Alfredo Bini (Olaszország, Livorno, 1926. december 12. – Olaszország, Tarquinia, 2010. október 16.) olasz filmproducer kulcsszerepet játszott Pasolini filmrendezői karrierjének beindításában. Neki köszönhetően születtek meg az olyan korai Pasolini-klasszikusok, mint A csóró (1961), a Mamma Róma (1962), A túró (1963), a Máté evangéliuma (1964), a Madarak és madárkák (1966) és az Oidipusz király (1967). A ritkaságszámba menő, vállalkozó szellemű producerek közé tartozott, számára a bizalom jelentette az eredményes együttműködés alapját. Pasolini mellett másokat is elindított a pályán, ugyanakkor nagy nevű alkotók számára is lehetőséget biztosított a filmkészítésre, koprodukciós megállapodásainak köszönhetően pedig a nemzetközi filmvilág olyan elismert művészeit tudta foglalkoztatni, mint például Claude Autant-Lara, Terence Young, Roger Vadim és Robert Bresson. 1963-ban (más források szerint: 1966-ban) feleségül vette Rosanna Schiaffino (1939–2009) színésznőt, akitől egy lánya született. 1977-ben váltak el.
KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Alfredo Bini a Ligur-tenger partján fekvő kikötővárosban, Livornóban született. Édesapja hegedűművész, édesanyja zongoraművész volt. Alfredónak testvére is született: húga, Fiammetta. Egyik őse Carlo Bini (1806–1842) író. Forrófejű kamaszként Alfredo megszökött otthonról, hogy harcoljon a II. világháborúban. Harc közben megsebesült, bátorságáért azonban később kitüntették. Hazatérése után be akarta fejezni a biológia területén megkezdett tanulmányait, de rövidesen úgy döntött, hogy lemond a tudományos pályáról. 1945-ben Rómába ment, ahol többféle munkát is végzett, mígnem egy színtársulatnál kötött ki. Kisebb statisztaszerepeket kapott a fénykorát élő filmvárosban, a Cinecittàban, ahol összebarátkozott Pietro Germivel. A jeles rendező apró szerepet adott neki a Tacca del Lupo banditája (1952) című filmjében. Bini bölcsen belátta, hogy a színészi pályán nem sok babér terem a számára, szervezési dolgokhoz viszont átlagon felüli érzéke volt. Az 1950-es években produkciós menedzserként ténykedett, és arra törekedett, hogy egy saját filmgyártó vállalatot hozzon létre.
Az IMDB szerint első produceri munkája a Christian-Jaque rendezésében készült A törvény az törvény (1958) című komédia volt, amelynek a korszak két népszerű komikusa, a francia Fernandel és az olasz Totò játszotta a főszerepeit. Bini ekkor tulajdonképpen még csak kóstolgatta a produceri szakmát, hiszen a filmnek rajta kívül négy, nálánál tapasztaltabb producere is volt. 1960-ban társult a két jól ismert forgatókönyvíróval, az Age–Scarpelli kettőssel, valamint Mario Monicelli és Luigi Comencini rendezőkkel, és közösen megalapították a Film 5 céget. Az új vállalkozás első produkciója a Tigrisen lovagolva (1961) című börtöndráma volt Comencini rendezésében, Nino Manfredi főszereplésével. A filmet kedvezőtlenül fogadta a közönség, ezért Bini társai rögvest ki is szálltak a Film 5-ből, és a cég megszűnt.
Bini és Pasolini
1960-ban Bini megalapította saját filmgyártó vállalatát is, az Arco Filmet. Az új cég számára Mauro Bolognini rendezte az első filmet A szép Antonio címmel egy impotens szicíliai férfi (Marcello Mastroianni) és frusztrált felesége (Claudia Cardinale) kapcsolatáról. Vitaliano Brancati regényéből Bolognini, Gino Visentini és az író-költőként akkor már híres, sőt hírhedt Pasolini írt forgatókönyvet. A szép Antonio ugyan alapvetően kedvező fogadtatásban részesült a kritikusok és a közönség részéről, konzervatív körök azonban igen élesen adtak hangot nemtetszésüknek. Bolognini volt az, aki Bini figyelmébe ajánlotta Pasolinit mint rendezőt. Pier Paolo ugyanis néhány forgatási nap után kénytelen volt leállni első filmje, A csóró munkálataival, mert a gyártó cég, a Federiz (Federico Fellini és Angelo Rizzoli közös vállalkozása) megvonta az anyagi támogatást a produkciótól.
Bolognini egyszer meglátta a forgatáson készült fotókat Pasolini íróasztalán, és megérezte, hogy mi lenne a leállított film igazi témája. Sikerült meggyőznie Binit, aki szinte teljes alkotói szabadságot biztosított Pasolininek. Nem szólt bele se a szereplők, se a helyszínek kiválasztásába. Egyedül Tonino Delli Colli operatőrhöz ragaszkodott, hogy legyen valaki a pályakezdő rendező mellett, aki ismeri a filmkészítés technikai oldalát is. Bini nagy kockázatot vállalt azzal, hogy szinte mindent Pasolinire hagyott, mert évekkel később maga is bevallotta, hogy látta a Federiz számára felvett anyagot, és az szerinte is csapnivaló volt. A csóró óriási feltűnést keltett, Olaszországban botrányok kísérték a bemutatását, sőt a film miatt be kellett vezetni az Itáliában addig ismeretlen „Csak 18 éven felülieknek!” kategóriát is. A külföldi érdeklődés sem maradt el, és Pasolini első játékfilmje nem csupán szakmai, hanem jelentős anyagi sikernek is bizonyult.
Pasolini és Bini következő közös munkája a Mamma Róma volt, amely lényegében ugyanazt a tematikát képviselte, mint A csóró, vagyis esély mutatkozott a siker megismétlésére, ami egy producer számára soha nem mellékes szempont. Ráadásul Bini nagy örömére Pasolini ezúttal egy kereskedelmi vonzerőt is jelentő nagy színésznőt, Anna Magnanit szemelte ki a főszerepre. A producer azt javasolta, hogy hagyják ki a filmből a hősnő stricijének figuráját: Carmine legyen az állandó fenyegetés szimbóluma, de ne jelenjen meg fizikai valóságában. Pasolini azonban a strici szerepét felfedezettjének, A csóró főszereplőjének, Franco Cittinek szánta, ezért hallani sem akart a producer kívánságáról. Bini ezúttal is engedett a rendezőnek, és ismét jól döntött. A Mamma Róma szintén viharokat kavart – főleg szókimondó nyelvezete miatt –, ugyanakkor legalább akkora szakmai és közönségsikernek bizonyult Olaszországon belül és kívül, mint A csóró. Pasolini kicsit elégedetlenkedett, főleg Magnani miatt, aki szerinte kispolgári származása okán tulajdonképpen eleve nem volt alkalmas arra, hogy a rendezői alapgondolatot közvetítse. Magnani alakításának általános megítélése azonban eltér Pasolini véleményétől, és mindmáig Mamma Róma megformálását tartják a színésznő jutalomjátékának.
A RoGoPaG című szkeccsfilm eredetileg Roberto Amoroso producer ötlete volt, aki a szerzői film négy jelentős személyiségét – Roberto Rossellinit, Jean-Luc Godard-t, Pasolinit és Ugo Gregorettit – kérte fel arra, hogy rendezzenek egy-egy szkeccsfilmet „a világvége vidám vetületeiről”. A Pasolini által benyújtott szinopszis azonban mélységesen felháborította Amorosót, aki nemcsak hogy megtagadta az ötlet finanszírozását, hanem még pert is indított Pasolini ellen. Mentőangyalként érkezett Alfredo Bini, aki átvállalta a produkciót, megtartotta a kiválasztott rendezőket, sőt ő javasolta, hogy vezetéknevük kezdőbetűiből alkossák meg a film címét. A fogadtatás azonban Amoroso álláspontját tükrözte, a kópiát ugyanis állítólag még a bemutató napján elkobozták, és vádat emeltek Pasolini ellen „az államvallás meggyalázása” miatt. A nagy visszhangot kiváltott eljárás végén a rendezőt négyhavi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Pasolini végül hajlandó volt arra, hogy a legvitatottabb képsorokat kivágja, ugyanakkor leszögezte, hogy a vágások a film lényegét nem csorbították.
A túró körüli viharok Bini és Pasolini addig többé-kevésbé zökkenőmentes együttműködését is alapjaiban rázták meg. Binit mint üzletembert igen érzékenyen érintette a film betiltása, ami 300 millió lírás veszteséget okozott számára. (Az engedélyezett változat Agymosás címmel került újra forgalomba.) Úgy vélte, a konfliktusok egy részét maga Pasolini gerjesztette, például azzal, hogy a film egyik szereplőjének, az idegesítő újságírónak a Pedoti nevet adta, ami nyilvánvaló célzás egy Pedote nevű bíróra. Végül sikerült tisztázniuk a félreértéseket, ám A túrótól kezdve Bini elővigyázatosabbá vált Pasolinivel szemben, és óvatosabban viszonyult az újabb filmtervekhez. Így például rögtön elutasította a következőt, az Apja: vadembert (Il padre selvaggio), amellyel Pasolini az európai és a bennszülött kultúra találkozását szerette volna ábrázolni.
A Máté evangéliuma az előző Pasolini-filmek nézőpontjának megváltozásaként is értelmezhető: amíg Csóró, Ettore vagy Stracci személyiségében a művész az „isteni lényeg” jelenlétét igyekezett érzékeltetni, addig az új filmben Krisztus emberi vonásait próbálta kihangsúlyozni. Radikális nézetei mozgóképes kifejtéséhez kedvezett a légkör, hiszen az új pápa, VI. Pál (mint egyházfő: 1963–1978) haladó szellemiséget képviselt a Vatikán történetében. Bini azonban óvatos volt, nyilván a szintén vallási vonatkozású A túró botrányos fogadtatásának megismétlődésétől tartott, ezért arra kérte a rendezőt, hogy írásban foglalja össze, miért szeretné filmre vinni Máté evangéliumát. Pasolini egy 1963. május 12-én kelt szívélyes hangú levélben többek között ezt válaszolta producerének: „Tiszta költői művet akarok teremteni, kitéve magam akár az esztétizmus veszélyeinek (kísérőzeneként Bach, részben Mozart; képi inspirálókként Piero della Francesca, és részben Duccio; a lényegében a prehisztorikus és egzotikus arab világból vett valóság mint alap és környezet). Tudom, hogy mindez vészesen kockára teszi írói pályámat is. De azért szép volna, hogy – ha már ilyen határtalanul szeretem Máté Krisztusát – attól kelljen majd félnem, hogy valamit is kockára tegyek.”
Pasolini ugyan kezdettől fogva Olaszországban akarta forgatni a filmet, azonban önmaga megnyugtatására mégis elutazott a Szentföldre, hogy megfelelő helyszínt keressen. Erről a helyszínkeresésről egy dokumentumfilm is készült, amely napjainkban legkönnyebben a Máté evangéliuma DVD-kiadásain tekinthető meg extraként. (Magyar változatban is megjelent.) Pasolini úgy nyilatkozott, hogy a Szentföld túlságosan modernné vált a bibliai időkhöz képest, ezért nem alkalmas új filmje forgatási helyszínéül. A Máté evangéliuma a Vatikánnal való konzultáció eredményeként született meg, és részben talán ennek köszönhető, hogy a filmet a mértékadó egyházi körök nemcsak hogy nem támadták, hanem egyenesen a legnagyobb elismeréssel szóltak róla. Persze voltak, akik nem osztották ezt a lelkesedést. A velencei premieren újfasiszták okoztak botrányt: tojással és paradicsommal dobálták meg a rendezőt, és megkísérelték megtámadni. A jobboldali sajtó Máté helyett Marx evangéliumaként értékelte Pasolini alkotását, amely ezúttal külföldön is megosztotta a közönséget: a baloldaliak óriási pofonnak, nyílt vallási propagandának fogták fel a marxista rendező keresztényi filmjét, míg a kevésbé haladó szellemű hívők épp ellenkezőleg, úgy vélték, hogy bibliai köntösbe burkolt kommunista propagandáról van szó.
Pasolini a Madarak és madárkák című filmjét kedvelte a legjobban saját alkotásai közül. A kiindulópontot három, 1965-ben publikált novellája adta, melyekből végül csak kettőt használt fel. „Ideokomikus” mesét tervezett, amely a marxizmus általános válsága mellett az Olasz Kommunista Párthoz való viszonyulását is visszatükrözte volna. A Madarak és madárkák fordulópont lett a művész pályáján: vallási vonatkozásai révén szervesen kapcsolódik a korábbi alkotásokhoz, ideológiai tartalmával azonban a későbbi, „nehezen emészthető” Pasolini-filmeket előlegezte meg. A főszerepet a zseniális komikus, Totò vállalta, aki ugyan állítólag nem teljesen értette a rendezői koncepciót, mindazonáltal zokszó nélkül alávetette magát Pasolini instrukcióinak. Később elismerte, hogy közös munkájuk végeredménye egészen más lett, mint korábbi filmjei: eredeti és újszerű. Filmbeli fiát Pasolini felfedezettje és szerelme, Ninetto Davoli alakította, akinek ez volt az első filmfőszerepe. Davoli számára óriási élményt jelentett a filmezés, saját bevallása szerint álmodni sem mert volna arról, hogy egyszer magával a nagy Totòval játszhat együtt. Ez az élmény Pasolini jóvoltából rövidesen kétszer is megismétlődött, ám a tervezett további közös munkákat Totò 1967-ben bekövetkezett halála meghiúsította. Részben emiatt ideológia és komikum szimbolikus konfrontációjából az előbbi került ki győztesen: Pasolini filmjeiből évekre eltűnt a humor és az irónia, hogy egyértelműen az ideológia és a tragikum vegye át a helyét.
Az Oidipusz király (1967) újabb fordulópontot jelent Pasolini filmrendezői munkásságában részben azért, mert ez volt az első színes, egész estés játékfilmje. Ugyanakkor az Oidipusz király nyitotta meg Pasolini irodalmi adaptációinak sorát is, nem mellesleg pedig a leginkább önéletrajzi művének számít. Saját bevallása szerint az Ödipusz-komplexus ábrázolása helyett sokkal jobban izgatta apa és fia kapcsolatának bemutatása, melyet éppúgy a rivalizálás és a gyűlölet érzése határozott meg, mint önmaga és apja esetében. A javarészt Marokkóban forgatott film címszerepét a másik közeli barát, Franco Citti játszotta. A művet az 1967-es velencei filmfesztivál közönsége értetlenül fogadta, egyesek úgy vélték, Pasolini tulajdonképpen Marx és Freud eszméit próbálta közös nevezőre hozni. A rendelkezésemre álló forrásokból sajnos nem tudtam kideríteni, hogy miért, mindazonáltal az Oidipusz király végleg lezárta Pasolini és Bini termékeny együttműködését.
Sikerek és botrányok
Kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy Bini talán megelégelte a Pasolini filmjei körüli botrányokat, és ez volt munkakapcsolatuk megszűnésének elsődleges oka. Ezt a feltételezést azonban cáfolja, hogy a producernek más rendezők filmjei miatt is meggyűlt a baja a cenzúrával és a konzervatív nézőkkel, ahogyan az majd később szóba kerül. Kollégáihoz, Carlo Pontihoz (Sophia Loren) és Dino De Laurentiishez (Silvana Mangano) hasonlóan Bini is egyengetni próbálta szépséges felesége, Rosanna Schiaffino pályafutását. A sztárcsinálás jegyében készült produkciók közül a nálunk sem ismeretlen Mandragóra (1965) aratta a legnagyobb sikert. Niccolò Macchiavelli 1518-ban írt vígjátékának szellemes filmváltozatát Alberto Lattuada rendezte, Rosanna férfi partnerei: Philippe Leroy, Jean-Claude Brialy és Totò. Az Arco Film égisze alatt létrejött filmek közül annak idején a magyar közönség is láthatta a Surcouf – Hét tenger ördögét (1966) és folytatását, A kalózkapitány újra tengerre szállt (1966). Mint a címük is jelzi, kalózhistóriákról van szó, sok romantikus és izgalmas kalanddal, továbbá olyan főszereplőkkel, mint a férfias Gérard Barray és a gyönyörű Antonella Lualdi.
1968-ban Bini két produkciója is alaposan felkavarta a kedélyeket. Az egyik Ugo Liberatore Bora Bora (1968) című drámája, a másik pedig Gian Luigi Polidoro komédiája, a Satyricon (1968). Igen, ugyanarról a Petronius-műről van szó, amelyből akkortájt Federico Fellini is filmet forgatott, ráadásul Alberto Grimaldi támogatásával, aki a kései Pasolini-filmek producere lett. Grimaldi nem sokat teketóriázott, pert indított Bini ellen, hogy megakadályozza a konkurens produkciót. A pert azonban elvesztette, mert ugyan Fellini látott hamarabb munkához, Bini viszont már 1962-ben megszerezte a filmjogokat. (Más források szerint a pert Bini kezdeményezte, miután a filmjogok birtokosaként értesült Fellini filmtervéről. Klasszikus műről lévén szó, a megfilmesítést nem tudta megakadályozni, csak a címhasználatot, ezért lett a Grimaldi-produkció címe: Fellini-Satyricon.) Bininek sikerült olyan művészeket megnyernie a vállalkozáshoz, akik korábban Fellinivel álltak kapcsolatban: a Maestro régi barátja, Riccardo Aragno írta a forgatókönyv első változatát, a szereplők között pedig olyan színészek bukkantak fel, mint Ugo Tognazzi, Franco Fabrizi és Mario Carotenuto, akiknek akkoriban megvolt a maguk oka arra, hogy nehezteljenek Fellinire. (Persze a felkérést természetesen nem valamiféle kicsinyes bosszúállás miatt vállalták.) Noha a Polidoro-film jóval szerényebb költségvetéssel készült, mint Fellinié, ráadásul feszített tempóban, hogy megelőzzék a Maestrót, mégsem tekinthető összecsapott filmnek. A közönségnek tetszett, sőt még a híres rendező, Michelangelo Antonioni is gratulált az alkotóknak. A cenzúra azonban obszcenitás vádjával betiltotta a filmet, amelynek diadalútja ezzel véget is ért. A producer egy szellemes pamflettel ragált az obszcenitás vádjára. Binit aligha vigasztalta, hogy Fellini sem járt sokkal jobban: a Fellini-Satyricon (1969) ugyanis megbukott a velencei díszbemutatón, és bár azóta jócskán felértékelődött, máig nem sorolják a legjelentősebb Fellini-alkotások közé.
Az 1970-es évek elején Bini ismét a cenzúra tűrőképességét tette próbára például Mario Bava szokatlanul véres horrorjával, A vér kikötőjével (1971), amelynek egyik fontos szerepét mellesleg Pasolini közeli barátja, Laura Betti játszotta. Igazából A vér kikötője is azért valósult meg, mert Bava annyira el volt ragadtatva a színésznőtől előző közös filmjük, A hentesbárd (1970) forgatásán, hogy mindenképpen szeretett volna újra dolgozni vele. Hogy mennyire brutálisra sikerült a film, ahhoz apró adalék, hogy a horrorfilmekkel ismertté vált nagyszerű színész, Christopher Lee állítólag vetítés közben távozott a moziból, annyira túlzásnak találta a benne látható erőszakot. Horror és erotika gyümölcsöző párosításának bizonyult a Kígyóisten (1970) című film, amelynek szintén van „pasolinis” vonatkozása, ugyanis a férfi főszereplő, Sergio Tramonti Pier Paolo Médea (1969) című drámájában debütált. Azt pedig talán mondani sem kéne, hogy a Fekete Dekameron (1972) Pasolini Boccaccio-adaptációjának világsikere nyomán készült el.
Bini koprodukciói közül két filmről érdemes külön megemlékezni. Az orosz származású Roger Vadim rendezőként talán nem volt igazán nagy művész, a szép nőkhöz mindazonáltal volt szeme, elég csak feleségei közül Brigitte Bardot, Catherine Deneuve és Jane Fonda nevét említeni. A Bini közreműködésével készült La jeune fille assassinée (1974) című alkotásában a finn Sirpa Lane modellt indította el a karrier útján, sőt úgy reklámozta őt, mint „a következő Bardot”-t. (Nem lett az.) Bini produceri pályafutásának egyik legigényesebb vállalkozása volt Robert Bresson Lancelot, a Tó lovagja (1974) című alkotása. A filmtörténetben mindig is magasan jegyzett Bresson költőien szép filmet forgatott a lovagkor eszményeinek elmúlásáról, Arthur király mondaköréből Lancelot és Guinevere szerelmére fókuszálva. Az 1974-es cannes-i filmfesztiválon Bresson opusza Fipresci-díjat kapott, amelyet azonban a rendező nem vett át, mert nehezményezte, hogy művét nem a versenyprogramba hívták meg. (Egy ilyen formátumú alkotó esetében ez tényleg érthetetlen.)
Egyéb tevékenységek
Bini az 1970-es években tevékeny szerepet vállalt az olasz televíziózás átalakításában is, szorgalmazta a magántársaságok létrehozását. Az 1980-as években a videoiparban rejlő lehetőségeket igyekezett kihasználni. Nemzetközi tekintélyének köszönhetően sikerült elérnie, hogy a Marco Polo című, Magyarországon is bemutatott tévésorozat stábja Kínában forgathasson. Befolyását szélesebb körben is kamatoztatta, így például elévülhetetlen érdemeket szerzett Olaszország és Kína kulturális és gazdasági kapcsolatainak javításában és megerősítésében. A kínai hatóságok nagyra értékelték fáradozásait, aminek egyik megnyilvánulásaként meghívták az agyaghadsereg ásatási munkálatainak megtekintésére. Ez a munka a XX. század egyik legjelentősebb művelődéstörténeti eseménye volt. Bini 84 éves korában került kórházba, ahol néhány nap múlva meghalt. Pescia Romanában temették el, ahol élete utolsó éveit töltötte.
Magánélet
Alfredo Bini életének három nagy szerelme színésznő volt. Belinda Lee (1935–1961) 25 éves korában hunyt el egy tragikus autóbalesetben. Lea Massari az olasz filmművészet egyik jelentős drámai színésznője, aki azonban soha nem számított sztárnak, mivel bizonyos művészi színvonal alatt nem volt hajlandó filmszerepet vállalni, még az anyagi előnyök és a nagyobb népszerűség ellenére sem. A szépséges Rosanna Schiaffino 1963-ban (más források szerint: 1966-ban) ment feleségül Binihez, aki igyekezett jó szerepekhez juttatni őt, végtére is Schiaffino nem volt tehetségtelen. Közös gyermekük, Antonella 1969-ben született. A házaspár 1977-ben vált el. Jómagam nem tudtam kideríteni, hogy van-e összefüggés, mindazonáltal a válás után véget ért Schiaffino színészi pályafutása. A művésznő egy évvel volt férje előtt, 69 éves korában hunyt el rákban.
FILMOGRÁFIA
Arco Film (1960–1968)
* 1960: A szép Antonio (Il bell'Antonio), rendező: Mauro Bolognini
* 1961: Az utcalány (La viaccia), rendező: Mauro Bolognini
* 1961: A csóró (Accattone), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1962: Mamma Róma (Mamma Roma), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1962: Notti calde d'Oriente, rendező: Roberto Bianchi Montero
* 1962: I nuovi angeli, rendező: Ugo Gregoretti
* 1963: La corruzione, rendező: Mauro Bolognini
* 1963: Agymosás / RoGoPaG (Laviamoci il cervello), rendező: Roberto Rossellini, Jean-Luc Godard, Pier Paolo Pasolini és Ugo Gregoretti
* 1963: La bella di Lodi, rendező: Mario Missiroli
* 1964: Beszélgetések a szerelemről / Szerelmi cselszövések / Szerelmi gyűlések (Comizi d'amore), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1964: Máté evangéliuma (Il Vangelo secondo Matteo), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1965: Helyszínkeresés Palesztinában (Sopralluoghi in Palestina per il vangelo secondo Matteo), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1965: Le journal d'une femme en blanc, rendező: Claude Autant-Lara
* 1965: Mandragóra (La mandragola), rendező: Alberto Lattuada
* 1966: La strega in amore, rendező: Damiano Damiani
* 1966: Madarak és madárkák / Madarak és ragadozó madarak (Uccellacci e uccellini), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1966: El Greco, rendező: Luciano Salce
* 1966: Surcouf – Hét tenger ördöge (Surcouf, l'eroe dei sette mari), rendező: Sergio Bergonzelli és Roy Rowland
* 1966: A kalózkapitány újra tengerre száll (Il grande colpo di Surcouf), rendező: Sergio Bergonzelli és Roy Rowland
* 1967: A kalandor (L'avventuriero), rendező: Terence Young
* 1967: Oidipusz király (Edipo re), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1968: Bora Bora, rendező: Ugo Liberatore
Finarco (1968–1973)
* 1968: Bora Bora, rendező: Ugo Liberatore
* 1969: Scacco alla regina, rendező: Pasquale Festa Campanile
* 1969: I due Kennedy, rendező: Gianni Bisiach
* 1970: Kígyóisten (Il Dio serpente), rendező: Piero Vivarelli
* 1972: Fekete Dekameron (Il Decamerone nero), rendező: Piero Vivarelli
* 1973: Ruble Noon (Un hombre llamado Noon), rendező: Peter Collinson
* 1973: Enyém, tied, kié? (Gli eroi), rendező: Duccio Tessari
Gerico Sound (1969–1975)
* 1973: Enyém, tied, kié? (Gli eroi), rendező: Duccio Tessari
* 1974: Codice d'amore orientale, rendező: Piero Vivarelli
* 1974: Lancelot, a Tó lovagja (Lancelot du Lac), rendező: Robert Bresson
* 1974: La jeune fille assassinée, rendező: Roger Vadim
* 1974: A piros cipős nő (La femme aux bottes rouges), rendező: Juan Luis Buñuel
Nuova Linea Cinematografica (1970–1974)
* 1971: A vér kikötője / A vér öble (Reazione a catena), rendező: Mario Bava
* 1971: La grande scrofa nera, rendező: Filippo Ottoni
Egyéb produkciók
* 1958: A törvény az törvény (La legge è legge), rendező: Christian-Jaque
* 1961: Tigrisen lovagolva (A cavallo della tigre), rendező: Luigi Comencini
* 1962: Ippolita szépsége (La bellezza di Ippolita), rendező: Giancarlo Zagni
* 1968: Satyricon, rendező: Gian Luigi Polidoro
* 1971: La betìa ovvero in amore per ogni gaudenza ci vuole sofferenza, rendező: Gianfranco De Bosio
* 1974: Noa Noa, rendező: Ugo Liberatore
* 1979: Banana Republic, rendező: Ottavio Fabbri
* 1983: Szív és páncél (I paladini – Storia d'armi e d'amori), rendező: Giacomo Battiato
KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Alfredo Bini a Ligur-tenger partján fekvő kikötővárosban, Livornóban született. Édesapja hegedűművész, édesanyja zongoraművész volt. Alfredónak testvére is született: húga, Fiammetta. Egyik őse Carlo Bini (1806–1842) író. Forrófejű kamaszként Alfredo megszökött otthonról, hogy harcoljon a II. világháborúban. Harc közben megsebesült, bátorságáért azonban később kitüntették. Hazatérése után be akarta fejezni a biológia területén megkezdett tanulmányait, de rövidesen úgy döntött, hogy lemond a tudományos pályáról. 1945-ben Rómába ment, ahol többféle munkát is végzett, mígnem egy színtársulatnál kötött ki. Kisebb statisztaszerepeket kapott a fénykorát élő filmvárosban, a Cinecittàban, ahol összebarátkozott Pietro Germivel. A jeles rendező apró szerepet adott neki a Tacca del Lupo banditája (1952) című filmjében. Bini bölcsen belátta, hogy a színészi pályán nem sok babér terem a számára, szervezési dolgokhoz viszont átlagon felüli érzéke volt. Az 1950-es években produkciós menedzserként ténykedett, és arra törekedett, hogy egy saját filmgyártó vállalatot hozzon létre.
Az IMDB szerint első produceri munkája a Christian-Jaque rendezésében készült A törvény az törvény (1958) című komédia volt, amelynek a korszak két népszerű komikusa, a francia Fernandel és az olasz Totò játszotta a főszerepeit. Bini ekkor tulajdonképpen még csak kóstolgatta a produceri szakmát, hiszen a filmnek rajta kívül négy, nálánál tapasztaltabb producere is volt. 1960-ban társult a két jól ismert forgatókönyvíróval, az Age–Scarpelli kettőssel, valamint Mario Monicelli és Luigi Comencini rendezőkkel, és közösen megalapították a Film 5 céget. Az új vállalkozás első produkciója a Tigrisen lovagolva (1961) című börtöndráma volt Comencini rendezésében, Nino Manfredi főszereplésével. A filmet kedvezőtlenül fogadta a közönség, ezért Bini társai rögvest ki is szálltak a Film 5-ből, és a cég megszűnt.
Bini és Pasolini
1960-ban Bini megalapította saját filmgyártó vállalatát is, az Arco Filmet. Az új cég számára Mauro Bolognini rendezte az első filmet A szép Antonio címmel egy impotens szicíliai férfi (Marcello Mastroianni) és frusztrált felesége (Claudia Cardinale) kapcsolatáról. Vitaliano Brancati regényéből Bolognini, Gino Visentini és az író-költőként akkor már híres, sőt hírhedt Pasolini írt forgatókönyvet. A szép Antonio ugyan alapvetően kedvező fogadtatásban részesült a kritikusok és a közönség részéről, konzervatív körök azonban igen élesen adtak hangot nemtetszésüknek. Bolognini volt az, aki Bini figyelmébe ajánlotta Pasolinit mint rendezőt. Pier Paolo ugyanis néhány forgatási nap után kénytelen volt leállni első filmje, A csóró munkálataival, mert a gyártó cég, a Federiz (Federico Fellini és Angelo Rizzoli közös vállalkozása) megvonta az anyagi támogatást a produkciótól.
Bolognini egyszer meglátta a forgatáson készült fotókat Pasolini íróasztalán, és megérezte, hogy mi lenne a leállított film igazi témája. Sikerült meggyőznie Binit, aki szinte teljes alkotói szabadságot biztosított Pasolininek. Nem szólt bele se a szereplők, se a helyszínek kiválasztásába. Egyedül Tonino Delli Colli operatőrhöz ragaszkodott, hogy legyen valaki a pályakezdő rendező mellett, aki ismeri a filmkészítés technikai oldalát is. Bini nagy kockázatot vállalt azzal, hogy szinte mindent Pasolinire hagyott, mert évekkel később maga is bevallotta, hogy látta a Federiz számára felvett anyagot, és az szerinte is csapnivaló volt. A csóró óriási feltűnést keltett, Olaszországban botrányok kísérték a bemutatását, sőt a film miatt be kellett vezetni az Itáliában addig ismeretlen „Csak 18 éven felülieknek!” kategóriát is. A külföldi érdeklődés sem maradt el, és Pasolini első játékfilmje nem csupán szakmai, hanem jelentős anyagi sikernek is bizonyult.
Pasolini és Bini következő közös munkája a Mamma Róma volt, amely lényegében ugyanazt a tematikát képviselte, mint A csóró, vagyis esély mutatkozott a siker megismétlésére, ami egy producer számára soha nem mellékes szempont. Ráadásul Bini nagy örömére Pasolini ezúttal egy kereskedelmi vonzerőt is jelentő nagy színésznőt, Anna Magnanit szemelte ki a főszerepre. A producer azt javasolta, hogy hagyják ki a filmből a hősnő stricijének figuráját: Carmine legyen az állandó fenyegetés szimbóluma, de ne jelenjen meg fizikai valóságában. Pasolini azonban a strici szerepét felfedezettjének, A csóró főszereplőjének, Franco Cittinek szánta, ezért hallani sem akart a producer kívánságáról. Bini ezúttal is engedett a rendezőnek, és ismét jól döntött. A Mamma Róma szintén viharokat kavart – főleg szókimondó nyelvezete miatt –, ugyanakkor legalább akkora szakmai és közönségsikernek bizonyult Olaszországon belül és kívül, mint A csóró. Pasolini kicsit elégedetlenkedett, főleg Magnani miatt, aki szerinte kispolgári származása okán tulajdonképpen eleve nem volt alkalmas arra, hogy a rendezői alapgondolatot közvetítse. Magnani alakításának általános megítélése azonban eltér Pasolini véleményétől, és mindmáig Mamma Róma megformálását tartják a színésznő jutalomjátékának.
A RoGoPaG című szkeccsfilm eredetileg Roberto Amoroso producer ötlete volt, aki a szerzői film négy jelentős személyiségét – Roberto Rossellinit, Jean-Luc Godard-t, Pasolinit és Ugo Gregorettit – kérte fel arra, hogy rendezzenek egy-egy szkeccsfilmet „a világvége vidám vetületeiről”. A Pasolini által benyújtott szinopszis azonban mélységesen felháborította Amorosót, aki nemcsak hogy megtagadta az ötlet finanszírozását, hanem még pert is indított Pasolini ellen. Mentőangyalként érkezett Alfredo Bini, aki átvállalta a produkciót, megtartotta a kiválasztott rendezőket, sőt ő javasolta, hogy vezetéknevük kezdőbetűiből alkossák meg a film címét. A fogadtatás azonban Amoroso álláspontját tükrözte, a kópiát ugyanis állítólag még a bemutató napján elkobozták, és vádat emeltek Pasolini ellen „az államvallás meggyalázása” miatt. A nagy visszhangot kiváltott eljárás végén a rendezőt négyhavi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Pasolini végül hajlandó volt arra, hogy a legvitatottabb képsorokat kivágja, ugyanakkor leszögezte, hogy a vágások a film lényegét nem csorbították.
A túró körüli viharok Bini és Pasolini addig többé-kevésbé zökkenőmentes együttműködését is alapjaiban rázták meg. Binit mint üzletembert igen érzékenyen érintette a film betiltása, ami 300 millió lírás veszteséget okozott számára. (Az engedélyezett változat Agymosás címmel került újra forgalomba.) Úgy vélte, a konfliktusok egy részét maga Pasolini gerjesztette, például azzal, hogy a film egyik szereplőjének, az idegesítő újságírónak a Pedoti nevet adta, ami nyilvánvaló célzás egy Pedote nevű bíróra. Végül sikerült tisztázniuk a félreértéseket, ám A túrótól kezdve Bini elővigyázatosabbá vált Pasolinivel szemben, és óvatosabban viszonyult az újabb filmtervekhez. Így például rögtön elutasította a következőt, az Apja: vadembert (Il padre selvaggio), amellyel Pasolini az európai és a bennszülött kultúra találkozását szerette volna ábrázolni.
A Máté evangéliuma az előző Pasolini-filmek nézőpontjának megváltozásaként is értelmezhető: amíg Csóró, Ettore vagy Stracci személyiségében a művész az „isteni lényeg” jelenlétét igyekezett érzékeltetni, addig az új filmben Krisztus emberi vonásait próbálta kihangsúlyozni. Radikális nézetei mozgóképes kifejtéséhez kedvezett a légkör, hiszen az új pápa, VI. Pál (mint egyházfő: 1963–1978) haladó szellemiséget képviselt a Vatikán történetében. Bini azonban óvatos volt, nyilván a szintén vallási vonatkozású A túró botrányos fogadtatásának megismétlődésétől tartott, ezért arra kérte a rendezőt, hogy írásban foglalja össze, miért szeretné filmre vinni Máté evangéliumát. Pasolini egy 1963. május 12-én kelt szívélyes hangú levélben többek között ezt válaszolta producerének: „Tiszta költői művet akarok teremteni, kitéve magam akár az esztétizmus veszélyeinek (kísérőzeneként Bach, részben Mozart; képi inspirálókként Piero della Francesca, és részben Duccio; a lényegében a prehisztorikus és egzotikus arab világból vett valóság mint alap és környezet). Tudom, hogy mindez vészesen kockára teszi írói pályámat is. De azért szép volna, hogy – ha már ilyen határtalanul szeretem Máté Krisztusát – attól kelljen majd félnem, hogy valamit is kockára tegyek.”
Pasolini ugyan kezdettől fogva Olaszországban akarta forgatni a filmet, azonban önmaga megnyugtatására mégis elutazott a Szentföldre, hogy megfelelő helyszínt keressen. Erről a helyszínkeresésről egy dokumentumfilm is készült, amely napjainkban legkönnyebben a Máté evangéliuma DVD-kiadásain tekinthető meg extraként. (Magyar változatban is megjelent.) Pasolini úgy nyilatkozott, hogy a Szentföld túlságosan modernné vált a bibliai időkhöz képest, ezért nem alkalmas új filmje forgatási helyszínéül. A Máté evangéliuma a Vatikánnal való konzultáció eredményeként született meg, és részben talán ennek köszönhető, hogy a filmet a mértékadó egyházi körök nemcsak hogy nem támadták, hanem egyenesen a legnagyobb elismeréssel szóltak róla. Persze voltak, akik nem osztották ezt a lelkesedést. A velencei premieren újfasiszták okoztak botrányt: tojással és paradicsommal dobálták meg a rendezőt, és megkísérelték megtámadni. A jobboldali sajtó Máté helyett Marx evangéliumaként értékelte Pasolini alkotását, amely ezúttal külföldön is megosztotta a közönséget: a baloldaliak óriási pofonnak, nyílt vallási propagandának fogták fel a marxista rendező keresztényi filmjét, míg a kevésbé haladó szellemű hívők épp ellenkezőleg, úgy vélték, hogy bibliai köntösbe burkolt kommunista propagandáról van szó.
Pasolini a Madarak és madárkák című filmjét kedvelte a legjobban saját alkotásai közül. A kiindulópontot három, 1965-ben publikált novellája adta, melyekből végül csak kettőt használt fel. „Ideokomikus” mesét tervezett, amely a marxizmus általános válsága mellett az Olasz Kommunista Párthoz való viszonyulását is visszatükrözte volna. A Madarak és madárkák fordulópont lett a művész pályáján: vallási vonatkozásai révén szervesen kapcsolódik a korábbi alkotásokhoz, ideológiai tartalmával azonban a későbbi, „nehezen emészthető” Pasolini-filmeket előlegezte meg. A főszerepet a zseniális komikus, Totò vállalta, aki ugyan állítólag nem teljesen értette a rendezői koncepciót, mindazonáltal zokszó nélkül alávetette magát Pasolini instrukcióinak. Később elismerte, hogy közös munkájuk végeredménye egészen más lett, mint korábbi filmjei: eredeti és újszerű. Filmbeli fiát Pasolini felfedezettje és szerelme, Ninetto Davoli alakította, akinek ez volt az első filmfőszerepe. Davoli számára óriási élményt jelentett a filmezés, saját bevallása szerint álmodni sem mert volna arról, hogy egyszer magával a nagy Totòval játszhat együtt. Ez az élmény Pasolini jóvoltából rövidesen kétszer is megismétlődött, ám a tervezett további közös munkákat Totò 1967-ben bekövetkezett halála meghiúsította. Részben emiatt ideológia és komikum szimbolikus konfrontációjából az előbbi került ki győztesen: Pasolini filmjeiből évekre eltűnt a humor és az irónia, hogy egyértelműen az ideológia és a tragikum vegye át a helyét.
Az Oidipusz király (1967) újabb fordulópontot jelent Pasolini filmrendezői munkásságában részben azért, mert ez volt az első színes, egész estés játékfilmje. Ugyanakkor az Oidipusz király nyitotta meg Pasolini irodalmi adaptációinak sorát is, nem mellesleg pedig a leginkább önéletrajzi művének számít. Saját bevallása szerint az Ödipusz-komplexus ábrázolása helyett sokkal jobban izgatta apa és fia kapcsolatának bemutatása, melyet éppúgy a rivalizálás és a gyűlölet érzése határozott meg, mint önmaga és apja esetében. A javarészt Marokkóban forgatott film címszerepét a másik közeli barát, Franco Citti játszotta. A művet az 1967-es velencei filmfesztivál közönsége értetlenül fogadta, egyesek úgy vélték, Pasolini tulajdonképpen Marx és Freud eszméit próbálta közös nevezőre hozni. A rendelkezésemre álló forrásokból sajnos nem tudtam kideríteni, hogy miért, mindazonáltal az Oidipusz király végleg lezárta Pasolini és Bini termékeny együttműködését.
Sikerek és botrányok
Kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy Bini talán megelégelte a Pasolini filmjei körüli botrányokat, és ez volt munkakapcsolatuk megszűnésének elsődleges oka. Ezt a feltételezést azonban cáfolja, hogy a producernek más rendezők filmjei miatt is meggyűlt a baja a cenzúrával és a konzervatív nézőkkel, ahogyan az majd később szóba kerül. Kollégáihoz, Carlo Pontihoz (Sophia Loren) és Dino De Laurentiishez (Silvana Mangano) hasonlóan Bini is egyengetni próbálta szépséges felesége, Rosanna Schiaffino pályafutását. A sztárcsinálás jegyében készült produkciók közül a nálunk sem ismeretlen Mandragóra (1965) aratta a legnagyobb sikert. Niccolò Macchiavelli 1518-ban írt vígjátékának szellemes filmváltozatát Alberto Lattuada rendezte, Rosanna férfi partnerei: Philippe Leroy, Jean-Claude Brialy és Totò. Az Arco Film égisze alatt létrejött filmek közül annak idején a magyar közönség is láthatta a Surcouf – Hét tenger ördögét (1966) és folytatását, A kalózkapitány újra tengerre szállt (1966). Mint a címük is jelzi, kalózhistóriákról van szó, sok romantikus és izgalmas kalanddal, továbbá olyan főszereplőkkel, mint a férfias Gérard Barray és a gyönyörű Antonella Lualdi.
1968-ban Bini két produkciója is alaposan felkavarta a kedélyeket. Az egyik Ugo Liberatore Bora Bora (1968) című drámája, a másik pedig Gian Luigi Polidoro komédiája, a Satyricon (1968). Igen, ugyanarról a Petronius-műről van szó, amelyből akkortájt Federico Fellini is filmet forgatott, ráadásul Alberto Grimaldi támogatásával, aki a kései Pasolini-filmek producere lett. Grimaldi nem sokat teketóriázott, pert indított Bini ellen, hogy megakadályozza a konkurens produkciót. A pert azonban elvesztette, mert ugyan Fellini látott hamarabb munkához, Bini viszont már 1962-ben megszerezte a filmjogokat. (Más források szerint a pert Bini kezdeményezte, miután a filmjogok birtokosaként értesült Fellini filmtervéről. Klasszikus műről lévén szó, a megfilmesítést nem tudta megakadályozni, csak a címhasználatot, ezért lett a Grimaldi-produkció címe: Fellini-Satyricon.) Bininek sikerült olyan művészeket megnyernie a vállalkozáshoz, akik korábban Fellinivel álltak kapcsolatban: a Maestro régi barátja, Riccardo Aragno írta a forgatókönyv első változatát, a szereplők között pedig olyan színészek bukkantak fel, mint Ugo Tognazzi, Franco Fabrizi és Mario Carotenuto, akiknek akkoriban megvolt a maguk oka arra, hogy nehezteljenek Fellinire. (Persze a felkérést természetesen nem valamiféle kicsinyes bosszúállás miatt vállalták.) Noha a Polidoro-film jóval szerényebb költségvetéssel készült, mint Fellinié, ráadásul feszített tempóban, hogy megelőzzék a Maestrót, mégsem tekinthető összecsapott filmnek. A közönségnek tetszett, sőt még a híres rendező, Michelangelo Antonioni is gratulált az alkotóknak. A cenzúra azonban obszcenitás vádjával betiltotta a filmet, amelynek diadalútja ezzel véget is ért. A producer egy szellemes pamflettel ragált az obszcenitás vádjára. Binit aligha vigasztalta, hogy Fellini sem járt sokkal jobban: a Fellini-Satyricon (1969) ugyanis megbukott a velencei díszbemutatón, és bár azóta jócskán felértékelődött, máig nem sorolják a legjelentősebb Fellini-alkotások közé.
Az 1970-es évek elején Bini ismét a cenzúra tűrőképességét tette próbára például Mario Bava szokatlanul véres horrorjával, A vér kikötőjével (1971), amelynek egyik fontos szerepét mellesleg Pasolini közeli barátja, Laura Betti játszotta. Igazából A vér kikötője is azért valósult meg, mert Bava annyira el volt ragadtatva a színésznőtől előző közös filmjük, A hentesbárd (1970) forgatásán, hogy mindenképpen szeretett volna újra dolgozni vele. Hogy mennyire brutálisra sikerült a film, ahhoz apró adalék, hogy a horrorfilmekkel ismertté vált nagyszerű színész, Christopher Lee állítólag vetítés közben távozott a moziból, annyira túlzásnak találta a benne látható erőszakot. Horror és erotika gyümölcsöző párosításának bizonyult a Kígyóisten (1970) című film, amelynek szintén van „pasolinis” vonatkozása, ugyanis a férfi főszereplő, Sergio Tramonti Pier Paolo Médea (1969) című drámájában debütált. Azt pedig talán mondani sem kéne, hogy a Fekete Dekameron (1972) Pasolini Boccaccio-adaptációjának világsikere nyomán készült el.
Bini koprodukciói közül két filmről érdemes külön megemlékezni. Az orosz származású Roger Vadim rendezőként talán nem volt igazán nagy művész, a szép nőkhöz mindazonáltal volt szeme, elég csak feleségei közül Brigitte Bardot, Catherine Deneuve és Jane Fonda nevét említeni. A Bini közreműködésével készült La jeune fille assassinée (1974) című alkotásában a finn Sirpa Lane modellt indította el a karrier útján, sőt úgy reklámozta őt, mint „a következő Bardot”-t. (Nem lett az.) Bini produceri pályafutásának egyik legigényesebb vállalkozása volt Robert Bresson Lancelot, a Tó lovagja (1974) című alkotása. A filmtörténetben mindig is magasan jegyzett Bresson költőien szép filmet forgatott a lovagkor eszményeinek elmúlásáról, Arthur király mondaköréből Lancelot és Guinevere szerelmére fókuszálva. Az 1974-es cannes-i filmfesztiválon Bresson opusza Fipresci-díjat kapott, amelyet azonban a rendező nem vett át, mert nehezményezte, hogy művét nem a versenyprogramba hívták meg. (Egy ilyen formátumú alkotó esetében ez tényleg érthetetlen.)
Egyéb tevékenységek
Bini az 1970-es években tevékeny szerepet vállalt az olasz televíziózás átalakításában is, szorgalmazta a magántársaságok létrehozását. Az 1980-as években a videoiparban rejlő lehetőségeket igyekezett kihasználni. Nemzetközi tekintélyének köszönhetően sikerült elérnie, hogy a Marco Polo című, Magyarországon is bemutatott tévésorozat stábja Kínában forgathasson. Befolyását szélesebb körben is kamatoztatta, így például elévülhetetlen érdemeket szerzett Olaszország és Kína kulturális és gazdasági kapcsolatainak javításában és megerősítésében. A kínai hatóságok nagyra értékelték fáradozásait, aminek egyik megnyilvánulásaként meghívták az agyaghadsereg ásatási munkálatainak megtekintésére. Ez a munka a XX. század egyik legjelentősebb művelődéstörténeti eseménye volt. Bini 84 éves korában került kórházba, ahol néhány nap múlva meghalt. Pescia Romanában temették el, ahol élete utolsó éveit töltötte.
Magánélet
Alfredo Bini életének három nagy szerelme színésznő volt. Belinda Lee (1935–1961) 25 éves korában hunyt el egy tragikus autóbalesetben. Lea Massari az olasz filmművészet egyik jelentős drámai színésznője, aki azonban soha nem számított sztárnak, mivel bizonyos művészi színvonal alatt nem volt hajlandó filmszerepet vállalni, még az anyagi előnyök és a nagyobb népszerűség ellenére sem. A szépséges Rosanna Schiaffino 1963-ban (más források szerint: 1966-ban) ment feleségül Binihez, aki igyekezett jó szerepekhez juttatni őt, végtére is Schiaffino nem volt tehetségtelen. Közös gyermekük, Antonella 1969-ben született. A házaspár 1977-ben vált el. Jómagam nem tudtam kideríteni, hogy van-e összefüggés, mindazonáltal a válás után véget ért Schiaffino színészi pályafutása. A művésznő egy évvel volt férje előtt, 69 éves korában hunyt el rákban.
FILMOGRÁFIA
Arco Film (1960–1968)
* 1960: A szép Antonio (Il bell'Antonio), rendező: Mauro Bolognini
* 1961: Az utcalány (La viaccia), rendező: Mauro Bolognini
* 1961: A csóró (Accattone), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1962: Mamma Róma (Mamma Roma), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1962: Notti calde d'Oriente, rendező: Roberto Bianchi Montero
* 1962: I nuovi angeli, rendező: Ugo Gregoretti
* 1963: La corruzione, rendező: Mauro Bolognini
* 1963: Agymosás / RoGoPaG (Laviamoci il cervello), rendező: Roberto Rossellini, Jean-Luc Godard, Pier Paolo Pasolini és Ugo Gregoretti
* 1963: La bella di Lodi, rendező: Mario Missiroli
* 1964: Beszélgetések a szerelemről / Szerelmi cselszövések / Szerelmi gyűlések (Comizi d'amore), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1964: Máté evangéliuma (Il Vangelo secondo Matteo), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1965: Helyszínkeresés Palesztinában (Sopralluoghi in Palestina per il vangelo secondo Matteo), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1965: Le journal d'une femme en blanc, rendező: Claude Autant-Lara
* 1965: Mandragóra (La mandragola), rendező: Alberto Lattuada
* 1966: La strega in amore, rendező: Damiano Damiani
* 1966: Madarak és madárkák / Madarak és ragadozó madarak (Uccellacci e uccellini), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1966: El Greco, rendező: Luciano Salce
* 1966: Surcouf – Hét tenger ördöge (Surcouf, l'eroe dei sette mari), rendező: Sergio Bergonzelli és Roy Rowland
* 1966: A kalózkapitány újra tengerre száll (Il grande colpo di Surcouf), rendező: Sergio Bergonzelli és Roy Rowland
* 1967: A kalandor (L'avventuriero), rendező: Terence Young
* 1967: Oidipusz király (Edipo re), rendező: Pier Paolo Pasolini
* 1968: Bora Bora, rendező: Ugo Liberatore
Finarco (1968–1973)
* 1968: Bora Bora, rendező: Ugo Liberatore
* 1969: Scacco alla regina, rendező: Pasquale Festa Campanile
* 1969: I due Kennedy, rendező: Gianni Bisiach
* 1970: Kígyóisten (Il Dio serpente), rendező: Piero Vivarelli
* 1972: Fekete Dekameron (Il Decamerone nero), rendező: Piero Vivarelli
* 1973: Ruble Noon (Un hombre llamado Noon), rendező: Peter Collinson
* 1973: Enyém, tied, kié? (Gli eroi), rendező: Duccio Tessari
Gerico Sound (1969–1975)
* 1973: Enyém, tied, kié? (Gli eroi), rendező: Duccio Tessari
* 1974: Codice d'amore orientale, rendező: Piero Vivarelli
* 1974: Lancelot, a Tó lovagja (Lancelot du Lac), rendező: Robert Bresson
* 1974: La jeune fille assassinée, rendező: Roger Vadim
* 1974: A piros cipős nő (La femme aux bottes rouges), rendező: Juan Luis Buñuel
Nuova Linea Cinematografica (1970–1974)
* 1971: A vér kikötője / A vér öble (Reazione a catena), rendező: Mario Bava
* 1971: La grande scrofa nera, rendező: Filippo Ottoni
Egyéb produkciók
* 1958: A törvény az törvény (La legge è legge), rendező: Christian-Jaque
* 1961: Tigrisen lovagolva (A cavallo della tigre), rendező: Luigi Comencini
* 1962: Ippolita szépsége (La bellezza di Ippolita), rendező: Giancarlo Zagni
* 1968: Satyricon, rendező: Gian Luigi Polidoro
* 1971: La betìa ovvero in amore per ogni gaudenza ci vuole sofferenza, rendező: Gianfranco De Bosio
* 1974: Noa Noa, rendező: Ugo Liberatore
* 1979: Banana Republic, rendező: Ottavio Fabbri
* 1983: Szív és páncél (I paladini – Storia d'armi e d'amori), rendező: Giacomo Battiato
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.