Pasolini

Pasolini

2012. március 31., szombat

NINETTO DAVOLI

Ninetto Davoli (Olaszország, Catanzaro, San Pietro a Maida, 1948. október 11.) olasz színész eredeti neve: Giovanni Davoli. 1963-ban egy filmforgatáson ismerkedett meg Pier Paolo Pasolinivel, aki barátjául fogadta, és szinte minden filmjében kisebb-nagyobb szerepeket bízott rá. Napi kapcsolatban álltak: Ninetto még az utazásaira is elkísérte mesterét, és ha úgy adódott, segített neki a forgatási helyszínek és az amatőr szereplők kiválasztásában. A jókedvet, a derűt, a vidámságot és a szerelmet jelentette Pasolini számára. Amikor a rendezőt 1975-ben brutálisan meggyilkolták az ostiai tengerparton, Davolira hárult a szomorú feladat, hogy azonosítsa a holttestet. A színész többször is járt Magyarországon. 


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Ninetto Davoli szegény családba született. Szülei Calabriából áttelepült földművesek, öt gyermekük közül Ninetto a legfiatalabb. Mint sok hasonló korú és származású gyerek, ő is megpróbált kitanulni egy kenyérkeresetet jelentő szakmát (hentessegéd volt, illetve kis ideig egy asztalos mellett is dolgozott), ideje jelentős részét azonban csibészkedéssel töltötte. Gyakran keveredett zűrös ügyekbe, állítólag még a fiatalkorúak börtönét is megjárta. Nem is annyira a vagánykodás, inkább a nyomor vitte rá arra, hogy gyermekként olykor szembekerüljön a törvénnyel. Mindazonáltal megszerette az asztalos szakmát, és nemzetközileg ismert színészként is szívesen vállalkozott néhanapján otthoni barkácsolásra. Élete gyökeresen megváltozott, amikor 15 évesen, lődörgései során elvetődött A túró (1963) című film forgatására. „Azt hittem, baleset történt, beálltam a bámészkodók közé. De nem, filmet forgattak. A bátyám, Marco is ott statisztált, s amikor meglátott, odaszólt, hogy menjek, bemutat Pasolininek. Pier Paolo kedvesen megborzolgatta a fejem búbján a hajamat.” Pasolini rokonszenvesnek találta az örökké mosolygó, göndör hajú fiúcskát: „Minden varázslatszerű benne: a szemébe lógó, képtelenül göndör haja, akár egy uszkár, pattanással teli, mókás arca, kifogyhatatlan vidámsággal teli szemének két félholdja”. A következő évben egy pásztorfiú parányi szerepére hívta a Máté evangéliuma (1964) című filmjébe. Davoli nevét akkor még nem tüntették fel a stáblistán. Ninetto játéknak fogta fel a filmezést, meg sem fordult a fejében, hogy színész legyen. Állítása szerint nem az volt igazán furcsa, amikor meglátta önmagát a filmvásznon, hanem amikor az újságok először közölték a fotóját.


Hírnök jő, s hozá eme lótusztekercset...
A fiatal amatőr színész számára az igazi megmérettetést a rendező egyik legnagyszerűbb alkotása, a Madarak és madárkák (1966) című filozofikus komédia jelentette, amelyben a zseniális, de a szakma részéről akkoriban kissé lenézően kezelt komikus, Totò partnere lehetett. Erről évtizedek múlva így beszélt: „El sem akartam hinni... hiszen nekem Totò volt az egyik legkedvesebb színészem. Mihez kezdjek én mellette? De Pier Paolo biztatott, mondjak igent, hiszen pénzt is kapok érte: másfél millió lírát. Ebből akkor nálunk négy-öt autót lehetett venni. Micsoda? – kérdeztem. – Totòval lehetek egy filmben, és még fizetnek is érte?” Ninetto alakítása mentes volt minden mesterkéltségtől: önmagát adta hitelesen, természetesen, akárcsak összes későbbi filmjében. Pasolini tanította meg neki, hogyan tudja megőrizni természetességét a kamerák előtt is. Totòval egyébként olyan remek párost alkottak, hogy a rendező a következő két szkeccsfilmjében is együtt szerepeltette őket: A Holdról látott föld (1967), Mik a felhők? (1968). Lényegében ugyanazt a szerepkört, a hírvívőt játszotta Pasolini következő három alkotásában: az Oidipusz királyban (1967) hírnök volt, a Teoréma (1968) című nyomasztó tézisfilmben örökké bohóckodó postás, a Disznóólban (1969) pedig az ő személye kapcsolja össze a két, párhuzamosan futó történetet. Pasolini egyik korabeli írásában különösen meleg hangon emlékezett meg a Disznóól színészeiről, Ninettóról például így írt: „...kissé komikus »amatőr színészi« gyakorlatában ez volt az első alkalom, amikor tudatában volt annak, amit csinált, és az utolsó jelenetet könnyes szemmel játszotta el.” A Médea (1970) című filmben Davoli nem játszott, mivel a forgatás idején éppen katonai szolgálatát töltötte. Az egész stáb elment meglátogatni a laktanyába, köztük a főszerepet játszó legendás operadíva, Maria Callas is.


Az Élet trilógiája
Davoli Az Élet trilógiája filmjeit tartja legnagyobb művészi élményének, már csak azért is, mert visszaemlékezései szerint a forgatások rendkívül vidám légkörben zajlottak, és az az időszak egyébként is boldog periódus volt kettőjük életében. A Dekameronban (1971) eredetileg a furfangos szakács, Chichibio szerepét játszotta volna, ám Pasolini többször is átdolgozta a forgatókönyvet, és végül kihagyta a filmből ezt a figurát. Ninettónak be kellett érnie a hiszékeny, de nem teljesen ostoba Andreuccio szerepével, amely színészi karrierjének talán legjellemzőbb alakítása lett. A naiv Andreuccio egy ravasz szépasszony fondorlatos csapdájába esik, de „józan paraszti eszének” köszönhetően végül szerencsésen keveredik ki a kalandokból. A Canterbury mesék (1972) javarészt Angliában készült: Davoli egy igazi lókötőt formált meg, Perkint, akit a filmváltozatban a Charlie Chaplin által legendássá vált csavargó figurájához igazítottak. A nagy komikus egyébként a film megtekintése után elismerését fejezte ki olasz színészkollégájának. Ninetto a forgatáson nemcsak színészi, hanem afféle segédrendezői feladatot is ellátott Pasolini mellett: részt vett az amatőr szereplők kiválasztásában és mozgatásában.


Noha a Canterbury mesék alapvetően derűs hangvételű alkotás, Pasolini mégsem önfeledt hangulatban készítette. Nyomasztóan hatott rá, hogy a Dekameron alkotói szabadságával ellentétben ezúttal jobban kellett kötődnie az általa mélyen megvetett polgári világ helyszíneihez. Ennél is nagyobb szomorúságot okozott azonban maga Ninetto, aki beleszeretett egy lányba, és feleségül vette. Szerelmi bánatáról a rendező így írt Paolo Volponi költőnek: „…képtelen vagyok elfogadni ezt az irtózatos valóságot, amely nemcsak a jelent teszi tönkre, hanem fájdalmasan beárnyékolja az eltelt éveket is, amelyeket az ő szívderítő és állandó közelsége miatt legalábbis örömtelinek hittem.” Maria Callas – aki a Médea óta ápolt mély barátságot Pasolinivel – viszont lényegében pártfogásába vette a fiatal színészt, amikor így írt róla Pasolininek: „Ha emlékszel, Gradóban, az autóban ülve beszélgettünk Ninettóval a szerelemről meg miegymásról. Magamban – az antennáimmal, ahogy Te mondod – éreztem, amikor Ninetto fogadkozott, hogy sose lesz szerelmes, tudtam, hogy olyasmit mond, aminek a megértéséhez túl fiatal.” Egy másik barát, Elsa Morante nem osztotta a rendező kétségbeesését, szerinte a szerelmi csalódás az élet természetes velejárója. Elkövette azonban azt a hibát, hogy egyik regényében kedvezőtlen színben tüntette fel Ninetto személyét, és emiatt Pasolini véget vetett hosszú barátságuknak. Davolival azonban nem szakított, elfogadta a fiatalember döntését, és Ninetto új családjának részévé vált. A színész első fiát mentoráról Pier Paolónak nevezte el (Pasolini vállalta a keresztapaságot), a másodiknak pedig Pasolini tragikus sorsú öccse után a Guido nevet adta.


Az Ezeregyéjszaka virágaiban (1974) Davoli játszotta a könnyelmű Azizt, aki esküvője napján első látásra beleszeret egy ismeretlen nőbe, és miatta elfeledkezik a menyasszonyáról. Fékezhetetlen vágyaiért végül csúful megfizet. Némi erőltetett pszichológiával azt is mondhatnánk, hogy a mély szerelmi bánatot átélt rendező a művészet frontján állt bosszút fiatal barátján, amikor hűtlensége miatt a filmvásznon megfosztotta őt a férfiasságától. Művészet és valóság effajta összecsengésére egyébként egy későbbi példa is kínálkozik, Pedro Almodóvar A vágy törvénye (1987) című szerelmi drámája. Almodóvar állítólag vonzódott a főszerepet játszó Antonio Banderas iránt, aki azonban értésére adta, hogy nem kíván túlmenni a barátságon. A filmben Antonio egy homoszexuális fiút játszik, aki szenvedélyesen beleszeret a filmbeli rendezőbe, vagyis Almodóvar alteregójába: a vágyak a valóság helyett tehát a művészet síkján realizálódtak. Visszatérve Pasolinire, igazából kevéssé valószínű, hogy tudatosan bármiféle bosszútervek forogtak volna a fejében, hiszen ha valóban neheztelt volna Ninettóra, csupán véget kellett volna vetnie a közös munkának, és „levennie a kezét” a pártfogoltjáról. Amint arról mindjárt szó lesz, ezt nemcsak hogy nem tette meg, hanem inkább védeni akarta őt a későbbi kellemetlenségektől. Davoli egyébként értékes segítséget nyújtott Az Ezeregyéjszaka virágai elkészítéséhez is, a főszerepre például ő javasolta Franco Merlit. Meglehet, idővel talán Franco vehette volna át Ninetto helyét Pasolini szívében (és filmjeiben), ám a rendező meggyilkolása véget vetett ennek az új alkotói kapcsolatnak.


Salò, avagy Szodoma 120 napja
Ninetto nem szerepelt Pasolini utolsó filmjében, a hírhedt Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című sokkoló drámában, amelyet sokan a filmtörténet legvisszataszítóbb alkotásának tartanak, de még a rendező művészetének hívei között is akadnak olyanok, akik súlyos művészi kudarcként értékelik. Nemcsak Ninetto, hanem Pasolini két másik kedvenc színésze, Franco Citti és Laura Betti is kimaradt a filmből. Maga Davoli később így magyarázta saját mellőzését: „Az én ábrázatommal se hóhért, se áldozatot nem játszhattam volna.” Sokkal valószínűbb magyarázat azonban, hogy Pasolini tisztában volt azzal, mekkora botrányokat fog okozni a Salò, és meg akarta kímélni legjobb barátait a támadásoktól. A valóságban ugyanis mindhármójuk számára lett volna megfelelő szerep a filmben: Citti például eljátszhatta volna a Püspököt, Betti pedig Vaccari asszonyt, akit egyébként ő szinkronizált az olasz változatban. Az igaz, hogy Ninetto túl öreg volt ahhoz, hogy valamelyik tizenéves áldozatot játssza, és túl fiatal volt a négy perverz úr valamelyikének szerepére. Az egyik katona szerepét azonban egy olyan fiú alakította, aki erősen hasonlított a pár évvel fiatalabb Ninettóra (lásd a fenti fotót), vagyis akár Davoli is játszhatta volna a szerepet, noha bohóckodnia ezúttal nem kellett volna. Mindazonáltal mint Pasolini bizalmas barátja, Ninetto természetesen részt vett a Salò forgatásán is. Pasolini neki szánta következő alkotása, a Porno-Teo-Kolossal egyik főszerepét: a tervezett film a Madarak és madárkák (1966) alapötletének grandiózusabb, az aktualitásokhoz igazított variációja lett volna. Totò akkor már nem élt, egy nem kevésbé zseniális komikus, Eduardo De Filippo lépett volna a helyére. Pasolini brutális meggyilkolása miatt a Porno-Teo-Kolossal nem valósult meg. Húsz évvel később egy másik hűséges barát, Sergio Citti jelentősen átdolgozta a forgatókönyvet, és elkészítette belőle a Háromkirályok (1996) című filmjét, amelyben Davoli is szerepet kapott.


Pasolini nélkül
Ninetto eleinte Pasolini támogatásával kapott színészi feladatokat másoknál: így például mesterével-barátjával játszott a Nyugodjatok békében! (1967) című Carlo Lizzani-westernben, majd a Pasolini-tanítvány Bernardo Bertolucci Partner (1968) című alkotásában jutott feladathoz. Gyakran vállalt tévéreklámokat, amit viszont Pasolini nem vett jó néven, mert szerinte a televízió kizsákmányolta Ninettót, aki ezt nem vette észre. Pier Paolo atyáskodott, de nem basáskodott Ninetto felett, éppen ezért közvetett módon próbálta felnyitni Davoli szemét. 1970-ben forgatókönyvet írt számára Sztravinszkij A katona története című operájának meséje alapján. A modernizált változatban Ninetto feladja a népi kultúra frissességét a televízió által biztosított mulandó népszerűségért, és fausti alkut köt az Ördöggel. Tévésztár lesz belőle: egész Olaszország nem megy WC-re addig, amíg ő van a képernyőn, de miután vége a műsorának, mindenki az árnyékszékre rohan. A nézettségi indexet tehát mi más hitelesíthetné, mint a pöcegödör szintjének gyors megemelkedése? A további fordulatok sem éppen hétköznapiak, és talán ez is szerepet játszott abban, hogy a film végül soha nem készült el, viszont évtizedek múlva a történetet színpadi változatban előadták.


A Pasolini holdudvarához tartozó Sergio Citti szinte valamennyi filmjében szerepeltette Davolit. A Dekameron óriási sikere nyomán Ninetto meglepően sok filmben kapott zömmel kisebb szerepeket, ám ezek többsége feledhető alkotás, könnyed komédiák, divatos krimik, divatjamúlt drámák. Említésre érdemes a valaha nálunk is sikerrel vetített szovjet–olasz vígjáték, az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (1974, rendező: Eldar Rjazanov és Franco Prosperi), az Ágnes a halált választja (1976) című háborús dráma (rendező: Giuliano Montaldo) és a Jó hírek (1979) című dráma (rendező: Elio Petri). Az 1980-as évek terméséből meg kell emlékezni a Kicsi, de szemtelen (1982) című Sergio Corbucci-komédiáról, amelynek Vittorio Gassman és Enrico Montesano játszották a főszerepeit. Főleg német nyelvterületen aratott sikert a Momo (1985) című családi film. Emanuela Piovano, Tiziana Pellerano és Anna Gasco A kék rózsák (1989) című alkotásában Davoli főszerepet játszott Laura Betti oldalán. A magyar közönség is láthatta Angelo Orlando Jövőre tízkor már ágyban leszek (1995) című filmjét, amely egy évvel a Ponyvaregény (1994) után már Quentin Tarantino nyomdokain járt. Ironikus, hogy bár Davoli Pasolini filmjeinek emblematikus alakjaként él a nézők emlékezetében, a szakma mégis egy 2006-os filmben nyújtott alakítását értékelte a legtöbbre: az Uno su due című drámában nyújtott színészi teljesítményéért Ninetto két díjat is kapott, valamint további kettőre jelölték. A 2014-es Velencei Filmfesztiválon mutatták be az amerikai Abel Ferrara Pasolini című alkotását, amely a meggyilkolt rendező utolsó napjairól szól. A címszerepet Willem Dafoe alakítja. Davoli kétszeresen is jelen van a filmben. Fiatalkori énjét Riccardo Scamarcio játssza, míg maga Ninetto egy Epifanio nevű szereplőt formál meg. Ez a figura Pasolini meg nem valósult filmforgatókönyvében, a Porno-Teo-Kolossalban szerepel. Annak idején úgy volt, hogy a szerepet Eduardo De Filippo fogja eljátszani. Ferrara most megfilmesítette ennek a provokatív forgatókönyvnek egy részletét is, és Davoli ebben a képsorban tűnik fel mint színész.


A zsarnok szíve
Jancsó Miklós A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon (1981) című olasz–magyar koprodukciós alkotásának ötlete 1979-ből származik. Az olasz televízió két független filmproduceren keresztül hajlandó volt finanszírozni három Boccaccio-novella megfilmesítését: ki tudja, talán az olasz mozikban néhány évvel azelőtt oly népszerű decamerotico irányzatot szerették volna újra divatba hozni. A producerek az olasz Alberto Bevilacquát, a kuvaiti Khalid Al Siddiqet és Jancsót szemelték ki a rendezésre. A magyar rendezőnek a dekameroni tizedik nap negyedik novelláját ajánlották fel, amelyből már készen is volt a forgatókönyv: Gentile de'Carisendi úr Modenából jövet kiveszi sírjából a hölgyet, kit szeretett, s kit halott gyanánt eltemettek; ki is magához tér, és fiat szül, Gentile úr pedig őt is, fiacskáját is visszaadja a férjének, Niccoluccio Caccianimicónak. Jancsó azonban feltételeket szabott: tévéfilm helyett mozifilmet akart forgatni, és kikötötte, hogy szabadon kívánja kezelni a témát. Így jött létre az olasz–magyar koprodukció, amelyben végül lényegesen hangsúlyosabb lett a magyar, mint az olasz részvétel. Az új forgatókönyvet Jancsó és olasz élettársa, Giovanna Gagliardo írta Hernádi Gyulával közösen. Az új történet egyfajta Hamlet-variációnak tekinthető, amely valamikor a magyar reneszánsz idején, Mátyás halála után játszódik. Itáliából színészek érkeznek a magyar udvarba, hogy előadják a már említett Boccaccio-novellát, ám előadás helyett udvari intrikákba csöppennek. A film érdekessége, hogy a korábbi Jancsó-alkotásoktól eltérően gyakorlatilag végig zárt térben játszódik. Magyar részről Gálffi László, Madaras József, Márkus László és Hegedűs D. Géza játszott fontos szerepeket, a női főszerepet pedig az Olaszországban élő brit Teresa Ann Savoy alakította, aki Jancsó hírhedt filmjében, a Magánbűnök, közerkölcsökben (1976) is szerepelt, nemzetközi hírnevét azonban Tinto Brass két botrányfilmjének köszönhette: Salon Kitty (1976), Caligula (1979).


25 évvel később Jancsó úgy nyilatkozott, hogy amint konkretizálódott a koprodukció, azonnal Ninetto Davolira gondolt, kifejezetten neki találta ki a bolognai csepűrágó szerepét. Jancsó jól ismerte Pasolinit, az ő köreiben találkozott Ninettóval is, akiről 2005-ben ezeket mondta: „A nép fia, de fényes elmével. Mélyről jött, de még mindig ragyog. Komédiás a szó legnemesebb értelmében, és nálam is komédiást játszott. Soha nem esett túlzásba. Egyetlenegyszer sem fordult elő nála, hogy rátett volna egy lapáttal. Érezte, hogy miből mennyi kell. Annak is örültem, hogy nem tartozik a gumiarcú színészek közé. Azokat én valahogy nem szeretem. Ninetto esetében minden belülről jön. Ő született komédiás.” A Gáspárt alakító Gálffi László mint Pasolini nagy rajongója, hamar összebarátkozott olasz kollégájával, aki sokat mesélt neki a tragikus sorsú rendezőről. A magyar színész szerint Davoli mindig hitelesen játszott Pasolininél, mert önmagát adta. „Ha például levágatná a göndör fürtjeit, már nem is az lenne, aki. Egyszerű dolgokat ösztönösen megcsinál, a szerénységétől pedig minden olyan összetettnek látszik, hogy hajlamosak vagyunk belelátni bizonyos dolgokat. Nem véletlen, hogy Pasolini annyira szerette őt.” A filmet 1981 szeptemberében mutatták be a Velencei Filmfesztiválon. A tekintélyes hazai szaklap, a Filmvilág fesztiválbeszámolója szerint „a velencei fogadtatás vegyes volt; Jancsóról természetesen a legnagyobb mesternek kijáró figyelemmel és tisztelettel írtak, s még a fenntartásokat hangoztatók is elismerően szóltak a mű virtuozitásáról.” A következő hónapban (október 26.) tartották a magyar premiert. A fogadtatás nem mondható kifejezetten lelkesnek, és bár voltak, akik észrevették és méltatták a formanyelvi változást, az általános vélemény mégis az volt, hogy A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon nem mérhető Jancsó klasszikussá vált filmjeinek színvonalához.


FILMOGRÁFIA
* 1964: Máté evangéliuma (Il Vangelo secondo Matteo) (nem szerepel a stáblistán)
* 1966: Madarak és madárkák (Uccellacci e uccellini)
* 1967: A boszorkányok (Le Streghe) (A Holdról látott föld című epizódban)
* 1967: Nyugodjatok békében! (Requiescant)
* 1967: Oidipusz király (Edipo re)
* 1968: Szeszély olasz módra (Capriccio all’italiana) (A Mik a felhők? című epizódban)
* 1968: Partner
* 1968: Teoréma (Teorema)
* 1969: Szerelem és düh (Amore e rabbia) (A papírvirág jelenete című epizódban)
* 1969: Disznóól (Porcile)
* 1970: Ostia
* 1971: Dekameron (Il Decameron)
* 1971: Er più: storia d'amore e di coltello
* 1972: Anche se volessi lavorare, che faccio?
* 1972: Storia di fifa e di coltello – Er seguito d'er più
* 1972: S.P.Q.R.
* 1972: Abuso di potere
* 1972: Canterbury mesék (I racconti di Canterbury)
* 1973: Pasqualino Cammarata… capitano di fregata
* 1973: Maria Rosa la guardona
* 1973: Il Maschio ruspante
* 1973: La Tosca
* 1973: La Signora è stata violentata
* 1973: Bűnös történetek (Storie scellerate)
* 1974: Amore mio non farmi male
* 1974: Storia de fratelli e de cortelli
* 1974: Il Lumacone
* 1974: Az Ezeregyéjszaka virágai (Il fiore delle mille e una notte)
* 1974 Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (Невероятные приключения итальянцев в России)
* 1974: Appassionata
* 1975: Le Avventure di Calandrino e Buffalmacco (tévésorozat)
* 1975: Il Vizio ha le calze nere
* 1975: Prendimi, straziami che brucio di passione
* 1975: Qui comincia l'avventura
* 1975: Frankenstein all'italiana
* 1976: Spogliamoci così senza pudor
* 1976: Ágnes a halált választja (L’ Agnese va a morire)
* 1976: Amore all'arrabbiata
* 1977: No alla violenza
* 1977: A kabin (Casotto)
* 1978: Malabestia
* 1979: Jó hírek (Le buone notizie)
* 1979: Il Cappotto di Astrakan
* 1979: La Liceale seduce i professori
* 1979: Addavenì quel giorno e quella sera (tévésorozat)
* 1980: Egy fiú, egy lány (Maschio, femmina, fiore, frutto)
* 1981: A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon
* 1981: A zöldségleves (Il minestrone)
* 1982: Kicsi, de szemtelen (Il conte Tacchia)
* 1983: Occhei, occhei
* 1985: Sogni e bisogni (tévésorozat)
* 1985: Marie Ward – Zwischen Galgen und Glorie
* 1986: Momo
* 1987: Animali metropolitani
* 1988: L’Altro enigma (tévéfilm)
* 1988: La Romana (tévéfilm)
* 1989: A kék rózsák (Le rose blu)
* 1989: La Ragazza del metrò
* 1989: Il vigile urbano (tévésorozat)
* 1989: Série noire (tévésorozat, a Main pleine című epizódban)
* 1995: Jövőre tízkor már ágyban leszek (L’anno prossimo vado a letto alle dieci)
* 1996: Háromkirályok (I magi randagi)
* 1997: Egy különösen bonyolult ügy (L’avvocato porta) (tévésorozat)
* 1999: Una vita non violenta
* 2000: La banda (tévéfilm)
* 2004: Vite a perdere (tévéfilm)
* 2006: Uno su due
* 2007: Cemento armato
* 2008: Rino Gaetano – Ma il cielo è sempre più blu (tévéfilm)
* 2008: Bűnügyi regény (Romanzo criminale) (tévésorozat)
* 2009: Un medico in famiglia (tévésorozat, a Cambio nonno című epizódban) (nem szerepel a stáblistán)
* 2010: Gli ultimi del paradiso (tévéfilm)
* 2010: Crimini (tévésorozat, a Mork e Mindy című epizódban)
* 2010: Scontro di civiltà per un ascensore a Piazza Vittorio
* 2011: Tutti al mare
* 2013: Baciamo le mani: Palermo New York 1958 (tévésorozat)
* 2014: Senza nessuna pietà
* 2014: Pasolini
* 2014: Mio papà


DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
Az Uno su due című filmért
* 2006: L. A. R. A.-díj a Római Filmfesztiválon
* 2007: A legjobb férfi alakítás díja a Flaianói Filmfesztiválon (megosztva Stefano Accorsival A Szaturnusz gyűrűjében című filmért)
* 2007: Jelölés Ezüst Szalag-díjra (legjobb férfi mellékszereplő)
* 2007: Jelölés David di Donatello-díjra (legjobb férfi mellékszereplő)


(A fenti szöveg Máté Judit 2000-es Davoli-interjúja, Szabó G. László Jancsó Miklóssal és Gálffi Lászlóval 2005-ben készült beszélgetése, Nico Naldini Pasolini című könyve, valamint egyéb on- és off-line források felhasználásával készült.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése