FILM–KÉPREGÉNY – CANTERBURY MESÉK 8/3: A SZAKÁCS MESÉJE

Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el. 

Az eredeti irodalmi műben A Szakács meséje az I. mesecsoport végén hangzik el, az Általános előbeszéd, A Lovag meséje, A Molnár előbeszéde, A Molnár meséje, Az Ispán előbeszéde, Az Ispán meséje és A Szakács előbeszéde után. Feltűnően rövid meséről van szó, ami irodalomtörténészek szerint arra utal, hogy Chaucer talán ki akarta hagyni, és egy újat tervezett helyette. A IX. mesecsoportban, A Sáfár előbeszédében ugyanis a Gazda megpróbálja felébreszteni a Szakácsot, hogy meséljen valamit, hiszen rajta van a sor. A Szakács fáradtságra hivatkozik, aludni akar, és a Sáfár a többiek egyetértésével mentesíti őt a mesélés terhe alól. A Gazda felkéri a Sáfárt, hogy akkor meséljen ő, de figyelmezteti, hogy nem volt szerencsés dolog kigúnyolnia a részeg Szakácsot – aki még a lováról is leesett, úgy berúgott –, mert az később bosszút állhat rajta. A Sáfár azonban úgy gondolja, a nála lévő jóféle borral elejét veheti a perpatvarnak. És valóban: a Szakács magához tér, jól meghúzza a Sáfár butykosát, és nyoma sincs rajta a haragnak. Mindazonáltal nem ő, hanem a Sáfár kezd bele egy újabb mesébe. Egy középkori dokumentum, az úgynevezett Harley-kézirat (Harley MS. 7334) a hivatalos szövegváltozattól némileg eltérő formában tartalmazza a Canterbury meséket. Ebben a kéziratban A Szakács meséjét Gamelyn meséje követte egy haldokló lovagról, aki egyenlően akarja elosztani a vagyonát három fia között, de a legkisebbiket az egyik bátyja kisemmizi, így a fiatalemberből zsivány lesz. Sokan ezt a mesét tartják a Robin Hood-legenda alapjának. 

Gamelyn meséjének szerzőiségét illetően megoszlanak a vélemények. Vitatott, hogy ezt a történetet valóban Chaucer írta-e, ezért maradt ki a Canterbury mesék általánosan elfogadott szövegváltozatából. Ugyanakkor Chaucer hagyatékában találtak feljegyzéseket arról, hogy egy hasonló történetet tervezett egy ugyanilyen nevű szereplővel, és valószínűleg azt szerette volna A Szakács meséjévé fejleszteni. Az irodalomtörténészek egyébként más befejezetlen mesékről is tudnak (Beryn meséje, A Szántóvető meséje, Théba ostroma), melyekkel kapcsolatban szintén felmerült, hogy Chaucer esetleg A Szakács meséjét akarta lecserélni velük. Érdekesség, hogy Gamelyn meséjének van egy olyan fordulata, hogy Gamelynnek meg kell küzdenie egy ismeretlennel. A győztes jutalma egy kos és egy aranygyűrű. Pasolini filmjének legelején, a bevezetőben láthatjuk ezt a motívumot: a két birkózót Judo Al Hayes (Alfred George James Hayes, 1928–2005) és Adrian Street (* 1940) profi birkózók játszották. Chaucer az Általános előbeszédben így jellemezte a Szakácsot: „Egy Szakácsuk is velük utazott, / főzni nekik velős csontot, tyukot, / vaníliatortát, édesgyökeret, / válogatni londoni söröket, / pirítani, rántani, sütni nyárson, / s hogy pástétomot és montreux-t csináljon. / De nagy kár volt, hogy láttam egy sebet / lábszárán, mely már elmérgesedett. / Igazán jók voltak pudingjai.” A Szakács szintén olyan szereplő, akinek Chaucer külön keresztnevet (Roger) adott, de az csak A Szakács előbeszédében hangzik el először. A figurát a filmben J. P. Van Dyne alakítja. 

A Szakács meséje a filmben az egyetlen olyan történet, amelyet – nyilván a rövidsége miatt – Pasolini nemcsak hogy nem egyszerűsített, hanem inkább bővített. Valószínűleg azért is, mert Duhaj Peti (a filmben eredeti angol nevén: Perkin) szerepét bizalmas barátjára, Ninetto Davolira osztotta, aki afféle rendezőasszisztensi feladatokat is ellátott mellette: a statiszták válogatásában és mozgatásában segédkezett. A filmben Perkint akkor ismerjük meg, amikor gazdája éppen kidobja a munkából. Az utcán ravasz trükkökkel szerez ennivalót magának, még egy lagziba is bepofátlankodik, sőt a málé vőlegény szeme láttára kikezd a menyasszonnyal. Ezután hősünk hazamegy a szüleihez. Csenevész apja alaposan megdorgálja léhűtő magzatát, vacsora nélkül elzavarja lefeküdni, anyja azonban a pártját fogja, és titokban enni ad neki. (Chaucer művében nincs szó a szülőkről.) Másnap Perkin újra munkát vállal egy másik gazdánál, ám onnan is kipenderítik, mert munka helyett inkább kockázik a haverjaival. El is megy egyikőjükhöz, és együtt alszanak az új cimbora nejével, aki mellesleg prostituált. Álmában Perkin megint egy lagziban mulat, csupa meztelen lány társaságában. A törvény őre ébreszti legszebb álmából: kalodába zárják, de örökös jókedve ott sem hagyja cserben, a fogságban is vidáman fütyürészni kezd. 

Perkin filmbeli figurája hommage a Charlie Chaplin által kitalált csavargó figurájának: nem hiányzik a keménykalap és a sétapálca sem. Sőt az egyik jelenetben megidézik Chaplin egyik klasszikusa, A cirkusz (1928) azon jelenetét, amelyben az éhes csavargó az apja karjában pihenő gyerek kezéből eszi ki az ennivalót, de mindezt olyan mulatságosan csinálja, hogy nem lehet haragudni rá. Filmtörténeti anekdoták szerint Chaplinnek tetszett a hommage, és üdvözletét küldte Ninetto Davolinak, viszont felháborodott az első történetben (A Kalmár meséje) szereplő lánya, Josephine meztelen jelenetei miatt. Mások úgy tudják, a legendás komikus sose nézte meg gyerekei filmjeit, és egyébként sem lett volna oka felháborodni, mert Josephine-t a kényes jelenetekben dublőz helyettesítette. A Szakács meséjének esküvői jelenetét a Colchesterhez közeli jakobinus kastélyban forgatták, nem sokkal naplemente előtt. Pasolini id. Pieter Brueghel Parasztlakodalom (1568) című festményének stílusában képzelte el a jelenetet. 

A statiszták között egyaránt voltak utcáról toborzott emberek és essexi egyetemi hallgatók. A még mindig 1968 forradalmi lázában égő diákok nem hagyták annyiban, hogy az utcáról felszedett statisztákat rosszul fizették, és olcsó lőrével itatták. Megszervezték az érdekvédelmet, a produkció illetékesei azonban szóba sem álltak velük. A sebtiben életre hívott „szakszervezet” nem hagyta annyiban a dolgot. Minden készen állt az esküvői menet vonulásának filmezésére, Pasolini már csak a megfelelő fényviszonyokra várt. Amikor megadta a jelet a felvételre, a statiszták kart karba öltve vonultak be, miközben az Internacionálét énekelték. A forgatást le kellett állítani, és a stáb végül elfogadta az érdekvédelmi képviselők követeléseit. Az álombéli meztelen esküvőhöz essexi egyetemista lányokat akartak szerződtetni, ám egy kivételével egyikük sem fogadta el a munkát. Nem tudni, hogy a gázsit kevesellték-e, vagy a meztelenkedés ellen volt kifogásuk. A Szakács meséjében Perkin apját Norman McGlen, anyját Dorothy Everall alakította. A csalfa menyasszonyt Diana Fisher, az apósát Francis De Wolff játszotta, a bamba vőlegény szerepében Stephen Calcutt látható. 

A SZAKÁCS MESÉJE 

Élt a mi városunkban egy segéd, 

szatócsboltban kereste kenyerét; 

mint az erdei sármány, oly csinos, 

bogyó-barna volt, tömör, takaros. 

Bájjal fésülte fekete haját; 

lába víg táncot vadul ropva járt, 

ezért lett Duhaj Peti a neve. 

Szerelemmel és bűnnel volt tele, 

mint kaptár, rejtve édes, sűrü mézét. 

Ki ráakadt, boldog volt a fehérnép. 

Minden lagzin ott szökdelt és dalolt, 

s a kocsma volt kedvére, nem a bolt. 

Hát, bármilyen menet, siserahad 

járt Cheape felé, a boltból kiszaladt. 

Nézte, s nem csak meresztette szemét, 

táncot is járt, aznap vissza se tért. 

Maga köré gyűjté a maga-fajtát, 

s lett ott kurjongatás, tánc és mulatság. 

Így szokták megbeszélni, ezalatt, 

mikor s mely utcában kockázzanak, 

s egy segéd sem volt nála ügyesebb, 

ha Petin volt a sor s kockát vetett. 

Volt szabadsága ahhoz is elég, 

hogy pénzét zug-helyeken szórja szét.

Gazdája erre hamar felfigyelt; 

gyakran megkopasztott pénztárra lelt, 

mert egy segéd, ha már ilyen duhaj, 

s vágya kocka, szoknya, zene, ricsaj, 

sokba kerül a gazdának s a boltnak; 

míg a gazda nemigen vigadozhat. 

Muri és lopás fölcserélhető, 

átváltójuk gitár és hegedű. 

Duhajság s becsület közemberekben, 

látható, már-már összeférhetetlen. 

Így állt a dolog – bár a víg segéd 

még nem tölté le tanoncidejét –, 

reggeltől estig szapulták a vétkét, 

s olykor nagy zajjal Newgate-be kisérték; 

gazdája végül gondolt egy nagyot, 

számba véve, amit vett s eladott, 

s egy közmondás jutott eszébe: „Jobb, 

ha egy szem rothadt almád kidobod, 

semhogy az egész halmot megrohassza.” 

Kicsapongó szolgának semmi haszna; 

jobb, ha kegyvesztve elbocsáttatik, 

mintsem a többit is megrontsa itt. 

S Petit a gazda kilökte eképp, 

szitkozódva, itt meg ne lássa még; 

s a víg segéd a boltot odahagyta. 

Mulathat reggelig, vagy hagyja abba. 

S mert minden tolvajnak van cimborája, 

ki a henyélést, pumpolást is állja, 

kit megvág vagy meglop valamimód, 

Peti átküldött ágyat és motyót 

egy ifjú fickóhoz, ki maga-forma, 

duhajság, kocka, mulatság bolondja, 

s feleségének boltja volt, de épp 

csak színleg; mert szajhálkodásból élt... 

Garai Gábor fordítása 

[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]