2014. január 17., péntek

ANTONIO ORLANDO

Antonio Orlando (Olaszország, Nápoly, 1955. április 7. – Nápoly, 1989. július 15.) olasz színész húszéves kora előtt kezdett filmezni. (Bizonyos források szerint 1960. március 15-én született, és 1988. szeptember 28-án halt meg. Ezt az infót valószínűsíti, hogy A zsoldoskatona című 1976-os filmben inkább néz ki tizenhat, mint huszonegy évesnek.) Szerencséje volt, mert pályakezdésétől kezdve jeles rendezők foglalkoztatták, mint például Pasquale Squitieri, Pier Paolo Pasolini, Luigi Comencini, Pasquale Festa Campanile, Werner Schroeter, Franco Brusati, Walerian Borowczyk és Damiano Damiani. Pasolini hírhedt alkotása, a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) fiatal szereplői közül ő volt az egyik, akinek karrierje nem szakadt meg a botrányfilm bemutatása után sem, ámbár nem sikerült az élvonalbeli színészek közé emelkednie. Tehetsége azonban vitathatatlan, és főleg azokban a szerepekben volt különösen meggyőző, melyekben a bűn vonzásába került, életrevaló, olykor egyenesen vagány, de alapvetően érző szívű, sebezhető fiúkat kellett játszania. Több olyan filmben is foglalkoztatták, melyek szülővárosában, Nápolyban játszódnak. Werner Schroeter német rendező három alkotásában is fontos szerepeket osztott rá. Antonio Orlando 34 éves korában hunyt el, egyes források szerint közlekedési balesetben, más források viszont öngyilkosságról tudnak. 


KARRIERTÖRTÉNET 
Az első filmek 
Antonio Orlando életéről gyakorlatilag semmilyen információ nem található a világhálón, így az sem tudható, hogyan került a filmvilágba. Ami egészen biztos, hogy tizenkilenc éves korában forgatta első filmjét: Pasquale Squitieri I guappi (1974) című bűnügyi drámájában Claudia Cardinale, Franco Nero és Fabio Testi partnere volt. A történet a XIX. században játszódik Nápolyban. A szegénysorból származó Nicola Berlizzi (Franco Nero) elhatározza, hogy ügyvéd lesz, ám a bűn jóval közelebb van hozzá, mint hitte. Az Antonio által játszott fiú – az ügyvéd egyik védence – a történet végén jut kulcsszerephez. Squitieri alkotása figyelemre méltó szakmai és közönségsikert aratott, és mellesleg nyitányát jelentette a rendező és Claudia Cardinale immár négy évtizedes szerelmének. (Squitieri 2017. február 18-án elhunyt.) Giuseppe Rosati krimielemekkel átszőtt drámája, az Il testimone deve tacere (1974) szintén Nápolyban játszódik. Témája a korrupció, a bűn és az igazságszolgáltatás kibogozhatatlannak látszó összefonódása, amely számos korabeli olasz film számára is kiindulópontot jelentett. A fontosabb szerepeket Bekim Fehmiu, Rosanna Schiaffino, Aldo Giuffrè, Romolo Valli és Luigi Pistilli játszották.


Salò, avagy Szodoma 120 napja
Pier Paolo Pasolini már 1973-ban foglalkozott azzal, hogy forgatókönyvet írjon De Sade márki Szodoma 120 napja című regényéből, de eleinte úgy volt, hogy a szkriptet jó barátja, Sergio Citti fogja megfilmesíteni. 1975-ben végül maga Pasolini forgatta le a filmet, melynek cselekményét a Salòi Köztársaság idejébe helyezte át. Az áldozatok szerepére olyan tizenéves fiatalokat keresett, akiket nem feszélyez a kamera előtti meztelenség. A lányokat állítólag modellkatalógusból választotta, a fiúk számára viszont meghallgatás volt, melyre tömegesen érkeztek a jelentkezők. Ennek aligha az exhibicionizmus lehetett a legfőbb oka, sokkal inkább az, hogy egyrészt Olaszországban akkoriban igen magas volt a munkanélküliség, másrészt egy Pasolini-filmben való szereplés mindig is a kiugrás, a felemelkedés lehetőségét jelentette a nincstelen amatőrök számára, elég csak a Citti fivérek, Ettore Garofolo vagy Ninetto Davoli nevét említeni. A Salò szereplői közé Antonio Orlandót is beválasztották, sőt Pasolini úgy tervezte, hogy az akkor húszéves fiú lesz a produkció egyik meghatározó arca a lányokat képviselő Renata Moar mellett. Velük képzelte el azt a jelenetet, melynek során a négy perverz úr obszcén módon meggyőződik Renata női és Antonio férfiúi mivoltáról, majd az első esküvői ceremónián összeházasítják őket, ám a nászéjszakát már nem engedik egymással elhálni. Későbbi visszaemlékezések szerint azonban Antonio megbetegedett, ezért az esküvői ceremónia felvételén már nem tudott megjelenni. Helyette egy másik fiú, Sergio Fascetti lett a Salò fiú áldozatainak szimbóluma. Orlandóval ugyan felvették, sőt fel is használták azt a jelenetet, amelyben az urak parancsára az egyik testőr, Guido meggyőződik a hanyatt fekvő Antonio férfiúi mivoltáról, de a befejező képkockákon, amikor a fiú felegyenesedik, már Sergio látható. 


A hivatalos változatban Antonio csak a film elején és végén kerül kis időre középpontba: a fiúk válogatásakor könnyes szemmel kéri a Bíró támogatását, ám a cinikus férfi közli vele, hogy esze ágában sincs segíteni, hiszen régóta vágyakozik rá, ámbár nem tudja, neki adatik-e majd meg, hogy elvegye Antonio szüzességét. A kínzási jeleneteket az Antonióval felvett képsor nyitja: a meztelen fiatalembert a szintén meztelen testőrök lefogják, miközben az Elnök perverz vigyorral az arcán gyertyával égeti a fiú hímtagját. A kínzási és kivégzési jelenetek egy részét később ismeretlen tettesek ellopták a Cinecittàból, egy részüket pedig kihagyták a hivatalos változatból. Emiatt nem tudni, hogy kínzói az égetést követően végül hogyan végeztek a fiúval. A több száz forgatási fotó alapján egyesek azt feltételezik, hogy az utolsó jelenetek egyikében Antonio volt az a földre kötözött fiú, akit a Bíró megerőszakol (és ez meg is felelne annak, amit a film elején hallunk tőle Antonio várható sorsáról), illetve ő az a fiú, akit egy székbe ültetve hátulról agyonlőttek. Ezek azonban csupán feltételezések, mert a fényképeken Antonio nem ismerhető fel egyértelműen, viszont könnyen összekeverhető a szintén göndör hajú Bruno Mussóval. (A Cineteca Bologna 2015-ben felújított változatban adta ki DVD-n Pasolini filmjét. Az extrák között egy gazdag fotóválogatás található az elveszett és kihagyott jelenetekből. Az egyik fénykép közelről mutatja azt a három felakasztott fiatalt, akik olykor távolról láthatók a kínzási jelenetek hátterében. Az áldozatok balról jobbra: Franco Merli, Renata Moar és Antonio Orlando.)


Sikerfilmek közreműködője 
A Salò áldozatait játszó fiatalok közül Antonio volt az egyik, akinek karrierjét nem törte derékba a hírhedt botrányfilm, hanem további szerepeket kapott. A közönségfilmek mestereként tisztelt Luigi Comencini A vasárnapi nő (1976) című bűnügyi drámájában egy borbélyt alakított, akinek a cselekmény egésze szempontjából nincs különösebb jelentősége. A történet főszereplője, Santamaria felügyelő (Marcello Mastroianni) egy szövevényesnek látszó bűnügyben nyomoz. Az építész áldozat ugyanis otthonosan mozgott a felső tízezer köreiben, szívesen tört borsot mások orra alá, vagyis a gyanúsítottak köre meglehetősen tág. Az ügyben közben mások (Jacqueline Bisset és Jean-Louis Trintignant) magánnyomozást folytatnak, amivel még jobban összekuszálják a szálakat. A magyar mozikban is nagy sikert aratott Pasquale Festa Campanile középkorban játszódó vígjátéka, A zsoldoskatona (1976), amelynek címszerepét Bud Spencer alakítja. Az általa játszott Fieramosca a spanyolok szolgálatába szegődik barátaival együtt, hogy megmeneküljenek az éhhaláltól. Fergeteges kalandjaiknak azonban ez csupán a kezdete... A szereposztásban olyan elismert színészek nevét találjuk, mint például Philippe Leroy, Marc Porel, Jacques Dufilho, Enzo Cannavale és Andréa Ferréol. Pasquale Squitieri 1977-ben ismét egy maffia témájú filmet forgatott A vasprefektus címmel. A történet főszereplője, Cesare Mori (Giuliano Gemma) valós személy volt, akit a fasiszta érában neveztek ki prefektusnak Szicíliába azzal a céllal, hogy minden eszközzel számolja fel a maffiát. A további fontosabb szerepeket Claudia Cardinale, Stefano Satta Flores, Rik Battaglia és Francisco Rabal játszotta. Antonio egy szicíliai fiú kicsiny szerepében jelent meg a filmvásznon. 


Nápoly, Palermo, Wolfsburg és Fontamara 
Antonio 1978-ban forgatta első filmjét Werner Schroeter német rendezővel: a Neapolitanische Geschichten egy nápolyi család történetét mondja el 1944-től az 1970-es évekig. A cselekmény középpontjában egy merőben ellentétes életutat bejáró testvérpár áll: Massimo (Antonio Orlando) a baloldal vonzáskörébe kerül, és csatlakozik a kommunista párthoz, míg Vittoria (Cristina Donadio) az egyház szolgálatában találja meg élete értelmét. Schroeter vizuálisan is magával ragadó filmjét a Rendezők kéthete programjában mutatták be az 1978-as cannes-i filmfesztiválon. Magyarországra nem jutott el, ahogyan nálunk szinte az egész életműve ismeretlen. Például az 1980-as nyugat-berlini filmfesztivál nagydíját elnyert Palermo vagy Wolfsburg (1980) is, amely egy szicíliai fiatalemberről (Nicola Zarbo) szól, aki az NSZK-ban vállal munkát abban a reményben, hogy sorsa majd jóra fordul. Habitusát azonban nem tudja maga mögött hagyni, nem képes tökéletesen azonosulni választott hazája szokásaival és erkölcseivel. Egy alkalommal elragadja az indulat, kést ránt, és rövidesen a vádlottak padján találja magát emberölés miatt. A kritikusok Visconti nagy ívű eposzaihoz hasonlították Schroeter háromórás alkotását, ámbár többen úgy vélték, társadalombírálata túl didaktikus. 


Armando Rossini 1971-ben megjelent regénye, a L'educatore autorizzato alapján forgatta első filmjét Luciano Odorisio 1980-ban. A cselekmény főszereplője árvaházban nevelkedett, felnőtt korában pedig fiatalkorúak nevelőintézetében kap munkát. Saját előéletéből ismeri azokat a helyzeteket, amelyeket a rábízott gyerekek élnek át nap mint nap. Vajon mindez előnyt vagy hátrányt jelent-e a munkájában? Ignazio Silone magyarul is megjelent regénye, a Fontamara Carlo Lizzani jóvoltából került filmvászonra szintén 1980-ban. A közel 140 perces, felszínesen nézve nem különösebben cselekményes alkotás elsősorban a környezetábrázolásban, az emberi kapcsolatok bemutatásában jeleskedik. A fasizmus idején járunk. A kis olasz hegyi falu, Fontamara (fiktív helységnév) lakosai a mindennapi megélhetésért küszködnek, és tehetetlenek a fasiszta elöljáró önkényeskedéseivel szemben. Egyikőjük, egy életrevaló fiatalember (Michele Placido) Rómába megy szerencsét próbálni, ám a nagyváros világa még kegyetlenebb, mint a küzdelmes falusi lét. Érdekesség, hogy Antonio ezúttal is egy baloldali elkötelezettségű ifjút alakított, akárcsak Schroeter két évvel korábbi filmjében. 


A nyolcvanas évek 
Franco Brusati rendezte az Il buon soldato (1982) című filmet, amely egy fiatal katona (Gérard Darier) és egy érett asszony (Mariangela Melato) vonzalmának tragikus története: a fiatalember nap mint nap az erőszak különféle formáival találkozik, az asszony pedig reménytelen küzdelmet folytat azért, hogy megszabaduljon érzéketlen férjétől. Pasquale Festa Campanile a Porca vacca (1982) című tragikomédiájában is számított Antonio közreműködésére egy kisebb szerepben. A cselekmény az első világháború idején játszódik. A Barbasini gúnynévre hallgató komikus (Renato Pozzetto) kicsit alpári műsorával szórakoztatja a katonákat egy kabaréban, de eljön az az idő, amikor neki is be kéne vonulnia. Hősünk mindent megtesz ennek elkerülésére, még homoszexuálisnak is megpróbálja kiadni magát, de az ezredest nem könnyű félrevezetni, mert nem a szavaknak, hanem a tetteknek hisz... A Porca vacca a tipikus lombard humort képviseli, talán ezért is nem lett igazán népszerű a nagyközönség körében. 


Fabio Carpi Il quartetto Basileus (1983) című drámája a zsűri elismerő oklevelét kapta az 1982-es locarnói filmfesztiválon. (Három másik film is ugyanilyen oklevelet kapott, köztük Tarr Béla Panelkapcsolat című filmje.) A történet egy korosabb zenészekből álló kvartettről szól, melynek egyik tagja váratlanul meghal. A többieket letaglózza a szomorú hír, és szakmai-érzelmi válságukból a lehetséges utód kiválasztásával próbálnak kilábalni. Egy fiatal hegedűművész tűnik a legalkalmasabb jelöltnek... A lengyel származású Walerian Borowczyk az erotikus filmek egyik legigényesebb képviselője volt. Olasz színekben forgatott opusza, A szerelem művészete (1983) kiindulópontját az ókori költő, Ovidius azonos című műve jelentette. A női főszerepet Borowczyk múzsája, Marina Pierro alakította, a fontosabb szerepekben pedig olyan kitűnő színészek láthatók, mint Massimo Girotti, Laura Betti és Michele Placido. A közönség és a kritikusok azonban nem fogadták túl jól a filmet, és maga Borowczyk sem szerette, mert a producer az ő beleegyezése nélkül belenyúlt a rendezői változatba, és beemelt egy pornográf képsort Joe D'Amato Caligula – Az el nem mondott történet (1982) című ponyvafilmjéből. Antonio egy Rufus nevű fiút játszott, és forró szerelmi jelenete volt a nálánál 22 évvel idősebb Milena Vukotic színésznővel, aki egy katonatiszt elhanyagolt feleségét alakította. 


Magyarországon is hatalmas sikert aratott a leginkább politikai krimijeiről ismert Damiano Damiani tévésorozata, A polip, amely a szervezett bűnözés elleni küzdelmes harcról szól, melyet az igazságban makacsul hívő, ám többnyire magányos hősök vívnak a bűnözőkkel, valamint a hatalom és az igazságszolgáltatás korrupt képviselőivel. Az első négy évad kulcsfigurája Corrado Cattani felügyelő, akit Michele Placido személyesített meg. Antonio két epizódban jelent meg mint Leo Settimelli rendőrtiszt. Ugyanabban az évben egy másik tévésorozatban, A szívben (1984) is szerepet vállalt, amely Edmondo De Amicis 1886-ban megjelent, ma már klasszikusnak számító ifjúsági könyve alapján készült Luigi Comencini rendezésében. (2001-ben egy másik olasz tévésorozatot is forgattak belőle.) A hazafiasságról, a szeretetről és a barátságról szóló regényt nagy népszerűsége ellenére számos bírálat is érte, mert egyesek túlságosan patetikusnak és didaktikusnak találták. A sorozat fontosabb szerepeit Johnny Dorelli, Giuliana De Sio, Bertrand Blier, Laurent Malet és Andréa Ferréol játszották. Antonio utolsó mozifilmjét ismét Werner Schroeter rendezte. A Der Rosenkönig (1986) forgatókönyvét Schroeter és a női főszereplő, Magdalena Montezuma írta Edgar Allan Poe A holló (1845) című közismert versének ihletésére. 


A forgatás 1984-ben Portugáliában zajlott. A hangulatra rányomta bélyegét Montezuma halálos betegsége, a rák, amelyet túl későn diagnosztizáltak nála. A színésznő nem ágyban, párnák között akarta megvívni végső küzdelmét a gyógyíthatatlan kórral, hanem dolgozni akart, amíg csak bírt. Barátai dobták össze a forgatási költség tetemes részét, hogy minél előbb megkezdődhessen a munka. A Sors megadta Montezumának, hogy befejezhesse a filmet: két héttel az utolsó forgatási nap után halt meg Berlinben. Halála Antoniót is nagyon megviselte, mert mindketten Schroeter legbelső baráti köréhez tartoztak. A film szimbólumokkal teli, homoerotikus töltetű története egy olyan anyáról szól, aki valósággal elárasztja szeretetével Albertet, a fiát (Mostefa Djadjam). Az identitását kereső Albertnek két szenvedélye van: a rózsák és titokzatos barátja, Fernando (Antonio Orlando). A Der Rosenkönig az 1986-os nyugat-berlini filmfesztiválon került először a közönség elé. Antonio utolsó szereplése A polip harmadik évadjához (1987) fűződik, melyet már nem Damiani, hanem Luigi Perelli rendezett: ismét Leo Settimellit alakította két epizódban. Orlando további sorsáról ellentmondó információk találhatók a neten. Sajnos az optimista verzió a legkevésbé valószínű, mely szerint önként visszavonult a filmvilágból, hogy családi életet éljen. Valószínűbb, hogy elhunyt: van olyan forrás, amelyik szerint közlekedési balesetben vesztette életét, az olasz Wikipédia viszont úgy tudja, hogy öngyilkosságot követett el lőfegyverrel. (Ezt az infót azóta törölték onnan, viszont az IMDb-vel ellentétben az olasz Wikipédia 1989. július 15-ét adja meg Orlando halálának időpontjául.) 


FILMOGRÁFIA 
* 1987: A polip – 3. évad (La piovra 3) (tévésorozat) 
* 1986: Der Rosenkönig 
* 1984: A szív (Cuore) (tévésorozat) 
* 1984: A polip – 1. évad ((La piovra) (tévésorozat) 
* 1983: A szerelem művészete (Ars amandi) 
* 1983: Il quartetto Basileus 
* 1982: Porca vacca 
* 1982: Il buon soldato 
* 1980: Fontamara 
* 1980: L'educatore autorizzato 
* 1980: Palermo vagy Wolfsburg (Palermo oder Wolfsburg) 
* 1978: Neapolitanische Geschichten 
* 1977: A vasprefektus (Il prefetto di ferro) 
* 1976: A zsoldoskatona (Il soldato di ventura) 
* 1975: A vasárnapi nő (La donna della domenica) 
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma) 
* 1974: Il testimone deve tacere 
* 1974: I guappi