DORIT HENKE

Dorit Henke (NSZK, Berlin, 1953. június 19.) német színésznő és aktmodell az 1970-es évek elején tűnt fel az erotika világában. 1971 és 1977 között különféle nyugatnémet és olasz erotikus produkciókban játszott kisebb szerepeket, és fotózták a népszerű férfimagazinok számára is. Ezekben a kiadványokban olykor Gudrun vagy Natascha néven szerepelt, éppen ezért egyáltalán nem biztos, hogy amiket megírtak róla, azok valós tények, és nem az erotikus imázsát építő reklámszövegek csupán. 1975-ben Pier Paolo Pasolini őt is szerződtette a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című hírhedt filmjéhez az egyik tizenéves áldozat szerepére. Dorit 1977-ben filmezett utoljára. A világhálón fellelhető források alapján további sorsa ismeretlen: valószínűleg férjhez ment, családot alapított, és azóta talán már boldog nagymamaként éli mindennapjait. Egy korabeli tudósítás szerint közgazdaságtant tanult, így az sem elképzelhetetlen, hogy tanulmányai befejezése után végzettségének megfelelően pályát módosított. 

KARRIERTÖRTÉNET 

A kezdetek 

Dorit egy régi aktmagazinban megjelent életrajz szerint ukrán származású, igazi keresztneve: Natasa (Natascha). Nagyapjának hatalmas földbirtokai voltak, édesapja, Igor a cári hadsereg tisztjeként szolgált. Ha hitelesnek tekintjük ezt az infót (bár egyáltalán nem hangzik annak), akkor Dorit mindenképpen kései gyermek lehetett, hiszen az 1917-es bolsevik forradalom megdöntötte a cári rendszert, a szexcsillag viszont 36 évvel később született. A szülők a forradalom győzelmét követően külföldre menekültek. Néhány évig New Yorkban éltek, az édesanya, Alexandra azonban nem tudta megszokni az Újvilágot. Ha már nem térhetett vissza hazájába, legalább Európában akart élni. Ezért előbb Párizsba mentek, majd Berlinben telepedtek le. A német fővárosban Igor taxisofőrként jutott álláshoz. Kifinomult modorának és orosz akcentusának köszönhetően elegáns vendégeket kapott: a korszak hírességeit, filmcsillagokat, akiket ő szállított reggel a filmgyárba, este a színházba, utána pedig az otthonukba. Igort is gyakran beinvitálták, előkerültek a borosüvegek, a hangulat megteremtése érdekében gyertyákat gyújtottak, az orosz származású sofőr pedig balalajkázással szórakoztatta vendéglátóit. Aztán egyszer egy operatőr felfigyelt a kedélyes Igor formás kamasz lánykájára, és Natasát rövidesen próbafelvételre hívták. Mondani sem kéne, hogy nem az Anna Karenina főszerepét szánták neki. Natasa mindenesetre elfogadta a felkérést, a próbafelvétel sikerült, és 1971-ben megkezdődött a bájos tizenéves leányzó erotikus filmkarrierje. Hogy elkezdődött, az egészen biztos. Hogy valóban ezek voltak-e az előzmények, az viszont már nem annyira. 

Tizenéves csábítók 

Az internet szerint 1971-ben Dorit volt Miss Eden, de jelen sorok írója nem tudta kideríteni, hogy ez a cím egész pontosan mit takar. A csinos szőkeség első filmjét Blutjunge Verführerinnen (Tizenéves csábítók, 1971) címmel a hetvenes évek népszerű és szorgalmas szexfilmese, Erwin C. Dietrich rendezte Michael Thomas álnéven. Mint a címből is sejthető, az opusz olyan fiatal lánykákról szól, akik szeretnék kiélni szexuális vágyaikat, ám ezzel saját maguknak legalább annyi problémát okoznak, mint partnereiknek. Az NSZK-ban akkoriban jöttek divatba a szexvígjátékok, és Dietrich második filmje, a Die Nichten der Frau Oberst (1968) oly nagy sikert aratott, hogy érdemes volt ráállni erre a trendre. Ekkoriban indult a híres-hírhedt Schulmädchen-sorozat is, amely tizenéves lányok szexuális életét mutatta be, felvilágosításnak álcázva a malackodást: már az első rész átütő sikere is azt bizonyította, hogy a férfi nézőket különösen érdekli ez a téma. Dietrich számítása bevált, a Blutjunge Verführerinnen is tetszett a közönségnek, ezért a következő évben jött a folytatás. Persze csupán tematikai folytatásról van szó, hiszen Dorit a két filmben két különböző lányt személyesített meg. Hubert Frank vígjátéka, a Zum zweiten Frühstück: Heiße Liebe (1972) olyan feleségekről szól, akiket férjük hosszabb időre magukra hagy, és a csélcsap asszonykák ezt az időt merész szerelmi kalandokra fordítják. Dorit ebben a filmben is csupán mellékszerepben domborított, és – ki gondolná? – ruhátlanul is meg kellett jelennie. Mindhárom opusz női főszerepét Ingrid Steeger alakította, aki mellesleg napjainkban is aktív a német filmvilágban, de természetesen már kiöregedett a szexi nő szerepköréből, és főleg komikaként szórakoztatja a publikumot. 

Háziasszonyok és ápolónők 

Az iskoláslányokról szóló szexvígjátékok kedvező fogadtatásán felbuzdulva a német filmesek feladatuknak érezték, hogy a társadalom egyéb rétegeinek szexuális életét is feltérképezzék. Például a háziasszonyokról szóló széria, a Hausfrauen-Report 1972-ben már a harmadik résznél tartott. Az alkotók ebben az esetben is igyekeztek azt a látszatot kelteni, mintha ezek a filmek nem pusztán az erotika iránti igények kielégítésére lennének hivatottak, hanem komoly társadalmi problémákra világítanának rá. A kiinduló helyzet szerint Nyugat-Németországban feltűnően megugrott a válások száma. Két riporter szeretné feltárni ennek okait, és kiderítik, hogy a feleségek beleuntak a háziasszony unalmas szerepkörébe, és inkább izgalmas erotikus kalandokat keresnek, mondjuk egy teherautó-sofőrrel, a postással, egy vízilabdázóval vagy éppen egy izomfickóval a konditeremből. Gondolom, mindenki sejti, hogy a filmek csupán illusztrálták ezeket a kalandokat, és az alkotóknak igazából eszük ágában sem volt a jelenség mélyebb pszichológiai okait feltárni. Érdekesség, hogy a harmadik részben feltűnik a későbbi sikeres német tévésorozat, A klinika szívtipró dokija, Sascha Hehn, aki akkoriban még az ilyesfajta szexfilmekben csillogtatta meg képességeit, és mellesleg többször is filmezett Dorittal, bár nem mindig voltak közös jeleneteik. 

Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy ezek a szexfilmecskék egyáltalán nem találkoztak a teljes német társadalom tetszésével. A Krankenschwestern-Report (1972) ellen például maguk a fókuszba került hölgyek, az ápolónők emelték fel a szavukat. A történet ugyanis egy müncheni kórházban játszódik, ahol a túlterhelt és alulfizetett ápolónők az orvosokkal és a betegekkel folytatott alkalmi szexuális kalandokkal kompenzálják sanyarú helyzetüket. Nem kevesebb, mint 3200 müncheni ápolónő tett panaszt becsületsértés miatt a film forgalmazója ellen, és a botrányban még politikusok is megszólaltak, természetesen a felháborodás hangján. Mindazonáltal a filmet végül nem tiltották be, de itt-ott vágni kellett belőle. A Mädchen, die nach München kommen (1972) – mint a címéből is kiderül – olyan lányokról szól, akik Münchenbe jönnek szerencsét próbálni a nyári olimpiai játékok idejére. A reklámszlogen szerint az opusz az olimpiai falu szexuális életébe nyújt bepillantást. A premierre 1972. augusztus 25-én került sor. Néhány nappal később, szeptember 5-én játszódott le az a túszdráma, amely a müncheni olimpiát a szex helyett végérvényesen az erőszakkal és a terrorizmussal kapcsolta össze. A Frühreife Betthäschen (1972) egy vidéki vendégház látogatóinak szerelmi életéből ad ízelítőt az effajta alkotások szokásos közhelyeinek és típusfiguráinak felsorakoztatásával. 

Dekamerotika és háromdimenziós szerelem 

Nem tudni, pontosan milyen körülmények között, de Dorit már 1972-ben filmezni kezdett Olaszországban, amely második hazájának mondható. Ekkoriban Pasolini Dekameron (1971) című filmjének hatalmas sikere nyomán az olasz filmesek szériában – és olykor koprodukcióban – forgatták a kosztümös erotikus filmeket, melyeket a szaksajtóban csak „decamerotico” vagy „decamerotici” összefoglaló névvel emlegettek. Ehhez az irányzathoz tartozik Dorit első két olasz filmje is, melyeket Silvio Amadio rendezett. A Come fu che Masuccio Salernitano, fuggendo con le brache in mano, riuscì a conservarlo sano (1972) két szélhámosról szól, akik a legfondorlatosabb módszerekkel jutnak pénzhez, és közben persze pikáns kalandok is osztályrészül jutnak nekik. Az ...E si salvò solo l'aretino Pietro con una mano avanti e l'altra dietro (1972) Madonna Violenta három lányának (Nanna, Concetta és Fiorenza) története sok csalfasággal, szerelemmel és pikantériával fűszerezve: Dorit játszotta az egyik lányt, Fiorenzát. A nyugatnémet színekben készült Liebe in drei Dimensionen (1973) technikai szempontból mindenképpen kiemelkedik a tucat szexvígjátékok sorából. 70 mm-es (szélesvásznú) kivitelben forgatták, ami egy kis költségvetésű szexfilm esetében egyáltalán nem számított mindennaposnak. A címben szereplő három dimenzió nem csak a szerelmi élmény intenzitására utal, egyes jeleneteket ugyanis térhatású technikával vettek fel. Szinte biztosan a technikai körítésnek köszönhető, hogy a Liebe in drei Dimensionen még az Egyesült Államokba is eljutott, hiszen ott a szexfilmek terén nem nagyon volt szükség importra.

Újabb külföldi filmek 

Carlos Pasini Hansen argentin rendező Hieronymus Bosch egyik leghíresebb festménye, az 1500 körül keletkezett Gyönyörök kertje (más címén: Földi paradicsom) című triptichon ihletésére forgatta az A Point in Time (1973) című 44 perces tévéfilmjét. A kerettörténetben egy Arne nevű fiatalember egy múzeumban nézegeti Bosch festményét, de úgy érzi, semmi jelentése sincs a műnek. „Akkor keress neki!” – javasolja az az idős úr, aki megjelenik a fiatalember mellett, Arne pedig „átlép” a festménybe, vagyis a fantázia világába, ahol különös kalandokat él át. Találkozik például három gyönyörű fiatal (és meztelen) nővel, akik egy-egy fogalmat testesítenek meg: a Hiúságot, az Élvezetet és a Szerelmet. Ez utóbbit alakította Dorit Henke. A filmet Szardínia szigetén forgatták tizenhárom nap alatt. Hansen eredetileg Oliver Tobiast szemelte ki Arne szerepére, ám nem volt teljesen elégedett a testalkatával („túlságosan zömök”). Egy 1971-es tévéfilmben (Giants and Ogres) látta meg Christopher Neame angol színészt, aki elfogadta a szerepet, és ezzel tévétörténelmet írt: ő volt ugyanis az első férfi színész, aki frontális meztelenséget mutatott egy tévéfilmben. Mino Guerrini alkotása, a Le favolose notti d'oriente (1973) szintén a decamerotico irányzathoz sorolható, ámbár a pikáns kalandok helyszíne ezúttal nem a középkori Európa, hanem a mesés Kelet, az Ezeregyéjszaka világa. Kuriózum, hogy a stáblistán feltűnik egy magyaros hangzású név is: Marian Fulop (Fülöp Mariann?). Antonio Fogazzaro 1881-ben megjelent azonos című regényéből készült a Malombra (1974) című négyrészes tévésorozat. A melodramatikus történetben az akkor huszonegy éves Dorit játszotta a húszesztendős Edith Steinegge kulcsfontosságú szerepét. Kicsit ironikus, hogy a szexfilmekben ismertté vált színésznő ezúttal egy olyan lányt alakított, aki az író szándéka szerint az érzékiségtől mentes spirituális létet szimbolizálja. Bruno Corbucci erotikus vígjátéka, az Il trafficone (1974) Dorit pályafutásában nem igazán jelentős állomás, hiszen csak egy egészen kis szerepet játszott benne, viszont elismert színészek (Carlo Giuffré, Enzo Cannavale, Rita Calderoni, Lino Banfi, Tina Aumont, Adriana Asti, Marilù Tolo) partnere lehetett. 

Salò, avagy Szodoma 120 napja 

Pier Paolo Pasolini 1975-ben forgatott filmet De Sade márki Szodoma 120 napja című regénye alapján. A cselekményt a Salòi Köztársaság idejére helyezte át: az államhatalmat szimbolizáló négy középkorú úr katonák segítségével fiatal lányokat és fiúkat ejt foglyul. Egy pazar villába hurcolják őket, ahol kiélik rajtuk a legszélsőségesebb vágyaikat, végül szinte mindenkit megkínoznak és megölnek. A tizenéves áldozatok szerepére Pasolini javarészt filmezési tapasztalat nélküli amatőröket választott, ugyanakkor fontos szempont volt az is, hogy a fiatalok ne jöjjenek zavarba a kamera és a partnerek előtt, mivel a film jelentős részében meztelenül kellett megjelenniük. Pasolini a fiúkat személyes meghallgatáson szelektálta – bármilyen furcsa, de óriási túljelentkezés volt a szerepekre –, a lányokat viszont modellkatalógus alapján választotta. Dorit is a kiválasztottak közé került, noha jócskán voltak filmes tapasztalatai, és bár tizenéves lányt kellett játszania, 1975-ben már a 22. életévében járt. Pasolini eredeti elképzelése az volt, hogy mindegyik áldozatnak súlyt ad a filmben, vagyis bemutatja elfogásuk körülményeit és viselkedésüket a rabság alatt, ami halálukhoz vagy éppen megmenekülésükhöz vezet. Különböző okokból azonban a hivatalos változat már nem tükrözte egyértelműen ezt az alkotói szándékot. 

Dorit (a filmben: Doris) elrablásának jelenetét egész biztosan leforgatták (fennmaradtak róla a forgatási fotók), és valószínűleg a párizsi ősbemutatón még láthatta is a közönség, de a filmet aztán a nemzetközi forgalmazhatóság érdekében közel fél órával megrövidítették. A jelenet elején Doris egy idősebb hölggyel (alighanem az édesanyjával) együtt lép ki egy lakóház kapuján. A közelben egy autó várakozik, benne két rossz arcú férfi és egy rideg arcú nő. Doris és kísérője egy árkád felé sétál, ahol egy másik autó állja útjukat. A kocsi mellett egy férfi áll, aki megkísérli a járműbe tuszkolni Dorist. Az idősebb hölgy megpróbálja ezt megakadályozni. Ekkor megjelenik a másik autó utasai közül a nő és az egyik férfi. Az idős asszonyt a közeli nyilvános illemhely felé hurcolják, a földre lökik, és a rideg arcú nő tarkón lövi. Ezt követően elhajtanak a foglyul ejtett Dorisszal együtt. „A szar köré”-ben Castelli asszonytól megtudjuk, hogy Doris a legfegyelmezetlenebb lány a foglyok közül. Ő ugyanis az, aki a szigorú parancs ellenére sem tudja visszatartani a székletét, és beleürít az ágytáljába, ám a másnapi ellenőrzésen természetesen lebukik. Nem tudni, hogy szándékosan-e, mindenesetre ez a jelenet inkább vicces, semmint megdöbbentő, mindazonáltal valószínű, hogy később ez a fegyelmezetlenség lett az oka Doris halálának. Megkínzását és megölését nem láthatjuk a hivatalos változatban, de ezt a jelenetet is egész biztosan leforgatták. Gideon Bachmann újságíró korabeli forgatási beszámolója szerint a Püspök végzett a lánnyal: egy üvegszilánkkal vágta fel a hasát, gyakorlatilag kibelezte. 2013 őszén német nyelvterületen háromlemezes gyűjtői kiadásban adták ki a Salòt: a kiadvány kuriózuma 29 percnyi kivágott jelenet, melyek között talán ez a képsor is megtekinthető. (Jelen sorok írója egyelőre nem tudta beszerezni a kiadványt, ezért nem tud pontos infókat adni róla.) 

Az utolsó filmek 

A Salò után Dorit már csak három filmben szerepelt, ami látszólag megerősíti azt a legendát, hogy Pasolini opusza megpecsételte a fiatal szereplők további sorsát. Valójában azonban mire a Salò forgalmazása elől elhárultak az akadályok, addigra a filmezés ábrándját dédelgető fiatalok karrierje egyéb okokból már megfeneklett. Öt epizódból áll Sergio Corbucci 40 gradi all'ombra del lenzuolo (1976) című komédiája. Az első történet, a La cavallona hősnője egy gyönyörű nő (Edwige Fenech), aki után minden férfi epekedik, egyvalaki (Tomás Milián) kivételével. Vajon mi lehet ennek hátterében? A szereplők között még Dracula (Christian Aligny) is megjelenik: Dorit játszotta az áldozatát, nevét fel sem tüntették a stáblistán. A Rosso veneziano (1976) című ötrészes tévésorozat Pier Maria Pasinetti 1959-ben megjelent regénye alapján készült. Az 1930-as évek végén játszódó cselekmény több szálon és több helyszínen fut. Dorit a negyedik részben szerepelt, Edith von Brillt személyesítette meg. A fiatal színésznő utolsó mozifilmje a nyugatnémet szexfilmsorozat, a Hausfrauen-Report hatodik része (1977) volt. Ebben is egy Uschi nevű lányt játszott, akárcsak az öt évvel korábbi harmadik részben, ám a két film között csupán tematikai összefüggés van. Bár ekkor még csak huszonnégy éves volt, tehát egyáltalán nem öregedett még ki az ilyesfajta szerepekből, állítólag nem kapott több filmes munkát. 

Egy internetes oldal szerint valamikor a hetvenes évek első felében Dorit szenvedélyes viszonyba keveredett az olasz fotoromanzák (élő szereplőkkel készített képregények) egyik sztárjával, a MAL művésznévre hallgató jóképű fiatalemberrel. Berlinben ismerkedtek meg, ahol Dorit éppen az Alle című dallal próbált – eredménytelenül – betörni a könnyűzene világába. Felkereste MAL-t Rómában, és a támogatását kérte. Közös munkáik is voltak, ám a szerelem véget ért, miután MAL életében megjelent egy másik dekoratív hölgy, Marina Marfoglia. Dorit az 1970-es évek végén teljesen eltűnt a szórakoztatóiparból. Igyekeztem a világháló segítségével kideríteni, mi történhetett vele azóta. Egy korabeli sajtóhír szerint húszéves korában közgazdaságtant tanult, ezért nem kizárt, hogy később ezen a területen találta meg új hivatását. Az egyik közösségi oldalon rátaláltam egy Dorit Henke nevű hölgyre, aki fotókat is mellékelt magáról. Kora, tekintete és jellegzetes testtartása alapján erősen valószínűnek tartom, hogy az egykori szexcsillagról van szó, aki alighanem Olaszországba ment férjhez, legalábbis nevének harmadik tagja (ezt személyiségi okokból nem írom le) erre utal. Egyetlen szóval sem említi filmes múltját, ami jelentheti azt is, hogy tévedek, és nem ő az egykori színésznő, de azt is, hogy életének azt a szakaszát végleg lezárta. 

FILMOGRÁFIA 

* 1977: Hausfrauen-Report 6: Warum gehen Frauen fremd? 

* 1976: Rosso veneziano (tévésorozat) 

* 1976: 40 gradi all'ombra del lenzuolo (a La cavallona című epizódban) (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja ( Salò o le 120 giornate di Sodoma) 

* 1974: Il trafficone 

* 1974: Malombra (tévésorozat) (Dorith Henke néven szerepel a stáblistán) 

* 1973: Le favolose notti d'oriente 

* 1973: Da Scaramouche or se vuoi l'assoluzione baciar devi sto... cordone! 

* 1973: A Point in Time (tévéfilm) 

* 1973: Liebe in drei Dimensionen 

* 1972: ...E si salvò solo l'aretino Pietro con una mano avanti e l'altra dietro 

* 1972: Come fu che Masuccio Salernitano, fuggendo con le brache in mano, riuscì a conservarlo sano 

* 1972: Krankenschwestern-Report 

* 1972: Frühreife Betthäschen 

* 1972: Mädchen, die nach München kommen (Dorith Henke néven szerepel a stáblistán) 

* 1972: Hausfrauen-Report 3 

* 1972: Blutjunge Verführerinnen 2 

* 1972: Zum zweiten Frühstück: Heiße Liebe 

* 1971: Blutjunge Verführerinnen