: Az ítélet (Ezüst Medve-díj) (megosztva a Satana című filmmel)

Cannes-i filmfesztivál
* 1980: Ugrás a semmibe (Arany Pálma)
* 1984: IV. Henrik (Arany Pálma)
* 1997: Homburg hercege (Arany Pálma)
* 1999: A dajka (Arany Pálma)
* 2002: Anyám mosolya (az ökumenikus zsűri díja)
* 2002: Anyám mosolya (Arany Pálma)
* 2009: Vincere (Arany Pálma)
* 2018: La lotta (Illy-díj)

Chicagói filmfesztivál
* 1997: Homburg hercege (Arany Hugo-díj, legjobb film)
* 2002: Anyám mosolya (Arany Hugo-díj, legjobb nagyfilm)
* 2009: Vincere (Ezüst Hugo-díj, legjobb rendező)

David di Donatello-díj
* 1980: Ugrás a semmibe (legjobb rendező) (megosztva Gillo Pontecorvóval az Operación Ogro című filmért)
* 2003: Anyám mosolya (legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb film – jelölve még: Sergio Pelone)
* 2004: Jó napot, éjszaka! (legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb film)
* 2007: Házasságok rendezője (legjobb rendező, Kritikusok díja)
* 2010: Vincere (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Daniela Ceselli, legjobb film – jelölve még: Mario Gianani)
* 2010: Vincere (legjobb rendező)
* 2011: Sorelle Mai (legjobb rendező)
* 2014: Életműdíj 
* 2017: Szép álmokat! (legjobb film, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv – társírók: Edoardo Albinati és Valia Santella)

Európa-filmdíj
* 2002: Anyám mosolya (közönségdíj és Európa-filmdíj a legjobb rendezőnek)
* 2003: Jó napot, éjszaka! (Fipresci-díj)

Ezüst Szalag-díj
* 1966: Öklök a zsebben (legjobb eredeti történet)
* 1966: Öklök a zsebben (legjobb forgatókönyv, legjobb rendező)
* 1968: Kína közel van (legjobb eredeti történet)
* 1968: Kína közel van (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Elda Tattoli)
* 1976: Győzelmi menet (legjobb eredeti történet)
* 1998: Homburg hercege (legjobb forgatókönyv)
* 2002: Anyám mosolya (legjobb eredeti történet, legjobb rendező)
* 2002: Anyám mosolya (legjobb forgatókönyv)
* 2004: Jó napot, éjszaka! (legjobb forgatókönyv, legjobb rendező)
* 2007: Házasságok rendezője (legjobb eredeti történet)
* 2007: Házasságok rendezője (legjobb rendező)
* 2009: Vincere (legjobb rendező)
* 2011: Sorella Mai (legjobb rendező)
* 2013: Csipkerózsika hosszú álma (legjobb rendező, legjobb forgatókönyv – jelölve még: Veronica Raimo, Stefano Rulli)
* 2017: Szép álmokat! (legjobb rendező)

Golden Globe-díj (Olaszország)
* 1991: Az ítélet (legjobb film)
* 1997: Homburg hercege (legjobb film)
* 2002: Anyám mosolya (legjobb film)
* 2002: Anyám mosolya (legjobb forgatókönyv)
* 2004: Jó napot, éjszaka! (legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb film)
* 2006: Házasságok rendezője (legjobb film)
* 2007: Életműdíj
* 2009: Vincere (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Daniela Ceselli, legjobb film)
* 2009: Vincere (különdíj)
* 2017: Szép álmokat! (legjobb film)

Locarnói filmfesztivál
* 1965: Öklök a zsebben (Ezüst Vitorla-díj)
* 1976: Bronz Leopárd-életműdíj
* 2015: Tiszteletbeli Leopárd

Velencei filmfesztivál
* 1965: Öklök a zsebben (Imola városának díja)
* 1967: Kína közel van (Fipresci-díj, a zsűri különdíja – megosztva A kínai lány című filmmel)
* 1967: Kína közel van (Arany Oroszlán)
* 1982: Szem, száj (Arany Oroszlán)
* 2003: Jó napot, éjszaka! (Golden Osella-díj a legjobb forgatókönyvért, CinemAvvenire-díj a legjobb filmnek, Kis Arany Oroszlán)
* 2003: Jó napot, éjszaka! (Arany Oroszlán)
* 2006: Pietro Bianchi-díj
* 2011: Életműdíj
* 2012: Csipkerózsika hosszú álma (Brian-díj)
* 2012: Csipkerózsika hosszú álma (Arany Oroszlán)
* 2015: Sangue del mio sangue (Fipresci-díj)
* 2015: Sangue del mio sangue (Arany Oroszlán, Green Drop-díj)


2014. július 20., vasárnap

FILM–KÉPREGÉNY – CANTERBURY MESÉK 8/2: A KOLDULÓ BARÁT MESÉJE

Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el. 


Az eredeti irodalmi műben A Kolduló Barát meséje a III. mesecsoportban hangzik el, amely hat részből áll: A Bathi Asszonyság előbeszéde, A Bathi Asszonyság meséje, A Kolduló Barát előbeszéde, A Kolduló Barát meséje, A Porkoláb előbeszéde, A Porkoláb meséje. Ebben a mesecsoportban különösen hangsúlyos a történetek sorrendje, hiszen a Kolduló Barát által előadott mese egy korrupt porkolábról szól. Előbeszédében a Kolduló Barát gúnyos megjegyzéseket tesz a Porkoláb munkájára vonatkozóan, mintegy előrevetítve a mese hangvételét: „Effélérül ki szólhat tisztesen? / Kérem, ne botránkozzék senki sem. / Egy porkoláb, az sok mindent tud ám! / Idézéssel lót-fut szajhák után – / és minden sarkon ellátják baját...” A Gazda rögvest figyelmezteti, hogyha jó keresztény, akkor ne törje meg a köztük, zarándokok közt meglévő békét, ám a Porkoláb felveszi a kesztyűt, amikor a froclizásra így reagál: „...mit bánom én, akármit is fecseg! / Ha rajtam a sor: visszafizetek. / Elárulom majd, hogy milyen nemes – / egy csúszó-mászó koldus-szerzetes. / Fejére olvasom, miféle nép...” A Gazda azonnal felfogja, hogy a szópárbaj eldurvulhat, ezért visszaadja a szót a Kolduló Barátnak, hogy mondja el a mesét. A Kolduló Barát azonban mese közben is provokálja a Porkolábot, aki visszaszól, de a Gazda újfent csendre inti. Ahogy az persze várható, a mese befejezése után a Porkoláb ragadja magához a szót, akit észrevehetően mégiscsak feldühített az elhangzott történet. Előbeszédében rendkívül vulgáris szavakkal ecseteli a poklot, ahol a szerzetesek ezerszámra tódulnak ki magának az Ördögnek a seggéből (Chaucer szóhasználata!). A hangulati bevezető után maga a mese egy kapzsi szerzetesről szól. Itt érdemes megjegyezni, hogy Pasolini felcserélte a Porkoláb előbeszédének és meséjének sorrendjét, ugyanazt a szerzetest téve meg mindkét történet főszereplőjévé. Eredeti koncepciója szerint a Kolduló Barát meséjét nála is a Porkolábé követte volna, de a végső változatban egymástól távolabb helyezte a két mesét, s mivel minimálisra szűkítette a kerettörténetet, így a filmben a két szereplő végül nem „felelget” egymásnak a saját meséjével.


Amíg például a Molnár és az Ispán csak „kóstolgatják” egymást a meséjük által, addig a Kolduló Barát és a Porkoláb között nyilvánvalóan valamilyen régebbi eredetű haragos viszony áll fenn. Ennek hátterében valószínűleg az állhat, hogy a két figura érdekei ütközhettek. Ha ugyanis egy szerzetes meggyóntatott valakit, és feloldozást adott neki, akkor az egyházi bíróság – a Porkoláb „munkáltatója” – ugyanazért a bűnért már nem vonhatta felelősségre az illetőt. Ellentétben a Canterbury mesék számos történetével, A Kolduló Barát meséjének nincsen teljesen egyértelmű forrása, ámbár egyes irodalomtörténészek szerint a szerző egy prédikációk írásához használt latin nyelvű példatárból merített ihletet. Ami egészen biztos, hogy akkoriban nagyon népszerűek voltak azok a szájról szájra terjedő csattanós történetek, melyek lényege, hogy a korrupt tisztviselő végül elnyeri méltó büntetését. A Kolduló Barát meséjének gyilkos iróniája már egyértelműen Chauceré, bárhonnan származott is az ötlet. A figura egyébként egyike azon zarándokoknak, akiknek a szerző nevet is adott: Hubertnek hívják. Így jellemezte őt az Általános előbeszédben: 

„...volt még egy léha Kolduló Barát.
A négy rendben nincs egy sem, aki nála
többet fecsegne, szebben prédikálna.
Nagy tekintély, koldulni jogosított,
sok fiatalasszonyt kiházasított,
de saját számlájának terhire.
Egyszóval, ő volt rendjének disze.
Nagy szeretettel, szívesen fogadták
minden vidéken, birtokon a gazdák,
és minden jámbor városbeli nő,
mert benne nagyobb gyóntatóerő
volt, mint a plébánosban – így beszélt.
A pápától kapott rá engedélyt.
A gyónást szelíden hallgatta meg,
a feloldást szívesen adta meg,
s a penitenciát enyhén kimérte,
ha jó alamizsnára volt reménye.
Mert aki kolduló rendnek adott,
jele, hogy bűne feloldoztatott,
s ha kapott, már hirdetni merte fennen,
hogy eme férfi bűnbánata rendben,
hiszen soknak oly kemény a szive,
nem tud sírni, bárhogy sajog bele.
Ezért hát könny s ima felesleges:
ezüstöt vár a szegény szerzetes.
Késektől, tűktől dagadt a csuhája,
hogy szép nőknek ajándékul kinálja.
Hangja, az biztos, jó volt és vidám,
szépen dalolt s játszott a citerán.
Mindig jó mondásokkal volt teli,
s nyaka fehér volt, mint a fleur de lys,
ehhez erős, akár egy bajvivó.
Minden kocsmát ismert, mint nagyivó.
Fogadósok, pincérlányok – ezekhez
több köze volt, mint koldushoz, beteghez.
Ily érdemes férfinak, mint neki,
tekintélye, rangja sem engedi,
hogy lázárokhoz sok köze legyen,
mert tisztességtelen, előnytelen,
ha sok ilyen éhenkórászt keres fel.
Tartson inkább a gazdag fűszeressel.
Ha valakiből a haszon kinéz,
ahhoz nyájas és szolgálatra kész.
Jámborabb férfi még nem élt soha.
Ő volt rendjének legjobb koldusa.
Ha egy özvegynek cipője se volt,
úgy zengte el az In principió-t,
hogy még itt is kapott egy keveset.
A szabályosnál – többet keresett.
Vadállatként tudott üvölteni.
Perekben jó hasznát vették neki,
mert nem úgy járt, mint barát vagy szegény
diák, kopott csuklyával a fején.
Nézhették magiszternek is vagy éppen
főpapnak, dupla gyapjúköpenyében,
mely hasán mint harang dudorodott.
Ajkát buján csücsörítette, hogy
még édesebben hangozzék a nyelvén
az angol szó. Hárfázván, énekelvén,
arcából szikrázott a szeme mélyen,
akár a csillagok egy fagyos éjen.
E kolduló barát neve Hubert...”


Ahogy fentebb említettem, Pasolini eredeti koncepciójában a Kolduló Barát és a Porkoláb meséje egymást követte volna a Kalmár meséje után: a kilenc mese között a hetedik és a nyolcadik helyet foglalták volna el. A nyugat-berlini sajtóbemutatót követően Pasolini átszerkesztette a filmet, és a két összefüggő mesét egymástól távolabb helyezte. A Kolduló Barát meséje másodikként látható, a Porkolábé utolsónak. Pasolini két nagyobb változtatást eszközölt a történeten. Az egyik, hogy nála a porkoláb nem házasságtörőket vagy paráznákat, hanem homoszexuálisokat zsarol meg. Ezen a ponton egyértelműen aktualizálni kívánta Chaucert, hiszen ha az egyház nem is, de a modern kor embere már elnézőbben ítéli meg a házasságon kívüli kapcsolato(ka)t, a házasságtörést, mint a mese keletkezése idején. A homoszexualitás azonban az 1970-es évek elején még Nyugat-Európában sem volt annyira elfogadott, mint az új évezredben, és az egyház képmutatása ezzel a motívummal még inkább kidomborodik, hiszen miközben elítéli az azonos neműek kapcsolatát, a média rendre beszámol egyes egyházi személyiségek pedofil és homoszexuális színezetű kicsapongásairól, melyeket az illetékesek igen gyakran eltussolnak. (Túlságosan eltérnék azonban a témától, ha most belemennék abba, hogy a Pasolini-film ősbemutatója óta eltelt évtizedek alatt a megerősödött melegmozgalmak milyen képet festenek a homoszexuálisokról a heteroszexuális többség számára, és ezáltal mennyire erősítik az előítéleteket, ahelyett hogy lerombolnák azokat.) Számos kritikus negatívumként tette szóvá ezt a változtatást, mondván, hogy a homoszexualitás Chaucertől idegen motívum. Jómagam úgy gondolom, ez az aktualizálás ebben a formában tökéletesen elfogadható. Érdemes megemlíteni, hogy Chaucer nem szentel túl sok szót a büntetésre, Pasolini viszont bemutatja az egyik áldozat (a fizetni nem tudó homoszexuális) máglyán való elégetését is. Itt is fölmerül az aktualizálás lehetősége, Perlaki Tamás filmesztéta például így írt erről a jelenetről: „a felszálló vastag, fekete füst talán a 20. század vallási és egyéb »másságot« elégető, megsemmisítő táborait, krematóriumait is idézi”. 


A másik fontos változtatás, hogy Pasolini jelentősen megrövidítette a porkoláb és az Ördög beszélgetését, és ez a film szempontjából elfogadható koncepció. Kihagyta viszont a kocsissal való találkozást is, noha az egyfajta előkészítése, ellenpontja a történet tulajdonképpeni csattanójának. Az Ördög ugyanis csakis akkor lép közbe, ha valaki a rá vonatkozó káromkodást vagy átkot komolyan gondolja. A kocsis nem gondolta komolyan, amikor lovait a pokolba kívánta, az öregasszony viszont valóban komolyan mondta, hogy vigye el az Ördög a porkolábot, aki meg akarja zsarolni, és még utolsó értékét, az üstöt is el akarja venni tőle. Legyen inkább az Ördögé mindkettő! És mert az alku úgy szól a két újdonsült barát, a porkoláb és az Ördög között, hogy mindenki azt kapja, amit az emberek nekiadnak, az Ördög rögvest magával viszi a pokolba elvetemült cimboráját. Az Ördög szerepét Pasolini jó barátja és felfedezettje, Franco Citti játszotta, aki általában negatív figurákat személyesített meg a rendező alkotásaiban, a porkolábot (aki nem azonos a zarándokokkal utazó Porkolábbal!) Daniele Buckler, az öregasszonyt V. Edwards. A gazdag homoszexuálist Athol Coats, a szegényt David Hatton alakította: mindketten főleg tévésorozatokból voltak többé-kevésbé ismertek. (Coats azóta elhunyt, Hatton viszont még 2014-ben is forgat.) A gazdag homoszexuális alkalmi partnerét Karl Howman játszotta, a szegényét Philip Davis: ők is alapvetően sorozatszínészek, ámbár Davis rendezőként sem ismeretlen (Személyazonosság, 1995). A besúgót Terry Hooper (más forrásokban: Terry Moore) formálta meg. Magát a mesélőt, a Kolduló Barátot Nicholas Smith játszotta. Ő az a kopaszodó csuhás, aki elkerekedett szemmel hallgatja a film elején zarándoktársa részeg énekét. Mesélés közben nem látjuk, mivel – ahogy arról többször szó volt – ezeket az intermezzókat Pasolini kivágta a hivatalos változatból. 


A KOLDULÓ BARÁT MESÉJE

Volt arra mifelénk egy esperes,
híres-neves és nagytekintetes,
az irgalmatlanúl ítélkezett
mindennemű paráznaság felett.
A kerítések és szemmel verések,
rágalmazások, házasságtörések,
egyházfegyelmi s hagyatékügyek,
szimóniák és uzsorásperek –
bűnügy, jogügy, mind rája tartozott:
de főleg a paráznákon kapott.
Égette őket, ahol csak tehette.
Hát még aki a dézsmát nem fizette!
Ha ilyesféle panasz érkezett,
a jámbor hivő drágán úszta meg.
S ki szent adományt szűken juttatott,
igen hamar máglyára juthatott.
A püspök botja még nyakon se kapta –
az esperesnél már ott volt az akta.
Ő lett aztán az ítélőbiró,
ki törvényt lát és büntetést kiró.


Volt néki egy ravaszdi porkolábja
– hírhedt nagy róka egész Angliába –
s annak volt kémje egy egész rakás,
aki besúgja, hol lesz jó fogás.
Mert futni hagyott itt-ott egy cemendét,
s vagy húsz nyomára épp azok vezették...
Ez a kopó itt akármint ugat,
kitálalom én minden piszkukat!
Szabad szájjal beszélhetünk mi róluk,
fölöttünk nincsen jurisdikciójuk –
de nem is lesz: – hiába bármi fortély...
„Megvéd a szerzet, mint szajhát a bordély”
– köpi oda a szót a Porkoláb.
„Csend! – szól a Gazda. – Nem tűrünk vitát!
Figyeljünk mind a széphistóriára,
Ha prüszköl is az adta Porkolábja.
Kedves mester, nyugodtan mondd tovább!”


A vén lator – meséli a Barát –
kerítők között is otthonosan forgott,
s tartotta őket, mint solymász a solymot.
Mert néki ők mindent híven besúgtak,
mint hárompróbás, régi cinkosuknak.
És amit egy-egy kémje kilesett,
azon a selyma szépen keresett
(gazdája néha nem is tudta, mennyit!),
mert nem szólt ő az esperesnek semmit,
csak beidézett egy-egy baleket,
s az súgta már, hogy fizet – ha lehet...
Az áldomást is boldogan fedezték!
A Júdás-fajzat így eladta lelkét –
sőt Júdáson is túltett, ha tudott!
Gazdájának csak fele pénz jutott.


Szó, ami szó – dicsérjem még tovább? –,
kerítő volt, rabló volt – s porkoláb.
Lotyókbul volt egy egész udvara.
Azok beköpték, hogy az éjszaka
ki hált ott náluk: Péter vagy Tamás
vagy Sir Robert, Hubert vagy bárki más.
A ringyó-néppel ekképp összejátszott,
s hamis papírral küldött ordonáncot,
hogy álljon elő az úr és a szajha.
Ezt jól megfejte, azt meg futni hagyta.


„Barátom – szólt az úrra rákacsintván –,
a nevedet kihúzom itt a listán
s az egész üggyel nem lesz több bajod.
Elintézem, mert barátod vagyok.”
Nagyon tudott az alkalommal élni,
lehetne arrul évekig regélni.
Kopó nem érzi úgy a vadszagot
– szimmantva: ép-e, vagy sebet kapott –,
amint a kópét vitte jó szimatja,
megmondva, hogy ki nagy legény, ki szajha.
S mert nem tudott más jövedelmi forrást,
szívvel-lélekkel ezt csinálta folyvást.


Történt egy szép nap, ült megint lovára,
s haszonra lesve – már amint szokása –
koholt paranccsal indult, hogy levág
egy özvegyet, egy öreg satrafát.
Amint épp egy ki erdőn áthaladt,
egy nyalka lovast lát a fák alatt.
Tegzében sok-sok új nyíl tündökölt;
hátán az íj; a kis zekéje zöld;
s hollószín bojtos nagy kalap fején.
„Adj’ isten” – szólt a fogdmeg könnyedén.
„Fogadj’ isten! – felelte rá az egybül. –
Hová, hová a zöld erdőn keresztül?
Nagy út van még előtted, cimbora?”
Azt mondja rá a fogdmeg: „Nincs, koma;
Csak éppen a közelbe indulok;
Uram jussával lesz egy kis dolog;
az árendáját erre én szedem.”
„Ispán vagy akkor!” – Rábólint: „Igen!”
Így eltagadta nagy szégyenletében,
hogy porkoláb a tiszte voltaképen.


„Ispán vagy? – szólt a nyalka úr legott –
De par Dieu, testvér, én is az vagyok!
De nem vagyok itt ismerős a tájon;
megkérlek szépen, légy azért barátom –
kössünk akár örök testvériséget!
Mi otthon bőviben vagyunk a pénznek;
ha egyszer hozzám elsegít az Isten,
dúskálhatsz ott aranyban és ezüstben.”
„Grand merci” – bökte ki a porkoláb,
s már parolázott is a két barát,
hogy holtukiglan testvérek maradnak!
Nagy nyájaskodva együtt így haladtak.
A porkoláb beszélt, beszélt, hadarva,
fáradhatatlan, mint a bábaszarka,
s elkérdezgetve útitársa dolgát.
„Testvér – azt mondja –, merre is lakol hát,
ha jó szerencsém egyszer arra vetne...”
A szép lovas mézes szóval felelte:
„Fenn északon van a mi tartományunk,
remélem, testvér, megfordulsz minálunk.
Majd búcsúzáskor az egész helyet
leírom úgy, hogy el nem vétheted.”


„Megkérlek, testvér – szólt a porkoláb –,
ha már így együtt baktatunk tovább,
s ha már az ispánsors is összeköt,
taníts ki engem – így négy szem között:
ispánbul gazdag ember hogy’ lehet?
Ne bántson ám a lelkiismeret!
Csak mondd el szépen, hogy te hogy’ csinálod!”
„Megmondom, testvér, mint igaz barátod
– felelt a másik –, én nem kertelek:
meggazdagodni nálunk nem lehet.
Az én uram kegyetlen és fukar,
megszenved nála, aki pénzt akar.
Biz én jobbára zsarolásbul élek;
ha pénzt kínálnak, nem sértődöm én meg.
Kit csal az ember, kit meg fenyeget –
minálunk ebbül áll a kereset.
Mit van mit tenni?... Ennyit mondhatok.”
Bólint a foglár: „Én is így vagyok!
csak pénz akadjon – ez az egy a fő!
Nem is ijeszt meg holmi bökkenő,
mikor suttyomban csalni is lehet,
engem se bánt a lelkiismeret.
Ha nincs a furfang, rég megdöglöm éhen.
Én fönnakadjak holmi semmiségen?
Jó gyomrom van – bolond az, aki bánja!
Fütyülök minden gyóntató atyára!
Az Isten hozott össze teveled –
de, kedves testvér, mondd meg nevedet!”


Így szólt a fogdmeg. – Néz amaz reája,
s egy kis mosolyra kunkorul a szája:
„Ej, cimborám, kíváncsi vagy nagyon?
Ördög vagyok. A pokolban lakom.
most megnyergeltem újra lovamat:
hadd látom, egy kis préda hol akad?
Amit fölhajtok, abbul éldegélek
– ahogy magadrul épp elébb mesélted –,
s amint te is harácsolsz mindenáron:
zsákmányért én a fél földet bejárom.
Azért indulnék most is izibe...”
„Hű! – nyög a fogdmeg. – Benedicite...
Hogy is, no?... Én ispánnak hittelek...
Hisz éppolyan vagy, mint mi, emberek!
De vajon lenn is így mutatkozol,
a pokol mélyin, ahol... dolgozol?”


„Nem – szól amaz –, lenn más alakba járunk,
de ittfenn formát válthat, aki ráunt;
akár úgy járok, mint az angyalok,
tetszés szerint, lóháton vagy gyalog,
akár majom vagy ember képiben.
Ne tátsd a szádat – semmi az nekem.
Egy kókler bárkit rászed könnyedén –
nohát: százannyi trükkhöz értek én.”
„De hát mi szükség – így a porkoláb –
új formát venni, mint egy új ruhát?”
„Hja, formát mindig cél szerint cserélünk
– szól rá amaz –, hogy több sikert elérjünk.”
„S ennyit vesződni érdemes, ugyan?”
„Van jó okunk rá, porkoláb uram –
de majd mindent a maga idejében...
Lám, már a nap leáldozott az égen,
s még mindig semmi sincs a tarsolyomba.
Azt nézem már most: préda merre volna?


Nincs kedvem tovább csépelni a szót.
Kemény a fejed, testvér, fenemód,
nem értesz meg, hiába izzadok...
De ha már ezt a dolgot firtatod:
az ördög is csak eszköz néhanap,
Isten parancsát hajtja végre csak,
ügyeskedvén e földi forgatagban,
százféle módon, száz meg száz alakban.
Magamfélének nincsen is hatalma,
csak úgy, amint az Isten azt kiszabja.
Olykor megkínzom például a testet,
de nem kapom meg prédául a lelket.
(Hajdanta Jób így senyvedett fekélyben.)
Van aztán gyakran kettős engedélyem,
hogy testet-lelket meggyötörhetek.
És néha éppen az a rendelet,
hogy a halandó testét hagyjam épen,
s lelkét kísértsem – saját érdekében.
Mert hogyha rendületlen ellenáll,
a lelke idvezülten mennybe száll.
(Én persze váltig védeném a jussom,
hogy mindenestül a pokolba jusson.)
De földi úr is megfogad cselédnek,
mint hajdanában Szent Donát, az érsek.
Hányszor szolgáltam szent apostoloknál!...”


„Azt áruld még el – mondja most a foglár –,
ha formát váltasz, mindig új a tested?”
„Nem – szól az ördög –, olykor embereknek,
a rég holtaknak portestét felöltöm,
s úgy bukkanok fel itt, amott a földön.
A jámbort játszva kápráztatjuk el,
akár a javasasszonyt Sámuel.
(Ha nem hiszed, hogy néki ő jelent meg,
legyintek egyet s engedek hitednek.)
De annyit tréfa nélkül mondhatok,
hogy rövid úton mindezt megtudod!
Kerülsz te még tanulságos helyekre,
hol nem kell engem kérdezgetned egyre,
s úgy megtanulsz mindent tapasztalatból –
akár doktor lehetsz ebből a szakból.
Vergiliust, Dantét lefőzheted! –
De most siessünk! Hadd megyek veled!
Az útitársad volnék szívesen
továbbra is, ha nem bánod te sem.”


„Ugyan már! – szól a foglár rosszallóan. –
Én úr vagyok, mindenki tudja rólam.
Az én adott szavam sosem hamis,
ha Sátánnak magának adtam is.
Vagy nem fogadtunk hű testvériséget:
amint te nékem, úgy én is tenéked?
Nyugodt lehetsz, hogy esküm nem feledtem!
Gyerünk portyázni békén mind a ketten;
a magunk jussát itt-amott behajtjuk,
megélünk szépen, egymást nem zavarjuk.
S ha egyikünk netán többet keresne,
a testvérével hasznát megfelezze!”
„Meglesz! – felelt az ördög rá. – Ugy éljek!”
– Ebben maradtak s mentek, mendegéltek.
A porkoláb ügyelt az útirányra,
s egy városkához érnek nemsokára.
Ott látnak ám egy szénás szekeret,
amint a sűrű sárban megrekedt.
Hiába már a csípős ostor is,
veszett dühében tombol a kocsis:
„Gyí, Szürke, Pejkó! Hej! Mi kéne még?!
Az ördög vinne, átkozott gebék!
Ne ellett volna kanca bennetek!
Amennyit én ezekkel szenvedek...
Hogy nyelne el pokol kocsit, lovat!”
Csettint a fogdmeg! „Itt a jó falat!”
– Azzal fordul az ördöghöz hamar,
s közel hajolva félhangon hadar:
„Figyelj, testvér, figyelj, az istenér’,
nem hallod, ez az ember mit beszél?
Most fogd szaván a jámbort – csoda jó!
Tiéd az egész széna, kocsi, ló!”


„Eh, szó se róla! – szól amaz s legyint –
Nem úgy gondolta ő azt, szó szerint.
Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle nyíltan,
vagy várj egy cseppet, s meglátod, hogy így van.”
Ostor cserdül az első ló farán –
s a kocsi egyszer csak megindul ám!
Kurjant az ember: „Héj! Krisztus megáldjon,
s minden szolgája itt s a másvilágon!
De jól meghúztad, Szürkém, drága kincsem!
Az Isten tartson, Szent Jakab segítsen!
Lám, egy kis kátyú nékünk meg se kottyan!”
„No, testvér – szól az ördög –, ugye, mondtam?
Hallod te is, hogy mit beszél a fráter!
Nem gondolt rosszat, csak a szája járt el.
Azt mondom, testvér, legjobb útra kelni,
itt nem kerül horogra már ma semmi.”


Kiérnek így a városból az útra;
a porkoláb megszólal akkor újra:
„Te testvér! lakik itt egy vén banya...
Az inkább életét adná oda,
mint hogy fizessen bárkinek... No látod:
tizenkét tallért én ebből kivágok,
ha megvész is – vagy letartóztatom!
Pedig nem vétett semmit, jól tudom.
Neked, komám, látom, nem üt be semmi:
végy példát rólam, hogy’ kell pénzt keresni!”
Azzal bezörget ott egy ócska portán:
„Gyere ki onnan, hé, te vén boszorkány!
Tán pap lapul benn nálad? Nyisd ki te!”
„Ki az? – hallatszik. – Benedicite!
Mi járatban vagy, jámbor földi, mondd meg?”
„Idézést hoztam! – dörgi rá a fogdmeg. –
Átokkal sújt a szent eklézsia,
ha meg nem jelensz holnap délig a
törvény előtt, hogy megfelelj a vádra!”


„Krisztus, segíts, Királyoknak Királya!
Olyan nagy útra – jaj, dehogy megyek!
Már hetek óta vagyok nagybeteg.
Nem bírnám el nyeregben, sem gyalog;
úgy szúr az oldalam, majd’ meghalok.
Nem adnál írást, porkoláb uram,
hogy megfeleljek rá nyilvánosan,
ügyvéd útján, ha vád van ellenem?”
„No jó, fizess ki akkor hirtelen
tizenkét tallért, azzal rendbe lesz.
Megnyugtatlak, hogy nem nekem fizetsz:
ha pénz van, azt a gazdám vágja zsebre.
No, gyorsan, gyorsan! – fél lábam nyeregbe –,
hozd azt a pénzt elő! Nem várok ám!”
„Hogy én tizenkét tallért?... Szűzanyám,
úgy oltalmazz meg bűntől és nyomortól,
amily igaz, hogy süldő lány koromtól
tizenkét tallért nem kerestem én!
Te is tudod, hogy vén vagyok s szegény.
Légy irgalmas, hisz majd’ éhen veszek!”
„Ördög vigyen, ha megkegyelmezek!
Nem bánom én, ha meggebedsz is éhen!”
„Az Isten látja, nincsen semmi vétkem!”


„Fizess! – vagy Szent Annára mondhatom,
hogy ezt az új üstöd lefoglalom!
Már réges-régről tartozol te nékem:
hogy rajtakaptunk házasságtörésen,
a pénzbírságot én fizettem otthon!”
„Hazudsz! hazudsz! üdvösségemre mondom!
Se özvegyasszonyként, se még előbb –
egyszer se álltam törvényszék előtt!
Hűséges voltam teljes életemben!
Hogy az a kormos ördög vinne innen –
akár az üsttel együtt is, ha kell....”
Amint esküdni földre térdepel,
egyszerre csak az ördög közbeszól ám:
„Hát ide hallgass, lelkem, jó anyókám:
ahogy kimondtad, úgy legyen valóban?”


„Vigye az ördög, üstöstől, ahogy van,
ha meg nem bánja, amit rám fogott!”
„Én? – szól a foglár. – No, azt várhatod,
te vén szipirtyó! Dehogy fáj fejem,
ha az ilyen boszorkát megfejem!
Ide a szoknyád, mindenféle göncöd!”
„Ej – szól az ördög –, kár úgy dühbe jönnöd.
Enyém vagy, testvér, üstöstől – megyünk!
Ma este már a pokolban leszünk!
Ott megtudsz rólunk sok mindent, amit kell:
bölcsebb leszel, mint egy tudós magister!


Azzal mindjárt a hóna alá vette
és mindenestül vitte, le se tette,
míg jó helyen nem tudta azt a foglárt...
Az Úr, ki önnön szent kepére formált,
őrizzen minket és e nagy világot –
és térítse meg ezt a porkolábot!
Tudnék beszélni – végzi a Barát –
(ha megengedné ez a Porkoláb)
Krisztus, Szent Pál és Szent János szerint,
és úgy, amint sok bölcs magister int –
tudnék beszélni, könnyeket facsarva,
oly kínokról – de nyelvem gyenge arra...
Beszélhetnék akár egy ezredévig:
el nem mondhatnám poklok szenvedésit.
Azért Jézushoz esdekeljetek,
hogy a Gonosztól ója lelketek
s ne várjon egykor örök kárhozat!
Hallgassátok meg jó tanácsomat!
Mert az oroszlán rejtekén lapul,
s les prédájára lankadatlanul.
Ellenségünk van! Várjuk éberen,
nehogy mirajtunk győzelmet vegyen!
A küzdelemben gyengék nem vagyunk,
mert Jézus Krisztus a mi Hadnagyunk!
Teérted, foglár, Őhozzá könyörgök:
Krisztushoz térj – míg el nem visz az ördög!

Mészöly Dezső fordítása

[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]