2014. december 13., szombat

MASSIMO GIROTTI

Massimo Girotti (Olaszország, Macerata, Mogliano, 1918. május 18. – Olaszország, Róma, 2003. január 5.) olasz színész ígéretes sportkarriert adott fel a színészet kedvéért. 1940-ben kezdett filmezni. A Vaskorona (1941) című történelmi kalandfilm kettős szerepében vált népszerűvé, és ezt követően gyakran foglalkoztatták látványos közönségfilmek férfias hőseként. Ezzel párhuzamosan bontakozott ki művészfilmes karrierje is, melynek első jelentős állomása a Megszállottság (1943) című neorealista dráma. A film rendezője, Luchino Visconti atyailag támogatta Massimo pályafutását, néhány későbbi alkotásában is szerepeltette, és rendezte színházban is (Troilus és Cressida, 1949). Girotti a neves neorealista rendező, Giuseppe De Santis állandó színészének számított, és olyan jeles alkotók is igényt tartottak a közreműködésére, mint például Roberto Rossellini, Vittorio De Sica, Michelangelo Antonioni, Luigi Comencini, Carlo Lizzani és Luigi Zampa. A hatvanas évek végén újabb lendületet vett a karrierje, amikor eljátszotta a gyáros apát Pier Paolo Pasolini egyik botrányfilmjében, a Teorémában (1968). Ezt követően többek között Bernardo Bertolucci, Joseph Losey, Ettore Scola, Walerian Boroczyk, Liliana Cavani és Roberto Benigni egy-egy alkotásában szerepelt. Utolsó filmje, A szemközti ablak (2003) forgatásának befejezése után néhány nappal halt meg. Felesége fiatalon elhunyt, két gyermekük született.


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Massimo Girotti eredetileg vegyészmérnöknek tanult. (A Totem Kiadó Filmlexikona szerint viszont jogi tanulmányokat folytatott.) A sport volt a legkedveltebb szabadidős tevékenysége: úszott, vízilabdázott, evezett, síelt és lovagolt. Különösen a vízi sportokban ért el jelentős eredményeket, a Lazio vízilabdacsapatában kapusként játszott. Ugyanakkor érdeklődött a színművészet iránt is, részt vett Teresa Franchini színjátszó kurzusain, és kisebb színpadi szerepeket játszott. A sportos külsejű fiatalemberre felfigyelt az író-rendező Mario Soldati, és szerződtette a Melyiket szeressem? (1940) című vígjátékának egyik mellékszerepére. Ez valójában egy öt évvel korábbi francia film remake-je volt, amely Louis Verneuil darabján alapult. A történet főszereplője, az önfejű sztár (Assia Noris) otthagyja új filmjének forgatását, hogy Cannes-ba utazzon. Ám még ő sem pótolhatatlan: munkásszármazású hasonmása (szintén Assia Noris) lép a helyére. A Melyiket szeressem? forgatása a római Cinecittàban zajlott, számos ottani filmes segédmunkás tulajdonképpen saját magát játszotta a vásznon. Az igazi áttörést Massimo számára Alessandro Blasetti kalandfilmje, a Vaskorona (1941) hozta meg, amely egyes vélemények szerint az ötvenes évek látványos hollywoodi szuperprodukcióit előlegezte meg. Ebben kettős szerepet játszott: Licinio királyt, aki még a prológusban meghal, és Tarzan módjára az oroszlánok között, a vadonban felnőtt fiát, Arminiót. A kor olasz filmes szokásai szerint őt is szinkronizálták: Licinio szerepében Augusto Marcacci hangján szólalt meg, Arminióként pedig Gualtiero De Angelisén. Filmtörténeti érdekesség, hogy az egyik női epizodista, Vittoria Carpi egy pillanatra fedetlen keblekkel látható. Állítólag ez volt az első toplessjelenet egy olasz filmben. Az erénycsősz cenzorok szemet hunytak e merészség láttán, sőt az opusz a IX. Velencei Filmfesztiválon megkapta a legjobb olasz filmnek járó Mussolini-kupát. A rendezvényen jelen volt a német propagandaminiszter, Joseph Goebbels is. A zsűrivel ellentétben neki nem tetszett a film, sőt kijelentette, ha a Vaskorona Németországban készült volna, a rendezőt haladéktalanul kivégeznék. Az olasz cenzorokkal ellentétben ugyanis az éles eszű Goebbels rögtön átlátta, hogy ez a tündérmese valójában a fasiszta olasz kormányt, a hatalommal való visszaélést bírálja. 


Közvetlenül egymás után forgatták a Cinecittà stúdióiban a Maláji kalózok és A két tigris című filmet (mindkettő 1941-ből), melyek Emilio Salgari (1862–1911) Sandokan-regényein alapulnak. Az előbbit Enrico Guazzoni, az utóbbit Giorgio Simonelli rendezte. Girotti játszotta Tremal-Naik szerepét, Sandokant Luigi Pavese alakította. Ők ketten a gonosz rádzsa, a brit James Brooke (valós személy volt: 1803–1868) ellen szövetkeznek, és persze sok-sok férfiasan romantikus kaland főhősei lesznek. Az 1942-ben bemutatott Egy pilóta visszatér az olasz filmművészet vitatott darabjai közé tartozik, mivel maga a Duce fia, a filmgyártásért felelős Vittorio Mussolini felügyelte, sőt ő volt az egyik forgatókönyvíró is. A szkript megírásában az akkor még pályakezdő Michelangelo Antonioni és maga a rendező, a legendás Roberto Rossellini is részt vett Magyarországon nem igazán ismert írók társaságában. Az opusz Rossellini úgynevezett „fasiszta trilógiá”-jának középső darabja, tematikai előzménye A fehér hajó (1941), „folytatása” A kereszt embere (1943). A forgatás az olasz légierő közreműködésével zajlott. A történet főszereplője, Gino Rossati (Massimo Girotti) gépét a szövetségesek lelövik, és a pilóta brit fogságba kerül. Ott beleszeret a foglyokat ápoló honfitársnőjébe. Sikerül eltulajdonítania egy gépet, mellyel visszatér Olaszországba, ahol értesül arról, hogy az 1940-ben megtámadott Görögországot időközben az olasz csapatok – német segítséggel – elfoglalták. 


Megszállottság
Girotti 1941-ben Angelotti szerepét játszotta a Tosca című filmben, amely a közismert Puccini-opera szüzséje alapján készült. A forgatást a nagy francia rendező, Jean Renoir kezdte meg, de néhány nap múlva abba is hagyta, mert a háborús helyzet miatt haza kellett térnie. A munka folytatásával asszisztensét, Carl Kochot bízta meg. Koch egyik munkatársa Luchino Visconti volt, aki a forgatókönyvbe is besegített. Az arisztokrata származása ellenére baloldali érzelmű, homoszexuális Visconti a Tosca forgatásán figyelt fel a daliás Girottira, aki a pletykák szerint nemcsak mint színész, hanem mint férfi is felkeltette az érdeklődését. Felajánlotta számára első önálló filmje, a Megszállottság (1943) férfi főszerepét, a csavargó Gino figuráját. A női főszerepre (Giovanna) eredetileg Anna Magnanit szemelte ki, különböző okok miatt azonban végül Clara Calamait szerződtette. Visconti még franciaországi tartózkodása alatt olvasta az amerikai James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című regényének francia fordítását, és elhatározta, hogy filmet forgat belőle. Eredetileg Giovanni Verga egyik regényét, a Gramigna szeretőjét akarta megfilmesíteni, ám a fasiszta cenzúra erre nem adott engedélyt. (A regényt 1968-ban Carlo Lizzani vitte filmre. Visconti egy másik Verga-regény alapján forgatta a Vihar előtt című második játékfilmjét 1948-ban.) A postás mindig kétszer csenget ártalmatlan bűnügyi történetnek tűnt a cenzorok szemében, így ezt engedélyezték. A forgatókönyvet Visconti mellett Mario Alicata, Gianni Puccini és Giuseppe De Santis írta, de besegített Antonio Pietrangeli és Alberto Moravia is. 


Az alkotók több ponton eltértek az alapműtől. A cselekményt olasz miliőbe helyezték át, és nagy hangsúlyt kapott a környezetábrázolás, valamint az osztálykülönbségek érzékeltetése. Egy mellékszereplő (a Spanyol) által még a homoszexualitás motívuma is megjelent, ami az eredeti regényben nem szerepelt. A figura bizonyos értelemben önportrénak tekinthető, hiszen Visconti is baloldali érzelmű és homoszexuális volt, mint a Spanyol, és mint fentebb említettem, ő a valóságban táplált gyengéd (és viszonzatlan) érzelmeket Girotti iránt. A Megszállottságot a filmtörténetben általában az első igazi neorealista alkotásként emlegetik, bár ez a kategorizálás némi szakmai vita tárgyát képezi. Ami egészen biztos, hogy a bemutatót követően a cenzorok levegő után kapkodtak, és engedve az egyházi részről érkező nyomásnak (házasságtörés? szerelmi gyilkosság? homoszexualitás? Szodoma és Gomorra!), a filmet sürgősen betiltották. Sőt nem érték be a betiltással, hanem elrendelték az összes kópia megsemmisítését. Viscontinak szerencsére valahogy sikerült megmentenie egy példányt, és a háború után ez terjedt el. Persze csak korlátozottan, mivel a szerzői jogokat a háborús helyzet miatt nem sikerült tisztázni, ami akadályokat görgetett a külföldi – főleg az amerikai – forgalmazás elé. (Az amerikaiak először 1946-ban filmesítették meg a regényt.) „Rájöttünk, hogy a film igazi témája a személyes szabadság volt, ami akkoriban tabunak számított. Azokban az években még kevés színészi tapasztalattal rendelkeztem, így nehéz volt számomra azt a fajta kifinomult játékot nyújtani, amelyet Visconti elvárt. Emlékszem, egyszer azt akarta, hogy a soron következő felvételhez igazi alkoholt igyak, és mivel az ismétlések miatt már részeg lettem az italtól, csak másnap tudtuk leforgatni a jelenetet” – emlékezett vissza évekkel később Girotti. 


De Sicától Antonioniig
Az ég kapuját (1945) Vittorio De Sica rendezte a Katolikus Filmközpont felkérésére. Az eredeti terv a lourdes-i zarándoklat megörökítése volt, ám a megrendelő szerint a film nem lett elég hithű. A forgatás egyébként még 1943-ban elkezdődött, de az opuszt csak 1945-ben mutatták be. A munkához De Sica több mint 800 statisztát szerződtetett, zömmel zsidókat vagy annak hitt személyeket. Igyekezett minél tovább húzni a forgatást, hogy a statiszták megmeneküljenek a deportálástól és a biztos haláltól. A filmben Girotti egy vak férfit játszott. Alessandro Blasetti háborús drámája, az Un giorno nella vita (1946) cselekményének helyszíne egy zárda, ahol olasz partizánok keresnek menedéket a németek elől. Mivel egyikőjük megsebesült, az apácák befogadják őket, amiért a németek kegyetlen bosszút állnak. A legjobb olasz film díját nyerte az 1947-es velencei filmfesztiválon Giuseppe De Santis drámája, a Tragikus hajsza, melynek forgatókönyvírói között találhatjuk Antonionit és Carlo Lizzanit is. A történet a második világháború után játszódik, amikor a parasztok elfoglalják a parlagon heverő termőföldeket, hogy megműveljék azokat, a földesurak azonban a legaljasabb módszerekkel próbálják megakadályozni a termelőmunkát. A címbeli hajsza esetében De Santis az akciófilmeket megelőlegező gyors, dinamikus vágástechnikát alkalmazott, és a madárperspektíva is újszerű képi megoldásnak számított akkoriban. Pietro Germi rendezése az Elveszett ifjúság (1947), amely a kibontakozóban lévő nagy jelentőségű filmirányzat, a neorealizmus jegyében készült. A téma a fiatalkori bűnözés, ami élénk társadalmi vitát váltott ki. 


Luigi Zampa 1948 és 1962 között forgatta a fasizmust szatirikus oldalról is megközelítő trilógiáját, melynek első darabja a Nehéz évek (1948). Mondani sem kell, hogy ez a nézőpont nem mindenkinek tetszett, mert túl sokan érezték találva magukat attól, ahogyan Zampa az egyszerű emberek és a fasizmus kapcsolatát ábrázolta. Jobb- és baloldalról egyaránt heves támadások indultak a film ellen, egyes parlamenti képviselők a betiltását követelték, mert „sérti a nemzet önbecsülését”. A felháborodás hullámai idővel elcsitultak, és 2009-ben a filmet, mint jelentős olasz kulturális örökséget, több szervezet összefogásával restaurálták. A Szicíliai vérbosszú (1949) szintén egy Pietro Germi-film, az egyik forgatókönyvíró a fiatal Federico Fellini volt. Girotti egy fiatal bírót játszott, aki Palermóból érkezik egy eldugott kis szicíliai faluba, ahol szembekerül a mindenre elszánt maffiával. Alessandro Blasetti alkotása, a Fabiola (1949) a színész számára visszatérést jelentett a történelmi filmek világába, noha ezúttal csak epizódszerepet alakított. Mint a „szandálos” szuperprodukciók többségének, úgy ennek sem erénye a történelmi hűség, ennek ellenére jelentős kereskedelmi sikert aratott. Michelangelo Antonioni első önálló játékfilmje, az Egy szerelem története (1950) látszólag bűnügyi melodráma, valójában a későbbi jellegzetes „antonionis” stílus előfutára. A rendező ugyanis nem a külsődleges cselekményfordulatokra, hanem a szereplők belső világára koncentrált. A különböző társadalmi osztályokat képviselő szerelmespárt Girotti és Lucia Bosé játszotta, aki akkoriban Antonioni barátnője volt. „Valósággal bálványoztam Antonionit, de rá kellett jönnöm arra, hogy számára a színészek egyáltalán nem fontosak” – emlékezett vissza évek múlva Massimo erre a munkájára.


Az ötvenes évek
Luigi Comencini egyik kevéssé ismert alkotása a Zárt zsalugáterek (1951), amelynek hősnője, Sandra (Eleonora Rossi Drago) eltűnt lánytestvérét keresve érkezik Genovába, ahol az erkölcsi romlottsággal szembesül. Sandra kedvesét, Robertót Massimo Girotti játszotta, az egyik fontos szerepet Giulietta Masina alakította. Valóban megtörtént tragédia ihlette Giuseppe De Santis Róma, 11 óra (1952) című klasszikusát: 1951. január 14-én a római Via Savoia 31. szám alatt egy álláshirdetésre tömegével jelentkeztek a sorsuk jobbra fordulásában reménykedő gépírónők, akik alatt beszakadt a korhadt emeleti falépcső. Hetvenen sérültek meg, egyikőjük a kórházban elhunyt. Több sebesült kénytelen volt visszautasítani a kórházi kezelést, mert annak 2300 lírás napidíját nem tudták kifizetni. Girotti a munkanélküli Nandót alakította. A drámai alkotások mellett rendszeresen játszott kisebb-nagyobb szerepeket történelmi ihletésű kalandfilmekben is. Ezek közül kiemelkedik Riccardo Freda látványos opusza, a Spartacus (1953). Massimo formálta meg a címszereplőt, kinek vezetésével a Római Birodalom legnagyobb rabszolgalázadása tört ki i. e. 73-ban. Amikor néhány évvel később az amerikai Stanley Kubrick is leforgatta a maga szuperprodukcióját Spartacusról, a producerek megvásárolták a Freda-film valamennyi jogát, hogy így akadályozzák meg, hogy egy esetleges felújítással a Kubrick-produkció riválisa legyen. Emiatt az 1953-as film évtizedekig szinte elérhetetlenné, szó szerint „láthatatlan”-ná vált. Carlo Lizzani A nagyváros peremén (1953) című alkotását (társrendező: Massimo Mida) egy néhány évvel korábbi bűntény ihlette. 1950. február 18-án egy sikertelen nemi erőszakot követően ismeretlen tettes meggyilkolta a tizenkét éves Anna Maria (beceneve: Annarella) Braccit. Az elkövető bántalmazta a lányt, majd abban a hiszemben, hogy a gyerek meghalt, beledobta egy kútba, ahol az áldozat megfulladt. Egy héttel később Anna Maria édesanyjának szeretője beismerte a gyilkosságot, majd visszavonta a vallomását. Bizonyítékok hiányában felmentették, és az ügy felderítetlen maradt. A filmben Massimo formálta meg a gyanúsított ügyvédjét. A nagyváros peremént különösen fürkész tekintettel vizslatták a cenzorok, akik a rendőrséggel kapcsolatban elvárt pozitív kép felett őrködtek. 


Az Egy szép lány férjet keres (1953) ismét egy De Santis-film, amely a kifulladóban lévő neorealizmus helyett a hangsúlyosabb lélekábrázolás, sőt egyes vélemények szerint a feminizmus irányába mozdult el. A fiatal, gyönyörű, de szegénysorban élő Anna (Silvana Pampanini) számára a házasság jelentené a felemelkedés lehetőségét, és ennek érdekében egy matrózzal (Massimo Girotti) és egy nős impresszárióval (Amedeo Nazzari) egyaránt viszonyt folytat. Luchino Visconti egyik legszebb és legjelentősebb filmje, az Érzelem (1954) egy tragikus szerelmi történetet mond el az úgynevezett „harmadik olasz függetlenségi háború” idejéből. A kiindulási alapot Camillo Boito kisregénye szolgáltatta, melytől azonban Visconti több ponton eltért. Például nagyobb hangsúlyt adott az Alida Valli által játszott szerelmes grófnő forradalmár unokafivérének, Roberto Ussoni márkinak, akit Massimo formált meg. Girotti a továbbiakban is „kétarcú” színészként dolgozott, vagyis művészi igényű produkciókhoz éppúgy nevét és tehetségét adta (akár mellékszerepekben is), mint kereskedelmi célzatú vállalkozásokhoz. Ez utóbbiak sorába tartozik például a La Venere di Cheronea (1957), a Nagy Heródes (1959), a Judit és Holofernész (1959), az I cosacchi (1960) vagy a Thesszália óriásai (1960). A jugoszláv–olasz összefogással készült Az egy évig tartó út (1958) újfent Giuseppe De Santis nevéhez fűződik. A helyszín egy kitalált ország falucskája, ahol drámai mértékű a munkanélküliség. A munkaképes férfiak egyike egyszer csak egymaga nekilát, hogy országutat építsen. Hamarosan egyre többen csatlakoznak hozzá, hogy így demonstrálják jogukat a munkához és a megélhetéshez. 


A süllyesztőből a kultikus mellékszerepekig
Az 1960-as évek elején Massimo szinte teljesen elmerült a feledhető kommerszfilmek tengerében: egyes produkciók kereskedelmileg ugyan nem voltak sikertelenek, de művészi kihívást alig jelentettek. A Marco Polo csodálatos kalandjai (1965) című látványos kalandfilmben a Horst Buchholz által játszott címszereplő édesapját alakította olyan partnerek mellett, mint Anthony Quinn, Orson Welles, Omar Sharif, Elsa Martinelli, Akim Tamiroff és Robert Hossein. Művészileg érdekesebb vállalkozás volt az Idoli controluce (1965), amelyben Girotti egy újságírót formált meg, aki életrajzi könyvet akar írni Omar Sivoriról, a futball-legendáról. (Sivori saját magát játssza a filmben.) Eleinte nem sikerül a focista közelébe férkőznie, összebarátkozik azonban egy másik játékossal, aki bizalmába fogadja, és elmeséli saját félresiklott karrierjének történetét, amely Sivoriéhoz kötődik. Amikor az újságíró végre találkozik a legendával, felülvizsgálja a könyvírással kapcsolatos szándékait. A hatvanas évekbeli olasz nők társadalmi helyzetéről szól A boszorkányok (1967) című ötrészes, ironikus hangvételű szkeccsfilm, amelynek mindegyik epizódjában az arisztokratikus szépségű Silvana Mangano játszotta a női főszerepet. Massimo egy sportolót alakított a Visconti-szkeccsben (Az égetnivaló boszorkány). A középső történetet Pier Paolo Pasolini rendezte, akinek a Teoréma (1968) című botrányfilmje a művészi megújulás lehetőségét kínálta Girotti számára. 


A történet egy milánói nagypolgári családról szól, melynek életét felkavarja egy titokzatos fiatalember váratlan érkezése és ugyanilyen váratlan távozása. A vallási motívumoktól sem mentes, szimbolikus történettel Pasolini a polgárság elkerülhetetlen bukását kívánta megfogalmazni. A gyáros apa szerepében Girotti szuggesztív alakítást nyújtott, jószerivel csak a külsőségekre hagyatkozva, hiszen a filmben alig van szöveg, ám mégis tökéletesen éreztetve a figura lényegét. A film utolsó jelenetében ősemberi állapotokba visszakerülve, anyaszült meztelenül támolyog egy szélfútta sivatagban, és amikor ráeszmél arra, hogy képtelen innen kijutni, kétségbeesett ordítással halad tovább. A szerepet egyébként Pasolini eredetileg Orson Wellesnek szánta, ahogyan a Médea (1969) című alkotása előkészítésekor sem Girottira gondolt először Kreón király megformálójaként, hanem Massimo Seratóra. Euripidész drámájának filmváltozata – a címszerepben a legendás operadíva, Maria Callas látható – a Teorémához hasonlóan elsősorban a képek erejével hat, viszonylag kevés szöveg hangzik el benne. A két Pasolini-film között készült olasz–szovjet koprodukcióban A jégsziget foglyai (1969), Mihail Kalatozov rendezése. A film a vitatott megítélésű sarkkutató, Umberto Nobile (1885–1978) tragédiával végződött 1928-as expedíciójának történetét mondja el. A fontosabb szerepeket nemzetközi hírű sztárok játszották: Peter Finch (Nobile), Sean Connery (Amundsen), Claudia Cardinale (Valeria nővér), Hardy Krüger (Lundborg) és Mario Adorf (Biagi). Szovjet részről is jeles szerepformálók vettek részt a produkcióban, mint például Nyikita Mihalkov, Jurij Szolomin és Donatasz Banionisz. Girotti alakította Romagna kapitányt, a mentési munkálatok koordinátorát. 


Az olasz horror egyik mestere, Mario Bava neve fémjelzi A vérbárót (1972). A forgatás az ausztriai Burg Kreuzensteinben zajlott, a főbb szerepeket Joseph Cotten, Elke Sommer és Rada Rassimov játszotta. Girotti személyesítette meg dr. Karl Hummelt, a vérbáró kései leszármazottjának nagybátyját. Bár a filmet a kritikusok rosszul fogadták, mégis hozzájárult egy nagyvárosi legenda elterjedéséhez: a kilencvenes években futótűzként söpört végig az interneten az a hír, hogy valahol Szibériában egy különösen nagy mélységbe irányuló fúrás során behatoltak a pokolba, ahová speciális, extrém mértékben hőálló hangrögzítő eszközöket engedtek le, melyekkel sikerült megörökíteni a pokolban senyvedők sikolyait. A legenda alátámasztására elérhetővé tették a hangfelvételt, melyről utólag kiderült, hogy a hamisítók valójában A vérbáró soundtrackjét kombinálták különféle egyéb hanghatásokkal. Bernardo Bertolucci botrányfilmje, Az utolsó tangó Párizsban (1972) Olaszországban oly nagy erkölcsbotrányt okozott, hogy a bíróság nem csupán betiltotta, hanem a kópiák megsemmisítését is elrendelte. (A filmtörténelem ezzel megismételte önmagát: emlékezzünk vissza az 1943-as Megszállottság fogadtatására!) Marlon Brando és Maria Schneider játszotta az alkalmi párt: egy üres párizsi lakásban találkoznak először, és szenvedélyes, önpusztító szerelem bontakozik ki közöttük. Massimo alakította a Brando által megformált figura elhunyt feleségének egykori szeretőjét. 1976-ban Girotti három jelentős filmben is felbukkant már-már cameónak mondható szerepekben. Visconti utolsó alkotásában, Az ártatlanban – amely Gabriele D’Annunzio regénye alapján készült – Stefano Egano grófot játszotta, a szépséges Teresa (Jennifer O’Neill) korosodó hódolóját. Franciaországban nagy vihart kavart Joseph Losey drámája, a kafkai hangvételű Klein úr, melynek címszerepét Alain Delon alakította. Klein urat, a gazdag műkereskedőt összetévesztik egy zsidó férfival, és emiatt hirtelen a diszkriminatív törvények hatálya alá kerül. Szintén a második világháború idején játszódik az Ágnes meghalni megy (rendező: Giuliano Montaldo) című dráma, amelyben Girotti személyesítette meg az Ingrid Thulin által megformált Ágnes ellenálló férjét.


A hetvenes évek második felében Girotti kevesebbet forgatott, és azokat is a televízió számára. Az 1980-as években visszatért a mozifilmekhez, és mindjárt a legelsővel szép szakmai sikert aratott. Ettore Scola Szerelmi szenvedélye (1981) egy „kifordított” szerelmi történet: a jóképű lovastisztnek (Bernard Giraudeau) gyönyörű menyasszonya van (Laura Antonelli), mégis egy kifejezetten csúnya nő (Valeria D’Obici) iránt lobban szerelemre. Massimo alakította a helyőrség parancsnokát, játékáért az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag-díját kapta. A lengyel Walerian Borowczyk Olaszországban forgatott erotikus filmje, A szerelem művészete (1983) az ókori szerző, Ovidius azonos című művének motívumain alapul. Fogadtatása elég hűvös volt, számos kritikus szerint a rendező csupán illusztrálta Ovidiust, ráadásul nem is túl ötletesen. Maga Borowczyk sem kedvelte ezt a filmjét, mert a producer a tudta és beleegyezése nélkül egy pornográf képsort helyezett el benne, amely a Caligula – Az el nem mondott történet (1982) című explicit szexfilmből származott. Girotti játszotta Ovidiust, partnerei: Michele Placido, Laura Betti, Milena Vukotic, Antonio Orlando és Borowczyk múzsája, Marina Pierro. 1985-ben Massimo két nagyszabású tévés minisorozatban is szerepet kapott, mindkettő sztárparádéval készült: Henryk Sienkiewicz világhírű regénye, a Quo vadis adaptációjában Aulus Plautiust formálta meg, a Kolumbuszban pedig Medina Celi herceget. 1938-ban a nácik által uralt Berlinben játszódik Liliana Cavani szerelmi drámája, a Tiltott szenvedélyek (1985). Girotti egy rejtőzködő homoszexuális, Werner von Heiden mellékszerepét alakította, aki gyanútlanul belesétál egy neki felállított szerelmi kelepcébe. 


Massimo utolsó filmjei közül még kettőt ismerhet jobban a magyar közönség. Roberto Benigni A szörnyeteg (1994) című komédiájában az örök lúzerre, a félénk Lorisra (maga Benigni játssza) terelődik a gyanú, hogy ő a városban garázdálkodó kéjgyilkos. Egy gyönyörű rendőrnőt bíznak meg a megfigyelésével, ami azonban nemhogy tisztázná a férfit, hanem még inkább gyanúba keveri. Loris nem tehet egyebet, minthogy ő maga próbálja megtalálni a gyilkost. Massimo az egyik tiszteletre méltó szomszédot játszotta. Bár A szörnyeteg nem kapott túl jó kritikákat, mégis kiugró kereskedelmi sikert aratott Olaszországban, amit épp a direktor három évvel későbbi alkotása, Az élet szép (1997) fogadtatása múlt felül. Az Itáliában dolgozó török művész, Ferzan Özpetek egyik legszebb filmje, A szemközti ablak (2003) Girotti filmográfiájának utolsó tétele. A rendező az ő emlékének ajánlotta az opuszt, ámbár a szerepet eredetileg nem neki szánta, hanem Jean Rochefort-nak vagy Serge Reggianinak (mindketten francia színészek). A történet hősnője, a fiatal Giovanna (Giovanna Mezzogiorno) kilenc éve él házasságban. Férje, Paolo (Filippo Nigro) szereti őt, az asszony mégis monotonnak érzi a hétköznapokat, és emiatt egyre nagyobb érdeklődést tanúsít a szemközt lakó jóképű fiatalember, Lorenzo (Raoul Bova) iránt. Paolo egyszer egy amnéziás idős úrral, Simonéval (Massimo Girotti) tér haza. Giovanna nem túl nagy lelkesedéssel fogadja be otthonukba a férfit, ám ahogy múlik az idő, megkedveli őt. És egy napon fény derül Simone titkára is: a háború éveiben a város kiközösítette a homoszexuális férfit, egy sorsdöntő, drámai helyzetben azonban Simonénak választania kellett, hogy szerelmét vagy a város lakosait menti-e meg a biztos haláltól... Özpetek poétikus szépségű alkotása Massimo méltó búcsúja volt a filmvilágtól: néhány nappal a forgatás befejezése után szívrohamban vesztette életét. Alakításáért posztumusz kapta meg a David di Donatello-díjat. 


Magánélet
Massimo Girotti a nyilvánosság kizárásával, csendben élte magánéletét. Talán emiatt is terjedt el róla az a pletyka, hogy homoszexuális. Elvégre több meleg rendezővel is forgatott, sőt Luchino Visconti pártfogoltjának számított, pályája során pedig többször játszott homoszexuálisokat is. A negyvenes évek elején nősült. Fiatalon elhunyt felesége, Marcella két gyereket szült neki, Alexist és Arabellát. A homoszexuális hajlamokhoz hasonlóan teljesen alaptalan az a legenda is, hogy a névrokonság miatt ő lenne Terence Hill (igazi neve: Mario Girotti) édesapja, mindazonáltal – szerintem – hasonlítanak egymásra. Giulia Alberico Il corpo gentile című könyvében Massimo megosztotta a közönséggel magánéletének néhány titkát is, de a kötet csak a halála után jelent meg. Girottiról tudható még, hogy különösen erősen kötődött néhány földrajzi helyhez. Nagyon szerette Ferrarát, ahol azóta utcát is elneveztek róla. Szívesen nyaralt a Tirrén-tenger partján fekvő Scauriban és Pantelleria szigetén (Földközi-tenger). Róma negyedik kerületében (Trieste) élt, az Örök Város polgárainak tisztelete övezte. Halála után a római Campo Verano (Cimitero del Verano) temetőben helyezték örök nyugalomra.


FILMOGRÁFIA
* 2003: A szemközti ablak (La finestra di fronte)
* 2001: Dionysios Solomos
* 2000: Senso di colpa (tévéfilm) 
* 2000: Der Kardinal – Der Preis der Liebe (tévéfilm) 
* 1999: Sunset in Venice (rövidfilm) 
* 1997: Un bel dì vedremo 
* 1995: Gioco da vecchi (rövidfilm) 
* 1994: A szörnyeteg (Il mostro)
* 1993: Estasi 
* 1993: L'amore dopo 
* 1992: Dall'altra parte del mondo 
* 1992: Dalla notte all'alba (tévéfilm) 
* 1990: Mademoiselle Ardel (tévéfilm) 
* 1989: A francia forradalom (La révolution française) (a Les Anées Lumière című epizódban)
* 1989: Rebus 
* 1988: Cuore di mamma (tévéfilm) 
* 1988: La Bohème 
* 1987: L'ingranaggio 
* 1987: Der Ochsenkrieg (tévésorozat) 
* 1985: Tiltott szenvedélyek (The Berlin Affair)
* 1985: Kolumbusz (Christopher Columbus) (tévésorozat) 
* 1985: Quo vadis? (tévésorozat) 
* 1983: A szerelem művészete (Ars amandi) 
* 1982: Vento notturno (tévéfilm) 
* 1981: Cinéma 16 (tévésorozat) (az Une fugue à Venise című epizódban)
* 1981: Szerelmi szenvedély (Passione d'amore)
* 1980: Un reietto delle isole (tévéfilm) 
* 1980: Ricatto internazionale (tévésorozat) 
* 1980: Vento notturno (tévéfilm)
* 1977: L'ultimo aereo per Venezia (tévésorozat) 
* 1976: Ágnes meghalni megy (L'Agnese va a morire) 
* 1976: Alle origini della mafia (tévésorozat) (a La legge című epizódban)
* 1976: Klein úr (Mr. Klein)
* 1976: Az ártatlan (L'innocente)
* 1975: Mark, a zsaru, aki előbb lő, aztán kérdez (Mark il poliziotto spara per primo) 
* 1975: Morte sospetta di una minorenne 
* 1975: Cagliostro 
* 1975: Die unfreiwilligen Reisen des Moritz August Benjowski (tévésorozat) 
* 1974: A csók (Il bacio) 
* 1973: La coppia 
* 1973: L'ultima chance 
* 1973: Les voraces 
* 1972: Il mio corpo con rabbia 
* 1972: Az utolsó tangó Párizsban (Ultimo tango a Parigi)
* 1972: A vérbáró (Gli orrori del castello di Norimberga) 
* 1971: Il segno del comando (tévésorozat) 
* 1969: Médea (Medea)
* 1969: A jégsziget foglyai (Красная палатка / La tenda rossa) 
* 1969: Le sorelle 
* 1969: Jekyll (tévésorozat) 
* 1968: Scusi, facciamo l'amore? 
* 1968: Teoréma (Teorema)
* 1967: Abramo Lincoln – Cronaca di un delitto (tévéfilm) 
* 1967: Boszorkányok (Le streghe) (a La Strega Bruciata Viva című epizódban)
* 1967: I promessi sposi (tévésorozat) 
* 1966: La felicità domestica (tévéfilm) 
* 1966: La volpe e le camelie 
* 1966: El misterioso señor Van Eyck 
* 1965: Il re (tévéfilm)
* 1965: La tua giovinezza (tévéfilm) 
* 1965: Idoli controluce 
* 1965: Marco Polo csodálatos kalandjai (La fabuleuse aventure de Marco Polo) 
* 1963: Paura per Janet (tévésorozat) 
* 1963: Cézárok aranya (Oro per i Cesari) 
* 1963: Mafia alla sbarra 
* 1963: Il giorno più corto (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1962: Császári Vénusz (Venere imperiale)
* 1961: Romolus és Remus (Romolo e Remo) 
* 1960: Cavalcata selvaggia 
* 1960: Thesszália óriásai (I giganti della Tessaglia) 
* 1960: Egy novícia levelei (Lettere di una novizia) 
* 1960: I cosacchi 
* 1959: Le notti dei Teddy Boys 
* 1959: La cento chilometri 
* 1959: Lupi nell'abisso 
* 1959: Judit és Holofernész (Giuditta e Oloferne) 
* 1959: Asphalte 
* 1959: Nagy Heródes (Erode il grande) 
* 1958: Az egy évig tartó út (La strada lunga un anno / Cesta duga godinu dana)
* 1957: La trovatella di Pompei 
* 1957: La Venere di Cheronea 
* 1957: La bestia humana 
* 1957: Souvenir d'Italie 
* 1957: Saranno uomini 
* 1957: Dimentica il mio passato 
* 1956: Üvöltő szelek (Cime tempestose) (tévésorozat) 
* 1955: Disperato addio 
* 1955: I quattro del getto tonante 
* 1955: Az éjszaka Margitja (Marguerite de la nuit) 
* 1954: La tua donna 
* 1954: Érzelem (Senso)
* 1953: L'amour d'une femme 
* 1953: Vortice 
* 1953: Egy szép lány férjet keres (Un marito per Anna Zaccheo) 
* 1953: Sul ponte dei sospiri 
* 1953: A nagyváros peremén (Ai margini della metropoli)
* 1953: Spartacus (Spartaco) 
* 1952: Il segreto delle tre punte 
* 1952: Il tenente Giorgio 
* 1952: Nez de cuir 
* 1952: Róma, 11 óra (Roma, ore 11) 
* 1951: Duello senza onore 
* 1951: Clandestino a Trieste 
* 1951: Zárt zsalugáterek (Persiane chiuse)
* 1950: Land der Sehnsucht
* 1950: Egy szerelem története (Cronaca di un amore)
* 1950: Benvenuto reverendo! 
* 1949: Forró szívek (Altura)
* 1949: Fabiola 
* 1949: Szicíliai vérbosszú (In nome della legge) 
* 1948: Molti sogni per le strade 
* 1948: Nehéz évek (Anni difficili)
* 1948: Örvényben / Elveszett ifjúság (Gioventù perduta) 
* 1947: Natale al campo 119 
* 1947: Preludio d'amore 
* 1947: Tragikus hajsza (Caccia tragica) 
* 1947: Fatalità 
* 1946: Desiderio 
* 1946: Un giorno nella vita 
* 1945: La carne e l'anima 
* 1945: I dieci comandamenti (a Ricordati di santificare le feste című epizódban)
* 1945: Az ég kapuja (La porta del cielo)
* 1943: Apparizione 
* 1943: Megszállottság (Ossessione)
* 1943: Harlem 
* 1942: Egy pilóta visszatér (Un pilota ritorna) 
* 1941: La famiglia Brambilla in vacanza 
* 1941: A két tigris (Le due tigri) 
* 1941: Maláji kalózok (I pirati della Malesia)
* 1941: Vaskorona (La corona di ferro)
* 1941: Tosca (nem szerepel a stáblistán)
* 1940: Una romantica avventura 
* 1940: Melyiket szeressem? (Dora Nelson) 


DÍJAK
Avellinói Neorealista Filmfesztivál
* 1960: Legjobb férfi színész

David di Donatello-díj
* 2003: A szemközti ablak (legjobb férfi főszereplő)

Ezüst Szalag-díj
* 1949: Szicíliai vérbosszú (legjobb férfi főszereplő)
* 1981: Szerelmi szenvedély (legjobb férfi mellékszereplő)

San Franciscó-i Nemzetközi Filmfesztivál (Golden Gate-díj)
* 1958: Az egy évig tartó út (legjobb férfi színész)


2014. december 6., szombat

FILM–KÉPREGÉNY – CANTERBURY MESÉK 8/6: AZ ISPÁN MESÉJE

Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el. 


Az irodalmi műben Az Ispán meséje az I. mesecsoportban, közvetlenül A Molnár meséje után – arra adott csattanós válaszként – hangzik el, A Szakács meséje előtt. A zarándokoknak tetszett a Molnár vaskos humorú története a felszarvazott asztalosról, kikapós feleségéről, Alizról és annak szerelmeséről, Miklós diákról, akinek hátsó fertályát Aliz hoppon maradt udvarlója égette meg tüzes vassal. Mondani sem kéne, hogy az Ispán viszont egyáltalán nem volt elragadtatva a sztoritól, már csak azért sem, mert korábban ő is asztalosként ténykedett, és talán nem is teljesen alaptalanul úgy gondolta, a Molnár valójában őt gúnyolja. Valószínűleg valamilyen korábbi keletű ellentét állhatott fenn közöttük, hiszen az Ispán már a kezdet kezdetén megpróbálta a Molnárba fojtani a szót, részeg locsogással vádolta, ám a Molnár nem hagyta magát leállítani, és csak azért is elmondta a pajzán históriát. A krónikás (vagyis maga Chaucer) még a mese elhangzása előtt, A Molnár előbeszédének végén előzetesen mentegetőzik a vaskos humorú történet miatt, és arra biztatja az olvasót, hogy ha úgy gondolja, hagyja ki ezt a részt az olvasásban, hiszen ő csupán hamisítás nélkül lejegyezte, amit hallott, nem ő tehet arról, hogy előbb a Molnár, majd utána az Ispán ilyen „ocsmányság”-ot mesélt.  (A Dekameronban is találunk hasonló szerzői mentegetőzést a sikamlós novellák miatt.) Mielőtt azonban belevágnánk az elemzésbe, nézzük meg, milyennek írta le a szerző az Ispánt, aki egyébként egyike azon szereplőknek, akiknek nevet is adott: Oswald. Mindazonáltal ez a név nem a zarándokokat bemutató Általános előbeszédben hangzik el először, hanem a Molnár szólítja így az Ispánt, amikor az meg akarja akadályozni őt a mesélésben.


„Az Ispán kolerikus volt, sovány,
beretvált arcú férfi, homlokán
a haja kurta, mint a papoké,
s kerekre nyírva vált el kétfelé,
a lábszára egyenes, hosszú, vézna,
nem is volt rajta lábikrája, izma.
Rendben tartotta a csűrt, az istállót,
s hibát auditor soha nem talált ott.
Akár aszály volt, akár sok eső,
hogy az aratás mit hoz, tudta ő.
Ura jószága, a nyáj, a gulya,
disznaja, lova és baromfia –
ezt ez az Ispán igazgatta mind.
És elszámolt megegyezés szerint,
mióta húszéves elmúlt ura,
és hátraléka nem volt még soha.
Átlátta minden pásztor és cseléd
meg tiszttartó ravaszságát, cselét,
s ezek gyűlölték, akár a halált.
Szép lakása volt, mely egy dombon állt,
körötte lombos fái adtak árnyat.
Több jövedelme volt, mint az urának.
Titkon szerzett egész vagyona van,
de megnyerte urát, mert ravaszan
kölcsönzött a sajátjából s kapott
ezért hálát, ruhát és kalapot.
Ifjan mesterséget tanult ki rendben,
ács volt akkor, kitűnő mesterember.
Egy zömök, jó lovon ült ez az Ispán,
Scot nevezetű, almásszürke kancán,
hosszú, kék köpeny redőzött le rajta,
oldalán meg egyenes, hosszu kardja.
Ez az ispán, akiről itt beszéltem,
Norfolkban élt, Bawdeswelle közelében.
Szerzetes módra körülszegve volt
ruhája, s mindig hátul lovagolt.”

És íme, máris felfedezhetünk egy ellentmondást a magyar fordításban! Mint fentebb szó volt róla, az Ispán azért sértődött meg a Molnár meséjén, mert valaha ő is asztalos volt, akárcsak a Molnár mesehőse, János: „Legfeljebb Oswald, az ispán tüzel, / mert asztalos volt ő is valaha” – olvashatjuk Az Ispán előbeszédében. Az Általános előbeszéd fenti idézetében viszont ezt találjuk az Ispánról: „Ifjan mesterséget tanult ki rendben, / ács volt akkor, kitűnő mesterember.” Bár az angolban a „carpenter” szó egyaránt jelent asztalost és ácsot, ez akkor is két külön szakma. Az Általános előbeszédet Vas István fordította, A Molnár meséjét Szász Imre, így valószínűleg ezért van ugyanarra a szóra kétféle magyar fordítás. Ahogyan azonban azt A Molnár meséjéről szóló blogbejegyzésben is írtam, az „ács” szó a szöveghez jobban illő fordítás lenne, hiszen a hordók felerősítése a gerendára és a hozzájuk vezető létra ácsolása inkább egy ácsnak, mint egy asztalosnak való munka. 


Az Ispán meséje a Canterbury mesék egyik olyan története, amely feltűnő hasonlóságot mutat a Dekameronnal. A Boccaccio-műben a kilencedik nap hatodik novellája ugyanis így hangzik: „Két ifjú éjjeli szállást vesz egy atyafinál; közülök egyik a fogadósnak leányához fekszik, a fogadósnak felesége pedig tévedésből a másik ifjúval hál. Az, ki a leánynál volt, később az apja mellé fekszik, és mindent elmond néki, abban a hiszemben, hogy cimborájával beszél. Hangos pörlekedésökre az asszony észbe kap, átmegy leányának ágyába, s talpraesett mondással elsimítja a zűrzavart”. Egyes irodalomtörténészek szerint kizárt, hogy Chaucer ismerte volna a Dekameront: valószínűbb, hogy csupán ugyanazt a forrást használta, mint Boccaccio. Nevezetesen egy fabliau-t, mert akkoriban divatosak voltak a pajzán csattanóra épülő, vaskos humorú francia anekdoták. A XIII. században például közkedvelt volt a Le meunier et les deux clercs című pikáns mese, illetve a szintén francia De Gombert et les deux clercs. Az alapötletnek flamand (Ein bispel van ij clerken) és német nyelvű (Das Studentenabenteuer; Irregang und Girregar) változatai is fennmaradtak, némelyik esetében már Chaucer és a Canterbury mesék hatása is feltételezhető. 


Térjünk vissza a mese tartalmi részére, a Molnár és az Ispán konfliktusára! Ellentétben a Molnárral, aki meséjével csak „kóstolgatta” az Ispánt, hiszen nem egy ispánról, hanem egy asztalosról (ácsról) mesélt, vagyis csak közvetve froclizta az útitársát, az Ispán egyértelműen a Molnárt támadja, ugyanis egy molnár a mesehőse, és róla szólván nem fukarkodik a kifejezetten rosszindulatú megjegyzésekkel. Ezek többségét a mese elején süti el, amikor ilyen szavakkal mutatja be a szereplőjét: „akár a páva, büszke és buja”, „rondább fejű egy majom se lehet” vagy: „lopásaiban bátran messzi ment”. Az effajta durva beszólások ellenére feltételezhető, hogy az Ispán inkább haragot, semmint gyűlöletet érez a Molnár iránt, hiszen bár a figurát Sygmondnak hívják, többnyire a becenevén, Simkinként említi. Öltözékének leírásában megemlíti a „ sheffieldi bicsak”-ot: Sheffield már akkoriban híres volt a késeiről, és ez a hírneve a XX. században is fennmaradt. Amikor Chaucer arról beszél, hogy a helység plébánosa a molnár „rézserpenyőit dugig telirakta”, akkor virágnyelven valójában azt fogalmazza meg, hogy a plébános fizetett azért, hogy leányát Simkin nőül vegye. A „Cambridge King’s Hall kollégyoma”, ahonnan a két diák érkezik, nagy múltú létesítmény. A Canterbury mesék 1987-es magyar kiadása szerint III. Eduárd (1312–1377, uralkodott: 1327–1377) alapította 1337-ben. Ez azonban így nem teljesen igaz: valójában II. Eduárd (1284–1327, uralkodott: 1307–1327) alapította húsz évvel korábban, 1317-ben, de III. Eduárd adományozott számára szabadalomlevelet 1337-ben. 1546-ban egyesült a Michaelhouse-szal, és így jött létre a ma is működő Trinity College. 


A magyar fordításból ez nem igazán érződik, de a két diák beszédében Chaucer az észak-angliai szóhasználatot próbálta visszaadni. Hiszen Aleyn (a filmben: Alan) és John „a messze északra való”: Strother városából érkeztek. A XIV. századi Angliában nagy hírnévnek örvendett a Strother-család, amely a róluk elnevezett várban élt az észak-angliai Northumberlandben. Valószínűleg Chaucer is erre a Strotherre gondolt, mert nem tudunk ugyanilyen névvel más korabeli észak-angliai helységről. John egyszer megemlíti Szent Cuthbertet, Lindisfarne püspökét (kb. 634–687), aki szintén Észak-Angliából származott. Aleyn viszont a molnár lányával töltött éjszaka után Szent Ivót (1253–1303) emlegeti a molnárnak, akit a sötétben a cimborájának, Johnnak hisz. Szent Ivó püspök a Canterbury mesék 1987-es magyar kiadása szerint perzsa származású, és a IX. században Angliába ment, hogy a szigetország lakóit tanítsa. A könyv jegyzeteinek írója azonban ebben szinte biztosan téved, és Szent Ivót valaki mással keveri össze. Biztosra vehetjük ugyanis, hogy Chaucer a XIII. században élt Szent Ivóra gondolt, hiszen a történetben cambridge-i diákok szerepelnek, márpedig a középkori egyetemek jogi karának védőszentjeként a XIII. századi Szent Ivót tisztelték. És térjünk ki még egy papra, aki 1223-ban Norfolkba hozott egy fadarabot, amely állítólag egyenesen Krisztus keresztjéből származott. Sokan elzarándokoltak ehhez az ereklyéhez, amelyre a szövegben a „Segítség, a bromholmi szent keresztre!” felkiáltás utal. Ez a molnárné szájából hangzik el, aki – miután felriadt a csetepatéra – beszédét így folytatta: „In manus tuas!” Ennek jelentése: „A te kezedben vagyok (Uram)!” – egy latin fohász első mondatáról van szó. 


Pasolini kezdeti elképzelései szerint Az Ispán meséje a második történet lett volna a filmben, közvetlenül A Molnár meséje után, vagyis a sorrendiséget illetően Chaucer koncepcióját követte volna. A nem igazán sikeres nyugat-berlini sajtóbemutatót követően azonban jelentősen megrövidítette a keretcselekményt, ezért már nem kellett ragaszkodnia az irodalmi mű sorrendjéhez. Így A Molnár meséje és Az Ispán meséje a negyedik és a hatodik helyre került, és beékelte közéjük A Bathi Asszonyság előbeszédét. Az Ispán meséjének elejéről elhagyta a molnár és felesége bemutatását: nála ott kezdődik a történet, hogy a két diák arra kéri a kollégium igazgatóját, a sáfár gyengélkedése miatt őket küldje a malomba. Pasolini a szöveget illetően meglepően hűségesen ragaszkodott Chaucerhez, ellenben a fordulatok tekintetében egy-két apróságon változtatott. Chaucernél például Johnnak már azelőtt eszébe jut, hogy áthelyezi a bölcsőt, mielőtt a molnárné kimenne pisilni. A filmben viszont a molnárné előbb vizelni megy, és Johnnak csak ezalatt támad az a gondolata, hogy ügyeskedik a bölcsővel. Jómagam úgy gondolom, ez életszerűbb verzió, de legalábbis semmivel sem valószerűtlenebb, mint Chauceré. A vizualitásból fakadóan Pasolini a pajzán humor terén többet engedett meg magának. A néző például a diákokkal együtt a molnárnénak és a lányának először a csupasz farát pillantja meg. Ez a furcsa „bemutatkozás” mintegy előrevetíti, hogy sikamlós történet veszi kezdetét. A háziak horkolásától aludni nem tudó, becsapott diákok a takaró alatt egymás férfiasságát tesztelik a kezükkel: ilyesmire nincs utalás az irodalmi szövegben, a mese stílusától azonban nem idegen ez az ötlet, nem is beszélve arról, hogy „kanos” tizenévesek között effajta versengés valószínűleg nem csak a középkorban eshetett meg. Hímneműek virtuskodására – például a világhálón is – máig gyakran használatos kifejezés a „farokméregetés”, bár ez értelemszerűen inkább csak jelképes értelmű. 


A filmben a félreértések inkább a pikantéria, semmint az erőszak felé mentek el. Chaucer molnárnéja ugyan befekszik John mellé, és a diák derekasan prütykölni kezdi, ám az asszony mit sem sejtve elszenderedik. A filmben viszont határozottan örvend ennek a fickóskodásnak, elégedettségének hangot is ad, ámbár azt hiszi, urát ragadta el a gerjedelem. Míg a könyvben a diákok is kapnak ütleget, Aleynnek még a vére is kicsordul, a filmben inkább csak vér nélküli, mókás kalamajka támad, és a diákok a felfordulást kihasználva eliszkolnak. Végül ejtsünk szót a színészekről is! Magát a mesélőt nehéz beazonosítani, hiszen Pasolini kivágta az intermezzókat. A L'umiliazione segreta di Chaucer című 2006-os dokumentumfilm szerint az Ispánt a jellegzetes profilú Vernon Dobtcheff játszotta, az IMDb-n található szereposztás szerint azonban ő a Birtokost (angolul: Franklin) alakította. Az irodalmi mű zarándokai között valóban van Birtokos, de az ő meséjét Pasolini nem választotta ki a filmváltozat számára. Emiatt feltételezhető, hogy az IMDb szereposztása e figura esetében pontatlan. Az idén (2014-ben) 80 éves és a mai napig aktív Dobtcheff egyébként olyan népszerű filmekben játszott még kisebb szerepeket, mint például A Sakál napja (1973), A kém, aki szeretett engem (1977) vagy A rózsa neve (1986). Simkint, a molnárt egy Magyarországon nem igazán ismert olasz forgatókönyvíró-rendező, Tiziano Longo alakította Albert King álnéven. Feleségét Eileen King, lányát Heather Johnson játszotta: mindketten amatőrök voltak, akárcsak a két diákot megformáló Eamann Howell (John) és Patrick Duffett (Aleyn). 


AZ ISPÁN MESÉJE

Van Trumpingtonban, Cambridge-hez közel,
egy híd, alatta patak folyik el,
vén malom őröl a patak vizén;
onnét merítem színigaz mesém.
Hajdan egy molnár vala az ura,
akár a páva, büszke és buja;
jó kecskedudás és hálókötő,
kupafaragó, birkózó, lövő;
hosszú kétélű kést viselt övén,
kardja pengéjén szikrázott a fény,
a tarsolyába dugva tőr lapult,
hát emberfia hozzá sose nyúlt.
Harisnyájában sheffieldi bicsak;
teliholdképűs turcsi volt, s nicsak:
rondább fejű egy majom se lehet.
Minden vásáron ott kötekedett.
Egy árva pisszt nem szóltak ellene,
mert gyorsan mozdult bosszúra keze.
Nagy búza- s liszttolvaj volt, annyi szent,
lopásaiban bátran messzi ment.


Pökhendi Simkin volt a csúfneve.
Nemesi származék a hitvese:
a helység plébánosa volt az apja.
Rézserpenyőit dugig telirakta,
hogy Simkinre sózhassa, míg lehet!
A lány egy zárdában nevelkedett,
mert annak nem kell bárki feleség,
csak szűz, s ha iskolája is elég,
hogy kurtanemes voltán folt ne essék.
Az asszony csupa szarka-szemtelenség.
Szép látvány voltak ketten, mondhatom;
Simkin lépdelt elöl ünnepnapon,
csuklyaszalagját fejére tekerte;
mögötte neje ment, piros köpenybe;
urán a nadrág épp olyan piros.
„Úrnő” helyett mást szólni rá tilos;
olyan vakmerőt nem szült még anya,
ki ővele cicázni mert vala,
hacsak nem unta földi életét,
vágyván, hogy Simkin kaszabolja szét,
mert a féltékeny férj ugyan veszett,
basáskodik az asszonya felett.
És őneki, bár rajt volt apja szennye,
mint az árokvíz, bűzlött gőgje messze.
Fintorgó arca csupa megvetés;
más nőktől minden tisztelet kevés,
családját és a zárdát hozta fel,
tudását, mi főhajtást érdemel.


Kettőjüknek: Simkinnek és neki,
volt egy csöpp kölyke, még bölcsőbeli;
szépen növő, alig pár hónapos.
A nagylányuk húszesztendős, magos,
kövér egy némber, vala hegye-dombja;
szürke a szeme, égnek állt az orra;
széles farú, a csecse gömbölyű,
hanem a szőke haja gyönyörű!
Papjuk csak ámult szépsége előtt;
örököséül óhajtotta őt,
adván marháját, házát, mezejét,
de a sorsába beleszólt ezért:
úgy akarta kiházasítani,
hogy a lány ura legyen valaki:
így a szentegyházban szerzett javak
onnét származó vérre szállanak.
Azaz: tulajdon vérén gyámolít,
ha rátestálja papi javait.


A molnár a vámszedés mestere.
Mit búza, árpa? – zsákomba gyere!
Kivált Cambridge King’s Hall kollégyoma
őrlési vámja vala jókora;
búzájuk és árpájuk őrölé.
Hát úgy adódott egy napon elé,
hogy ágynak dőlt a kollégyomi sáfár;
ott settegett körötte a halál már.
No, a molnárnak semmi nem elég,
akkor láttátok volna lopni még;
addig csínján turkált a zsákba csak,
de most kezei meg nem nyugszanak,
szidhatta őt a kollégyom feje,
ha megfeszült, se értett szót vele;
s még az ő hangja zengett magoson.
Vala két szegény diák akkoron,
a King’s Hall kollégyomba laktak ők.
Hevesek voltak, tréfakedvelők,
szer volt a jó mókára mindegyik;
igazgatójukat kérincselik,
engedje őket egyszer a malomba,
ne legyen neki az őrlésre gondja,
mert ők bátran ráteszik nyakukat:
nem lop a molnár el, nemhogy sokat,
egy véka búzát se, ha belekékül!
Nagy hümmögetve rájuk hagyta végül.


Aleyn az egyik, John a másika;
mindegyiknek Strother a városa,
vagyis a messze északra való.
Felcihelődnek, útra kész a ló;
egy zsák gabonát feldobnak, s „gyühé”!
Elindulnak a molnár elibé,
jó kard s kerek pajzs az oldalukon.
John volt a kalauz ím az uton;
a malomnál a zsákot földre rakta.
Aleyn köszönt: „Itt volnánk, Symond gazda!
Hogy van szép lányod és hű hitvesed?”
„Isten hozott! No, Simkin, nézheted,
hogy kik jöttek; Aleyn és John maga,”


„Szükség törvényt bont – zengett John szava. –
Ki nem tart szolgát, az maga cepeljen,
ha nem szamár – így szól deáki nyelven. –
A sáfárunk alighanem oda;
sajog veszettül minden zápfoga.
Ezért őröltet most Aleyn meg én,
a lisztet meg csak elbírja gebém;
de igen sietünk, hadd kérjelek!”
Bólint Simkin: „Meglesz, ne féljetek;
csak mihez fogtok, míg a munka tart?”
„A garat mellett állok én ahajt 
– felel John –, úgyse láttam még soha,
hogyan őrlődik lisztté a buza,
s hogy hányja-veti a garat magát.”


„John, ha te így – szól Aleyn is –, nahát,
én meg magamba leskelem alul,
ahogy a friss liszt a vályuba hull;
az lesz a jó mulatság, jobb se kell!
Mert John, melyőnk, ki jobban megfelel?
Tudásunk ebben egyformán vagyon!”
Örült magában a molnár nagyon;
azt hitte, ravaszkodnak csak előtte.
No majd, ha a búzájukat megőrte,
csak elvakítja ő a szemüket!
Ravaszságukra nem vet nagy ügyet;
jöhetnek bármi csapdákkal elő,
annál több vámot vesz a liszten ő.
„A liszt közé sok korpát keverek.
Nem a tudósok a bölcs emberek –
így oktatá a kancát a csikasz;
nem bánom, igaz ez, vagy nem igaz!”


Egy fertály óra telik el talán,
titokba, sutty! kisuttyan ajtaján;
fejét tekergeti ide-oda,
hát íme ott a diákok lova,
hűs szárnyék alatt, a malom megett;
molnárunk csöndben odasetteget;
kötőféket le! aztán héj, aló!
Mikor eloldva, megindul a ló,
a láp felé, vadkancák közibe,
nyerítve árok-bokor hegyibé.
A molnár pedig – szótlan be a házba;
végzi dolgát, de kész tréfálkozásra,
megőröli a búzát rendesen.


És mikor zsákban a liszt, jó helyen,
megy John a lóhoz, s látja, nincs sehol;
no fölkiált: „Héj, ördög és pokol!
Aleyn, a lovunk, ó jaj, elveszett!
Hékás, ugorj! Told ki a képedet!
Oda az igazgatónk hátasa.”
Aleyn lisztet, gabonát otthagya;
mért nézne már a molnár körmire?
Csak ordibál: „Hová ment? Messzire?”
A molnárné rohanvást jő elé:
„Szalad a lovatok a láp felé;
a vadkancákig meg nem áll ugyan!
Szárasszad el a két kezét, Uram,
ki nem kötötte rendesen oda!”
„Krisztusom! – sóhajt John. – Aleyn, nosza!
Oldd le a kardod, percet se időzz;
meglásd, gyors vagyok én, akár az őz;
ketten kerítsük, messze úgyse szökhet.
Hanem a csűrbe kellett volna kössed,
ó, te szamár! szamarak szamara!”
Azzal sebesen futosnak vala,
a láp felé vágtatnak gyorsan el.


No, a tolvaj molnárnak több se kell:
jó fél véka lisztet ellop hamar,
s belőle mindjárt kalácsot akar.
Azt dörmögi: „Ej, ti szegény diákok,
jól megnyirbáltam, hehe, a szakálltok!
A molnárnál vagyon a tudomány;
nézd, asszony, a két kölyket, futnak ám!
Keringelhetik a lovat körül!”
Kajtatják is azok ügyetlenül:
„Szorítsd, csak erre! hohó, elibe!
Hadd kapaszkodok a sörényibe!”
De röviden: lassan leszállt az este,
s izzadt a két diák csuromvizesre,
amíg megfogták, fújva nagyokat,
egy árokban az elfáradt lovat.
Mint esőn ázott állat, vizesen,
a két diák a malomba megyen.
„Ó, átkozott nap, amelyen születtem!
Gúny tárgya lettünk, ó, jaj, mind a ketten 
– kesereg John –, sehol a gabona;
ránk mondhatják: »Ni, a két ostoba!«
Igazgatónk, a társak, s végre még
ez a molnár is! Már az arcom ég!”


S Bayard lovát kötőféken vezette.
A molnárt a tűz mellett ülve lelte;
vak este volt, hazaindulni kár;
kérték a molnárt, ugyan adna már
éjjelre szállást pénzükért nekik.
Az hümmögetve így istenkedik:
„Kaptok helyet, de olyan, amilyen.
Szűken vagyunk, s ti okosak igen;
húszlábnyi helyből ilyen tudomány
mérföld széleset varázsol talán.
Hadd lássuk, elég tágas-e a ház?
Toldja meg, ha kell, az okoskodás!”
„Szent Cuthbertre! – felel John. – Jó Symondom,
vidám egy fickó vagy, szavamra mondom!
Az ember fia azzal érje be,
amije van, vagy raknak elibe.
Hát kedves házigazdánk, légy kegyes,
az asztalra ételt-italt tetess,
s leszen csengése bőven az aranynak.
Üres kézzel sólymot nem csalogatnak;
ím itt a pénz, csak elkölteni kell.”


Sörért, kenyérért lányát küldi el,
libát pediglen süt nekik maga,
és lovukat jól megköté vala;
szobájában veti meg ágyukat,
rajt lepedő, takaró, friss huzat;
ott állt őkelme ágya is közel;
ím ott a lányé, egyik végivel,
külön vetik az ágyat őneki;
jobban azt senki el nem rendezi,
mert tágasabb a szállás nem lehet.
Vacsorát kaptak, jó bőségeset;
leöblíték erős, habzó serekkel.
Időt mulattak jó éjfélig ezzel.
Kábán lekókkadt a molnár feje,
sápadt képén a részegség jegye;
csuklik és orrán bong át motyogása,
mintha asztma gyötörné, vagy a nátha.
Feleségével aludni megyen;
az mint a szarka, csirr-csörr, édesen,
úgy leszopta magát, hogy még olyat!
Az ágyból a bölcsőn végigmatat;
ott áll, ringatni és szoptatni kézhez.


A két diák a sörrel íme végez;
no már a lány is fekszik akkoron;
végül lefekszik Aleyn, és le John,
más senki; nem kell nekik altató.
De a molnárra forduljon a szó:
mint egy ló, álmát végighortyogatja,
nem bánja, megvan-e vagy nincs a farka.
A felesége kontrázgat neki,
horkolását mérföldre zengeti;
a leányzó is társul közibük.


Aleyn, a diák, hallván énekük,
oldalba böki Johnt: „Alszol, komám?
Ilyen nótát se hallasz otthon ám!
De szép e litánia zengzete;
hogy essen beléjük a rossz fene!
Furcsábbat én nem értem soha még;
szakadjon a nyakuk közé az ég!
Egész éjszaka nem lesz nyugodalmam;
megállj, kisütök valamit magamban,
megkapják ezek tőlem emberül:
a lánnyal hálok, hogyha sikerül.
Mert a törvény is, nem mondok sokat,
őriz olyan paragrafusokat,
amelyben ott áll: a kárt szenvedő
kárát megvenni álljon csak elő!
A gabonánkat ellopták, igaz?
Egész nap megszalajtott a pimasz;
nohát, mivel kártérítést nem ad,
Aleyn, ne sajnáld, kárpótold magad!
Az Úr lelkére! nem lesz máshogyan!”


„Vigyázz, Aleyn – kuvikol társa, John –,
veszett alak a molnár, ismered,
csúffá tesz, hogy mindkettőnk itt gebéd,
ha felébredne? hát zajjal ne légy.”
„Nem több előttem; mint egy őszi légy” – 
legyint Aleyn, s a lány mellé kúszik.
Az hátán fekve, mélyen aluszik,
és amikor ott motozgat diákja,
nincs már idő segélysikongatásra.
Jól megértették egymást, mondhatom;
mulass, Aleyn! de mire végzi John?


Egy-két percig még nyugszik békiben,
majd panaszolkodásba kezd, igyen:
„Ó jaj! ez aztán gonosz tréfa már!
Szentuccse, nálam nincs nagyobb szamár!
Csak nézd Aleynt, ahogy a dolga föst:
a molnár lánya van a karja közt;
nem félt, s a lányon kárpótlást veszen.
Nekem pediglen kopoghat szemem.
És ha e tréfa kisül valaha,
röhöghet rajtam a világ maga!
Hát én is fölkelek, akármi lenne!
A gyávát nem kegyeli a szerencse!”
Fölkel és a bölcsőig tapogat,
kezébe fogja, nem óg-móg sokat;
a maga ágya elé állitá.


Nem horkol a molnárné már soká,
íme felébred, pisilni mene;
jövet a bölcsőn matatna keze,
de a sötétbe sehogy nem találja.
„Mit vakoskodok – motyog – rossz irányba?
Csak nem a diákok ágyába mék?
Haj, benedicite! az kéne még!”
Végül aztán a bölcsőbe botol.
Lapog tovább; körül sötét pokol;
ihol az ágy! nem gondol semmi rosszat;
mért is, mikor a bölcsőt érzi onnat,
mert látni nem lát; hol, hol nem vala.
Hát a diák mellé besuttyana;
fekszik és hamar el-elszunnyadoz.
De John diákba beléáll a rossz:
a jó asszonyra mászik keseredten.
Nem kapott az jobb porciót e nemben;
döfölte John az asszonyt fickosan.
Tölti a két diák az éjt vigan,
de kakasszó zeng, már a harmadik.


Aleyn fáradtan feltápászkodik;
derék munkát végzett ez éjjelen.
„Ég áldjon – mondja –, Malin, édesem!
El kell szakadnunk, már reggel vagyon.
Bármerre járjak, gyalog vagy lovon,
örökké hadd maradjak kedvesed.”
„Eredj, babám – szól az –, Isten veled!
De még figyelj, ez szeretőd szava:
mikor a malom mellett mész haza,
a hátulsó ajtón loppal benyiss,
egy fél vékás kalács van ott, de friss!
Tulajdon liszted sütöttük bele,
én valék ebbe apám jobb keze.
Most már siess, az Isten áldjon, édes!”
De majdnem eltört, úgy biza, a mécses.


Felkel Aleyn: „John mellé bebujok,
mert világossal kisül a titok.”
Keze mindjárt a bölcsőbe akad;
„Hová motoszkálsz? hogy szegnéd nyakad!
morog magába. – Ej, te kelekótya;
csak nem ártott meg az éjjeli móka?
Eltévedtem, a bölcsőről tudom:
a molnárék ezek az ágyukon,”
És, nagy bajára, még tovább oson;
a molnár ott szuszog a vánkoson.
John cimboráját sejti ama ágyban,
s a molnár mellé fekszik oda bátran.
Nyakon csapintja, úgy suttog oda:
„Héj, John, kelj csak föl, te disznópofa!
Krisztusra! s Szent Ivóra is külön! –
Derék játékról hallasz, esküszöm:
Háromszor prütyköltem, s jó peckesen,
a molnár lányával ez éjjelen,
míg téged gyáván kushasztott a félsz.”


„Te kanlotyó, te aljas, mit beszélsz? –
kiált a molnár. – Te hitvány alak!
Isten az atyám, megnyuvasztalak!
Még hogy a lányomat beszennyezed?
A származás talán kutya neked?”
És ádámcsutkán ragadja Aleynt.
Rázza kegyetlen, szitkozván megint;
csontos öklével jól orrba veri;
ingét a vére teleföccseni.
Beszakadt orral s szájjal, le a földre!
Mint zsákba kötött malacok, üvöltve,
lenn hemperegnek, föl-le, ég-pokol!
Míg a molnár egy kőbe megbotol,
s háttal a feleségére zuhan.


Az asszony semmit nem sejdít ugyan,
mert hajnalban elszunnyadt kicsidég,
vele John is, mert volt móka elég.
Az esésre fölretten, álma-vesztve:
„Segítség, a bromholmi szent keresztre!
In manus tuas! Uram, légy velem!
Ébredj, Symond, ha félted életem!
A patás fene, az ördög van itt;
a hasamon... mindjárt agyonlapít;
Simkin, segíts! a két diákra nézz!”
No, John fölugrik, bár elég nehéz:
a fal mellett bot után tapogat;
az asszony is: fel! – nem töpreng sokat,
s mert otthonosabban mozog amannál,
egy jó botot talál tüstént a falnál.
A sápatag hold egy-egy résen át
fénnyel pásztázza a sötét szobát;
nézdel a molnárné ide-oda,
két alakot lát; melyik kicsoda?


Mintha valami ott fehérlene.
No, jobban odameredez szeme:
„Hálósapkában a diák, nicsak!” –
gondolja – és lecsap: „Nesze, sityak!”
Pedig botját nem Aleyn feje áldta,
hanem a molnár kopasz koponyája;
lehuppan az: „Segítség, jaj nekem!”
A két diák csépel könyörtelen;
vérébe mártják; s liszt és ló elé!
S elindulának ím, hazafelé.
Kalácsukat is magukhoz veszik;
fél véka lisztből sült; jó lesz nekik.
No, a pökhendi molnár nyöghetett,
rá az őrlési vám is elveszett,
ingyen traktálta a diákokat,
akik elverték, jaj, hogy még olyat!
Megprütykölték lányát és asszonyát;
így jár minden hamis molnár, nohát!
Igaz tehát a közmondás szava:
„Az jót ne várjon, aki rossz maga.”
„Nagy lesz a csaló megcsalatkozása.”
Nézzünk mindnyájan Isten trónusára;
óvjon bennünket fényességesen!
No molnár, így húzz ujjat még velem!

Kormos István fordítása

[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]