Antiniska (Antinisca) Nemour (Olaszország, Milánó, 1957. május 31.) olasz színésznő és aktmodell tizenéves korában került a szórakoztatóiparba. Nem rendelkezett semmilyen számottevő színészi előképzettséggel, hamvas szépségén kívül nemigen tudott mit kamatoztatni ebben a szakmában, ezért elsősorban erotikus színezetű produkciókban foglalkoztatták, melyekben gyakran kellett vetkőznie. Három hírhedt filmben is szerepelt: Carlo Lizzani Storie di vita e malavita (1974) című drámájában, amely a fiatalkorúak prostitúciójáról szól, Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című sokkoló alkotásában, valamint az ún. nazisploitation irányzat egyik legvitatottabb opuszában, amely A Harmadik Birodalom utolsó orgiája (1977) címmel ismert. 1979-ben filmezett utoljára, ámbár egyes források szerint egy 1983-as pornófilmben is a felvevőgép elé állt. Filmkarrierje időszakában természetesen a férfimagazinok számára is fotózták: aktjait közölte például az olasz Playboy (1977. szeptember) és a szintén olasz Playmen (1978. május). A Portobello című népszerű tévéműsor egyik háziasszonyaként évekig láthatták a nézők. Egy 2005-ös dokumentumfilmben úgy nyilatkozott, hogy a filmvilágból való visszavonulása után egy bolognai kórházban kapott munkát, kollégáinak azonban nem mondta el, hogy játszott a Salòban is, noha paradox módon filmográfiájának éppen ez a legjelentősebb tétele.
KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
A Pasolini-filmek fiatal szereplőiről szóló életrajzokat gyakran vagyok kénytelen olyasféle szófordulatokkal kezdeni, hogy az illető „életéről a világhálón szinte semmilyen információ nem található”. Sajnos ez a helyzet Antiniska Nemour esetében is. Nem túl hosszú és nem igazán látványos karrierje 1974-ben kezdődött, amikor szerepet kapott Franco Nucci Il giudice e la minorenne című erotikus drámájában. A történet egy középkorú bíróról (Chris Avram) szól, akinek egy nemi erőszak ügyében kell ítélkeznie. Egy vízvezeték-szerelőt egy fiatal lány megerőszakolásával vádolnak, a gyanúsított azonban azzal védekezik, hogy valójában az áldozat volt az, aki kezdeményezett. Mint a legtöbb átlagember, eleinte a bíró sem akar elhinni egy ilyen képtelenül hangzó védekezést, mígnem tulajdon családjában találkozik az erkölcsi züllöttség példáival. Feleségét a hetvenes évek kedvelt erotikus sztárja, Susan Scott (igazi neve: Nieves Navarro), lányukat Antiniska Nemour játszotta. Carlo Lizzani eredetileg dokumentumfilmnek szánta a fiatalkorúak prostitúciójáról szóló Storie di vita e malavita (1974) című alkotását, végül azonban úgy döntött, hogy a megrázó történeteket javarészt amatőr színészekkel játszatja el. Ezek egyike volt Antiniska. Egyes országokban a bemutatott verzió hardcore képsorokat is tartalmazott, melyeket a társ-forgatókönyvíró Mino Giarda forgatott. Lizzani tiltakozott a pornográf betétek ellen, felhasználásukat azonban csak az olasz változatban tudta megakadályozni.
Salò, avagy Szodoma 120 napja
Pasolini egy modellkatalógusban figyelt fel Antiniska fotójára, és ennek alapján őt is kiválasztotta leghírhedtebb filmje, a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) szereplői közé. Mint a fiatal (és javarészt amatőr) színészek többsége, Antiniska is a saját keresztnevén szerepelt. Az általa játszott lánynak a hivatalos változatban nincs kiemelt szerepe, mint például Renatának vagy Dorisnak. Annyit tudunk meg róla, hogy titokban leszbikus viszonyt folytat Evával, ám kapcsolatukat az egyik lány, Graziella elárulja a Püspöknek. Hogy elkerüljék a rájuk váró szörnyű sorsot, Eva a néger cselédlányt és a fiatal katonát, Eziót árulja el. Az árulás sem menti meg azonban Eva és Antiniska életét. Antiniska a kínzási jelenetekben nem látható, és bár később hajlandó volt nyilatkozni a forgatásról, saját filmbeli sorsáról nem árult el részleteket. Nem tudni, hogyan kínozták meg, és haláláról csak annyit mondott, hogy belefulladt egy vödörbe. Hogy abban víz vagy ürülék volt-e, arról nem beszélt. Egyes feltételezések szerint kivégzése előtt őt is a földhöz kötözték, és megerőszakolták: az egyik ilyen jelenetről készült forgatási fotón őt vélték felismerni a film internetes rajongói. Antiniska harminc évvel később arról beszélt, hogy a forgatáson különleges hangulat uralkodott, amely az idő múlásával egyre inkább emlékeztetett arra a helyzetre, amelyben a filmbeli áldozatok lehettek. Szerinte a fiatalok valóban ijesztőnek találták a perverz urakat játszó színészeket.
Arról is nyilatkozott, hogy Pasolini eleinte nem nagyon törődött velük, és ő ezt egyszer szóvá is tette a rendező szinte állandóan jelen lévő barátjának (Ninetto Davolinak?). Nem gondolta, hogy szavainak bármilyen hatása lesz, ám másnap Pasolini meghívta ebédre, és elbeszélgetett vele a fiatalok problémáiról és az abortuszról, amely akkoriban élénk vitákat váltott ki Olaszországban. Antiniska ekkor értette meg, hogy Pasolini valójában odafigyel rájuk, csupán a film érdekében tart némi távolságot tőlük. Elmondta, hogy nem kaptak forgatókönyvet, mindig a jelenetek előtt tudták meg, hogy éppen mi következik. A rendező ezzel a módszerrel azt akarta elérni, hogy a komolyabb színészi tapasztalatokkal nem rendelkező szereplőinek minél természetesebbek legyenek a reakcióik. Mindazonáltal voltak dolgok, melyeket a fiatalok felháborodással fogadtak, és bizonyos esetekben Pasolini hajlandó is volt változtatni az elképzelésein. Antiniska szerint Pasolini tulajdonképpen apafigurát jelentett számukra. Visszaemlékezéseivel ha nem is szándékosan, de cáfolta a stábtagok azon nyilatkozatait, melyek szerint alapvetően oldott és vidám légkör uralta a forgatást. Természetesen testi-lelki terror csak a filmben volt, nem a valóságban, ennek ellenére időnként támadt némi feszültség, voltak kínos jelenetek és kiborulások. És ez valószínűleg tényleg így lehetett, hiszen a többi fiatal szereplő közül később senki nem volt hajlandó a Salòról beszélni még évtizedek múlva sem.
Újabb filmek
Gianfranco Baldanello filmje, a Quella provincia maliziosa (1975) unalomig ismert alaphelyzetre épül: a gazdag apa (Gianluigi Chirizzi) ellenzi fiacskája, Fabrizio (Andrea Nova) kapcsolatát a szépséges Antonellával (Karin Well), aki aktmodellként keresi a kenyerét. Aztán ahogy az ilyen filmekben lenni szokott, végül ő habarodik bele jövendőbeli menyébe... Az Il bocconcino (1976) című erotikus dráma forgatókönyvírója és rendezője egyaránt Romano Scandariato. A történet főszereplője, a középiskolás Gigi (Claudio Gallone) nagybátyja villájában nyaral, ahol angolul tanul. A villában lakik unokahúga, Gemma (Antiniska Nemour) és persze a nyelvtanárnő (Flora Saggese) is. Rövidesen újabb vendégek érkeznek, és szövevényes szerelmi kapcsolatok alakulnak ki. Ahogy az akkoriban az olasz filmvilágban megszokottnak számított, a legtöbb szereplőt szinkronizálták, így például Antiniska Rossella Izzo hangján szólalt meg. A Brogliaccio d'amore (1976) Decio Silla rendezésében készült. A történet főszereplője egy jómódú, középkorú férfi (Enrico Maria Salerno), aki könyvírásba fog, hogy megtalálja önmagát. Ám az írást nem elég elhatározni, ahhoz inspiráció is szükséges. Ennek érdekében felfogad egy luxusprostituáltat (Senta Berger), és együtt utazgat vele. Utazás közben rádöbben arra, hogy senkit nem érdemes a látszat alapján megítélni, mert alkalmi partnernője sem olyan ember, amilyennek foglalkozása alapján gondolná.
A Harmadik Birodalom utolsó orgiája
A nazisploitation irányzat egyik leghírhedtebb darabja Cesare Canevari A Harmadik Birodalom utolsó orgiája (1977) című filmje, amelyet az Egyesült Királyságban hivatalosan is a „videoszemét” (video nasty) kategóriába soroltak, ezért forgalmazását évekig nem engedélyezték. Az élelmes forgalmazók egyéb hangzatos címeket is kitaláltak a műnek, melyek közül a kedvencem a Caligula reincarnated as Hitler (Caligula Hitlerként született újjá), ugyanis az opusznak csak annyi köze van Hitlerhez, hogy a náci időkben játszódik, Caligulához meg végképp semmi. Canevari szemrebbenés nélkül lenyúlta Liliana Cavani hírhedt, ámbár művészileg jóval értékesebb botrányfilmje, Az éjszakai portás (1974) alapötletét: mindkét film egy náci tiszt és egykori foglyának különös, szadomazochisztikus kapcsolatáról szól. A különbség csupán annyi, hogy Cavanit valóban a dolog pszichológiai oldala érdekelte, míg Canevarit csupán a külsőségek, egész pontosan a kínzások, az erőszak, a vér, meg persze a meztelenség és a szex. Mellesleg Tinto Brass Salon Kittyjének (1976) orgiajelenetét is viszontláthatjuk – minden szempontból jóval gyengébb kivitelben.
Conrad von Starke parancsnok a nácizmus bukása után épp egykori foglya, Lise Cohen vallomásának köszönheti, hogy megmenekült a felelősségre vonástól. Újrakezdik beteges viszonyukat, és közben felidéződik a múlt. Amikor a nő annak idején fogolyként érkezett a haláltáborba, azonnal felkeltette a parancsnok érdeklődését. Ám hiába minden fizikai és lelki kínzás, Lise nem törik meg. Mindazonáltal az asszony bosszúja nem marad el. Érdemes megemlíteni, hogy a filmnek létezik egy alternatív befejezése is, melyet feltehetően azért nem használtak fel, mert akarva-akaratlanul is egyenlőségjelet tesz az egykori bűnösök és áldozatok közé: a volt tábor helyén lelőtt parancsnok holttestét a gyilkosság szemtanúja, egy zsidó férfi segít eltüntetni, és még egyszer, remélhetően utoljára, lángnyelvek csapnak fel a krematóriumban. Antiniska egy zsidó lányt játszott, a hősnő barátnőjét, akit kegyetlenül megkínoznak azért, hogy szenvedésének látványa megtörje Lisét. Arról is érdemes megemlékezni, hogy A Harmadik Birodalom utolsó orgiája a testi-lelki erőszak részletes ábrázolását illetően bátran felveszi a versenyt a Salòval, mégsem számít annyira hírhedt opusznak, mint Pasolini mesterműve.
Az erotika papnője
Pino Tosini Una donna di seconda mano (1977) című filmjében a cipőgyáros nagybácsi elhatározza, hogy általa nevelt unokaöccsét bevezeti a szexualitás világába, ezért elviszi őt egy velencei bordélyba. A terv azonban túl jól sikerül, a fiú ugyanis rögvest beleszeret élete első nőjébe, a szépséges prostituáltba... Nem tudni, hogy véletlenül-e, vagy szándékosan, Tosini mindenesetre megismételte a Brogliaccio d'amore szereposztását: a gyárost ismét Enrico Maria Salerno, a prostituáltat pedig Senta Berger játszotta. Antiniska egy Virginia nevű örömlányt alakított. Két gyönyörű lánytestvér, Ursula és Dagmar apjuk halála után az olasz Riviéra egyik fényűző szállodájába érkeznek, azt remélve, hogy a csodás környezet segít visszanyerni lelki békéjüket. A hotel közelében egy ismeretlen tettes brutális kéjgyilkosságokat hajt végre, és a két lány élete is veszélybe kerül... Ez a kiinduló helyzete az Ursula nővére (1978) című kriminek, melyet Enzo Milioni rendezett. Ursula szerepét az enigmatikus szépségű Barbara Magnolfi játszotta, a férfi főszerepet akkori férje, Marc Porel. Miután elkezdődött a forgatás, Armando Bertuccioli producer aggodalmaskodni kezdett a várható bevételek miatt, ezért arra utasította a forgatókönyvet is jegyző rendezőt, hogy írjon még több szexjelenetet a sztoriba. Milioni eleget tett a kérésnek, megnövelve ezzel Antiniska szerepét, aki gyakorlatilag csak ezekben a merész képsorokban látható, mondani sem kell, hogy ruha nélkül. Övé volt viszont a női főszerep Sergio Bergonzelli La sposina (1979) című filmjében, férjét Carlo De Mejo alakította. A történet elején még csak jegyesek. Az Antiniska által megszemélyesített Chiara őszintén szereti a fiút, bár másokkal is voltak alkalmi kalandjai. A vőlegény azonban csak az esküvő után akar lefeküdni a kedvesével, ám miután egybekelnek, kiderül, hogy impotens, és állapota reménytelennek tűnik...
A rejtélyes utolsó film
Az olasz Wikipédia szerint a La sposina volt Antiniska utolsó filmje, az IMDb szerint viszont négy évvel később állt utoljára a felvevőgép elé a Morbida című 108 perces filmben, melyet Arduino Sacco rendezett Dudy Steel álnéven. A főbb szerepeket Elvire Audray, Mary Haley, Laura Prati és Don Tim játszották: Antiniska egyetlen nevesebb partnere az adatbázis szerint Fabio Testi volt. Az interneten számos helyen fellelhető ez a film, egész pontosan a pornóoldalakon, merthogy ez egy pornófilm, bár abból a fajtából, amelynek keretcselekménye is van. Eszerint egy műkereskedő kitartóan keresi azt az ismeretlen szőke nőt, akivel a közelmúltban egy partin találkozott, és közben persze bőséges betekintést kapunk a szereplők szexuális életébe. Több internetes fórumozó azonban kétségének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy akár Antiniska, akár Fabio Testi szerepet vállalt volna egy pornóban. Fabio Testi esetében ezt én sem tartom elképzelhetőnek. Antiniska vonatkozásában csak annyit mondhatok, hogy más olasz erotikus sztárral (például Lilli Carati vagy Gloria Piedimonte) is előfordult már, hogy a pornó világába tévedt.
Ami némileg bonyolítja a helyzetet, hogy a Morbida interneten fellelhető változata nem egész 72 perc (a letölthető verzió közel 84 percének utolsó bő tíz perce csak reklám!), és a főcímen csupán Mary Haley, Laura Prati és Don Tim nevét tüntették fel. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a film német VHS-kiadásának borítóján rendezőként Umberto Secco neve olvasható, a főszereplők pedig Sophia Silvetta, Sylvia Brasso és Claudia Conti. Minderre számos magyarázat adódik. Például az, hogy pornófilmek esetében nem szoktak nagy problémát csinálni a stáblistából, bár az is furcsa, ha éppen a reklámértékű neveket hagyják le róla. Mint fentebb a Lizzani-film kapcsán szóba került, olykor előfordult, hogy hagyományos játékfilmeket pornóbetétekkel „dobtak fel”. Az sem elképzelhetetlen, hogy a pornópiacon viszont a „körítés” tűnt feleslegesnek, ezért vágtak ki a filmből közel 37 percet. Talán a hiányzó képsorokban láthattuk volna Antiniskát és Fabiót. Persze az sem zárható ki, hogy az IMDb téved, és egyik laikus olvasója küldött be pontatlan információkat a film szereposztásáról, netán két hasonló témájú és című film adatai keveredtek össze.
Túl a csillogáson
Antiniska a filmezésnél is nagyobb sikert ért el a televízióban: ő volt az egyik hosztesz minden idők egyik legnépszerűbb olasz tévéműsorában, a Portobellóban. A tévénézők hamar megkedvelték a csinos és rokonszenves fiatal színésznőt, aki éveken át állandó közreműködője volt a műsornak egészen addig, amíg a Portobello megszűnt, mert „atyját”, Enzo Tortorát bíróság elé állították azzal a váddal, hogy együttműködik a camorrával (a maffiához tartozó, nápolyi eredetű bűnszövetkezettel). Antiniska ezt követően eltűnt a reflektorfényből. Az internetes forrásokból nem derül ki, hogy önként döntött a visszavonulás mellett, vagy kényszerből, mert nem kapott újabb média- vagy filmes munkát. Egy bolognai kórházban kezdett dolgozni mint nővér, új kollégáit azonban állítólag nem avatta be múltja minden részletébe, így hallgatott arról is, hogy játszott a Salòban. Idővel mégis úgy döntött, hogy felvállalja teljes múltját. Amikor például 1998-ban egy angol művész találkozót szervezett a Salò fiatal áldozatait játszó színészek számára, Antiniska volt az egyetlen, aki eleget tett a meghívásnak. (Antonio Orlando és Sergio Fascetti sajnos igazoltan maradtak távol, mert időközben elhunytak.) 2005-ben az igényes kiadásairól híres amerikai Criterion cég másodszor is megjelentette a Salòt, sőt az új kiadáshoz néhány új extrát is készíttettek. Az egyik kisfilm javarészt Pasolini alkotásának alternatív befejezéseiről szólt. Antiniska is megjelent benne, hogy felidézze a forgatással és a rendezővel kapcsolatos emlékeit.
FILMOGRÁFIA
* 1983: Morbida (szereplése kétséges)
* 1979: La sposina
* 1978: Ursula nővére (La sorella di Ursula) (mint Antinisca Nemour)
* 1977: Una donna di seconda mano
* 1977: A Harmadik Birodalom utolsó orgiája (L'ultima orgia del III Reich) (mint Antineska Nemour)
* 1976: Brogliaccio d'amore
* 1976: Il bocconcino
* 1975: Quella provincia maliziosa
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma) (mint Antinisca Nemour)
* 1975: Storie di vita e malavita (Racket della prostituzione minorile) (mint Nisca Nemour)
* 1974: Il giudice e la minorenne
