FILM–KÉPREGÉNY – DEKAMERON 9/9: TINGOCCIO ÉS MEUCCIO

Pier Paolo Pasolini 1970 őszén forgatott filmet Giovanni Boccaccio novellagyűjteménye, a Dekameron alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, a végső változatból azonban kettőt kivágott: az egyikkel (Girolamo és Salvestra) elégedetlen volt, a másiktól (Alibech) terjedelmi okok miatt kellett megválnia. Tingoccio és Meuccio meséje úgy Boccacciónál, mint Pasolininél kiemelt jelentőséggel bír. Az irodalmi műről szóló blogbejegyzésben szó esett arról, hogy a közhiedelemmel ellentétben a Dekameron egyáltalán nem egyházellenes alkotás, hiszen a szerző nem vonja kétségbe a keresztény hit alaptételeit, és nem kérdőjelezi meg az egyház szükségességét. Tingoccio és Meuccio történetében visszatükröződik az arra a korra jellemző valláscentrikus gondolkodásmód, de már „átszűrve” a reneszánsz modern életszemléletén. A két főszereplő még rendszeresen templomba jár, és hisz a túlvilági életben, ám annak milyenségéről már valamiféle személyes tapasztalatot szeretnének, nem érik be a pap szavaival. Tingoccio hal meg hamarabb, ő hoz hírt a barátjának a túlvilágról. Szavai szinte teljes egészében a korabeli „hivatalos” egyházi álláspontot tükrözik – beleértve azt is, hogy az e világi imák, misék és alamizsnaosztás enyhítheti az elhunyt túlvilági kínjait. Egyetlen fontos kérdésben mond merőben mást: a szerelmi élvezetekért (Tingoccio esetében a komaasszonnyal való szerelmeskedésért) a túlvilágon nem jár semmiféle büntetés, holott Meuccio ettől való félelmében tartóztatta meg magát addig a testi örömöktől. Boccaccio ezzel lényegében azt a – maga korában igencsak merész – gondolatot fogalmazta meg, hogy a szexualitás természetes emberi vágy, ezért nem minősül bűnnek. Mondhatni, az elsők között, ha ugyan nem legelsőként, próbálta a szexualitást és a bűntudatot szétválasztani egymástól: a XX. századra visszapillantva azt mondhatnám, ez a törekvés részben túl jól sikerült, más szemszögből nézve azonban kudarcba fulladt. 

Tingoccio és Meuccio meséjét Pasolini megszakítja a kerettörténettel, Giotto figurájával: amikor Tingoccio álomba merül, a film visszakanyarodik a kerettörténethez, és Giotto álmát látjuk. Ez az álom nem más, mint az utolsó ítélet, amelyet Pasolini egy Giotto-freskó alapján állított be. Ebben a rövid képsorban azt látjuk, hogy a papok, szerzetesek és apácák sokkal lejjebb helyezkednek el a bűnösök sorában, mint a meztelen paráznák. Ez az álomjelenet egyébként akár Tingoccio álma is lehetne tulajdon haláláról és túlvilágra kerüléséről, hiszen amint eltűnik Giotto látomása, visszatérünk a meséhez, és értesülünk arról, hogy Tingoccio meghalt. Boccaccio novellájában a két jó barát ugyanabba az asszonyba szerelmes, de először csak Tingoccio szerelme teljesedik be. Pasolininél viszont a két férfi nem ugyanazért a nőért epekedik, és ezzel a változtatással a rendező teljesen egyértelművé tette, hogy Meuccio nem a barátja iránti szolidaritásból önmegtartóztató, hanem a testiségről vallott egyházi felfogás köti gúzsba gondolatait és természetes vágyait. Pasolini magánélete szempontjából Tingoccio és Meuccio meséjének személyes vonatkozásai is voltak. A rendező és bizalmas barátja, Ninetto Davoli – a színész későbbi visszaemlékezései szerint – egyszer a halálról beszélgettek. Ninetto bevallotta, hogy fél a haláltól. Pasolini erre ezt mondta neki: „Persze, mert szeretsz élni, mert élni akarsz. Pedig a halál felszabadulás.” A rendező azt ajánlotta, amelyikük előbb meghal, térjen vissza a túlvilágról, és számoljon be róla a másiknak. Ez az élménybeszámoló elmaradt, Ninetto szavai szerint: „És azután nem jelent meg semmilyen alakban. Nem tarthatta be az ígéretét – mert egy nagy nyavalya sincs a halál után.” 

Hetedik nap, tizedik novella

Két sienai ifjú szeret egy hölgyet, ki komaasszonya az egyiknek; a koma meghal, s ígérete szerint megjelenik cimborájának, és elmeséli neki, miképpen megyen sora a másvilágon 

Már csak a Királynak kellett novelláját elmondani, ki is minekutána látta, hogy a hölgyek, kik sajnálkoztak a körtefán, amely mit sem vétett, megnyugodtak, ekképpen fogott szóba:

– Nyilvánvaló, hogy minden igazságos király maga tartozik elsősorban megtartani ama törvényeket, melyeket alkotott, ha pedig másképpen cselekszik, büntetésre méltó szolgának, nem pedig királynak kell őt ítélni; ebbe a hibába, melyért szemrehányást érdemlek, szinte kénytelenségből magam is beleestem, holott Királyotok vagyok. A dolog úgy van, hogy mikor tegnap törvényt szabtam mai elbeszéléseinknek, még eszem ágában sem volt élni emez kiváltságommal, hanem veletek együtt alá akartam vetni magamat e törvénynek, s ama tárgyban akartam magam is novellát mondani, melyről ti valamennyien mondottatok; de nem csupán, hogy mindazt elmondták, mit magam elmondani szándékoztam, hanem ezenfelül annyi és oly sok minden szép dolgot elmondottak, hogy akármennyire keresgélek is emlékezetemben, semmi sem jut eszembe, és semmit nem találok, mi e tárgyhoz úgy illenék, s az eddig elmondott novellák sorába oly méltóképpen illeszkednék, hogy elmondhatnám; miért is ha már meg kell szegnem a magam alkotta törvényt, és méltó vagyok a büntetésre, most már kijelentem hajlandóságomat mindennémű vezeklésre, melyet reám szabtok, és ezért élek kiváltságommal. És elmondom, hogy ama novella, melyet Elisa mondott a komáról és komaasszonyról, továbbá a Siena-béliek ostobaságáról, arra indít, drága hölgyeim, hogy mellőzvén az ostoba férjek megcsúfoltatását okos feleségök által, elmesélek nektek egy kis történetet azokról; és ámbár sok mindenféle hihetetlen dolog van e történetben, némi részben mégis bizonyosan mulatságos leszen végighallgatnotok.

Élt tehát Sienában két közrendű ifjú, kik közül egyiknek neve volt Tingoccio Mini, másiknak pedig Meuccio di Tura, kik is a Porta Salaja mellett laktak, és szinte soha nem érintkeztek mással, csupán egymással, és nyilván igen szerették egymást; és más emberek módjára eljárogattak a templomokba és prédikációkra, hol is többször hallottak beszélni ama dicsőségről és gyötrelemről, mely az elköltözötteknek a másvilágon érdemeik szerint osztályrészül jut. Mivel pedig eme dolgokról biztosabb tudomást kívántak szerezni, de ennek módját nem tudták, megígérték egymásnak, hogy amelyikök előbb hal meg, hahogy teheti, visszatér, és annak, ki életben maradott, hírt hoz ama dologban, amire kíváncsi; és emez ígéretöket esküvel pecsételték.

Minekutána tehát ím ez ígéretet tették egymásnak, és továbbra is jó barátságban éltek, mint fentebb mondatott, történt, hogy Tingoccio komaságba jutott bizonyos Ambruogio Anselminivel, ki Campo Reggin lakott, s kinek Mita nevezetű feleségétől fiacskája született. Tingoccio tehát Meuccióval egyetemben néhanapján meglátogatta komaasszonyát, ki igen szemrevaló és helyre menyecske volt, s komaság ide, komaság oda, belészeretett; de hasonlatosképpen Meuccio is belészeretett, mivel fölöttébb tetszett néki, és sokat hallotta magasztalni Tingocciótól. 

Eme szerelmét pedig mindegyik titkolta a másik előtt, de mindegyik más okból. Tingoccio óvakodott felfedni Meuccio előtt, mivel komaasszonya iránt való szerelmét tilosnak vélte, és szégyellette volna magát, ha valaki megtudja; Meuccio nem azért titkolta, hanem mert észrevette, hogy a menyecske tetszik Tingocciónak. Miért is szólott magában ekképpen: „Ha felfedem előtte szerelmemet, féltékeny lesz reám; s mivel komája lévén tetszése szerint beszélhet vele, gyűlöletet kelthet benne irántam, s ekképpen soha meg nem nyerhetem a menyecskétől azt, mire vágyakozom.”

Miközben tehát a két ifjú szerelme ebben volt, miképpen mondatott, történt, hogy Tingoccio, kinek könnyebb volt felfednie a menyecske előtt minden vágyakozását, szóval és cselekedettel addig-addig mesterkedett, mígnem megnyerte a menyecskétől, amit kívánt; ezt pedig Meuccio nyilván észrevette, és ámbár cseppet sem volt ínyére, mégis abban a reménységben, hogy egyszer mégiscsak elérheti vágyait, nehogy Tingocciónak alkalma vagy oka legyen elrontani dolgát, vagy akadályt vetni útjába, úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre. 

Ekképpen állott a két cimbora szerelme; az egyiké boldog volt, a másiké pedig boldogtalan, midőn történt, hogy mivel Tingoccio a komaasszony kertecskéjében jó talajra bukkant, annyit ásott és dolgozott abban, hogy nyavalya lepte meg, mely kevés napok múltán oly súlyosra fordult, hogy nem tudott megbirkózni vele, s elköltözött ez árnyékvilágból. 

És halála után harmadnapra (mivel előbb talán nem volt módjában), ígéretéhez híven éjszaka idején megjelent Meuccio szobájában, s miközben az mélyen aludt, szólította őt. Meuccio felriadván kérdezte:

– Ki vagy?

Az pedig felelte:

– Tingoccio vagyok, ki is néked tett ígéretemhez híven eljöttem hozzád, hogy hírt hozzak a másvilágról.

Meuccio ugyan némiképpen megrémült, mikor meglátta, de megemberelvén magát szólott:

– Isten hozott, testvér.

Annak utána pedig megkérdezte, vajon vesztébe jutott-e?

Tingoccio pedig felelte:

– Vesztökre jutnak ama dolgok, melyek nem kerülnek többé elő; hát hogyan volnék itt különben, ha vesztemre kerültem volna?

– Ej – szólott Meuccio –, nem így értem; azt kérdezem, vajon az elkárhozott lelkek között vagy-e, a pokolnak gyötrelmes tüzében?

Felelte Tingoccio:

– Ott éppen nem, de bizony elkövetett bűneim miatt keserves kínokat és szörnyű gyötrelmeket szenvedek.

Akkor Meuccio apróra kikérdezte Tingocciót, miféle büntetéseket kap az ember odaát ama bűnökért, melyeket idelent elkövetett; Tingoccio pedig mindent rendre elmondott neki. Annak utána megkérdezte Meuccio, vajon tehetne-e valamit érette itt a földön. Mire Tingoccio felelte, hogy igen; mégpedig mondasson érette miséket és imádságokat és adjon alamizsnát, mivelhogy az effélék fölöttébb javokra válnak az elköltözötteknek. 

Mondotta erre Meuccio, hogy szívesen megteszi; mikor pedig Tingoccio már távozófélben volt, Meucciónak eszébe jutott a komaasszony, és kissé fölemelvén fejét, szólott:

– Igaz is, Tingoccio: miféle büntetést kaptál odaát a komaasszonyod miatt, kivel életedben szerelmeskedtél?

Felelte erre Tingoccio:

– Testvér, mikor a másvilágra érkeztem, volt ott valaki, aki úgy látszik, minden bűnömet könyv nélkül tudta, és parancsolta nekem, hogy menjek a nékem megszabott helyre, hol is keserves gyötrődésben sirassam bűneimet; és találtam ottan sok társamat, kik ugyanolyan büntetésre voltak kárhoztatva, mint magam; s ahogy közöttük voltam, és eszembe jutott az, mit komaasszonyommal életemben műveltem, s ezért még jóval nagyobb büntetést vártam annál, mi reám ki volt szabva, ámbátor máris forró és fennen lobogó tűzben voltam; egész testem megvacogott a rémülettől. 

Mikor az egyik, ki mellettem állott, ezt észrevette, odaszólt: „Mennyivel nagyobb a te szenvedésed, mint a többieké, kik itten vannak, hogy vacogsz, holott tűzben vagy?” „Jaj, cimbora – feleltem én –, szörnyen félek az ítélettől, melyet valamely odalent elkövetett nagy bűnöm miatt várok.” Kérdezte akkor, miféle bűn volna az. Én pedig feleltem: „Az a bűnöm, hogy szerelmeskedtem a komaasszonyommal, és méghozzá annyira szerelmeskedtem véle, hogy beléje gebedtem.” Az pedig akkor kinevetett ennek miatta és mondá: „Ugyan ne félj, te tökfilkó; itt ugyan nem tartják számon a komaságot.” Ennek hallatára egészen megnyugodtam. Minekutána ezt elmondotta, mivel már nappalodott, szólott ekképpen:

– Meuccio, Isten áldjon, tovább nem maradhatok nálad.

És azon nyomban eltűnt. Meuccio, mikor hallotta, hogy odaát nem tartják számon a komaságot, szemrehányásokat tett magának ostobasága miatt, hogy már nem egy komaasszonyáról lemondott; kiverte hát fejéből addigi butaságát, s innentúl okosabban cselekedett. Ha pedig mindeme dolgokat Rinaldo barát tudta volna, nem kellett volna nyakatekert okoskodásokhoz folyamodnia, mikor komaasszonyát maga kedvére kívánta hajlítani.

(Révay József fordítása)