FILM–KÉPREGÉNY – DEKAMERON 9/7: LISABETTA

Pier Paolo Pasolini 1970 őszén forgatott filmet Giovanni Boccaccio novellagyűjteménye, a Dekameron alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, a végső változatból azonban kettőt kivágott: az egyikkel (Girolamo és Salvestra) elégedetlen volt, a másiktól (Alibech) terjedelmi okok miatt kellett megválnia. A producerek állítólag azt szerették volna, ha a Lisabettáról szóló mese marad ki, mert szomorú hangvételével elütött a többi, alapvetően derűs történettől. Pasolini viszont másképp döntött, és az Alibech mesét hagyta ki elsősorban azért, mert valószínűnek tűnt, hogy azt az explicit szexualitás miatt a cenzúra úgyis kifogásolni fogja. A filmváltozatban Lisabetta története kicsit eltér a Boccaccio által leírtaktól. A helyszín Nápoly, és nem Messina, mint a novellában. Lisabetta egyik bátyja a filmben éppen egy lánnyal szeretkezik, amikor észreveszi, hogy húga szobájából kilép Lorenzo, és a szerelmesek csókkal vesznek búcsút egymástól. Ezzel a változtatással Pasolini a nemek közötti egyenlőtlenségre hívja fel a figyelmet: Lisabetta bátyja – két öccse segédletével – egy olyan „bűn”-t torol meg húgán és annak szeretőjén, amelyet ő maga is elkövetett. Pasolini korábban a Beszélgetések a szerelemről (1963) című dokumentumfilmjében már foglalkozott ezzel az idejétmúlt déli mentalitással, amelynek lényege, hogy a férfiak jóval többet tehetnek meg (a szexben is), mint a nők. Valószínű, hogy Lisabetta történetével is ezt a korszerűtlen felfogást akarta ismét pellengérre állítani, és ezért nem volt érdekes számára a balladisztikus befejezés: a film már ott véget ér, hogy Lorenzo feje a virágcserépbe, a virág pedig az ablakba kerül. A szerelemhez való jog drasztikus korlátozása hatásos anélkül is, hogy értesülnénk a három fiatalember újabb kegyetlenségéről, amikor elveszik a bazsalikomcserepet a húguktól, megtalálják Lorenzo fejét a cserépben, Lisabetta pedig belehal az újabb fájdalomba. Pasolini javarészt amatőr szereplőkkel forgatta a Dekameront, és talán ezért a teljes szereposztás ma sem közismert, legalábbis nem a világhálón. Csupán Lorenzo megformálójának személye beazonosítható: Giuseppe Arrigio, aki a Canterbury mesékben (1972) Plutó szerepében tűnt fel. Lisabetta bátyjai mellesleg az előző mesében (Caterina) már feltűntek mint Riccardo barátai a kerti ünnepségen. Végül említsük meg, hogy a Boccaccio-novella alábbi magyar fordításában kisebb hiba fedezhető fel: Lisabettát a bevezetőben a három fiatalember nővéreként mutatja be a fordító, holott valójában a húgukról van szó, hiszen a fiúk később már Lisabetta bátyjaiként kerülnek szóba. 

Negyedik nap, ötödik novella 

Lisabetta bátyjai megölik annak kedvesét: ki is megjelenik a leánynak álmában, s megmutatja néki, hol vagyon eltemetve. A leány titokban kiássa annak fejét, s valamely bazsalikomcserépbe helyezi; ott zokog felette álló óra hosszat minden áldott nap, mígnem bátyjai elveszik tőle, s akkor a leány kevés idő múltán meghal bánatában 

Minekutána Elisa novellája bevégződött, s a Király némiképpen megdicsérte, Filoména kapott parancsot az elbeszélésre; ki is szíve mélyéből szánakozott a szerencsétlen Gerbinón és kedvesén, s fájdalmasat sóhajtván, ekképpen fogott szóba: 

– Az én novellám, bájos hölgyeim, nem szól oly magas rangú emberekről, minők Elisa elbeszélésében szerepeltek, de azért éppoly megindító leszen és úgy jutott eszembe, hogy kevéssel előbb Messinát emlegették, hol is ím ez eset történt. 

Élt tehát Messinában három testvér, ifjú kereskedők, kik atyjoktól annak halála után dús vagyont örököltek; atyjok pedig San Gimignanóból származott. S volt nekik egy Lisabetta nevezetű nővérük, csinos és jó erkölcsű leányzó, kit bármi lett légyen az oka, még nem adtak férjhez. Volt eme három testvérnek egyik boltjában bizonyos Lorenzo nevezetű pisai ifjú, ki minden ügyeiket vezette és intézte; mivel pedig csinos és fölöttébb kedves legény volt, történt, hogy Lisabetta, ki gyakorta rávetette szemét, különösképpen kezdte kedvét lelni benne. Egyszer-másszor Lorenzo is észrevette ezt, és ugyancsak ábrándozni kezdett a leány felől, faképnél hagyván minden egyéb szerelmét; és ekképpen folyt kacérkodásuk, és mindketten egyformán tetszettek egymásnak, és nem is telt bele sok idő, hogy megbizonyosodtak egymás szerelméről, s megcselekedték azt, mit mindketten forrón óhajtottak. 

És ekképpen folytatván, fölöttébb nagy élvezetekben és gyönyörűségekben élték világukat, de nem tudtak oly ügyesen titkolódzni, hogy egy éjszaka, midőn Lisabetta együtt aludt Lorenzóval, észre ne vette volna őket a leánynak legidősebb bátyja; maga a leány pedig semmit sem vett észre. Bátyja pedig eszes ifjú lévén, ámbár fájdalmas volt ilyesmit megtudnia, meg sem mukkant, senkinek nem szólt, hanem alkalmatosabb elhatározás fogant elméjében, s különb-különb gondolatokat hánytorgatván magában ím ez eset felől, így érte meg a reggelt. 

Midőn pedig a nap felvirradt, elmondotta testvéreinek, miféle dolgon kapta rajta múlt éjszaka Lisabettát és Lorenzót, s nehogy emiatt reájok vagy nővérükre gyalázat háramoljon, hosszas tanácskozás után velök együtt akképpen határozott a dologban, hogy hallgatnak felőle, s úgy tesznek, mintha mit sem láttak vagy hallottak volna, mindaddig, mígnem elérkezik az idő, mikor maguk kára vagy gyalázata nélkül lemoshatják e szégyenfoltot, minekelőtte még jobban elfajul a dolog. És megmaradtak eme elhatározásukban, és Lorenzóval éppen úgy tréfálkoztak, és nevetgéltek, mint annak előtt. 

Történt pedig, hogy olyan ürüggyel, hogy szórakozás okából mind a hárman kisétáltak a városból, magukkal vitték Lorenzót; mikor pedig valamely magányos és elhagyatott helyre érkeztek, melyet alkalmatosnak véltek, megölték Lorenzót, ki mit sem sejtett ebből, és eltemették olyképpen, hogy senki nyomára nem jutott; annak utána Messinába visszatérvén, mindenfelé azt híresztelték, hogy üzleti ügyekben elküldték őt valahová. Ezt könnyen elhitték nekik, mivel gyakran küldözgették őt máshová. 

Hogy pedig Lorenzo nem tért vissza, Lisabetta sűrűn és aggodalmasan kérdezgette bátyjait felőle, mivelhogy nyugtalankodott annak hosszas elmaradása miatt; és történt egy napon, hogy midőn már nagyon türelmetlenül faggatta őket, egyik bátyja rárivallt:

– Micsoda dolog ez? Mi dolgod vagyon Lorenzóval, hogy folytonosan felőle kérdezősködöl? Ha még egyszer kérdezősködöl felőle, olyan feleletet kapsz, amilyent megérdemelsz. 

Miért is a leány bánatosan és szomorúan, bizonytalan rettegésben várakozott, és többé nem kérdezősködött, s éjszakának idején gyakorta fájdalmasan szólongatta kedvesét, s kérte, hogy jöjjön, és sokszor sűrű könnyhullajtás közben kesergett hosszú távolmaradásán, és szüntelen csak őt leste-várta, és jókedve többé vissza nem tért. Történt pedig egyik éjszakán, hogy minekutána a leány sokat siratta Lorenzót, ki nem jött vissza, s végezetül zokogás közben elnyomta az álom, álmában megjelent néki Lorenzo, sápadtan és dúlt ábrázattal, rongyos és vértől szennyezett ruházatban, és szólott hozzá ekképpen: 

– Ó, Lisabetta, te szüntelenül csak hívsz engemet, és búslakodol hosszú távolmaradásomon, és könnyeiddel keményen vádolsz engemet; annak okáért tudd meg, hogy nem térhetek vissza többé hozzád, mivelhogy ama napon, mikor utoljára láttál engemet, testvéreid meggyilkoltak. 

És megjelölte néki ama helyet, hol őt eltemették, s azt mondotta, hogy többé ne hívja és ne várja, s eltűnt. Midőn a leány felébredt, hitelt adott az álomlátásnak, és keservesen zokogott. Reggel pedig felkelvén, egy szót sem mert szólni testvéreinek, hanem feltette magában, hogy elmegy a mondott helyre, és megnézi, vajon igaz-e, mit álmában látott; s minekutána engedelmet nyert, hogy kicsinység sétálhat a városon kívül, valamely asszony társaságában, ki régebben náluk volt, s a leánynak minden dolgát tudta, nagy sebbel-lobbal ama helyre sietett, és félrekaparván a száraz leveleket, melyek a helyet takarták, ásni kezdett ottan, hol lazábbnak érezte a földet. S nem is sokáig ásott, midőn megtalálta szerencsétlen kedvesének testét, mely még nem torzult el, s nem indult oszlásnak.

Ebből pedig nyilván megismerte, mely igaz volt álomlátása. Ezen kimondhatatlanul elbúslakodott, de érezte, hogy a sírás hiábavaló; és ha tudta volna, szívesen magával vitte volna az egész holttetemet, hogy méltóképpen eltemethesse. De látván, hogy ez lehetetlen, valamely késsel úgy, ahogy tudta, lemetszette a törzsről a fejet, kendőbe burkolta, a csonka tetemet újból betakarta földdel, a fejet pedig a szolgálónak kötényébe helyezte, s miközben senki őket meg nem látta, távozott onnét és hazatért. Ottan pedig eme fejjel bezárkózott szobájába, és arra ráborulván, nagy ideig keservesen zokogott, olyannyira, hogy szinte megfürösztötte könnyeiben, és ezerszer összevissza csókolta.

Annak utána pedig fogott valamely nagy és szép virágcserepet, olyanfélét, minőben majoránnát vagy bazsalikomot szoktak ültetni, és ékes kendőbe burkolván a fejet, abba beletette; annak utána pedig földdel színig töltötte a cserepet, s néhány tő gyönyörű salernói bazsalikomot ültetett bele, s ezt szüntelenül csupán rózsavízzel vagy narancsvirág-vízzel, vagy maga könnyeivel öntözte; és szokásába vette, hogy mindig ott üldögélt eme virágcserép mellett, s minden sóvárgásával arra pillantgatott, mivelhogy abba az ő Lorenzója volt rejtve; és minek utána sokáig nézegette, föléje hajolt, könnyekre fakadt, és nagy ideig siratta, mígnem az egész bazsalikomot megöntözte. 

A bazsalikom eme hosszú és szüntelen ápolásban, másfelől pedig a földnek kövérsége miatt, mely a benne rejtett rothadozó fejtől származott, pompásan illatozó, gyönyörű virággá fejlődött. A fiatal leányt pedig több ízben is látták szomszédai, amint ebben művelkedett, és bátyjának, kik csodálkoztak, hogy szépsége oly igen romlásnak indult, s a szemei is szinte kihunytak, megjelentették a dolgot, mondván: 

– Észrevettük, hogy húgotok minden áldott nap ebben foglalatoskodik. 

Mikor bátyjai ezt hallották, s magok is meggyőződtek felőle, néhányszor megszidták, de mivel ez nem használt, titokban elcsenték tőle a virágcserepet. Hogy pedig a leány azt nem lelte, rimánkodva könyörgött sokszor, hogy néki visszaadják, de mivel nem adták vissza, a szüntelen zokogásba és könnyhullajtásba belebetegedett, és betegágyában szakadatlanul csak a virágcserépért könyörgött. Az ifjak fölöttébb álmélkodtak eme kérésen, látni akarták tehát, mi vagyon abban. És kidöntvén belőle a földet, meglelték a kendőt s abban a fejet, mely még nem oszlott fel annyira, hogy göndör hajáról meg ne ismerték volna, miképpen Lorenzónak feje az. 

Ezen pedig igen-igen elcsodálkoztak, s megijedtek, hogy netalán a dolog kitudódik; elföldelték hát, és semmit nem szólván, nagy óvatosan távoztak Messinából; s minek utána üzleti ügyeik lebonyolítása felől intézkedtek, elmentek Nápolyba. A leánynak csak nem csillapodott zokogása, és szüntelen csak virágcserepét kérte, mígnem végezetül a zokogásba belehalt; ekképpen ért véget boldogtalan szerelme. De bizonyos idő múltán kitudódott az eset, és akkor valaki eme dalt szerkesztette, melyet még mai napig is énekelnek: 

Ki volt amaz gonosz emberfia, 

Ki ellopta virágomat...

(Révay József fordítása)