INES PELLEGRINI

Ines Pellegrini (Olaszország, Milánó, 1954. november 7.) eritreai származású olasz színésznő eredeti neve: Macia Pellegrini. 1973-ban kezdett filmezni. Nemzetközi viszonylatban Pier Paolo Pasolini Az Ezeregyéjszaka virágai (1974) című erotikus drámája tette ismertté a nevét. Az 1980-as évek első feléig számos – gyakran erotikus színezetű – mozifilmben játszott kisebb-nagyobb szerepeket. Férjével hosszabb ideje az Egyesült Államokban él, önkéntesként dolgozik a szegények és hajléktalanok érdekében.

KARRIERTÖRTÉNET 

A kezdetek 

Ines Pellegrini születési helyéről ellentmondó információk találhatók a világhálón: egyes források szerint Milánóban, mások szerint a mozambiki Massuában jött világra. Édesapja olasz volt, édesanyja eritreai. Az angol Wikipédia szerint örökbe fogadták. Eritreában nevelkedett, ahol olasz iskolába járt. Könyvelőnek tanult, és miután megkapta az oklevelet, a boldogabb élet reményében szeretett mostohaapjával együtt 1971-ben Olaszországba költözött. A bevándorlás akkoriban még nem volt olyan nagymértékű, mint a későbbi évtizedekben, ezért az olaszok meglehetősen gyanakodva fogadták az idegeneket, pláne az Afrikából érkezőket. A mostohaapa igyekezett megvédeni Maciát az előítéletektől, a lány mégis megtapasztalhatta, félig olasz származása ellenére milyen érzés idegennek lenni. Könyvelőként nem tudott elhelyezkedni, egy fényképezőgépeket árusító boltban kapott munkát. Egy tehetségkutató ügynök hívta fel a figyelmét arra, hogy a nemzetközi hírű filmrendező, Pier Paolo Pasolini egy színes bőrű lányt keres új filmje, Az Ezeregyéjszaka virágai női főszerepére. Macia elment a meghallgatásra, ámbár nem fűzött sok reményt a dologhoz. A helyszínen ugyanis vagy háromszáz gyönyörű színes bőrű lány várakozott abban a reményben, hogy ő lesz a szerencsés kiválasztott. Pellegrini több mint harminc évvel később így idézte fel a szereplőválogatást: „Amikor beléptem, [Pasolini] rám nézett. Egy ideig hallgatott, majd mindössze ennyit mondott: Ő az.” Pasolini el volt ragadtatva a tizenkilenc éves félvér lánytól: különösen kissé szabálytalan vonásai, vidámsága és kifejező tekintete nyűgözte le. Habozás nélkül neki adta Zumurrud, a cserfes rabszolgalány szerepét. Javasolta, hogy Macia ezentúl inkább a sokkal elegánsabban csengő Ines keresztnevet használja. Pasolini rajongott a neorealista filmek arisztokratikus szépségű sztárjáért, Silvana Manganóért, akivel több filmet is forgatott. Úgy vélte, Ines ugyanazt a kifinomult szépséget testesíti meg, mint Silvana, ezért adta felfedezettjének „a fekete Mangano” becenevet. 

Az első filmek 

Az Ezeregyéjszaka virágait két részletben forgatták: 1973 tavaszán, illetve nyártól kora őszig javarészt a Közel-Keleten, Ázsiában és Afrikában, ahol Pellegrini hazájában, Eritreában vettek fel néhány jelenetet. A film 1974 májusában a cannes-i filmfesztiválon került először a közönség elé. A kritikusok kissé fanyalogva fogadták, mindazonáltal megkapta a zsűri külön nagydíját, és kereskedelmileg Az Élet trilógiája legsikeresebb epizódjának bizonyult. Igaz, a hivatalos változat körülbelül fél órával rövidebb a fesztiválverziónál, a vágások azonban nem érintették Ines jeleneteit. A tényleges forgatás megkezdése és a bemutató között eltelt több mint egy év alatt Pellegrini még négy filmben játszott, melyek hamarabb kerültek a közönség elé, ezért a művésznő hivatalos filmográfiájában megelőzik a Pasolini-filmet, ámbár egyáltalán nem egyértelmű, hogy korábban készültek volna annál. A Li chiamavano i tre moschettieri... invece erano quattro (1973, Silvio Amadio) Dumas A három testőr című regényének egyik szabad feldolgozása, melyben Ines a királyné néger szobalányát játszotta Macha Erit művésznéven. Roberto Montero Provaci anche tu Lionel (1973) című szexkomédiájában annyira kicsi szerepet alakított, hogy nevét fel sem tüntették a stáblistán. Mario Forges Davanzati vígjátéka, az Il Brigadiere Pasquale Zagaria ama la mamma e la polizia (1973) érdekessége, hogy a Pasquale Zagaria nem más, mint a főszerepet alakító népszerű komikus, Lino Banfi igazi neve. (Érdemes megjegyezni, hogy a direktor viszont álnevet használt: Luca Davan néven jegyezte az opuszt.) Ugo Liberatore Noa Noa (1974) című drámája tulajdonképpen a Bounty-sztori sajátos, cinéma vérité jellegű feldolgozása, a romantikus színezetű eredeti történetet meztelenséggel és erőszakkal tarkítva. Marlon Brando legendás szerepét, Christian Fletcher hadnagyot ebben a változatban Hiram Keller alakította, aki a Fellini-Satyriconban (1969) vált világhírűvé. (A figurát korábban eljátszotta még Errol Flynn és Clark Gable, később pedig Mel Gibson is.) A Noa Noa nem igazán tetszett a cenzoroknak, és talán ez is szerepet játszott abban, hogy Liberatore alkotása manapság igen nehezen beszerezhető kuriózumnak számít. 

A borzalom fokozatai 

Az Ezeregyéjszaka virágai nemcsak a világsikert hozta meg, hanem egyúttal be is skatulyázta Inest. Ő lett a kávébarna bőrű egzotikus szépség, aki nem fukarkodik a bájaival, ha a szerep és a rendező ezt kívánja, márpedig néhány éven át néhány rendező ezt kívánta. A férfimagazinok is felfedezték az új sztárt, akiről előbb a Playmen közölt fotósorozatot 1974 júniusában, ezt követte a Playboy olasz kiadása 1974 novemberében, majd újra a Playmen 1977 májusában. Utóbbi két esetben Ines került a címlapra is. Közben persze filmezett is, bár nem annyira komoly színésznőként számítottak rá, inkább csábos szexobjektumként foglalkoztatták, többnyire mellékszerepekben. Ahogyan később megjegyezte, még ebben a szerepkörben is inkább fehér bőrű kolléganői – például Edwige Fenech vagy Gloria Guida – kapták a főszerepeket. Mario Lanfranchi gótikus horrorja, A csók (1974) főszerepeit Maurizio Bonuglia, Valentina Cortese, Massimo Girotti és a magyar származású Eleonora Giorgi játszották. A cselekmény Carolina Invernizio Il bacio di una morta című 1886-ban megjelent regényén alapul, amelyet mellesleg Lanfranchival egy időben Carlo Infascelli is filmre vitt. A forgatókönyvet a rendezőként is jól ismert Pupi Avati jegyezte. Véres horror Az ördög szeme (1975), melyet a műfaj egyik olasz specialistája, Umberto Lenzi rendezett. A történet szerint fiatal nők esnek egy brutális gyilkos áldozatául, és a tettes eltávolítja az áldozatok bal szemgolyóját. A rejtély megoldásának kulcsfigurája a leszbikus Naiba, akit Pellegrini alakított, hangját az olasz változatban Micaela Esdra szinkronizálta. (Az olasz filmekben olykor még az olasz anyanyelvű sztárok is más színész hangján szólaltak meg.) 

Pasolini a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című utolsó filmjében már csak mellékszerepet biztosított előző alkotása női főszereplőjének: Ines játszotta a néger szolgálólányt, akinek életébe kerül a fiatal katonával (Ezio Manni) folytatott titkos szerelmi viszony. Ez a jelenet mindazonáltal fontos és többjelentésű. Pasolini ugyanis Az Élet trilógiája ellentétének szánt A Halál trilógiája első részeként forgatta a Salòt, és azáltal, hogy ebben az alkotásában az eredeti trilógia utolsó filmje, Az Ezeregyéjszaka virágai két emblematikus főszereplője (Ines és Franco Merli) a kivégzett áldozatok között van, szimbolikusan is kihangsúlyozta az ártatlan szexualitásról vallott nézetei drasztikus megváltozását. Más elemzések azt emelik ki, hogy a kaukázusi fajhoz tartozó katona és a színes bőrű cselédlány szerelmeskedése az egyetlen normális, heteroszexuális érintkezés a filmben, egyfajta ellenpontját nyújtva a mű egészére jellemző aberrációknak. Egyesek azonban úgy vélik, valójában ebben a szeretkezésben is hatalmi hierarchia nyilvánul meg: Pasolini lényegében a szexualitás szintjén szimbolizálja Mussolini 1935-ben indított etiópiai hódító hadjáratát, és ezt az értelmezést erősíti, hogy Pellegrini Eritreából származik, amely ország az említett hadjáratban olasz fennhatóság alá került. 

A hetvenes évek második fele 

Az olasz közönségfilmek megbízható iparosa, Duccio Tessari kevésbé ismert vígjátéka a La madama (1976), amelyben Pellegrini Irmát alakította Christian De Sica, Carole André és Tom Skerritt partnereként. Egy kritika szerint Tessari az akkoriban divatos olasz rendőrfilmeket (poliziottesco) próbálta kifigurázni részben a spagettiwesternek eszköztárának bevetésével, de a poénok többnyire csak pukkannak, és nem csattannak. Érdekesebb vállalkozás volt Massimo Dallamano erotikus drámája, Az ártatlanság vége (1976), amely állítólag a női főszerepet játszó Annie Belle saját életének motívumain alapul. A hősnő tizenhárom éves korában kezdi mozgalmas szerelmi életét. Egy középkorú „üzletember” (valójában emberkereskedő) szeretőjeként jut el Hongkongba, ám amikor a férfit zavaros üzelmei miatt letartóztatják, Annie gondtalan élete is véget ér. Egy baráti pár segítséget ajánl neki, és mire Annie észbe kaphatna, gyors léptekkel megindul lefelé az erkölcsi züllés lejtőjén, és nem tudni, vajon képes lesz-e megállni rajta. Érdekesség, hogy Ines kopaszra borotvált fejjel egy buddhista apácát alakít: hajuk teljes lenyírását akkoriban még nem nagyon vállalták a színésznők. (Egyes vélemények szerint valójában Ines sem vállalta, kopaszsága a maszkmestert dicséri.) Marcello Andrei vígjátéka, a Botrány a családban (1976) az olasz filmiparban akkoriban divatos „vérfertőző” témát variálja. Az élete virágjában lévő Nunziata (Lucretia Love) váratlanul özvegyen marad mostohalányával, a hamvas Elenával (Gloria Guida). A csonka családban nagy szükség lenne egy erős férfikézre, ámbár hamar kiderül, hogy a hölgyek igazából ennél intimebb férfiúi testrész után vágyakoznak. Elena különösen vonzódik az új nagybácsihoz, a látszat kedvéért mégis kénytelen máshoz férjhez menni. De vajon ezzel a kényszerházassággal gátat lehet-e vetni a szenvedélyes vágyaknak? Luigi Russo Una bella governante di colore (1978) című erotikus komédiájában Pellegrini egy színes bőrű szobalányt alakít, aki végül ifjú gazdája felesége lesz, ám korántsem biztos, hogy a nőbolond férj hajlandó élete végéig beérni egyetlen nővel. 

A közönség és a kritikusok egyaránt rosszul fogadták Giorgio Mariuzzo Orazi e curiazi 3-2 (1977) című vígjátékát, amely az ókori Rómában játszódik, a Horatiusok és a Curiatiusok összecsapásáról szól. Háromrészes tévésorozat volt A szuperkém, amelyet a Rai Due sugárzott 1977. május 22. és június 6. között. Massimo Pirri Olaszország: az utolsó felvonás? (1977) című drámája fényesen igazolja, hogy olykor nem a filmművészet utánozza a valóságot, hanem épp fordítva. A történet szerint három terrorista (két férfi és egy nő) azt a feladatot kapja, hogy ölje meg a belügyminisztert. A szervezet az utolsó pillanatban visszavonja a parancsot, de már késő: a terroristák saját szakállukra végrehajtják a merényletet. A főszerepeket Luc Merenda, Lou Castel, Andrea Franchetti és Marcella Michelangeli játszották, Ines egy egyetemista szerepében tűnt fel. A filmet 1977. november 24-én mutatták be Olaszországban. Nem egész négy hónappal később, 1978. március 16-án a Vörös Brigádok terrorszervezet elrabolta Aldo Moro volt miniszterelnököt, akit 55 nap fogság után kivégeztek. Holttestét 1978. május 9-én találták meg egy kocsi csomagtartójában. Mindmáig általános az a vélemény, hogy az olasz kormány nem sokat tett Moro kiszabadításáért, részben azért, hogy végérvényesen megszabaduljon a bizonyos magas körök számára kellemetlen politikustól. A Moro család éppen ezért utasította vissza, hogy a temetésre állami megemlékezés keretében kerüljön sor. A kegyetlen valóság egyébiránt megpecsételte a film sorsát: az Olaszország: az utolsó felvonás? a Moro-ügy idején eltűnt a forgalmazásból, Olaszországban sem a VHS-, sem a DVD-korszakban nem hozták forgalomba, és jelenleg egyike a legnehezebben megtekinthető régi olasz filmeknek. Igaz, egyesek úgy vélik, ennek inkább művészi, és nem politikai okai vannak. 

Angelo Pannacciò erotikus drámája, a Comincerà tutto un mattino: io donna tu donna (1978) egy elhanyagolt feleségről szól, aki egy fiatal rendezőben véli megtalálni az ideális férfit. Rövidesen rádöbben arra, hogy a férfi csupán a testét akarja, és ez a csalódás egy másik nő karjaiba kergeti. Pellegrini karrierjének mélypontját alighanem Alfonso Brescia Robotok háborúja (1978) című sci-fije jelenti. Egy kihalás szélén álló idegen civilizáció a túlélés reményében elrabol a Földről két híres genetikust. Egy kommandó indul leszámolni a humanoid robotokkal, és megmenteni az elrabolt tudósokat. Főszereplők: Malisa Longo, Antonio Sabato és Giacomo Rossi-Stuart. (Érdekesség, hogy mindkét férfi főszereplő fia később népszerű színész lett: Antonio Sabato Jr. és Kim Rossi-Stuart.) Giovanni Brusadori alkotása, a Le evase – Storie di sesso e di violenze (1978) főszereplői a női börtönből szöknek meg, túszként pedig egy buszra való teniszezőnőt hurcolnak magukkal. A járművel annak a bírónak a házához hajtanak, aki annak idején börtönbe küldte őket. A szerencsétlen túszokra a fizikai és szexuális erőszak különféle formái várnak. A társadalmi és pszichológiai motívumok helyett a rendező elsősorban a meztelenségre helyezte a hangsúlyt. Mint tudjuk, Ines ezen a területen gazdag tapasztalatokkal rendelkezett, akárcsak a főszerepet játszó Lilli Carati, aki négy évvel korábban második helyezést ért el a Miss Italia szépségversenyen. Számos nagy sztár – például Gina Lollobrigida, Sophia Loren, Silvana Mangano és Lucia Bosé – pályája kezdődött hasonlóan, Lilli karrierje azonban másfelé kanyarodott, az 1980-as évek végén már kemény pornókban domborított.

Az utolsó próbálkozások

Luigi Preti regényéből és forgatókönyvéből készült Franco Molè drámája, az 1980-as A zsidó fasiszta, amelynek figyelemfelkeltő címe többet ígér, mint amennyit a mű nyújt. A cselekmény szerint egy félzsidó férfi részt vesz Mussolini etiópiai hadjáratában, ám az elkövetett atrocitások kiábrándítják. Elhagyja a feleségét, és újságíróként helyezkedik el. A faji törvények szigorodása miatt reménye sincs arra, hogy regénye megjelenjen, és végül öngyilkos lesz. A főszerepeket Ray Lovelock, Silvia Dionisio és Martine Brochard játszotta. Az 1981-es Eredendő bűn tulajdonképpen ugyanazt az alaptémát variálja, mint a Botrány a családban és az Una bella governante di colore. Az előbbivel való hasonlóságot támasztja alá a film angol címvariációja is: Family Scandal (Családi botrány). A harmincas éveiben járó szépasszony (Martine Brochard) váratlanul megözvegyül, miután férjét halálra marja egy kígyó. Tizenéves lánya (Elisabetta Virgili) kezd kicsúszni a kezei közül, a leányzó egy drogdílerrel barátkozik. Nagy szükség van tehát egy erős kezű pótapára, de a férfi nem csak a mama érzéki vágyait szítja fel. Meglehetősen rosszul indult Ines utolsó filmje, a Paranormális fenomén vagyok (1985) forgatása, mivel mindjárt a kezdet kezdetén szóváltásba került a főszerepet játszó sztárral, Alberto Sordival. Szerencsére gyorsan tisztázták a problémákat, és annyira megkedvelték egymást, hogy Sordi állítólag akkor is igényelte Ines közelségét, amikor a színésznőre éppen nem volt szükség a felvételekhez. (Érdekes véletlen, hogy Franco Merli is egy Alberto Sordi-filmben állt utoljára a kamerák elé.) A Paranormális fenomén vagyok nem aratott igazán nagy sikert, noha a forgatókönyvet Giovanni Romoli mellett maga Sordi, valamint a vígjátékok mesterének számító rendező, Sergio Corbucci és Fellini korábbi állandó munkatársa, Bernardino Zapponi írta. 

A Los Angeles-i Teréz anya 

Ines színésznői karrierje végül nem úgy alakult, ahogyan szerette volna, ám ennél is nagyobb csalódást okozott számára második hazája, Olaszország. A hetvenes évek olasz valósága kiábrándítóan hatott rá: a munkanélküliség, az erőszakhullám, előbb Pasolini, majd Aldo Moro meggyilkolása, a terrorista akciók, a mindennapossá vált emberrablások. Erről évekkel később így beszélt: „Eritreából jöttem, egy csendes országból. Az olaszországi erőszak megdöbbentett, Pasolini halála különösen. Ő mindig nyíltan kimondta az igazságot, sosem hátrált meg. Írásaival nagyon sok ellenséget szerzett magának.” Ines úgy döntött, elhagyja Itáliát. Egyes források szerint előbb visszatért Eritreába, majd olasz férjével, Giulióval Los Angelesben telepedett le. Eleinte élt még benne a remény, hogy színésznőként tud majd érvényesülni az Atlanti-óceán túlpartján. Pártfogói is akadtak az Egyesült Államokban élő ismert olasz sztár, Rossano Brazzi és Fernando Ghia, A misszió (1986) producere, valamint Buck Henry színész és forgatókönyvíró személyében. Azonban már az első meghallgatás alkalmával feladta ábrándjait, amikor több száz jelölttel együtt arra várt, hogy újra rámosolyogjon a szerencse. Eszébe jutott, hogy egyszer az olasz filmipar keménységéről panaszkodott Pasolininek, aki így felelt: „Látnod kéne Hollywoodot, az az igazán kegyetlen világ.” Ines várakozás közben látta be felfedezője igazát, és végül távozott a meghallgatásról. 

A házaspár egy antikbútor-kereskedést nyitott, és Pellegrini idővel úgy érezte, egy-egy bútor eladása nagyobb elégedettséggel tölti el, mint annak idején a színészet. Hamarosan találkozott azonban a multikulturális város árnyoldalaival is: a nyomorral, a kábítószerrel, az alkohollal és a magánnyal. Eleinte arrogánsan viselkedett a boltjába tévedő hajléktalanokkal, és elzavarta őket. Aztán egyszer felkereste a Kalkuttai Teréz anya kezdeményezésére létesített, szinte az egész világot behálózó misszionárius házak egyikét, ahol találkozott azokkal is, akikkel korábban oly nyersen bánt. Nagyon megindította mindaz, amit látott. Bocsánatot kért tőlük korábbi viselkedéséért, és innentől kezdve segíteni próbált rajtuk. Egy napon találkozott egy eritreai nyomorulttal. Ez a találkozás különösen szíven ütötte, úgy érezte, csupán a Sors kegyének köszönhető, hogy nem ő van abban a kiszolgáltatott helyzetben. Új célt tűzött ki maga elé, szeretne egy Teréz anya-féle misszionárius házat nyitni szülőhazájában. Úgy gondolja, mindenkinek kötelessége segíteni másokon, ha módja van rá. Nem elegendő azonban könyöradományt odavetni a rászorulóknak, hiszen a magány, a kitaszítottság olykor a szegénységnél és az éhségnél is gyötrelmesebb érzés. Ines Pellegrini az új évezredben már egyáltalán nem gondol arra, hogy filmezzen. Nagy szeretet övezi jelenlegi lakóhelyén, ahol sokan azt se tudják, ki volt ő évtizedekkel korábban. A múlton való nosztalgikus merengés helyett a jelenre és a jövőre koncentrál, és őszintén hiszi, hogy tud még mit tenni a rászorulók érdekében.

FILMOGRÁFIA 

* 1973: Li chiamavano i tre moschettieri... invece erano quattro (Macha Erit néven)
* 1973: Provaci anche tu Lionel (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1973: Il Brigadiere Pasquale Zagaria ama la mamma e la polizia

* 1974: Noa Noa (Macia Pellegrini néven) 

* 1974: Az Ezeregyéjszaka virágai (Il fiore delle mille e una notte)

* 1974: A csók (Il bacio) (Macia Pellegrini néven ) 

* 1975: Az ördög szeme (Gatti rossi in un labirinto di vetro) 

* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma) 

* 1976: La madama 

* 1976: Az ártatlanság vége (La fine dell'innocenza) 

* 1976: Botrány a családban (Scandalo in famiglia) 

* 1976: Una bella governante di colore 

* 1977: Orazi e curiazi 3-2 

* 1977: A szuperkém (Il superspia) (tévésorozat) 

* 1977: Olaszország: az utolsó felvonás? (Italia: ultimo atto?) 

* 1978: Comincerà tutto un mattino: io donna tu donna 

* 1978: Robotok háborúja (La guerra dei robot) (Micky Pilgrim néven) 

* 1978: Le evase – Storie di sesso e di violenze 

* 1980: A zsidó fasiszta (L'ebreo fascista) 

* 1981: Eredendő bűn (Peccato originale) 

* 1985: Paranormális fenomén vagyok (Sono un fenomeno paranormale)