2014. november 29., szombat

ALIDA VALLI

Alida Valli (Olasz Királyság, Póla, 1921. május 31. – Olaszország, Róma, 2006. április 22.) olasz színésznő eredeti neve: Baroness Alida Maria Laura Altenburger von Marckenstein-Frauenberg. Filmkarrierje 1935-ben kezdődött, első nagy sikerét egy korabeli magyar (!) filmvígjáték remake-jében aratta. Egyike volt a fasiszta Olaszország legnépszerűbb színészeinek, de igyekezett kerülni a propagandafilmekben való szereplést. A második világháború után Hollywoodba szerződtették, forgatott Alfred Hitchcockkal és Carol Reeddel is, ám az amerikai kitérő nem hozta meg a remélt nemzetközi áttörést. Visszatért Olaszországba, ahol kimagasló alakítást nyújtott Luchino Visconti Érzelem (1954) című melodrámájának főszerepében, a szenvedélyes szerelemért önbecsülését és hazafias érzelmeit egyaránt feladó Serpieri grófnőként. Másik különösen emlékezetes szerepformálása Henri Colpi Ilyen hosszú távollét (1961) című drámájához fűződik. A modern olasz filmművészet olyan nagy egyéniségeivel is forgatott, mint Michelangelo Antonioni, Pier Paolo Pasolini és Bernardo Bertolucci. A hatvanas évektől elsősorban epizodistaként foglalkoztatták a legkülönbözőbb műfajú filmekben, így például horrorokban is. Filmszínésznői karrierjével párhuzamosan rendszeresen játszott színházban is, olyan rangos szerzők darabjaiban, mint például Luigi Pirandello, Henrik Ibsen, Arthur Miller, Alberto Moravia, Jean Cocteau, Christopher Marlowe, Anton Csehov, Gabriele d'Annunzio (ő egyébként a család barátja is volt), Albert Camus, Jean-Paul Sartre, Jean Genet, Tennessee Williams, Eugene O'Neill és persze William Shakespeare. Oscar De Mejo festőművésszel kötött házasságából két fia született. Élete utolsó éveit nagy hírneve ellenére szerény körülmények között élte. Római otthonában hunyt el. 


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Alida Valli 1921. május 31-én született Pólában, amely ma Horvátországhoz tartozik, horvát neve: Pula. Apai nagyapja a Trentóból származó osztrák–olasz Luigi Altenburger (Altempurger) báró, a d’Arco grófok leszármazottja. Apai nagyanyja a szintén trentói Elisa Tomasi, aki Ettore Tolomei római szenátor unokatestvére volt. Anyai nagyapja, Felix Oberecker (Obrekar) Laibachban (Ljubljana) született, amely akkor Ausztria része volt, ma Szlovéniához tartozik. Anyai nagyanyja, Virginia della Martina Pólában született, itt hozta világra a lányát, Silvia Oberecker della Martinát, Alida édesanyját. Az édesapa Gino Altenburger von Marckenstein und Frauenberg báró, történelem- és filozófiatanár. Alida a Dantéról elnevezett pólai elemi iskolában tanult. Gyerekkorát az Isztriai-félszigeten, Trentinóban és Dél-Tirolban töltötte. Az 1920-as évek végén a család Comóba költözött. Alidát tizenöt éves korában felvették a színész- és rendezőképzéssel foglalkozó római Centro Sperimentale di Cinematografia intézményébe. Emiatt a fővárosba költözött, és nagybátyjánál, Ettore Tolomeinél lakott. Filmkarrierje egy 1935-ben bemutatott Mario Camerini-vígjátékkal, A háromszögletű kalappal kezdődött, szerepe azonban oly kicsiny volt, hogy nevét fel sem tüntették a stáblistán. Ekkoriban élték fénykorukat Itáliában az úgynevezett „fehér telefonos” filmek, és Alida ezekben kapott egyre fontosabb szerepeket. Első nagy sikere Max Neufeld Havi ezer líra (1939) című filmje volt, amely egy magyar vígjáték, a Havi 200 fix (1936, Balogh Béla)) olasz remake-je. A Valli által játszott Magdát az eredeti filmben Bársony Rózsi alakította. A Jávor Pál megformálta figurát az olasz verzióban Osvaldo Valenti személyesítette meg, akit hat évvel később a fasizmushoz való szoros kötődése miatt színésznő szeretőjével, Luisa Feridával együtt a partizánok kivégeztek.


A Cinecittàtól Hollywoodig
Drámai szerepkörben Mario Soldati filmje, a Piccolo mondo antico (1941) jelentette az áttörést Alida számára. Franco (Massimo Serato) nagyanyja akarata ellenére rangon aluli házasságot köt, amikor feleségül veszi a jegyző lányát, Luisát (Alida Valli). Amikor az ifjú pár gyermeke belefullad a Comói-tóba, Luisán az őrület jelei mutatkoznak. A második világháború alatt Valli az olasz filmgyártás egyik sztárjává nőtte ki magát. Mario Mattoli Ma este semmi újság (1942) című alkotásának melodrámába illő története egy újságíró és egy utcanő tragikusan végződő kapcsolatáról szól. Ebben a filmben énekelte a színésznő a Ma l'amore no című dalt, amely nagy slágerré vált, és olaszok milliói számára az 1940-es évek egyik szimbólumát jelenti. (Giuseppe Tornatore Maléna című 2000-es alkotásában is felcsendül.) A Mi élünk és az Isten veled, Kyra! (mindkettő 1942-ből) Goffredo Alessandrini rendezésében készült, egymással összefüggő filmek. A Mussolini-éra cenzorai kis híján betiltották mindkettőt – noha a direktor a rendszer egyik pártfogoltja volt –, de aztán szovjetellenes élük miatt mégis engedélyezték. Mivel a nézők viszont leginkább csak azt érzékelték a két filmből, hogy a fasizmus és a kommunizmus között igazából nincs túl nagy különbség, ezért néhány héttel később visszavonták a kópiákat az olasz és a német mozikból. A két filmet évtizedekig elveszettnek hitték, de aztán előkerültek, és felújítva újra forgalomba hozták őket, először az Egyesült Államokban 1986-ban. Valli egyébként tartózkodott attól, hogy fasiszta propagandafilmekben játsszon. A felszabadulás utáni első nagy sikerét az Eugenia Grandet (1946) című Mario Soldati-filmben aratta, amelyért az olasz filmkritikusoktól megkapta a legjobb színésznőnek járó Ezüst Szalag-díjat.


Alida Vallit már a negyvenes évek elején úgy reklámozták, mint „a világ leggyönyörűbb asszonyá”-t. Szépségére és tehetségére felfigyelt a nagy hatalmú hollywoodi producer, David Selznick, aki „a második Ingrid Bergman”-t látta benne, és Hollywoodba szerződtette. Angol nyelvű filmjeiben a színésznő csak a családnevét használta. Első amerikai filmjét, A Paradine-ügyet (1947) a feszültségkeltés nagymestere, Alfred Hitchcock rendezte, akinek egyébként ez volt az utolsó közös munkája Selznickkel. A producer ugyanis rendkívül erélyesen érvényesítette az akaratát: átíratta a forgatókönyvet, ragaszkodott bizonyos jelenetek újraforgatásához, és személyesen felügyelte az utómunkálatokat. Ez a szintén diktátori hajlamú Hitchcocknak egyáltalán nem volt ínyére, de a producert is meg lehet érteni, elvégre A Paradine-ügy majdnem annyi pénzébe került, mint klasszikus szuperprodukciója, az Elfújta a szél (1939). A női főszerepet egyébként eredetileg Greta Garbónak szánták, hiszen a film alapjául szolgáló regény írója, Robert S. Hichens részben róla mintázta Mrs. Paradine alakját. Az isteni díva kezdetben állítólag hajlandó lett volna eljátszani a szerepet, de aztán úgy döntött, hogy pár évvel korábbi visszavonulását véglegesnek tekinti. A férfi főszerepet a népszerűsége csúcsán álló Gregory Peck alakította, aki el volt ragadtatva olasz kolléganője szépségétől, tehetségétől, kisugárzásától. A film kritikai fogadtatása vegyes volt, a nagy közönségsiker elmaradt. Mindazonáltal Valli hajlandó volt eljátszani Mrs. Paradine-t a két évvel későbbi rádiójátékban is, amelyben egyik partnere, Louis Jourdan is a filmbeli szerepét ismételte meg. 


A The Miracle of the Bells (1948) című filmben Alida Valli egy Olga Treskovna nevű lengyel származású színésznőt játszott Frank Sinatra és Fred MacMurray partnereként. A történet azzal kezdődik, hogy Olga holttestét végakaratának megfelelően szülővárosába, egy lengyel bányavárosba szállítják, hogy az ottani temetőben helyezzék örök nyugalomra. Ezután flashbackben láthatjuk az előzményeket. Fentebb szó volt arról, hogy Selznick „a második Ingrid Bergman”-t látta Valliban. Nos, az „első Ingrid Bergman” akkoriban forgatta a Jeanne d’Arc (1948) című filmjét, és a The Miracle of the Bellsben a Valli által megformált Olga Treskovna is eljátssza az orléans-i szüzet. Ironikus, hogy a valóságban Bergman megbukott ezzel a szereppel, Treskovna (alias Alida Valli) viszont átütő sikert aratott. Minden idők egyik legjobb film-noirjaként tartják számon Carol Reed A harmadik ember (1949) című alkotását, melyben a férfi főszerepeket Joseph Cotten, Orson Welles és Trevor Howard játszotta. Alida egy Anna Schmidt nevű titokzatos cseh asszonyt alakított. A The White Tower (1950) című filmben egy hegymászót formált meg, aki megfogadja, hogy legyőzi azt a csúcsot, melynek meghódítása apja életét követelte. A Walk Softly, Stranger (1950) szüzséjének korai változatát Alfred Hitchcock rendezte volna Cary Grant főszereplésével, ám a projekt menet közben jelentősen átalakult, a rendezői székbe például Hitch helyett Robert Stevenson ült. A drámai történet egy csalóról (Joseph Cotten) szól, akit egy gyönyörű, de nyomorék nő (Alida Valli) iránti szerelme megváltoztat. A film megbukott, és mivel Selznick anyagi problémákkal küszködött, Alida hollywoodi karrierje megfeneklett. A színésznő az 1950-es évek elején hazatért.


Érzelem
Yves Allégret francia–olasz romantikus drámája, a Csoda csak egyszer történik (1951) volt Alida Valli első filmje hazatérése után, partnere: Jean Marais. Két szerelmes történetét láthatjuk, akiket a második világháború szétválaszt, és mire újra találkoznak, addigra lelkileg is távol kerültek egymástól. Francia–olasz–spanyol koprodukcióban valósult meg az 1825-ben játszódó Toledói szerelmesek (1953), amely az érzelmes filmek gyakori alaphelyzetére épül: a szerelmes szépasszony, hogy megmentse lázadó kedvese életét, feleségül megy annak legfőbb ellenségéhez, a rendőrfőnökhöz. Négy nagyszerű színésznőről (Alida Valli, Ingrid Bergman, Isa Miranda, Anna Magnani) és egy sztárjelöltről (Anna Amendola) szól az Asszonyok vagyunk (1953) című szkeccsfilm, melynek Valli-epizódját Gianni Franciolini rendezte. (A többi epizód rendezői: Roberto Rossellini, Luchino Visconti, Luigi Zampa és Alfredo Guarini.) Camillo Boito 1882-ben megjelent novellája, a Senso alapján készült az Érzelem (1954) című film, amely a rendező, Luchino Visconti számára éppúgy kiemelkedő karrierállomást jelentett, mint a főszerepet alakító Alida Valli számára. A történet a risorgimento (Olaszország egyesítésére indított XIX. századi mozgalom) idején játszódik. Livia Serpieri grófnő beleszeret a megszálló osztrák hadsereg jóképű hadnagyába, Franz Mahlerbe. A titkos szerelmi viszonyban az asszony önként teljesíti szerelmese minden kívánságát, ám amikor rádöbben arra, hogy a férfi csúnyán kihasználta és megcsalta, halálos bosszút áll rajta.


Visconti több ponton is jelentős változtatásokat eszközölt a regényhez képest, s emiatt felmerült az az elképzelés, hogy a filmváltozat címe nem Senso lesz, hanem Custoza (itt játszódott le 1866-ban az úgynevezett „harmadik olasz függetlenségi háború”), de jogi okokból erre nem volt lehetőség. A hadnagyot a novellában Remigio Ruznak hívták, Visconti azonban Gustav Mahler osztrák zeneszerző iránti tisztelete jeléül Franz Mahlerre keresztelte át a figurát. Kissé furcsa tiszteletadás ez, hiszen az osztrák hadnagy meglehetősen negatív figura a történetben, ám az tény, hogy a rendező bő másfél évtizeddel később a Halál Velencében (1971) című alkotásával méltó emléket állított a zeneszerző Mahlernek. A Senso mint irodalmi mű napló formájában, visszaemlékezésként íródott egy új szerelem kapcsán, ám Visconti – teljesen érthető okokból – mellőzte a naplóformát, és kihagyta a filmből Livia új udvarlóját, a Gino nevű ügyvédet. Ugyanakkor nagyobb hangsúlyt adott a háttérben zajló függetlenségi harcoknak, és előtérbe hozta Livia szabadságharcos unokatestvére, Roberto figuráját. 


Bekerültek a filmbe olyan motívumok is, melyek Boitónál nem szerepeltek. A novellában például a szerelmesek egy fürdőben találkoznak, a filmben viszont a La Fenice operaházban. 1996-ban a La Fenice gyújtogatás következtében porrá égett, és rekonstrukciójához a Visconti-film operajeleneteit is felhasználták. Az olasz cenzúra nem engedélyezte az Érzelem eredeti befejezését, mert szerinte sértette az olasz hadsereget: a kifosztott Veronában szinte katatón módon bolyongó Liviát ugyanis részeg olasz katonák molesztálják. Ekkor forgatták le a máig ismert új befejezést, a hadnagy kivégzését, ám addigra a szerepet alakító amerikai Farley Granger már hazatért, ezért dublőrt használtak helyette. Az Érzelem francia változatát maga Jean Renoir felügyelte, és neki köszönhetően a francia verzióba bekerült néhány olyan jelenet, melyet az olasz cenzúra kivágatott. A 94 perces amerikai változat (a teljes film 117 perces!) a Wanton grófné címet kapta, angol nyelvű dialógusait Tennessee Williams és Paul Bowles írta. A korabeli kritikák felsőfokokban méltatták Alida Valli lélektanilag hiteles, árnyalt alakítását, és a filmtörténet egyik legszebben eljátszott nőalakjának nevezték Livia Serpierit. 


Művészfilmek epizodistája
Az 1950-es évek második felétől Alida Valli többnyire epizódszerepeket játszott. Ebből a korszakából csak azokra az alkotásokra térek ki, melyek Magyarországon sem ismeretlenek, illetve a művésznő pályafutása szempontjából tényleg jelentősek. A kiáltás (1957) Antonioni pályafutásának legszélsőségesebben értékelt darabja. Különlegessége részben abban rejlik, hogy – a rendezőtől szokatlan módon – nem polgári, hanem munkáskörnyezetben játszódik, ám a főhős tragédiáját elsősorban saját belső kételyei okozzák. Ebből a szempontból tehát szervesen kapcsolódik Antonioni előző filmjéhez (A barátnők, 1955) és a későbbiekhez is. A kritikai fanyalgás egyik oka egyébként a színészek játéka volt: az Aldo keresztnevű főszereplőt alakító Steve Cochrant többen is egysíkúnak találták, az Elviát megformáló Betsy Blairrel való elégedetlenségét pedig maga Antonioni is megemlítette az egyik interjúban. Alida Valli a főhős élettársát, Irmát játssza, aki bejelenti, hogy bár közös gyermekük van, és külföldön dolgozó férje is meghalt, ezentúl nem Aldóval, hanem egy másik férfival akar élni. Az 1957-es esztendőben a színésznő még két figyelemre méltó alkotásban szerepelt: a This Angry Age Marguerite Duras regényéből készült, a francia René Clément rendezésében. Clément James Deannek szánta a férfi főszerepet, ám Dean tragikus autóbalesete után Anthony Perkinst választotta. Dino De Laurentiis producer ragaszkodott ahhoz, hogy a női főszerepet felesége, a szép és tehetséges Silvana Mangano játssza. Duras elégedetlen volt a filmváltozattal, mert a gyarmati téma szinte teljesen kimaradt az adaptációból, és emiatt szerinte Clément tulajdonképpen „meggyalázta” a regényét. A másik film, A nagy kék országút Gillo Pontecorvo és Maleno Malenotti közös rendezése. Főszereplője egy halász (Yves Montand), aki családja nyomorúságos sorsán úgy kíván javítani, hogy dinamitot használ a horgászathoz. A veszélyes módszerrel azonban nemcsak hogy kivívja a többi halász rosszallását, de az életét is kockára teszi. 


Roger Vadim filmjében, A holdfény ékszerészeiben (1958) Valli alakította a Brigitte Bardot által játszott, zárdából érkezett hősnő arisztokrata nagynénjét. A romantikus fordulatok során kiderül, hogy a fiatalabbik nő szerelmese (Stephen Boyd) viszonyt folytatott a nagynénivel is. A rövidnadrágos ember (1958, Glauco Pellegrini) egy kilencéves kisfiúról szól, aki megszökik az árvaházból, hogy megkeresse az édesanyját. Méltatói a Psycho (1960, Alfred Hitchcock) és a Kamerales (1960, Michael Powell) méltó párjának tartják Georges Franju Szemek arc nélkül (1960) című horrorját. Ebben egy őrült tudós (Pierre Brasseur) lányának (Edith Scob) autóbalesetben szétroncsolódott arca helyére egy másikat ültet, ám a műtét nem hozza meg a várt eredményt. Alida Valli játszotta a professzor segítőjét és bűntársát, akinek az arca korábban szintén roncsolódott, de az ő esetében a műtéti beavatkozás sikerrel járt. Noha már a forgatás előtt odafigyeltek arra, hogy mellőzzék a cenzorok által kifogásolható motívumokat (sok vér, állatkínzás), a Szemek arc nélkül mégis vihart kavart a maga idejében. Egy skóciai fesztiválbemutatón állítólag hét néző ájult el vetítés közben, amit Franju így kommentált: „Most már tudom, miért viselnek a skótok szoknyát”. Annak idején Magyarországon is jól fogadták Henri Colpi Ilyen hosszú távollét (1961) című drámáját, amely Cannes-ban elnyerte a fődíjat, az Arany Pálmát. Thérese, egy párizsi kávézó tulajdonosnője (Alida Valli) egy csavargóban (Georges Wilson) felismerni véli a háborúban eltűnt férjét. A régi szerelem által táplált türelemmel és kitartással próbál úrrá lenni a férfi amnéziáján. Az Érzelem mellett az Ilyen hosszú távollét Alida Valli kivételes jellemábrázolói tehetségének egyik legszebb példája.


Pasolini és Bertolucci
A hatvanas évek terméséből kiemelkedik Pier Paolo Pasolini alkotása, az Oidipusz király (1967), amely Szophoklész antik drámájának költői szépségű átértelmezése. Ebben Valli játszotta a korinthoszi királynét, Merópét, aki férjével együtt felneveli az igazi apja által a sivatagba kitett és ott megtalált Oidipuszt. Pasolini barátja és pártfogoltja, Bernardo Bertolucci három filmjében is szerepeltette Alida Vallit. A Borges-mű alapján forgatott Pókstratégia (1970) főszereplője, Athos Magnani (Giulio Brogi) mártírhalált halt apja emlékét keresve érkezik egy titokzatos városba, Tarába, ahol találkozik apja volt szeretőjével, Draifával (Alida Valli) is. A filmet először az olasz televízió mutatta be, húszmilliónál több nézője volt. A világsztárokkal forgatott, eposzi terjedelmű Huszadik század (1976) két eltérő társadalmi osztályhoz tartozó fiatalember életútján keresztül a múlt század olasz történelmének első évtizedeiről fest széles ecsetvonású tablóképet. Valli játszotta Signora Pioppit, egy gazdag földbirtokos özvegyét, aki a fasiszta intéző és szeretője (Donald Sutherland és Laura Betti) áldozatául esik. Úgy forgalmazási, mint cenzurális okokból a filmet számos országban rövidített formában játszották, a szocialista Magyarországon azonban az explicit szex- és erőszakos jelenetek ellenére csonkítatlanul mutatták be, alighanem erőteljes baloldali szemlélete miatt. Egy sikeres opera-énekesnő (Jill Clayburgh) és kábítószeres kamasz fia (Matthew Barry) incesztuózus kapcsolatáról szól A Hold (1979) című dráma, amely különösen heves vitákat kavart. „Bertolucci egy szappanoperát kényszerít közösülésre egy freudi kórtörténettel” – írta a filmről a rettegett kritikus, Roger Ebert. „Szörnyű, olcsó, közönséges szemét” – jegyezte le sommás véleményét a naplójába Andrej Tarkovszkij, orosz rendező. Alida Valli játszotta a főhősnő anyósát. 


A hetvenes évek
Valerio Zurlini melodrámája, A nyugalom első éjszakája (1972) hőse egy érzelmi válságba került ateista férfi (Alain Delon), aki egy tengerparti kisváros gimnáziumában kap munkát. Megismerkedik egy 19 éves gyönyörű lánnyal (Sonia Petrovna), akinek képtelen ellenállni. A lány anyját Alida Valli alakította. A színésznő a hetvenes években újra szerepelt horrorfilmekben. A Lisa és az ördög (1973) a műfaj egyik olasz mestere, Mario Bava munkája Telly Savalas, Sylva Koscina és Elke Sommer főszereplésével. Valli igazán testhezálló szerepet kapott: ismét egy grófnőt játszott. Alberto De Martino alkotása, az Antikrisztus (1974) tulajdonképpen Olaszország válasza az egy évvel korábbi hollywoodi filmsikerre, Az ördögűzőre (1973). Ippolita (Carla Gravina) súlyos egészségügyi és mentális problémákkal küzd. Előző életében állítólag az inkvizíció által megégetett boszorkány volt, aki most megkésett bosszúként sorra öli a férfiakat. Az ördögűzés elkerülhetetlennek látszik. Dario Argento, az olasz horrorfejedelem két klasszikus alkotásában foglalkoztatta Vallit. A Sóhajokban (1977) Miss Tannert játszotta, a Pokolban (1980) Carolt, a gondnokot. A kiváló francia rendező, Patrice Chéreau első mozifilmje volt Az orchidea húsa (1975) című bűnügyi dráma. A rejtélyes és érzékeny Claire (Charlotte Rampling) körül hullanak a férfiak, mint a legyek. Anyagias nagynénjének ez kiváló ürügy arra, hogy megkaparintsa Claire vagyonát, hiszen csak azt kell bizonyítania, hogy unokahúga örökölte apja sorozatgyilkos hajlamait. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy a történetnek két magyar szereplője is van (Gyula és József).


A katasztrófafilmek divatja idején készült George P. Cosmatos izgalmas kalandfilmje, A Cassandra-átjáró (1976). A történet szerint halálos vírussal fertőzött, menekülő terroristák szállnak fel egy nemzetközi vonatra. A hatóságok értesülnek a veszélyről, és a járvány megakadályozása érdekében a szerelvényt egy lengyelországi fogadóállomásra irányítják, hogy ott az utasokat karanténba zárják. A célállomás eléréséhez a szerelvénynek át kell haladnia egy évek óta nem használt vasúti hídon. Az utasoknak sejtelmük sincs arról, hogy a híd valójában életveszélyes, és a hatóságok tragikus vonatbalesetnek álcázva próbálnak megszabadulni a kényes ügy szemtanúitól. A filmbeli hidat a dél-franciaországi Garabit-viadukt „alakította”, amelyet 1882 és 1884 között építettek Gustave Eiffel tervei alapján. A produkció fontosabb szerepeire nemzetközi sztárokat szerződtettek. Carlo Ponti producer a főszerepet szépséges felesége, Sophia Loren számára tartotta fenn. Dr. Chamberlain szerepét Peter O’Toole-nak ajánlották fel, aki nemet mondott, így Richard Harris lépett a helyére. További szereplők: Burt Lancaster, Ava Gardner, Ingrid Thulin, Martin Sheen, O. J. Simpson, Lee Strasberg, John Phillip Law, Lionel Stander, Lou Castel és Ray Lovelock. Alida Vali Mrs. Chadwicket játszotta. Az 1977-es Egy jámbor lélek Gustave Flaubert azonos című regényének filmváltozata, melynek tiszta lelkű hősnőjét (Adriana Asti) faképnél hagyja a szerelmese, ezért egy gazdag özvegyasszonyhoz (Alida Valli) szegődik cselédnek. A férfi főszerepet az amerikai underground filmek egykori sztárja, Joe Dallessandro játszotta, aki a megtörtént eset alapján készült A gyilkos apácában (1978) is szerepel. A címszerepet az egykori svéd szexbomba, a feltűnően elhízott Anita Ekberg játszotta, Alida Valli a főtisztelendő anyát személyesítette meg. A kritikusok igen élesen bírálták az erőszakos jelenetekben és szexuális motívumokban bővelkedő opuszt, Angliában évekig nem is engedélyezték a forgalmazását, de az új évezredben már kultuszfilmnek számít. 


Az utolsó évtizedek
Alida Vallinak élete utolsó két évtizedében forgatott filmjei Magyarországon kevésbé ismertek. Pedig ebben az időszakban is forgatott jó nevű alkotókkal, mint például Marco Tullio Giordana, Neri Parenti, Giuseppe Bertolucci, Serge Korber és Margarethe von Trotta, és szerepet vállalt fiatal rendezők ígéretes filmjeiben éppúgy, mint a középmezőny alkotóinak feledhető opuszaiban. Mindenképpen említést érdemel John Irvin hangulatos szerelmi románca, az Itália csókja (1995). Oly sokszor szidják a hazai forgalmazókat a pocsék magyar címek miatt, ezért emlékezzünk meg az ellenpéldáról is, hiszen az Itália csókja sokkal romantikusabb, hangulatosabb, a lényeget és a mögöttes jelentéstartalmat jobban megragadó cím, mint amilyen az eredeti volt (Egy hónap a tónál). Az időpont a második világháború előtti utolsó békeév egy olasz tó mellett. A korosodó brit hölgy, Miss Bentley (Vanessa Redgrave) minden évben itt nyaral. Idén a nyaralóul szolgáló villába egy új lakó is érkezik, egy nyugdíjas katonatiszt (Edward Fox). Miss Bentley érdeklődését felkelti a sármos úriember, akinek figyelmét azonban a fiatal nevelőnő (Uma Thurman) ragadja meg. Alida Valli a villa tulajdonosnőjét, Signora Fasciolit alakította. A színésznő 2002-ben állt utoljára a kamerák elé a Titkos rend című német–angol–francia–olasz–spanyol–dán thrillerben, amely egy titokzatos sevillai sorozatgyilkos utáni nyomozásról szól Mira Sorvino és Olivier Martinez főszereplésével. Alida Valli élete utolsó éveit állítólag szegénységben élte, nehéz anyagi helyzetén csak az segített, amikor megkapta az ún. Bacchelli-törvény által biztosított életjáradékot. 2004-ben visszautasította a horvát kormány díját, amelyet mint kiemelkedő horvát színésznő kapott volna. Döntését így indokolta: „Olasznak születtem, és olaszként akarok meghalni”. 


Alida Valli 2006. április 22-én római otthonában hunyt el. Nyolcvannégy éves volt. Halálát Walter Veltroni, a város polgármestere jelentette be, aki nyilatkozatában kiemelte: „Az olasz filmipar az egyik legmeghatározóbb arcát veszítette el.” Carlo Azeglio Ciampi köztársasági elnök szintén nyilatkozatot adott ki, amelyben azt írta, hogy „Alida Valli halála nagy veszteség az olasz mozi, színház és az egész olasz kultúra számára”. A művésznő holttestét nyilvánosan ravatalozták fel a Capitoliumon, ahol a rajongók és tisztelők két napon át róhatták le kegyeletüket. Sajnos temetésének intézése kínos fordulatot vett, mert a népszerű római Campo Verano temetőben nem volt üres sírhely, ezért a tetemet fél évig hűtve tárolták Milánóban. Végül Valli nagyobbik fia, Carlo De Mejo színész nyílt levélben adott hangot az eljárás miatti méltatlankodásának, és csak ezt követően helyezték a művésznőt örök nyugalomra. David Shipman brit kritikus véleménye szerint Alida Vallit 1950 előtti filmjei alapján hajlamosak lehetnénk úgy minősíteni, mint a legkevésbé sikeres európai sztárt Hollywoodban, holott 1950 után forgatott legjelentősebb alakításai alapján egyértelműen az élvonalbeli színésznők közé tartozott. Frédéric Mitterrand francia kritikus szerint Alida Valli volt az egyetlen európai színésznő, akit egy napon lehet emlegetni Greta Garbóval és Marlene Dietrichhel.


Magánélet
Mint tizenéves lány, Alida beleszeretett a Regia Aeronautica vadászpilótájába, Carlo Cugnascába, aki a háború előtt műrepülő pilótaként szerzett nevet magának. Cugnascát eltűntnek nyilvánították, amikor 1941. április 14-én nem tért vissza egy tobruki bevetésből. Bajtársa, James Smith jelentette, hogy Cugnasca gépét lelőtték, de még aznap, egy másik bevetésben ő is elesett. A színésznő 1944-ben feleségül ment Oscar De Mejo (1911–1992) festőművészhez, akitől két fia született. Elsőként 1945-ben Carlo, a későbbi filmszínész (kisebb szerepet játszott Pasolini Teorémájában), akinek keresztnevét az anya Carlo Cugnasca emlékére választotta. A második gyerek, Lorenzo (Larry) 1950-ben született, Valli hollywoodi tartózkodása alatt. A házaspár 1952-ben elvált. A következő évben a színésznő egy nagy port kavart bűnügybe keveredett. 1953. április 9-én a Rómához közeli torvaianicai strandon holtan találták a 21 éves Wilma Montesit. A nyomozás szálai a római felső tízezer köreibe vezettek, a szenzációhajhász média kábítószeres orgiákról számolt be, melyeknek az áldozat volt az egyik főszereplője. Noha a gyilkosság indítéka nem derült ki, a gyanú Ugo Montagna márkira és a miniszterelnök-helyettes fiára, Piero Piccioni dzsesszmuzsikusra terelődött. Piccioni akkoriban Alida szeretője volt, és a színésznő alibit igazolt neki, mert eskü alatt vallotta, hogy a gyilkosság feltételezett időpontjában együtt voltak Amalfiban. A vádlottakat végül felmentették, a Montesi-ügyet sosem sikerült felderíteni. A bírósági hercehurca és az ezzel járó médiafelhajtás nagyon megviselte a színésznőt, aki az Érzelem után néhány évig nem is forgatott, noha a Visconti-filmben nyújtott alakítása nagy távlatokat nyitott meg előtte. Mellesleg a Montesi-ügy által kavart erkölcsbotrány ihlette Federico Fellini híres filmje, Az édes élet (1960) egyik motívumát. Egyes források szerint Alida Valli az Érzelem forgatásán beleszeretett Visconti asszisztensébe, Giancarlo Zagniba (1926–2013), akivel a hatvanas évek végéig együtt élt, sőt vannak, akik úgy tudják, össze is házasodtak. 


FILMOGRÁFIA
* 2002: Titkos rend (Semana Santa)
* 2001: Minden bizonnyal szerelem (L'amore probabilmente) 
* 2000: Vino santo (tévéfilm) 
* 1999: Il dolce rumore della vita 
* 1996: Fatal Frames – Fotogrammi mortali 
* 1995: Itália csókja (A Month by the Lake)
* 1993: Bugie rosse 
* 1993: A hosszú hallgatás (Il lungo silenzio)
* 1993: Delitti privati (tévésorozat) 
* 1992: Una vita in gioco 2 (tévéfilm) 
* 1991: Zitti e mosca 
* 1990: La bocca 
* 1990: Rito d'amore 
* 1988: À notre regrettable époux 
* 1987: Vörös alsószoknya (Le jupon rouge) 
* 1986: We the Living 
* 1985: Titkok, titkok (Segreti segreti )
* 1984: La ragazza dell'addio (tévésorozat)
* 1983: Piccolo mondo antico (tévésorozat) 
* 1983: Il malinteso (tévéfilm) 
* 1983: Dramma d'amore (tévésorozat) 
* 1982: Sogni mostruosamente proibiti 
* 1982: Aspern 
* 1982: Perdóname, amor 
* 1981–1982: Quell'antico amore (tévésorozat) 
* 1982: La quinta donna (tévéfilm) 
* 1981: La caduta degli angeli ribelli 
* 1981: Illa – Punto di osservazione (tévésorozat) 
* 1981: Sezona mira u Parizu 
* 1981: La casa rossa (tévésorozat)
* 1980: Puppenspiel mit toten Augen 
* 1980: Aquella casa en las afueras 
* 1980: Verso l'ora zero (tévéfilm) 
* 1980: L'eredità della Priora (tévésorozat) 
* 1980: Pokol (Inferno)
* 1979: Licanthropus, il figlio della notte 
* 1979: A Hold (La luna)
* 1979: A gyilkos apáca (Suor Omicidi)
* 1979: Zoo zéro 
* 1979: L'altro Simenon (tévésorozat) 
* 1978: Indagine su un delitto perfetto 
* 1978: Les grandes conjurations: Le tumulte d'Amboise (tévéfilm) 
* 1978: Porco mondo 
* 1977: Berlinguer ti voglio bene 
* 1977: Egy jámbor lélek (Un cuore semplice) 
* 1977: Sóhajok (Suspiria)
* 1976: A Cassandra-átjáró (The Cassandra Crossing)
* 1976: Le jeu du solitaire 
* 1976: Huszadik század (Novecento)
* 1975: Il caso Raoul 
* 1975: Ez a kedves Viktor (Ce cher Victor)
* 1975: The House of Exorcism 
* 1975: Az orchidea húsa (La chair de l'orchidée)
* 1974: Antikrisztus (L'anticristo)
* 1974: Tendre Dracula 
* 1974: Il consigliere imperiale (tévésorozat) 
* 1974: No es nada, mamá, sólo un juego 
* 1973: Diario di un italiano 
* 1973: Lisa és az ördög (Lisa e il diavolo)
* 1972: A nyugalom első éjszakája (La prima notte di quiete)
* 1972: L'occhio nel labirinto 
* 1972: Il lutto si addice ad Elettra (tévéfilm) 
* 1970: Pókstratégia (Strategia del ragno)
* 1970: Le champignon 
* 1967: Oidipusz király (Edipo re)
* 1965: Umorismo in nero (a La cornacchia című epizódban)
* 1964: Desencuentro (tévésorozat) 
* 1964: Dr. Kildare (tévésorozat) 
* 1964: L'autre femme 
* 1963: Una cara para escapar 
* 1963: Combat! (tévésorozat, a Doughboy című epizódban)
* 1963: El hombre de papel 
* 1963: El valle de las espadas 
* 1963: Ophélia 
* 1963: A la salida (rövidfilm) 
* 1962: Las momias de Guanajuato (tévésorozat) 
* 1962: Homenaje a la hora de la siesta 
* 1962: Al otro lado de la ciudad 
* 1962: Il disordine 
* 1961: La fille du torrent 
* 1961: The Happy Thieves 
* 1961: Ilyen hosszú távollét (Une aussi longue absence)
* 1961: Il caso Maurizius (tévésorozat) 
* 1960: Il peccato degli anni verdi 
* 1960: Le gigolo 
* 1960: Le dialogue des Carmélites 
* 1960: Ragazza mia (tévésorozat) 
* 1960: Szemek arc nélkül (Les yeux sans visage)
* 1959: Signé: Arsène Lupin 
* 1959: I figli di Medea (tévéfilm) 
* 1958: A rövidnadrágos ember (L'uomo dai calzoni corti)
* 1958: A holdfény ékszerészei (Les bijoutiers du clair de lune)
* 1957: A nagy kék országút (La grande strada azzurra)
* 1957: This Angry Age 
* 1957: A kiáltás (Il grido)
* 1954: Érzelem (Senso)
* 1954: La mano dello straniero 
* 1953: Asszonyok vagyunk (Siamo donne) (az Alida Valli című epizódban) 
* 1953: Il mondo le condanna 
* 1953: Toledói szerelmesek (Les amants de Tolède)
* 1951: Ultimo incontro 
* 1951: Csoda csak egyszer történik (Les miracles n'ont lieu qu'une fois)
* 1950: Walk Softly, Stranger (Valli néven)
* 1950: The White Tower (Valli néven)
* 1949: A harmadik ember (The Third Man) (Valli néven)
* 1948: The Miracle of the Bells (Valli néven)
* 1947: A Paradine-ügy (The Paradine Case) (Valli néven)
* 1946: Eugenia Grandet 
* 1945: Il canto della vita 
* 1945: La vita ricomincia 
* 1944: Circo equestre Za-bum (a Gelosia, az Il postino és a Galop finale al circo című epizódokban)
* 1943: Apparizione 
* 1943: Mindig szeretni foglak (T'amerò sempre) 
* 1943: Bajazzók (I pagliacci) 
* 1942: Ma este semmi újság (Stasera niente di nuovo)
* 1942: Isten veled, Kyra! (Addio Kira!)
* 1942: Mi élünk (Noi vivi)
* 1942: Le due orfanelle 
* 1942: Láthatatlan bilincs (Catene invisibili)
* 1941: L'amante segreta 
* 1941: Leányálmok (Ore 9: Lezione di chimica)
* 1941: Fények az éjszakában (Luce nelle tenebre)
* 1941: Piccolo mondo antico 
* 1940: La prima donna che passa 
* 1940: Az Angyalvár börtöne (Oltre l'amore)
* 1940: L'ultima nemica 
* 1940: Taverna rossa 
* 1940: Örök szerelem (Manon Lescaut)
* 1939: Szerelmi riadó (Ballo al castello) 
* 1939: Assenza ingiustificata 
* 1939: Havi ezer líra (Mille lire al mese) 
* 1938: La casa del peccato 
* 1938: L'amor mio non muore 
* 1938: L'ha fatto una signora 
* 1937: Il feroce Saladino 
* 1937: Sono stato io! 
* 1936: I due sergenti (Alida Altenburger néven)
* 1935: A háromszögletű kalap (Il cappello a tre punte) (nincs feltüntetve a stáblistán)


DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
(A vékony betűvel írt filmekért csak jelölték.)

Avellinói Neorealista Filmfesztivál
* 1965: Legjobb színésznő

Ezüst Szalag-díj
* 1947: Eugenia Grandet (legjobb színésznő)
* 1958: This Angry Age (legjobb női mellékszereplő)
* 1977: Huszadik század (legjobb női mellékszereplő)

David di Donatello-díj
* 1982: La caduta degli angeli ribelli (legjobb női mellékszereplő)
* 1991: La bocca (legjobb női mellékszereplő)
* 1991: Életműdíj

Flaiano-díj
* 1996: Életműdíj

Golden Globe-díj
* 1964: El hombre de papel (legjobb színésznő „dráma” kategóriában)

Golden Goblets (Olaszország)
* 1955: Érzelem (legjobb színésznő)

Montecatini Nemzetközi Rövidfilmfesztivál
* 2000: Életműdíj

Velencei Nemzetközi Filmfesztivál
* 1997: Arany Oroszlán-életműdíj


2014. november 22., szombat

JUAN RODOLFO WILCOCK

Juan Rodolfo Wilcock (Argentína, Buenos Aires, 1919. április 17. – Olaszország, Lubriano, 1978. március 16.) argentin író, költő és műfordító eredetileg építészmérnöknek tanult. Már legelső kötete jelentős kulturális visszhangot váltott ki, és Wilcock hamarosan az argentin szellemi elit kiválóságai közé emelkedett. 1951-ben Európába távozott, néhány hónapos londoni kitérő után Olaszországban telepedett le. Ettől kezdve olasz nyelven írt. 1964-ben szerepet vállalt a Máté evangéliuma (1964) című Pasolini-filmben. A hetvenes évek végétől halálig folyamatosan publikált. Örökbefogadott fia, Livio Bacchi Wilcock (1940–2013) fordította olasz nyelvre Jorge Luis Borges műveit.
 

KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Juan Rodolfo Wilcock Argentína fővárosában, Buenos Airesben született az angol Charles Leonard Wilcock és az olasz–svájci származású Ida Romegialli fiaként. 1943-ban építészmérnöki diplomát szerzett a Buenos Aires-i Egyetemen. Még egyetemistaként jelent meg első kötete, a Libro de poemas y canciones (Versek és dalok gyűjteménye), amely megkapta az Argentin Írók Társasága (SADE) Martin Fierro-díját, valamint Buenos Aires városának komoly presztízst jelentő irodalmi díját is. Mindazonáltal az egyetem befejezése után végzettségének megfelelően helyezkedett el egy vasúti társaságnál, munkáját azonban egy év múlva otthagyta. Rövidesen az argentin irodalom és értelmiség olyan meghatározó személyiségeivel barátkozott össze, mint például Jorge Luis Borges, Silvina Ocampo és Adolfo Bioy Casares, akik művészetére is nagy hatást gyakoroltak. Wilcock később „hármas csillagkép”-nek, „Szentháromság”-nak nevezte őket, kiknek jóvoltából kiemelkedhetett „a létezés szürkeségé”-ből. 1942 és 1944 között a Verde Memoria szerkesztőjeként ténykedett. 1945-ben önerőből jelentette meg két újabb verseskötetét: Ensayos de poesía lírica, Persecución de las musas menores. 1945-ben került a Disco magazinhoz, ahol 1947-ig dolgozott. 1946-ban a Paseo sentimental című könyvéért újra megkapta az Argentin Írók Társaságának díját. Ugyanabban az évben jutott el az olvasókhoz a Los hermosos días című kötete is. 


Önkéntes száműzetésben
1946. június 4-én Juan Domingo Perón (1895–1974) került Argentína élére. (Az ő felesége volt a legendás Evita.) Az új elnök tekintélyuralmi rendszere, amely a fasiszta modell bizonyos elemeit is átvette, fojtogató szellemi légkört teremtett. Az argentin értelmiség számos tagja ekkor úgy döntött, áttelepül a második világháború csapásaiból éledező Európa hagyományos szellemi központjaiba, mindenekelőtt Franciaországba és Olaszországba. Wilcock 1951-ben hagyta el Argentínát, és a napsütötte Itáliát vette célba. Vele tartott Silvina Ocampo és Adolfo Bioy Casares is. Két évvel később Londonban telepedett le, ahol fordításból élt, és a BBC kommentátoraként dolgozott. Kis időre visszatért Argentínába, majd 1954-ben újra Olaszországba távozott. Ettől kezdve olasz nyelven írt, melyet tökéletesen elsajátított. Második hazájában francia és angol irodalmat tanított, valamint a Vatikán hivatalos lapja, a L’Osservatore Romano argentin változatának szerkesztésében vett részt. 1964-ben elvállalta Kajafás szerepét Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma (1964) című nagy hatású Jézus-filmjében. 1975-ben megigényelte az olasz állampolgárságot, de ezt csak egy évvel a halála után, 1979. április 4-én adták meg neki államfői rendelettel. A Porta San Paolo közelében található protestáns temetőben helyezték örök nyugalomra.
 

SPANYOL NYELVŰ BIBLIOGRÁFIA
* 1940: Libro de poemas y canciones 
* 1945: Ensayos de poesía lírica 
* 1945: Persecución de las musas menores 
* 1946: Paseo sentimental 
* 1946: Los hermosos días (új kiadás: 1998)
* 1953: Sexto (új kiadás: 1999)
* 1956: Los traidores (társszerző: Silvina Ocampo, új kiadás: 1988)
* 1974: El caos (új kiadás: 2000)

Posztumusz kiadások
* 1980: Poemas 
* 1981: La sinagoga de los iconoclastas 
* 1996: El ingeniero 
* 1998: El estereoscopio de los solitarios 
* 1998: Hechos inquietantes 
* 1999: El libro de los monstruos 
* 2001: Los dos indios alegres 
* 2004: El templo etrusco 

OLASZ NYELVŰ BIBLIOGRÁFIA
* 1960: Il caos (Bompiani)
* 1961: Fatti inquietanti (Bompiani, új kiadás: Adelphi, 1992)
* 1961: Luoghi comuni (Il Saggiatore)
* 1962: Teatro in prosa e versi (Bompiani)
* 1963: Poesie spagnole (Guanda)
* 1968: La parola morte (Einaudi)
* 1972: Lo stereoscopio dei solitari (Adelphi, új kiadás: 1990)
* 1972: La sinagoga degli iconoclasti (Adelphi, új kiadás: 1990)
* 1973: Il tempio etrusco (Rizzoli)
* 1973: I due allegri indiani (Adelphi, új kiadás: 2011)
* 1974: Parsifal (Adelphi)
* 1974: Italienisches Liederbuch 34 poesie d'amore (Rizzoli)
* 1975: L'ingegnere (Rizzoli, új kiadás: L'Editore, 1990)
* 1976: Frau Teleprocu (társszerző: Francesco Fantasia) (Adelphi)
* 1978: Il libro dei mostri (Adelphi)
* 1980: Poesie (Adelphi, új kiadások: 1993, 1996)
* 1982: L'abominevole donna delle nevi e altre commedie (Adelphi)
* 1985: Le nozze di Hitler e Maria Antonietta nell'inferno (társszerző: Francesco Fantasia) (Lucarini)
* 2010: Il reato di scrivere (Adelphi)


2014. november 15., szombat

NATALIA GINZBURG

Natalia Ginzburg (Olaszország, Palermo, 1916. július 14. – Olaszország, Róma, 1991. október 7.) olasz írónő lánykori neve: Natalia Levi. Baloldali beállítottságú családból származik, első férjét a fasiszták kínozták halálra. Noha már tizenhét éves korában publikált, írói karrierje csak az 1950-es években kezdett kibontakozni. Több műfajban alkotott, leghíresebb művei magyar nyelven is megjelentek, a leggyakrabban Telegdi Polgár István fordításában. Színdarabjai közül Magyarországon A hirdetés (Budapest, Pesti Színház, 1973) a legismertebb. Több művét is megfilmesítették, a Kedves Michele (1976) a magyar mozikba is eljutott. A hatvanas évek végétől különösen aktívan politizált, közéleti ügyekben foglalt állást, és független baloldaliként 1983-ban képviselővé választották. Első házasságából három, második házasságából két gyereke született. Rákban halt meg római otthonában.


KARRIERTÖRTÉNET
Az első publikációk és az első házasság
Natalia Ginzburg édesapja a zsidó származású Giuseppe Levi (1872–1965), a palermói egyetem hisztológus- és anatómiaprofesszora, aki a tenyésztett sejtek in vitro vizsgálatának úttörője volt. Édesanyja a katolikus vallású Lidia Tanzi. Talán az eltérő vallási háttér miatt a szülők mind az öt gyermeküket (Gino, Mario, Alberto, Paola, Natalia) ateistának nevelték. A Levi család otthona Palermo egyik kulturális találkozóhelyének számított, ahová értelmiségiek, aktivisták és iparosok jártak eszmét cserélni. Valamennyien baloldali beállítottságúak voltak, akik szemben álltak a fasiszta Mussolini-rendszerrel, de az aktív ellenállásra eleinte nem is gondoltak. Natalia már kamaszkorában írni kezdett, mert kívülállónak érezte magát. Tizenhét éves korában egy firenzei lap, a Solaria közölte az I bambini (A gyerekek) című elbeszélését. 1935-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait Torinóban. Ekkoriban találkozott Leone Ginzburggal (1909–1944), aki képzettségét tekintve egyetemi tanár volt, és a szláv irodalom szerelmeseként sokat tett annak érdekében, hogy az olasz olvasók megismerhessék az orosz klasszikusokat. Natalia és Leone 1938-ban kötöttek házasságot. Három gyermekük született: Carlo (Torino, 1939. április 15., történész és író), Andrea (Torino, 1940. április 8., közgazdász) és Alessandra (Pizzoli, 1943. március 20., pszichoanalitikus). Leone Ginzburg baloldali politikai aktivistaként harcolt a fasizmus ellen. A hatóságok ezt nem nézték jó szemmel, és az abruzzói Pizzoli községet jelölték ki a család kényszerlakhelyéül. Natalia itt írta meg a La strada che va in cittá (A városba vezető út) című novelláskötetét, amely Alessandra Tornimparte álnéven jelent meg 1942-ben. Gyakorlati okokból, és nem valamiféle mesterkélt titokzatoskodásból választott álnevet. A zsidó származású szerzők ugyanis az akkor érvényben lévő antiszemita törvények miatt nem publikálhattak. Származása mellett valószínűleg saját és férje baloldali elkötelezettsége sem lett volna jó ajánlólevél. Leone 1943-ban engedély nélkül Rómába ment, ahol részt vett a L'Italia Libera című illegális lap megjelentetésében. Ugyanazon év novemberében elfogták, és a Regina Coeli börtönbe vitték. Az itt elszenvedett kínzások következtében 1944. február 5-én meghalt. 


A második házasság és az írói sikerek 
Leone Ginzburg halála után néhány hónappal Natalia is visszatért Rómába, és az Einaudi Kiadó ottani részlegénél vállalt munkát. 1945-ben Torinóba költözött, de továbbra is megmaradt az Einaudi alkalmazásában. 1947-ben megjelent második regénye, az È stato così, amelyért megkapta a Tempo irodalmi díját. Az 1940-es évek végén megismerkedett Gabriele Baldinivel, az angol nyelv és irodalom tanárával, a londoni Olasz Kulturális Intézet igazgatójával. 1950-ben házasságot kötöttek, majd ezt követően visszatértek Rómába, ahol Baldini az egyetemen oktatott. Az 1950-es években kezdődött Natalia írói munkásságának felfelé ívelő és termékeny szakasza. Olykor saját életéből merített témákat, máskor kisemberekről írt, akik hamis illúziók rabjaiként megkésve döbbennek rá arra, hogy életük félresiklott. 1952-ben adták ki a Valamennyi tegnapunk című önéletrajzi regényét, amelyben az internálás időszakát dolgozta fel. Az üldöztetés és a háborús élmények késztették arra, hogy elmélyülten foglalkozzon zsidó identitása és a holokauszt témájával. Áttért a keresztény hitre, nem kis felzúdulást váltva ki ezzel, mert hangot adott abbeli meggyőződésének, hogy szerinte Krisztus valójában egy üldözött zsidó volt. Bár második férjével való házasságát szeretet és kölcsönös tisztelet jellemezte, mégsem volt felhőtlenül boldog. Ugyanis úgy a lányuk, Susanna (1954–2002), mint a fiuk, Antonio (1959–1960) fogyatékosan született. 


Ginzburg 1957-es kisregénye, a Valentino az olasz Wikipédia szerint megkapta az egyik legrangosabb irodalmi elismerést, az 1930-ban alapított Viareggio-díjat. (Ugyanakkor magáról a díjról szóló olasz szócikk nem említi Ginzburgot a díjazottak között.) Ezt ugyanabban az évben követte a Baktérítő: ez volt az első, magyar nyelven is megjelent Ginzburg-mű. Hősnője tipikus Ginzburg-figura: egy álomvilágban élő, egyszerű asszony, aki előbb csinos, de butácska lányát szeretné előnyösen férjhez adni, később kiállítótermet, majd divatszalont szeretne nyitni, ám szép tervei mind meghiúsulnak, mert nem vesz tudomást az őt körülvevő világ könyörtelen realitásairól. Az este hangjai (1961) szerelmespárjának kapcsolata perspektívátlan: a lány boldogság után sóvárog, a férfi viszont képtelen a cselekvésre. Ginzburg 1963-as regénye, a Strega-díjas Lessico famigliare (Családi szótár) ismét önéletrajzi ihletésű. A gyermek- és ifjúkor eseményeinek felidézésén keresztül egy baloldali érzelmű polgárcsalád képe rajzolódik ki az olvasó előtt. Bölcs humor és mély humanizmus jellemzi Ginzburg írói stílusát, ami nagy szerepet játszott a könyv hatalmas szakmai és olvasói sikerében. A következő évben az írónő elvállalta élete egyetlen filmszerepét: Betániai Máriát játszotta Pasolini puritán szépségű Jézus-filmjében, a Máté evangéliumában (1964). Egyes teológusok Betániai Máriát Mária Magdolnával azonosítják, ám ez a teória máig vita tárgyát képezi. Ami egészen biztos, hogy Pasolini egyházi tanácsadói arra kérték a rendezőt, hogy mellőzze Mária Magdolna figuráját. A rendező teljesítette ezt a kérést, hiszen Magdolnáról amúgy is kevés szó esik Máté evangéliumának bibliai szövegében. 


Natalia Ginzburg a hatvanas évek közepén színpadi szerzőként is bemutatkozott. Színművei közül hazánkban a Jókedvemben vettelek el, az Eperfagylalt habbal és A hirdetés a legismertebbek. Ez utóbbit 1973. április 20-án mutatta be a budapesti Pesti Színház Gábor György fordításában, Lengyel György (mint vendég) rendezésében, Ruttkai Éva, Halász Judit és Bárdy György főszereplésével. „Natalia Ginzburg megdöbbentően sokat tud a női lélekről s magányról; társadalmi és lelki okait kutatja a romboló kapcsolat- és közléslehetetlenségnek...” – írta az előadásról a Film, Színház, Muzsika színikritikusa, Dalos László. Visszatérve Ginzburg magánéletére, 1969. június 18-án elhunyt második férje, Gabriele Baldini. Az írónő ezt követően publikálta Mai devi domandarmi (Engem sose kérdezz) című esszégyűjteményét, amely az emberi kapcsolatokkal foglalkozik. 1973-ban jelent meg a Kedves Michele című levélregénye, melyből három évvel később Mario Monicelli forgatott filmet Mariangela Melato, Delphine Seyrig, Aurore Clément és Lou Castel főszereplésével. A magyar kultúrpolitika szeszélyei folytán a film két évvel korábban eljutott hozzánk, mint a regény fordítása. Az 1970-es évek első felében Ginzburg a Corriere della Sera munkatársaként irodalmi és filmkritikákat, esszéket írt, melyekből később válogatás jelent meg könyv formában. Egyik leghíresebb kritikája Bergman remekéről, a Suttogások és sikolyokról (1973) szól, amely nemzetközi viszonylatban is a mű egyik legértőbb elemzésének számít. Újságíróként a művészet mellett a pedagógiai témák is foglalkoztatták. Az olasz olvasók Proust- és Flaubert-műveket is olvashattak Ginzburg fordításában.


A nyolcvanas évek és a politika
Az 1983-ban kiadott La famiglia Manzoni (A Manzoni család) Alessandro Manzoniról (1785–1873), az olasz romantika kiemelkedő alakjáról szól. A kötet a következő évben Bagutta-díjat kapott. Ez az 1927-ben alapított díj a milánói Bagutta étteremről kapta nevét, ahol Riccardo Bacchelli író vezetésével egy irodalmi kör alakult ki. Az itt lezajlott irodalmi tárgyú, élénk baráti beszélgetések és viták során merült fel egy irodalmi díj alapításának gondolata. A város és az otthon (1984) – akárcsak a bő egy évtizeddel korábbi Kedves Michele – egy levélregény, amelyben a történet a szereplők egymáshoz írt levelei alapján bontakozik ki. Élete hátralévő éveiben Ginzburg főleg cikkeket, esszéket írt, és részt vett addigi életműve gyűjteményes kiadásának előkészítésében. A neten található magyar nyelvű életrajzai szerint a nyolcvanas évek elején kapcsolódott be a politikai életbe, ám valójában egész életében politizált. Második férje halálát követően politikai aktivitása fokozódott, számos égető társadalmi problémában és politikai vonatkozású ügyben hallatta a hangját. 1971-ben például számos értelmiségivel együtt aláírta azt a nyílt levelet, amely az ún. Pinelli-ügy tisztázását követelte: Giuseppe Pinellit 1969-ben egy anarchista tüntetést követően letartóztatták, majd tisztázatlan körülmények között kizuhant a milánói rendőrség egyik emeleti ablakából. Komoly gyanú merült fel arra vonatkozóan, hogy valójában rendőri brutalitás áldozata lett. Noha a Pinelli halálában főbűnösnek tartott Luigi Calabresi rendőrtisztet a bíróság felmentette, a férfit 1972-ben egy utcai merénylet alkalmával megölték a Pinelli-ügyben játszott szerepe miatt. Halála politikai erőszakhullámot indított el. Az eset sajátos utóhangjaként Ginzburg unokahúga, Catherine évekkel később feleségül ment Calabresi fiához, Marióhoz. Mint baloldali érzelmű antifasiszta, Ginzburg erősen kötődött az Olasz Kommunista Párthoz, ámbár független baloldaliként választották képviselővé 1983-ban. Római otthonában hunyt el 1991. október 7-én este 6 óra körül. (Az IMDb viszont október 8-át adja meg a halál időpontjául.) A hivatalos közlemény szerint rákja volt. A Campo Verano temetőben helyezték örök nyugalomra.


BIBLIOGRÁFIA
Eredeti kiadások
* 1942: La strada che va in città (Alessandra Tornimparte álnéven jelent meg, később Cesare Garboli bevezetőjével adták ki)
* 1947: È stato così (kisregény)
* 1952: Tutti i nostri ieri (regény)
* 1957: Valentino (kisregény, az újranyomás tartalmazza még: Sagittario; La madre)
* 1957: Sagittario (kisregény) 
* 1961: Le voci della sera (kisregény, Italo Calvino bevezetőjével)
* 1962: Le piccole virtù (esszé, szerkesztette: Domenico Scarpa)
* 1963: Lessico famigliare (regény)
* 1968: Ti ho sposato per allegria e altre commedie 
** Ti ho sposato per allegria (1965. július) 
** L'inserzione (1965. november)
** Fragola e panna (1966. október)
** La segretaria (1967. április)
* 1970: Mai devi domandarmi (rövid esszék)
* 1973: Caro Michele (regény)
* 1973: Paese di mare e altre commedie 
** Dialogo (1970. május)
** Paese di mare (1968. június)
** La porta sbagliata (1968. december)
** La parrucca (1971. január)
* 1974: Vita immaginaria (válogatás a Stampa és a Corriere della Sera hasábjain 1969 és 1974 között megjelent cikkekből egy ki nem adott szöveggel kiegészítve)
* 1977: Famiglia (két történet)
* 1983: La famiglia Manzoni (irodalmi életrajz)
* 1984: La città e la casa (regény)
* 1986: Opere, volume 1 (Cesare Garboli előszavával) 
** La strada che va in città 
** È stato così 
** Valentino 
** Sagittario 
** Le voci della sera 
** Le piccole virtù 
** Lessico famigliare e alcune commedie
* 1987: Opere, volume 2 
** Mai devi domandarmi 
** Paese di mare 
** Caro Michele 
** Vita immaginaria 
** Famiglia 
** La famiglia Manzoni 
** La città e la casa e scritti sparsi
* 1990: Serena Cruz o la vera giustizia (esszé)
* 1990: Teatro (a Paese di mare és egyéb komédiák szövegét tartalmazza)
** L'intervista (1965. november)
** La poltrona (1985. április)
* 1999: È difficile parlare di sé, conversazione a più voci con Marino Sinibaldi (Cesare Garboli és Lisa Ginzburg szerkesztésében)
* 2001: Non possiamo saperlo. Saggi 1973–1990 (szerkesztette: Domenico Scarpa) 
* 2005: Tutto il teatro (szerkesztette: Domenico Scarpa, a Ti ho sposato per allegria e altre commedie és a Teatro seguiti szövegét tartalmazza)
** Il cormorano (1991)
* 2005: Cinque romanzi brevi e altri racconti (Cesare Garboli bevezetőjével) 
** La strada che va in città 
** È stato così 
** Valentino 
** Sagittario 
** Le voci della sera e i racconti: Un'assenza; Casa al mare; Mio marito; La madre; Estate
* 2008: Lettere a Ludovica (con Cesare Pavese e Felice Balbo) (szerkesztette: Carlo Ginzburg)

Magyar fordítások
* 1959: Baktérítő. Telegdi Polgár István fordítása. Budapest, Európa
* 1969: Valentino. Telegdi Polgár István fordítása. In: Mai olasz elbeszélők. Budapest, Európa, 364–400. o.
* 1969: Ő és én. Elbeszélés. In: Tiszatáj, 1969. május, 450–453. o.
* 1972: Az este hangjai. Telegdi Polgár István fordítása. In: Az este hangjai. Modern olasz kisregények. Budapest, Európa, 259–350. o.
* 1972: Eperfagylalt habbal. Színmű. Telegdi Polgár István fordítása. In: Nagyvilág, 1972. július, 1054–1070. o.
* 1973: A hirdetés. Gábor György fordítása. In: Világszínpad, 3. kötet. Budapest, 1973, Magvető, 245–292. o.
* 1973: Natalia Ginzburg két színműve: Párbeszéd, A paróka. Telegdi Polgár István fordításai. In: Nagyvilág, 1973. november, 1649–1670. o.
* 1977: Jókedvemben vettelek el. Telegdi Polgár István fordítása. In: Bűntény a Kecske-szigeten. Mai olasz drámák. Budapest, Európa, 375–432. o.
* 1979: Valamennyi tegnapunk. Zsámboki Zoltán fordítása. Budapest, Magvető
* 1980: Kedves Michele. Telegdi Polgár István fordítása. Budapest, Magvető
* 1986: A karosszék. Egyfelvonásos. Telegdi Polgár István fordításai. In: Nagyvilág, 1986. szeptember, 1311–1321. o.
* 1990: A város és az otthon. Székely Éva fordítása, Budapest, Magvető
* 1998: A fehér bajusz. In: És mégis kopogtatnak. Modern olasz elbeszélések. Budapest, Nagyvilág, 135–146. o.
* 1999: Lyukas cipő. Székely Éva fordítása. In: Lyukas cipő. Olasz írónők elbeszélései a XX. században. Budapest, 1999, Ponte Alapítvány, 58–67. o.
* 2005: Anya. Telegdi Polgár István fordítása. In: Huszadik századi olasz novellák. Budapest, Noran-Kiadó Kft.

Könyvek Ginzburgról
* 1999: Maja Pflug: Natalia Ginzburg. Una biografia (fordította: Barbara Griffini)
* 2010: Nadia Castronuovo: Natalia Ginzburg. Jewishness as Moral Identity 
* 2010: Franco La Magna: Lo schermo trema. Letteratura siciliana e cinema


2014. november 8., szombat

FILM–KÉPREGÉNY – CANTERBURY MESÉK 8/5: A BATHI ASSZONYSÁG ELŐBESZÉDE

Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el. 


Az irodalmi műben A Bathi Asszonyság előbeszéde a III. mesecsoport nyitányaként hangzik el. Különleges helyet foglal el a Canterbury mesékben, hiszen ez a leghosszabb előbeszéd, körülbelül kétszer olyan hosszú, mint maga a mese, melyet a Bathi Asszonyság elmond utána. Az irodalomtörténészek szerint a kettő közül egyértelműen az előbeszéd a jelentősebb és értékesebb szöveg. Nincs egyértelműen beazonosítható forrása, de valószínű, hogy azok a korabeli szövegek jelenthették a mintát, amelyek a női nem csalfaságáról meséltek csattanós anekdotákat, és végső soron a házasság intézménye ellen foglaltak állást. Mindazonáltal maga az előbeszéd több írott műre is utal, mindenekelőtt a Bibliára, noha nem mindig pontosan. „Sehol nem mondja azt a Biblia, / hogy az új házasság bigámia!” – mondja a Bathi Asszonyság, ám itt a bigámiát (ami valójában egyszerre több házastársat jelent) összekeveri az újraházasodással. A bibliai hivatkozások zömmel Pál apostol leveleire (a Korinthusbeliekhez írt első levél, az Efézusbeliekhez írt levél, a Timóteushoz írt első levél) vonatkoznak, ugyanakkor a mesélő a Példabeszédek könyvére is céloz. A IV. században zajlott Jovinianus és (Szent) Jeromos vitája, amely lényegében meghatározta a szüzességről és a házasságról vallott nyugati keresztény felfogást. Jeromos episztolát írt vitapartnere eretnek tételei ellen. Chaucer forrásműként használta ezt az episztolát, erre bizonyíték a Jeromostól kölcsönzött „oktogámia” (nyolcnejűség) kifejezés. 


A Bathi Asszonyság nemcsak a Bibliát, hanem más művet is pontatlanul citál. Klaudiosz Ptolemaiosz (Claudius Ptolomaeus, kb. 85/90–168) Almageszt (Almagestes) című írását kétszer is idézi, de egyszer sem pontosan. Másodjára ezt a két sort: „Máséra az okos nem kancsalít, / s ha férfi, nem is fortyog mérgesen.” Ez az idézet azonban valójában a Rózsaregényből származik, melynek két szerzője is van: Guillaume de Lorris (kb. 1200–1240) kezdte írni 1225-ben, és Jean de Meun (kb. 1240–1305) fejezte be négy évtizeddel később. Egy XII. századi költő, Harman egyik költeménye az esőről, a füstről és az asszonyról szól, melyek elűzik a férfit tulajdon házából. Erre utalnak a Bathi Asszonyság eme szavai: „füst s csepegő mennyezet, / meg szitkos asszony űzik el saját / hajlékából a férfit? Fúj, nahát!” (Chaucer egyébként a Canterbury mesék egyéb helyein is idézi Harmant.) Amikor negyedik férjéről szólván az asszony felidézi Metellius történetét, az ókor egyik legolvasottabb szerzője, Valerius Maximus (14 és 37 között alkotott, Tiberius császársága idején) anekdotagyűjteményére utal, amellyel később is példálózik. „Az oroszlánt ki festé, szóljatok!” – verssor Aiszóposz (i. e. 620 – i. e. 564) egyik állatmeséjére emlékeztet, ámbár nála szoborról van szó, Chaucernél viszont képről. Aiszóposznál az oroszlán azt mondja az őt legyőző ember szobráról, hogy ha ő lett volna a művész, akkor az oroszlán győzte volna le az embert. Chaucernél a szöveg lényege, hogy amit az asszony gondol a diákokról, az nem ugyanaz, mint amit a diák gondol az asszonyokról. Hallunk még Latumiusról is, akinek mindhárom asszonya felakasztotta magát a kert egyik fájára. A sztori alapja Cicero (i. e. 106 – i. e. 43) egyik elbeszélése, ámbár nála még csak egyetlen asszonyról volt szó. 


A különféle antik írásművek mellett szóba kerülnek a görög–római mitológia és történelem híres és kevésbé híres alakjai. A Bathi Asszonyság említi például Dárius király nyughelyét. Ez a perzsa király – I. Dárius, régies írásmóddal: Dareiosz (uralkodott: i. e. 522 – i. e. 486) – valóban élt, a görögök elleni sikertelen hadjáratairól valószínűleg mindenki tanult az általános iskolában (a szkíták ellen mellesleg több eredménnyel hadakozott), sírja azonban nem létezett, az csupán Philippe Gautier de Châtillon francia költő (1135–1201) latin nyelvű eposzának köszönhetően vált legendává. A síremlék állítólagos építője, Apelles is ebben az eposzban szerepel. A „fajtalan élete” kapcsán említett Pasziphaé (Pasiphaé) Minósz király felesége volt, a híres mitológiai szörny, a Minotaurusz anyja. Amphiorax történetét a mesélő pontosan idézi fel, bár azt nem említi, hogy a férfit egy földrengés nyelte el ostrom közben. „...hogyan kellett hajdan Lima / által a férjének meghalnia” – olvashatjuk a műben, ám feltehető, hogy a szöveg másolói elírták a nevet. A szóban forgó nő neve ugyanis nem Lima volt, hanem Livia (Liuia), aki hatalomvágyból megölte férjét, Drusust, Tiberius császár fiát. 


Mindezek a kultúr- és irodalomtörténeti hivatkozások – kiegészítve az asztrológiai utalásokkal, melyek részletes magyarázatába nem merülnék bele, de alapvetően nő és férfi csillagászatilag meghatározott jellemvonásaira és sorsára vonatkoznak – azt sejtetik, hogy a Bathi Asszonyság művelt fehérnép lehetett. Erre azonban nem találunk egyértelmű bizonyítékot a szövegben, még az Általános előbeszédben sem, ahol Chaucer így mutatta be a figurát: 

„Egy Bathi Asszony jött a jámborokkal, 
csak az a kár, hogy egy kicsit nagyot hall. 
Olyan ügyes volt a ruhaszövésben, 
nem különbek az ypres-i, genti nők sem. 
Otthon, az offertórium előtt 
senki nő meg nem előzhette őt, 
vagy ha igen, oly haragba esett: 
szívéből eltűnt a könyörület. 
Fején finom anyagú kalapot 
viselt, és vagy tíz fontot nyomhatott 
az, amelyik vasárnap födte állát. 
Lábán finom, hosszú harisnya, skárlát, 
feszült és lágy, vadonatúj cipő. 
Arca merész, rózsaszín, üditő. 
Hogy derék asszony, nem volt soha kétes, 
templomban a pap ötször adta férjhez, 
míg ifjúkori pajtásairól 
ma már soha senki egy szót se szól. 
Sok messze folyó partját látta meg, 
háromszor járta Jeruzsálemet 
és Rómát. Volt zarándokolni Kölnben, 
Santiagóban és Boulogne-ban nemkülönben. 
Nagy távolságokat bevándorolt. 
Sajnálatos, hogy kecskefoga volt. 
Könnyű nyeregben ült szép könnyedén, 
állig burkolva, a kalap fején 
széles volt, mint egy kis kerek paizs, 
külön köpenyt kapott a lába is, 
mely sarkantyút is pengetett vidáman. 
Fecsegett és kacagott társaságban. 
A szerelemnek megismerte rég 
művészetét, táncát és gyógyszerét.” 

Valószínű, hogy az asszony utazásai közben, illetve férjei (különösen Jenkin diák) által szerezte műveltségét, aminek egyébként nincs különösebb jelentősége, hiszen a legfontosabb, hogy megvan a magához való esze. Látszatra az emancipált nő prototípusát képviseli, de ez valójában nem így van, hiszen nagyon is elvárja a férjeitől (főleg az első négytől), hogy eltartsák őt. Ellenben az igaz, hogy annyira nem érzi magát sem alárendeltnek, sem egyenjogúnak a házasságaiban, hogy mindig a maga kezében akarja tartani a gyeplőt. Ellentmondásos figura, hiszen talpraesettsége, önállósága, szellemessége még a XXI. században is imponáló, viszont számító, haszonleső viselkedése már nem annyira. Mintha a házasságot intézményesített prostitúciónak tartaná, ahol a tarifát a feleség szabja meg, aki bármikor megtagadja a „szolgáltatás”-t, ha ahhoz fűződik érdeke, ám ha ő maga lesz szerelmes, hajlandó önzetlenül nyújtani az élvezeteket. Egyértelműen reneszánsz figura, aki a túlvilági életre való hitbuzgó készülődés, önsanyargatás és örökös lemondás helyett az élet és a test örömeit igényli és hirdeti. Ugyanakkor – és ebben hasonló a Dekameron szereplőihez – egyáltalán nem istentagadó, és nem elutasító a vallással szemben: „háromszor járta Jeruzsálemet és Rómát. / Volt zarándokolni Kölnben, / Santiagóban és Boulogne-ban nemkülönben” – tudjuk meg róla már az Általános előbeszédben, és ugyebár Chaucer is egy zarándokút résztvevőjeként mutatja be őt. 


Pasolini eredeti elképzelései szerint is az ötödik történet volt A Bathi Asszonyság előbeszéde a filmben, közvetlenül Chaucer Sir Thopasról szóló meséje után, melyet leforgatott ugyan, de végül kihagyott a hivatalos változatból. Sir Thopas története az irodalmi műben befejezetlen, mivel a Fogadós durván félbeszakítja Chaucert, és nem hagyja, hogy végigmondja a mesét. Chaucer belekezd egy másikba Melibeusról, és azt el is mondja. Pasolini a Melibeusról szóló mesét nem akarta megfilmesíteni, és nem tudni, hogy a Sir Thopasról szóló történet a filmben befejezetlenül maradt volna-e. Az irodalmi műben ugyanis töredékes A Szakács meséje is, amelyet azonban a rendező kerek egésszé formált, így ezt elvileg a Sir Thopas-történettel is megtehette. Pasolini Chaucer szellemiségét kívánta követni azzal, hogy a költő félbeszakított meséje után a Bathi Asszonyság férjeiről szóló históriát helyezte, amely stílusát és témáját tekintve egyfajta vulgáris ellentéte lett volna a Sir Thopasról szóló történetnek. Vagyis a két mese éppúgy „felelgetett” volna egymásnak, ahogyan az irodalmi műben is egy-egy történet olykor az előző mesére adott csattanós válaszként hangzik el. A filmbeli szituáció célja az volt, hogy kidomborítsa Chucer (általános értelemben: a Művész) elkülönülését a befogadóktól (a közönségtől). Míg a Dekameronban a Pasolini által játszott festő benne él abban a közegben, amelyből műalkotása (a freskó) témáját meríti, addig a filmbeli Chaucer (szintén Pasolini megformálásában!) fizikailag hiába vesz részt a zarándoklatban, valójában elkülönül a környezetétől, felsül a meséléssel, művészete kudarcot vall, és a Canterbury mesék végső soron nem önálló művészi alkotássá válik, hanem az elhangzott történetek gyűjteménye lesz: a teremtő fantáziájú író helyébe a krónikás lép. Akaratlanul ugyanez a problematika jelentkezett Pasolini és a film vonatkozásában is: sokan úgy vélték ugyanis, hogy a Dekameronnal ellentétben Pasolini nem értelmezte újra a Canterbury meséket, nem gazdagította (vagy legalábbis nem szerencsésen), csupán illusztrálta annak néhány történetét. A hivatalos moziváltozatban A Bathi Asszonyság előbeszéde A Molnár meséje után hangzik el: mindkét történet sikamlós és vulgáris. 


Pikantériát jelentett volna, hogy Chaucert Pasolini, a Bathi Asszonyságot pedig bizalmas barátja, Laura Betti alakította: a két művész között – régi és szilárd barátságuk ellenére – voltak bizonyos súrlódások, ironikus piszkálódások, melyek sajátos felhangot kölcsönöztek volna Chaucer és a Bathi Asszonyság jelképes összecsapásának. Betti számára tökéletesen testhezálló volt ez a szerep. Ő ugyan egyszer sem ment férjhez, viszont éppolyan határozott, józan gondolkodású és autokrata típusú nő volt, mint a Bathi Asszonyság. Ahogy Bernardo Bertolucci mondta róla: „Mindig és mindenáron parancsolni akart.” A pletykák szerint szerelmi étvágya is rokonította őt az irodalmi szereplővel, ámbár Betti szexuális érdeklődése nem csak a férfiakra terjedt ki. Nem hiányzott belőle a dominanciából fakadó féltékenység sem: összeveszett egyik legjobb barátnőjével, Adriana Astival, miután kolléganője „elhappolta” előle Bertoluccit, aki ugyan előbb lett Laura szeretője, mint Adrianáé, de Astit vette feleségül. Betti még Pasolinire is féltékenykedett: állítólag egyáltalán nem nézte jó szemmel azt a mély barátságot, amely az 1960-as évek végén Pasolini és Maria Callas között bontakozott ki a Médea (1969) forgatásakor. A színésznő évtizedekkel később elárulta, hogy nem szereti a Canterbury meséket, mert a hivatalos változat nemcsak az ő szerepét kurtította meg jelentősen, hanem szerinte az egész mű struktúráját előnytelenül változtatta meg. Azt állította, hogy Pasolini valójában az egész előbeszédet megfilmesítette (a filmben ez a mese a negyedik férj haldoklásától az ötödikkel való nászéjszakáig tart), sőt azt a történetet is, melyet az asszony az irodalmi műben elmondott, ám Alberto Grimaldi producer kierőszakolta a rövidítéseket. Emlékei szerint maga a forgatás hasonló hangulatban zajlott, mint valaha a canterburyi zarándokút: tréfálkozások, torzsalkodások, egymásra találások, közös étkezések és sok-sok vidámság jellemezte.


Jenkint Tom Baker alakította, aki később a Ki vagy, doki? című, Magyarországon is népszerű, több évtizede futó tévésorozat főszerepét játszotta, ámbár a vele készült részeket tudomásom szerint nem láthattuk. Az 1971-ben már harminchét éves színész megítélésem szerint észrevehetően öreg volt egy olyan oxfordi diák szerepére, akit Chaucer húszévesnek írt le. Viszont nagyon jól hozta azt a bamba figurát, akit a testi élvezetek helyett inkább a szellemi örömök vonzanak. Pasolini ötlete volt, hogy Jenkin és a Bathi Asszonyság megismerkedése azzal kezdődjön, hogy a nő meglesi a szobájában meztelenül mosakodó diákot. Rossz nyelvek szerint Pasolinin kívül egyetlen rendezőnek sem jutott volna eszébe, hogy a nem kifejezetten adoniszi külsejű Tom Bakert csupaszra vetkőztesse, de az kétségtelen, hogy ez a kukkolással fűszerezett mosdási epizód nem idegen sem a Bathi Asszonyság jellemétől, sem az irodalmi mű stílusától. Ahogyan az a változtatás sem, hogy a filmben a hősnő szó szerint előző férje temetéséről siet az oltár elé, hogy kimondja a boldogító igent a következőnek. Van a filmben egy olyan jelenet, amelyben a Bathi Asszonyság egy mezei mulatság alkalmával félrevonul Jenkinnel, előhalássza a férfi nadrágjából annak hímtagját, és kezével ingerli, miközben a maga módján lényegében szerelmet vall a diáknak. Tulajdonképpen e jelenet hommage-ának tekinthetjük azt a képsort Jancsó Miklós Magánbűnök, közerkölcsök (1976) című filmjében, amikor a dajka (szintén Betti) a kezével elégíti ki a szalmakazalban meztelenül hempergő trónörököst (Balázsovits Lajos). Pasolini filmjében a Bathi Asszonyság negyedik férjét Reg Stuart játszotta, akinek ez volt az egyetlen filmszerepe. Alice-t, a barátnőt (az irodalmi műben a Bathi Asszonyság húga, és Alisonnak hívják) Judy Stewart-Murray személyesítette meg, aki szintén nem játszott más filmben. Pasolini alighanem azért választott másik nevet a figurának, mert Alisonnak hívják az előző történet, A Molnár meséje női főszereplőjét is.


A BATHI ASSZONYSÁG ELŐBESZÉDE 

Ha nem hirdetné annyi bölcs beszéd, 
a tapasztalat sulykolná beléd, 
hogy a házasság milyen gyötrelem. 
Ezt, jó urak, higgyétek el nekem. 
Süldőkoromtól – áldassék az Ég! – 
jutott belőle porció elég: 
ötször boronált pap össze engem, 
és mindig rangos férjeket kegyeltem. 
De nemrég azzal álltak elibém, 
hogy ne tegyek csúfot Krisztussal én: 
ő Kánában egy menyegzőn vala. 
Legyen elég Krisztus példázata! 
Egyszer férjezzem hát a jog szerint. 
Halljátok csak a Bibliát megint: 
„Jézus, az Úr, megállt a kút előtt, 
korholva a samáriai nőt: 
– Öt férj ismerte, asszony, a te ágyad, 
s nem férjed, aki most betölti vágyad!” 
Ekként szólt Jézus, ahogy én fújom, 
de hogy mit értett rajta, nem tudom. 
Ez a titok furkálja oldalam: 
az ötödik ugyan mért jogtalan? 
Hány házasságra volt neki joga? 
Kérdhettem, választ nem kaptam soha. 
Feleljetek, ha tudtok, jó urak; 
de nem elég a szót csépelni csak! 
Ha jól tudom: Isten rendelte el, 
hogy az embernek szaporodni kell. 
Ez a parancs épp ínyemre való; 
a férjem hát legyen hajlítható, 
kövessen esze nélkül engemet. 
Ki mondja, hogy csak egy férjem lehet? 
Bigámia vagy oktogámia, 
mért kell ezért bárkinek szidnia?

Ímhol van a bölcs király, Salamon. 
Volt asszonya elég, azt mondhatom! 
Nem kell nekem Istentől annyi jó, 
megelégeltet fele porció, 
mi kegyelem azért jutott neki; 
élőt több jó ugyan nem érheti! 
E nemes király minden éjszakán 
víg játékot űzött a nyoszolyán; 
és hány asszony versengett e kegyért? 
Áldassék Isten az öt férjemért! 
A hatodik férjet se szégyellem, 
mert a szüzesség nem a kenyerem; 
ha elpatkol ez, víznek nem megyek, 
hamar elvesz az, én kezeskedek. 
Azt még az apostol se tiltja nékem, 
hogy ne válasszam kedvemre a férjem; 
nem bűn a házasság, e kötelék, 
sőt jobb, mint ha titkon az ember ég. 
Mit bánom én Lámek bigámiáját, 
vagy életének dühös szapulását! 
Igaz, szent férfiú volt Ábrahám, 
Jákobot is sorold ide talán, 
s több feleséget tartott mindegyik! 
S még hány, aki szentnek neveztetik! 
Ki állította, hogy Isten szava 
a házasságot eltiltja maga? 
És szóljon, aki erre megfelel: 
a szüzességet hol rendelte el? 
Mikor az apostol példázgatott, 
sosem citált írott példázatot, 
szüzességre nincs parancsolatunk; 
tehát szüzességet nem fogadunk. 
Nekünk apostoli tanács kevés; 
itt minket illet az ítélkezés! 
Mert ha parancs, hogy szüzességben éljünk, 
mi végre kell a házasság s a férjünk? 
S kérdem: a magot ha el nem vetem, 
a szüzesség ugyan miből terem? 
Szent Pál csak olyat parancsolhatott, 
mire megbízást Krisztustól kapott. 
Az legyen szűz, ki szent életre jó, 
de vesse el, akinek nem való. 

Csak az kövesse az Írás szavát, 
kinek Isten megláttatá magát. 
Igaz, hogy az apostol szűz maradt, 
de hagyjuk a buzdító szavakat, 
s az Írást, hogy járjunk az ő nyomán; 
a szüzességről e tanács csupán. 
Ha már lehettem egyszer feleség, 
új férjemért mért sújtana az Ég? 
Sehol nem mondja azt a Biblia, 
hogy az új házasság bigámia! 
„Legjobb, ha férfi asszonyhoz nem ér!” – 
Az apostol itt az ágyról beszél, 
mert tűz és csepű együtt sose jó; 
megértitek, hogy mit példáz e szó? 
Sommásan: a szüzesség több neki, 
mint a házasság gyarlóságai. 
Gyarlóság bizony, de hát mit tegyen, 
ki nem marad meg szűznek szívesen? 

Előttem nincs miért ragyognia, 
ki szűz s akit sért a bigámia; 
legyen tiszta a lélek és a test, 
nekem így jó – megmondom egyenest. 
Nagy úrnak sincs, ezt tudjátok talán, 
csupa aranyedény az asztalán; 
néhanapján a fa is megfelel. 
Sokféleképpen hív az Isten el, 
s mindig más adománnyal van teli: 
úgy ad, ahogyan a kedvét leli. 
A szűzi élet valóban csodás, 
mint jámborság s önmegtartóztatás, 
de Krisztus Úr, a Jó forrása sem 
szólt mindenekhez az igéiben, 
hogy aranymarhájukat széjjelosszák, 
és szegényen az ő útját tapossák. 
Azokhoz szólt, kik tökéletesek 
vágynak lenni; hát én az nem leszek! 
Urak, amíg virágzik életem, 
a házasságban gyümölcsöztetem! 

Szóljatok hát, ha már együtt vagyunk: 
Mi végre is van a nemzőtagunk? 
Mért is születtünk? hogyan és mire? 
Higgyétek el, hogy nem akármire. 
Aki akarja, magyarázza fennen: 
azért e tag, hogy vele jót peseljen! 
A két micsodánk nem azért vagyon, 
hogy ezen lásd: nő, férfit amazon! 
Van még a különbségnek oka más – 
halljuk csak, mit mond a tapasztalás! 
Hogy ne hergeljem föl a papokat, 
nem titkolom – mind a két ok miatt: 
szaporít s a gyönyör forrása egyben; 
amivel nem teszünk Isten ellen! 
Ott áll a könyvekben a szöveg: 
a nő a jussát mindig kapja meg! 
Kontóját pedig hogyan rendezi, 
ki szerszámának hasznát nem veszi? 
Azért kell hát az embernek e holmi, 
hogy tudjon vizelni és szaporodni. 
De mégse mondom – ördög és pokol! –, 
hogy aki ilyen fegyvert birtokol, 
csak szaporodásra használja fel; 
a tisztasággal is törődni kell! 
Krisztus férfiú testben szűz maradt, 
s mióta a világ, hány szent haladt 
a tisztaság szigorú ösvenyén. 
A szüzeket mégsem irigylem én; 
ők csak a búzakenyér legyenek, 
s az árpakenyér mi, a férjesek, 
bár Krisztus Urunk árpakenyere 
hány embernek vala eledele. 
Magam állapotában maradok, 
másnak, mi vagyok, úgyse látszhatok. 
Asszonyként tartom kis valamimet, 
ha sorsot szánt az Úr, hát épp ilyet! 
Ha fukarkodnék, legyen jaj nekem! 
Férjemnek este-reggel engedem, 
hogy lerója, ha tartozása van. 
Olyan férj kell – ehhez kötöm magam –, 
aki rabszolga és adós kezemben, 
tőlem minden gyötrelmet elviseljen, 
ameddig a felesége vagyok; 
a teste fölött én uralkodok, 
ahogy csak tetszik, nem pedig maga. 
Arra oktat az apostol szava, 
hogy férjeink minket szeressenek; 
hát nekem mindez tetszik módfelett! 

A Búcsúárus e szónál felállt: 
„Isten a Szent János uccse! – így kiált. – 
Igen jól prédikálsz te, asszonyom! 
Nálam is házasság vagyon soron, 
de szavaidtól visszarettenek, 
a bőrömmel vásárra nem megyek!” 
„Várj – szólt a nő –, még nem is kezdtem el; 
mit inni kapsz, keserűbb, mint a ser. 
Előbb megnyitom hordóm csapjait, 
s meghallhatod majd sorról sorra itt, 
hogy egy férj mibe nem kóstol bele; 
nincs ennek nálam nagyobb mestere, 
mert az ösztöke én voltam magam; 
aztán szólj, hogy innál, te oktalan, 
a hordóból, ha csapra verve itt áll! 
De jól vigyázz, egy kortyot is ha ittál, 
mert legalább tíz példát felhozok! 
Hanem akin a lecke nem fogott, 
a maga kárán légyen okosabb. 
Így szól az írás, olvasd el magad 
bölcs Ptolomaeus Almagestesét.” 
„Asszonyom, kérlek, kezdd el a mesét – 
válaszolta a Búcsúárus. – Én se, 
más ifjú férfi sem haragszik érte, 
ha megismerjük mesterségedet.” 
„Nem bánom, ha van hozzá kedvetek, 
s ha nem torkol le a társaság engem, 
mikor a gyöplüt szabadra eresztem. 
Ne essen ám egy igém se zokon, 
mert jól tudjátok, csak tréfálkozom. 

Nos hát, urak, mesémnek sorja ez: 
bor és sör számban úgy legyen izes, 
ahogy igazat szólok: volt nekem 
három jó férjem és két becstelen. 
A három jó gazdag és vén vala; 
mindegyikük hamar lekókkada, 
nem győzték a szigorú regulát; 
értitek ezt, hadd folytatom tehát. 
Ha rágondolok csak, hasam fogom, 
hogy megizzadt három vén satyakom. 
De nem csapok belőle nagy ügyet. 
Elémbe rakták aranykincsüket, 
én meg magosra emeltem fejem; 
mért gügyörésszek még szerelmesen, 
ujjam köré voltak csavarva már, 
ilyenkor kegyem vesztegetni kár! 
Az okos nő akkor tesz ügyesen, 
ha ott csihol, ahol nincs szerelem. 
De mert markomban volt ezüst-arany, 
enyém ház, föld – hát mért törjem magam, 
hogy ímmel-ámmal kedvüket keressem, 
hacsak magam gyönyört nem lelek ebben? 
Megdolgoztattam őket éjszaka, 
hogy volt ott aj-baj, héj-hej, haj-haja! 
Nagy szánom-bánom és veszekedés 
elhangzott nálunk, és nem is kevés! 
Olyan regulát szabtam én nekik, 
hogy fölöttébb boldog volt mindegyik, 
ha meglephetett ezzel-azzal engem, 
s ezért, mint koncot, egy jó szót vetettem; 
mert egyre szidtam őket én, az ám! 

Most, okos nők, figyeljetek reám, 
hogy dolgaimban jól megértsetek. 

Orránál fogjátok meg férjetek, 
mert esküszöm Jézusra: hazudásban 
tíz férfi gyatrább, mint egy nő magában. 
Vésse eszébe minden asszony ezt: 
amikor dolgán netán rajtaveszt, 
az okos nő, ha abból haszna van, 
hitesse el, hogy a rézüst arany, 
s állítsa a cselédjét tanunak; 
én így kezdtem a szóba, jó urak: 
– No, te vén trottyos, hogy áll a szemed? 
Talán a szomszédasszonyt kedveled? 
Őt udvarolják, amerre megyen; 
egy jó ruhám mért nem lehet nekem? 
Ott jársz körötte, szemed sunnyogatva. 
Olyan szép? Héj, te! zabolát magadra! 
A cseléd után is koslatsz, tudom. 
Hadd csak a mókáidat, vén kujon! 
S ha betéved hozzám egy-két komám, 
ártatlanul, te úgy hörrensz reám, 
mintha én lennék, aki félrejár. 
Tökrészegen jössz haza, sült szamár, 
a padra ülsz – bár ragadnál oda – 
és prédikálsz, hogy milyen nagy hiba, 
ha, akit elvettünk, szegény a nő, 
ha pedig gazdag és előkelő, 
gőgjén nyögődsz, meg hogy micsoda kín 
eligazodni a szeszélyein. 
Ha pedig szép, azt mondod, vén ripők, 
hogy sarkában járnak a keritők, 
s maradhat-e soká tiszta vajon, 
ha ostromolják minden oldalon? 

Ógsz-mógsz: pénzünkre vágynak egyesek, 
másoknak szép alakunk kedvesebb, 
megint másoknak táncunk és dalunk, 
vagy jó modorunk, enyelgő szavunk, 
vagy csöpp kezecskék és picinyke lábak; 
de szerinted mind rosszban sántikálnak. 
Azt nyúzod: minden bástya leomol, 
mit az ellenség hosszan ostromol. 
Ha meg csúnya, azon veszkődsz vele, 
hogy minden férfin megakad szeme; 
fut, mint gazdája után a kutya, 
csak lépnek vele végül alkura; 
nincsen szürke lúd, mondod, a tavon, 
melynek ne hozna párt az alkalom, 
s azt fújod, nyakad közt cepelheted, 
ha ronda, nem lopják el hitvesed. 
Ágyban is dudogsz, a fülem tele: 
a bölcs nem házasodik, van esze, 
az se, aki a menny útján halad. 
Hogy csapintsa meg a fonnyadt nyakad 
olyan mennykő, amilyen csak lehet! 

Azt mondod: füst s csepegő mennyezet, 
meg szitkos asszony űzik el saját 
hajlékából a férfit? Fúj, nahát! 
Az ilyen vénember miért dohog? 

Hogy még hibáinkat, mi asszonyok 
elrejtjük, míg nyeregben nem vagyunk? 
Hányféle rágalmat meghallgatunk! 

Példázgatsz: lovat, ökröt, szamarat, 
kutyát, mielőtt kiválasztanak, 
kipróbálnak; fazekat, tálakat, 
villát, kést, széket, egyéb tárgyakat, 
úgyszintén lábast, vásznat és zekét, 
de asszonyt nem próbálnak ki elébb, 
csak ha elvették, kárálsz, vén gonosz; 
s akkor bújik ki belőlünk a rossz! 

Azt nyekerged, hogy nem tetszik nekem, 
hogyha nem hízelkedel szüntelen, 
ha lépten-nyomon nem gügyögsz fülembe: 
»Aj, asszonyom! Aj, gyöngyem-kedvesem, te!« 
Ha nem ünnepelsz három napon át, 
csapván születésnapi lakomát, 
ha öreg dajkámat nem tiszteled, 
ha komornámnak nem hajtasz fejet, 
s a háznépnek, ki uralja apám. 
Vén hazudozó! ezt kened reám? 

Jenkin diákra is acsarkodol, 
mert arany haja göndören omol, 
mert szolgálatkészen nyomomba fut, 
koholsz magadban esztelen gyanút; 
ha meghalnál holnap, akkor se kell! 

Mért dugdosol mindent előlem el? 
Bekulcsolod a kincses záraid! 
Azt hiszed, csak neked van valamid? 
Az asszonyoknak nincs talán esze? 
Szent Jakabra! Te gügyék eleje, 
hogyha megveszel, akkor se fogod 
élvezni rajtam s kincsemen jogod; 
vizslass utánam, tetten sosem érsz, 
kár minden leskelődés, kémkedés! 
Ládád mélyire zárnál szívesen? 
Mondd inkább: »Mehetsz bátran, kedvesem, 
mert tudom, hogy asszonyt, hűségeset, 
olyat, mint te, keresni sem lehet.« 
Nem szeretjük, sétálván valahol,
hogyha a férj utánunk szimatol. 

Legyen áldás, ezt szívemből kivánom, 
Ptolomaeuson, a bölcs csillagászon, 
ki Almagestesében így tanít: 
»Máséra az okos nem kancsalít, 
s ha férfi, nem is fortyog mérgesen.« 
E szentenciát így értelmezem: 
Ha jut elég neked, miért gyötör, 
hogy másnak is csurran egy csöpp gyönyör? 
Kushadj tehát és bízzál, vén satyak: 
estére neked épp elég marad. 
Ne fösvénykedj a lámpád tüzivel; 
ha rajta egy gyertyát gyújtanak el, 
nem lesz a fényed attól kevesebb. 
Akinek bőven jut, mért kesereg? 
Ha drága öltözet és drága ékszer 
van rajtunk, rágod a fülünk elégszer, 
hogy szeplőtlen hírünkben kárt tehet. 
Sőt azonfelül még idézgeted 
az írásból az apostol szavát: 
»Ti asszonyok – úgymond – olyan ruhát 
hordjatok, mely szemérmes, egyszerű. 
Se göndör haj, se ékköves gyürű, 
se gyöngyös dísz ne legyen rajtatok!« 
E textusra én annyit nem adok, 
mintha szúnyog zönögne a fülembe. 
»Macska vagy! – mondod a természetemre. – 
Az, ha a bundáját megperzseli, 
a házból a lábát ki nem teszi, 
de mikor szőre ragyog fényesen, 
otthon nem tartja ugyan semmi sem, 
hogy magát mutogassa, kioson 
virradat előtt a macskalyukon.« 
Azaz ha cifra holmikba bujok, 
mutogatni az utcára futok. 

Hát ne szimatolj a szoknyám után! 
Akár Argus is vigyázhatna rám, 
nyomom a száz szemével lesheti, 
mint neked, fügét mutatok neki, 
mint téged, őt is játszva becsapom! 

Mindig a dödögésed hallgatom: 
asszonytól van a kín, a baj, a kár, 
de nincs tovább, már csurdig a pohár. 
Hogy akadjon a torkodon a szó! 
Azt papolod, hogy egy civakodó 
asszonynál nincsen nagyobb szörnyüség. 
Hát nincs hasonlatra példád elég? 
Tűröm büntetlen, hogy bever a sár, 
de a rúd mért csak az asszonyra jár? 

A nő szerelme – szerinted – pokol; 
puszta, ahol víz nem fakad sehol, 
szabadon rakott tűz, komisz-szilaj, 
elharapódzik, s könnyen kész a baj: 
szétfut, elemészteni, ami ég! 
Mint fát a féreg, mersz vádolni még, 
úgy rágja-öli urát hitvese. 
Ez minden házas férfi végzete. – 

Uraim, ahogy hallottátok ím, 
jól megzaboláztam a férjeim, 
ha zúgolódni mertek részegen. 
Jenkin is ott hamiskodott velem, 
meg húgom is mellém állt esküjével. 
Úr Jézus! mit szenvedtek nappal-éjjel, 
s oly ártatlanul, hogy nincs arra szó! 
Nyíttam s haraptam, rúgtam, mint a ló, 
de nem maradtak semmiben felettem, 
fejükre annyi vádat kieszeltem! 
Előbb őröl, ki előbb érkezett: 
előbb vádoltam, hát jó vége lett, 
s még alázatoskodott mindegyik, 
ha, mit koholtam, hagytam vétkeik. 

Szemükre hánytam egy sereg rimát,
bár lámpával kereshettem hibát;
s hagyták szívük csiklándatni velem,
hogy szerelmük ilyen fontos nekem.
Mondtam, kinn leskelődöm éjszaka,
s markomban marad a lotyó haja;
sok víg kaland volt ebből ám a hasznom.
Bölcsőjében is hamis már az asszony.
Sírás, fortély, fonás az életünk,
így szabta ki a Teremtő nekünk.
Dicsekvésemet halljátok különben:
végül mind az öt férjemet betörtem.
Erővel, ésszel, mindegy, bárhogyan,
duzzogva, olvadozva, morcosan;
az ágyban aztán, meg kell vallani,
ott volt még csak haddelhadd, igazi!
Ha láttam, hogy ölelgetni akar,
hohó! az ágyról leszálltam hamar,
míg nem adott váltságdíjat elébb.
Aztán elszenvedtem szeretetét.
Minden férfinak tanács ez a szó:
szerezzék meg, mert minden eladó.
Üres kézzel nem foghatsz sólymokat;
eltűröm kéjük, hogy nyerjek sokat,
étvágyamat pedig csak színlelem,
mert a szalonna nem ízlett sosem.
Ez volt minden civódásunk oka.
Akár a pápa ült volna oda,
hogy védje, hát a nyelvem csak pereg,
s van szóra szó, de még milyen sereg.
Úgy segítsen az égi hatalom,
kelljen bár írnom testamentumom,
nincs adósságom egy szavacska sem.
Mindig elérte asszonyi eszem,
hogy megjuhádzott, s ez jobb volt neki,
mint élni karmolásokkal teli.
Mert bár oroszlán módra bőghetett,
mindenben én tölthettem kedvemet.

Akkor dicsértem: »Ládd, ez így helyes:
bárányka lett Wilkin, s milyen kezes!
No, tartsd az arcod, egy puszit hadd adjak.
Türelmesnek lássalak és ne vadnak!
Mert magával is szigorú legyen,
aki Jóbról prédikál itt nekem.
Tűrj hát, ha tűrésre bizgat szavad,
nehogy móresre én tanítsalak!
Békében élj asszonyod oldalán;
egynek mindig engedni kell, az ám!
Mivel pedig a férfi okosabb,
engedjen ő és hallgasson sokat.
Te folyton morogsz és berzenkedel,
hanem a valamicském, ugye, kell?
Hát nesze, mindenestül megkapod;
e helyt fölfordulj, ha nem akarod!
Micském, valamicském, kicsike kertem
megöntözi más is igen szivesen,
de neked őrizgetem, vén satyak.
Az kéne, hogy jól eltángáljalak!«

Így reguláztam három férjemet;
hadd csepülöm le a negyediket.


Negyedik férjem csélcsap volt nagyon:
szeretőt tartott mellettem, tudom.
Én meg viháncos voltam, csupa láng,
mint egy szarka, játékos és falánk;
ha hárfa szólt, a táncba belevesztem,
nem énekelt a csalogány se szebben,
ha édes borból szoptam frissitőt.
Metellius, az a disznó ripők,
nejét egy bottal, aj, agyonveré,
mert bort ivott; az én színem elé
állt volna bottal, ha magam leszoptam!
Nem kell, hogy kedvem olyankor csiholjam,
mert ahogy jeget hoznak a fagyok,
bortól mohó a micske s a farok.
Borissza nő el soha nem ereszt,
minden tapasztalt kéjenc tudja ezt.
Uram Jézus, ha csak elgondolom,
milyen vidáman telt ifjúkorom,
már az öröm csiklandozza szivem!
A gondolat is jólesik igen,
hogy éltem világomat hajdanán!
Mert jaj, a vénség mérget hoz csupán.
Elragad szépséget és víg erőt,
az ördög vinné el minél előbb!
A liszt elfogyott, hát mit tehetek?
Korpát árulok, ahogyan lehet,
de vígnak lát, aki csak rám tekint.
Hanem hadd szólok férjemről megint.


Mondom, a szégyen szörnyűmód gyötört,
amért más ágyban keresett gyönyört,
de rajtavesztett, tanúm Szent Jodok!
Mert visszájára sült el a dolog,
bár testemet vétek nem szennyezé;
vala a víg kedvem mindeneké,
férjem pedig saját levébe főtt,
úgy kínozta a féltés dühe őt.
Kínja valék, tisztítótüze én,
amiért, hiszem, üdvözült szegény.
Aj, hány bűnbánó éneket tudott,
ha a cipője nagyon szoritott.
Az Úr a tanúm s őkelme csupán:
keservet kapott gyötrelem után.
Mikor megjártam Jeruzsálemet,
akkor halt meg; a sírján feszület;
de nem fekszik oly ékes nyughelyen,
milyenben Dárius király pihen,
mert övén nem Apelles dolgozott.
Hát sírra pénzt csak nem pocsékolok!
Isten nyugossza; legyen sírja zöld;
a testének legyen könnyű a föld!


Ötödik férjemre fordul a szó:
mentse meg lelkét a Mindenható!
Noha ő volt legnagyobb zsarnokom,
nyomát ma is bordámon hordozom,
és halálom percéig érezem.
De ágyban olyan frissen, tüzesen
viselkedett és úgy becézgetett,
mikor a micsodám kívánta meg,
hogy azon se busálódtam sokat,
ha összetörte minden csontomat.
Mindük között legjobban őt szerettem;
talán mert megalázta a szerelmem.
Ilyesmitől a női képzelet,
mit tagadjuk, élénk lesz módfelett,
mert amit könnyen meg nem kaphatunk,
azért mi éjjel-nappal jajgatunk.
Tilts meg valamit: rögtön kell nekünk;
kínáld csak: érte sem nyújtjuk kezünk.
Mi nem megyünk vásárba ész nekül;
olcsó portékát senki nem becsül.
Ha olcsó a hús, még olcsóbb a lencse;
ezt okos nő álmában se felejtse.


Ötödik férjemtől, Ég áldja meg,
szerelmet vártam és nem kincseket.
Oxfordban vala diák hajdanán,
egyenest onnét jött hozzánk talán,
s kvártélyos asszonya volt a húgom.
Ég nyugossza, úgy hívták: Alison.
Jobban tudta, szívemben mi lakott,
esküszöm, mint a gyóntatópapok!
Rábíztam én akárhány titkomat:
ha férjem levizelte a falat,
vagy kalamajkába került bele.
»Héj! – mondtam csak. – A húgomhoz gyere!«
De más asszonyoknál is körbejártam,
ha valami fogas tanácsra vágytam.
Ha megtudta, már arca gyúlt pirosra,
hogy mért verem én a titkait dobra;
káromkodott dühében éktelen.
Krisztusom! hogy mit nem művelt velem!


Hát történt egyszer, hogy nagyböjt alatt
(napjában látogattam húgomat,
mert szép ruhákat hordtam akkor is,
volt légyen március vagy április,
s egy kis pletykára lestem az uton)
hogy Jenkin diák s Alison hugom
meg én, együtt bolyogtuk a határt;
férjem a böjtben épp Londonba járt.
Volt hát idő magamat kimulatni,
bámulni másra és magam mutatni,
mert ki tudhatja, hogy a kegyelem,
kinek képében vár s milyen helyen?
Mentem tehát – az volt még csak a móka –
vigiliára és processzióra;
prédikációt, zarándoklatot,
fényes esküvőt, mirákulumot
nem hagytam ki; rajtam skarlát ruha,
mit moly s más féreg nem látott soha.
Tudjátok, mért nem? Hát megmondhatom:
mivel nem hevert soha parlagon.


Elmondom sorra, mi történt velem.
Együtt császkáltunk kinn a földeken,
s ahogy Jenkin diákkal enyelegtem,
kikotyogtam, hogy mi jár az eszemben:
ha egy szép napon özveggyé leszek,
más férjet, mint ő, dehogy keresek.
Mert bizony, nem dicsekvésképpen mondom,
hogy a házasság nem volt soha gondom.
Nem tartom az egeret semmire,
améknek egy lyukhoz húz a szive,
mert micsinál, ha megjárja vele?
Odvas diót nem ér az élete.


Fülébe súgtam: elbűvölt nagyon.
(Jól kiokosított rá Alison.)
Elmondtam az utolsó álmomat:
meg akart ölni, feküdtem hanyatt,
vértől volt lucskos egész fekhelyem,
de remélem, ez jót jelent nekem,
mert álomban vér az arany jele.
Becsaptam! nem is álmodtam vele!
Így tanított húgom ravaszkodásra,
s még hogyan! és mondhatom, nem hiába!

No, de urak, mit is akartam én?
Ahá, igen! Folytatni a mesém!


Mikor férjem feküdt ravatalán,
úgy tettem, ahogy a nő valahány,
sírtam, de az is igaz, nem sokat,
gyászfátylam eltakarta arcomat.
Tudtam, hogy színlelés csak az egész:
síró szemem az új férfira néz.
Reggel a szomszédok a tetemet
templomba vitték, sok jaj közepett;
Jenkin a koporsó mögött haladt;
Uram! mit éreztem én ezalatt!
Ment kényesen lépdelve az uton;
a lábát néztem: ó milyen finom!
Hát őneki adtam a szívemet.
Akkoriban húszéves lehetett,
és nem tagadom, jó negyven magam,
de megvolt ám még a csikófogam,
ha ritkásan is nőtt, jól állt nekem.
Venustól volt szerelmi bélyegem.
Jó telivér hírében álltam én;
szép és vidám voltam, s nem is szegény.
És megesküdtek rá a férjeim:
nem volt jobb kertecske, mint az enyim.
A szerelemben én Venus vagyok,
a szívem meg Mars módjára dobog;
Venus csiholja szenvedélyemet,
Mars isten sarkall, hogy kemény legyek.
Bikában Mars ül aszcendensemen;
aj, mért is volna bűn a szerelem!
Vakon követtem inklinációm,
ahogy kívánta konstellációm,
hát Venus-kamrám őrizetlen állt,
és derék fickók ostromára várt.
Mars jegye is látható képemen,
valamint egyéb elrejtett helyen,
úgy szálljon az Úr elibe a lelkem:
nem ógtam-mógtam, amikor szerettem;
faltam, ahogy étvágyam engede;
jött kicsi, nagy, fehér és fekete!
Ha tetszett, nem kutatgattam ugyan,
hogy mindene elfér egy batyuban.


Hol tartok? Egy hó elszaladt igen, 
és elvett víg diákom, Jenkinem; 
gyerünk! a papig meg sem állt velem! 
Megkapta házam, földem, mindenem, 
mi férjeimről rám maradt vagyon; 
meg is bántam, urak, azt mondhatom! 
Semmit nem tűrt el tőlem azután, 
sőt egyszer fültövön csapott csunyán, 
mert a könyvéből egy lapot kitéptem. 
Nagyothallok még máig is, idétlen! 
Nőstény oroszlán – tanúm a nagy ég! –, 
makacs nőstény oroszlán, az valék! 
Újfent szomszédolásra éhesen 
ődöngtem otthon, s nem hagyott sosem. 
Ha bóna jött rá, erről prédikált. 
Példát római gesztákban talált: 
Simplicius Gallust hozta elő, 
hogy lökte el nejét örökre ő, 
csak azért, mert az asszony hajadon- 
fővel állt ablakában egy napon. 
Hozott elő más római mesét: 
egy férfi azért hagyta ott nejét, 
mert nélküle mulatott valahol. 
Aztán megint az Írásból papol, 
idézve bölcs Salamon szavait, 
mikor szigorú paranccsal tanít, 
s az asszonyi kujtorgást rója fel. 
Szavait most nektek hadd mondjam el: 
»Aki fűzfából építi a fészkét, 
s az ugaron hajszolja vak gebéjét, 
s aki tűri, hogy csavarog neje, 
hát annak akasztófán a helye!« 
De én az ilyen bölcs mondásokat 
csak nevettem, hogy ne mondjak sokat! 
Még hogy okuljak? Sőt! gyűlöltem érte, 
ha egy-egy bűnöm került teritékre! 
Jézusra, így tesz minden rendü nő. 
Mutathatta dühös képét elő, 
én, csak én voltam mindig, soha más. 


Most elmondom, segítsen Szent Tamás, 
mért téptem ki könyvéből egy lapot, 
amért oly csúnyán fültövön csapott. 

Egy vastag könyve volt, mint emlitettem, 
azt bújta éjjel-nappal rendületlen, 
abban Teophrastus neve vala, 
s Valerius, hogy ne legyen maga; 
tudós rómait is emlegetett, 
azt hiszem, Szent Jeromos lehetett, 
ki Jovinianusszal harcra kelt, 
Tertullianus is ott szerepelt, 
Crisippus, Trotula és Heloïs 
(ez Párizs környékén volt zárdaszűz), 
bölcs Salamon példabeszédei, 
Ovidius híres Szerelmei 
együtt voltak egy irdatlan kötetben. 
Jenkin vígan temetkezett el ebben, 
mikor sok egyéb világi dolog 
után mulatni időt szakitott; 
könyvében minden asszony fekete, 
hűtlen asszonyok töltötték tele; 
citált ránk rosszat, abba nincs hiba, 
annyi jót nem mond ránk a Biblia. 
Nos, megkaptuk mindegyik oldalán, 
jót legföljebb szüzekről szólt talán. 
Az oroszlánt ki festé, szóljatok! 
De csak igaz legyen a szavatok! 
Ha nő írt volna sok történetet, 
mi tudós cellák mélyén született, 
Ádámék több csínyéről szólana, 
amennyit elkövettek valaha. 
Mért hát Mercur s Venus gyermekei 
örökké egymás ellenfelei: 
ennek tudomány kell és bölcselem, 
annak pedig mulatság, féktelen. 
Ezért hanyatlik mindegyik alább, 
mikor a másik a zenitre hág. 
Ím Mercur olyankor a mélybe száll, 
mikor Venus fenn a Halakban áll, 
s fölkél Mercur, ha Venus leesett; 
ezért vetik meg a női nemet. 
Ha vén tudós Venus dolgába kezd, 
rossz papucsot ér, értitek ti ezt; 
asztalhoz ül hát! és elő papír! 
S a hűtlen asszonyokról könyvet ír. 


De már továbbra nem halogatom, 
hogy vert a könyv miatt majdnem agyon. 
Ült egyszer a tűz mellett éjszaka 
Jenkin, s könyvéből olvasott maga: 
előbb Éva anyánk bűnét citálta, 
mely miatt bú s gond szakadt a világra; 
a bűnünket megváltani Urunk, 
kereszthalált ezért halt Krisztusunk. 
Ez ékesen példázza, mi a nő: 
az emberiség megrontója ő. 

Olvasta, Sámsonnak hogy meste le, 
amíg aludt, a haját kedvese; 
szeme világát így vesztette el. 

És úgy igaz, hogy tovább kelepel: 
Hercules testén is Deianeira 
miatt lett oly tüzessé a ruha. 


Nem hagyta el a sok kínt se, melyet 
Sokrates két nejétől szenvedett; 
hogyan zuhálta Xantippe nyakon 
pisivel, s ő tűrt, süketen-vakon. 
Csak később szólt prüsszögve: »Nofene! 
Ha mennydörög, zápor is jön vele!« 
Pasiphaé fajtalan életét 
kedvére ecsetelték a mesék. 
Mondhatom, nincs több oly pocsék dolog; 
csak a bujálkodás körül forog. 

De folytatta: férjét cseleivel 
Klytaimnéstra hogy emésztette el; 
ebben különös örömöt talált. 

Hogyan szenvedett Thébánál halált 
Amphiorax? Elmondta egy mese. 
Ugyanis a neje, Eriphylé 
egy ékköves, aranycsatos övért 
értesítette a görög vezért, 
hogy férje a várban hol rejteze. 
Thébánál így érte el végzete. 


És hogy hogyan kellett hajdan Lima 
által a férjének meghalnia; 
nem szerelemért, de gyűlöletért! 
Lima vérszomjasan várta az éjt, 
s férjének megnyitotta a pokolt. 
Lucia meg férjéért úgy bomolt: 
nehogy szerelmét elveszítse majd, 
bűvös fűből főzött neki italt. 
Nem is virradt föl szegénynek a reggel. 
S akadtak ilyen asszonyok sereggel. 

Majd elmesélte, hogy Latumius 
panaszát mint hallgatta Arrius: 
hogy nőtt kertjében egy balsorsú fa, 
amelyre mind a három asszonya 
mérgében felakasztotta magát. 
Erre Arrius: »Ó, derék barát, 
adj áldott fádról egy gallyat nekem, 
a kertembe én is hadd ültetem!« 


Olvasta más asszonyokról pedig: 
ágyban ölte meg férjét némelyik, 
és míg a padlón feküdt a halott, 
éjjel macájával bujálkodott. 
Volt, aki férjével úgy végezett: 
míg aludt, fejébe vert egy szeget. 
Volt, aki gyilkos mérget itatott. 
Ennyi borzalmat honnan tudhatott! 
És hány közmondást citálgatott nékem! 
Ajaj, nem nő tán annyi fű a réten. 
»Tarts inkább – úgymond – vad sárkányokat, 
s oroszlánokat fedeled alatt, 
mint civakodó fehérnépeket.« 
»Jobb a padláson laknod, úgy lehet, 
mint dühös asszonnyal a házba benn, 
kiben nincsen alázat s türelem, 
s mit férje kedvel, gyűlölt az neki.« 
Aztán: »Egy nő szemérmét leveti 
ingével együtt«: És ígyen továbbra: 
»Ha szép asszony nem ad a tisztaságra, 
disznó, orrában aranygyűrüvel!« 
Hát ezt – Jézusra: – képzeljétek el, 
hogy dúlt szívemben bánat és harag. 
S mikor láttam, hogy vége nem szakad, 
csak bújja könyvét véges-végtelen, 
hát egy lapját kitéptem hirtelen, 
de szörnyűséges garral, mondhatom, 
és visszájáról úgy csaptam pofon, 
hogy hanyatvást a nyílt tűzbe esett. 
No, felszökött, mint egy tigris, veszett, 
s a zsivány úgy öklözte a fejem, 
hogy a földre buktam élettelen. 
Egy moccanás nem sok, arra se telt; 
már ijedtében csaknem elszelelt, 
mikor fölébredtem: »Te, gyilkosom! 
Megölnél, hogy nyerj a halálomon? 
A földem kell? – szidtam fektemben őt. – 
Jer, hadd ölellek még holtom előtt!« 
Erre letérdepelt mellém esengve: 
»Ó drága, te! gyöngyem, te! kedvesem, te! 
Isten uccse, nem ütlek meg soha, 
hogy most megtettem, magad vagy oka. 
Bocsáss meg, lásd e mély bűnbánatot.« 
Még képére sóztam néhány nagyot, 
s szóltam: »Te tolvaj, ó, hogy szenvedek, 
meghalok, többet nem beszélhetek!« 
De végül is sok jaj-baj közepett 
egyőnk a másikkal megegyezett: 
enyém lett a házasság gyepleje, 
a ház és föld uralma is vele; 
tűzbe a könyvvel! s nem is én vetettem! 
és egy úr maradt a házban: a nyelvem. 
Miután ilyen sok ügyeskedés 
által hozzám került a vezetés, 
s még kunyorált is: »Hűséges tubám, 
kedved szerint tégy mindent ezután, 
csak megmaradjon ez az állapot!« – 
ilyen vitánk több nem is támadott. 
Dánföldtől Indiáig kedvesebb 
s hűbb asszony nálam nem is lehetett; 
haláláig nem is hagyott el engem. 
Arra kérem az Urat, hogy a mennyben 
úgy üdvözítse, ahogy csak lehet! 
De hadd kezdem el a történetet.” 


A Poroszló és a Barát 
e helyt összeszólalkozik 

A Barát itt göcögve nevetett. 
„Asszonyom – szólt –, úgy lássam az eget, 
hosszúra nyúlt elöljáró beszéded.” 
A Poroszló meg a Barátra nézett, 
s felhorkant: „A mennykőbe! egy barát 
csak beléártja mindenbe magát! 
A légy és a szerzetes abban egy: 
minden tányérba nyalakodni megy. 
Az elöljáró szóval mi bajod? 
Hát járj vagy fuss! a szád mit járatod? 
Mért rontod a mulatságot ugyan?” 
„Nem addig van az, Poroszló uram! – 
szólt a Barát. – Mielőtt elmegyek, 
elmondok néhány jó történetet 
egy poroszlóról, s lesz itt vad csuhaj!” 
„Ha bereked gigád, se volna baj, 
hogy essen a rossz nyavalya beléd! 
Tálalok én röhögtető mesét 
a barátok ocsmány tetteiről. 
Sidingborne-ig a bosszúság megöl, 
elfogy addig bennem a türelem!” 
„Csitt! – szól a Fogadós. – Már csend legyen! 
A Bathi Asszonyságé most a szó! 
Sörtől lerészegedni nem való. 
Legjobb lesz, asszonyom, »elkezdened«.” 
„Szívesen, ha úgy tartja kedvetek – 
szólt az. – S ha a Barát is engedi.” 
„Nem bánom, asszonyom, csak fogj neki!” 

Kormos István fordítása 

[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]