George Orson Welles (Egyesült Államok, Wisconsin, Kenosha, 1915. május 6. – Egyesült Államok, Kalifornia, Los Angeles, 1985. október 10.) amerikai színész, rendező, író és producer az egyetemes filmművészet egyik legjelentősebb alakja, aki jellegzetes bariton hangjáról is jól ismert. Színházban, rádióban és a filmvilágban egyaránt dolgozott. Nevéhez fűződik a rádiózás történetének legnagyobb visszhangot kiváltott műsora, a Világok háborúja (1938) című hangjáték, amely az Egyesült Államokban tömeghisztériát okozott. Az Aranypolgár (1941) című alkotását minden idők egyik legnagyobb filmjének tartják. Kimagasló tehetsége ellenére csak nagy nehézségek árán tudott rendezni, nemegyszer színészi gázsiját is be kellett fektetnie a produkcióiba. Filmjeit a gyártó stúdiók gyakran megcsonkították vagy átszerkesztették, egyes alkotásait pedig még befejezni sem tudta. Nincs a filmtörténetnek még egy olyan zseniális alkotója, akinek életművében ennyi be nem fejezett mozgókép, meghiúsult projekt és az alkotó szándékai ellenére megváltoztatott (megrövidített, átszerkesztett) film lenne, mint Wellesében. A rendezés mellett Welles folyamatosan vállalt színészi feladatokat is. Eleinte igyekezett igényesen megválogatni a szerepeit, később azonban anyagi okokból engednie kellett a színvonalból. Mások filmjeiben nyújtott színészi alakításai közül a legemlékezetesebbek (és Magyarországon a legismertebbek): A lowoodi árva – Jane Eyre (1943), A harmadik ember (1949), Moby Dick (1956), Hosszú, forró nyár (1958), A túró (1963), Egy ember az örökkévalóságnak (1966), Harc Rómáért (1968), A neretvai csata (1969), A 22-es csapdája (1970), Waterloo (1970), Elátkozottak utazása (1976). Egy lehetséges filmszerep miatt 1967-ben Magyarországon is járt. Háromszor nősült, mindegyik feleségétől egy-egy lánya született. Fia, Michael Lindsay-Hogg filmrendező egy házasságon kívüli kapcsolat gyümölcse. A hatvanas évek közepétől haláláig Welles múzsája, alkotótársa és élettársa a magyar–horvát származású Olga Palinkaš (művésznevén: Oja Kodar) volt.
KARRIERTÖRTÉNET
KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Orson Welles édesapja Richard Hodgdon Head Welles (1873–1930) feltaláló, édesanyja Beatrice Ives (1882/1883–1924) zongoraművész volt. A kisfiú a római katolikus vallás szellemében nevelkedett. Színvonalas művészeti oktatásban részesült: anyja példáját követve zongorázni tanult, és megismerkedett a festészet alapjaival is. Kétéves korában állítólag már akkora szókinccsel rendelkezett, mint egy intelligens felnőtt, háromévesen folyékonyan olvasott, ötéves korában bábszínházi előadásokat rendezett, kilencévesen pedig már Nietzsche filozófiájával ismerkedett. Noha a Welles család jómódúnak számított, Orson gyermekkora nem volt mentes a nehézségektől. 1919-ben a szülők elváltak, majd Chicagóba költöztek. Richard Welles egyik találmánya, egy biciklilámpa igen sikeresnek bizonyult, a férfi rengeteg pénzt keresett vele, de az alkohol rabjává vált, és végül felhagyott a munkával. Beatrice Ives zongoraművészként tartotta el a gyermekeit, legidősebb fiát, Dickie-t azonban tanulási nehézségek miatt intézetbe kellett adni. Az anya 41 éves korában hepatitisben hunyt el egy chicagói kórházban, négy nappal Orson kilencedik születésnapja után. A fiú érdeklődése a zene iránt anyja halálával lényegében kihunyt.
Orsont ezután Dudley Crafts Watson vette magához, aki az Illinois állambeli Highland Parkban élt a családjával. Innen a fiú rövidesen megszökött, méghozzá Watson vele egykorú harmadik lányával, Marjorie-val. Egy héttel később találtak rájuk egy milwaukee-i utcasarkon: ének- és táncprodukciójukkal próbáltak pénzt szerezni a járókelőktől. A kaland után Orson a woodstocki Todd fiúiskolába (Todd School for Boys) került, itt érte édesapja halálhíre 1930-ban. Ezt követően Maurice Bernstein chicagói orvost nevezték ki az árván maradt kamasz hivatalos gyámjának. Az iskolában Orson egy kiváló tanár, Roger Hill – az intézmény későbbi igazgatója – hatása alá került. Hill egy ad hoc tanulási környezetet biztosított a tehetséges gyerek számára. Ez a módszer felbecsülhetetlen jelentőségű volt Orson képességeinek kibontakoztatásában, mivel módjában állt intenzíven foglalkozni azokkal a témákkal, amelyek különösen érdekelték. A Todd fiúiskola volt a terepe Welles első színházi kísérleteinek is: főleg Shakespeare művei foglalkoztatták. Érettségi után ösztöndíjat nyert a Harvard Egyetemre, ám nem iratkozott be, hanem úgy döntött, inkább utazgatni fog. Később egy ideig a chicagói Art Institute-ban tanult. Soha nem feledkezett el azonban egykori alma materéről, és világhírű művészként is rendszeresen ellátogatott az intézménybe, hogy megrendezze a tanítványok színpadi produkcióit, vagy tanácsokat adjon azokhoz.
Az első szakmai tapasztalatok
Orsont ezután Dudley Crafts Watson vette magához, aki az Illinois állambeli Highland Parkban élt a családjával. Innen a fiú rövidesen megszökött, méghozzá Watson vele egykorú harmadik lányával, Marjorie-val. Egy héttel később találtak rájuk egy milwaukee-i utcasarkon: ének- és táncprodukciójukkal próbáltak pénzt szerezni a járókelőktől. A kaland után Orson a woodstocki Todd fiúiskolába (Todd School for Boys) került, itt érte édesapja halálhíre 1930-ban. Ezt követően Maurice Bernstein chicagói orvost nevezték ki az árván maradt kamasz hivatalos gyámjának. Az iskolában Orson egy kiváló tanár, Roger Hill – az intézmény későbbi igazgatója – hatása alá került. Hill egy ad hoc tanulási környezetet biztosított a tehetséges gyerek számára. Ez a módszer felbecsülhetetlen jelentőségű volt Orson képességeinek kibontakoztatásában, mivel módjában állt intenzíven foglalkozni azokkal a témákkal, amelyek különösen érdekelték. A Todd fiúiskola volt a terepe Welles első színházi kísérleteinek is: főleg Shakespeare művei foglalkoztatták. Érettségi után ösztöndíjat nyert a Harvard Egyetemre, ám nem iratkozott be, hanem úgy döntött, inkább utazgatni fog. Később egy ideig a chicagói Art Institute-ban tanult. Soha nem feledkezett el azonban egykori alma materéről, és világhírű művészként is rendszeresen ellátogatott az intézménybe, hogy megrendezze a tanítványok színpadi produkcióit, vagy tanácsokat adjon azokhoz.
Az első szakmai tapasztalatok
Apja halálával Welles egy szerény örökséghez jutott, amelyből európai utazását fedezte. Javarészt gyalogosan (!) bejárta Írországot, ahol a festészetnek is hódolt. Jelentkezett a dublini Gate Színházban, ahol azt mondta magáról az igazgatónak, Hilton Edwardsnak, hogy egy híres Broadway-sztár. Edwards később azt állította, hogy valójában soha nem hitte el ezt a képtelen mesét, de annyira lenyűgözte Orson szenvedélyes lelkesedése a színpad iránt, hogy szerződtette. A lelkes fiatalember 1931-ben (tizenhat éves korában!) lépett először a Gate színpadára: a herceget alakította a Jud Süss című darabban. Nagy sikert aratott, melynek híre az Egyesült Államokba is elért. Dublini színészként persze kisebb szerepeket is eljátszott. Mire hazatért, külföldi sikerének emléke elhalványult, ezért érdeklődése az írás felé fordult. A Todd School számára írta az Everybody's Shakespeare és a The Mercury Shakespeare című munkáit, melyekkel a nagy brit drámaíró műveit akarta közelebb hozni a fiatal olvasókhoz. Célját elérte, mindkét mű több kiadást ért meg az elmúlt évtizedekben.
Welles a kiváló drámaíró, Thornton Wilder (1897–1975) ajánlására került be a New York-i színházi világba. 1933-ban három Off-Broadway-produkcióval turnézott Katharine Cornell társulatának tagjaként: a Rómeó és Júliában két szerepet is játszott. A darab Broadway-premierjét azonban törölték, mire a csalódott Welles szeretett alma materében rendezett egy drámafesztivált, amelyre meghívta a dublini Gate Színházból Micheál Mac Liammóirt és Hilton Edwardsot, illetve a New York-i színházi élet néhány kiválóságát. A program kirobbanó sikert aratott, aminek köszönhetően újra műsorra került a Cornell-féle Rómeó és Júlia. Ez a felújítás hívta fel John Houseman (1902–1988) figyelmét Wellesre. Houseman éppen egy Wall Street-i bankárról szóló darabot akart színre vinni saját színházában, és rögeszméjévé vált, hogy az ötvenes éveiben járó főszereplőt csakis a Cornell-előadásban látott ismeretlen fiatal színész játszhatja el. Orson igent mondott az ajánlatra, és ezzel egy évekig tartó, színvonalas szakmai együttműködés vette kezdetét, noha az ominózus darab csak három előadást ért meg. Nyilvánvaló tehetsége ellenére Welles nem keresett túl jól, ezért szerény színházi jövedelmét rádiózással egészítette ki. Ebben az időszakban több olyan színésszel is munkakapcsolatba került, akiket később saját színháza, a Mercury Theatre társulatába is meghívott. Szüksége is volt egyébként a pluszpénzre, hiszen ekkoriban már családos ember volt. 1934-ben nőül vette Virginia Nicholson chicagói színésznőt, aki három évvel később egy lányt szült neki, Christophert (nem tipikus lánynév!). A leányzó édesapja egyik filmjében (Macbeth, 1948) játszott először és utoljára. Felnőtt nőként gyermekpedagógiai könyveivel vált ismertté, melyeket Chris Welles Feder néven írt. Évtizedek múlva egy biográfiát vetett papírra az apjáról. A kiadó olyasfajta botránykönyvet szeretett volna, amilyet Christina Crawford írt a nevelőanyjáról, Joan Crawfordról. Chris azonban megtagadta, hogy bármi rosszat írjon az édesapjáról, és kijelentette, akkor inkább ne jelenjen meg a könyve. Szerencsére sikerült egy olyan kiadót találnia, amelyik elfogadta az elképzeléseit.
Színházi munkák
Welles a kiváló drámaíró, Thornton Wilder (1897–1975) ajánlására került be a New York-i színházi világba. 1933-ban három Off-Broadway-produkcióval turnézott Katharine Cornell társulatának tagjaként: a Rómeó és Júliában két szerepet is játszott. A darab Broadway-premierjét azonban törölték, mire a csalódott Welles szeretett alma materében rendezett egy drámafesztivált, amelyre meghívta a dublini Gate Színházból Micheál Mac Liammóirt és Hilton Edwardsot, illetve a New York-i színházi élet néhány kiválóságát. A program kirobbanó sikert aratott, aminek köszönhetően újra műsorra került a Cornell-féle Rómeó és Júlia. Ez a felújítás hívta fel John Houseman (1902–1988) figyelmét Wellesre. Houseman éppen egy Wall Street-i bankárról szóló darabot akart színre vinni saját színházában, és rögeszméjévé vált, hogy az ötvenes éveiben járó főszereplőt csakis a Cornell-előadásban látott ismeretlen fiatal színész játszhatja el. Orson igent mondott az ajánlatra, és ezzel egy évekig tartó, színvonalas szakmai együttműködés vette kezdetét, noha az ominózus darab csak három előadást ért meg. Nyilvánvaló tehetsége ellenére Welles nem keresett túl jól, ezért szerény színházi jövedelmét rádiózással egészítette ki. Ebben az időszakban több olyan színésszel is munkakapcsolatba került, akiket később saját színháza, a Mercury Theatre társulatába is meghívott. Szüksége is volt egyébként a pluszpénzre, hiszen ekkoriban már családos ember volt. 1934-ben nőül vette Virginia Nicholson chicagói színésznőt, aki három évvel később egy lányt szült neki, Christophert (nem tipikus lánynév!). A leányzó édesapja egyik filmjében (Macbeth, 1948) játszott először és utoljára. Felnőtt nőként gyermekpedagógiai könyveivel vált ismertté, melyeket Chris Welles Feder néven írt. Évtizedek múlva egy biográfiát vetett papírra az apjáról. A kiadó olyasfajta botránykönyvet szeretett volna, amilyet Christina Crawford írt a nevelőanyjáról, Joan Crawfordról. Chris azonban megtagadta, hogy bármi rosszat írjon az édesapjáról, és kijelentette, akkor inkább ne jelenjen meg a könyve. Szerencsére sikerült egy olyan kiadót találnia, amelyik elfogadta az elképzeléseit.
Színházi munkák
A főleg állástalan színészek számára létrehozott Federal Theatre Project a roosevelti New Deal politika részeként szerveződött. Az FTP-hez tartozott a Negro Theatre Project is, amelynek leghíresebb produkciója Shakespeare egyik királydrámája, a Macbeth alapján született meg. A cselekményt Welles – mint rendező – haiti környezetbe ültette át, ezért az előadás Voodoo Macbeth címen vált ismertté. A címszerepet John Carter, Banquót Canada Lee játszotta, a zenét Virgil Thomson szerezte. A premierre 1936. április 14-én került sor a harlemi Lafayette Theatre-ben. A nagy sikernek köszönhetően az előadást országos turnéra vitték, és amikor az egyik színész, Maurice Ellis megbetegedett, maga Welles ugrott be helyette. A kritikusok „csodagyerek”-nek nevezték a húszas évei elején járó Orsont. A Federal Theatre Project bemutatói között megtalálható volt Eugène Labiche egyik komédiája, az Olasz szalmakalap, és Christopher Marlowe drámája, a Doctor Faustus is. Az 1937-ben bemutatott The Second Hurricane című operett szereplőgárdájában felbukkant Joseph Cotten, Welles későbbi jó barátja és gyakori munkatársa. Nagy nehézségek árán került a közönség elé egy másik operett, a The Cradle Will Rock, melynek premierjét a Maxine Elliott Színházban gazdasági okokból az utolsó pillanatban törölték. Más források úgy tudják, valójában burkolt cenzúráról volt szó, mivel a mű társadalombírálata teljesen egyértelmű volt. Az elérhető jegytulajdonosokat Welles tájékoztatta arról, hogy a premier mégsem marad el, de helyszíne a néhány háztömbnyivel odébb található New Century Theatre lesz. Azok a zenészek és színészek, akik szakszervezeti tagok voltak, megtagadták, hogy az új helyszínen játsszanak, az előadást tehát a rögtönzések jellemezték. A közönség jól reagált minderre, ezért a színház még két hétig játszotta ezt a verziót. (Az előadás kalandos történetéről 1999-ben Tim Robbins forgatott filmet Broadway 39. utca címmel.)
Elsősorban a The Cradle Will Rock körüli bonyodalmak miatt Welles és Houseman szakított a Federal Theatre Projecttel, és 1937 augusztusában új társulatot szerveztek Mercury Theatre néven. Welles látta el az ügyvezető producer (executive producer) teendőit. A Mercury Theatre-hez olyan művészeket hívott, akikkel évek óta együtt dolgozott, mint például Agnes Moorehead, Joseph Cotten, Dolores del Río, Ray Collins, George Coulouris, Frank Readick, Everett Sloane, Eustace Wyatt és Erskine Sanford. A Mercury Theatre egy Shakespeare-darab, a Julius Caesar erősen átdolgozott változatával mutatkozott be a közönségnek. A cselekményt Welles a jelenbe, a fasizálódó Olaszországba ültette át: Cinna például nem a tömeg, hanem a titkosrendőrség által hal meg. A szerepet alakító Norman Lloyd visszaemlékezései szerint az előadás ezen a ponton mindig megállt, mert a közönség bő tízperces tapssal jutalmazta a jelenetet és magát az előadást, amelyet a kritikusok is jól fogadtak. Mindazonáltal rövid idő múlva Welles érdeklődésének homlokterében már nem a színház, hanem a rádió állt úgy színészként, mint rendezőként és producerként. A címszerepet alakította az általa adaptált és rendezett Hamletben. A Mutual Broadcasting System rádióállomás lehetőséget nyújtott A nyomorultak feldolgozására: a hétrészes adaptáció jelentős sikert aratott. A kedvező fogadtatásnak köszönhetően a CBS heti egy órát biztosított Welles és a Mercury Theatre számára, hogy irodalmi klasszikusokat mutassanak be az éter hullámain. A The Mercury Theatre on the Air című show kísérőzenéjét Bernard Herrmann – később Hitchcock kedvenc zeneszerzője – komponálta, aki Welles egyik állandó munkatársa lett.
Világok háborúja
Elsősorban a The Cradle Will Rock körüli bonyodalmak miatt Welles és Houseman szakított a Federal Theatre Projecttel, és 1937 augusztusában új társulatot szerveztek Mercury Theatre néven. Welles látta el az ügyvezető producer (executive producer) teendőit. A Mercury Theatre-hez olyan művészeket hívott, akikkel évek óta együtt dolgozott, mint például Agnes Moorehead, Joseph Cotten, Dolores del Río, Ray Collins, George Coulouris, Frank Readick, Everett Sloane, Eustace Wyatt és Erskine Sanford. A Mercury Theatre egy Shakespeare-darab, a Julius Caesar erősen átdolgozott változatával mutatkozott be a közönségnek. A cselekményt Welles a jelenbe, a fasizálódó Olaszországba ültette át: Cinna például nem a tömeg, hanem a titkosrendőrség által hal meg. A szerepet alakító Norman Lloyd visszaemlékezései szerint az előadás ezen a ponton mindig megállt, mert a közönség bő tízperces tapssal jutalmazta a jelenetet és magát az előadást, amelyet a kritikusok is jól fogadtak. Mindazonáltal rövid idő múlva Welles érdeklődésének homlokterében már nem a színház, hanem a rádió állt úgy színészként, mint rendezőként és producerként. A címszerepet alakította az általa adaptált és rendezett Hamletben. A Mutual Broadcasting System rádióállomás lehetőséget nyújtott A nyomorultak feldolgozására: a hétrészes adaptáció jelentős sikert aratott. A kedvező fogadtatásnak köszönhetően a CBS heti egy órát biztosított Welles és a Mercury Theatre számára, hogy irodalmi klasszikusokat mutassanak be az éter hullámain. A The Mercury Theatre on the Air című show kísérőzenéjét Bernard Herrmann – később Hitchcock kedvenc zeneszerzője – komponálta, aki Welles egyik állandó munkatársa lett.
Világok háborúja
1938. október 30-án, keleti zónaidő szerint este 8 órakor sugározta a CBS a Világok háborúja című rádiójátékot, amely H. G. Wells 1898-ban publikált azonos című regénye alapján készült. Welles ötlete tulajdonképpen egyszerű volt: úgy építette fel a rádiójátékot, mintha egy igazi rádióműsort szakítana félbe a marslakók támadásáról szóló hír. A hallgatók reagálása őt magát is meglepte. Noha a műsor legelején, majd adás közben és után is többször bemondták, hogy csupán egy fikciós rádiójátékról van szó, a kialakult tömeghisztériát jó ideig nem lehetett kezelni. Emberek ezrei hitték el, hogy halálsugarakkal felfegyverzett földönkívüliek lepték el az Egyesült Államokat, és könyörtelenül elpusztítják az ellenük küldött fegyveres erőket. Több átjátszó állomás végül félbeszakította az adást. Az újságok másnap az országos méretű pánikról cikkeztek, és Welles egy csapásra közismert személyiség lett. Sokan azonban őt tették felelőssé a kialakult helyzetért, és szigorú felelősségre vonását követelték. A művész, miközben élvezte a személye körüli felhajtást, rádiós ismertsége okán jogosan értetlenkedett: „De hát oly sok korábbi rádiójátékom után hogyhogy nem ismerték fel a hangomat?” (Welles bariton hangja meglehetősen jellegzetesnek számított a szakmában.) Néhány nappal később egyik beszédében maga Adolf Hitler említette lekicsinylően azt az amerikai tömeghisztériát, amelyet a Világok háborúja váltott ki. A CBS kötelezte Wellest és a Mercury Theatre-t, hogy soha többé ne használja műsoraiban a „Megszakítjuk az adásunkat…” kezdetű fordulatot. A műsor támogatója, a Campbell Soup Company messzebbre ment, és a botrány miatt a The Mercury Theatre on the Airt átkeresztelte The Campbell Playhouse-ra, amely 1940-ig létezett. Orson Welles és H. G. Wells egyébként a híres eset után két évvel találkoztak személyesen először és utoljára: 1940. október 28-án egy San Antonió-i (Texas állam) rádióállomás egyik műsorában beszélgettek egymással.
Az első filmtervek
Az első filmtervek
A Világok háborúja körüli felhajtás a filmszakma érdeklődését is felkeltette. A hollywoodi RKO Pictures meglepően előnyös szerződést kötött az ifjú titánnal: a cég lemondott mindenféle ellenőrzési és befolyásolási jogáról, és teljesen szabad kezet adott Wellesnek abban, hogy mit és milyen formában kíván megvalósítani. Elképzeléseinek csupán egyetlen előzetes korlátot szabtak: a költségvetést. Emiatt nem valósulhatott meg első filmterve, amely Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényén alapult. (Erre a Conrad-műre épült Francis Ford Coppola Apokalipszis, most című klasszikussá vált 1979-es drámája is.) Welles úgy tervezte, hogy szubjektív kamerát használ majd a forgatáskor. Az RKO azonban nem volt hajlandó finanszírozni a projektet, mivel a költségvetési terv jelentősen meghaladta az előre megállapított keretet. Anyagi okokból hiúsult meg Cecil Day-Lewis (a többszörös Oscar-díjas színész, Daniel Day-Lewis édesapja) The Smiler With the Knife című regényének tervezett filmváltozata is, bár az elutasításban szerepet játszott az is, hogy az RKO Pictures vezetői kételkedni kezdtek a női főszerepre kiszemelt Lucille Ball képességeiben. Közben a támogatóval való nézeteltérések miatt Welles megvált a The Campbell Playhouse-tól, amelyet John Houseman egyedül vitt tovább. Saját film helyett Welles végül narrátorként mutatkozott be az RKO-nál: a Swiss Family Robinson (1940) című filmhez kölcsönözte a hangját.
Aranypolgár
Aranypolgár
Az RKO Pictures azonban nem azért szerződtette az ifjú géniuszt, hogy minden filmtervére nemet mondjon, ezért a harmadik projekt, az Aranypolgár zöld utat kapott. A történet főszereplőjét, Charles Foster Kane-t Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíró állítólag a nagy hatalmú sajtócézárról, William Randolph Hearstről mintázta, míg Susan Alexander Kane alakját Hearst szeretője, Marion Davies ihlette. Mankiewicz személyesen ismerte a párt, de megromlott a velük való kapcsolata, ezért mindkettőjüket előnytelen megközelítésből ábrázolta, különösen Daviest. Az idők folyamán komoly vita alakult ki arról, hogy ki is írta tulajdonképpen a forgatókönyvet. Hivatalosan Mankiewicz és Welles közös munkájáról van szó, melyért mellesleg mindkét művész Oscar-díjat kapott. Pauline Kael amerikai újságírónő 1974-es könyve szerint a szkriptet valójában Herman J. Mankiewicz egyedül írta, ezt az állítást azonban számos filmtörténész mindmáig hevesen vitatja. Mindazonáltal Mankiewicz (úgy gondolom, teljes joggal) megsértődött azon, hogy Welles később többször is kizárólag saját magának tulajdonította a forgatókönyvet. Azt állította, hogy a rendező annak idején plusz tízezer dollárt ajánlott fel neki azért, hogy lemondjon nevének feltüntetéséről a főcímen. Az ügyben annak idején végül az Amerikai Forgatókönyvírók Szövetsége döntött: mindkét művész nevét fel kellett tüntetni, de Mankiewiczé került az első helyre.
Welles egyébként tagadta, hogy Hearst lett volna Kane kizárólagos modellje. A főhős megalomániáját ugyanis Robert McCormick, Howard Hughes és Joseph Pulitzer személyisége is befolyásolta. Különösen határozottan utasította vissza azt a feltételezést, hogy Susan Kane-t Marion Daviesről mintázták volna. Welles szerint Davies – a filmhősnővel ellentétben – tehetséges színésznő és figyelemre méltó asszony volt, ámbár úgy gondolta, Hearst pártfogása végső soron ártott Marion karrierjének. Az Aranypolgár Kane halálával kezdődik. Egy újságíró megpróbálja rekonstruálni a sikerember életét a hozzá közelállók megkérdezésének módszerével. A visszaemlékezések során Welles gyakran felborítja az időrendet merész ugrásaival, melyekhez nem kevésbé merész formai megoldások társulnak. Bizonyos jelenetekben jószerivel nincs is vágás, gyakori a „békaperspektíva”, illetve a gyors perspektívaváltások, melyekhez a világítási technikák sokfélesége társul. Az Aranypolgártól datálódik a „szubjektív kamerahasználat” a filmvilágban. Gregg Tolandot Welles a világ leggyorsabb operatőrjének nevezte. Noha már a premier napjaiban is szép számmal jelentek meg elismerő kritikák, a film mégsem lett igazán sikeres. Volt, aki kerek perec kimondta, hogy az Aranypolgár nagyon nagy film, de olyan alkotás, amelyet senki nem néz meg kétszer. A pénzügyi kudarc nyomósabb indoka azonban az volt, hogy Hearst minden cáfolat ellenére úgy gondolta, a film tulajdonképpen róla szól. Valóságos hadjáratot indított az Aranypolgár ellen, megtiltotta például, hogy a tulajdonában lévő sajtóorgánumok foglalkozzanak a filmmel. Sőt még azt is kilátásba helyezte, hogy a bojkottot kiterjeszti az RKO Pictures többi filmjére is, amennyiben Wellesé széles körű forgalmazásba kerül. Akciója nem volt eredménytelen: az Oscar-jelölések és a forgatókönyvért kapott díj ellenére a film anyagilag bukásnak bizonyult. Az RKO Pictures ezért 1942-ben módosította a Wellesszel kötött szerződést. A rendező későbbi alkotásai már igen mostoha körülmények között, a végső vágás joga nélkül készültek, némelyiket nem is sikerült befejeznie.
Az Ambersonok ragyogása
Welles egyébként tagadta, hogy Hearst lett volna Kane kizárólagos modellje. A főhős megalomániáját ugyanis Robert McCormick, Howard Hughes és Joseph Pulitzer személyisége is befolyásolta. Különösen határozottan utasította vissza azt a feltételezést, hogy Susan Kane-t Marion Daviesről mintázták volna. Welles szerint Davies – a filmhősnővel ellentétben – tehetséges színésznő és figyelemre méltó asszony volt, ámbár úgy gondolta, Hearst pártfogása végső soron ártott Marion karrierjének. Az Aranypolgár Kane halálával kezdődik. Egy újságíró megpróbálja rekonstruálni a sikerember életét a hozzá közelállók megkérdezésének módszerével. A visszaemlékezések során Welles gyakran felborítja az időrendet merész ugrásaival, melyekhez nem kevésbé merész formai megoldások társulnak. Bizonyos jelenetekben jószerivel nincs is vágás, gyakori a „békaperspektíva”, illetve a gyors perspektívaváltások, melyekhez a világítási technikák sokfélesége társul. Az Aranypolgártól datálódik a „szubjektív kamerahasználat” a filmvilágban. Gregg Tolandot Welles a világ leggyorsabb operatőrjének nevezte. Noha már a premier napjaiban is szép számmal jelentek meg elismerő kritikák, a film mégsem lett igazán sikeres. Volt, aki kerek perec kimondta, hogy az Aranypolgár nagyon nagy film, de olyan alkotás, amelyet senki nem néz meg kétszer. A pénzügyi kudarc nyomósabb indoka azonban az volt, hogy Hearst minden cáfolat ellenére úgy gondolta, a film tulajdonképpen róla szól. Valóságos hadjáratot indított az Aranypolgár ellen, megtiltotta például, hogy a tulajdonában lévő sajtóorgánumok foglalkozzanak a filmmel. Sőt még azt is kilátásba helyezte, hogy a bojkottot kiterjeszti az RKO Pictures többi filmjére is, amennyiben Wellesé széles körű forgalmazásba kerül. Akciója nem volt eredménytelen: az Oscar-jelölések és a forgatókönyvért kapott díj ellenére a film anyagilag bukásnak bizonyult. Az RKO Pictures ezért 1942-ben módosította a Wellesszel kötött szerződést. A rendező későbbi alkotásai már igen mostoha körülmények között, a végső vágás joga nélkül készültek, némelyiket nem is sikerült befejeznie.
Az Ambersonok ragyogása
Welles következő filmje, Az Ambersonok ragyogása (1942) Booth Tarkington Pulitzer-díjas regényén alapul. A könyvet Welles korábban már adaptálta a The Campbell Playhouse számára. Az elfoglalt Gregg Toland helyett Stanley Cortez állt a felvevőgép mögé. Cortez aprólékossága miatt a forgatás elhúzódott, a költségvetést pedig túllépték. Szerződésének módosításával azonban Welles elveszítette az utolsó vágás jogát, az RKO pedig ragaszkodott az optimista befejezéshez és a melodramatikus hangvételhez. Ennek érdekében a terjedelmes családeposzt több mint negyven perccel megrövidítették. Emiatt Welles izgalmas formai kísérletei az összetett kameramozgásokkal, a mélységélességgel és az Antonionit jócskán megelőző hosszú beállításokkal nem érvényesültek igazán. Noha fennmaradtak Welles jegyzetei arról, hogy milyennek képzelte a filmet, az RKO által kivágott anyag elveszett. Bernard Herrmann annyira felháborodott azon, hogy az általa írt zenét is megrövidítették, hogy követelte neve eltávolítását a stáblistáról. A durva beavatkozások ellenére gyakran elhangzanak olyan vélemények, hogy Az Ambersonok ragyogása még csonka formájában is minden idők legjobb amerikai filmje. Az opuszt 1991-ben az Amerikai Kongresszusi Könyvtár a fokozott védelmet élvező amerikai filmörökség részévé nyilvánította.
Közjátékok
Közjátékok
Az RKO felkérésére Welles szerepet vállalt Norman Foster Utazás a félelembe (1943) című filmjében, amelyben Joseph Cotten – az Aranypolgár és Az Ambersonok ragyogása főszereplője – is játszott. Mindketten részt vettek a forgatókönyv megírásában is. Welles későbbi visszaemlékezései szerint akkora káosz jellemezte a forgatást, hogy bizonyos jeleneteket igazából nem is Foster rendezett, hanem az, aki éppen a legközelebb állt a kamerához. Ez a valaki olykor éppen ő volt. Az Aranypolgár és az Utazás a félelembe közötti periódusban a CBS egy olyan új rádióműsort ajánlott a rendezőnek Orson Welles Show címmel, amelynek félórás adásidejét novellák, humoros szkeccsek, versek és zeneszámok töltenék ki. Welles elfogadta a felkérést, de rövidesen kénytelen volt módosítani az eredeti koncepción, mivel a hallgatóknak nem tetszett a műsor revü jellege. Néhány adás után az Orson Welles Show lényegében egyetlen, körülbelül félórás történet előadására korlátozódott, a Mercury Theatre egykori művészeinek közreműködésével. A show első adását 1941. szeptember 15-én sugározták, az utolsót 1942. február 19-én. A tizenkilenc adásból mindössze nyolcnak a felvétele maradt fenn.
Ez mind igaz
Ez mind igaz
Még javában bonyolódott a helyzet Az Ambersonok ragyogása vágása és az Utazás a félelembe forgatása körül, amikor Nelson Rockefeller és Jock Whitney felkérték Wellest, hogy forgasson egy dokumentumfilmet Dél-Amerikáról. Az amerikai kormány ugyanis látványosan szerette volna kifejezésre juttatni, hogy jószomszédi politikát folytat, és ezzel elejét akarta venni annak, hogy a második világháborúban a latin-amerikai országok esetleg a tengelyhatalmak befolyása alá kerüljenek. Welles egészségügyi okokból mentesült a katonai szolgálat alól, ezért úgy gondolta, a tervezett dokumentumfilmmel a maga módján mégiscsak eleget tehet hazafias kötelességeinek. A forgatás helyszíne részben a riói karnevál volt. Az esemény fix időpontja miatt Welles igyekezett, hogy minden függőben lévő munkáját befejezze a karnevál kezdetéig, beleértve Az Ambersonok ragyogása vágását is. Ez nem jött össze: a film végső verzióját a jóváhagyása nélkül készítették el, ráadásul a távolból nem is tudott sokat tenni, hiszen – mint arról szó volt – módosított szerződése szerint már nem illette meg az utolsó vágás joga. A dél-amerikai dokumentumfilm, az Ez mind igaz költségvetése egymillió dollárt tett ki, melynek felét az amerikai kormány állta.
Welles belemerült a munkába, és a dokumentumfilmet játékfilmes elemekkel egészítette ki. Arról a négy szegény halászról akart szólni, akik 1941 őszén 2400 kilométert hajóztak egy primitív tutajon azért, hogy az embertelen élet- és munkakörülményeikről szóló petíciót személyesen adhassák át Getúlio Vargas brazil elnöknek. Welles a Time magazinban olvasott először a népi hősökké vált halászokról, akik vállalták a filmezést. Vezetőjük, Manoel Olimpio Meira (beceneve: Jacaré, vagyis Alligátor) azonban 1942 májusában egy forgatási balesetben elhunyt, amikor az egyik tutajról az óceánba zuhant, és egy alattomos áramlat a mélybe rántotta. Maradványai (feje és karjai) egy héttel később kerültek elő egy több száz kilós cápa gyomrából. Meira állítólag nem akarta vállalni a veszélyes jelenetet, Welles azonban akkora összeget ajánlott fel neki, amelyet a nincstelen férfi nem tudott visszautasítani. Az RKO – melynek vezetése akkoriban jelentősen átalakult – igyekezett kihátrálni a tehertétellé vált produkcióból: csökkentették a költségvetést, és visszahívták a stáb javát. Welles viszont ragaszkodott ahhoz, hogy befejezze a filmet. Ehhez csupán csekély mennyiségű fekete-fehér nyersanyagot és egy hangfelvételre alkalmatlan kamerát biztosítottak neki. A jelenetet ugyan sikerült befejezni, de magát a forgatást nem. Az RKO hivatalos közleményt adott ki, mely szerint Welles forgatókönyv nélkül ment Brazíliába, és ott elherdált egymillió dollárt. Az Ez mind igaz fennmaradt anyagát csak 1993-ban mutatták be.
Átmeneti évek
Welles belemerült a munkába, és a dokumentumfilmet játékfilmes elemekkel egészítette ki. Arról a négy szegény halászról akart szólni, akik 1941 őszén 2400 kilométert hajóztak egy primitív tutajon azért, hogy az embertelen élet- és munkakörülményeikről szóló petíciót személyesen adhassák át Getúlio Vargas brazil elnöknek. Welles a Time magazinban olvasott először a népi hősökké vált halászokról, akik vállalták a filmezést. Vezetőjük, Manoel Olimpio Meira (beceneve: Jacaré, vagyis Alligátor) azonban 1942 májusában egy forgatási balesetben elhunyt, amikor az egyik tutajról az óceánba zuhant, és egy alattomos áramlat a mélybe rántotta. Maradványai (feje és karjai) egy héttel később kerültek elő egy több száz kilós cápa gyomrából. Meira állítólag nem akarta vállalni a veszélyes jelenetet, Welles azonban akkora összeget ajánlott fel neki, amelyet a nincstelen férfi nem tudott visszautasítani. Az RKO – melynek vezetése akkoriban jelentősen átalakult – igyekezett kihátrálni a tehertétellé vált produkcióból: csökkentették a költségvetést, és visszahívták a stáb javát. Welles viszont ragaszkodott ahhoz, hogy befejezze a filmet. Ehhez csupán csekély mennyiségű fekete-fehér nyersanyagot és egy hangfelvételre alkalmatlan kamerát biztosítottak neki. A jelenetet ugyan sikerült befejezni, de magát a forgatást nem. Az RKO hivatalos közleményt adott ki, mely szerint Welles forgatókönyv nélkül ment Brazíliába, és ott elherdált egymillió dollárt. Az Ez mind igaz fennmaradt anyagát csak 1993-ban mutatták be.
Átmeneti évek
Az Ambersonok ragyogása bukása és az Ez mind igaz csődje után a Hollywoodba visszatért Orson Welles egyetlen stúdiónál sem kapott rendezői megbízást. Jobb híján újra rádiós munkákat vállalt: a CBS két új sorozatot ajánlott fel neki, mindkettő heti rendszerességgel jelentkezett. A Hello Americans 1942. november 15. és 1943. január 31. között került adásba. Célja ugyanaz volt, mint az Ez mind igaznak: Amerika jószomszédi politikájának demonstrálása. A közönség azonban nem fogadta jól a műsort, amelyet ezért megszüntettek. A másik műsor, a repülés fejlődéséről szóló Ceiling Unlimited szponzora a Lockheed cég volt. Az adás házigazdájának szerepkörét rövidesen Joseph Cotten vette át Wellestől. Mindkét műsorban közreműködött az egykori Mercury Theatre néhány művésze. Ebben az időszakban Welles egyre aktívabb szerepet vállalt az amerikai és a nemzetközi politikai életben, markáns megállapításainak széles körű terjesztésére a sajtót választotta. 1943 és 1948 között – Rita Hayworth filmcsillaggal kötött házassága éveiben – elsősorban színészként ténykedett a filmszakmában, így például Edward Rochestert játszotta a Jane Eyre 1943-as filmváltozatában (rendező: Robert Stevenson). Felbukkant a harcoló katonák és a civil lakosság szórakoztatására készített Follow the Boys (1944) című filmben is: egy bűvésztrükköt adott elő, melynek részeként „kettéfűrészelte” Marlene Dietrichet. Ő maga inkább a feleségével szerette volna előadni ezt a mutatványt, de Harry Cohn, a Columbia Pictures feje elutasította Hayworth szerződtetését.
Miközben rendezőként nem kapott munkát, Welles filmszínészként nagy és tartós népszerűségnek örvendett. 1944-ben újabb lehetőséget kapott a rádióban: a Mobil Oil szponzorálta új műsorát, amely Orson Welles' Almanac címmel szép sikert aratott. Ennek köszönhetően meghívást kapott a The Jack Benny Show-ba. Itt elsősorban komikusi vénájára lett volna szükség, a közönség azonban nem fogadta el őt komédiásként. Ennek elsődleges okát a rossz forgatókönyvek jelentették, melyek silány minőségére Welles időnként az élő adásban panaszkodott. Néhány hónappal később a Mercury Wonder Show című műsorával kezdett turnézni a katonai táborokban. Fellépéseit a The Jack Benny Show is közvetítette, ezáltal a műsor háborús felhangokat kapott. A Mercury Theatre eredeti művészei közül ekkor már csak Agnes Moorehead dolgozott Wellesszel. 1944 végén a The Jack Benny Show adását törölték a nem megfelelő fogadtatás miatt. A Pabst Blue Ribbon (egy sörmárka) illetékesei a This Is My Best című műsor rendezését bízták Wellesre, de kreatív nézeteltérések miatt rövidesen megváltak tőle. A New York Post külön hasábot biztosított az írásainak, melyek az Orson Welles' Almanac főcímet kapták, akárcsak korábbi sikeres rádióműsora. A lap elsősorban hollywoodi pletykákat várt volna, Welles viszont politikai témájú cikkeket írt. Mondani sem kéne, hogy a New York Post – nem teljesült elvárásai miatt – végül beszüntette szóban forgó rovatát.
Az óra körbejár
Miközben rendezőként nem kapott munkát, Welles filmszínészként nagy és tartós népszerűségnek örvendett. 1944-ben újabb lehetőséget kapott a rádióban: a Mobil Oil szponzorálta új műsorát, amely Orson Welles' Almanac címmel szép sikert aratott. Ennek köszönhetően meghívást kapott a The Jack Benny Show-ba. Itt elsősorban komikusi vénájára lett volna szükség, a közönség azonban nem fogadta el őt komédiásként. Ennek elsődleges okát a rossz forgatókönyvek jelentették, melyek silány minőségére Welles időnként az élő adásban panaszkodott. Néhány hónappal később a Mercury Wonder Show című műsorával kezdett turnézni a katonai táborokban. Fellépéseit a The Jack Benny Show is közvetítette, ezáltal a műsor háborús felhangokat kapott. A Mercury Theatre eredeti művészei közül ekkor már csak Agnes Moorehead dolgozott Wellesszel. 1944 végén a The Jack Benny Show adását törölték a nem megfelelő fogadtatás miatt. A Pabst Blue Ribbon (egy sörmárka) illetékesei a This Is My Best című műsor rendezését bízták Wellesre, de kreatív nézeteltérések miatt rövidesen megváltak tőle. A New York Post külön hasábot biztosított az írásainak, melyek az Orson Welles' Almanac főcímet kapták, akárcsak korábbi sikeres rádióműsora. A lap elsősorban hollywoodi pletykákat várt volna, Welles viszont politikai témájú cikkeket írt. Mondani sem kéne, hogy a New York Post – nem teljesült elvárásai miatt – végül beszüntette szóban forgó rovatát.
Az óra körbejár
A második világháború befejezését követő náciüldözések adták Az óra körbejár (1946) ötletét, amely Edward G. Robinson, Loretta Young és Welles főszereplésével készült. A rendező vonzódása a téma iránt érthető: a háború alatt egyértelműen antifasiszta magatartást tanúsított, állítólag ő írta Roosevelt elnök náciellenes beszédeinek nagy részét. A film cselekménye arról szól, hogy egy amerikai kisvárosban álnéven rejtőzködik egy veszedelmes náci háborús bűnös, aki persze különféle bonyodalmak után lelepleződik. Formai szempontból Az óra körbejár a Wellestől megszokott igényességgel készült: a kameramozgás, a fények és árnyékok játéka, a szimbolika mind a mondanivaló szolgálatában állnak. Ez volt az első amerikai játékfilm, amelynek egyik jelenetében náci haláltáborokról készült filmfelvételek láthatók. Mindazonáltal Welles nem igazán szerette ezt az alkotását, amely az utókor megítélése szerint is egy gyengébb munkája. Objektív értékeléséhez azonban nem árt tudni, hogy egy körülbelül félórás jelenetet ki kellett vágni belőle, és mire az eredeti változat helyreállítása szóba jöhetett, addigra a kivágott anyag elveszett. Az óra körbejár hivatalos verziója túlságosan magán viseli az aktuálpolitika hatását, és helyenként nem mentes a didaktikus megoldásoktól sem. Nagyon valószínű azonban, hogy a divatos író, Stephen King innen merítette az Apt Pupil című regénye ötletét, amelyből Bryan Singer Az eminens (1998) című, meglehetősen középszerű filmjét forgatta. Az óra körbejár egyébként közkincsnek számít, az 1973-ban lejárt szerzői jogokat ugyanis a gyártók valamiért nem újították meg.
A sanghaji asszony
A sanghaji asszony
A film noir hatását tükröző A sanghaji asszony (1947) Welles egyik legnagyobb bukása volt, és mindmáig egyik legvitatottabb alkotásának számít. Általános vélekedés szerint az opusz cselekménye rendkívül zavaros, ugyanakkor egyre erősödik az a nézet, hogy az Aranypolgár jelentőségével vetekedő mestermunkáról van szó. Filmtörténeti legendák szerint A sanghaji asszony úgy született, hogy Wellesnek sürgősen pénzre volt szüksége egy színdarab előadásához. Minden meggyőző készségét latba vetve felhívta Harry Cohn hollywoodi producert, hogy van egy nagyszerű filmötlete, melyet 50 ezer dollár azonnali átutalása fejében hajlandó lenne megcsinálni. Cohn a sztori címe iránt érdeklődött, Welles pedig a telefonfülke melletti könyvesbódé kínálatából találomra bediktálta egy ponyvaregény címét: A sanghaji asszony. A film kudarcának egyik oka a színészi imázs problémája volt. A női főszerepet ugyanis Welles második felesége, a sikerei csúcsán álló Rita Hayworth alakította, ám a közönség nem tudta elfogadni a színésznőt a korábbi alakításaitól eltérő szerepkörben. (A házaspár nem sokkal a bemutató után elvált.) Cohnnak egyáltalán nem tetszett A sanghaji asszony eredeti változata, és miután nem tudott megállapodni a rendezővel, a végső vágást Welles nélkül végezték el. A filmkrónikák úgy tudják, az opusz óriási anyagi veszteséggel zárult, és tulajdonképpen végleg tönkretette Welles hollywoodi karrierjét. A rendező azonban évekkel később cáfolta ezt a tévhitet: szerinte A sanghaji asszony nem volt különösebben ráfizetéses, és nem annak kudarca miatt, hanem új lehetőségeket keresve, önként távozott Európába.
Macbeth
Macbeth
Welles mindenre hajlandó volt annak érdekében, hogy a Republic Pictures szerződtesse őt a Macbeth (1948) alacsony költségvetésű filmváltozatának megrendezésére. Hangsúlyozta, hogy stilizált (vagyis olcsó) díszleteket és jelmezeket képzelt el, az utószinkron megspórolása érdekében pedig a hangot előre felvennék lemezre, és utólag játszanák a képsorok alá. A shakespeare-i szöveg radikális átalakításon ment keresztül, egyes szövegek az új koncepció szerint máshová kerültek vagy teljesen kimaradtak. Welles alkotásai közül vizuális stílus tekintetében a mindössze 23 nap alatt leforgatott Macbeth áll a legközelebb az Aranypolgárhoz: mindkettőre a hosszú beállítások és a mély fókuszú kameramunka jellemző. A Macbethben kitűnő példát jelentenek a kameramunkára azok a beállítások, amelyekben a címszereplő a kép előterében áll fenyegető hatást keltve, míg a többiek mélyen a háttérbe kerülnek. A Republic Pictures eleinte az alkotó jelentőségéhez méltó odafigyeléssel kezelte a produkciót, ám ez a hozzáállása idővel megváltozott. A legelső negatív kritikák miatt a Macbeth széles körű forgalmazását majdnem egy évvel elhalasztották, és mégiscsak szinkronizálták, mivel a kritikusok kifogásolták, hogy a szereplők a skót angolt beszélik, ámbár az volt a hiteles ebben a drámában. Welles európai távolléte miatt a társproducer és barát, Richard Wilson vette kezelésbe a filmet. Beavatkozása elsősorban a filmzenét érintette. Miután váratlanul hazatért, Welles a Republic Pictures kívánságára hajlandó volt húsz percet kivágni és narrációt felvenni, hogy a nehezebben követhető részek közötti átmeneteket érthetőbbé tegye. Az opusz Amerikában megbukott, Európában viszont megértőbben fogadták, egyik lelkes híve maga Jean Cocteau volt. Az 1970-es évek végén a Macbeth teljesen felújított változatban került újra forgalomba, a korábbi verziót pedig fokozatosan visszavonták. A felújított kópia Welles eredeti elképzeléseit tükrözte, már amennyire lehetett, tekintettel arra, hogy a korábban fel nem használt anyagok egy része elveszett.
Európai évek
Európai évek
Welles 1947 végén bejelentette, hogy a „szabadság”-ot választja, és Európába távozik. Elvállalta Cagliostro szerepét a Fekete mágia (1949) című filmben. Orosz származású partnere, Akim Tamiroff oly mély benyomást tett rá, hogy a következő két évtizedben négy saját filmjébe is meghívta. Welles színészi karrierjének egyik csúcspontját Carol Reed A harmadik ember (1949) című film noirja jelentette, amelynek forgatókönyvét Graham Greene írta. További főszereplők: Joseph Cotten, Alida Valli és Trevor Howard. A cselekmény helyszíne Bécs, közvetlenül a második világháború után. Harry Lime (Welles) meghívására az osztrák fővárosba érkezik Holly Martins, amerikai író (Cotten). A személyes találkozásra nem kerül sor, mert Lime időközben egy balesetben meghalt. Az elhunyt barátaival folytatott beszélgetések azt a gyanút ébresztik Martinsban, hogy Lime-ot valójában meggyilkolták… A harmadik ember kiemelkedő sikert aratott – ebben Anton Karas emlékezetes filmzenéje is nagy szerepet játszott –, Welles azonban nem élvezhette az ebből származó anyagi előnyöket, mert egy fix összegért előre lemondott százalékos részesedéséről. Harry Alan Towers brit rádiós producer feltámasztotta Lime karakterét a The Lives of Harry Lime című új sorozata számára. A szériához Anton Karas új zenei témákat írt. A siker ezúttal sem maradt el, a The Lives of Harry Lime egy évig futott nagy érdeklődés mellett. Welles később azt állította, hogy néhány epizódot valójában ő írt – ezt Towers határozottan cáfolta –, melyek a Bizalmas jelentés (1955) című későbbi alkotása forgatókönyvének alapjául szolgáltak.
Következő saját filmje, a megint Shakespeare-dráma alapján forgatott Othello (1952) a korábbiaknál is nagyobb nehézségek között született meg: a forgatás három évig tartott. A pénzhiány miatt Európában és Marokkóban forgattak, és amikor már jelmezre sem futotta, két jelenetet egy törökfürdőben vettek fel. A rendezőnek olykor még a stábtagok gázsijára se volt pénze. Emiatt Desdemona szerepét három színésznő is visszaadta, míg végül a negyedikkel minden jelenetet sikerült felvenni. A Macbethre jellemző hosszú beállításokat az Othellóban rövid snittek váltották fel. A film Arany Pálmát nyert az 1952-es cannes-i filmfesztiválon megosztva Renato Castellani Két krajcár reménység (1952) című alkotásával. Az Othello az elmúlt évtizedekben legalább háromféle változatban került forgalomba. A cannes-i fesztiválverzió az egyik, amely utoljára 1990-ben jelent meg VHS-en Franciaországban. A második verziót 1955-ben adták ki az Egyesült Államokban. Ezt is Welles állította össze, de állítólag nem önszántából végezte el a változtatásokat, ezért filmtörténészek úgy tartják, a cannes-i verzió az igazi. 1994-ben az amerikai Criterion kiadó forgalomba hozta ezt a második verziót, Welles lánya, Beatrice azonban jogi ellenlépéseket tett, és a kiadványt vissza kellett hívni a piacról. 1992-ben ugyanis már megjelent a Beatrice Welles irányításával készített restaurált változat, amely az 1955-ös vágáson alapul, bár természetesen több ponton eltér attól. Az egymillió dolláros költségvetésből készült új változatot eleinte kedvezően fogadták, később azonban filmtörténészek igen élesen bírálták, sőt szakszerűtlennek nevezték. Az eredeti zeneszerző, Angelo Francesco Lavagnino – akivel Welles egyébként igen elégedett volt – fia például azt állította, a Beatrice-féle változat oly mértékben változtatta meg a filmzenét, hogy azt már nem lehet Lavagnino munkájának tekinteni.
1952 és 1954 között Welles filmszínészként dolgozott, illetve újabb rádióműsorokban vállalt közreműködést. A korábban már említett rádiósorozat, a The Lives of Harry Lime néhány epizódjának ötlete alapján rendezte a Bizalmas jelentés (1955) című filmjét, amelyet igen szerény költségvetésből forgattak Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban és Németországban. Welles játszotta a főszerepet, egy amnéziás milliomost, aki felfogad egy férfit, hogy derítse ki múltjának titkait. További szereplők: Paola Mori – Welles harmadik felesége, akit Billie Whitelaw szinkronizált –, Akim Tamiroff, Michael Redgrave, Katina Paxinou és Mischa Auer. Ahogy az már korábban többször is megesett, végül Welles közreműködése nélkül született meg a hivatalos változat. A producer, Louis Dolivet – aki az 1940-es években még támogatta a művész politikai ambícióit – lassúnak találta a vágás folyamatát, ezért maga vette kézbe a dolgokat. Akciójának eredményeként ötféle verzió is megjelent: kettő spanyol, három pedig angol nyelven. A film eredeti címe, a Mr. Arkadin is ekkor változott meg Bizalmas jelentésre. Welles később úgy nyilatkozott, a Bizalmas jelentés tönkretétele élete legnagyobb katasztrófája. 2006-ban a Criterion egy restaurált változatot jelentetett meg, amely neves Welles-szakértők bevonásával készült. A szakemberek a hiányosan fennmaradt anyagból a rendező eredeti elképzeléseihez a lehető legközelebb álló változatot állítottak össze.
1955-ben Welles két tévésorozatot rendezett a BBC-nek: az első, a The Orson Welles Sketchbook hat része egyenként tizenöt perces volt, a második, az Around the World with Orson Welles, hét részből állt. Különösen a második széria volt figyelemre méltó, melyben a dokumentált tények az alkotó személyes meglátásaival keveredtek. A hetedik rész témája az ún. Gaston Dominici-ügy volt. A francia kormány nyomására ezt az epizódot végül nem fejezték be, Welles halála után azonban rekonstruálták, és VHS-en is kiadták. (A francia Gaston Dominicit 1954-ben halálra ítélték azzal a váddal, hogy két évvel korábban meggyilkolta a birtoka közelében kempingező Jack Drummond brit biokémikust, annak feleségét és a házaspár tízéves lányát. A közfelháborodás miatt a halálos ítéletet életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták. De Gaulle elnök 1959-ben humanitárius okokból elrendelte Dominici szabadlábra helyezését, ugyanakkor örökre kizárta mindenfajta amnesztia és jogorvoslat lehetőségét az ügyben, amely mindmáig a francia igazságszolgáltatás leghomályosabb esetei közé tartozik. Dominici bűnösségét ugyanis nem sikerült egyértelműen bizonyítani, ámbár a férfi – talán valamelyik családtagja védelme érdekében – beismerő vallomást tett.) 1958-ban Welles egy körülbelül harmincperces dokumentumfilmet forgatott Portrait of Gina címmel, amelyben a világhírű filmdíva, Gina Lollobrigida is megszólalt. Az „isteni Lollo” elégedetlen volt azzal, ahogyan ábrázolták őt – törtető fiatal színésznőként –, ezért nem járult hozzá a forgalmazáshoz. Az egyetlen megmaradt, de jelöletlen kópiát a rendező a párizsi Ritz Hotelban felejtette, ahol az a talált tárgyak osztályára került, és csak Welles halála után vették elő. Egy olasz filmfesztiválon végre bemutatták, Lollobrigida azonban jogi lépéseket tett, így a Portrait of Gina hivatalosan továbbra sem látható.
A gonosz érintése
Következő saját filmje, a megint Shakespeare-dráma alapján forgatott Othello (1952) a korábbiaknál is nagyobb nehézségek között született meg: a forgatás három évig tartott. A pénzhiány miatt Európában és Marokkóban forgattak, és amikor már jelmezre sem futotta, két jelenetet egy törökfürdőben vettek fel. A rendezőnek olykor még a stábtagok gázsijára se volt pénze. Emiatt Desdemona szerepét három színésznő is visszaadta, míg végül a negyedikkel minden jelenetet sikerült felvenni. A Macbethre jellemző hosszú beállításokat az Othellóban rövid snittek váltották fel. A film Arany Pálmát nyert az 1952-es cannes-i filmfesztiválon megosztva Renato Castellani Két krajcár reménység (1952) című alkotásával. Az Othello az elmúlt évtizedekben legalább háromféle változatban került forgalomba. A cannes-i fesztiválverzió az egyik, amely utoljára 1990-ben jelent meg VHS-en Franciaországban. A második verziót 1955-ben adták ki az Egyesült Államokban. Ezt is Welles állította össze, de állítólag nem önszántából végezte el a változtatásokat, ezért filmtörténészek úgy tartják, a cannes-i verzió az igazi. 1994-ben az amerikai Criterion kiadó forgalomba hozta ezt a második verziót, Welles lánya, Beatrice azonban jogi ellenlépéseket tett, és a kiadványt vissza kellett hívni a piacról. 1992-ben ugyanis már megjelent a Beatrice Welles irányításával készített restaurált változat, amely az 1955-ös vágáson alapul, bár természetesen több ponton eltér attól. Az egymillió dolláros költségvetésből készült új változatot eleinte kedvezően fogadták, később azonban filmtörténészek igen élesen bírálták, sőt szakszerűtlennek nevezték. Az eredeti zeneszerző, Angelo Francesco Lavagnino – akivel Welles egyébként igen elégedett volt – fia például azt állította, a Beatrice-féle változat oly mértékben változtatta meg a filmzenét, hogy azt már nem lehet Lavagnino munkájának tekinteni.
1952 és 1954 között Welles filmszínészként dolgozott, illetve újabb rádióműsorokban vállalt közreműködést. A korábban már említett rádiósorozat, a The Lives of Harry Lime néhány epizódjának ötlete alapján rendezte a Bizalmas jelentés (1955) című filmjét, amelyet igen szerény költségvetésből forgattak Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban és Németországban. Welles játszotta a főszerepet, egy amnéziás milliomost, aki felfogad egy férfit, hogy derítse ki múltjának titkait. További szereplők: Paola Mori – Welles harmadik felesége, akit Billie Whitelaw szinkronizált –, Akim Tamiroff, Michael Redgrave, Katina Paxinou és Mischa Auer. Ahogy az már korábban többször is megesett, végül Welles közreműködése nélkül született meg a hivatalos változat. A producer, Louis Dolivet – aki az 1940-es években még támogatta a művész politikai ambícióit – lassúnak találta a vágás folyamatát, ezért maga vette kézbe a dolgokat. Akciójának eredményeként ötféle verzió is megjelent: kettő spanyol, három pedig angol nyelven. A film eredeti címe, a Mr. Arkadin is ekkor változott meg Bizalmas jelentésre. Welles később úgy nyilatkozott, a Bizalmas jelentés tönkretétele élete legnagyobb katasztrófája. 2006-ban a Criterion egy restaurált változatot jelentetett meg, amely neves Welles-szakértők bevonásával készült. A szakemberek a hiányosan fennmaradt anyagból a rendező eredeti elképzeléseihez a lehető legközelebb álló változatot állítottak össze.
1955-ben Welles két tévésorozatot rendezett a BBC-nek: az első, a The Orson Welles Sketchbook hat része egyenként tizenöt perces volt, a második, az Around the World with Orson Welles, hét részből állt. Különösen a második széria volt figyelemre méltó, melyben a dokumentált tények az alkotó személyes meglátásaival keveredtek. A hetedik rész témája az ún. Gaston Dominici-ügy volt. A francia kormány nyomására ezt az epizódot végül nem fejezték be, Welles halála után azonban rekonstruálták, és VHS-en is kiadták. (A francia Gaston Dominicit 1954-ben halálra ítélték azzal a váddal, hogy két évvel korábban meggyilkolta a birtoka közelében kempingező Jack Drummond brit biokémikust, annak feleségét és a házaspár tízéves lányát. A közfelháborodás miatt a halálos ítéletet életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták. De Gaulle elnök 1959-ben humanitárius okokból elrendelte Dominici szabadlábra helyezését, ugyanakkor örökre kizárta mindenfajta amnesztia és jogorvoslat lehetőségét az ügyben, amely mindmáig a francia igazságszolgáltatás leghomályosabb esetei közé tartozik. Dominici bűnösségét ugyanis nem sikerült egyértelműen bizonyítani, ámbár a férfi – talán valamelyik családtagja védelme érdekében – beismerő vallomást tett.) 1958-ban Welles egy körülbelül harmincperces dokumentumfilmet forgatott Portrait of Gina címmel, amelyben a világhírű filmdíva, Gina Lollobrigida is megszólalt. Az „isteni Lollo” elégedetlen volt azzal, ahogyan ábrázolták őt – törtető fiatal színésznőként –, ezért nem járult hozzá a forgalmazáshoz. Az egyetlen megmaradt, de jelöletlen kópiát a rendező a párizsi Ritz Hotelban felejtette, ahol az a talált tárgyak osztályára került, és csak Welles halála után vették elő. Egy olasz filmfesztiválon végre bemutatták, Lollobrigida azonban jogi lépéseket tett, így a Portrait of Gina hivatalosan továbbra sem látható.
A gonosz érintése
Még 1956-ban Welles kis időre visszatért Hollywoodba, ahol különféle rádió- és tévéműsorokban vállalt közreműködést. Az ifjúság forrása címmel John Collier egyik történetét filmesítette meg a Desilu Productions megbízásából. Az opusz eredetileg egy tévésorozat pilotja lett volna, de erre a célra nem találták alkalmasnak, ezért bemutatójára 1958-ig várni kellett. Ekkor viszont elnyerte a kimagasló rádió- és tévéprodukciók számára alapított Peabody-díjat. Ebben az időszakban jelentkeztek először Welles súlyproblémái, amelyek a későbbiekben egészsége jelentős megromlásához vezettek. 1958-ban forgatta A gonosz érintése című film noirját, amely hivatalosan ugyan Whit Masterson egyik regényén alapul, ám Welles – aki maga írta a szkriptet – azt állította, sosem olvasta a könyvet. A Universal Pictures egyébként csak színészként akarta foglalkoztatni – Hank Quinlan, a korrupt rendőrkapitány szerepében –, a főszerepet játszó filmsztár, Charlton Heston azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a rendezést is Wellesre bízzák. További szereplők: Joseph Cotten, Marlene Dietrich, Janet Leigh, Akim Tamiroff, Mercedes McCambridge és Gábor Zsazsa. Marlene Dietrich Welles első szavára igent mondott, a producerek eredetileg nem is tudtak esetleges szerepléséről. Miután értesültek a dologról, nem akarták kihagyni a lehetőséget, hogy a produkciót Marlene nevével is reklámozzák, ezért megemelték a gázsiját. Maga Welles azonban ingyen végezte a forgatókönyvírói és rendezői munkát. A forgatás egyébként gördülékenyen zajlott, időben és költségvetésen belül ért véget.
A Universal szakemberei már csak a sztárparádé miatt is el voltak ragadtatva egészen addig, amíg meg nem nézték az elkészült filmet. Utána viszont azonnal átszerkesztették az opuszt, bizonyos képsorok újraforgatását rendelték el, és a cselekmény érthetősége érdekében új bevezető jeleneteket tartottak szükségesnek. Welles egy 58 oldalas listában foglalta össze saját javaslatait, ám ezek többségét a Universal figyelmen kívül hagyta. Az átszerkesztett és megcsonkított 93 perces változat mindazonáltal szép sikert aratott Európában, különösen Franciaországban. Nagy hatással volt az akkoriban kibontakozó francia új hullám, a nouvelle vague alkotóira, és bizonyíthatóan hatott Alfred Hitchcock Psycho (1960) című klasszikusára is. 1976-ban forgalomba hozták A gonosz érintése 108 perces verzióját is, amelyet lényegében rendezői változatként hirdettek, noha gerincét az 1958-as filmhez pótlólag felvett jelenetek alkották. Bő húsz évvel később Walter Murch Welles fentebb említett 58 oldalas jegyzetei alapján kísérletet tett az eredeti alkotói elképzelés utólagos megvalósítására, de a Welles-féle legelső vágás addigra már elveszett. Ezért Murch bizonyos jeleneteket kénytelen volt a Universal hivatalos verziójából átvenni. A Universal ezt az új változatot már csak szűk körű moziforgalmazásban mutatta be, viszont DVD-n is megjelentette. Szó volt arról, hogy Murch verziója részt vesz az 1998-as cannes-i filmfesztiválon is, Beatrice Welles azonban megakadályozta a bemutatót. Legfőbb kifogása az volt, hogy a restauráláshoz nem kérték ki a tanácsait és a beleegyezését.
A Universal szakemberei már csak a sztárparádé miatt is el voltak ragadtatva egészen addig, amíg meg nem nézték az elkészült filmet. Utána viszont azonnal átszerkesztették az opuszt, bizonyos képsorok újraforgatását rendelték el, és a cselekmény érthetősége érdekében új bevezető jeleneteket tartottak szükségesnek. Welles egy 58 oldalas listában foglalta össze saját javaslatait, ám ezek többségét a Universal figyelmen kívül hagyta. Az átszerkesztett és megcsonkított 93 perces változat mindazonáltal szép sikert aratott Európában, különösen Franciaországban. Nagy hatással volt az akkoriban kibontakozó francia új hullám, a nouvelle vague alkotóira, és bizonyíthatóan hatott Alfred Hitchcock Psycho (1960) című klasszikusára is. 1976-ban forgalomba hozták A gonosz érintése 108 perces verzióját is, amelyet lényegében rendezői változatként hirdettek, noha gerincét az 1958-as filmhez pótlólag felvett jelenetek alkották. Bő húsz évvel később Walter Murch Welles fentebb említett 58 oldalas jegyzetei alapján kísérletet tett az eredeti alkotói elképzelés utólagos megvalósítására, de a Welles-féle legelső vágás addigra már elveszett. Ezért Murch bizonyos jeleneteket kénytelen volt a Universal hivatalos verziójából átvenni. A Universal ezt az új változatot már csak szűk körű moziforgalmazásban mutatta be, viszont DVD-n is megjelentette. Szó volt arról, hogy Murch verziója részt vesz az 1998-as cannes-i filmfesztiválon is, Beatrice Welles azonban megakadályozta a bemutatót. Legfőbb kifogása az volt, hogy a restauráláshoz nem kérték ki a tanácsait és a beleegyezését.
(folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.