DEKAMERON – A KIHAGYOTT JELENETEK 2/2: GIROLAMO ÉS SALVESTRA

Pasolini 1970 őszén forgatta a Dekameron című filmjét Giovanni Boccaccio azonos című novellagyűjteménye alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, ám az egyikkel, Girolamo és Salvestra históriájával annyira elégedetlen volt, hogy a végső változatban már fel sem használta. A Dekameront az 1971-es nyugat-berlini filmfesztiválon mutatták be először. Egyes források szerint még az ősbemutató előtt, más források szerint közvetlenül utána Pasolini kényszerűségből – a könnyebb forgalmazhatóság érdekében – még egy történettől megvált, Alibech meséjétől. Mindkét kivágott jelenet elkallódott, alighanem egy későbbi filmlaboratóriumi tűzben megsemmisült. Roberto Chiesi az Alibech elveszett teste (Il corpo perduto di Alibech) című dokumentumfilmjében megkísérelte rekonstruálni az Alibech-epizódot a stáb tagjainak visszaemlékezései és a forgatási fotók alapján. A másik kivágott epizódról a megkérdezettek csak futólag tettek említést, így arról szinte alig tudni valamit. Ellentétben Alibech meséjével, amely kezdettől fogva szerepelt a megfilmesítésre kiválasztott novellák között, és Pasolini az utolsó pillanatig ragaszkodott hozzá, Girolamo és Salvestra meséje csak az első nagyobb átdolgozást követően került a forgatókönyvbe. Pasolini a háromrészesre tervezett film középső részébe szánta, a Chichibio személyéhez kapcsolódó történetek nyitányaként, közvetlenül az Alibech-epizód elé. Végül úgy döntött, hogy lemond a hármas szerkezetről, és kihagyja Chichibiót. A meséket így a másik két kulcsfigura, Ciappelletto és Giotto személye köré csoportosította, megváltoztatta a tervezett sorrendet, és mellőzte Girolamo és Salvestra históriáját. A Dekameron egyik producere, Alberto Grimaldi finanszírozta Pasolini közeli barátja, Sergio Citti Bűnös történetek (1973) című hasonló témájú és szerkezetű filmjét is. Grimaldi azt javasolta, hogy Citti építse be a filmjébe a Dekameronból kihagyott két történetet, ám a rendező végül visszautasította a kérést, mivel szerinte Pasolini hatása már egyébként is túlságosan érvényesült a filmjében. 

Egy spanyolországi kisváros, Teruel egyik vonzereje a XIII. század elején élt „terueli szerelmesek” legendája. A város két legbefolyásosabb és leggazdagabb családja akkoriban a Marcilla és a Segura família volt. Utódjaik, Juan Martínez (ismertebb nevén: Diego) Marcilla és Isabel Segura gyerekkoruk óta ismerték egymást, és természetesnek tűnt, hogy idővel majd összeházasodnak. Mire ez megtörténhetett volna, a Marcilla család nehéz helyzetbe került, így Isabel édesapja megtiltotta az esküvőt. Diego végül megegyezett vele, hogy kap öt év türelmi időt: ha addig sikerül rendeznie vagyoni helyzetét, nőül veheti Isabelt. A szerelmes fiatalember elhagyta a várost, hogy külföldön próbáljon szerencsét. Isabel édesapja ezalatt megpróbálta rávenni a lányát arra, hogy menjen feleségül egy másik férfihoz. Isabel ellenállt apja akaratának, és a férfi beletörődött abba, hogy kivárják a Diegónak megígért öt esztendőt. Ahogy letelt az öt év, az engedelmes lány beleegyezett abba, hogy Don Pedro de Azagra felesége legyen. Közvetlenül az esküvői ceremónia után hazajött az immár dúsgazdag Diego, hogy elvegye Isabelt. Mint kiderült, a fiatalember az öt évbe nem számolta bele a megegyezés napját, és emiatt késve érkezett. A nászéjszakán behatolt az alvó házaspárhoz. Gyengéden felébresztette Isabelt, és könyörgött, hogy legalább csókolja meg, mielőtt meghalna. Az újdonsült feleség visszautasította a kérést, mert nem akarta megszegni férjének tett hűségesküjét. Diego a hosszas, de hiábavaló kérlelés után holtan esett össze. Isabel felébresztette a férjét, és elmondta, mi történt. Don Pedro először felháborodott felesége szívtelenségén, szerinte teljesíteni kellett volna Diego utolsó kívánságát, ám megenyhült, miután meghallotta, hogy Isabel az iránta való hűségből mondott nemet. A temetési szertartás közben Isabel halott kedvese koporsójához lépett, hogy utólag teljesítse Diego kívánságát, és utána holtan terült el a földön. Sokan úgy vélik, hogy a „terueli szerelmesek” története már csak azért sem lehet igaz, mert a sztori erősen emlékeztet Boccaccio szóban forgó novellájára, amely viszont több mint hatvan évvel korábbról származik. Mások viszont azt az álláspontot képviselik, hogy Boccaccio novellájának léte még nem zárja ki Diego és Isabel későbbi történetének hitelességét, hiszen akkoriban gyakoriak voltak a tragikusan végződő szerelmi történetek úgy az életben, mint az irodalomban. Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája szintén hasonló tragikus szerelmi históriát mond el. Diego és Isabel legendája a XVI. században éledt fel újra, amikor a terueli Szent Péter-templomban két múmiát találtak, akikben az egykori szerelmeseket azonosította a közvélemény. A XX. században Juan de Ávalos spanyol szobrász készített új márvány sírhelyet a legendás halottaknak. 

Negyedik nap, nyolcadik novella 

Girolamo szereti Salvestrát, Girolamo, anyjának unszolására Párizsba megyen; mikor visszatér, megtudja, hogy Salvestra férjhez ment. Titokban behatol annak házába, és ottan mellette meghal; annak utána elviszik valamely templomba, hol is holtteste mellett Salvestra meghal 

Emilia novellája véget ért, midőn Neifile a Király parancsára ekképpen fogott szóba: 

– Némelyek azt hiszik, nemes hölgyeim, hogy okosabbak másoknál, holott oktalanabbak; éppen ezért merészelik nem csupán az emberek tanácsaival, hanem a természet törvényeivel is szembeszegezni magok vélekedését; ez a vakmerőség már roppant bajoknak vált forrásává, jó pedig soha nem fakadt belőle. Mivel pedig a természetes dolgok között éppen a szerelem az, mely legkevésbé tűri a tanácsot vagy az ellenszegülést, mivel olyan a minéműsége, hogy önmagában emésztődik, mintsem óvatossággal meg lehetne szüntetni, el akarok mondani nektek egy novellát valamely hölgyről, ki okosabb akart lenni, mint amilyen volt, s mint várták volna tőle még akkor is, ha amaz dolog, melyben okosságát meg akarta mutatni, sehogyan sem volt erre alkalmatos, s midőn ki akarta tépni a szerelmet a szerelmes szívből, hová talán a csillagok plántálták azt, végezetül odajutott, hogy a szerelemmel együtt a lelket is kiszakította fiának testéből. 

Élt tehát városunkban, miként öreg emberek mesélik, valamely fölöttébb tekintetes dúsgazdag kereskedő, kinek neve Leonardo Sighieri; ennek feleségétől fia született, Girolamo nevezetű, s alighogy ennek születése után minden ügyes-bajos dolgát elvégezte, elköltözött ez árnyékvilágból. A gyermeknek gyámjai pedig anyjával egyetemben becsületesen és hűségesen sáfárkodtak annak vagyonával. A gyermek, ki a szomszéd gyermekekkel együtt növekedett, az egész környéken senkivel sem volt oly jó barátságban, mint egy maga korabéli kisleánnyal, ki valamely szabómesternek leánya volt. És hogy korban egyre növekedett, ez a pajtáskodás oly nagy és forró szerelemmé vált, hogy Girolamo csak akkor érezte jól magát, ha a leányt látta; és bizony a leány is éppúgy szerette, mint az ifjú őt. Midőn a fiúnak anyja ezt észrevette, gyakran korholta és megbüntette őt ezért. Annak utána pedig, mivel Girolamo nem tágított, gyámjainál panaszt tett ellene; s mivel azt hitte, hogy fiának roppant vagyonával a sárból is aranyat csinálhat, szólott hozzájok ekképpen: 

– Ez a mi fiunk még alig tizennégy esztendős, és máris szerelmes, szomszédunknak, a szabónak leányába, kinek neve Salvestra; ezt pedig, ha nem szakítjuk el tőle, talán egy napon titokban feleségül veszi, s akkor örökre gyászba borul az én életem; vagy pedig elemészti magát érette, ha megtudja, hogy máshoz megy feleségül; hogy tehát ezt elkerüljük, javallanám: küldjétek el üzleti ügyekben valahová messzire; mivel ha nem látja a leányt, majd kimegy a fejéből, s annak utána összeházasítjuk valamely előkelő leánnyal. 

A gyámok javallották a hölgy szavait, és megígérték, hogy tőlök telhetőleg ekképpen cselekszenek; miért is lehívatták a fiút a boltba, s egyikök nyájasan, imigyen adta fel a szót: 

– Fiacskám, te már nagyocska vagy; illendő, hogy magad is törődjél ügyeiddel; miért is fölöttébb örömünkre volna, ha egy időre elmennél Párizsba, hol látnád, miképpen sáfárkodnak vagyonod java részével; nem is szólván arról, hogy derekabb, finomabb és előkelőbb úr válnék belőled, mint itten, ha látnád amaz urakat és bárókat és nemes embereket, kik ott bőven vannak, s eltanulnád viselkedésöket. Annak utána pedig visszatérhetnél. 

A fiú figyelmesen végighallgatta, és röviden azt felelte, hogy ezt semmiképpen meg nem teszi, mivel vélekedése szerint éppoly jól meglehet Firenzében is, mint más. A derék emberek ennek hallatára még nyomatékosabban lelkére beszéltek, de nem tudván egyéb feleletet kivenni belőle, megjelentették anyjának. Az pedig szörnyű haragra lobbant emiatt, és nem is annyira azért, hogy a fiú nem akar Párizsba menni, hanem inkább szerelme miatt, gorombán összeszidta; de aztán édeskés szavakkal puhítgatta, hízelkedni kezdett, s mézesmázos beszéddel kérlelte, hogy tegye meg a kedvéért, mit gyámjai kívánnak, és addig-addig beszélt, mígnem a fiú beleegyezett, hogy elmegy oda egy esztendőre, de nem többre. És ekképpen történt. Girolamo tehát lángoló szerelmével Párizsba ment, s folytonos halogatás közben két esztendeig ottan tartották. Mikor pedig visszatért, szerelmesebb volt, mint valaha, és megtudta, hogy Salvestrája férjhez ment valamely derék ifjúhoz, ki sátorponyvakészítő mester volt, és ezen nagyon elbúslakodott. De látván, hogy úgysem változtathat rajta, kieszelte, hogyan vigasztalódjék; megtudakolta, hol lakik az asszony, és szerelmes ifjak módjára kezdett háza előtt őgyelegni, abban a hiszemben, hogy az asszony nem feledkezett meg róla, mint ahogy ő sem felejtette el. Csakhogy a dolog másképpen volt: az asszony nem emlékezett reá, mintha csak soha nem is látta volna; s hahogy halványan mégis emlékezett reá, ennek éppen az ellenkezőjét mutatta; az ifjú pedig ezt hamar idő múltán észrevette, mégpedig mérhetetlen fájdalommal. Mégis minden követ megmozgatott, hogy újból az asszonynak szívéhez férkőzzék; de látván, hogy mindez semmit nem használ, feltette magában, hogy még az élete árán is beszélni fog vele. S minekutána valamely szomszédtól megtudta az asszony házának elrendezését, egy este, midőn az asszony a férjével valamely mulatságba ment a szomszédságba, titokban belopódzkodott a házba, és az asszonynak szobájában kifeszített sátorponyvák mögött megbújt és várakozott, mígnem azok hazatértek, és ágyba feküdtek; s mikor úgy hallotta, hogy a férj elaludt, odament, hol Salvestrát lefeküdni látta, s kezét annak mellére helyezvén, halkan szólott: 

– Alszol már, lelkem? 

A menyecske, ki nem aludt még, sikoltani akart, de az ifjú hirtelen rászólt: 

– Az Isten szerelméért, ne sikolts, mivelhogy én vagyok a te Girolamód. 

Mikor az asszony ezt hallotta, egész teste megreszketett, és szólott ekképpen: 

– Jaj, az Istenért, Girolamo, menj innét; elmúlt már amaz idő, mikor gyermekek lévén, szabad volt szeretnünk egymást; mint látod, férjes asszony vagyok, miért is nem szabad immár más férfira vágyakoznom, mint férjemre; annak okáért Istennek nevében kérlek, menj innét; mivelhogy ha férjem észrevesz, még ha egyéb baj nem is szakadna rám, annyira bizonnyal megadnám az árát, hogy soha többé nyugalomban és békességben nem élhetnék vele, holott mostan szeret, s boldogan és nyugodtan élünk együtt. 

Az ifjú eme szavak hallmára gyötrő fájdalmat érzett, s eszébe juttatta az asszonynak az elmúlt időt és maga szerelmét, melyet a távolság ugyan nem csökkentett, és könyörögve kérlelte, és közben dús ígéretekkel árasztotta el, de semmire nem ment. Miért is kívánta a halált, s végezetül kérte, hogy ily nagy szerelmének jutalmául engedje meg melléje feküdnie, hogy kicsinyég fölmelegedjék, mivel várakozás közben szinte megdermedett. Megígérte, hogy egy szót sem szól, egy ujjal sem nyúl hozzá, s ha kevéssé fölmelegedett, távozik onnét. Salvestrának némiképpen megesett rajta a szíve, s megengedte, hogy melléje feküdjék, ama feltételekkel, miket ő maga szabott. Az ifjú tehát melléje feküdt, de hozzá nem nyúlt, s mikor gondolatjában egybevetette iránta való hosszú szerelmét s az asszonynak mostani hidegségét és maga elvesztett reményét, föltette magában, hogy egy pillanatig sem él tovább, és visszafojtotta lélegzetét, és mozdulatlanul ökölbe szorította kezét, s ott az asszony mellett meghalt. És kisvártatva a menyecske csodálkozott az ifjúnak tartózkodásán, s mivel félt, hogy a férje felébred, szólongatni kezdte: 

– No, Girolamo, miért nem mégy már? 

De mivel nem kapott feleletet, azt gondolta, hogy az ifjút elnyomta az álom. Miért is kinyújtotta kezét, hogy felébressze, rázogatni kezdte, s amint hozzáért, észrevette, hogy az hideg, mint a jég; ezen elcsodálkozott; aztán erősebben megfogta, és látván, hogy csak nem mozdul, többször is megrázta, s akkor megismerte, hogy halott; ezen módfelett megszomorodott, s jó darab ideig nem tudta, mitévő legyen. Végül elhatározta, hogy próbát tesz férjével is, mit javallana az, ha mással történt volna ím ez eset. És fölébresztette és elmondta neki azt, mi véle történt, mintha mással történt volna, s megkérdezte, mitévő lenne, ha vele történt volna ez. A derék ember azt felelte, hogy vélekedése szerint a halottat titokban el kellene vinni a házába, és ott hagyni, miből az asszonyra semmi baj nem háramolhatna, mivel, vélekedése szerint, semmi bűnt el nem követett. Szólott akkor a menyecske: 

– Hát akkor nekünk is ekképpen kell cselekednünk. 

És megfogván férje kezét, odaérintette a halott ifjúhoz. A férje rémülten felugrott, mécsest gyújtott, és semmi pörlekedést nem kezdvén, mivel szentül hitt az asszony ártatlanságában, a holttetemet felöltöztette, késedelem nélkül vállaira vette, és elvitte annak házához, ottan letette, s ott hagyta. Hogy pedig megvirradt, s az ifjút kapuja előtt holtan lelték, nagy jajveszékelést csapott a nép, kiváltképp pedig az anyja, s minekutána az orvosok gondosan megvizsgálták, és semmi sebet avagy sérülést rajta nem leltek, egyértelemmel kimondották, hogy csak fájdalmában halhatott meg, aminthogy valóban így is volt. Elvitték hát a holttetemet az egyik templomba, hová is elment a bánatos anyja, több más rokon és szomszédasszonyokkal, és mint már nálunk szokás, keservesen zokogni kezdtek fölötte és gyászolták. S miközben nagy hangosan siránkoztak, ama derék ember, kinek házában az ifjú meghalt, mondá Salvestrának: 

– Ejnye, vess csak fejedre kendőt, s menj el a templomba, hová Girolamót vitték, keveredj az asszonyok közé, és hallgasd ki, mit beszélnek ím ez esetről; én pedig hasonlatosképpen a férfiak közé elegyedem, hogy meghallgassam, ha szólanak-e valamit ellenünk. 

Az asszony, kiben későn ébredt fel a szánakozás, beleegyezett, és most már holtában kívánkozott látni azt, kinek életében egyetlen csókkal sem akart kedvére tenni. Elgondolni is csodálatos, mely igen nehéz kifürkészni a szerelemnek erejét! Ama szív, melyet Girolamo virágzó élete nem bírt megnyitni, most a szomorúságban megnyílott, s a régi lángok mind fellobbantak benne, és hirtelen oly szánakozásra facsarodott, midőn a holtnak arcát meglátta, hogy a fejkendőbe burkolódzván előre furakodott az asszonyok között, s meg sem állott, mígnem a tetemhez ért, ottan pedig hangos sikoltással arccal a holt ifjúra vetette magát; arcát pedig nem öntözte bő könnyeivel, mivel alighogy hozzáért, a fájdalom kioltotta életét, miként az ifjúét kioltotta. De aztán az asszonyok, kik még nem ismerték meg, vigasztalni kezdték, és biztatgatták, hogy keljen fel; de mivel csak nem kelt fel, látták, hogy megmerevedett, és akkor fölemelték, s egyszerre megismerték, hogy ez Salvestra és hogy halott. Miért is az asszonyokon, kik ottan voltak, kétszeres szánalom vett erőt, és újra kezdték a siránkozást, még keservesebben; a dolognak híre ment a templomon kívül a férfiak között is, és midőn eljutott a menyecske férjének fülébe, ki azok között volt, az nem hallgatott senkinek vigasztaló és biztató szavaira, hanem nagy ideig csak zokogott. 

Minekutána pedig az ott jelenlevők közül sokaknak elbeszélte, mi történt az éjszaka feleségével, s amaz ifjúval, valamennyien nyilván megismerték, mi volt mindkettejök halálának oka, s mind valamennyin erőt vett a fájdalom. Fölemelték tehát a halott asszonyt, s fölékesítették, miként holttetemeket fölékesíteni szokás, és odafektették ama ravatalra az ifjú mellé, s minekutána hosszan elsiratták, mindkettőt egyazon sírba temették: és kiket a szerelem nem tudott egyesíteni életökben, azokat feloldhatatlan közösségben egyesítette a halál. 

(Révay József fordítása)