2014. október 12., vasárnap

FILM–KÉPREGÉNY – CANTERBURY MESÉK 8/4: A MOLNÁR MESÉJE

Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el. 


Az eredeti irodalmi műben A Molnár meséje az I. mesecsoportban hangzik el, az Általános előbeszéd és A Lovag meséje után. Ellentétben annak emelkedett hangvételével, A Molnár meséje vaskos humorú történet. Feltehető, hogy Chaucer már a műve legelején hangsúlyozni akarta a tematikai és a stilisztikai változatosságot, ezért helyezett egymás után két, ennyire eltérő hangvételű mesét. Mindazonáltal vannak párhuzamok a két mese között: mindkettőben két férfi verseng egy fiatal nő szerelméért, ám a biztosnak látszó befutó (az egyikben Arcitas lovag, a másikban Miklós diák) végül mégis pórul jár. Nem tudni, hogy A Molnár meséjének mi lehetett az eredeti forrása, de az biztos, hogy létezik egy nagyon hasonló német verzió, a történet egyes elemei pedig alighanem olasz novellagyűjteményekből származnak. Különösen a „második árvíz” és a „félrement csók” motívuma lehet ismerős a korabeli fabliau-kból. Miklós diák vallási motívumokat felhasználva vezeti félre az asztalost, aki mindent elhisz neki. Chaucer részéről ez burkolt célzás a XIV. századi korrupt egyházra, amely a Bibliát a maga céljaira felhasználva bármit képes volt elhitetni a hiszékeny hívekkel. A mese keletkezése idején Angliában II. Richárd (1367–1400) uralkodott, aki nagyra értékelte a kultúrát és a művészeteket. Mindez tükröződik abban, ahogy a szerző bemutatja Miklóst és közvetlen környezetét. Miklós már nem a rettenthetetlen lovag eszményképének felel meg, hanem a tudást képviseli: szobájában „Almagestá-ja, nagy s kis könyvei, / asztroláb, számlap, minden, ami kellett / tudományához, ott állt ágya mellett / sorban egy padon szépen rendbe rakva.” Nem állt távol tőle azonban a szórakozás sem – és most nemcsak az Aliz iránti gerjedelmére kell gondolni, hanem arra, hogy a zene és az ének területén sem volt járatlan. 


Ebben mindenképpen hasonlít riválisára, Absolonra, aki szintén jó megjelenésű ifjú lehetett, hiszen Chaucer egyszer így említi: „a szép Absolon”. Ugyanakkor a fiatalember valószínűleg piperkőc is lehetett, jellemzésében ugyanis ezt is megtalálhatjuk: „Éjt-nappalt átvirrasztott éberen, / fésülte dús haját, hogy szép legyen.” Aliz talán emiatt utasította vissza az udvarlását, ámbár az általa küldött ajándékokat elfogadta. A szerző nem írja le egyértelműen, mégis valószínűsíthető, hogy Miklóssal ellentétben Absolon jómódú családból származott, talán ezért is engedhette meg magának azt, hogy sokat foglalkozzon a külsejével, és értékes ajándékokat küldözgessen szívszerelmének. Ennek ellenére nem volt teljesen elnőiesedett, puhány és ostoba alak. Amikor Aliz durván megtréfálja, és az arcába szellent, első reakciója ugyan a sírás, de aztán férfias indulatában szinte pillanatokon belül kieszeli csattanós bosszútervét. Szerelme villámgyorsan változik át gyűlöletté, valószínűleg azért, mert a legotrombább módon tréfálták meg, Chaucer ugyanis már a kezdet kezdetén elárulja róla, hogy „a szellentést nehezen állta”. Bosszúja így arra a testrészre irányul, ahonnan a tréfa „terméke” eredt, ám az már nem Absolon hibája, hogy a büntetést mégsem Aliz szenvedi el. 


János és Aliz házassága nyilvánvalóan érdekházasság, hiszen jelentős köztük a korkülönbség. Már Boccaccio Dekameronjában is megfigyelhettük, hogy a szerző elnézőbb a női hűtlenséggel szemben, ha az egy kényszerházasság következménye. János és Aliz olyanok, mint Sir January és May A Kalmár meséjében, ámbár a két mesének csak a női főszereplői képviselik ugyanazt a társadalmi osztályt, Sir Januaryt és Jánost csupán az anyagi helyzetük rokonítja. No és persze a féltékenységük, ámbár János nem olyan szigorú az asszonyával, mint Sir January. Tud Absolon udvarlásáról, de nem féltékenykedik, hiszen ebben az esetben erre valóban nem is lenne oka. Sőt annyira megbízik asszonyában, hogy akár magára is hagyja. Sir January azonban akkor is biztosan maga mellett akarja tudni ifjú nejét, amikor elveszíti a szeme világát. Aliz hűtlensége (akárcsak Mayé) tulajdonképpen nem más, mint az egészséges női vágyak megnyilvánulása. Chaucer a természetes ösztönöket azzal hangsúlyozza, hogy „állati” hasonlatokat alkalmaz Aliz jellemzésére: „mint menyété, a teste”, „s az éneke, az víg volt és szabad, / mint a fecskéé az eresz alatt / Hát még ha táncolt, játszott: szökdösött, / vígan, mint borjú az anyja mögött”, vagy: „Mint fajcsikók, érzékeny volt, nemes”. Nyilván nem vetette meg a pénzt és az ezzel járó kényelmet: valószínűleg a jólét reményében ment férjhez Jánoshoz, és a gazdag ajándékok miatt nem utasítja el egyértelmű határozottsággal Absolon udvarlását. Ugyanakkor Aliz viselkedése leginkább közönségesnek nevezhető, ami legegyértelműbben akkor nyilvánul meg, amikor csupasz hátsóját tolja ki csókra az ablakon. Ez a viselkedés szöges ellentéte annak a kifinomult női eleganciának, melyet A Lovag meséjének hősnője képvisel. 


János hiszékeny és tudatlan ember (például „asztrómeá”-t emleget asztronómia helyett), de nem fösvény és nem rosszindulatú: „sok embert etetett” – mondja róla Chaucer. Jóindulatának egyik jele, hogy törődik Miklóssal, kíváncsi arra, hogy miért nem lehet őt napokig látni. Nem is sejti, hogy éppen ezzel a gondoskodásával sétál bele a ravasz diák csapdájába. A mese szempontjából inkább műveletlenségének és hiszékenységének van jelentősége, és nem a foglalkozásának: a magyar fordításban asztalosként szerepel, ám az eredeti angol szó, a „carpenter” ácsot is jelent, és az pontosabb megnevezés is lenne (ámbár a verselésbe valószínűleg nem illett). János foglalkozása ugyanis annyiból érdekes, hogy biztonságosan el tudja helyezni a dézsákat a magasban, és önerőből tud ácsolni hozzájuk egy-egy létrát. Ami a feleségét illeti, Alizra valóban féltékeny, ugyanakkor egyértelműen szereti is őt, hiszen amikor értesül az özönvízről, azonnal Alizért, és nem magáért kezd aggódni, sőt kis híján rosszul is lesz az aggodalomtól. Ostobasága és hiszékenysége miatt jár pórul: ostoba volt, hogy jóval fiatalabb feleséget választott magának, és elhiszi Miklós minden szavát. Egyértelmű, hogy tulajdonképpen felnéz a tudós(nak hitt) diákra: ezzel kapcsolatban némi önteltség is felróható neki, mert egyáltalán nem gyanakszik amiatt, hogy Miklós miért éppen őt tiszteli meg a bizalmával, és miért őt választja ki arra, hogy a „második Noé” legyen. A mese végén pontosan az történik vele, amit Miklós előre „megjósolt”: bolondnak nézik, és egyetlen szavát sem hiszik el. 


A Molnár meséje vaskos humoráról már esett szó. Poénforrás még az is, hogy bár a szereplők azt hiszik, valójában még sincsenek teljesen tisztában az adott helyzettel, az olvasó azonban be van avatva mindenbe. János esetében egyértelműen látjuk, hogy Miklós és Aliz az orránál fogva vezetik. Ők ketten nem számítanak Absolon bosszújára, azt gondolják, olyan ostoba, hogy még egyszer ugyanúgy megtréfálható. Absolon viszont azt nem tudja, hogy bosszúját nem Aliz, hanem Miklós szenvedi el: riválisa jelenlétéről nem is tud. Miklós maga sem gondolta volna, hogy amikor megégett ülepe hűsítése végett víz után ordít, az álmából felriadt János valóban azt hiszi, itt a beígért özönvíz. Vagyis Miklós tréfájából több teljesül, mint amennyire számított, ám „ráadás”-ként nemcsak János, hanem ő maga is pórul járt. Végül térjünk vissza magához a mesélőhöz, a Molnárhoz, akit az Általános előbeszédben Chaucer így jellemzett: 

„A Molnár szálas volt, csupa erő, 
nagy csontjaiban volt elég velő, 
otthon már sokszor állt ki próbatétet 
s ha birkózott, a kos mindig övé lett. 
Zömök volt, széles vállú, csupa görcs. 
Bármilyen ajtót fejével betört 
vagy kiemelt és nem gátolta pánt. 
Szakálla széles volt, mint egy lapát, 
és mint a sertés vagy a róka, rőt. 
Orra hegyén egy bibircsókja nőtt, 
azt meg egy piros szőrcsomó befödte, 
akár a disznó fülében a sörte. 
Alatta fekete orrlyuka tág, 
kard és kerek pajzs verte oldalát, 
szája is nagy volt, mint egy pincegádor, 
szinte goliárd volt vagy jokulátor, 
mókája léha és trágár merészség. 
Háromszor lopta el gabonarészét. 
Aranykeze volt, bármihez fogott. 
Fehér köpenyt viselt s kék kalapot. 
Értett hozzá, nyekergetni dudáját, 
úgy kísért minket Southwerk városán át.” 

A Molnár előbeszédéből megtudhatjuk, hogy emberünk – Robi a keresztneve – csontrészeg, alig bír a lován megülni. Alighogy véget ért az előző mese, a Lovagé, máris megszólal, hogy ahhoz méltót akar mondani máris. Állapotából azonban sejthető, hogy meséje aligha lesz méltó a Lovag történetének emelkedett hangvételéhez. A Gazda megpróbálja leállítani, szerinte előbb egy „jobb” ember meséljen, a Molnár viszont ragaszkodik ahhoz, hogy ő következzen. Bevezetésképpen megjegyzi, hogy tisztában van jelenlegi állapotával, „ezért ha vakútra vinném mesémet, / okoljátok a sört, csak arra kérlek. / Legendát mondok néktek: egy derék / asztalos és a neje életét, / s egy deák hogy lóvá tette a mestert.” Az Ispán megszidja „részeg, ronda, feslett” beszédéért és azért, hogy megszól másokat, hírbe hoz asszonyokat. (Fontos apróság, hogy az Ispán „civil” szakmája asztalos volt.) A Molnár rögvest visszavág a maga faragatlan módján, amiért nem is marad el a megtorlás. A Molnár után ugyanis az Ispán ragadja magához a mesélés fonalát, és revansként egy olyan molnárról mond mesét, aki mindig becsapja az ügyfeleit, ám két talpraesett diák nemcsak hogy túljár az eszén, de még szarvakat is aggatnak rá. 


Pasolini eredeti elképzelése szerint A Molnár meséje indította volna a filmjét, és ezt követte volna – amolyan visszavágásként – Az Ispán meséje, akárcsak az irodalmi műben. Miután a nyugat-berlini sajtóvetítésen a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert, Pasolini néhány óra alatt újragondolta a koncepciót, és úgy döntött, hogy drasztikusan csökkenti a kerettörténetet. Emiatt már nem volt különösebb jelentősége a mesék eredeti sorrendjének. Az új változatban A Molnár meséje a negyedik, az Ispáné a hatodik helyre került. A rendező egyetlen szereplővel toldotta meg az eredeti mesét: nála Absolonnak van egy barátja is, egy örökké vigyorgó, göndör hajú fiúcska. Nincs különösebb dramaturgiai szerepe, valószínűleg Martin Philips játszotta őt. Jánost, az asztalost Michael Balfour (1918–1997) személyesítette meg. Őt a magyar közönség leginkább Roman Polanski Macbethjéből (1971) és Tony Richardson Joseph Andrewsából (1977) ismerheti: előbbiben bérgyilkost, utóbbiban útonállót játszott. Aliz szerepét Jenny Runacre alakította, aki John Cassavetes Férjek (1970) című drámájában vált ismertté, de forgatott Michelangelo Antonionival, Derek Jarmannel és Ridley Scott-tal is. Miklóst az amatőr Dan Thomas játszotta: megkockáztatom, ha Pasolini angol rendező lett volna, Dant valószínűleg visszatérő szereplőként köszönthettük volna a filmjeiben, hiszen a rendező által kedvelt fiútípust képviselte. Absolont egy másik amatőr ifjú, Peter Cain személyesítette meg. A Molnár szerepében Adrian Street hivatásos birkózó látható, aki azonban a hivatalos változatban csak a nyitányban jelenik meg, a verekedési jelenetben. 


A MOLNÁR MESÉJE 

Élt réges-rég egy oxfordi lakos, 
mesterségére nézve asztalos, 
jómódú volt, sok embert etetett 
s élt nála egy szegény diákgyerek. 
Tanult az mindent, képzelete, kedve 
mégis a csillagjósláshoz vezette. 
És tőle kérdezték az emberek, 
mikor lesz eső, vihar, fergeteg, 
s oly sok dologban kérték véleményét, 
hogy elsorolni is sok annyifélét; 
és ha a csillagállás kedvezett, 
mindig kész volt nála a felelet.
Kedves Miklósnak hívták a diákot, 
titkon szeretett, mulatott, cicázott; 
s hozzá ravasz volt, megőrizte titkát, 
hogy sokan szűzlány-jámbornak alíták. 
Szobatárs nélkül, egyedül lakott 
a mesternél, kitől szobát kapott, 
és abban sok finom, édes növény 
zöldellt s maga is édes szép legény, 
mint édesgyökér, gyenge tengeri; 
Almagestá-ja, nagy s kis könyvei, 
asztroláb, számlap, minden, ami kellett 
tudományához, ott állt ágya mellett 
sorban egy padon szépen rendbe rakva. 
Ládáját vörös terítő takarta, 
s a terítőn egy derék hárfa volt, 
azon játszott éjente és dalolt; 
szobája zengett, olyan édesen 
csendült az Angelus ad virginem
Aztán a király nótáját dalolta, 
istenáldás volt a kedve, a torka 
s hazai pénzzel és keresetével 
e jó diák így tölté idejét el. 


Asztalosunk asszonyt vitt haza épp, 
s jobban őrizte, mint az életét. 
Tizennyolc éves lány volt, hát a férje 
lakattal zárta, dugta, leste félve. 
Az asszony ifjú, vad, ő meg öreg, 
reszketett mindig: jaj, most csalja meg. 
Ostoba, nem tudta, mit mond Cato: 
A hitványhoz hasonszőrű való. 
Asszonyt szerezz hozzád illő korút, 
ifjúság, vénség gyakran összerúg. 
De aki már a csapdába esett, 
cipelje gondját – mint más emberek. 
Nagyon szép volt a fiatal menyecske, 
kicsi, finom, mint menyété, a teste. 
Selyemövén ferdén mentek a csíkok, 
dúsan rakott köténykéje vakított, 
fehéren, mint a friss fejés teje. 
Fehér köpenye volt, szénfekete 
selyem díszítette kívül-belül 
meg hátul is, a gallérja körül. 
Ugyanilyen fekete volt fehér 
főkötőjén a mintázott szegély; 
pártája széles és csupa selyem 
s bizony pajzán szemű volt a szivem. 
Páros szemöldöke hollószinű, 
keskenyre tépett, szárnyas, ívelő. 
Jobb volt őt nézni, arcát, derekát 
mint a virágzó Jánoskörte-fát. 


Mint báránygyapjú, olyan gyenge volt; 
övén bőrerszény függött, csupa rojt, 
a bélése selyem és réz a csatja, 
nincs a földön, keletre és nyugatra 
oly okos férfi, aki kecsesebb, szebb 
babát, fürgébb nőszemélyt kieszelhet. 
Bőrének színe olyan fényt vetett, 
mint frissen vert pénzen a vésetek, 
s az éneke, az víg volt és szabad, 
mint a fecskéé az eresz alatt. 
Hát még ha táncolt, játszott: szökdösött, 
vígan, mint borjú az anyja mögött. 
Szája édes, mint a méhsör, a málna 
vagy széna közé eltett téli alma. 
Mint fajcsikók, érzékeny volt, nemes, 
mint árboc, karcsú, mint nyíl, egyenes. 
Széles melltűt viselt gallérja alján, 
mellette még a pajzs gombja se nagy tán. 
Saruját jól felfűzte lábain, 
s olyan szép gyöngyvirág volt, kankalin, 
hogy egy lord ágyába vihette volna, 
köznemes pedig feleségi sorba. 


Hát, uraim, úgy esett a dolog, 
hogy egyik nap nagy játékba fogott 
az asszonnyal a szép Miklós diák, 
míg a férj Oseney-be odajárt. 
A diák mind ravasz, beszéde mézes, 
ez is odanyúlt az asszony öléhez 
s így szólt: „Ha kívánságom nem teszed, 
a titkos bútól én elepedek”, 
és jól megmarkolta a csípején. 
„Rózsám, ha nem leszel tüstént enyém, 
bizony isten, mindjárt belehalok!” 
Az még szilaj csikóként neszt fogott, 
és tőle egyszeriben elhuzódott 
s így szólt: „Esküszöm, tőlem soha csókot 
nem kaphatsz, hagyj – mondta –, hagyj, ha kezed, 
Miklós, rögvest rólam el nem veszed, 
rablót, segítséget kiáltozok.” 
Miklós hát kérte a bocsánatot 
s oly szépen szólt, oly buzgón esdekelt, 
hogy az asszony végül is engedett 
és kenti Szent Tamásra esküdött, 
hogy óhajára tesz minél előbb, 
mihelyst adódik mód és alkalom: 
„Mert a férjem, az féltékeny nagyon, 
csak várj nyugton – mondta – és tartsd titokban, 
mert különben, tudom, megölne nyomban. 
Ezért nagyon őrizd a titkaid most.” 
„Ezzel ne emészd magad – mondta Miklós –, 
nem is igazi diák az, szegény, 
ki nem jár túl egy asztalos eszén.” 
Hát megegyeztek így és megfogadták 
– amint mondám –, hogy várnak egy darabkát. 
Kezét Miklós, miután ezt elérte, 
odanyomta az asszony köldökére, 
édes csókot adott, hárfát fogott 
s játszott sok nótát, kedves dallamot. 


E jó feleség egy szép ünnepen 
templomba ment, hogy eleget tegyen 
Krisztus Urunk szent parancsainak. 
Orcája szebben fénylett, mint a nap, 
a dolga végeztével úgy kimosdott. 
Az időtt egy papi deák lakott ott 
a plébánián, Absolon nevű. 
Fürtös haja, mint kinyílt legyező 
terült szét s fénylett, mint az arany ékszer, 
s csinosan, szépen választotta széjjel. 
Az arca piros, szeme szürke, s mint a 
Szent Pál ablaka cipőjén a minta. 
Veres nadrágban hetykén lépve, járkált, 
daliásan hordta csinos ruháját. 
A zubbonya selyem, violaszín, 
dús paszománttal fényes szárnyain 
s ehhez ragyogó inge oly fehér, 
mint ághegyen ringó virágfüzér. 
Víg fickó volt, biz’ isten, ami kellett 
megírta ő, ha passzus, ha kereslet, 
eret nyitott, szakállt vágott s hajat, 
húszféleképp ropta a táncokat 
és lábát az oxfordi iskola 
szerint dobbantotta ide-oda. 
Nótákat játszott kis hegedüjén 
s dalolt hozzá hangosan, könnyedén. 
S citerajátéka, az vala csak szép; 
a városban nem volt oly kocsma, csapszék, 
ahol ő nem mulatozott, ha ott 
szemrevaló csaplároslányt tudott. 
De szent igaz, hogy nem sok szóra járt a 
szája s a szellentést nehezen állta. 


Ez Absolon, ki víg volt, eleven, 
füstölőjével járt egy ünnepen 
s mustrálgatva a községbeli nőket, 
szerelmes tekintettel nézte őket 
és köztük az asztalosnét kiváltképp; 
vele élni, gondolta, csupa játék, 
olyan csinos volt, édes és ledér; 
bizony mondom, lett volna csak egér, 
ő meg a macska, hát elfogja tüstént. 
A vidám Absolon szívébe tüskét 
döfött a szerelem, s bárhogy kinálták, 
nem vette át senki nő adományát 
udvariasságból, mint mondta volt. 
Éjjel, midőn tisztán fénylett a hold, 
odanyúlt Absolon a citerához: 
egy éjt ő most a szerelmére áldoz, 
és fürgén, vágyakozva mendegélt, 
míg az asztalos házához nem ért, 
s hogy a kakas szólt, néhány percre rá 
odaállt a csapóablak alá 
az asztalos házfalának tövében 
s halk, magas hangon énekelt eképpen: 
„Legyen meg parancsod, ó, szép alak, 
csak azt kérem, hadd szolgálhassalak.” 


Citeraszóval felzengő dalára 
tüstént elreppent az asztalos álma, 
s nejéhez szólván ily szókra fakadt: 
„Hé! Aliz! Itt az ablakunk alatt 
kántál Absolon, hallod?” És neje 
az ő urának tüstént felele: 
„Hallom bizony, hallottam már elébb.” 
Így ment tovább, hogy több volt, mint elég. 
A szép Absolon úgy tette a szépet 
minden áldott nap, hogy szinte elégett. 
Éjt-nappalt átvirrasztott éberen, 
fésülte dús haját, hogy szép legyen. 
Udvarlását vitte küldönc, követ, 
apródja lesz, kérte, csak tűrje meg. 
Mint csalogány, szép trillázón dalolt, 
küldött méhsört, aszút, ribizlibort, 
parázstól gőzlő ostyát s mert Aliz 
városi volt, kínálta pénzzel is. 
Mert van, akit ajándék nyerne meg, 
ezt nyájasság, amazt meg ütlegek. 
S hogy megmutassa, itt is íme mester, 
a passión ő játszá Heródest el. 
De mit sem használt mindez néki. Drága 
Miklósát a menyecske úgy imádta, 
hogy ő, lehozta bár a csillagot, 
szegény feje csupán szidást kapott. 
Absolont, akárhogy szolgálta is, 
mindig csak bolonddá tette Aliz. 
Igaz beszéd, nem hazugság biz az, 
jól mondják: „Ha közel van a ravasz, 
a távoli kedvest könnyen kitúrja.” 
Hiába jött Absolon dúlva-fúlva, 
Aliz szemétől messzire esett, 
s Miklós közelben könnyen hencegett. 
Te jó Miklós, most már rajtad a sor! 
Absolon hasztalan sóhajt, dalol! 


Így történt, hogy egy szombat reggelen
az asztalosunk Oseney-be ment;
nem maradt Aliz és Miklós se veszteg,
s míg odajárt, szép rendben megegyeztek,
hogy Miklós fondor cselt eszelve ki
a szamár mestert félrevezeti,
s ha kisded játékuk sikerre visz,
egész éjjel vele hálhat Aliz,
amint az mindkettőjük vágya volna.
Miklós diák tüstént, többet se szólva,
mert késlekedni immár nem akart,
szobájába csöndben ételt-italt
vitt fel, egy-két napra valót, s neki
meghagyta, hogyha férje kérdezi,
hogy nem tudná-e, Miklós merre van,
csak mondja szépen azt, hogy ő ugyan
nem tudja, még színét se látta ma,
de úgy hiszi, beteg és nagy baja
lehet, mert a lány bárhogy hívta volt,
bármit csinált is, csak nem válaszolt.
S így telik, így ér szombat napja véget:
Miklós odafenn csendben heverészget,
kedvére tesz-vesz, aluszik, eszik,
egész vasárnap késő estelig.
Meghökkent a banga asztalos erre
és így szólt: „Hát azt meg ugyan mi lelte?
Szent Tamásra, félek, nehéz eset,
Miklóson bizony nagy baj eshetett.
Isten ments, még meghal szegény diák.
Hej, állhatatlan ám ez a világ.
Ma holtat vittek a templom előtt,
múlt héten még dolgozni láttam őt.”
Inasának szólt: „Menj fel nosza hát,
kiálts vagy kővel verd meg ajtaját.
Amit látsz, elmondod, nézz jól körül.”
A fiú felment bátran, emberül,
az ajtónál megállt, és mint az őrült
ütötte-verte és közben üvöltött:
„Hahó! Hahó! Miklós úr, mit csinál? Tán
csak nem heverész egész nap az ágyán?”
Mindez hiába, senki nem felelt.
Az ajtódeszkán lenn egy résre lelt
– amely résen a ház macskája járt át –,
és szemügyre vette Miklós szobáját.
Onnan aztán megpillantotta végre:
Miklós csak ült és bámult fel az égre,
éppen, mintha az újholdra meredne.
Lement hát, lent a mesternek jelentve,
Miklóst mily állapotban lelte meg.


Asztalosunk nagy keresztet vetett:
„Segíts nekünk, Szent Antal! Senki se
tudhatja, mit kell még megérnie.
Asztrómeájába őrült bele,
vagy rohamot kapott szegény feje.
Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz az útja:
az ember Isten titkait ne tudja.
Áldottak az együgyűek, akik
nem tudják csak a hit parancsait.
Asztrómeájával egy más diák
épp így járt: látni a csillagvilág
dolgait, rótta kinn a földeket
és végül egy kubiklikba esett.
Nem vette észre. Hanem Szent Tamásra,
azért lelkem a Miklós dolga bántja.
A sok-sok tanulásért jól megintem,
ahogyan tőlem telik, bizony isten.
Feszítőt hozz, én felnyomom, te meg,
Robi, az ajtaját kiemeled.
Úgy vélem, otthagyja a könyveket.”
Az ajtónál nekiveselkedett,
inasa izmos volt, jó a dologra,
a sarokvasaknál emelte, nyomta
s az ajtót egykettőre kivetette.
Miklós diák csak ült, kővé meredve.
S csak bámult, egyre bámult fel a légbe.
Búskomor ez, a mester úgy itélte,
megfogta vállát hatalmas erővel,
megrázta és imígy kiálta ő fel:
„Hejj! Miklós! Miklós! Nézz le, ébredezz!
Gondolj Krisztus sebére; a kereszt
jelével óvlak, hess, bűbáj, gonosz!”
S varázsigét mondott az asztalos
a ház négy sarkának külön-külön:
s az ajtón kívül is, a küszöbön:
„Ó Jézus Krisztus és Szent Benedek,
minden éji gonosztól védje meg
a fehér paternoster házamat.
Szent Péter testvére hová szalad?”


Miklós diák végtére nehezen
sóhajtott egyet s így szólt: „Jaj nekem,
eljő a földre hát a végveszély?”
A mester így szólt: „Ilyet ne beszélj,
higgy Istenben, mint mi, kézművesek.”
„Hozz innom – hangzott rá a felelet –,
mit akkor titkon mondani fogok,
csak rád és rám tartozik a dolog,
ezt meg nem tudják tőlem soha mások.”
Az asztalos lement és visszamászott,
kezében jó sörrel teli üveg,
mind a ketten megitták részüket,
Miklós az ajtaját bezárta most,
s közelebb ültetvén az asztalost
így szólt: „Gazdám, János, te jó, te drága,
esküdj meg nékem itt a Bibliára,
hogy titkom soha el nem fecseged,
mert Krisztus titkát mondom el neked.
Elvesztél, bárkinek kikotyogod,
s a büntetésed az leszen, hogy ott
nyomban megőrülsz.” „Én ugyan soha,
Krisztus vérére nem, mert sem kofa
nem vagyok ám – szólt az ostoba mester –,
sem pletykás, ki fecsegni sose restell.
Esküszöm arra, aki a halált
legyőzte és a pokolra leszállt,
bármit mondhatsz, sem asszony, sem gyerek,
tőlem senki sem tudja sose meg.”


„Figyelj – szólt Miklós. – Asztrológiámban
midőn a holdat néztem, ezt találtam,
és ez nem hazugság: következő
hétfőn éjfélkor iszonyú eső
szakad le ránk, oly őrült, féktelen,
a vízözön nem volt még fele sem,
s a föld – mondta – egy óra múlva már
volt-nincs, eltűnik, oly vad lesz az ár,
s ott fullad, pusztul az emberi nem.”
Az asztalos nyögött: „Jaj Istenem!
Aliz is megfullad? Jaj! Nem lehet!”
S a bútól majd hogy össze nem esett.
„Nincs írja hát – kérdezte – semmi sem?”
„Krisztusra – mondta Miklós – van, igen,
ha tervem és tanácsom megteszed
s nem azt nézed, mit mond saját fejed.
Megmondta már bölcs Salamon: »Aki
tanácsra tesz, nem fog kárt vallani.«
Ha híven tanácsom szerint cselekszel,
árboc s vitorla nélkül is ez egyszer
őt, magamat s téged megmentelek,
tudod, Noét hogyan őrizte meg
az Úr, jókor kijelentvén szavát,
hogy vízzel vész el majd ez a világ.”


„Igen – szólt az –, ez már régi dolog.”
„S azt tudod, Noé mit fáradozott
fiaival, milyen sok gondba-bajba
került, míg nejét a hajóra csalta?
Biza, csak lett volna külön hajója
az asszonyának, feláldozta volna
örömest fekete bárányait.
Tudod tehát, mi lesz a munka itt?
Ez sürgős, és mert sürgős tettre vár,
az ember nem szuszog s nem prédikál.
Menj és kutass fel fürgén, szedd a lábad,
mosóteknőt avagy kádat, de hármat,
és ügyelj jól, mindegyik nagy legyen,
mint bárkák, úgy ússzanak a vizen.
S szerezz ennivalót, amennyi kell
egy napra: ne törődj a többivel.
A víz másnapra már apadni fog
s reggeltájt elmegy; hanem inasod,
Robi semmit sem tudhat róla, sem
Julis szolgálód meg nem menthetem.
Ne kérdezd, mért, mert bár kérdezheted,
Isten titkát nem mondom el neked.
Légy boldog, ha nem vagy hibbant, hogy épp
akkora kegy ért téged, mint Noét.


Megmentem asszonyod, csak bízzad ezt rám,
s most menj az utadra, de igyekezz ám.
Ha megvan már neki, nekem, neked
a három mosóteknő, felviszed
s a hiuba kötöd, magasra rejtve,
hogy készülődésünk ember ne sejtse.
S ha majd mindazt, amit mondtam, bevégzed
s ennivalóból is együtt a készlet
s kötélvágásra van egy balta is,
hogy induljunk, ha már elért a víz,
törj a hiun egy rést, jó széleset
a kert felé, az istálló felett,
hogy ha elszállt már a vihar haragja,
kievezhessünk rajta a szabadba.
Oly vígan úszol akkor, fogadok,
mint gácsérok után fehér tojók,
s én majd kiáltok: »Hé, János! Aliz!
Fel a fejjel, apad mindjárt a víz!«
S ti mondjátok majd: »Üdv, Miklós diák,
jó reggelt, látlak, itt a napvilág?«
Miként Noé és felesége, mi
leszünk, míg élünk, a föld urai.
De egy dologtól óva intlek én,
tartsd észben, hogy a vihar éjjelén
mikor hajóba szálltunk már, nehogy
egyőnk is mukkanjon, egy szó se sok!
Imádkozik, nem suttog, nem neszez,
mert Istenünk áldott parancsa ez.
Te és Aliz majd távol függjetek,
hogy vétek, bűn ne essék köztetek,
nemcsak tettel, szemmel se, semmi módon.
Ez hát a tervem, menj most, Isten óvjon.
Holnap éjjel, ha minden csendesen
elszunnyadt, bebújunk teknőnkbe fenn,
ülünk és várjuk majd az Úr kegyét.
De menj, a szentbeszédből már elég,
nincs több időm. Bizony, igaz beszéd ez:
»Ha okos vagy, kevés szóból is értesz.«
Te okos vagy, hát minek magyarázzak,
ments meg bennünket, azt kérem csupáncsak.”


A szamár mester útjára megyen, 
és sűrűn nyögi: „jaj” és „Istenem”. 
Dolgát Aliznak titkon elmesélte; 
az jobban tudta, mindezt mire vélje 
s mi bújik a furcsaságnak megette, 
de csak nyögött s a halált emlegette. 
„Siess – mondta –, menj a dolgod után már, 
ments meg, mert mindhármunkra pusztulás vár. 
Hites társad vagyok s hűséges is, 
menj, jó uram, menekülnünk segíts.” 
Lám, mire jut, kin egy érzés erőt vett! 
A puszta képzelet bárkit megölhet, 
egy balhit oly mély gyökeret ereszthet. 
A banga asztalos reszketni kezdett, 
szentül hitte, hogy látja majd, ahogy 
Noé árja tengerként hánytorog 
s Alizt, édes kincsét elnyelni jön. 
Nekibúsult, szeméből hullt a könny, 
nyögött és sóhajtott keserveset. 
Elindult és egy kádat keresett, 
egy mosóteknőt s egy jókora hordót. 
Titokban szépen mindent hazahordott, 
s a hiuban felkötözte, s utána, 
hogy könnyebben feljussanak a kádba 
s a gerendán lógó teknőbe éjjel, 
három létrát csinált saját kezével. 
Teknőbe, kádba, ételt mindbe tett: 
kishordó jó sört, sajtot, kenyeret, 
kiporciózva egy napra valót. 
De mielőtt még munkába kapott, 
elküldötte valami ügye végett 
Londonba az inast és a cselédet. 


És hétfőn, midőn már estére hajlott, 
bezárta gyertya nélkül kinn az ajtót 
s elkészítvén rendjét az utazásnak, 
mind a hárman gyorsan helyükre másztak, 
s jó szusszanásnyit ültek hallgatag. 
„Most csitt – szólt Miklós –, Miatyánk, ki vagy”... 
„Csitt” – szólt János, Aliz suttogta: „Csitt!” 
Az asztalos mondta fohászait, 
és csendben ült s mondott imát imára, 
a hangos esőzuhogásra várva. 
S nehéz álom szállt rá egyszeriben. 
A nagy munka miatt, én azt hiszem, 
vecsernyekor, vagy kicsivel utána, 
hánytorgott lelke, nyögött, nyomta álma 
vagy hortyogott, mert feje félrefordult. 
Miklós lekúszott a grádicson orvul 
és halkan, gyorsan Aliz is lejött 
és azon nyomban lefeküdtek ők, 
ott, hol máskor az asztalos aludt. 
Volt ám mulatság és csengett daluk. 
Aliz és Miklós imígy éjszakázott, 
víg, pajzán ügyben, mígnem a barátok 
zsolozsmája a szentélyből kihangzott 
s köszöntötte a hajnali harangszót. 


A papi deák, sóvár Absolon, 
akit a vágy már megkínzott nagyon, 
s kit társasága Oseney-be vitt 
hétfőn, hogy játsszon, daloljon nekik, 
kérdezgetett egy klastrombélitől 
titkon János, az asztalos felől. 
Kiment az a templomból s félrevonta: 
„Én nem tudom, nem láttam szombat óta 
dolgozni; szálfáért ment, azt hiszem, 
apát urunk küldé el sebtiben, 
ő jár szálfáért és egy-két napig 
ilyenkor ott kinn, a tanyán lakik, 
vagy tán otthon van; hogy hol is lehet, 
biztosan meg nem mondhatom neked.” 
Absolon erre derűs lett s vidám, 
azt gondolta: „Éjjel nem alszom ám, 
minthogy napkeltétől nem láttam őt 
motozni kinn az ajtaja előtt. 
Most nyernem kell. Ablakjuk a falon 
alacsonyan áll, megkocogtatom 
a kakasok első szavára halkan. 
Most mód nyílik, hogy Aliznak bevalljam 
nagy szerelmem: s nem jövök el anélkül, 
hogy egy csókot ne kapjak tőle végül. 
Hitemre, vár valamilyen gyönyör, 
ma egész nap szájviszketés gyötör: 
ha más nem is, de biztos már a csók, 
s még azt is álmodtam: lagzin vagyok. 
Most hát egy kis szundítás sora van, 
hisz egész éjjel mulatom magam.” 


A szép szerelmes Absolon, mihelyt 
az első kakas szólt, ágyból kikelt, 
csínnal, gondosan, soká öltözött, 
s illatáért fésülködés előtt 
mentát, gyömbért rágott s nyelvére tett 
egy kis darab szerelemgyökeret. 
Aliznál így kerül, úgy hitte, kegybe. 
Az asztalos házához ment sietve, 
s az ablaknál megállott azután 
– alacsony volt az, mellig ért csupán – 
s halkan köhintett néhányat: „Aliz! 
Mondd, mit csinálsz, mézecském, kis hamis, 
szép madaram, én édesgyökerem! 
Ébredj, virágom, kelj és szólj velem. 
Verejték ver a vágytól, szenvedek, 
ahol megyek, s ez semmiség neked; 
csoda, hogy izzadok, senyvedve, árván, 
sírok, mint anyja tőgyiért a bárány? 
Tudd meg, virág, hogy mint vágyakozom, 
s igaz, mint gerlicéké, bánatom: 
nem kell nekem már se ital, se étel.” 


„Te tökfilkó, hordd magadat innét el! 
Nem lesz »adj csókot«, Isten úgy segéljen, 
mert nálad jobbat szeretek, de szégyen 
lenne, Jézusra, ha nem volna jobb. 
Elkotródj ám, mert követ ragadok; 
vigyen innen az ördög, hagyj aludnom.” 
„Jaj – szólt Absolon. – Mire kelle jutnom? 
Hű szerelmest még ily bánat nem ért! 
Jézus szerelmiért s szerelmemért 
a szád hadd csókoljam, ha mást nem adsz!” 
„Utadra mégy akkor?” – kérdezte az. 
„Megyek, megyek – szólt Absolon –, szivem!” 
„Készülj – szólt Aliz –, jövök iziben.” 
S Miklósnak hátraszólt: „Ha csöndbe vagy, 
nevethetsz, hogy kidől az oldalad.” 
Absolon térdire ereszkedett 
s így szólt: „Most már mindenhogy úr leszek; 
több is jön majd, remélem, még utána. 
Szeress, madárkám, légy kegyes, te drága.” 


Kitárta az gyorsan az ablakot. 
„Gyerünk – mondta –, siess gyorsan, nehogy 
a szomszédok meglássanak velem.” 
Száját dörzsölni kezdte hirtelen 
kezével jó szárazra Absolon. 
Az éj sötét volt, mint szén vagy korom; 
Aliz pedig az ablakon farát 
kidugta, s Absolon se hall, se lát, 
csupasz seggére cuppantott nagyot 
jó ízeset, aztán észbe kapott, 
meghőkölt és azt hitte, az egész 
csupán csalódás, furcsa tévedés. 
Nőnek szakálla, tudta, nem lehet, 
ő meg valami rücskös szőröset 
érzett. „Fuj! Mit tegyek? Jaj!” – szólt dadogva. 
„Hihi” – Aliz az ablakot bevonta, 
Absolon meg bús léptekkel odébbállt. 
„Szakáll! Szakáll: no de még ezt a tréfát! 
Biz’ isten jó” – szép Miklós nevetett. 


Szamár Absolon hallván ezeket, 
dühében száját rágta s így beszélt 
magában: „Megfizetek még ezért.” 
Ki dörzsöli ajkát, ki törli hánccsal, 
porral, homokkal, szalmával, szijáccsal? 
Hát Absolon. Sűrűn szól: „Jaj nekem! 
Lelkemet a sátánnak engedem, 
de akárha egy várost is kinálnak, 
le nem mondok arról, hogy bosszut álljak. 
Jaj! bárcsak ne hőköltem volna meg!” 
Tüzes szerelme kihűlt, odalett. 
Hogy Alizt seggen csókolta s becsapták, 
nem ért már a szerelem egy fabatkát. 
Kigyógyult, elment róla a betegség 
s átkozni kezdte sűrűn a szerelmét 
és zokogott, mint egy megvert gyerek. 
Az utcán csöndben végigsietett, 
György mesterhez, a kovácshoz, ki éppen 
ekéket kovácsolt a műhelyében, 
buzgón vervén a csoroszlyát, vasat. 
Absolon zörgött az ablak alatt 
s halkan beszólt: „György, gyorsan nyiss kaput!” 
„Ki az, hé!” „Én, Absolon, én!” „Vagy úgy! 
Absolon! Szent kereszt: Mi hoz ide 
ilyen hajnalban? Benedicite! 
Mi baj van! Tudom én, valami víg, 
kacér lány gerjesztett fel téged így. 
Szent Józsefre, hisz úgyis érted ezt te.” 
De Absolon bizony nem sokba vette 
tréfáját, és egy szót sem válaszolt, 
mert néki most fontosabb dolga volt, 
mint György hitte. Így szólt: „Kedves barátom, 
azt a tüzes csoroszlyát a parázson 
add kölcsön, kellene valamire, 
de mindjárt vissza is hozom ide.” 
„Vidd hát – felelt György. – Lenne bár arany, 
avagy forint egy zsákban, számtalan, 
megkapnád, jó kovács hitemre, te. 
Hej, ördögadta! mit csinálsz vele?” 
„Ez majd elválik – szólt az –, úgy lehet, 
holnap majd mindent elmondok neked.” 


Vasát hideg végén markába fogva, 
az ajtón óvatosan kiorozta, 
s az asztalos házához ballagott. 
Előbb köhintett, majd az ablakot 
megverte, úgy, ahogy először is. 
„Ki az? Ki dörömböl? – szólt ki Aliz. – 
Ez bizony rabló, szentül azt hiszem.” 
„Nem, nem – szólt ő–, biz’ isten nem, szivem. 
Én, kincsem, én vagyok, Absolonod, 
aranyból néked egy gyűrűt hozok; 
anyámtól kaptam, Isten úgy segéljen. 
Csinos, finom, meg is van vésve szépen. 
Ha adsz egy csókot, drágám, a tiéd.” 
Miklós akkor kelt fel vizelni épp 
s gondolta: „Tréfánk megtoldom kicsit, 
seggen csókol, mielőtt elszökik.” 
Az ablakot gyorsan kinyitva hát 
kidugta rajta csöndesen farát, 
combcsontjáig a teljes fenekét, 
az Absolon deák meg így beszélt: 
„Szólj, madárkám, nem látom, merre, hol vagy.” 
Miklós szellentett erre egyet: oly nagy 
volt az, mint a dörgés s nagy a szele, 
Absolon szinte megvakult bele. 
Izzó vasát kezében tartva várta, 
s bedöfte pontosan Miklós farába. 
Lement a bőr tenyérnyi szélesen, 
az izzó vas úgy megsütötte lenn. 


Majdnem belépusztult, úgy fájt neki, 
és őrültként kezdett üvölteni: 
„Segítség! Víz, víz kell nekem! Az égre!” 
A mester felriad s arra kap észbe, 
hogy: „Víz, víz!”– valaki vadul kiáltja. 
Gondolta: „Jaj, most jő a Noje árja.” 
Felült szó nélkül, és a kötelet 
elvágta baltával és leesett. 
Mindehhez egy szempillantás se sok, 
annyi se kellett, s a mester legott 
leért és ájultan terült a földre. 
Aliz, Miklós felugrott, ezt üvöltve: 
„jaj” és „segítség”, az utcára ki, 
s hogy megbámulják az embert, aki 
ájultan fekszik, sápadt, sárga, bódult, 
a szomszéd mind, nagy és kicsi betódult. 
A nagy eséstől eltörött keze; 
felállt, de biz csak kárt vallott vele, 
mert bármit szólt is, letorkolta őt 
Aliz, Miklós. Az emberek előtt 
elmondták, hogy bolond, hogy reszketett, 
mert „Noje árjáról” rémképeket 
látott, s ezért szegény három ilyen 
mosóteknőt vett őrültségiben, 
s a padlásukra felkötözve, kérte, 
hogy ők vele az Úristen nevére 
par companye majd üljenek meg ott. 
A nép rémképein jót mulatott, 
belestek, néztek a padlásra hátul, 
s tréfát csináltak bújábul, bajábul. 
Az asztalos akármit is mesélt, 
nem hallgatták meg a történetét, 
szitkokkal ledorongolák, ha szóla, 
a város azt tartotta: kelekótya, 
mert a diák mind összetart e téren, 
s azt mondták: „Bolond szegény, drága vérem.” 
S nevettek a csatán mindenfele. 
Így mással hált az asztalos neje, 
bárhogy óvták, s Absolon csókja, szája 
a boldogabbik végin eltrafálta, 
s megégett Miklós segge; kész mesém, 
miránk az Úr áldását kérem én. 

Szász Imre fordítása 

[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.