SALÒ, AVAGY SZODOMA 120 NAPJA – 2/1: ELŐZMÉNYEK ÉS ELŐKÉSZÜLETEK

A Salò, avagy Szodoma 120 napja Pier Paolo Pasolini utolsó filmje, a filmtörténet egyik leghírhedtebb alkotása. De Sade márki Szodoma 120 napja című regénye alapján készült, a cselekményt azonban Pasolini a fasiszta Salòi Köztársaság idejébe helyezte át, és dantei szerkezettel látta el. Néhány hivatásos színész mellett főleg amatőröket szerepeltetett, némelyiküket modellkatalógusból választotta. A forgatás 1975 márciusa és májusa között zajlott. A külső jeleneteket Salòban, Mantovában, Bolognában és Gardellettában vették fel, a belsőket javarészt a római Cinecittà stúdióiban. Korábbi alkotásaiban Pasolini általában tág teret engedett a kísérletezésnek és az improvizációnak, a Salòt viszont előre megtervezte, hogy csak olyan jeleneteket vegyen fel, amelyekre valóban szüksége van. Éppen ezért jelentett érzékeny veszteséget, amikor a filmszalagok egy részét ismeretlen tettesek ellopták a stúdióból. Az anyag soha nem került elő, de egyes elméletek szerint visszaadásának ürügyével csalogatták a rendezőt 1975. november 1-jén az ostiai tengerpartra, ahol gyilkosság áldozata lett. A Salò ősbemutatóját három héttel Pasolini halála után tartották Párizsban óriási érdeklődés kíséretében. A mű mindmáig megosztja a közönséget: egyesek korszakos mesterműként méltatják, mások öncélú és undorító pornográfiának ítélik, szerintük Pasolini önnön szenzációhajhászásának csapdájába esett. Noha a film hivatalos változata közel fél órával rövidebb, mint a premierverzió, a Salò még csonkított formájában is a cenzúra áldozata lett világszerte. Magyarországon 1988 szeptemberében láthatta először a közönség egy Pasolini-retrospektív keretében. 1995 márciusában mutatták be a hazai mozik, azóta VHS-en és DVD-n egyaránt megjelent. A film teljes változatát csupán a stábtagok visszaemlékezései és a rengeteg forgatási fotó alapján lehet rekonstruálni: sem a Cinecittàból ellopott tekercsek, sem a párizsi ősbemutató után kivágott jelenetek nem kerültek elő, noha az új évezredben a Salò több exkluzív DVD- és Blu-Ray-kiadásban is eljutott a közönséghez, vagyis lett volna már épp elég alkalom a korábban mellőzött képsorok nyilvánosságra hozatalára. 

PASOLINI A SALÒRÓL 

„A Salòval mindazokhoz fordulok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a Hatalmat azért, amit az emberi testtel művel: dologgá aljasítja, s ezáltal az embert megfosztja személyiségétől. A hatalom anarchiája ellen is szólok, mert a hatalomnál nincs anarchikusabb, mert a hatalom mindig azt teszi, amit akar, a végletekig önkényes, kizárólag saját szükségletei hajtják, más logikát nem tűr. Mindenki azt a hatalmat gyűlöli legjobban, amely leigázza. Én tehát különös hévvel gyűlölöm azt a hatalmat, amelytől most, 1975-ben szenvedek. Ez a hatalom olyan rettenetes eszközökkel manipulálja a testet, hogy még Hitlertől sincs mit irigyelnie.”

A CSELEKMÉNY 

A pokol tornáca (Ante Inferno) 

A történések időpontja és helyszíne: 1944–1945, Észak-Olaszország, a náci megszállás idején. Salòban, a Garda-tó partján fekvő, festői szépségű kisvárosban négy előkelő úr – a Herceg, a Bíró, a Püspök és az Elnök – megállapodást köt, amelyet egy Regulák feliratú füzet tartalmaz. Valahol vidéken, az országúton három fiú kerékpározik. Útjukat fegyveresek állják el. A fiúk menekülni próbálnak, a fegyveresek azonban elébük vágnak. Máshol is begyűjtések zajlanak. Egy fiatal fiút felfegyverzett katonák vezetnek keresztül egy téren, ahol egy holttest hever. A foglyot egy teherautóra teszik fel. Egy Claudio nevű fiút otthonról hurcolnak el. Az anyja egy sállal rohan utána, amelyet fia nyakába dob. Claudio elzavarja őt. Ezio elhurcolásának csak két játszadozó kisfiú a szemtanúja. Egyikőjük elköszön tőle, Ezio viszonozza a köszönést. A következő helyszín egy tágas palota egyik szobája, ahová négy felfegyverzett katona nyomul be: köztük van Claudio és Ezio is. A szobában négy jól öltözött fiatal nő várakozik. Claudio szó nélkül leköpi egyikőjüket, mire a nő arcul üti. A katonák ekkor kituszkolják őket a szobából egy másik helyiségbe, ahol a négy úr várakozik rájuk. Megtudjuk, hogy az ő lányaikról van szó. Megállapodnak abban, hogy ki melyiket veszi feleségül. A Herceg franciául ezeket mondja a barátainak: „Lányaink nem tudnak semmit arról, hogy milyen végzet vár rájuk. Rádiót hallgatnak, teát kortyolnak – nem tudják, hogy szabadságuk nincs többé.” Szavait az urak nevetéssel fogadják.

A fiú áldozatok kiválasztása következik, az első helyszín feltehetően az iménti palota egyik melléképülete. Az urak érkezésekor a felhajtó megparancsolja a fiúknak, hogy álljanak rendezett sorokba. A Püspök megkérdezi az első fiú nevét: Claudio Cicchetti. Ezt a nevet mindnyájan felírják egy cetlire, a papírt pedig beledobják abba az üvegedénybe, amelyet egyik emberük visz utánuk. A következő fiú neve Franco. A felhajtó elmondja, hogy őt egy lány segítségével sikerült csapdába csalni. A többiek nevetnek, Franco is halványan elmosolyodik. A Herceg érdeklődését a Franco mellett álló fiú, Sergio kelti fel. A Püspök javasolja, hogy vizsgálják meg mindkét fiút. A Herceg rájuk parancsol, hogy tolják le a nadrágjukat, és húzzák fel az ingüket. A mustra végeredményével nyilván tökéletesen elégedettek, hiszen a két fiú nevét tartalmazó cetlik is bekerülnek az üvegedénybe. A válogatás egy másik helyiségben folytatódik. Itt elsőként egy Lamberto Gobbi nevű fiún akad meg az urak szeme. Nem kerüli el a figyelmüket a göndör hajú Carlo Porro sem, aki szélesen mosolyog, valószínűleg tréfának gondolja az egész ceremóniát. Aztán Umberto Chessari következik. „Csak rá kell nézni: úriember” – jegyzi meg a felhajtó, aki két teljes hétig leste őt, míg sikerült elrabolnia. Újabb nevek hangzanak el. A következő jelölt egy szenvedélyesnek tűnő fiatalember, Tonna Ferruccio, aki egy „diverzáns” család sarja. Utána az urak a göndör hajú Tonino Orlando előtt állnak meg. A Bíró megjegyzi, hogy ismeri a fiút, két hosszú éve vár rá. Az idősebb Orlando szintén bíró, akárcsak ő. Tonino könnyes szemmel kér segítséget, a Bíró azonban nyugodt hangon közli vele: ne higgye, hogy ő fogja elvenni a szüzességét, majd az idő dönti el, kinek jut ez az élvezet. Az urak és a felhajtók nevetéssel fogadják ezeket a szavakat.

Az urak autóval érkeznek a következő helyszínre, ahol a lányok közül válogatnak. A szelekció itt már másképp zajlik: a női felhajtók választanak ki egy-egy lányt, és egyesével vezetik őket az urak elé. Az első asszony választottja Eva. Miután bevezette őt az urakhoz, vetkőztetni kezdi, hogy a lány bájait alaposan szemügyre lehessen venni. „Nézzék, micsoda szépség! Csodálatos fenék, szolid mell. Ezek a mellek egy nyomorult halottat is életre keltenek.” A Bíró arra utasítja, hogy hozzon egy másik lányt. Castelli asszony választottja következik, Albertina, akinek apja egy bolognai professzor. Az apácazárdából szöktették meg a lányt, ehhez két apácát kellett lefizetni. Megkérdezik tőle, vajon jobban fogja-e szeretni őket, mint az apácákat, mire Albertina azt feleli, még nem tudja. A Bíró megparancsolja Castelli asszonynak, hogy vetkőztesse le a lányt. Albertina elmosolyodik, kivillanó fogsorából hiányzik egy fog. A Herceg felfigyel erre a szépséghibára, és közelebb megy, hogy belenézzen a lány szájába. Castelli asszony mentegetőzik, hogy erről nem tudott, Albertina viszont csinos és szűz. A Herceg ridegen megparancsolja, hogy vigye el a lányt a szemük elől. A következő jelöltet, Renatát már teljesen meztelenül hozzák az urak elé. A felhajtónő elmondja, hogy akkor csaptak le a lányra, amikor az anyjával volt. Az asszonyt belelökték a folyóba: vízbe fulladt a lánya szeme láttára. Renata zokogva térdre borul. A négy úr izgatottan felegyenesedik, a fájdalom ilyen ösztönös megnyilvánulása izgatóan hat rájuk. 

Az urak és a kiválasztott foglyok egy gépkocsikonvojjal haladnak végcéljuk felé. Marzabotto határában, egy hídon járnak, amikor az egyik lassító teherautó platójáról váratlanul leugrik Tonna Ferruccio, és menekülni próbál. Átveti magát az alacsony híd korlátján, és a folyómeder mentén rohan előre. A katonák egyetlen géppisztolysorozattal leterítik. A konvoj megérkezik egy csodálatos kastélyba. Az urakat a lépcsőfeljáró alján négy elegáns dáma várja, egyikőjük Castelli asszony. A hölgyek megnyugtatják az urakat, hogy mindent gondosan előkészítettek. Mind a nyolcan felmennek a tornácra, a katonák pedig a kertben felsorakoztatják előttük a foglyokat. A Herceg közli velük, hogy senki nem tud arról, hol vannak, a külvilág számára ők már halottak. A Bíró ismerteti a regulákat: „18 órakor a társaság összegyűlik a nagyteremben, ahol az előadónők különböző történeteket mesélnek. Négyünknek megvan a joga ezt bármikor megszakítani. A történetek célja a vágy feltüzelése, ilyenkor minden megengedett. Vacsora után az urak átfáradnak az úgynevezett orgiákra. A nagyterem kellőképpen fűtött. Ilyenkor mindenki meztelen, egymás hegyén-hátán mindenki, van, aki a földön, a kövezeten hentereg, majd állatok módjára cserélnek, összevegyülnek, vért fertőznek, házasságot törnek, fajtalankodnak, szodomizálnak. Minden napnak ez a rendje.” A Herceg észreveszi, hogy az épület szélén megjelent a személyzet is. Utasítást ad, hogy kergessék el őket. Ezio odafut, és géppisztolysorozatot enged a levegőbe. A szolgák elfutnak, de előtte Ezio és a néger szolgálólány tekintete találkozik. A közjáték után folytatódik a regulák ismertetése. „Minden olyan férfinak, akit nővel tetten érnek, büntetésül levágják valamely végtagját, ha előzőleg nem kapott engedélyt a nevezett nő használatára. Bárminő vallásos cselekedet, bárki kövesse is el, halálbüntetést von maga után.”

A mániák köre 

A mesélők sorát Vaccari asszony nyitja. Elmeséli, hogy apácák közé született, anyja szolga volt. Egyik nap a nővére megkérdezte, hogy ismeri-e Gentile professzort. Elküldte hozzá, hogy a professzor olyasmit mutasson neki, amit neki már megmutatott. Előre figyelmeztette, hogy ne ijedjen meg, még pénzt is kap majd a végén. A professzor nem sokat teketóriázott a fiatal lányka láttán: elővette hatalmas farkát, és húzogatni kezdte. Elmondta, hogy hímtagját megmutatta már más hasonló korú kislányoknak is. Azt akarta, hogy a kislány elégítse ki őt a kezével. Az ejakulációt követően a lányt tetőtől talpig sperma borította. A Bíró ingerülten félbeszakítja a mesélést, mert nem tudott kellően felizgulni. Vaccari asszony úgy véli, hogy az előzetes útmutatásoknak megfelelően mesélt, és nem hagyott ki semmilyen fontos részletet. A Bíró azonban kijelenti, nem tudta meg, mekkora volt pontosan a professzor hímtagja, birizgálta-e a lány csiklóját, hozzádörzsölte-e a péniszét? Vaccari asszony megígéri, hogy a továbbiakban pontosabb lesz a részleteket illetően. Egy másik alkalommal akkor ment el a professzorhoz, amikor annak vendége volt, egy kollégája. A két koros férfi megitatott vele valamilyen folyadékot, és utána azt kívánták tőle, hogy vizeljen.

Az elhangzottaktól felizgult Püspök megragadja Claudiót, és magával rángatja a szomszéd helyiségbe. Néhány perc múlva dühösen visszatér, durván a földre löki a fiút, és szigorú büntetést kér neki. A többiek azt javasolják, hogy válasszon egy másik fiút, sőt Castelli asszony felajánlja, hogy majd ő kielégíti a férfit. A Püspök elutasítja az ajánlatokat, csak Claudio szigorú megbüntetéséhez ragaszkodik. A közjáték után Vaccari asszony folytatja visszataszító történetét. Közben a Bíró arra kényszeríti a mellette ülő Sergiót, hogy elégítse ki a kezével. Vaccari asszony hangosan megjegyzi, hogy annyira ügyetlen a fiú, mint aki még sosem látott faszt. Az egyik lány váratlanul felugrik, és az ablak felé fut, de a katonák megakadályozzák, hogy kivesse magát rajta. A vacsorát a négy úr lányai és egyben feleségei meztelenül szolgálják fel. Efisio elgáncsolja az egyik lányt, aki hasra esik. A fiatalember nem habozik, előveszi hatalmas hímtagját, és kíméletlenül behatol a szerencsétlen lány fenekébe. Giuseppe és Guido, a két másik testőr röhögve figyeli Efisio ténykedését, amely az Elnök érdeklődését is felkelti. Közelebb megy, hogy mindent alaposan megnézzen. Utána letolja a nadrágját, és körbejárva mutogatja az asztaltársaságnak csupasz alfelét, amelyről véleményt kér. Rinaldo, a negyedik testőr megjegyzi, hogy szép a segge. Az Elnök a dicséret hallatán letérdel a lány mellé, és arra kéri Efisiót, hogy most őt hágja meg. A testőr vigyorogva eleget tesz a kérésnek. A lánnyal ellentétben az Elnök átszellemült arccal élvezi az anális aktust. A Herceg egy hazafias dalt kezd énekelni. Egyre többen csatlakoznak hozzá, még a foglyok közül is ketten, Umberto és Rino. Vaccari asszony közben két katona segítségével egy próbabábut hoz be, hogy a fiatalok ezen tanulják meg, hogyan kell kézzel kielégíteni egy férfit. Már az első lány annyira ügyetlen, hogy Rinaldo durván félrelöki, és vigyorogva mutatja be a bábun, hogyan is kell ezt csinálni. 

Az egyik lány valahogy öngyilkos lett, elvágta a torkát. A létszám ezzel kiegyenlítődött: immár nyolc lány és nyolc fiú osztozik ugyanabban a sorsban. A holttest fölött az Elnök egy otromba viccet mond. Ezután Vaccari asszony egy újabb történet elmesélésébe kezd. Kilencévesen vitték el egy kuplerájba, ahol kurvát csináltak belőle. Nem ellenkezett, csak a fizetséget tartotta fontosnak. Első ügyfele egy kövér ember volt, Vaccari úr, aki először is alaposan megvizsgálta. A lány készségesen megmutatta a vagináját is, de az Vaccarit egyáltalán nem érdekelte. Helyette a kislány fenekével kezdett játszani, majd belehatolt. Az Elnök a mese közben térdére fekteti az előtte ülő leányt, felhúzza a szoknyáját, és simogatni kezdi a fenekét. Közben kijelenti, hogy szerinte a hátsó élvezeteknek való hódolás, bár sokan nem szeretik, jóval fontosabb, mint a másik, a hagyományos élvezet útja. Felteszi a kérdést, vajon hogyan állapítható meg egy fiú vagy egy lány hajlama. A Herceg szerint a megfelelő testrész izgatásával. Mind a négyen félrevonulnak egy másik szobába, ahol Vaccari asszony egy lányt, Guido pedig egy fiút kezd felizgatni. A várt eredmények hamarosan bekövetkeznek, így a négy úr kijelenti, hogy megvan az első pár: Sergio és Renata.

A fiatalokat egy rögtönzött szertartás keretében összeadják. A pár felöltözve vonul az urak elé, a koszorúslányok és -fiúk azonban meztelenek. A Herceg nem bírja türtőztetni magát: ölelgetni, csókolgatni és fogdosni kezdi az egybegyűlteket, előbb a lányokat, aztán a fiúkat. A mesélők és a katonák mosolyogva nézik a jelenetet, ám rövidesen ők kerülnek sorra. A kínosan pikáns közjáték után Sergio és Renata egybekelnek. Ezt követően a Herceg a katonák segítségével mindenkit durván kilökdös az ajtón, még a mesélőket is. Csupán az urak, Guido és az újdonsült pár maradnak a teremben. A fiatalokat meztelenre vetkőztetik, hogy a többiek szeme láttára szerelmeskedjenek. Sergio és Renata tétován engedelmeskednek. A behatolás azonban nem történik meg, erőszakkal szétválasztják őket: a Herceg Renata, az Elnök pedig Sergio testét akarja élvezni. A Bíró vágyait felszítja a térdelő Herceg magasba emelkedő feneke. Odamegy a barátjához, lehúzza róla a nadrágot, és meghágja előkelő bűntársát. Később az orgiák termében Vaccari asszony folytatja a mesélést. Asszonya egyszer egy olyan kuncsafthoz küldte, aki meztelenre vetkőztette, és azt kívánta tőle, hogy viselkedjen úgy, mint egy kutya. A furcsa kaland végén huszonöt ezer lírával lett gazdagabb. A történet elmondása közben a Püspök az egyik lánnyal félrevonul a mellékhelyiségbe. Azt parancsolja a szerencsétlen teremtésnek, hogy pisiljen, majd ő is vizelni kezd. Ezt követően Vaccari asszony történetén felizgulva arra kényszerítik a fiatalokat, hogy meztelenül négykézláb kúszva, mint a kutyák pitizzenek az ennivalóért, és a földről egyék meg azt. Az egyik fiú nem csahol elég lelkesen, mire a Bíró véresre korbácsolja. Utána gombostűt dugdos egy adag puliszkába, és azt megeteti az egyik lánnyal. Amikor Vaccari asszony belekezd Missiroli szerzetes mániájának elmesélésébe, a Herceg megcsókolja a mellette ülő meztelen fiút, Rinót, aki viszonozza a csókot.

A szar köre 

Maggi asszony következik a mesélésben. Mielőtt belekezdene az első történetbe, az Elnök megkéri, hogy mutassa meg az egybegyűlteknek csodálatos fenekét. Az asszony készséggel eleget tesz a kívánságnak. A tetszésnyilvánítások hatására kijelenti, hogy történetei is a hátsó testrésszel kapcsolatosak lesznek, ami remélhetően elnyeri majd az urak tetszését, különösen az Elnökét. Az első történet meghallgatása közben az Elnök a mellette ülő Rinaldo hatalmas hímtagját kezdi simogatni a nadrágon keresztül. Maggi asszony meséje arról szól, hogy egyszer a Madame-ja, Evola asszony egy olyan ügyfélhez küldte, aki hashajtót adott be neki. A kuncsaftot – egy öreg generálist – ezután le kellett vetkőztetni és bepelenkázni, mint egy csecsemőt. Miután végzett ezzel, Maggi asszonynak könnyítenie kellett magán. A generális utasította, hogy ujjait mártsa a friss ürülékbe, és azt etesse meg vele. Utána a pelenkájába élvezett. Az Elnök figyelmezteti Maggi asszonyt, hogy tőle a legjobb történeteket várja. Az asszony egyik kalandja Veronában esett meg egy idős nemessel. Az édesanya nem akarta elengedni oda a lányát, mire az végzett vele. A Herceg ekkor közbeszól, és megjegyzi, szerinte sem kell, hogy egy gyermek hálás legyen az anyjának, mert az valaha lefeküdt egy férfival, hiszen azért rögtön el is nyerte jutalmát. Annak idején maga a Herceg is végzett az anyjával, és mélységes gyönyört okozott neki, amikor az asszony végleg lehunyta a szemét.

A kegyetlen szavak hallatán Renata sírva fakad. Vaccari asszony tájékoztatja a társaságot, hogy Renata anyja a begyűjtés során meghalt, amikor meg akarta védelmezni a lányát. A Herceg izgalomba jön a fájdalom ilyen elemi erejű megnyilvánulása láttán. A lány térdre esve könyörög irgalomért, Istent emlegeti, amivel rögtön kivívja a Püspök haragját. A Bíró fel is jegyzi a füzetbe, hogy Isten nevének emlegetéséért Renatát majdan megfelelő büntetésben kell részesíteni. Addig azonban – amint azt a Herceg közli vele – még sok minden vár rá, és a könnyei nem hátráltatják fogva tartóit. A Herceg ezután mindenki szeme láttára letolja a nadrágját, és a szoba közepére szarik. Megparancsolja a meztelenre vetkőztetett lánynak, hogy egye meg az ürüléket. Kiskanalat nyom a kezébe, és eltorzult arccal üvölti, hogy egyen. A zokogó lány öklendezve engedelmeskedik. Maggi asszony méltatlankodva jegyzi meg, hogy Renata nem átallott jelenetet rendezni e különleges nyalánkság miatt. Az újabb történet közben az Elnök átsiet a másik szobába, ahol onanizálni kezd. Miután végzett, kikukkant az ajtón, és az elhangzott meséhez hozzáteszi, hogy ki kéne próbálni a romlott ételek és a hasmenés összefüggéseiről hallottakat. A többieknek nincs ellenére, hogy az Elnök kedvére tegyenek, ezért módosítanak a korábbi regulákon. 

Másnap reggel az Elnök ellenőrzi, hogy a foglyok vajon betartották-e az új előírásokat. A lányok szobájában mindegyik éjjeliedény üres, csupán az egyikben található széklet. A bűnt elkövető szerencsétlen teremtés hiába mentegetőzik, hogy a nekik adott ocsmány ételek miatt nem tudta visszatartani a székletét, az Elnök üvöltve kérdezi a nevét. Castelli asszony felvilágosítja, hogy Doris az elkövető neve, ő a legfegyelmezetlenebb lány. A fiúknál Carlo volt az, aki megszegte az új rendszabályt. Ráadásul előzékenyen felajánlja székletét az Elnöknek, hogy fogyassza egészséggel. Az Elnök rögtön látni akarja, hogy a pimasz fiú elkövette-e azt a szemtelenséget is, hogy kitörölte a fenekét. Mondani sem kéne, hogy ezekért a cselekedetekért Carlo neve is bekerül abba a füzetbe, amelyben a renitensek által elkövetett bűnöket tartják nyilván. A reggeli szemle után újabb esküvői ceremónia következik: ezúttal a Bíró házasodik össze a női ruhába öltöztetett Sergióval. Az esküvői lakomán ürüléket szolgálnak fel egy hatalmas edényből. Az urak és a mesélők jó étvággyal falatoznak, a fiatalok viszont undorral küszködve esznek. A Bíró valósággal beletömi a székletet Sergio szájába. Az Elnök arról akar meggyőződni, hogy Carlo vajon tényleg eszik-e, vagy csak imitálja az evést. Megparancsolja neki, hogy ujjaival húzza szét a száját, és mondja azt: „Nem tudok rizst enni”. A fiú engedelmeskedik, mire az Elnök így válaszol: „Akkor egyél szart!”

Maggi asszony folytatja a mesélést. Miután megölte az anyját, az élvezetek egész tárháza nyílt meg előtte. Egyszer egy haldoklóhoz ment, aki addig nem bírt meghalni, amíg búcsút nem vesz legnagyobb szenvedélyétől, a hátsó fertálytól. A férfi kioktatta, mit tegyen vele, ha már meghalt, majd játszadozni kezdett Maggi asszony tomporával, végül felszólította, hogy ürítse ki belei tartalmát. A mesétől felizgult Herceg egy lánnyal átvonul a másik szobába. Lefekszik a földre, és megparancsolja a lánynak, hogy vizeljen az arcába. Amikor visszatérnek a többiekhez, Maggi asszony éppen a húgáról mesél. A lánykának tizenöt éves korában azt mondta egy festő, hogy az övé a legszebb fenék. Az anekdota hallatán a Herceg azt javasolja, Maggi asszony szervezzen egy fenék-szépségversenyt a foglyok számára. A verseny előkészületei alatt mindenki a termen kívül várakozik. A Herceg kijelenti, hogy a szodómia jelenti az emberi faj halálát. A Püspök szerint van iszonyúbb is a szodómiánál: a kivégzések. A Herceg egyet is értene ezzel, de hozzáteszi, hogy a szodómiát újra és újra meg lehet ismételni, ám a Püspök szerint erre a kivégzések esetében is van mód.

Végre Maggi asszony beengedi a várakozókat a terembe, ahol az objektív döntés érdekében lekapcsolják a lámpákat. Mielőtt elkezdődne a verseny, a Püspök indítványozza, hogy a győztes jutalma legyen az azonnali kivégzés. Nincs ellenvetés. A döntés nem könnyű: a Püspök és a Bíró elfogadja a Herceg jelöltjét, az Elnök viszont mást választana. A többség akaratának természetesen az Elnök is aláveti magát, ugyanakkor azt kéri, jelöltjének hadd vehesse majd el ő a szüzességét. Az engedélyt megkapja. Felkapcsolják a villanyt, és kiderül, hogy a versenyt Franco nyerte. A testőrök azonnal lefogják, és Giuseppe pisztolyt szorít a halántékához. A fegyver azonban csak kattan egyet, de nem sül el. A Püspök cinikusan közli az áldozattal, hogy bolond, ha azt hitte, máris meghalhat. Százszor is kivégzik majd, az örökkévalóság végeztéig. Az orgiák termében Maggi asszony újabb mesébe kezd egy olyan férfiról, akinek az jelentette a legnagyobb élvezetet, ha halálra ítélt nők fenekében gyönyörködhetett székelés közben. Szerinte ugyanis az ilyen nők széklete a legzamatosabb.

A vér köre 

A Herceg, az Elnök és a Bíró női ruhát öltöttek magukra, mert egy újabb esküvői ceremóniára készülnek, ahol ők fognak oltár elé állni. Az esketést természetesen a Püspök végzi testőre, Guido segítségével. A terem ajtajában azonban a „hölgyek” megtorpannak, mert odabent gyászos hangulat uralkodik. A Herceg és a Bíró magán kívül üvöltözni kezd, vidámságot követelnek, miközben inkább a rettegést fokozzák. A feszült helyzet megoldására a Zongorista – aki ezúttal tangóharmonikán fog játszani – egy vidám jelenetet rögtönöz Vaccari asszony közreműködésével. Az improvizáció valóban mosolyra fakaszt mindenkit, kezdődhet a ceremónia. Az Elnök Rinaldóval, a Herceg Efisióval, a Bíró pedig Giuseppével köt házasságot. A segédi szerepkört ellátó Guido szertartás közben a Püspök alfelét markolássza. Később a Püspök szobájában szenvedélyesen meghágja a férfit. A szodomita aktus után szövetségüket csókkal is megpecsételik, majd Guido felöltözteti a Püspököt az előttük álló eseményekhez. A Püspök ezután átmegy a fiúk szobájába. Mindegyikük alszik, egyvalaki kivételével. Claudio tudni szeretné, mi történik velük másnap. A Püspök barátságosan beszél hozzá, mire a fiú elárulja, hogy az egyik lány, Graziella egy fényképet rejteget a párnája alatt. A Püspök azonnal átmegy a lányokhoz, felébreszti Graziellát, és a képet követeli tőle. A lány először nemet mond, de aztán odaadja a képet, amely egy jóképű fiút ábrázol, alighanem a kedvesét. Graziella kegyelmet kér a szabályok megszegése miatt, cserébe elárulja, mit művel egymással Eva és Antiniska. A két lány meztelenül ölelkezik egyikőjük ágyában. Ez igen súlyos bűn, a Püspök berohan a szobájukba, és fegyvert szegez Evára. A lány kegyelemért esdekel, és elmondja, hogy az egyik katona, Ezio titokban minden éjjel a néger cselédlánnyal hál. Felajánlja, hogy megmutatja a bűnösöket. Oda már a Herceg, a Bíró és az Elnök is a Püspökkel megy. Tetten érik a párt, amely a váratlan látogatók miatt szétválik. A rémült cselédlány egy szék mellé kuporodik. Az urak fegyvert emelnek Ezióra, aki felkel az ágyból, és fenyegetően felemeli a bal karját. A mozdulat láttán a fegyvert tartó karok egy pillanatra lehanyatlanak, de a Herceg végül mégis tüzel. A többiek követik a példáját. A cselédlány sem kerüli el a sorsát, a Herceg agyonlövi.

Eljött az ítélet napja. Umberto átállt a Hatalom oldalára: a katonák között állva gúnyolódik volt társain, és olyan mozdulatokat tesz, mintha lekaszabolná őket a puskájával. Megérkezik a négy úr. A Herceg felsorolja azoknak a nevét, akikre kék szalagot tesznek: mindnyájan tudják, ez mit jelent. A többiek engedelmeskedtek, ezért nekik megkegyelmeznek, és visszatérhetnek Salòba. A megjelölt áldozatok egyike, Carlo tudni szeretné, mi vár rájuk, a Herceg azonban ráförmed, hogy majd megtudja. Castelli asszony történetét már csak a kiváltságosak hallgatják, a halálra szánt áldozatok egy másik helyiségben egy szarral teli dézsában vagy amellett várják sorsukat. Az egyik lány kétségbeesetten ordítja, hogy engedjék őket szabadon, ám az őrzésükkel megbízott katonák ügyet sem vetnek rá, tovább játszanak. Az orgiák termében Castelli asszony egy olyan ügyfeléről mesél, akiről már korábban is volt szó. A negyven körüli férfi akkora hímtaggal büszkélkedhetett, mint egy csődör. Gazdag volt, kegyetlen és kőszívű. Milánó melletti házát kizárólag különleges élvezeteihez rendezte be. Egyszer összegyűjtött tizenöt kamaszlányt, tizenöt és tizenhét év közöttieket. Mindegyiket meztelenre vetkőztette, megvizsgálta őket, utána azt parancsolta nekik, hogy beleik tartalmát ürítsék a szájába. Ezt követően egy számot égetett a húsukba. Kinyitotta az ablakot, és farba rúgta az első lányt. A szerencsétlen teremtés átesett a párkányon, és egy sötét pincébe zuhant, ahol egy hóhér várt rá. Miután az összes lány hasonló módon a pincébe érkezett, a gazdag úr izgalma a tetőfokára hágott, de még nem élvezett el. Működésbe hozták a kínzóeszközöket. Az első szerkezet egy hatalmas kerék volt borotvaéles pengékkel, amelyek elevenen nyúzták meg az áldozatot. Egy másik lánynak patkányt tettek a vaginájába, majd bevarrták a nemi szervét. 

A mese után elkezdődnek a tényleges kínzások. A Herceg egy trónushoz hasonló székre ül az egyik ablak előtt, és egy távcsövön keresztül figyeli, mi történik az udvaron. A kínzásokhoz meztelenre vetkőzött Guido, Rinaldo, Efisio és Giuseppe lefogják Toninót, az Elnök pedig egy gyertyával égeti a fiú nemi szervét, és hátborzongató vigyorral élvezi az áldozat szenvedését. Utána a földre kötözött Renata következik, neki a mellbimbóját égeti. Ezalatt az orgiák termében a magányosan játszó zongoristanő hirtelen abbahagyja a játékot, és felsétál a szobájába. Kinyitja az ablakot, és kiül a párkányra. Hirtelen a szájához emeli a kezét, és kiugrik az ablakon. Holtan terül el a kövezeten. A kínzások folytatódnak: a következő áldozat Franco, akinek kivágják a nyelvét. A Herceg maga mellé hívja Umbertót, és belenyúl a fiú sliccébe, hogy ellenőrizze, felizgatja-e a látvány a fiatalembert. Az eredményt elégedetten nyugtázza. Az udvaron ezalatt Claudio, a katona hátulról megerőszakolja Suzyt. Amint végzett, a ruhátlan testőrök odafutnak, és pillanatokon belül felakasztják a megbecstelenített lányt. Az Elnökön a szemlélődés sora. Ő a távcsövön keresztül azt látja, amint Carlo szemét kikaparják egy késsel. Odahívja magához Umbertót, és egy viccet mond neki, melyen mindketten önfeledten kacagnak. Az udvaron közben a Bíró megerőszakolja az egyik földre kötözött áldozatot, miközben a testőrök a kínzóeszközökkel játszadoznak. Az egyik lányt megskalpolják. A következő szemlélődő a Bíró. Ő azt látja a távcsövön át, hogy a Püspök eltorzult arccal üvöltözik, majd megkorbácsolja a védekezésre képtelen áldozatokat. Utána az Elnökkel és a Herceggel kart karba öltve emelgetik a lábaikat, mint akik táncolnak. Később a Püspök többször Sergio mellkasához nyom egy tüzes vasat. A kastély egyik szobájában két katona üldögél. Egyikőjük, Claudio új állomást keres a rádión: a Carmina Burana gyászos hangulatú zenéje helyett helyett felcsendül egy hangulatos táncmelódia. Bár egyik fiú sem tud táncolni, mégis megpróbálkoznak vele. Tánc közben Claudio megkérdezi a társát, van-e barátnője. A válasz igen, a lányt Margheritának hívják. 

AZ IRODALMI MŰ 

A szadizmus névadója, Donatien Alphonse François de Sade márki (1740–1814) 1785-ben a Bastille börtönébe zárva írta a Szodoma 120 napja (Les cent-vingt journées de Sodome) című regényét. Íróeszközök csak nagyon szűkösen álltak a rendelkezésére, ráadásul attól félt, hogy provokatív írásait elkobozzák, ezért a Szodoma 120 napját apró betűkkel írta egy 12 méter hosszú pergamentekercsre. Néhány nappal a francia forradalom kitörése előtt, 1789. július 4-én a márkit átszállították a charentoni elmegyógyintézetbe. Miután a párizsi lázadók július 14-én megrohamozták a Bastille-t, De Sade azt hitte, regényének kézirata – melyet nem állt módjában Charentonba csempészni – megsemmisült. Később arról írt, hogy „véres könnyeket” hullajtott a Szodoma 120 napja megsemmisülése miatt. A mű azonban nem veszett el, mert a forradalmárok nem találták meg, és mivel a létezéséről sem tudtak, ezért nem is keresték. Nem egészen tisztázott, hogyan is került elő a pergamentekercs De Sade márki cellájának rejtekéből, és mi történt vele több mint száz éven át, míg végül a XX. század elején, 1904-ben váratlanul újra felbukkant, méghozzá nyomtatásban. A kiadás dr. Iwan Bloch (1872–1922) berlini bőrgyógyász nevéhez fűződik (dr. Eugène Dühren álnéven), aki úgy vélte, a regény tudományos jelentőségű, főleg az orvosok, a jogászok és az antropológusok számára. Szerinte a Szodoma 120 napja egyenértékű Krafft-Ebing Psychopathia Sexualis (1886) című művével, amely esettanulmányokat tartalmaz a szexuális viselkedés különböző formáira. Simone de Beauvoir feminista francia írónő Faut-il brûler Sade? (El kell égetnünk Sade-ot?) címmel 1955-ben egy esszét írt a márki védelmében. Ugyanis bármilyen hihetetlenül hangzik is manapság, abban az évben a francia hatóságok azt tervezték, hogy a Szodoma 120 napját és De Sade másik három, nyomtatásban megjelent művét megsemmisítik. A kiadót azonban egy évekig tartó perben végül felmentették, és a francia bíróság kimondta, hogy „Sade méltó arra, hogy írónak nevezzék”. Egy másik feminista írónő, Andrea Dworkin szerint viszont „gonosz pornográfiá”-ról van szó, melynek szerzője vitathatatlanul nőgyűlölő volt, hiszen a műben a férfi szereplők által elkövetett nemi erőszakok, kínzások és gyilkosságok áldozatai túlnyomórészt nők. Camille Paglia – még egy feminista – meglátása szerint a Szodoma 120 napja szatirikus válasz a felvilágosodás nagy filozófusa, Jean-Jacques Rousseau munkásságára, különösen arra a gondolatára, hogy az ember eredendően jó. A márki regénye egyértelműen utal Gilles de Rais (1404–1440) és Báthory Erzsébet (1560–1614) rémtetteire, melyeknek szintén tizenévesek estek áldozatául.

A cselekmény időpontja nincs pontosan meghatározva, de valószínűsíthető, hogy valamikor a harmincéves háború (1618–1648) idején játszódik. A helyszín az egyik főszereplő, Durcet úr igen nehezen megközelíthető kastélya Sillingben, egy hegy tetején. Ide vonul vissza segítőivel és áldozataival a négy libertinus: Blangis herceg és testvére, a Püspök, valamint Curval elnök és Durcet bankár. Négy kiöregedett prostituált szakmájuk legsikamlósabb emlékeit mesélik el, és ezek a történetek felszítják a libertinusok vágyait. Nyolc délceg fiatalember áll szolgálatukra, akiket kizárólag hatalmas hímvesszőjük alapján választottak ki a feladatra, közülük azonban csak négynek adott nevet a szerző. Az áldozatok húszan vannak, köztük az urak lányai is, akiket gyerekkoruk óta szexuálisan molesztáltak, valamint nyolc fiú és nyolc lány, mindnyájan 12 és 15 év közöttiek. Valamennyien feltűnően szépek és érintetlenek. Hamvasságuk egyfajta ellenpontja a négy csúf, idős szolgálólány. Az események november és március között zajlanak. Az első négy hónapban hallhatók a mesék: minden hónapban más-más prostituált mond történeteket, és havonta váltakoznak a témák is. November témája az egyszerű passziók, decemberé a kettős passziók, januáré a bűnös passziók, februáré pedig a gyilkos passziók. Márciust annak szentelik, hogy fokozatosan végezzenek azokkal az áldozataikkal, akik ekkor még életben vannak. A regénynek csupán az első része kidolgozott, a többi egyre vázlatosabb. Sade maga is utal arra, hogy mivel sem befejezni, sem újraolvasni nem tudta a szöveget, ezért számos hibát ejtett, ami részben a sok szereplőnek tudható be. A könyv végén, a március hónapról szóló vázlatban egy listát állított össze, amelyben részletezi, kiket áldoztak már fel, kikre milyen sors vár még, illetve milyen szempontok alapján kell majd a teljes művet átdolgozni.

A TÖRTÉNELMI HÁTTÉR 

1943. július 25-én Olaszországban a fasiszta nagytanács, a Gran Consiglio del Fascismo megvonta a bizalmat Benito Mussolinitől: tulajdonképpen leváltották mint vezért. Amikor a Duce felkereste III. Viktor Emánuelt, a király utasítást adott a letartóztatására, és átvette a hatalmat a hadsereg felett. Ezt követően parancsot adott Pietro Badoglio marsallnak, hogy alakítson egy új kormányt. A marsall feloszlatta a olasz Nemzeti Fasiszta Pártot. Szeptember 8-án megkötötték a fegyverszünetet a szövetségesekkel, mire válaszul német csapatok szállták meg Észak-Olaszországot. Német ejtőernyősök és SS-alakulatok Otto Skorzeny vezetésével szeptember 12-én kiszabadították Mussolinit a fogságból. A merész akció célja az volt, hogy Olaszországot továbbra is a tengelyhatalmak szövetségében tartsák. Adolf Hitler szeptember 23-án Benito Mussolinit ültette a sebtében kikiáltott bábállam, a Salòi Köztársaság élére. Az új fasiszta államot először csak Németország és Japán ismerte el, később a tengelyhatalmakhoz tartozó országok is: Bulgária, Finnország, Magyarország, Mandzsukuo, Horvátország, Franciaország, Románia és Szlovákia. Ezt követően néhány független állam szintén elismerte, mint például San Marino és Svájc, némi gondolkodás után pedig a Vatikán is. Mussolini természetesen újjászervezte a feloszlatott fasiszta pártot Köztársasági Fasiszta Párt néven. Az új olasz kormány első ülése a római német nagykövetségen volt. Mussolini ekkor még nem tért vissza Németországból, ezért Alessandro Pavolini helyettesítette. Mussolinit államelnöknek, a minisztertanács vezetőjének és külügyminiszternek nevezték ki. Első külpolitikai lépésként hadat üzentek az Olasz Királyságnak, amely nem ismerte el a Salòi Köztársaságot.

1943. szeptember 27-én az új kormány elfoglalta székhelyét a stratégiai fontosságú Salòban. A fasiszta köztársaság az egész Appennini-félszigetre igényt formált, valamint az olasz szigetekre is. Területe viszont csak a német csapatok által megszállt országrészre terjedt ki. A közigazgatást éppen ezért a német hadigépezet irányította. A szövetséges erők gyors előretörése miatt 1944-re már csak az északi területek képezték a Salòi Köztársaságot, de még ezeken a területeken is partizánháború és egyéb regionális mozgalmak bontakoztak ki. A Salòi Köztársaság átvette és bevezette a nürnbergi törvényeket, melyek 1943 előtt nem vonatkoztak az olasz zsidóságra. A bábállam a belpolitikában meglehetősen nagy szabadságot élvezett. Saját pénznemmel, postával, rádióval, bélyeggel, törvényhozással és bírósággal rendelkezett. A közintézményekben és az iskolákban kötelező lett az egyenruha. A Salòi Köztársaságot az olasz fasizmus jelképének tartják, mert sokkal kegyetlenebb volt, mint a kikiáltását megelőző fasiszta rendszer. Kíméletlenül üldözték az ellenzéket és a zsidókat, cenzúrázták a sajtót, sőt még azokkal a fasisztákkal szemben is felléptek, akik 1943 júliusában Mussolini ellen szavaztak a fasiszta nagytanácsban. Őket gyorsított eljárással golyó általi halálra ítélték.

Az egyre erősödő partizánmozgalom ellen mind a németek, mind a Salòi Köztársaság egységei küzdöttek, ám a fegyveres konfliktusokban általában a partizánok bizonyultak jobbaknak. Ellencsapásként a fasiszták korlátlan terror alatt tartották a civil lakosságot. 1944 őszén a német csapatok nagy offenzívát indítottak a Stella Rossa partizánegység ellen az Appenninekben. Az akció során 1830 embert gyilkoltak le, köztük 500 gyereket; 800 otthont romboltak le, továbbá számos templomot és iskolát. A kegyetlenkedésekkel sikerült felszámolni az ossolai partizánállamot. 1945 februárjában nagyszabású sztrájk kezdődött Liguriában, amely átterjedt Milánóra és Torinóra. A megmozdulásoknak köszönhetően összeomlott az állami közigazgatás. Márciusban a partizánok széles offenzívába kezdtek, amelyet egy április 18-án kezdődött országos sztrájk támogatott, és végül egész Észak-Itáliában felkelés tört ki. A partizánok még a szövetséges csapatok megérkezése előtt számos településről kiszorították a fasisztákat, így megkönnyítették a szövetségesek előretörését. 1945. április 25-e volt a Salòi Köztársaság utolsó napja. Mussolini elmenekült a szövetségesek elől, hogy Svájcon keresztül Németországba szökjön, de április 27-én a partizánok elfogták. Másnap kivégezték szeretőjével, Clara Petaccival együtt. Holttestüket fejjel lefelé felakasztva közszemlére tették más fasiszta vezetők tetemével egyetemben. 1945. április 29-én az olaszországi fasiszta erők kapituláltak, bár Triesztnél még május 5-én is harcok folytak. 

A FORGATÓKÖNYV 

A Szodoma 120 napja megfilmesítését a XX. század számos jeles rendezője tervezgette, például Luis Buñuel, de valamennyien meghátráltak a különösen nehéz feladat elől. Az 1970-es évek elején Pupi Avati, Claudio Masenza és Antonio Troisi hozzáláttak, hogy forgatókönyvet írjanak De Sade regényéből. Ehhez furcsamód épp Pasolini sikerfilmje, a Dekameron (1971) jelentette a legfőbb motivációt, mert az volt az eredeti elképzelés, hogy a Szodoma 120 napját Boccaccio stílusához közelítsék – végtére is mindkét műben javarészt szexuális színezetű történeteket mesélnek. Az Euro International Film vállalta a gyártást, a rendezésre Vittorio De Sistit szemelték ki. Hamarosan kiderült, hogy De Sade és Boccaccio összepárosítása reménytelen feladat, a fajsúlyos témához pedig De Sistinél jelentősebb rendezőre lenne szükség. Avati látta a Bűnös történetek (1973) című filmet, és úgy gondolta, annak rendezője, Sergio Citti alkalmasabb lenne a Szodoma 120 napja megvalósítására, mint Vittorio De Sisti. Cittinek viszont nem tetszett a trió által írt forgatókönyv, és mindenképpen ki akarta kérni jó barátja, Pier Paolo Pasolini tanácsát. Pasolini árnyaltabban látta a helyzetet. Úgy vélte, a témában vannak lehetőségek, de a felajánlott forgatókönyv valóban elfogadhatatlan. Immár ő tett ajánlatot Avatinak, hogy volna-e kedve új forgatókönyvet írni velük? A pályakezdő Avati számára kihagyhatatlan lehetőséget jelentett a közös munka a világhírű Pasolinivel, ezért igent mondott, és megvált korábbi munkatársaitól.

A munka javarészt Pasolini római otthonában, a via Eufrate 9. alatt zajlott. Avati visszaemlékezései szerint Pasolini hamar átvette az irányítást, ő és Citti pedig egyre inkább a hallgatóság szerepébe kényszerült. Citti olykor megkockáztatta, hogy véleményt mondjon Pasolini ötleteiről, sőt egyszer valamiről ki is jelentette, hogy szerinte az már „túl sok”, Pasolini azonban türelmesen kifejtette barátjának, hogy a kifogásolt elképzelés miért lesz a filmen hatásos. Avati bölcsebb volt, szinte meg sem szólalt, bár évekkel később bevallotta, ő Cittinél jóval többször gondolta azt, hogy ez már „túl sok” lesz. Pasolini azt javasolta Avatinak, hogy építsen be a forgatókönyvbe néhány verset is Baudelaire A romlás virágai című ciklusából. A svájci televíziónak adott korabeli interjújában Pasolini így nyilatkozott a közös munkáról: „A legfontosabb, amit a forgatókönyvhöz hozzátettem, az a dantei szerkezet, ami valószínűleg már De Sade koncepciójában is benne volt. Vagyis bugyrokra osztottam fel a forgatókönyvet, dantei vertikalitást és elrendezést adtam a történetnek. Csakhogy miközben dolgoztunk a forgatókönyvön, Sergio Citti fokról fokra kiábrándult belőle, mert egy másik ötlet ragadta őt meg, egy másik film ötlete, nekem viszont fokról fokra egyre jobban tetszett, és akkor szerettem bele végleg, amikor elért ez a megvilágosodás, vagyis az az ötletem támadt, hogy 1944-be és Salòba ültetem át De Sade történetét.” (Szó volt arról, hogy a Kalligram Kiadó jóvoltából magyar nyelven is megjelenik a Salò forgatókönyve, de jelen sorok írásáig erre nem került sor, így nem áll módomban a szkriptet összevetni a kész filmmel.) 

Még 1973-ban megszületett a forgatókönyv, de mire elkészült, az Euro International Film válságba került, és a projektet ejtették. Két évvel később Avati a La Carbonara étteremben vacsorázott a producerével, Giuseppe Bertoluccival, amikor észrevette, hogy az egyik asztalnál Pasolini ül Laura Bettivel: a színésznő mindkettőjüknek közeli barátja volt. Pasolini elmesélte, hogy éppen nemrégiben adta fel a Szent Pálról szóló filmtervét, noha már a főszereplőt is kiszemelte Marlon Brando személyében. (Eredetileg Orson Wellesre gondolt.) Avati megkérdezte, miért nem forgatja le a Szodoma 120 napját? Pasolini producere, Alberto Grimaldi megszerezte a jogokat az Euro International Filmtől, és tekintélyes összeget ajánlott fel Avatinak, ha lemond arról, hogy nevét feltüntessék a stáblistán. Avati elfogadta az ajánlatot, és igazán nem járt rosszul. Részben azért, mert munkáját korábban az Euro International Film már kifizette, másrészt úgy gondolta, egyébként sem éri méltánytalanság, hiszen a szkript ebben a formájában sokkal inkább viselte magán Pasolini keze nyomát, mint az övét. Mint utólag kiderült, Pasolini a forgatás előtt további változtatásokat eszközölt, hogy még jobban kihangsúlyozza a társadalmi-politikai metaforát. Valószínűleg ennek a törekvésnek köszönhető, hogy például a regénnyel ellentétben a négy úrnak nincsen neve, csupán társadalmi pozíciójuk különbözteti meg őket. Avati soha nem nézte meg a Salòt, mert a film Pasolini szörnyű halálára emlékeztette. Szép emlékei vannak viszont a közös munkáról, Pasolini egy-egy gesztusáról, mosolyáról, édesanyja iránti szeretetéről, Susanna Pasolini főztjéről. (Internetes források úgy tudják, hogy a forgatókönyvírás korai fázisában Maurizio Costanzo is részt vett, közreműködésének részleteiről azonban nem találtam információkat.) 

A SZEREPLŐK 

Pasolini a szokásos színészválasztási módszereivel válogatta a Salò szereplőit. A fontosabb szerepekre megpróbált képzett színészeket szerződtetni, de lényeges szempont volt az is, hogy a kiválasztott szereplő külseje tükrözze az adott szerep legfőbb jellegzetességeit. Erre kiváló példa az Elnököt alakító Aldo Valletti, akinek külseje egyszerre nevetséges, szánalmas és ijesztő: bizonyos vélemények szerint személye esszenciálisan fejezi ki a film lényegét. Vallettit addig inkább csak statisztaként foglalkoztatták az olasz filmiparban. Pasolini úgy nyilatkozott róla, hogy „húszéves pályafutása alatt egyetlen sornyi szöveget sem kapott”. Más kérdés, hogy erre igazából Pasolini sem adott neki lehetőséget, mivel Valletti hangját Marco Bellocchio filmrendezővel szinkronizáltatta. A Püspököt Giorgio Cataldi játszotta, akivel Pasolini A csóró (1961) forgatásának időszakában barátkozott össze: ő a filmben Giorgio Caproni költő és irodalomkritikus hangján szólal meg. A Bírót Uberto Paolo Quintavalle író alakította, akinek keresztnevét számos forrásban (például az IMDb-n is) tévesen Umbertónak írják. (A stáblistán Umberto P. Quintavalle néven szerepel.) A négy úr közül Pasolini csupán a Herceg szerepére szerződtetett hivatásos színészt Paolo Bonacelli személyében, aki később olyan botrányfilmekben is játszott, mint az Éjféli expressz (1978) és a Caligula (1979). Bonacelli, miután elolvasta a forgatókönyvet, úgy gondolta, hogy a Salò mindenképpen nagy film lesz, ezért azonnal elvállalta a szerepet. Évek múlva Nico Naldini, Pasolini unokatestvére elmondta neki, hogy a rendező további közös munkákat tervezett Bonacellivel, aki így nyilatkozott erről: „Az lehettem volna neki, mint Mastroianni Fellininek”. A l'Unitá olasz baloldali napilap 2009. március 25-i száma szerint a Salòban Giancarlo Vigorelli író és újságíró szinkronizálta Bonacellit. Valószínű azonban, hogy a lap téved, hiszen eltévesztette azt is, hogy Marco Bellocchio kit szinkronizált a filmben. Sokkal hihetőbb, hogy Vigorelli nem a hivatásos színész Bonacellit, hanem az amatőr Quintavalle hangját szinkronizálta. 

A négy női főszerepet kivétel nélkül hivatásos színésznők játszották. A legnagyobb név a Castelli asszonyt megformáló Caterina Boratto volt, akinek életútját nagy szerelmek és nagy tragédiák kísérték. Karrierje az 1930-as években indult, de csak az 1960-as évektől bontakozott ki igazán. A pletykák szerint egy időben Federico Fellini szeretője volt, a Maestro a Nyolc és fél (1963) és a Júlia és a szellemek (1965) című alkotásában szerepeltette. Maggi asszony szerepét Elsa De Giorgi írónő és színésznő vállalta, aki az 1950-es években Italo Calvino íróval folytatott viszonyának köszönhetően gyakori pletykatéma volt Olaszországban. Színésznőként De Giorgi a filmezés helyett inkább a színházi munkát részesítette előnyben. A Salò egyébként nem az első közös filmje volt Pasolinivel: 1963-ban a producer feleségének villanásnyi szerepét játszotta A túróban. Hélène Surgère (Vaccari asszony) és Sonia Saviange (a zongorista) francia színésznőkre Pasolini a Femmes femmes (1974) című filmben figyelt fel: Paul Vecchiali alkotását Velencében látta, véleménye szerint a két színésznő „fenséges” volt benne. Kevésbé közismert tény, hogy Pasolini a Salòban megidézte a Femmes femmes egyik jelenetét: az a mulatságos közjáték, amelyet a két színésznő „A vér köré”-t bevezető esküvői epizódban előad, valójában Vecchiali filmjéből származik. 

De Sade márki regényében kizárólag hímvesszőjük hatalmas mérete alapján válogatták ki a négy úr segítőit, a „baszók”-at, akik nem csupán az áldozatok kínzásában és megerőszakolásában vesznek részt, hanem ha kell, a négy úr szexuális igényeit is kielégítik. A filmben afféle testőri és hóhérsegédi szerepkört töltenek be. Efisio az egyik jelenetben análisan megerőszakolja Lianát, majd a látványtól felizgult Elnököt is meghágja annak kérésére. Az Elnök később az egyik történet hallgatása közben a mellette ülő Rinaldo hatalmas hímtagját kezdi simogatni a fiatalember nadrágján keresztül. A legkínosabb jelenetek Guidónak jutottak, aki Sergio férfiúi mivoltát azzal ellenőrzi, hogy kezével ingerli a fiú hímvesszőjét egészen az ejakulációig. Az utolsó esküvői jelenetben a Püspök alfelét markolássza, rögtön utána az látható, amint meztelenül meghágja a középkorú férfit, végül forró csókkal búcsúzik tőle. Pasolini filmjében a hímtag átlagon felüli mérete – De Sade-dal ellentétben – valószínűleg nem volt a (szereplő)válogatás szempontja, mert amikor a fiatalemberek „A vér köré”-ben meztelenül láthatók, gyanítható, hogy valójában műpéniszt viselnek. A négy amatőr színész – Guido Galletti, Efisio Etzi, Rinaldo Missaglia, Giuseppe Patruno – közül csupán Patruno az, aki az IMDb szerint korábban már filmezett: 1965-ben játszott a Le avventure di Laura Storm és a Questa sera parla Mark Twain című tévésorozatok egy-egy epizódjában, 1973-ban pedig Tony szerepét alakította a La ragazza di Via Condotti című olasz–spanyol–francia bűnügyi filmben. Rinaldo Missaglia teherautó-sofőr volt, Efisio Etzi cipész és eladó egy ingüzletben, Guido Galletti pedig 1972 és 1981 között félnehézsúlyú bokszoló. A perverz hatalmasságok lányainak szerepére Pasolini modellek közül választott színésznőket, mert a meztelen jelenetek miatt fontos volt, hogy a lányok teste egyrészt hibátlan legyen, másrészt ne érezzék magukat feszélyezve a kamera előtt. Tatiana Mogilansky, Susanna Radaelli, Giuliana Orlandi és Liana Acquaviva tökéletesen megfeleltek ezeknek a kritériumoknak. Négyük közül Susanna Radaelli karrierje alakult a legszerencsésebben. Igaz, nem filmszínésznőként, hanem eredeti szakmájában maradva modellként és divattervezőként. Hosszabb ideje az Egyesült Államokban él, ahol 2009-ben ismét kapcsolatba került a filmvilággal: a The Lockhavens című családi komédia egyik executive producere volt.

A fiú és lány áldozatok kiválasztásában szintén kiemelt szempontnak számított az előnyös külső, illetve az, hogy a fiatalok vállalják a meztelen szereplést. Mivel többségük akkor még nem volt nagykorú, ezért szerepeltetésükhöz szüleik beleegyezésére is szükség volt. (Egyes stábtagok visszaemlékezései szerint viszont a fiatalok kiskorúakat játszottak ugyan, de a forgatás idején jogilag már mindnyájan nagykorúak voltak.) A korabeli fotók tanúsága szerint rengeteg fiatal fiú jelentkezett a szereplőválogatásra, óriási tömeg tolongott a Cinecittà előtt, állítólag még rendőri közbeavatkozásra is szükség volt. A kiválasztott fiúk és lányok közül kevesen rendelkeztek színészi tapasztalatokkal, noha erre itt kivételesen nagyobb szükség lett volna, mint a korábbi Pasolini-filmekben. Pasolini ugyanis a neorealista rendezőkkel ellentétben általában nem várt el profi színjátszást az amatőr szereplőktől, ebben a filmjében viszont az amatőröktől is igényelte a pontos szövegtudást és az átélést. A lányok közül Renata Moar egy évvel korábban szerepelt Massimo Dallamano A rendőrség segítséget kér (1974) című bűnügyi filmjében. Antiniska Nemour szintén 1974-ben kezdett filmezni, az NSZK-ból érkezett Dorit Henke mögött pedig akkor már több szexfilm is állt. Olga Andreis egy hét után szerette volna felbontani a szerződését, de végül mégsem tette meg. Visszaemlékezései szerint Pasolini érzékeny, figyelmes, tisztelettudó és művelt férfi volt, őszintén megsiratta, amikor meggyilkolták. Szó volt arról, hogy Andreis Pasolini következő filmjében is játszani fog. A fiúk közül ketten filmeztek korábban is. Antonio Orlando 1974-ben állt először a kamerák elé Pasquale Squitieri I guappi című bűnügyi drámájában. Ő volt az egyetlen a Salò tizenéves szereplői közül, aki egészen 1987-ig viszonylag folyamatosan filmezett. Egyes források szerint családi okokból vonult vissza, más források úgy tudják, 1988-ban közlekedési balesetben elhunyt. Franco Merlit maga Pasolini fedezte fel 1973-ban, és rábízta Az Ezeregyéjszaka virágai férfi főszerepét. Két tulajdonság játszott ebben döntő szerepet: Franco természetes ártatlansága és fesztelensége, amelyek a meztelen jelenetekben ragyogóan érvényesültek. Erre a két tulajdonságra a Salòban is nagy szükség volt. A fiúk közül Sergio Fascetti sorsa alakult a legtragikusabban: kábítószerfüggővé vált, és 1992-ben, 33 éves korában túladagolásban elhunyt. Azóta sajnos nincs köztünk Lamberto Book (a megkorbácsolt fiú; 1959–200?), Giuliana Melis (?–2016) és Susanna Radaelli (1958–2021) sem.  

A fiatalok többsége saját keresztnevén szerepelt a filmben, sőt voltak, akik teljes polgári nevükön játszották a szerepüket, mint például Claudio Cicchetti, Antonio (Tonino) Orlando és Umberto Chessari. Néhányan viszont nem a saját keresztnevüket használták: Bruno Musso (Carlo), Gaspare Di Jenno (Rino), Marco Lucantoni (Tonna Ferruccio), Dorit Henke (Doris), Olga Andreis (Eva) és Faridah Malik (Fatma). A remélt hírnév helyett a Salò állítólag inkább hírhedtté tette a fiatalokat, kiknek többsége eltűnt az ismeretlenségben, és soha nem volt hajlandó nyilatkozni a forgatáson szerzett tapasztalatairól. Ez azért is meglepő fordulat, mert a visszaemlékezők szerint a munka kifejezetten jó hangulatban zajlott. A néger cselédlányt Ines Pellegrini formálta meg, aki szintén főszerepet játszott Pasolini előző filmjében, Az Ezeregyéjszaka virágaiban, akárcsak Franco Merli. Hogy a Salòban mindketten áldozatokká váltak, az szimbolikus kifejezése annak, hogy Pasolini végleg leszámolt az ártatlan szexualitás illúziójával, amely Az Élet trilógiája filmjeit jellemezte. A néger cselédlány és a kaukázusi fajhoz tartozó Ezio szeretkezése egyes értelmezések szerint Mussolini 1935-ös etiópiai hódító hadjáratának szexuális szimbóluma. (Pellegrini Eritreából származik, amely ország ugyanabban a hadjáratban került olasz fennhatóság alá.) A pletykák viszont arról szóltak, hogy a valóságban a jóképű Ezio magával Pasolinivel folytatott viszonyt. A híreszteléseket egy évekkel későbbi interjúban közvetve maga Ezio is megerősítette. Paolo Bonacelli visszaemlékezései szerint a forgatás ideje alatt Pasolini esténként mindig az éppen aktuális kedvencével vonult vissza szállodai szobájába. Neveket nem említett, de meghatározásai alapján egyértelműen beazonosítható Franco Merli („a fiú, aki a »legszebb fenék« verseny győztese volt”) és Ezio Manni („a katona, aki felemelt kézzel hal meg”). Ezio egyébként 1971-ben ismerkedett meg Pasolinivel, és már akkor viszonya is volt vele.

Röviden érdemes kitérni azokra is, akik nem szerepelnek a filmben, vagyis Pasolini közeli színész barátaira: Franco Cittire, Ninetto Davolira és Laura Bettire. Davoli évek múlva azt állította, azért nem játszott a Salòban, mert nem akadt neki való szerep: „Az én ábrázatommal se hóhért, se áldozatot nem játszhattam.” Tény, hogy Ninetto túl fiatal volt a perverz uraságok valamelyikének szerepére, és túl öreg ahhoz, hogy tizenéves áldozatot játsszon. Valamelyik katonát azonban akár a külseje, akár a kora alapján eljátszhatta volna: Davoli a Salò forgatása idején huszonhat éves volt, míg az egyik testőrt játszó Giuseppe Patruno már a huszonkilencedik életévét is betöltötte. A kollaboráns katonák egyike, Claudio Troccoli meglepően hasonlított a tizenéves Ninettóra, vagyis nem kielégítő az a magyarázat, hogy nem akadt megfelelő szerep Davoli számára. (Mellesleg Troccoli testvére, Anna is játszott a filmben, méghozzá azt a lányt, aki öngyilkos lesz.) Ugyanez vonatkozik Cittire és Bettire is. Citti minden további nélkül eljátszhatta volna a Püspököt, sőt akár a Bírót is. Vaccari asszony szerepe pedig igen testhezálló lett volna Laura Betti számára: aligha véletlen, hogy az olasz változatban végül ő szinkronizálta a figurát játszó Hélène Surgère francia színésznőt. Bennfentesek tudni vélik, hogy az előrelátó Pasolini sejtette, mekkora vihart fog kavarni a Salò, ezért meg akarta kímélni a legjobb barátait a médiacirkusztól, valamint a várható (és valóban bekövetkezett) jogi procedúrától. Az olasz és az angol Wikipédia úgy tudja, Pasolini eredetileg mindhárom kedvencét szerepeltetni akarta a filmben. Davoli valóban azt a kollaboráns katonát játszotta volna, akit aztán Claudio Troccoli személyesített meg, Betti pedig Vaccari asszonyt, ahogy magam is ezt a szerepet osztottam volna rá. A művésznő viszont épp akkor Bertolucci eposzában, a Huszadik században szerepelt, és ezért nem tudta vállalni Pasolini filmjét. Davoli mellőzésének tényleges oka nem ismeretes, ahogyan Cittié sem, akinek állítólag – feltételezéseimmel ellentétben – nem az egyik főszerep, hanem az egyik hóhérsegéd szerepe jutott volna. Az új évezredben Ninetto Davoli így emlékezett vissza a forgatásra, melyen vendégként vett részt: „Pier Paolo szinte szórakozott a forgatás alatt, de közben beletette a filmbe a nyers és meztelen igazságot. Nagyon keményen és határozottan dolgozott, és ennek az eltökéltségnek akkor láttuk igazán a hatását, amikor elkészült a film. Csodálatos film lett. Csodálatos, ahogy fényképezve van, és ahogyan hat. Ismétlem, én láttam őt a forgatás közben is, és lenyűgöző volt, aztán a filmet is megnéztem, és az is lenyűgözött. Nagyon erős, nagyon kemény, de gyönyörű az egész. Mestermű, nincs rá jobb szó.”

A DÍSZLET 

Dante Ferretti, háromszoros Oscar-díjas díszlettervező 1964-ben kezdett dolgozni Pasolinivel, első önálló díszlettervezői megbízása a Médea (1969) volt. Utolsó közös munkájuk, a Salò helyszíneit együtt keresték. Elmentek Mantovába, és egy autóban ülve szemügyre vették a vidéki házakat. Bementek az egyikbe, ahol Pasolini kijelentette: „Itt csinálhatnánk valamit.” Ferretti elcsodálkozott, hiszen az öreg parasztház tele volt szalmával és mindenféle lomokkal. Pasolininek viszont tetszett a hely, és megállapodott a tulajdonossal. Itt vették fel a bevezető jeleneteket, amikor a négy úr kiválogatja a fiatal áldozatokat. A film belső jeleneteinek javát a Villa Riesenfeldben forgatták, szintén Mantovában. Ferretti a díszleteket Mario Sironi (1885–1961) olasz modernista művész stílusában képzelte el. Szándékosan idézte a fasiszta „deco” stílust a hatalmas tükrökkel és kandeláberekkel, melyek tudatosan keltenek fallikus képzeteket. A szőnyegeket és bútorokat illetően az 1930-as, 1940-es évek francia divatját követte. Kiemelt szerepet szánt a színeknek, különösen a piros azon árnyalatának, amelyet „fasiszta piros”-nak szoktak nevezni, és amely a Mussolini-féle Foro Italico stadionban figyelhető meg. Használta azonban az úgynevezett „pompeji vörös” színt is.

Fontos díszletelemnek számítottak a hatalmas falfestmények is, amelyeket a fasizmus korában valószínűleg cenzúráztak volna. Ezeket a képeket Fernand Léger (1881–1955) francia képzőművész stílusában festette meg Italo Tomassi (1910–1990). Ugyanakkor Pasolini arra törekedett, hogy maga a film is úgy hasson, mintha festmény lenne. Ferretti eleinte nem értette, erre miért van szükség. Pasolini elmagyarázta, hogy a festmények esszenciálisan sűrítik magukba az adott téma lényegét, ezért szimbólumként remekül használhatók. A stáb a külső felvételeket Salòban, Bolognában és Marzabottóban vette fel, a kínzási jeleneteket azonban a római Cinecittà stúdióiban rögzítették. Ferretti két nappal Pasolini halála után tekintette meg a filmet, amelyet már a tragédia miatt is fájdalmas volt látnia. Felidéződött benne a forgatás hangulata, a filmbéli erőszak viszont Pasolini halálának erőszakosságára emlékeztette. Soha nem nézte meg újra a Salòt, csak képeket látott belőle. Mindentől távol akart maradni, ami Pasolini szörnyű halálára emlékeztette, de érzelmileg természetesen nem akart elszakadni a rendezőtől. Állítása szerint talán egyszer ismét rászánja magát arra, hogy megint megnézze a filmet. 

A ZENE 

A Salònak nincs önálló kísérőzenéje, Ennio Morricone csupán zenei konzultáns volt, akárcsak Az Élet trilógiája első két része esetében. Általában mégis úgy tartják, hogy a főcímzenét Morricone komponálta, holott az valójában Franco Ansaldo szerzeménye, a Son tanto triste, amelyhez Alfredo Bracchi írt szöveget. A Salòban az instrumentális változat hallható, amelyet Morricone zenekara játszik. Évekkel később olyan CD-k jelentek meg, amelyekre Morricone szerzeményeként került fel az Addio a Pier Paolo Pasolini című tétel, amely valójában a Son tanto triste instrumentális változata. A filmben a zongoristanő előadásában két Chopin-szerzemény csendül fel: a c-moll prelűd és az e-moll prelűd. Ezeket a zenedarabokat valójában nem a szerepet alakító Sonia Saviange, hanem Arnaldo Graziosi (1913–1997) zongoraművész játszotta. Az Élet egyébként sajnos utánozta a filmművészetet, Graziosi ugyanis 1997-ben öngyilkos lett, kiugrott egy ablakon, akárcsak a filmbéli zongoristanő. (Tíz évvel korábban, 1987-ben Sonia Saviange is öngyilkosságot követett el.) „A vér köre” kivégzési képsorait Carl Orff népszerű zeneműve, a Carmina Burana (1935–1936) egyik részlete, a gregorián jellegű Veris Leta Facies festi alá. 

(Folyt. köv.)