Pasolini

Pasolini

2012. december 9., vasárnap

BESZÉLGETÉSEK A SZERELEMRŐL

A Beszélgetések a szerelemről (1964) korát megelőző vállalkozásként született: Pasolini az olaszok szexuális szokásairól kívánt körképet adni, megszólaltatva a társadalom minden rétegét Észak-Olaszországban éppúgy, mint Délen. A filmet 1963 márciusa és novembere között forgatták, kihasználva a Máté evangéliuma (1964) előkészítése közben támadt holt időt. 16 mm-es nyersanyagra dolgoztak, ezt utólag nagyították fel 35 mm-esre. Fontosabb forgatási helyszínek voltak: Nápoly, Palermo, Cefalù, Róma, Fiumicino, Milánó, Firenze, Viareggio, Bologna, Velence, Catanzaro és Crotone. Pasolini személyesen kérdezgette „az utca emberét” olyan kényes kérdésekről, mint például a szex, a szerelem, a szüzesség, a homoszexualitás, az abortusz és a válás. (Ez utóbbit Olaszországban csak az 1970. december 1-jén hatályba lépett törvénnyel engedélyezték, ami oly nagy vihart kavart a társadalomban, hogy 1974-ben népszavazást kezdeményeztek esetleges visszavonásáról.) A rendező arra törekedett, hogy filmjével párbeszédet indítson el „azok között, akik tudnak, és azok között, akik nem tudnak: egyszerű, cicomátlan és testvéri párbeszédet”. A különböző helyszíneken felvett interjúk tapasztalatait a film folyamán többször megbeszélte jó barátjával, Alberto Moravia íróval és Cesare Musatti pszichoanalitikussal. Musatti egy Pasolininek írt levelében konzervatívnak nevezte a látott anyagot, maga Pasolini pedig a munka befejezését követően a filmet olyan szörnyű tapasztalatnak nevezte, „melyet nem kívánok senkinek, akkora megrázkódtatást okozott a honfitársaim iránti megbecsülésem elvesztése és a csalódás.” Soha többet nem forgatott a valósághoz ennyire közvetlenül kapcsolódó dokumentumfilmet, sőt játékfilmjei is egyre jobban elkanyarodtak attól a naturalisztikus realizmustól, amely A csóró (1961), a Mamma Róma (1962) és A túró (1963) legfőbb jellemzője volt. A Beszélgetések a szerelemről azonban Pasolini csalódása ellenére sem művészi kudarc: nem csupán a gazdasági csoda olasz társadalmáról nyújt találó kor- és körképet, hanem a valóságfeltáró szándék a rendező korai játékfilmjeinek realizmusához is kapcsolja, más szempontból viszont a szexualitást mint alapvető emberi értéket megörökítő három film, Az Élet trilógiája egyfajta előtanulmányának tekinthető. A dokumentumfilm a magyar szakirodalomban többféle címváltozatban is előfordul: Szerelmi összejövetelek, Szerelmi gyűlések, Szerelmi cselszövések (a hazai ősbemutató címe), Beszélgetések a szerelemről (a tévébemutató címe). Érdekesség, hogy a Pasolini Alapítvány állítólag nem járult hozzá ahhoz, hogy a filmet bármelyik DVD-kiadáson fejezetekre bontsák, ezzel is arra ösztönözve a nézőket, hogy elejétől a végéig nézzék meg. 


PASOLINI A FILMRŐL 
„A filmet eredetileg televíziós interjúsorozatnak szántam, amelybe különböző dokumentumokat – például szexuális indíttatású bűnesetek anyagából történő válogatást – akartam beilleszteni. A filmbe végül csak interjúk kerültek, emiatt áll közel a cinéma veritéhez. Ez azonban nem kiindulási pont volt, hanem végeredmény.” 


TARTALOM 
Pasolini gyerekeket kérdezget arról, tudják-e, hogyan születik a kisbaba. Egyikőjük szerint a bábaasszony szatyorban virágot hoz, úgy születik a gyerek. Egy másik kisfiú családjánál a bácsika hozta, a harmadiknál a gólya. Jézuska adja a gyereket a gólyának, a madár pedig oda teszi le, ahol üres babakosarat lát. Pasolini megkérdezi, mégis, ki teszi a gyereket a kosárba, hiszen a gólyának nincs keze. A válasz: Isten. E rövid bevezető után a rendező Alberto Moraviával és Cesare Musattival arról beszélget, hogy ennek a riportfilmnek lesz-e értelme. Moravia szerint feltétlenül, hiszen első ízben készül Olaszországban ilyen felmérés, ráadásul a cinema vérité módszerével. Azzal azonban számolni kell, hogy a szex tabutéma, még jobb körökben is. Musatti arra számít, hogy az emberek vagy nem válaszolnak a feltett kérdésekre, vagy nem őszintén fognak felelni rájuk.


Az első kérdéskör arról szól, hogyan viszonyulnak az olaszok a szex témájához. Pasolini este a viareggói tengerparton arról kérdezget néhány fiatalt, hogy szerintük a szexről nyíltan kell-e beszélni, vagy inkább hallgatni róla. A válaszadók szerint a szexről sokat beszélnek, és rosszul, pedig inkább hallgatni kéne róla. Kijelentik, hogy a téma őszinte és tudományos feltárása helyett őket sokkal jobban érdekelné egy sztriptízfilm. Később egy lány azt mondja, szerinte a sztriptíz iránt érdeklődő srácok jófejek. Persze mint lánytól az emberek általában elvárják tőle, hogy ne helyeselje az ilyesmit, de ha fiú lenne, egyértelműen helyeselné. Egy másik lány nem helyesli az ilyesmit, őt nem is érdekli, de elfogadja, hogy mások ezt a szórakozás egyik formájának tartják. A következő helyszín egy firenzei kisiparosműhely. Egy itteni fiatalember szerint a szexualitás szomorú, de fontos téma. Egy másik válaszadó azt mondja, hogy számára a szex csak a második legfontosabb dolog: az érzelmek mindenképpen megelőzik, sőt talán még a pénz is. Egy nem is túl idős, talán a negyvenes évei elején járó nő kijelenti, hogy őt ez a téma már nem foglalkoztatja, túl van rajta, öreg hozzá. Számára a tizenkét éves fia a legfontosabb, aki viszont még túl fiatal ahhoz, hogy a szex iránt érdeklődjön, és erről beszélgessen vele. Nem követi nyomon fia szexuális fejlődését, de reméli, hogy ezzel nem lesz semmi probléma. Pasolini kérdéseire végül belátja, hogy többet kéne foglalkoznia ezzel a témával éppen a fia érdekében.


Fürdőváros valahol Olaszországban. A megkérdezett elegáns nő zavarba jön attól a kérdéstől, hogy fontos-e számára a szex. Peppino di Capri slágerénekes szerint a szex ugyan fontos kérdés, de van még sok más fontos téma is ezen kívül. Ezután fiatal katonák állnak a kamerák elé, akiket a rendező arról kérdez, Don Juanok szeretnének-e lenni vagy inkább tisztes családapák. Egyikőjük nem akar Don Juan lenni, ám úgy véli, a társadalom ezt a szerepkört várja el tőle. Egy másik srác viszont szívesen lenne Don Juan, de szerinte túl alacsony ehhez, bár így is meghódítja a nőket, naponta (!) kettőt-hármat. Pasolini rákérdez, hogy ezek szerint mégis Don Juan-e. A fiatalember tiltakozik: Don Juan a legjobb nőket kapja meg, ő viszont a legbelevalóbbakat. Egy harmadik srác azt állítja magáról, hogy külseje alapján nem lehet Don Juan, pedig szívesen lenne. Egy Velencéből érkezett katona azt mondja, ő úgyse tetszik a lányoknak a kajla orra miatt, szóval szívesebben lenne családapa. Akad olyan interjúalany is, aki szerint a donjuansághoz nem elég az előnyös külső, kell a pénz is, mert a nőt el kell vinni ide-oda. 


Valahol Bologna és Modegna között egy parasztember a gazdaságot tartja a legfontosabbnak az életében, hiszen abból él. Szerinte a szex is fontos, de ő már túl van ezen. A felesége szerint ebben a kérdésben a mai fiatalok sokkal szabadabbak, mint a régiek, de régebben jobb volt, mert most túl szemérmetlen minden. Az asszony lánya szerint viszont most a jobb, és a mai fiatalok egyáltalán nem szemérmetlenek. Úgy gondolja, a szexben ugyanannyi szabadsága van, mint egy hasonló korú fiúnak, ám az apja közbeszól, hogy szerinte kevesebb. A nőknek egy kicsivel lejjebb van a helyük, mint a férfiaknak, ám a lánya ezzel egyáltalán nem ért egyet. Egy másik parasztasszony meglátása szerint a mai fiataloknak több a szórakozási lehetőségük, és ez a jó, nem az, amikor régen csak otthon üldögéltek. Egy harmadik asszony kijelenti, hogy ma nagyobb szabadság van, de régen több gyerek született. Ennek ellenére a mai helyzet a jobb.


A bolognai egyetem előtt egy fiatal lány azt állítja, számára a szex nem okoz sem örömet, sem szorongást. Az élet más területén sem érzi szabadabbnak magát, mert úgy véli, elvei az élet minden területére egyformán érvényesek. Határozottan állítja, hogy elveit nem tanulta, hanem saját maga alakította ki őket. Egy fiatalember kihasznál minden lehetőséget, amit az élet kínál, nincsenek gátlásai sem a gyakorlatban, sem elméletben. Egy harmadik fiatalembernek sincsenek gátlásai, és a szexben nem ismer tabukat. Az egyik interjúalany nem tudja elválasztani a szexualitást a szerelemtől (vagy valami hasonló érzéstől), mert érzelem nélkül nem képes nemi aktusra. Az előző fiú ezzel a felfogással egyáltalán nem ért egyet, ha ő meglát egy szép lányt, azonnal megmozdul benne „az olasz kisördög”. A Bologna FC egyik tagja, Mirko Pavinato arról beszél, hogy a szexualitás gondolata örömmel tölti el, és szabadnak érzi magát tőle. A Negri nevű játékos viszont nem hajlandó nyilatkozni. Pasolini megállapítja – és a játékosok egyetértenek vele –, hogy a szexuális elfojtás növeli az agresszivitásukat a pályán. Egy milánói gyári munkásnő kijelenti, hogy nevelése miatt számára elképzelhetetlen, hogy prostitúcióból éljen. Más asszonyok is erkölcsi és vallásos neveltetésük miatt utasítják el a világ legrégibb mesterségét, de nem vetik meg azokat a nőket, akik ezt űzik, ámbár szerintük „elhasználódnak” ebben az életformában, és nem tudnak férjhez menni.


Egy délvidéki férfi határozottan kijelenti, hogy nagy szégyen, ha egy lány nem szűzen megy férjhez. Más déli férfiak azon az állásponton vannak, hogy manapság már akkora a szabadság, hogy a nők akár egyedül is elmennek szórakozni. Pasolini kijelenti, hogy szerinte viszont a szicíliai nők megközelíthetetlenek. Egy férfi nem ért vele egyet, ezért próbát tesznek. A megszólított lány szerint velük valóban nem nehéz szóba elegyedni, de azért ügyelnek a látszatra. Más lányoknak egyáltalán nem tetszik, hogy a család még akkor is pesztonkaként szegődik melléjük, ha már vőlegényük van, nehogy valami „illetlenség” történjen. Egyértelműen elítélik azokat a férfiakat, akik prostituáltakhoz járnak, pedig ők ugyebár, hiába is próbálkoznának a tisztességes lányoknál. Pasolini jó barátja, Adele Cambria szerint a leányanyákat még ma is általában elítéli az olasz társadalom. A nők számára ugyanis a tisztesség jelenti a legnagyobb vagyont, ezért gyakran még dolgozni sem mehetnek, nehogy „bűn”-be essenek. Giuseppe Ungaretti a szexualitás normalitásáról és abnormalitásáról nyilatkozik. Álláspontja szerint az emberek különböznek egymástól, vagyis tulajdonképpen mindenki abnormális. Egy milánói táncteremben egy lány a fiúk viselkedéséről beszél. Nem kedveli azokat, akik csak csajozni járnak oda. Nincs mondanivalója a szexuális abnormalitásról vagy a homoszexualitásról. Semmit nem tud ezekről a dolgokról, de szívesen tanulna róluk valakitől, hogy gyermekét majd meg tudja óvni ezektől a veszélyektől. Egy magát jóképűnek mondó férfi sem a szadizmusról, sem a mazochizmusról nem tud semmit, de hallott már a homoszexuálisokról. Szerinte nincs bennük semmi különös, bár személy szerint irtózik tőlük. 


Két fiatal nő szerint egy férfiról megállapítható, hogy meleg-e, vagy sem. Ők viszolyognak az ilyesmitől, semmit nem akarnak tudni az egészről, nem akarnak okosabbak lenni ebben a témában. Ha a gyermekük meleg lenne, elfogadnák olyannak, amilyennek Isten adta, de ha a dolog gyógyítható lenne, nem haboznának. Éppen ezért elismerik, hogy mégsem ártana többet tudni a homoszexualitásról. Egy fiatal férfi úgy véli, az azonos neműek iránti vonzalom az illetővel születik, nem tanult, felszedett magatartásforma. Van, aki szánalmat érezne egy meleg iránt, másvalaki inkább undort, egy harmadik illető pedig azt, hogy a melegek erre vannak kárhoztatva. További két riportalany szintén undort érez a melegek iránt. Egy vasúti kalauz szerint az olaszok manapság már sokkal kevesebb dolgon botránkoznak meg, mint régen. Ő maga személy szerint undorodik a homoszexualitástól, a politikai palettát tekintve pedig szerinte a középen állók a leghajlamosabbak a megbotránkozásra. Egy utas úgy nyilatkozik, hogy az effajta szexuális devianciákat el kell fojtani, mert visszataszítóak. Egy másik utas kifejti, hogy amin megbotránkozik, attól az erkölcstelenségtől igyekszik el is határolódni, és megvetést érez azok iránt, akik ilyesmit művelnek. Alberto Moravia kijelenti, hogy őt csak az ostobaság botránkoztatja meg, de az sem mindig. Szerinte más a megbotránkozás, és más az ítélkezés. Az utóbbi jogos, ha úgy ítélkezünk valamiről, hogy tudunk róla, megismertük, foglalkoztunk vele. A megértésre mindig van lehetőség, és amit megértünk, azon már nincs miért felháborodnunk. Aki megbotránkozik, az fél valamitől, amit fenyegetésnek érez, és mélységesen bizonytalan. A megbotránkozás a konzervatizmus eszköze. Szerinte a mélyen vallásosak nem botránkoznak meg, a farizeusok viszont igen.


Egy római strandon egy középkorú nő azt állítja, szerinte a házasság nem oldja meg a szex kérdését, egy fiatal pár viszont az ellenkező véleményen van. Ők egyértelműen ellenzik a válást. Két nő helyesnek tartaná a válás engedélyezését, de egy férfi szerint a házasság egy megbonthatatlan kapcsolat. A többség azonban a válás engedélyezése mellett van. Aki ezzel nem ért egyet, arra hivatkozik, hogy akkor majd mindenki azt fog csinálni, amit akar. Egy fiatalember kijelenti, hogy egy lány sohasem megy férjhez szűzen. Egy 14 éves lány szerint neki nincs megengedve annyi, mint egy ugyanolyan korú fiúnak, de ez így van rendjén. Egy idősebb nő úgy véli, a nadrágot a férfi hordja, a nőnek hátrább kell húzódnia a házasságban. A férfinak azért van több szabadsága, mert férfinak született. Egy milánói strandon egy fiatalember közli, hogy számára a szex csak egy mellékes hobbi. Egy lány szerint a házasság nem oldja meg a szex kérdését, és a nő szüzessége nagyon is fontos. A válás bevezetését is helyeselné. Egy idős asszony helyteleníti a válást, mert a házasságot Isten és az egyház színe előtt kötik, és a vallást tisztelni kell. Ha a férfi netán őrült, akkor persze diliházba kell zárni, de a nő akkor se váljon, hanem álljon össze valakivel, ha nem bírja az egyedüllétet. 


Egy délvidéki strandon a férfiak arról beszélnek, hogy elvárják a nőtől a lelki és testi tisztaságot, de a férfiakra ilyen előírás nem vonatkozik. Egy férfi szerint a nő feladata, hogy családanya legyen, és nem az, hogy dolgozni járjon vagy egyedül kávézgatni. Egy kislány úgy gondolja, a férfiak féltékenységből viselkednek így a nőkkel. Pasolini kijelenti, hogy szerinte csak a gyerekeknek vannak szabad és önálló gondolataik. Egy férfinak az az álláspontja, hogy nem válni kell, hanem összeszokni. Ha egy nő felszarvaz egy férfit, hiába válnak el, a férfi felszarvazott marad. A hűtlenséget is a házasságon belül kell elintézni. Egy fiatal velencei lány szerint országos viszonylatban is az a jellemző, hogy szexben a két nem között egyenjogúság van. Az ismert színésznő, Antonella Lualdi és barátnője szerint jó dolog az, ha az emberek beszélnek a szexről, mert a régi szokások csak így változhatnak meg. Antonella úgy véli, Pasolininek jobban meg kéne ismernie a riportalanyait, ha valóban őszinte válaszokat vár tőlük, ez viszont több filmnyersanyagot tenne szükségessé. Szerinte a házastársi kapcsolatokból hiányzik az őszinteség, ezért lépnek félre a férfiak. Egy toscanai strandon egy 35 éve férjezett nő egyértelműen azt állítja, hogy a házasság megoldja a szex kérdését, és szerinte ezt a férje is így gondolja. Ugyanakkor ha a párok nem jönnek ki jól egymással, legyen lehetőségük arra, hogy elváljanak. 


Egy fiatalember szerint a házasság nem oldja meg a szex kérdését, és ha egy kapcsolatból elfogy a szexuális töltet, akkor válni kell. Egy családapának más a véleménye. Szerinte a házasság szent kötelék, amely nem a szexen alapul, és erről a témáról olyasvalaki ne is mondjon véleményt, aki nem házas. A családra épül a társadalom, a jövő nemzedéke családi köteléken belül nevelődik. A korábban megkérdezett fiatalember szerint viszont a család mint intézmény már elavult, feladatait más társadalmi intézmények is el tudják látni, talán még jobban is. Egy kamasz fiú szerint a válás árulás a társadalommal szemben. Ő egy olyan lányt szeretne találni, aki mellett leélheti az egész életét. Szerinte a szexualitás az állatok szintjére süllyeszti az embert. Moravia az eddig elhangzottakat úgy összegzi, hogy a riportokból az igazi Olaszország képe rajzolódik ki, de az igazi országot jelentik azok is, akik nem álltak a kamera elé. Szerinte azok a polgárok, akik nem válaszolnak, attól félnek, hogy csorbulna a társadalmi tekintélyük, és el kéne gondolkodniuk saját magukon. Nem akarnak olyasmiről beszélni, amihez túl sok tabu kapcsolódik. Milánói munkások a bordélyházakat felszámoló Merlin-törvényről mondanak véleményt. Egyikőjük marhaságnak tartja, mert a nemi betegségek elterjedéséhez és a nők elleni erőszak növekedéséhez vezet. Többen úgy gondolják, a nyilvánosházakat újra meg kéne nyitni. Egy munkás szerint kizsákmányoló társadalomban élnek, ezen sokkal fontosabb lenne változtatni.


Nápolyban hasonló vélemények hangzanak el a kuplerájokról. Egy férfi szerint régen 300 lírából megvolt egy menet a bordélyban, de ez egy utcai prostituáltnál most már 3000 líra. A fiatal fiúk többségének nincs ennyi pénze, ezért hímringyók lesznek, hogy megkeressék a szerelmi élvezetekhez szükséges anyagiakat. Idáig juttatja a fiatalokat a munkanélküliség. Prostitúció mindig volt és lesz, ezért nem tiltani kell, hanem törvényes korlátok közé szorítani. A középkorú utcanők szerint se jó a Merlin-törvény, mert miatta kénytelenek voltak kiállni az utcára. Nem volt akkor már jobb a kupiban, ahol a megbotránkozásra hajlamosak nem találkozhattak velük? Szerintük a nápolyi férfiak jók, csak nem akarnak fizetni. Úgy vélik, hogy nincs több nemi betegség most sem, ámbár a rendszeres orvosi ellenőrzés már nem jellemző. Szicíliában Ignazio Buttitta költő arról beszél, hogy a fiúk szexuális kielégületlenségükben már az állatokkal fajtalankodnak. Egy fiatalember ezt nem hajlandó elhinni. Ő is ellenzi a Merlin-törvényt, mert egy fiút homokosnak néznek, ha nincs szexuális kapcsolata a másik nemmel, de az ottani szokások miatt tisztességes lányokhoz nem lehet közel kerülni, a törvény miatt meg a prostituáltakkal is nehezebb lett. Egy palermói munkás szerint minden megváltozna, ha a nők elmennének dolgozni, mint Nyugat-Németországban. Szicíliában viszont gondolni sem lehet erre, mert ott az a felfogás, hogy a nővel előbb-utóbb mindenképpen kikezd a főnöke. Pasolini egyértelműen kijelenti, hogy szerinte a törvény modern és demokratikus. A gazdasági csoda Olaszországában a szellemiség nem áll arányban az anyagi jóléttel. A film két olasz fiatal esküvőjével zárul, a menyasszony Pasolini unokahúga, Graziella Chiarcossi. Pasolini e szavakkal búcsúzik tőlük és a nézőktől: „Szerelmetekhez járuljon szerelmetek tudatossága”. 


MI AZ A CINEMA VÉRITÉ? 
A francia cinema vérité („moziigazság”) kifejezés egy dokumentumfilmes irányzatot jelöl, amely az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején bontakozott ki elsősorban Franciaországban, az Egyesült Államokban és Kanadában. Az elnevezést 1960-ban Edgar Morin francia szociológus használta először a France Observateur című lapban megjelent egyik cikkében. Tulajdonképpen az 1920-as évek szovjet avantgárd filmjeinek egyik kulcsfogalmát, a kinopravdát fordította le. Meghatározása szerint a cinema vérité a valóság megragadásának újszerű, a korábbiaknál jóval hitelesebb módszere. Annyiban eltér a hagyományos dokumentumfilmezéstől, hogy a rendező aktívan beavatkozik a kamera előtt zajló történésekbe, és létrehoz a filmezett alanyok életét mintegy sűrítve bemutató szociodrámát. Az irányzat egyik úttörője, a francia Jean Rouch szerint „a fikció az egyedüli módja a valóság megragadásának”. (Rouch két korszakalkotó, a cinema vérité módszerével készült filmje az 1958-as Én, a néger és a három évvel későbbi Emberi piramis.) Morin és Rouch (közös munkáik is vannak) nem tagadják, hogy dokumentumfilmjeik megrendezettek, sőt meg is jelennek azokban, reflektálnak a kamera előtti történésekre, és esetenként magukat a riportalanyokat is erre biztatják. Az irányzat másik kiemelkedő egyénisége a baloldali elkötelezettségű Chris Marker, akinek leghíresebb alkotásai a szubjektív hangvételű naplók és az úti filmek sajátos keverékét képviselik. Az amerikai és a kanadai irányzat, az úgynevezett „direct cinema” képviselői viszont más módszerekkel dolgoztak. Eleinte elvetették a pszichologizálást, és az alkotó csupán megfigyelőként volt jelen, nem befolyásolta a kamera előtt megjelenő alany(ok) életét. A felvett anyagban csak utólag, szerkesztés közben érvényesült a szubjektivitás. Jelen sorok írójának szubjektív (és amatőr) meglátása szerint Pasolini filmjére inkább a direct cinema, semmint a cinema vérité módszerei jellemzőek. 


AZ EREDETI ELKÉPZELÉSEK 
A dokumentumfilm eredeti címe egyértelműen provokatív lett volna: Cento paia di buoi, azaz Száz pár ökör. Ez a cím egy népszerű olasz közmondásra utalt, mely szerint „jobban húz egy szál pinaszőr, mint száz pár ökör”. Azt a kezdeti elképzelést, hogy a dokumentumfilm vezérfonala a tudományos és kulturális világ kiemelkedő alakjaival készült interjúk, illetve két házasodni készülő fiatal lesz, Pasolini lényegében megőrizte, noha a házasságra készülő fiatalok végül csak a dokumentumfilm végén jelennek meg, egyfajta optimista befejezésként. Itt feltétlenül utalni kell arra, hogy bár a későbbi Pasolini-filmek – mindenekelőtt a Teoréma (1968) és a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) – meglehetősen éles kritikáját nyújtják a polgári társadalom intézményrendszereinek, beleértve a családmodellt és a házasság intézményét, a jelek szerint a rendező álláspontja ebben a témában 1963-ban még nem volt egyértelműen negatív. Pasolini kezdetben jóval szélesebb perspektívában akarta feldolgozni a szexualitás témáját, és a következtetések levonását sem kizárólag az olaszokra kívánta korlátozni. 


Foglalkozott volna például a szexualitás és a kriminalisztika kapcsolatával is: kitért volna Rina Fort esetére, illetve a nagy port kavart Lana Turner–Johnny Stompanato-bűnügyre. A lelkileg labilis Caterina Fort (1915–1988) 1946. november 29-én meggyilkolta családos szeretőjét, annak feleségét és a házaspár három gyermekét. A bűntényt a milánói San Gregorio utca 40. szám alatt követte el, innen a médiában használt neve: „a San Gregorió-i bestia”. 1975-ben – Pasolini halálának évében – elnöki kegyelemmel került szabadlábra. A világhírű amerikai filmcsillag, Lana Turner (1921–1995) 1958. április 4-e estéjén különösen heves szóváltásba került olasz származású szeretőjével, Johnny Stompanatóval. A rovott múltú férfi állítólag életveszélyesen megfenyegette, mire Turner kamasz lánya, Cheryl egy konyhakéssel hasba szúrta őt. Stompanato elvérzett. Életkora és a körülmények miatt Cheryl ellen végül nem emeltek vádat: előbb nagyanyjához került, majd különféle nevelőintézetekbe. Az ügyet sohasem sikerült megnyugtatóan tisztázni: rebesgették, hogy valójában szerelmi háromszögről volt szó, illetve azt is, hogy a gyilkosságot igazából Lana követte el, akit lánya mentett ki a bajból azzal, hogy magára vállalta a bűntényt. Cheryl évekkel később is kitartott amellett, hogy ő volt az elkövető, és azt állította, Stompanato rendszeresen zaklatta őt szexuálisan, akárcsak korábban anyja negyedik férje, a Magyarországon leginkább Old Shatterhand megformálójaként ismert filmsztár, Lex Barker. 


A Beszélgetések a szerelemről eredeti témái között voltak a nemi betegségek (különösen a szifilisz) és a szexuális aberrációk. Ezek szóba is kerülnek a végső változatban, ám valószínűleg nem olyan mélységben, mint ahogyan Pasolini tervezte. A kimaradt témák szintén igen érdekesek lettek volna: a szexszimbólumok (különös tekintettel Greta Garbóra, Liz Taylorra, Elvis Presley-re és Ava Gardnerre), a szex és az erőszak kapcsolata (az algériai kínzások, De Sade márki és munkássága), a szex és a művészet összefüggései (például Roger Vadim, Salvador Dalí, Gabriele D'Annunzio), a szex és a politika kölcsönhatása (kitekintéssel például Leni Riefenstahl olimpiafilmjére), illetve szó lett volna híres szerelmesekről is. A szex és a kábítószer összefüggéseinek elemzése szintén kimaradt. A szex és a sport kapcsolatát Pasolini a Bologna FC játékosaival készült beszélgetésekben érintette ugyan, ám valószínű, hogy jóval alaposabban szerette volna feldolgozni ezt a kérdést. A szerteágazó témák hatására Pasolini új címet adott a projektnek: Magma.


Ezzel a geofizikai elnevezéssel alighanem arra akart utalni, hogy a szexualitás témájában a látszólag nyugodt felszín alatt kitörésre készen izzik a többkomponensű, ismeretlen anyag. Az interjúk készítése közben döbbent rá arra, hogy a téma általánosabb, nagy összefüggéseket feltárni kívánó feldolgozása helyett tanulságosabbnak ígérkezik a perspektíva szűkítése, a mindennapok valóságához való közeledés, vagyis annak feltárása, hogyan viszonyulnak az olaszok a szexualitás kérdéséhez. Produceréhez, Alfredo Binihez 1963 szeptemberében írt levelében kifejtette végleges elképzeléseit, így például azt, hogy öt részből épülne fel a film: az elsőben a szexről általában lenne szó (mit jelent és mi a jelentősége), a második a felháborodás és a botrány köré épülne, a harmadikban a szex és a társadalom összefüggései kerülnének terítékre (házasság, válás, születésszabályozás, szex és becsület), a negyedik a szexuális rendellenességekről szólna, az ötödik pedig a prostitúció témáját középpontba helyezve a „gazdag, fejlett Észak” és a „szegény, elmaradott Dél” közötti társadalmi konfliktust és a kulturális különbségeket is körüljárná. A kísérőzene Mozart Don Giovannijának részletei lettek volna, részben utalásként azokra a beszélgetésekre, melyekben fiatal katonák arról nyilatkoztak, hogy Don Juanok vagy tisztes családapák szeretnének-e lenni.


 FORGATÁS 
A filmet kisebb megszakításokkal 1963 márciusa és novembere között forgatták. Fontosabb forgatási helyszínek voltak: Nápoly, Szicília (Palermo, Camporeale, Partinico, Cefalù), Róma, Fiumicino, Milánó, Firenze, Bologna, Velence és Catanzaro. Ignazio Buttitta Palermóban nyilatkozott, Musattival és Moraviával Pasolini saját római otthonában beszélgetett, Graziella esküvőjét a Centocelle templomban vették fel. Camilla Cederna, Oriana Fallaci, Adele Cambria és Antonella Lualdi Velencében álltak Pasolini kamerája elé. A film végül négy nagy egységből áll, melyek kisebb részekre tagolódnak: 1. Nagy vegyes sületlen tál olasz módra (általános kérdések a szexről), 2. Undor vagy szánalom? (szexuális devianciák, elsősorban a homoszexualitás), 3. Az igazi Olaszország, 4. Lentről és mélyről. A harmadik egység legelején Pasolini arról beszél, hogy elképzeléseivel zsákutcába jutott, mivel a válaszokból hiányzik a közvetlenség, és az olaszoknak szemmel láthatóan nincs átfogó elgondolásuk a szexualitás témájáról. Ezért úgy határoz, hogy konkrétabban fogalmaz, és nem általános kérdéseket tesz fel. Az utolsó egységben kicsit ironikusan látja be kudarcát, és ezt a részt már annak szenteli, hogy celluloid emlékművet állítson az „ősöreg Olaszország”-nak. A dokumentumfilm számára felvett beszélgetésekből végül csak hármat nem használt fel: az Eugenio Montaléval (Nobel-díjas költő), a Giuseppe Ravegnanival (irodalomkritikus) és az édesanyjával készült interjúkat. A filmben Pasolini – rá nem jellemző módon – öncenzúrát gyakorolt: bizonyos válaszok közben a hangsáv néma marad, és felirat figyelmeztet arra, hogy öncenzúráról van szó. A Beszélgetések a szerelemről premierjére 1964. július 26-án került sor a Locarnói Filmfesztiválon, melynek versenyprogramjában szerepelt többek között Fábri Zoltán Nappali sötétség (1963) és Miloš Forman Fekete Péter (1964) című filmje, illetve egy akkoriban még nem különösebben ismert holland rendező, Paul Verhoeven Feest! (1963) című rövidfilmje.


LEVÉL MUSATTITÓL 
Cesare Musatti egy 1963. október 20-án kelt levélben nemcsak az együttműködés részleteit szerette volna tisztázni Pasolinivel, hanem megfogalmazta azokat az aggályait is, melyek később tulajdonképpen be is igazolódtak: „Szerettem volna megbeszélni önnel először is azt, hogy milyen formában gondolja a közreműködésemet a filmben. De van egy másik kérdés is, amiről beszélnünk kellene. Sokat gondolkodtam a látott felvételeken. Végtelenül konzervatívnak tartom a filmet. Az olasz nép állásfoglalásai hallatán bízvást repesne Borghese meg a fasiszták szíve. A dolog teljesen érthető: ezen a téren a szexuális élet megítélésével kapcsolatos hagyományos sémákat megtörni mindenképpen nehéz feladat, hiszen ezek a sémák az egyének szempontjából védekező szerepet töltenek be a bennük forrongó legkülönfélébb késztetések ellen. Az is nyilvánvaló, hogy a mozitermek közönsége szolidáris lesz az ön interjúalanyaival, és a célkitűzését, hogy a közönség beleélje magát az interjúkba, és önmagát is érintve érezze, a legteljesebb mértékben el fogja érni. Ám úgy hiszem, ön sem örülne neki, ha qualunquista, azt ne mondjam, klerikofasiszta filmet készítene. Hogyan lehetne legalább részben orvosolni ezt a problémát?”


ÚJABB BESZÉLGETÉSEK A SZERELEMRŐL
Bő negyven évvel a Beszélgetések a szerelemről világpremierje után, 2006-ban Marcello Mencarini és Barbara Seghezzi Pasolini nyomdokaiba lépett, és elkészítette a New Love Meetings című művét. (Pasolini alkotásának angol címe Love Meetings volt.) Az alkotók 700 személyt kérdeztek meg: riportalanyaikat elsősorban bárokban, piacokon és a tengerpartokon választották ki, akárcsak legendás elődjük. A beszélgetésekből körülbelül százat használtak fel a végső verzióhoz. Noha maga az ötlet több évtizedes volt, a megvalósítás egyértelműen modernnek nevezhető: a New Love Meetings ugyanis celluloidszalag helyett Nokia N90 mobiltelefonnal készült MPEG-4-es formátumban. A két rendező erről úgy nyilatkozott, hogy a mobilos filmezés korlátait – a szűkebb terjedelmet, a gyenge hangot, a kicsi, remegő képet – saját céljaiknak megfelelően arra használták, hogy interjúalanyaik minél könnyebben megnyíljanak. Az új évezredben, a felgyorsult kommunikáció világában egyre nagyobb szerephez jutnak az amatőrök által készített, könnyebben és szélesebb körben terjeszthető video- és mobiltelefon-felvételek, mindazonáltal Mencarini és Seghezzi reménykedik abban, hogy alkotásuk a hagyományos forgalmazási hálózatba is eljuthat valahogy. (A forgatás óta eltelt hat év alatt ez ügyben tudomásom szerint nem történt előrelépés.) A New Love Meetings végső konklúziója egyébként az, hogy az 1963-as helyzetképhez képest vannak ugyan látványos változások (például a válás engedélyezése, a nők szerepének előtérbe kerülése a társadalomban), az általános tájékozottság a szexualitás témájában azonban továbbra sem jellemző, és az előítéletek is ugyanolyan erősek maradtak. 


ÍGY LÁTTÁK ŐK 
„Az olasz társadalom legkülönbözőbb szociális rétegeiben teszi fel rövid, egyértelmű, lényegre törő kérdéseit a verseiben, regényeiben és játékfilmjeiben is nyíltan és érthetően fogalmazó költő-írórendező, a társadalmi margón rekedtek dalnoka, a perifériára szorult »madarak és madárkák« elszánt »védőszentje«, a munkásosztály harcos szószólója, az olasz burzsoázia bátor kritikusa. Pasolini ateistaként is katolikusnak vallotta magát, marxistaként is társadalmi reformernek, aki a bűnözőkben is az evangéliumi tisztaságot kereste, sokkoló alkotásaival (Disznóól, Teoréma, Salò) pedig szenvedélyes vádiratot alkotott az elnyomás, a kizsákmányolás és a megalázás mindenfajta formája ellen. Emberi s művészi nagysága a riportfilm kérdései mögött is kitűnik. Pasolini mikrofonnal a kezében is nagyon erősen képvisel valamit, véleményét azonban nem kényszeríti rá senkire, inkább csak szondázik, érdeklődik, diagnosztizál. Lázas beszélgetőtársként olykor csak lendít a dialóguson, ám a legtöbb esetben finoman vallat, gyóntat, mindenféle erőszaktól mentesen, elegánsan faggat.”
(Szabó G. László on-line kritikája: http://ujszo.com/online/kultura/2009/01/12/kisinterjuk-a-szerelemrol)


„A Beszélgetések a szerelemről kérdezője maga Pasolini, az interjúalanyok többsége az utca embere (munkások, parasztok, diákok), de szerepelnek benne »mérvadó« értelmiségiek is, köztük Pier Paolo nagy híve és barátja, Alberto Moravia író. Az altémák köréből (szexuális szabadság, prostitúció, válás, a nők felszabadítása stb.) nem hiányzik a homoszexualitás sem. Az nem meglepő, hogy az olasz nép filmbeli képviselői közül egyetlenegy sem tanúsít a mai értelemben vett elfogadó magatartást e mássággal szemben, hiszen a ’60-as évek első felében járunk még. Az viszont mai szemmel nézve különös, hogy a magánéletében, levelezésében e vonatkozásban rendkívül nyílt, őszinte Pasolini – miközben ügyesen térképezi fel a véleményeket – kérdéseiben kívülálló módjára tartja magát a kor szóhasználatához (nem teszem ki az idézőjeleket): ferde hajlamúak, perverzió, anomáliák, szörnyűségek, szexuálisan nem normális. Ráadásul megjegyzésekkel sem jelzi különvéleményét, mint olykor a film más altémái esetében. Két oka lehet ennek. Egyrészt ha ellenkezik, elveszti interjúvoltjai bizalmát, s nem tudhatja meg, mit gondolnak, pontosabban mit szánnak gondolataikból – az általános vélekedéssel összhangban – a nyilvánosság elé. Másrészt ekkor még mozifilmes közvélemény előtt színt nem vallhat (akár árulkodó nézetekkel sem). Mindenesetre disszonáns ezeket a kifejezéseket Pasolini szájából hallani.”
(Harmat György: Előítélet a bőrünk alatt (Pasolini, film, homoszexualitás). In: Filmvilág 2012/4, 29–33. oldal)


ÍGY LÁTTAM ÉN 
Kevés művészt skatulyáztak be annyira, mint Pasolinit, akiről a magyar átlagember legfeljebb csak annyit tud, hogy egy homokos komcsi volt, aki „beteg” filmeket rendezett, és évtizedekkel ezelőtt megölték. Pasolini írói és teoretikai munkásságának megismertetésére nálunk csak bátortalan, elszigetelt kísérletek történtek (a Kalligram Kiadó pár éve elindított Pasolini-sorozata is úgy tűnik, hogy félbeszakadt), de ami azt illeti, filmrendezőként megmutatkozó sokoldalúsága sem különösebben közismert. Csupán a dokumentumfilmjeit nézve: az 1963-as A düh és az egy évvel későbbi Beszélgetések a szerelemről témájukban és stílusukban teljesen eltérőek, a megvalósítás magas színvonalában azonban nagyon is hasonlóak. Az előbbi a jövőbe mutató költői összegzése a készítését megelőző negyed század eseményeinek, az utóbbi pedig akaratlanul inkább a múltba visszanyúló, szórakoztató, ugyanakkor mélységesen elgondolkodtató körkép az olaszok hozzáállásáról a szexhez és az ezzel kapcsolatos témákhoz. 


A „szórakoztató” jelzőt különösen hangsúlyoznám azok számára, akik a dokumentumfilmeket hajlamosak egyetlen kézlegyintéssel elintézni, mint keveseket érdeklő, fölösleges és gyorsan avuló okoskodást. Persze nem arról van szó, hogy a hasunkat fogjuk a nevetéstől, hanem inkább arról, hogy bár a rendező a hatvanas évek olasz átlagembereit faggatja, sejtjük, hogy valószínűleg a magyaroktól is hasonló válaszokat kapott volna, sőt azt gyanítom, kapna bárki még napjainkban is, ha effajta riportra vállalkozna. A film egyik legnagyobb meglepetése Pasolini felkészültsége és riporteri szereplése. Nem találomra faggatja az embereket, hanem valóban igyekezett az olasz társadalom egészét reprezentálni a megkérdezettekkel, hiszen következtetések levonására alkalmas adatokat csak így lehet gyűjteni. (Ne feledjük, hogy ilyen közvélemény-kutatásra addig nem volt példa, vagyis igencsak elismerésre méltó, hogy egy kívülálló mennyire szakszerűen látott az úttörő feladathoz.) Mint arról fentebb szó volt, a kérdéseket tudatosan, meghatározott tematika szerint tette fel anélkül, hogy a riportokban bármi is érződne ebből a megtervezettségből. Pontosan tudta, hogy a társadalom különböző rétegeinek mely kérdéseket és hogyan érdemes feltennie, hogy valóban használható válaszokat kapjon. (Ámbár, mint arról szó volt, a válaszokat ő maga inkább használhatatlanoknak tartotta.) 


Figyelemre méltó, hogy sem a kérdések feltevésekor, sem a válaszok utólagos elemzésekor nem akar nevetségessé tenni senkit se pusztán azért, mert nem azt felelte neki, amit hallani szeretett volna. Rendkívül empatikusan és nyugodtan kérdez (ezt a magyar szinkronban Kulka János hangja különösen jól érzékelteti), akkor sem válik ingerültté és szubjektívvé, amikor erre akár még oka is lehetne: mint tudjuk, a homoszexualitás témájában személyesen érintve volt, vagyis az ezzel kapcsolatos, olykor bántóan elutasító válaszokat nyilván nagyon nem szívesen hallotta. Ennek ellenére egyszer sem lépett ki a riporteri szerepből, nem váltott át kérdezésből támadásba. Mindazonáltal nem akar mindenáron objektív lenni, olykor szubjektív megnyilvánulásokat is megenged magának, például amikor megdicséri az egyik gyereket, hogy korához képest milyen értelmes választ adott a kérdésre. Pasolini a bemutatót követően arról nyilatkozott, hogy milyen mélységesen csalódott a honfitársaiban – feltehetően a válaszok, illetve az azokból kirajzolódó általános kép miatt. Ebben a csalódásban azonban nem tudok osztozni. Ahogyan utaltam rá, igen valószínűnek tartom, hogy akkoriban egy ilyen felmérés más országokban is hasonló eredménnyel zárult volna. Azok, akik vállalták, hogy megszólaljanak Pasolini kamerája előtt, akkor is tiszteletet érdemelnek, ha felfogásuk a témáról vitatható és konzervatív. Egy konstruktív, össztársadalmi párbeszédhez, amelyet Pasolini eredetileg tervezett, mindenképpen elkerülhetetlen, hogy a vélemények ütközzenek, illetve ezek a vélemények egyáltalán elhangozzanak. Csalódni tehát nem azokban kellene, akik válaszoltak, hanem inkább azokban, akik – közöny vagy bátortalanság miatt – hallgattak vagy nem őszintén feleltek.


Közel ötven év távlatából, amikor a felvetett témákkal kapcsolatos olasz és nemzetközi felfogás valószínűleg sokat változott (ámbár ezt a New Love Meetings készítői cáfolják), különösen elgondolkodtató ez a film. Elgondolkodtató, hogy egynémely kérdésben az elmúlt majdnem fél évszázad alatt nem szaladt-e el velünk túlságosan is a ló, az egykori merev hozzáállást nem váltotta-e fel a túlzott elnézés és engedékenység. Olaszországban például akkoriban tiltották a válást, ami nyilvánvalóan helytelen gyakorlat volt, mindazonáltal jómagam épp a napokban olvastam olyan médiahíreket, melyek szerint Olaszországban már unalomból is válnak az emberek, 1995 óta másfélszeresére nőtt a válások száma. Óhatatlanul arra gondol az ember, a szexuális szabadság iránti igény nem váltott-e át szabadosságba? Mindez nyilván összefüggésben van a női egyenjogúság kérdésével és a hagyományos családmodell válságával is. A filmben két férfi eltérő nézeteket vall a család szerepéről és jövőjéről: a jelen mintha azt a riportalanyt igazolná, aki idejétmúltnak nevezte a családot mint a társadalom alapegységét, ugyanakkor megvallom, hozzám a másik férfi konzervatívnak tűnő válasza jóval közelebb áll. A Teoréma című filmjével Pasolini maga is a család – mint a polgári társadalom legkisebb egysége – szükségszerű széthullását ábrázolta, ami akkor nagyon radikális, ugyanakkor logikusan indokolható elméletnek tűnt. Hogy ezt például húsz évvel később is ugyanígy látta volna-e, azt sajnos nem tudhattuk meg.


BESZÉLGETÉSEK A SZERELEMRŐL (Comizi d'amore, 1964) – fekete-fehér olasz dokumentumfilm. Játékidő: 90 perc. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Pier Paolo Pasolini. Operatőr: Mario Bernardo és Tonino Delli Colli. Vágó: Nino Baragli. Közreműködik: Pier Paolo Pasolini, Io Apolloni, Ignazio Buttitta, Adele Cambria, Camilla Cederna, Graziella Chiarcossi, Peppino Di Capri, Oriana Fallaci, Graziella Granata, Antonella Lualdi, Alberto Moravia, Cesare Musatti, Giuseppe Ungaretti és sokan mások. Producer: Alfredo Bini. Gyártó: Arco Film. Bemutató: 1964. július 26. (Locarnói Filmfesztivál), 1965. május 5. (Olaszország). Magyarországi bemutató: 1988. szeptember. (Filmmúzeum, Pasolini-életmű-bemutató) 

(Jelen szöveg egyik forrása: Nico Naldini: Pasolini. Gál Judit fordítása. Budapest, 2010, Európa Kiadó. A cinema vérité magyarázatának forrása: Film- és médiafogalmak kisszótára. Budapest, 2002, Korona Kiadó.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése