2014. október 26., vasárnap

JULIAN BECK

Julian Beck (Egyesült Államok, New York állam, New York, 1925. május 31. – New York, 1985. szeptember 14.) amerikai színész, rendező, költő és festőművész már gyerekkorában erős vonzódást érzett a művészetek iránt. Az 1940-es években eleinte festőként alkotott. 1947-ben későbbi feleségével, Judith Malinával megalapította a máig létező The Living Theater kísérleti színházat. Előadásaikat merész témaválasztás, erős politikai töltet és esetenként sokkoló hatások jellemezték, melyek miatt úgy az amerikai, mint az európai hatóságokkal meggyűlt a bajuk. Beck viszonylag keveset filmezett: az 1960-as években inkább a kísérleti alkotásokat részesítette előnyben, utolsó filmjei azonban már a populáris műfajokat képviselik. Nyitott kapcsolatban élt a feleségével, házasságukból két gyermek született. 


KARRIERTÖRTÉNET
The Living Theatre
Julian Beck Manhattan (New York egyik leghíresebb kerülete) Washington Heights nevű részén született. Édesapja Irving Beck üzletember (autóalkatrész-kereskedő), édesanyja Mabel Lucille Blum tanárnő. Julian négyéves korában a nappali szobában cirkuszimitációt tartott, tizenéves korában pedig részt vett a Horace Mannról (oktatási reformer és politikus, 1796–1859) elnevezett iskola színielőadásain. A Yale Egyetemen tanult, de sosem végezte el, mert az írás és a művészetek vonzereje erősebbnek bizonyult. Az 1940-es években absztrakt expresszionista festőként alkotott. 1943-ban megismerkedett a nálánál egy évvel fiatalabb Judith Malinával. Közös szenvedélyük volt a színház, 1947-ben együtt alapították meg a The Living Theatre-t, amely jelenleg az Egyesült Államok legrégebb óta létező, még mindig működő kísérleti színházának számít. Stőhr Lóránt egy 2012-es írásában így foglalta össze a The Living Theatre célkitűzéseit: „A Julian Beck és Judith Malina által létrehozott New York-i társulat nemcsak egy esztétikai programot, hanem létformát is jelentett, aminek lényege a kommunisztikus társadalmi utópia megvalósítása. A színház és az élet közti határvonalat eltörölni akaró társulat erősen testi, erőszakos megoldásaival és improvizatívnak álcázott színpadi jelenlétével a nézőt aktív érzelmi és fizikai részvételre igyekezett sarkallni, vagyis tulajdonképpen happeninggé alakította a hagyományos színházi formákat. A Living Theater tipikus modernista színházi formát képviselt, amely Antonin Artaud-nak a »kegyetlenség színházá«-ról alkotott elképzeléseit ültette át a gyakorlatba. Artaud színháza testi színház, az »emberi szervezet belsejében« akar érzéseket felfakasztani, katarzist okozni fizikai sokkhatásokkal és egyfajta, a »dinamikus és térbeli kifejezésmód tartományába« tartozó gesztusnyelvvel. Artaud a polgári színház kényelmét, megelégedettségét, távolságtartó voyeurizmusát igyekezett széttörni radikális elképzeléseivel, amelyek igazán csak a hatvanas években szökkentek szárba. A Living Theater Artaud fizikai színházról vallott elképzelését a kor politikai ideológiáival elegyítette…”


A 1950-es években a The Living Theater elsőként mutatta be az Egyesült Államokban olyan meghatározó jelentőségű európai szerzők műveit, mint Bertolt Brecht, Jean Cocteau, T. S. Eliot, Luigi Pirandello, Pablo Picasso és Gertrude Stein. (Stein ugyan amerikai volt, de 1903-ban Párizsba költözött, ott is halt meg. Művei Európában jelentek meg.) A társulatnak nem volt saját színháza, fellépőhelyeit azonban hol anyagi okok, hol a New York-i hatóságok közbelépése miatt olykor be kellett zárni. 1959-ben erős nyelvezete és a kábítószerezés témája miatt országos figyelmet keltett a The Connection című előadásuk Jack Gelber színműve alapján, Malina rendezésében, Beck színpadtervei alapján. Érdekesség, hogy egy parányi szerepet az akkor tizenkilenc éves Martin Sheen, a későbbi filmsztár alakított (nevét nem tüntették fel a színlapon). Nagy port kavart az 1963-ban bemutatott The Brig, amely az amerikai tengerészet börtönének egy tipikus napját mutatja be. Noha az előadás szakmai díjakat is kapott, az adóhivatallal (IRS) való viták a játszóhely bezárásához, sőt Beck és Malina rövid ideig tartó bebörtönzéséhez vezettek. Az 1960-as évek második felében a The Living Theater Európában turnézott. A társulat tagjai lényegében kommunában éltek, közösen hozták létre az előadásokat, melyek formailag radikálisak, tartalmilag anarchista és pacifista színezetűek voltak. 


A Paradise Now című előadásnak különösen élénk visszhangja támadt. Félig-meddig improvizáción alapuló darabról van szó, melybe a mindenkori közönséget is bevonták. Az egyik jelenetben a színészek felsorolják a társadalmi tabukat, köztük a meztelenséget, és közben maguk is meztelenre vetkőznek. Emiatt a hatóságok több esetben letartóztatták a művészeket közszeméremsértés miatt. A társulat 1968-ban tért vissza az Egyesült Államokba, ahol a Paradise Now-t, valamint az Antigoné és a Frankenstein modernizált változatait vitte a közönség elé. 1971-ben egy rosszul sikerült brazil turné során a színészeket „szeméremsértő” előadásaik miatt letartóztatták, több hónapra bebörtönözték, majd kiutasították Brazíliából. A The Living Theater ennek ellenére sem tett le a külföldi vendégszereplésekről, noha előadásaikra nem egyszer rendhagyó helyszíneken került sor, például utcán vagy börtönben. A társulat négy alkalommal kapta meg az Obie-díjat, amelyet 1956-ban a Village Voice magazin alapított a New York-i színészek és színtársulatok munkájának elismerésére. A The Living Theater 1959-ben a The Connection, 1963-ban a The Brig, 1968-ban a Frankenstein, 2007-ben pedig az újra bemutatott The Brig előadásáért kapta meg a díjat. Bár a társulat ismertsége és támogatottsága az utóbbi évtizedekben jelentősen visszaesett, a The Living Theater mégsem szűnt meg, és továbbra is kiemelten foglalkozik a háborúellenes témákkal. A több mint nyolcvanéves Judith Malina az új évezredben is változatlanul részt vesz az előadások megszületésében.


A filmszínész
Julian Beck viszonylag keveset filmezett, és akkor is elsősorban a kísérleti produkciókat és a művészfilmeket részesítette előnyben, ámbár a nyolcvanas években kommersz alkotásokban is szerepeket vállalt. Willard Maas és Ben Moore kísérleti filmje, a Narcissus (1958) az antik mítoszt ültette át a modern időkbe. A címszerepet maga Ben Moore játszotta, Maas volt az egyik narrátor, a másik kettő Beck és Malina (Jody Malin néven). A The Queen of Sheba Meets the Atom Man (1963) közel két évtizeden át befejezetlen volt, mivel rendezője, Ron Rice 29 éves korában, 1964-ben elhunyt. 1982-ben (más források szerint: 1981-ben) az Atom Mant alakító Taylor Mead restauráltatta az anyagot, és befejezte a filmet, melyben Sába királynőjét Winifred Bryan játszotta, de a szereplők között Beck és Malina mellett feltűnt az amerikai avantgárd egyik kulcsfigurája, Jonas Mekas is. (Az opuszt az IMDb szerint 2018-ban mutatták be.) A hatvanas-hetvenes évek francia kultszínésze, Pierre Clémenti több kísérleti filmet rendezett 1967 és 1988 között, melyek Magyarországon teljesen ismeretlenek. A legelső, a 16 milliméteres filmre forgatott, 43 perces Visa de censure n° X forgatása 1967-ben kezdődött. A mű 1975-ben készült el, és 1976-ban mutatták be. Mondani sem kéne, hogy csak szűk körben vált ismertté. Méltatói szerint Clémenti alkotása sajátos lenyomata az 1960-as évek ellenkultúrájának: pszichedélia, vizualitás és zene sajátos kölcsönhatása. A közreműködők között olyan neveket találunk – Clémenti, Beck és Malina mellett –, mint Tina Aumont, Johnny Hallyday, Valérie Lagrange, továbbá Pierre felesége, a vietnami származású Margareth Clémenti színésznő és közös gyermekük, az akkor kétéves Balthazar.


Pasolini 1967-ben forgatta az Oidipusz király című filmjét, amely Szophoklész drámájának költői átértelmezése önéletrajzi áthallásokkal. A vak próféta, Teiresziasz szerepére Julian Becket szerződtette. Az 1967-es velencei filmfesztiválon az Oidipusz király egyszerre váltott ki csodálatot és értetlenséget: dicsérték drámaiságát és vizuális szépségét, mondanivalóját viszont kevesen értették. Figyelemre méltó sztárparádéval készült Christian Marquand zenés komédiája, a Candy (1968). A címszerepet egy svéd sztárjelölt, Ewa Aulin játszotta olyan partnerek társaságában, mint Marlon Brando, Richard Burton, James Coburn, Walter Matthau, John Huston, Charles Aznavour, Ringo Starr, Sugar Ray Robinson, Umberto Orsini és Enrico Mario Salerno, a szépséges színésznőkről nem is beszélve: Florinda Bolkan, Elsa Martinelli, Anita Pallenberg és Marilù Tolo. Beck és Malina egészen kis szerepekben jelentek meg, számukra talán ezért nem volt különösebben kínos, hogy a kissé zagyva opusz csúnyán megbukott. A Szerelem és düh (1969) című olasz szkeccsfilm epizódjait Marco Bellocchio, Bernardo Bertolucci, Jean-Luc Godard, Carlo Lizzani és Pasolini rendezte. Beck a főszerepet játszotta a Bertolucci-szkeccsben, amely egy haldokló idős püspökről szól, aki rádöbben arra, hogy élete hiábavalóan telt. Ezt követően a színész másfél évtizedig nem filmezett. Visszatérését követően populáris alkotásokban vállalt szerepeket. 


Sol Weinsteint alakította Francis Ford Coppola nagyszabású gengszterfilmjében, az óriásit bukott Gengszterek klubjában (1984). A következő évben mellékszerepet játszott a népszerű tévékrimi-sorozat, a Miami Vice egyik epizódjában. Ennél is kisebb szerepben tűnt fel a 9 és fél hét (1986) című erotikus filmben (rendező: Adrian Lyne), amely ugyan a főszereplőknek (Kim Basinger és Mickey Rourke) köszönhetően világsikert aratott, de több köze van a giccshez, mint az igazi művészethez. Utolsó szerepét a Kopogó szellem (Poltergeist) című nevezetes horror 1986-ban bemutatott második részében játszotta: ő volt Kane, az őrült prédikátor. A forgatást már nem tudta befejezni, gyomorrákban meghalt. Emiatt néhány képsorban filmtrükkel kellett pótolni őt. Beck halála tovább növelte a Poltergeist-legendát, mely szerint mindhárom részhez tragikus halálesetek kapcsolódnak: az első rész egyik fontos szereplőjét, a huszonkét éves Dominique Dunne-t öt hónappal a Kopogó szellem premierje után barátja megölte, a második rész szereplői közül Beck és a sámánt játszó Will Sampson hirtelen halála adott okot misztikus magyarázatokra, a harmadik rész forgatása közben pedig a trilógia gyerekszereplője, a tizenkét éves Heather O’Rourke halt meg rejtélyes eredetű bélszűkületben.


Magánélet
Julian Beck 1948. október 30-án, ötévi ismeretség után vette feleségül Judith Malinát. Két gyerekük született: Garrick és Isha. Julian és Judith nyitott házasságban éltek, közös szeretőjük is volt Lester Schwartz, egy biszexuális hajógyári munkás személyében, aki 1986-ban hunyt el. Beck hosszú ideig tartó viszonyt folytatott Ilion Troyával, a The Living Theater egyik színészével is. 

VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA 
Színdarabok (társszerző: Judith Malina)
* 1971: Paradise Now: A Collective Creation of the Living Theatre (Random House)
* 1972: Frankenstein: A Collective Creation of the Living Theatre (La Fiacola)
* 1972: The Legacy of Cain: Three Pilot Projects
* 1972: A Collective Creation of the Living Theatre (Belibaste)
* 1973: Seven Meditations on Political Sado-Masochism: A Collective Creation of the Living Theatre (Fag Rag)

Versek
* 1963: Songs of the Revolution: One to Thirty-Five (Interim)
* 1969: Twenty-One Songs of the Revolution (April Verlag)
* 1974: Songs of the Revolution: Thirty-Six to Eighty-Nine (Union Generale d'Editions)

Egyéb írások
* 1968: Revolution and Counterrevolution (Nuovi Argumenti)
* 1969: Conversations with Julian Beck and Judith Malina (szerkesztette: Jean- Jacques Lebel; Belfond)
* 1970: We, the Living, Ballantine (társszerzők: Judith Malina and Aldo Rostagno)
* 1972: The Life of the Theatre (City Lights)
* 1974: The Great American Life Show (mint külső munkatárs, szerkesztők: John Lahr and Jonathan Price) (Bantam) 


FILMOGRÁFIA
* 2018: The Queen of Sheba Meets the Atom Man
* 1986: Kopogó szellem 2 (Poltergeist II: The Other Side)
* 1986: 9 és fél hét (Nine 1/2 Weeks) 
* 1985: Miami Vice (tévésorozat, a The Prodigal Son című epizódban)
* 1984: Gengszterek klubja (The Cotton Club)
* 1982: Il fascino dell'insolito (tévésorozat, a La tortura della speranza című epizódban)
* 1969: Szerelem és düh (Amore e rabbia) (az Agonia című epizódban)
* 1968: Après la Passion selon Sade
* 1968: Se l'inconscio si ribella (rövidfilm) 
* 1968: Candy 
* 1967: Oidipusz király (Edipo re)
* 1967: Visa de censure n° X (rövidfilm) 
* 1958: Narcissus (mint narrátor és rendezőasszisztens)


2014. október 17., péntek

LUCIANO BARTOLI

Luciano Bartoli (Olaszország, Róma, 1946. október 17. – Róma, 2019. február 1.) olasz színészt egy Magyarországon kevéssé ismert rendező, Gianfranco Mingozzi fedezte fel. Pier Paolo Pasolini Laiosz király szerepét bízta rá az Oidipusz király (1967) című alkotásában, amely Szophoklész drámájának modernizált változata, számos önéletrajzi utalással. Bartoli az 1970-es évek elejétől filmez folyamatosan. Művészfilmekben és közönségfilmekben egyaránt foglalkoztatták, de többnyire csak mellékszerepekben számítottak rá. Joe D’Amato Caligula: Az el nem mondott történet (1982) című hírhedt produkciójában – a stáb több tagjához hasonlóan – álnéven vett részt. Az új évezredben is olykor a kamerák elé áll.


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Kevés olyan „Pasolini-színész” van, akiről – bár több tucat filmben szerepelt az elmúlt évtizedekben – szinte semmit sem lehet tudni (legalábbis az internet alapján): Luciano Bartoli az egyik. A születési adatain és a filmjeinek felsorolásán kívül lényegében semmilyen információ nem található róla a világhálón: se az életéről, se arról, hogyan került a filmvilágba, és mivel foglalkozik, amikor nem áll a kamerák előtt. Pasolini mindenesetre őt választotta első színes filmje, az Oidipusz király (1967) egyik fontos szerepére: Laioszt játszotta, Théba királyát, aki egyszer azt a jóslatot kapja, hogy tulajdon fia kezétől fog meghalni. Hogy elkerülje ezt a végzetet, Laiosz a kisfiát, Oidipuszt egyik szolgálójára bízza, hogy ölje meg a gyereket a sivatagban. A szolga azonban megsajnálja a síró fiúcskát, és sorsára hagyja. Oidipusz megmenekül, életerős ifjúvá érik, ám ő is egy rettenetes jóslatot kap, mely szerint megöli apját, és anyja lesz az ágyasa. Mit sem tud igazi származásáról, ezért úgy dönt, nem tér vissza (nevelő)szüleihez, inkább Théba felé veszi az irányt. Az Oidipusz király számos motívuma Pasolini saját életére utal, és bennfentesek szerint a rendező azért választotta Lucianót a thébai uralkodó szerepére, mert meglepően hasonlított katonatiszt apjára, Carlo Alberto Pasolinire. Laioszt a kerettörténetben katonatisztként látjuk: apa és fia rivalizálása tulajdonképpen már ekkor elkezdődik. A tiszt minden meleg apai érzelem nélkül figyeli a babakocsiban fekvő gyereket. Gondolatait felirat tudatja a nézővel: „Azért vagy itt, hogy elfoglald a helyem a világban. Az első, akit elveszel tőlem, a nő lesz, akit szeretek.” Egyik este a totyogó kisfiú megpillantja csókolózó szüleit. Az apa még aznap éjjel lábánál fogva ragadja meg a gyereket az ágyban, miközben a fiúcska sírva szólongatja az anyját. A kerettörténet itt megszakad, és a cselekmény a mitológiai időben folytatódik tovább, nagyjából az antik dráma fordulatait követve.


A mű önéletrajzi vonatkozásairól Pasolini annak idején így nyilatkozott: „Az apagyilkosság nagyobb hangsúlyt kap a filmben, mint a vérfertőzés (ha mennyiségileg nem is, érzelmileg mindenképpen), de azt hiszem, ez eléggé természetes, ugyanis az apámhoz fűződő viszonyomat a rivalizálás és az iránta érzett gyűlölet jellemezte, miközben az anyám iránti szeretetem rejtve maradt. Pontosabb fogalmaim voltak a fiúnak az apa iránti nehezteléséről, mint az anya-fiú kapcsolatról, mert anya és fia kapcsolata nem történelmi, hanem tisztán személyes, bensőséges kapcsolat, kívül áll a történelmen, helyesebben metahistorikus és ennélfogva ideológiailag improduktív viszony, míg a történelmet az apa és fia közti szeretet-gyűlölet viszi előre. Természetesen jobban érdekelt tehát, mint az anya-fiú kapcsolat: nagyon-nagyon mély szeretet fűz anyámhoz, és ez a teljes munkásságomat áthatja, ugyanakkor ez olyan hatás, amelynek forrása énbennem van, a lelkem mélyén, következésképpen eléggé kívül esik a történelmen. Ugyanakkor íróként minden ideológiai, akaratlagos, tevékeny és gyakorlati lépésemet az apámmal folytatott harc határozta meg.” 


Krimik, vígjátékok, drámák 
Gianfranco Mingozzi alkotása, a Trio (1967) az IMDb szerint később került az olasz mozikba, mint az Oidipusz király, a cannes-i filmfesztivál közönsége azonban már 1967 tavaszán megtekinthette, míg Pasolini drámája csak az őszi velencei filmfesztiválon debütált. A Trio három, hatvanas évekbeli fiatal párhuzamosan futó, drámai története Marisa Galvan, Mariella Zanetti és Walter Vezza főszereplésével. A félig-meddig dokumentarista stílusban készült film Godard és Antonioni hatását tükrözi. Bartoli a fentebb említett két, jól fogadott művészfilm ellenére csak négy évvel később tért vissza a filmvászonra. Meglehet, ezt az időt a színészi szakma elsajátításának szentelte, mindenesetre eleinte elsősorban a közönségfilmeket részesítette előnyben. Ezek közül csak az érdekesebbekre és a Magyarországon is valamelyest ismertekre térek ki. Luigi Bazzoni A Kos fekete napja (1971) című bűnügyi filmjében egy alkoholista újságíró (Franco Nero) egy professzor elleni titokzatos támadás felderítése érdekében kezd nyomozni, ami rövidesen sorozatgyilkossági üggyé terebélyesedik, melynek hősünk lesz az egyik gyanúsítottja. Bartoli egy Walter Auer nevű autóversenyzőt játszik, aki szintén belekeveredik az ügybe. 


Egy 1970-ben Genovában lejátszódott tragédia ihlette Gianni Serra Uno dei tre (1972) című drámáját. Egy huszonkét éves emigráns görög diák, Kosztasz Georgakisz az ezredesek uralma elleni tiltakozásul 1970. szeptember 19-én felgyújtotta magát a genovai Matteotti téren. Célja az volt, hogy felhívja a Nyugat figyelmét a tarthatatlan görögországi helyzetre. A haláleset valóban problémákat okozott a juntának, amely a fő bevételi forrást jelentő turizmus drámai visszaesésétől és rendszerellenes tüntetésektől tartott. Noha Serra filmje számos ponton eltér a Georgakisz-ügytől – a főszereplő például egy gázrobbanás áldozata lesz, melynek körülményei nem zárják ki a politikai merényletet –, a junta azt feltételezte, hogy olyasfajta felgyújtó hatása lesz, mint Costa-Gavras Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969) című alkotásának, így kísérletet tett arra, hogy megszerezze a világforgalmazás jogát. Nem tudni, hogy ez sikerült-e, mindazonáltal az Uno dei tre a kezdeti érdeklődés után hamar eltűnt a mozik műsoráról, és kevesek által ismert kuriózum maradt.


Sergio Martino két filmjében is számított Bartoli közreműködésére. A Torzó (1973) egyes vélemények szerint minden idők egyik legjobb giallója, melyben egy símaszkos sorozatgyilkos fiatal nőket gyilkol. Noha bizonyítékot is hagy maga után (egy sálat), a lehetséges elkövetők köre még így is elég széles marad. Luciano egy motoros srác szerepében tűnik fel, nem kizárt, hogy a figurának köze van a bűntényhez. A Milánó rettegésben (1973) című zsarufilm (olaszul: poliziottesco) főszereplője, Giorgio Caneparo felügyelő (Luc Merenda) bosszút esküszik egyik kollégája meggyilkolása miatt, ám erőszakos módszerei miatt felfüggesztik az állásából. Bartoli annak a lánynak a fiúját alakítja (egy Giacomo nevű srácot), aki a felügyelő számára kapcsolatot jelent a bűnözőkhöz. A Milánóban és Novarában forgatott film nem aratott különösebb sikert, mert a kritikusok szerint túl sok sztereotípia jellemzi. Néhány üldözési jelenetet azonban átemeltek belőle Umberto Lenzi Milánó gyűlöli, de a rendőrség képtelen tüzelni (1974) című alkotásába, melyet egyébként kedvezőbben fogadtak. Szintén zsarufilm a Fatevi vivi, la polizia non interverrà (1974, Giovanni Fago), amelyben egy hatéves gyerek válik emberrablás áldozatává, és élete megmentése érdekében megkezdődik a versenyfutás az idővel.


Bartoli következő három filmje a maguk idejében a magyar mozikba is eljutott. A Gyorsított eljárás (1974, Lucio De Caro) az annak idején nagy port kavart Pinelli-ügy alapján készült: 1969-ben egy tüntetésen letartóztatott fiatal anarchista, Giuseppe Pinelli tisztázatlan körülmények között kizuhant a milánói rendőrség egyik ablakán. A hivatalos jelentés szerint öngyilkos lett, de felmerült a gyanú, hogy rendőri brutalitás áldozatául esett. Francesco Maselli rendezte A csalétek (1975) című drámát Gian Maria Volonté, Annie Girardot és Renato Salvatori főszereplésével. 1934-ben járunk, az Olasz Kommunista Párt vezetősége a fasizmus elől kénytelen volt a francia fővárosba emigrálni. Vajon sikerül-e megtisztítani a szervezetet az árulóktól? A nagy francia színész, Jean Gabin utolsó alakítása látható A szentév (1976, Jean Girault) című vígjátékban. Két korosabb bankrabló papnak álcázva magát felszáll egy repülőgépre, amelyet azonban gátlástalan bűnözők eltérítenek. A drámai alaphelyzetből vidám kalamajka bontakozik ki. 


Caligula: Az el nem mondott történet
Tinto Brass hírhedt félpornó szuperprodukciója, a Caligula (1980) világsikere nyomán megjelentek az olcsó utánzatok, melyek sztárokkal és pazar látvánnyal ugyan nem szolgáltak, erőszak és szex terén viszont igyekeztek a példakép nyomába érni. A legismertebb utánzat Joe D’Amato nevéhez fűződik: a direktor már az 1970-es évek végétől előszeretettel helyezett el hard pornó képsorokat a filmjeiben, sőt élete vége felé gyakorlatilag teljesen átnyergelt a pornóra. Caligula: Az el nem mondott történet (1982) című művét David Hills álnéven jegyezte, és a stáb számos tagja szintén angol álneveket használt. Nem tudni, hogy azért, mert eleve külföldre szánták a filmet (ennek azonban ellentmond az opusz szemmel látható olcsósága), vagy maguk sem voltak büszkék arra, amit alkottak, és nem akarták igazi nevükkel vállalni. D’Amato filmjének egyébként még annyi köze sincs a történelmi tényekhez, mint Brass szuperprodukciójának. Az el nem mondott történet Caliguláját rémálmok gyötrik, merénylettől tart, és nem is ok nélkül. Amikor megerőszakol egy fiatal lányt, aki szégyenében öngyilkos lesz, az áldozat barátnője, Miriam bosszút esküszik. Szépségét kihasználva megpróbál a császár közelébe férkőzni, hogy a megfelelő pillanatban végezzen vele, de arra nem számít, hogy egymásba szeretnek Caligulával. 


A direktor nem fukarkodott a sokkhatásokkal: láthatunk lefejezést, felnyársalást, nemi erőszakot, „erotikus” játszadozást egy lóval, sugárban hányást és hasonlókat. Ezek után talán érthető, hogy a film miért csak az új évezredben jutott el a közönséghez vágatlanul is. Pedig a tervezett keresztre feszítési képsorokat végül mégsem forgatták le, az alkotóknak ugyanis egy esetleges vallási színezetű botrányra végképp nem volt szükségük. Érdekes módon az utókor a vártnál elnézőbb a filmmel: a kultikus olasz filmmagazin, a Nocturno szerint például a Caligula: Az el nem mondott történet „a szélsőséges mozi mérföldköve”, más vélemények szerint a rendező egyik legjobb alkotásáról van szó, amely mesterien elegyíti a műfaj lágy és keményebb elemeit. A címszerepet David Brandon játszotta (David Cain néven), Miriamot a színes bőrű Laura Gemser, a D’Amato nevével fémjelzett Fekete Emanuelle-filmek hősnője alakította. Luciano Bartoli (Oliver Finch néven) Caligula szó szerint testi-lelki jó barátját, Messalát személyesítette meg. Az egyik jelenetben az őrült császár növekvő érdeklődéssel figyeli, amint meztelen barátja két nővel szeretkezik, és beszáll hozzájuk, ám gerjedelme ezúttal a jóképű Messalára irányul.


Egyéb filmek
Bartoli filmográfiájának értékesebb darabjai közé tartozik Marco Bellocchio Pirandello-adaptációja, a IV. Henrik (1984), melyben a címszereplő fiatalkori énjét formálta meg. Nem királydrámát látunk, hanem egy korosodó férfi (Marcello Mastroianni) történetét. Hősünk egy baleset folytán IV. Henriknek képzeli magát, és bár kigyógyítják betegségéből, a modern világ elkeserítő realitásai elől inkább visszamenekül az önként vállalt őrület fantáziavilágába. A főleg politikai krimijeiről ismert Damiano Damiani alkotása a Nyomozás Krisztus holtteste után (1987) című dráma. A Római Birodalom nagy hatalmú császára, Tiberius elküldi bizalmasát, Titus Valerius Taurust Palesztinába, hogy végére járjon egy különös ügynök. Három évvel korábban ugyanis keresztre feszítettek egy zsidó férfit, Názáreti Jézust, akinek holtteste eltűnt. Az a szóbeszéd járja, hogy feltámadt halottaiból. Taurus azt hiszi, könnyű dolga lesz, csupán egy csalást kell lelepleznie, megjelenése azonban feldúlja a província nyugalmát, különösen Poncius Pilátus kormányzóét. Főbb szereplők: Keith Carradine, Harvey Keitel és Phyllis Logan. (Damiani alkotásából húsz évvel később remake-et forgattak.)


A politikai töltetű alkotásairól ismert Giuseppe Ferrara a XX. századi olasz történelem egyik neuralgikus esetét dolgozta fel A Moro-ügy (1986) című filmjében. 1978. március 16-án a Vörös Brigádok terrorszervezet elrabolta Aldo Moro kereszténydemokrata politikust. A terroristák tizenhat társuk szabadon bocsátását követelték, a kormány viszont nem volt hajlandó tárgyalni velük. Ötvenöt nap után, május 6-án Moro holttestét megtalálták Rómában, egy parkoló gépkocsi csomagtartójában. Egyes vélekedések szerint a kormány elutasító magatartásának igazi oka az volt, hogy ily módon szabaduljon meg a hatalom számára már korábban kényelmetlenné vált politikustól. Bartoli filmjei az elmúlt harminc évben nem vagy csak szűk körű forgalmazásban jutottak el Magyarországra. Közülük említést érdemel Tom Tykwer A gyilkosok is a mennyországba mennek (2002) című drámája, noha Luciano csak egészen kis szerepet játszik benne. A történet hősnője, Philippa (Cate Blanchett) a rendőrség tehetetlensége miatt maga akar bosszút állni azon a díleren, aki férje halálát okozta. Akciója balul sül el, négy ártatlan ember életét veszti. Az asszony börtönbe kerül, a kirendelt tolmács (Giovanni Ribisi) azonban hisz az ártatlanságában, és megpróbálja kiszabadítani. Bartoli pályájának legrejtélyesebb filmje a Supersex contro il pianeta Venus, amelyről a világhálón is nagyon kevés információt lehet találni (az IMDb adatbázisában sem szerepel): Ron Silverberg „erotikus drámá”-jában a színésznek meztelen jelenete is volt, mint pályája során már többször is. A film valamikor 1985 előtt készülhetett, mert egyik szereplője, Franco Ressel 1985-ben elhunyt. 


FILMOGRÁFIA
* 2007: Nelle tue mani 
* 2002: A gyilkosok is a mennyországba mennek (Heaven)
* 2001: Chimera 
* 1996: Cronache del terzo millennio 
* 1992: Tutti gli uomini di Sara 
* 1991: Venere paura 
* 1991: Il ricatto (tévésorozat, a Bambini nell'ombra című epizódban)
* 1991: Les ritals (tévéfilm) 
* 1990: Ványa bácsi (Zio Vania di Anton Cechov) 
* 1990: I divertimenti della vita privata 
* 1990: Tracce di vita amorosa 
* 1990: L'ami Giono: Onorato (tévéfilm) 
* 1988: Le prime foglie d'autunno 
* 1988: Donna d'ombra 
* 1988: L'écho (tévéfilm) 
* 1987: Turno di notte (tévésorozat, a Babbo Natale című epizódban)
* 1987: Nyomozás Krisztus holtteste után (L'inchiesta) 
* 1987: Profumo 
* 1986: A Moro-ügy (Il caso Moro) 
* 1986: A hírhedt nápolyi (Il camorrista) 
* ????: Supersex contro il pianeta Venus 
* 1984: IV. Henrik (Enrico IV)
* 1982: A pármai kolostor (La certosa di Parma) (tévésorozat, 1 epizódban)
* 1982: Caligula: Az el nem mondott történet (Caligola: La storia mai raccontata) (Oliver Finch néven szerepel a stáblistán)
* 1981: A sivatag oroszlánja (Lion of the Desert)
* 1978: Porca società 
* 1978: Sam et Sally (tévésorozat, a Le collier című epizódban)
* 1978: Az Angyal visszatér (Return of the Saint) (tévésorozat, a The Judas Game című epizódban)
* 1978: Top Secret (tévéfilm) 
* 1977: Antonio Gramsci: i giorni del carcere 
* 1977: Sahara Cross 
* 1977: Isten tetszése szerint (Au plaisir de Dieu) (tévésorozat) 
* 1976: A szentév (L'année sainte)
* 1975: A csalétek (Il sospetto)
* 1974: Gyorsított eljárás (Processo per direttissima)
* 1974: Fatevi vivi, la polizia non interverrà 
* 1974: Una donna per 7 bastardi 
* 1973: Milánó rettegésben (Milano trema: la polizia vuole giustizia) 
* 1973: Torzó (I corpi presentano tracce di violenza carnale)
* 1972: Uno dei tre 
* 1972: Don Camillo és a fiatalok (Don Camillo e i giovani d'oggi) 
* 1971: A cuore freddo 
* 1971: A Kos fekete napja (Giornata nera per l'ariete) (Luciano Baroli néven szerepel a stáblistán)
* 1967: Trio
* 1967: Oidipusz király (Edipo re)


2014. október 12., vasárnap

FILM–KÉPREGÉNY – CANTERBURY MESÉK 8/4: A MOLNÁR MESÉJE

Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el. 


Az eredeti irodalmi műben A Molnár meséje az I. mesecsoportban hangzik el, az Általános előbeszéd és A Lovag meséje után. Ellentétben annak emelkedett hangvételével, A Molnár meséje vaskos humorú történet. Feltehető, hogy Chaucer már a műve legelején hangsúlyozni akarta a tematikai és a stilisztikai változatosságot, ezért helyezett egymás után két, ennyire eltérő hangvételű mesét. Mindazonáltal vannak párhuzamok a két mese között: mindkettőben két férfi verseng egy fiatal nő szerelméért, ám a biztosnak látszó befutó (az egyikben Arcitas lovag, a másikban Miklós diák) végül mégis pórul jár. Nem tudni, hogy A Molnár meséjének mi lehetett az eredeti forrása, de az biztos, hogy létezik egy nagyon hasonló német verzió, a történet egyes elemei pedig alighanem olasz novellagyűjteményekből származnak. Különösen a „második árvíz” és a „félrement csók” motívuma lehet ismerős a korabeli fabliau-kból. Miklós diák vallási motívumokat felhasználva vezeti félre az asztalost, aki mindent elhisz neki. Chaucer részéről ez burkolt célzás a XIV. századi korrupt egyházra, amely a Bibliát a maga céljaira felhasználva bármit képes volt elhitetni a hiszékeny hívekkel. A mese keletkezése idején Angliában II. Richárd (1367–1400) uralkodott, aki nagyra értékelte a kultúrát és a művészeteket. Mindez tükröződik abban, ahogy a szerző bemutatja Miklóst és közvetlen környezetét. Miklós már nem a rettenthetetlen lovag eszményképének felel meg, hanem a tudást képviseli: szobájában „Almagestá-ja, nagy s kis könyvei, / asztroláb, számlap, minden, ami kellett / tudományához, ott állt ágya mellett / sorban egy padon szépen rendbe rakva.” Nem állt távol tőle azonban a szórakozás sem – és most nemcsak az Aliz iránti gerjedelmére kell gondolni, hanem arra, hogy a zene és az ének területén sem volt járatlan. 


Ebben mindenképpen hasonlít riválisára, Absolonra, aki szintén jó megjelenésű ifjú lehetett, hiszen Chaucer egyszer így említi: „a szép Absolon”. Ugyanakkor a fiatalember valószínűleg piperkőc is lehetett, jellemzésében ugyanis ezt is megtalálhatjuk: „Éjt-nappalt átvirrasztott éberen, / fésülte dús haját, hogy szép legyen.” Aliz talán emiatt utasította vissza az udvarlását, ámbár az általa küldött ajándékokat elfogadta. A szerző nem írja le egyértelműen, mégis valószínűsíthető, hogy Miklóssal ellentétben Absolon jómódú családból származott, talán ezért is engedhette meg magának azt, hogy sokat foglalkozzon a külsejével, és értékes ajándékokat küldözgessen szívszerelmének. Ennek ellenére nem volt teljesen elnőiesedett, puhány és ostoba alak. Amikor Aliz durván megtréfálja, és az arcába szellent, első reakciója ugyan a sírás, de aztán férfias indulatában szinte pillanatokon belül kieszeli csattanós bosszútervét. Szerelme villámgyorsan változik át gyűlöletté, valószínűleg azért, mert a legotrombább módon tréfálták meg, Chaucer ugyanis már a kezdet kezdetén elárulja róla, hogy „a szellentést nehezen állta”. Bosszúja így arra a testrészre irányul, ahonnan a tréfa „terméke” eredt, ám az már nem Absolon hibája, hogy a büntetést mégsem Aliz szenvedi el. 


János és Aliz házassága nyilvánvalóan érdekházasság, hiszen jelentős köztük a korkülönbség. Már Boccaccio Dekameronjában is megfigyelhettük, hogy a szerző elnézőbb a női hűtlenséggel szemben, ha az egy kényszerházasság következménye. János és Aliz olyanok, mint Sir January és May A Kalmár meséjében, ámbár a két mesének csak a női főszereplői képviselik ugyanazt a társadalmi osztályt, Sir Januaryt és Jánost csupán az anyagi helyzetük rokonítja. No és persze a féltékenységük, ámbár János nem olyan szigorú az asszonyával, mint Sir January. Tud Absolon udvarlásáról, de nem féltékenykedik, hiszen ebben az esetben erre valóban nem is lenne oka. Sőt annyira megbízik asszonyában, hogy akár magára is hagyja. Sir January azonban akkor is biztosan maga mellett akarja tudni ifjú nejét, amikor elveszíti a szeme világát. Aliz hűtlensége (akárcsak Mayé) tulajdonképpen nem más, mint az egészséges női vágyak megnyilvánulása. Chaucer a természetes ösztönöket azzal hangsúlyozza, hogy „állati” hasonlatokat alkalmaz Aliz jellemzésére: „mint menyété, a teste”, „s az éneke, az víg volt és szabad, / mint a fecskéé az eresz alatt / Hát még ha táncolt, játszott: szökdösött, / vígan, mint borjú az anyja mögött”, vagy: „Mint fajcsikók, érzékeny volt, nemes”. Nyilván nem vetette meg a pénzt és az ezzel járó kényelmet: valószínűleg a jólét reményében ment férjhez Jánoshoz, és a gazdag ajándékok miatt nem utasítja el egyértelmű határozottsággal Absolon udvarlását. Ugyanakkor Aliz viselkedése leginkább közönségesnek nevezhető, ami legegyértelműbben akkor nyilvánul meg, amikor csupasz hátsóját tolja ki csókra az ablakon. Ez a viselkedés szöges ellentéte annak a kifinomult női eleganciának, melyet A Lovag meséjének hősnője képvisel. 


János hiszékeny és tudatlan ember (például „asztrómeá”-t emleget asztronómia helyett), de nem fösvény és nem rosszindulatú: „sok embert etetett” – mondja róla Chaucer. Jóindulatának egyik jele, hogy törődik Miklóssal, kíváncsi arra, hogy miért nem lehet őt napokig látni. Nem is sejti, hogy éppen ezzel a gondoskodásával sétál bele a ravasz diák csapdájába. A mese szempontjából inkább műveletlenségének és hiszékenységének van jelentősége, és nem a foglalkozásának: a magyar fordításban asztalosként szerepel, ám az eredeti angol szó, a „carpenter” ácsot is jelent, és az pontosabb megnevezés is lenne (ámbár a verselésbe valószínűleg nem illett). János foglalkozása ugyanis annyiból érdekes, hogy biztonságosan el tudja helyezni a dézsákat a magasban, és önerőből tud ácsolni hozzájuk egy-egy létrát. Ami a feleségét illeti, Alizra valóban féltékeny, ugyanakkor egyértelműen szereti is őt, hiszen amikor értesül az özönvízről, azonnal Alizért, és nem magáért kezd aggódni, sőt kis híján rosszul is lesz az aggodalomtól. Ostobasága és hiszékenysége miatt jár pórul: ostoba volt, hogy jóval fiatalabb feleséget választott magának, és elhiszi Miklós minden szavát. Egyértelmű, hogy tulajdonképpen felnéz a tudós(nak hitt) diákra: ezzel kapcsolatban némi önteltség is felróható neki, mert egyáltalán nem gyanakszik amiatt, hogy Miklós miért éppen őt tiszteli meg a bizalmával, és miért őt választja ki arra, hogy a „második Noé” legyen. A mese végén pontosan az történik vele, amit Miklós előre „megjósolt”: bolondnak nézik, és egyetlen szavát sem hiszik el. 


A Molnár meséje vaskos humoráról már esett szó. Poénforrás még az is, hogy bár a szereplők azt hiszik, valójában még sincsenek teljesen tisztában az adott helyzettel, az olvasó azonban be van avatva mindenbe. János esetében egyértelműen látjuk, hogy Miklós és Aliz az orránál fogva vezetik. Ők ketten nem számítanak Absolon bosszújára, azt gondolják, olyan ostoba, hogy még egyszer ugyanúgy megtréfálható. Absolon viszont azt nem tudja, hogy bosszúját nem Aliz, hanem Miklós szenvedi el: riválisa jelenlétéről nem is tud. Miklós maga sem gondolta volna, hogy amikor megégett ülepe hűsítése végett víz után ordít, az álmából felriadt János valóban azt hiszi, itt a beígért özönvíz. Vagyis Miklós tréfájából több teljesül, mint amennyire számított, ám „ráadás”-ként nemcsak János, hanem ő maga is pórul járt. Végül térjünk vissza magához a mesélőhöz, a Molnárhoz, akit az Általános előbeszédben Chaucer így jellemzett: 

„A Molnár szálas volt, csupa erő, 
nagy csontjaiban volt elég velő, 
otthon már sokszor állt ki próbatétet 
s ha birkózott, a kos mindig övé lett. 
Zömök volt, széles vállú, csupa görcs. 
Bármilyen ajtót fejével betört 
vagy kiemelt és nem gátolta pánt. 
Szakálla széles volt, mint egy lapát, 
és mint a sertés vagy a róka, rőt. 
Orra hegyén egy bibircsókja nőtt, 
azt meg egy piros szőrcsomó befödte, 
akár a disznó fülében a sörte. 
Alatta fekete orrlyuka tág, 
kard és kerek pajzs verte oldalát, 
szája is nagy volt, mint egy pincegádor, 
szinte goliárd volt vagy jokulátor, 
mókája léha és trágár merészség. 
Háromszor lopta el gabonarészét. 
Aranykeze volt, bármihez fogott. 
Fehér köpenyt viselt s kék kalapot. 
Értett hozzá, nyekergetni dudáját, 
úgy kísért minket Southwerk városán át.” 

A Molnár előbeszédéből megtudhatjuk, hogy emberünk – Robi a keresztneve – csontrészeg, alig bír a lován megülni. Alighogy véget ért az előző mese, a Lovagé, máris megszólal, hogy ahhoz méltót akar mondani máris. Állapotából azonban sejthető, hogy meséje aligha lesz méltó a Lovag történetének emelkedett hangvételéhez. A Gazda megpróbálja leállítani, szerinte előbb egy „jobb” ember meséljen, a Molnár viszont ragaszkodik ahhoz, hogy ő következzen. Bevezetésképpen megjegyzi, hogy tisztában van jelenlegi állapotával, „ezért ha vakútra vinném mesémet, / okoljátok a sört, csak arra kérlek. / Legendát mondok néktek: egy derék / asztalos és a neje életét, / s egy deák hogy lóvá tette a mestert.” Az Ispán megszidja „részeg, ronda, feslett” beszédéért és azért, hogy megszól másokat, hírbe hoz asszonyokat. (Fontos apróság, hogy az Ispán „civil” szakmája asztalos volt.) A Molnár rögvest visszavág a maga faragatlan módján, amiért nem is marad el a megtorlás. A Molnár után ugyanis az Ispán ragadja magához a mesélés fonalát, és revansként egy olyan molnárról mond mesét, aki mindig becsapja az ügyfeleit, ám két talpraesett diák nemcsak hogy túljár az eszén, de még szarvakat is aggatnak rá. 


Pasolini eredeti elképzelése szerint A Molnár meséje indította volna a filmjét, és ezt követte volna – amolyan visszavágásként – Az Ispán meséje, akárcsak az irodalmi műben. Miután a nyugat-berlini sajtóvetítésen a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert, Pasolini néhány óra alatt újragondolta a koncepciót, és úgy döntött, hogy drasztikusan csökkenti a kerettörténetet. Emiatt már nem volt különösebb jelentősége a mesék eredeti sorrendjének. Az új változatban A Molnár meséje a negyedik, az Ispáné a hatodik helyre került. A rendező egyetlen szereplővel toldotta meg az eredeti mesét: nála Absolonnak van egy barátja is, egy örökké vigyorgó, göndör hajú fiúcska. Nincs különösebb dramaturgiai szerepe, valószínűleg Martin Philips játszotta őt. Jánost, az asztalost Michael Balfour (1918–1997) személyesítette meg. Őt a magyar közönség leginkább Roman Polanski Macbethjéből (1971) és Tony Richardson Joseph Andrewsából (1977) ismerheti: előbbiben bérgyilkost, utóbbiban útonállót játszott. Aliz szerepét Jenny Runacre alakította, aki John Cassavetes Férjek (1970) című drámájában vált ismertté, de forgatott Michelangelo Antonionival, Derek Jarmannel és Ridley Scott-tal is. Miklóst az amatőr Dan Thomas játszotta: megkockáztatom, ha Pasolini angol rendező lett volna, Dant valószínűleg visszatérő szereplőként köszönthettük volna a filmjeiben, hiszen a rendező által kedvelt fiútípust képviselte. Absolont egy másik amatőr ifjú, Peter Cain személyesítette meg. A Molnár szerepében Adrian Street hivatásos birkózó látható, aki azonban a hivatalos változatban csak a nyitányban jelenik meg, a verekedési jelenetben. 


A MOLNÁR MESÉJE 

Élt réges-rég egy oxfordi lakos, 
mesterségére nézve asztalos, 
jómódú volt, sok embert etetett 
s élt nála egy szegény diákgyerek. 
Tanult az mindent, képzelete, kedve 
mégis a csillagjósláshoz vezette. 
És tőle kérdezték az emberek, 
mikor lesz eső, vihar, fergeteg, 
s oly sok dologban kérték véleményét, 
hogy elsorolni is sok annyifélét; 
és ha a csillagállás kedvezett, 
mindig kész volt nála a felelet.
Kedves Miklósnak hívták a diákot, 
titkon szeretett, mulatott, cicázott; 
s hozzá ravasz volt, megőrizte titkát, 
hogy sokan szűzlány-jámbornak alíták. 
Szobatárs nélkül, egyedül lakott 
a mesternél, kitől szobát kapott, 
és abban sok finom, édes növény 
zöldellt s maga is édes szép legény, 
mint édesgyökér, gyenge tengeri; 
Almagestá-ja, nagy s kis könyvei, 
asztroláb, számlap, minden, ami kellett 
tudományához, ott állt ágya mellett 
sorban egy padon szépen rendbe rakva. 
Ládáját vörös terítő takarta, 
s a terítőn egy derék hárfa volt, 
azon játszott éjente és dalolt; 
szobája zengett, olyan édesen 
csendült az Angelus ad virginem
Aztán a király nótáját dalolta, 
istenáldás volt a kedve, a torka 
s hazai pénzzel és keresetével 
e jó diák így tölté idejét el. 


Asztalosunk asszonyt vitt haza épp, 
s jobban őrizte, mint az életét. 
Tizennyolc éves lány volt, hát a férje 
lakattal zárta, dugta, leste félve. 
Az asszony ifjú, vad, ő meg öreg, 
reszketett mindig: jaj, most csalja meg. 
Ostoba, nem tudta, mit mond Cato: 
A hitványhoz hasonszőrű való. 
Asszonyt szerezz hozzád illő korút, 
ifjúság, vénség gyakran összerúg. 
De aki már a csapdába esett, 
cipelje gondját – mint más emberek. 
Nagyon szép volt a fiatal menyecske, 
kicsi, finom, mint menyété, a teste. 
Selyemövén ferdén mentek a csíkok, 
dúsan rakott köténykéje vakított, 
fehéren, mint a friss fejés teje. 
Fehér köpenye volt, szénfekete 
selyem díszítette kívül-belül 
meg hátul is, a gallérja körül. 
Ugyanilyen fekete volt fehér 
főkötőjén a mintázott szegély; 
pártája széles és csupa selyem 
s bizony pajzán szemű volt a szivem. 
Páros szemöldöke hollószinű, 
keskenyre tépett, szárnyas, ívelő. 
Jobb volt őt nézni, arcát, derekát 
mint a virágzó Jánoskörte-fát. 


Mint báránygyapjú, olyan gyenge volt; 
övén bőrerszény függött, csupa rojt, 
a bélése selyem és réz a csatja, 
nincs a földön, keletre és nyugatra 
oly okos férfi, aki kecsesebb, szebb 
babát, fürgébb nőszemélyt kieszelhet. 
Bőrének színe olyan fényt vetett, 
mint frissen vert pénzen a vésetek, 
s az éneke, az víg volt és szabad, 
mint a fecskéé az eresz alatt. 
Hát még ha táncolt, játszott: szökdösött, 
vígan, mint borjú az anyja mögött. 
Szája édes, mint a méhsör, a málna 
vagy széna közé eltett téli alma. 
Mint fajcsikók, érzékeny volt, nemes, 
mint árboc, karcsú, mint nyíl, egyenes. 
Széles melltűt viselt gallérja alján, 
mellette még a pajzs gombja se nagy tán. 
Saruját jól felfűzte lábain, 
s olyan szép gyöngyvirág volt, kankalin, 
hogy egy lord ágyába vihette volna, 
köznemes pedig feleségi sorba. 


Hát, uraim, úgy esett a dolog, 
hogy egyik nap nagy játékba fogott 
az asszonnyal a szép Miklós diák, 
míg a férj Oseney-be odajárt. 
A diák mind ravasz, beszéde mézes, 
ez is odanyúlt az asszony öléhez 
s így szólt: „Ha kívánságom nem teszed, 
a titkos bútól én elepedek”, 
és jól megmarkolta a csípején. 
„Rózsám, ha nem leszel tüstént enyém, 
bizony isten, mindjárt belehalok!” 
Az még szilaj csikóként neszt fogott, 
és tőle egyszeriben elhuzódott 
s így szólt: „Esküszöm, tőlem soha csókot 
nem kaphatsz, hagyj – mondta –, hagyj, ha kezed, 
Miklós, rögvest rólam el nem veszed, 
rablót, segítséget kiáltozok.” 
Miklós hát kérte a bocsánatot 
s oly szépen szólt, oly buzgón esdekelt, 
hogy az asszony végül is engedett 
és kenti Szent Tamásra esküdött, 
hogy óhajára tesz minél előbb, 
mihelyst adódik mód és alkalom: 
„Mert a férjem, az féltékeny nagyon, 
csak várj nyugton – mondta – és tartsd titokban, 
mert különben, tudom, megölne nyomban. 
Ezért nagyon őrizd a titkaid most.” 
„Ezzel ne emészd magad – mondta Miklós –, 
nem is igazi diák az, szegény, 
ki nem jár túl egy asztalos eszén.” 
Hát megegyeztek így és megfogadták 
– amint mondám –, hogy várnak egy darabkát. 
Kezét Miklós, miután ezt elérte, 
odanyomta az asszony köldökére, 
édes csókot adott, hárfát fogott 
s játszott sok nótát, kedves dallamot. 


E jó feleség egy szép ünnepen 
templomba ment, hogy eleget tegyen 
Krisztus Urunk szent parancsainak. 
Orcája szebben fénylett, mint a nap, 
a dolga végeztével úgy kimosdott. 
Az időtt egy papi deák lakott ott 
a plébánián, Absolon nevű. 
Fürtös haja, mint kinyílt legyező 
terült szét s fénylett, mint az arany ékszer, 
s csinosan, szépen választotta széjjel. 
Az arca piros, szeme szürke, s mint a 
Szent Pál ablaka cipőjén a minta. 
Veres nadrágban hetykén lépve, járkált, 
daliásan hordta csinos ruháját. 
A zubbonya selyem, violaszín, 
dús paszománttal fényes szárnyain 
s ehhez ragyogó inge oly fehér, 
mint ághegyen ringó virágfüzér. 
Víg fickó volt, biz’ isten, ami kellett 
megírta ő, ha passzus, ha kereslet, 
eret nyitott, szakállt vágott s hajat, 
húszféleképp ropta a táncokat 
és lábát az oxfordi iskola 
szerint dobbantotta ide-oda. 
Nótákat játszott kis hegedüjén 
s dalolt hozzá hangosan, könnyedén. 
S citerajátéka, az vala csak szép; 
a városban nem volt oly kocsma, csapszék, 
ahol ő nem mulatozott, ha ott 
szemrevaló csaplároslányt tudott. 
De szent igaz, hogy nem sok szóra járt a 
szája s a szellentést nehezen állta. 


Ez Absolon, ki víg volt, eleven, 
füstölőjével járt egy ünnepen 
s mustrálgatva a községbeli nőket, 
szerelmes tekintettel nézte őket 
és köztük az asztalosnét kiváltképp; 
vele élni, gondolta, csupa játék, 
olyan csinos volt, édes és ledér; 
bizony mondom, lett volna csak egér, 
ő meg a macska, hát elfogja tüstént. 
A vidám Absolon szívébe tüskét 
döfött a szerelem, s bárhogy kinálták, 
nem vette át senki nő adományát 
udvariasságból, mint mondta volt. 
Éjjel, midőn tisztán fénylett a hold, 
odanyúlt Absolon a citerához: 
egy éjt ő most a szerelmére áldoz, 
és fürgén, vágyakozva mendegélt, 
míg az asztalos házához nem ért, 
s hogy a kakas szólt, néhány percre rá 
odaállt a csapóablak alá 
az asztalos házfalának tövében 
s halk, magas hangon énekelt eképpen: 
„Legyen meg parancsod, ó, szép alak, 
csak azt kérem, hadd szolgálhassalak.” 


Citeraszóval felzengő dalára 
tüstént elreppent az asztalos álma, 
s nejéhez szólván ily szókra fakadt: 
„Hé! Aliz! Itt az ablakunk alatt 
kántál Absolon, hallod?” És neje 
az ő urának tüstént felele: 
„Hallom bizony, hallottam már elébb.” 
Így ment tovább, hogy több volt, mint elég. 
A szép Absolon úgy tette a szépet 
minden áldott nap, hogy szinte elégett. 
Éjt-nappalt átvirrasztott éberen, 
fésülte dús haját, hogy szép legyen. 
Udvarlását vitte küldönc, követ, 
apródja lesz, kérte, csak tűrje meg. 
Mint csalogány, szép trillázón dalolt, 
küldött méhsört, aszút, ribizlibort, 
parázstól gőzlő ostyát s mert Aliz 
városi volt, kínálta pénzzel is. 
Mert van, akit ajándék nyerne meg, 
ezt nyájasság, amazt meg ütlegek. 
S hogy megmutassa, itt is íme mester, 
a passión ő játszá Heródest el. 
De mit sem használt mindez néki. Drága 
Miklósát a menyecske úgy imádta, 
hogy ő, lehozta bár a csillagot, 
szegény feje csupán szidást kapott. 
Absolont, akárhogy szolgálta is, 
mindig csak bolonddá tette Aliz. 
Igaz beszéd, nem hazugság biz az, 
jól mondják: „Ha közel van a ravasz, 
a távoli kedvest könnyen kitúrja.” 
Hiába jött Absolon dúlva-fúlva, 
Aliz szemétől messzire esett, 
s Miklós közelben könnyen hencegett. 
Te jó Miklós, most már rajtad a sor! 
Absolon hasztalan sóhajt, dalol! 


Így történt, hogy egy szombat reggelen
az asztalosunk Oseney-be ment;
nem maradt Aliz és Miklós se veszteg,
s míg odajárt, szép rendben megegyeztek,
hogy Miklós fondor cselt eszelve ki
a szamár mestert félrevezeti,
s ha kisded játékuk sikerre visz,
egész éjjel vele hálhat Aliz,
amint az mindkettőjük vágya volna.
Miklós diák tüstént, többet se szólva,
mert késlekedni immár nem akart,
szobájába csöndben ételt-italt
vitt fel, egy-két napra valót, s neki
meghagyta, hogyha férje kérdezi,
hogy nem tudná-e, Miklós merre van,
csak mondja szépen azt, hogy ő ugyan
nem tudja, még színét se látta ma,
de úgy hiszi, beteg és nagy baja
lehet, mert a lány bárhogy hívta volt,
bármit csinált is, csak nem válaszolt.
S így telik, így ér szombat napja véget:
Miklós odafenn csendben heverészget,
kedvére tesz-vesz, aluszik, eszik,
egész vasárnap késő estelig.
Meghökkent a banga asztalos erre
és így szólt: „Hát azt meg ugyan mi lelte?
Szent Tamásra, félek, nehéz eset,
Miklóson bizony nagy baj eshetett.
Isten ments, még meghal szegény diák.
Hej, állhatatlan ám ez a világ.
Ma holtat vittek a templom előtt,
múlt héten még dolgozni láttam őt.”
Inasának szólt: „Menj fel nosza hát,
kiálts vagy kővel verd meg ajtaját.
Amit látsz, elmondod, nézz jól körül.”
A fiú felment bátran, emberül,
az ajtónál megállt, és mint az őrült
ütötte-verte és közben üvöltött:
„Hahó! Hahó! Miklós úr, mit csinál? Tán
csak nem heverész egész nap az ágyán?”
Mindez hiába, senki nem felelt.
Az ajtódeszkán lenn egy résre lelt
– amely résen a ház macskája járt át –,
és szemügyre vette Miklós szobáját.
Onnan aztán megpillantotta végre:
Miklós csak ült és bámult fel az égre,
éppen, mintha az újholdra meredne.
Lement hát, lent a mesternek jelentve,
Miklóst mily állapotban lelte meg.


Asztalosunk nagy keresztet vetett:
„Segíts nekünk, Szent Antal! Senki se
tudhatja, mit kell még megérnie.
Asztrómeájába őrült bele,
vagy rohamot kapott szegény feje.
Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz az útja:
az ember Isten titkait ne tudja.
Áldottak az együgyűek, akik
nem tudják csak a hit parancsait.
Asztrómeájával egy más diák
épp így járt: látni a csillagvilág
dolgait, rótta kinn a földeket
és végül egy kubiklikba esett.
Nem vette észre. Hanem Szent Tamásra,
azért lelkem a Miklós dolga bántja.
A sok-sok tanulásért jól megintem,
ahogyan tőlem telik, bizony isten.
Feszítőt hozz, én felnyomom, te meg,
Robi, az ajtaját kiemeled.
Úgy vélem, otthagyja a könyveket.”
Az ajtónál nekiveselkedett,
inasa izmos volt, jó a dologra,
a sarokvasaknál emelte, nyomta
s az ajtót egykettőre kivetette.
Miklós diák csak ült, kővé meredve.
S csak bámult, egyre bámult fel a légbe.
Búskomor ez, a mester úgy itélte,
megfogta vállát hatalmas erővel,
megrázta és imígy kiálta ő fel:
„Hejj! Miklós! Miklós! Nézz le, ébredezz!
Gondolj Krisztus sebére; a kereszt
jelével óvlak, hess, bűbáj, gonosz!”
S varázsigét mondott az asztalos
a ház négy sarkának külön-külön:
s az ajtón kívül is, a küszöbön:
„Ó Jézus Krisztus és Szent Benedek,
minden éji gonosztól védje meg
a fehér paternoster házamat.
Szent Péter testvére hová szalad?”


Miklós diák végtére nehezen
sóhajtott egyet s így szólt: „Jaj nekem,
eljő a földre hát a végveszély?”
A mester így szólt: „Ilyet ne beszélj,
higgy Istenben, mint mi, kézművesek.”
„Hozz innom – hangzott rá a felelet –,
mit akkor titkon mondani fogok,
csak rád és rám tartozik a dolog,
ezt meg nem tudják tőlem soha mások.”
Az asztalos lement és visszamászott,
kezében jó sörrel teli üveg,
mind a ketten megitták részüket,
Miklós az ajtaját bezárta most,
s közelebb ültetvén az asztalost
így szólt: „Gazdám, János, te jó, te drága,
esküdj meg nékem itt a Bibliára,
hogy titkom soha el nem fecseged,
mert Krisztus titkát mondom el neked.
Elvesztél, bárkinek kikotyogod,
s a büntetésed az leszen, hogy ott
nyomban megőrülsz.” „Én ugyan soha,
Krisztus vérére nem, mert sem kofa
nem vagyok ám – szólt az ostoba mester –,
sem pletykás, ki fecsegni sose restell.
Esküszöm arra, aki a halált
legyőzte és a pokolra leszállt,
bármit mondhatsz, sem asszony, sem gyerek,
tőlem senki sem tudja sose meg.”


„Figyelj – szólt Miklós. – Asztrológiámban
midőn a holdat néztem, ezt találtam,
és ez nem hazugság: következő
hétfőn éjfélkor iszonyú eső
szakad le ránk, oly őrült, féktelen,
a vízözön nem volt még fele sem,
s a föld – mondta – egy óra múlva már
volt-nincs, eltűnik, oly vad lesz az ár,
s ott fullad, pusztul az emberi nem.”
Az asztalos nyögött: „Jaj Istenem!
Aliz is megfullad? Jaj! Nem lehet!”
S a bútól majd hogy össze nem esett.
„Nincs írja hát – kérdezte – semmi sem?”
„Krisztusra – mondta Miklós – van, igen,
ha tervem és tanácsom megteszed
s nem azt nézed, mit mond saját fejed.
Megmondta már bölcs Salamon: »Aki
tanácsra tesz, nem fog kárt vallani.«
Ha híven tanácsom szerint cselekszel,
árboc s vitorla nélkül is ez egyszer
őt, magamat s téged megmentelek,
tudod, Noét hogyan őrizte meg
az Úr, jókor kijelentvén szavát,
hogy vízzel vész el majd ez a világ.”


„Igen – szólt az –, ez már régi dolog.”
„S azt tudod, Noé mit fáradozott
fiaival, milyen sok gondba-bajba
került, míg nejét a hajóra csalta?
Biza, csak lett volna külön hajója
az asszonyának, feláldozta volna
örömest fekete bárányait.
Tudod tehát, mi lesz a munka itt?
Ez sürgős, és mert sürgős tettre vár,
az ember nem szuszog s nem prédikál.
Menj és kutass fel fürgén, szedd a lábad,
mosóteknőt avagy kádat, de hármat,
és ügyelj jól, mindegyik nagy legyen,
mint bárkák, úgy ússzanak a vizen.
S szerezz ennivalót, amennyi kell
egy napra: ne törődj a többivel.
A víz másnapra már apadni fog
s reggeltájt elmegy; hanem inasod,
Robi semmit sem tudhat róla, sem
Julis szolgálód meg nem menthetem.
Ne kérdezd, mért, mert bár kérdezheted,
Isten titkát nem mondom el neked.
Légy boldog, ha nem vagy hibbant, hogy épp
akkora kegy ért téged, mint Noét.


Megmentem asszonyod, csak bízzad ezt rám,
s most menj az utadra, de igyekezz ám.
Ha megvan már neki, nekem, neked
a három mosóteknő, felviszed
s a hiuba kötöd, magasra rejtve,
hogy készülődésünk ember ne sejtse.
S ha majd mindazt, amit mondtam, bevégzed
s ennivalóból is együtt a készlet
s kötélvágásra van egy balta is,
hogy induljunk, ha már elért a víz,
törj a hiun egy rést, jó széleset
a kert felé, az istálló felett,
hogy ha elszállt már a vihar haragja,
kievezhessünk rajta a szabadba.
Oly vígan úszol akkor, fogadok,
mint gácsérok után fehér tojók,
s én majd kiáltok: »Hé, János! Aliz!
Fel a fejjel, apad mindjárt a víz!«
S ti mondjátok majd: »Üdv, Miklós diák,
jó reggelt, látlak, itt a napvilág?«
Miként Noé és felesége, mi
leszünk, míg élünk, a föld urai.
De egy dologtól óva intlek én,
tartsd észben, hogy a vihar éjjelén
mikor hajóba szálltunk már, nehogy
egyőnk is mukkanjon, egy szó se sok!
Imádkozik, nem suttog, nem neszez,
mert Istenünk áldott parancsa ez.
Te és Aliz majd távol függjetek,
hogy vétek, bűn ne essék köztetek,
nemcsak tettel, szemmel se, semmi módon.
Ez hát a tervem, menj most, Isten óvjon.
Holnap éjjel, ha minden csendesen
elszunnyadt, bebújunk teknőnkbe fenn,
ülünk és várjuk majd az Úr kegyét.
De menj, a szentbeszédből már elég,
nincs több időm. Bizony, igaz beszéd ez:
»Ha okos vagy, kevés szóból is értesz.«
Te okos vagy, hát minek magyarázzak,
ments meg bennünket, azt kérem csupáncsak.”


A szamár mester útjára megyen, 
és sűrűn nyögi: „jaj” és „Istenem”. 
Dolgát Aliznak titkon elmesélte; 
az jobban tudta, mindezt mire vélje 
s mi bújik a furcsaságnak megette, 
de csak nyögött s a halált emlegette. 
„Siess – mondta –, menj a dolgod után már, 
ments meg, mert mindhármunkra pusztulás vár. 
Hites társad vagyok s hűséges is, 
menj, jó uram, menekülnünk segíts.” 
Lám, mire jut, kin egy érzés erőt vett! 
A puszta képzelet bárkit megölhet, 
egy balhit oly mély gyökeret ereszthet. 
A banga asztalos reszketni kezdett, 
szentül hitte, hogy látja majd, ahogy 
Noé árja tengerként hánytorog 
s Alizt, édes kincsét elnyelni jön. 
Nekibúsult, szeméből hullt a könny, 
nyögött és sóhajtott keserveset. 
Elindult és egy kádat keresett, 
egy mosóteknőt s egy jókora hordót. 
Titokban szépen mindent hazahordott, 
s a hiuban felkötözte, s utána, 
hogy könnyebben feljussanak a kádba 
s a gerendán lógó teknőbe éjjel, 
három létrát csinált saját kezével. 
Teknőbe, kádba, ételt mindbe tett: 
kishordó jó sört, sajtot, kenyeret, 
kiporciózva egy napra valót. 
De mielőtt még munkába kapott, 
elküldötte valami ügye végett 
Londonba az inast és a cselédet. 


És hétfőn, midőn már estére hajlott, 
bezárta gyertya nélkül kinn az ajtót 
s elkészítvén rendjét az utazásnak, 
mind a hárman gyorsan helyükre másztak, 
s jó szusszanásnyit ültek hallgatag. 
„Most csitt – szólt Miklós –, Miatyánk, ki vagy”... 
„Csitt” – szólt János, Aliz suttogta: „Csitt!” 
Az asztalos mondta fohászait, 
és csendben ült s mondott imát imára, 
a hangos esőzuhogásra várva. 
S nehéz álom szállt rá egyszeriben. 
A nagy munka miatt, én azt hiszem, 
vecsernyekor, vagy kicsivel utána, 
hánytorgott lelke, nyögött, nyomta álma 
vagy hortyogott, mert feje félrefordult. 
Miklós lekúszott a grádicson orvul 
és halkan, gyorsan Aliz is lejött 
és azon nyomban lefeküdtek ők, 
ott, hol máskor az asztalos aludt. 
Volt ám mulatság és csengett daluk. 
Aliz és Miklós imígy éjszakázott, 
víg, pajzán ügyben, mígnem a barátok 
zsolozsmája a szentélyből kihangzott 
s köszöntötte a hajnali harangszót. 


A papi deák, sóvár Absolon, 
akit a vágy már megkínzott nagyon, 
s kit társasága Oseney-be vitt 
hétfőn, hogy játsszon, daloljon nekik, 
kérdezgetett egy klastrombélitől 
titkon János, az asztalos felől. 
Kiment az a templomból s félrevonta: 
„Én nem tudom, nem láttam szombat óta 
dolgozni; szálfáért ment, azt hiszem, 
apát urunk küldé el sebtiben, 
ő jár szálfáért és egy-két napig 
ilyenkor ott kinn, a tanyán lakik, 
vagy tán otthon van; hogy hol is lehet, 
biztosan meg nem mondhatom neked.” 
Absolon erre derűs lett s vidám, 
azt gondolta: „Éjjel nem alszom ám, 
minthogy napkeltétől nem láttam őt 
motozni kinn az ajtaja előtt. 
Most nyernem kell. Ablakjuk a falon 
alacsonyan áll, megkocogtatom 
a kakasok első szavára halkan. 
Most mód nyílik, hogy Aliznak bevalljam 
nagy szerelmem: s nem jövök el anélkül, 
hogy egy csókot ne kapjak tőle végül. 
Hitemre, vár valamilyen gyönyör, 
ma egész nap szájviszketés gyötör: 
ha más nem is, de biztos már a csók, 
s még azt is álmodtam: lagzin vagyok. 
Most hát egy kis szundítás sora van, 
hisz egész éjjel mulatom magam.” 


A szép szerelmes Absolon, mihelyt 
az első kakas szólt, ágyból kikelt, 
csínnal, gondosan, soká öltözött, 
s illatáért fésülködés előtt 
mentát, gyömbért rágott s nyelvére tett 
egy kis darab szerelemgyökeret. 
Aliznál így kerül, úgy hitte, kegybe. 
Az asztalos házához ment sietve, 
s az ablaknál megállott azután 
– alacsony volt az, mellig ért csupán – 
s halkan köhintett néhányat: „Aliz! 
Mondd, mit csinálsz, mézecském, kis hamis, 
szép madaram, én édesgyökerem! 
Ébredj, virágom, kelj és szólj velem. 
Verejték ver a vágytól, szenvedek, 
ahol megyek, s ez semmiség neked; 
csoda, hogy izzadok, senyvedve, árván, 
sírok, mint anyja tőgyiért a bárány? 
Tudd meg, virág, hogy mint vágyakozom, 
s igaz, mint gerlicéké, bánatom: 
nem kell nekem már se ital, se étel.” 


„Te tökfilkó, hordd magadat innét el! 
Nem lesz »adj csókot«, Isten úgy segéljen, 
mert nálad jobbat szeretek, de szégyen 
lenne, Jézusra, ha nem volna jobb. 
Elkotródj ám, mert követ ragadok; 
vigyen innen az ördög, hagyj aludnom.” 
„Jaj – szólt Absolon. – Mire kelle jutnom? 
Hű szerelmest még ily bánat nem ért! 
Jézus szerelmiért s szerelmemért 
a szád hadd csókoljam, ha mást nem adsz!” 
„Utadra mégy akkor?” – kérdezte az. 
„Megyek, megyek – szólt Absolon –, szivem!” 
„Készülj – szólt Aliz –, jövök iziben.” 
S Miklósnak hátraszólt: „Ha csöndbe vagy, 
nevethetsz, hogy kidől az oldalad.” 
Absolon térdire ereszkedett 
s így szólt: „Most már mindenhogy úr leszek; 
több is jön majd, remélem, még utána. 
Szeress, madárkám, légy kegyes, te drága.” 


Kitárta az gyorsan az ablakot. 
„Gyerünk – mondta –, siess gyorsan, nehogy 
a szomszédok meglássanak velem.” 
Száját dörzsölni kezdte hirtelen 
kezével jó szárazra Absolon. 
Az éj sötét volt, mint szén vagy korom; 
Aliz pedig az ablakon farát 
kidugta, s Absolon se hall, se lát, 
csupasz seggére cuppantott nagyot 
jó ízeset, aztán észbe kapott, 
meghőkölt és azt hitte, az egész 
csupán csalódás, furcsa tévedés. 
Nőnek szakálla, tudta, nem lehet, 
ő meg valami rücskös szőröset 
érzett. „Fuj! Mit tegyek? Jaj!” – szólt dadogva. 
„Hihi” – Aliz az ablakot bevonta, 
Absolon meg bús léptekkel odébbállt. 
„Szakáll! Szakáll: no de még ezt a tréfát! 
Biz’ isten jó” – szép Miklós nevetett. 


Szamár Absolon hallván ezeket, 
dühében száját rágta s így beszélt 
magában: „Megfizetek még ezért.” 
Ki dörzsöli ajkát, ki törli hánccsal, 
porral, homokkal, szalmával, szijáccsal? 
Hát Absolon. Sűrűn szól: „Jaj nekem! 
Lelkemet a sátánnak engedem, 
de akárha egy várost is kinálnak, 
le nem mondok arról, hogy bosszut álljak. 
Jaj! bárcsak ne hőköltem volna meg!” 
Tüzes szerelme kihűlt, odalett. 
Hogy Alizt seggen csókolta s becsapták, 
nem ért már a szerelem egy fabatkát. 
Kigyógyult, elment róla a betegség 
s átkozni kezdte sűrűn a szerelmét 
és zokogott, mint egy megvert gyerek. 
Az utcán csöndben végigsietett, 
György mesterhez, a kovácshoz, ki éppen 
ekéket kovácsolt a műhelyében, 
buzgón vervén a csoroszlyát, vasat. 
Absolon zörgött az ablak alatt 
s halkan beszólt: „György, gyorsan nyiss kaput!” 
„Ki az, hé!” „Én, Absolon, én!” „Vagy úgy! 
Absolon! Szent kereszt: Mi hoz ide 
ilyen hajnalban? Benedicite! 
Mi baj van! Tudom én, valami víg, 
kacér lány gerjesztett fel téged így. 
Szent Józsefre, hisz úgyis érted ezt te.” 
De Absolon bizony nem sokba vette 
tréfáját, és egy szót sem válaszolt, 
mert néki most fontosabb dolga volt, 
mint György hitte. Így szólt: „Kedves barátom, 
azt a tüzes csoroszlyát a parázson 
add kölcsön, kellene valamire, 
de mindjárt vissza is hozom ide.” 
„Vidd hát – felelt György. – Lenne bár arany, 
avagy forint egy zsákban, számtalan, 
megkapnád, jó kovács hitemre, te. 
Hej, ördögadta! mit csinálsz vele?” 
„Ez majd elválik – szólt az –, úgy lehet, 
holnap majd mindent elmondok neked.” 


Vasát hideg végén markába fogva, 
az ajtón óvatosan kiorozta, 
s az asztalos házához ballagott. 
Előbb köhintett, majd az ablakot 
megverte, úgy, ahogy először is. 
„Ki az? Ki dörömböl? – szólt ki Aliz. – 
Ez bizony rabló, szentül azt hiszem.” 
„Nem, nem – szólt ő–, biz’ isten nem, szivem. 
Én, kincsem, én vagyok, Absolonod, 
aranyból néked egy gyűrűt hozok; 
anyámtól kaptam, Isten úgy segéljen. 
Csinos, finom, meg is van vésve szépen. 
Ha adsz egy csókot, drágám, a tiéd.” 
Miklós akkor kelt fel vizelni épp 
s gondolta: „Tréfánk megtoldom kicsit, 
seggen csókol, mielőtt elszökik.” 
Az ablakot gyorsan kinyitva hát 
kidugta rajta csöndesen farát, 
combcsontjáig a teljes fenekét, 
az Absolon deák meg így beszélt: 
„Szólj, madárkám, nem látom, merre, hol vagy.” 
Miklós szellentett erre egyet: oly nagy 
volt az, mint a dörgés s nagy a szele, 
Absolon szinte megvakult bele. 
Izzó vasát kezében tartva várta, 
s bedöfte pontosan Miklós farába. 
Lement a bőr tenyérnyi szélesen, 
az izzó vas úgy megsütötte lenn. 


Majdnem belépusztult, úgy fájt neki, 
és őrültként kezdett üvölteni: 
„Segítség! Víz, víz kell nekem! Az égre!” 
A mester felriad s arra kap észbe, 
hogy: „Víz, víz!”– valaki vadul kiáltja. 
Gondolta: „Jaj, most jő a Noje árja.” 
Felült szó nélkül, és a kötelet 
elvágta baltával és leesett. 
Mindehhez egy szempillantás se sok, 
annyi se kellett, s a mester legott 
leért és ájultan terült a földre. 
Aliz, Miklós felugrott, ezt üvöltve: 
„jaj” és „segítség”, az utcára ki, 
s hogy megbámulják az embert, aki 
ájultan fekszik, sápadt, sárga, bódult, 
a szomszéd mind, nagy és kicsi betódult. 
A nagy eséstől eltörött keze; 
felállt, de biz csak kárt vallott vele, 
mert bármit szólt is, letorkolta őt 
Aliz, Miklós. Az emberek előtt 
elmondták, hogy bolond, hogy reszketett, 
mert „Noje árjáról” rémképeket 
látott, s ezért szegény három ilyen 
mosóteknőt vett őrültségiben, 
s a padlásukra felkötözve, kérte, 
hogy ők vele az Úristen nevére 
par companye majd üljenek meg ott. 
A nép rémképein jót mulatott, 
belestek, néztek a padlásra hátul, 
s tréfát csináltak bújábul, bajábul. 
Az asztalos akármit is mesélt, 
nem hallgatták meg a történetét, 
szitkokkal ledorongolák, ha szóla, 
a város azt tartotta: kelekótya, 
mert a diák mind összetart e téren, 
s azt mondták: „Bolond szegény, drága vérem.” 
S nevettek a csatán mindenfele. 
Így mással hált az asztalos neje, 
bárhogy óvták, s Absolon csókja, szája 
a boldogabbik végin eltrafálta, 
s megégett Miklós segge; kész mesém, 
miránk az Úr áldását kérem én. 

Szász Imre fordítása 

[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]