LAURA BETTI

Laura Betti (Olaszország, Bologna megye, Casalecchio di Reno 1927. május 1. – Olaszország, Róma, 2004. július 31.) olasz színésznő és énekesnő eredeti neve: Laura Trombetti. Az 1950-es években énekesnőként tűnt fel az olasz kulturális életben, kezdetben a Laura Sarno művésznevet használta. 1953-ban (más források szerint: 1955-ben) debütált színpadi színésznőként. Az 1960-as évektől kezdve pályáján a filmet részesítette előnyben, noha halála előtt néhány héttel úgy nyilatkozott, hogy a Teorémáig (1968) nem igazán érdekelte a filmezés. Az olasz és a nemzetközi filmvilág számos kiváló képviselőjével dolgozott együtt. Legendásan szoros barátság fűzte Pier Paolo Pasolinihez. A rendező brutális meggyilkolása után aktív szerepet vállalt Pasolini életművének gondozásában. Ennek érdekében létrehozta a Pasolini Alapítványt, melynek elnöki tisztségét is betöltötte. Az Alapítvány közreműködésével valósult meg például 1988 őszén a budapesti Pasolini életmű-bemutató. Betti halála után fivére, Sergio Trombetti a művésznő értékes személyes archívumát – mely ritka fotókat, forgatókönyveket, családi iratokat tartalmaz – a Cineteca Bolognának adományozta: ez a szervezet a Pasolini-életmű ápolásában is kiemelkedő tevékenységet folytat. 

KARRIERTÖRTÉNET 

Az énekesnő 

A jellegzetes orgánumú Laura Bettiről egy időben azt pletykálták, hogy édesanyja a Duce szeretője volt, és Laura ennek a kapcsolatnak a gyümölcse. Haláláig az on- és off-line adatbázisok úgy tudták, hogy 1934. május 1-jén született. Régi barátja, Bernardo Bertolucci hozta nyilvánosságra először, hogy a színésznő valójában hét évvel korábban, 1927-ben jött világra. Laura művészi pályafutása az 1950-es években kezdődött: kabarékban lépett fel Walter Chiarival párban, és dzsesszt énekelt. Kezdetben a Laura Sarno művésznevet használta. 1960-ban közös lemezt készített Piero Umiliani zenekarával. 1963-ban Kurt Weill-dalokat énekelt lemezre, öt évvel később pedig Potentissima signora címmel adták ki harmadik albumát. Tehetségére az olasz kulturális élet legnagyobb alakjai figyeltek fel, és olyan művészek írtak neki dalszövegeket, mint Alberto Moravia, Italo Calvino, Dino Buzzati, Giorgio Bassani, Ennio Flaiano és Pier Paolo Pasolini. Nico Naldini így idézte fel ezt az időszakot a Pasoliniről szóló könyvében: „Már bekövetkezett a hatvanas évek fordulata. Laura Betti a »jaguárnő« volt a bulvárlapok címlapjain: platinaszőke bubifrizura, homlokig érőn hosszúra sminkelt szem. Arról volt híres, hogy bárkivel képes volt csúnyán összeveszni, és időnként hirtelen szerelemre lobbant. Nemcsak a színházban lépett föl, hanem az utcán is – az övé volt, mint valami királynőé, a Babuino utca, ahol lakott. Érdes hangján írók dalait énekelte – Laura kiabálva, hangosan kereste, üldözte őket; de amazok is üldözték őt, és ez ki is elégítette a hiúságát. Feltalált egy újszerű glamourt, egy másféle primadonnaságot. Egyfajta sokktechnika alkalmazásával keltette föl az újságírók figyelmét: hízelgéssel és szidalmazással. Ez volt a nyilvános arca; a magánéletben öniróniája nem engedte, hogy hűen kövesse a saját kliséjét.” Betti az 1960-as évektől kezdve filmszínésznői karrierjére helyezte a hangsúlyt, az éneklés egyre inkább háttérbe szorult a munkásságában. 

A színpadi színésznő 

Laura Betti színpadi debütálásáról eltérőek az on-line források. Egyes információk szerint 1953-ban láthatta őt először a színházi közönség Pierre Corneille Cid című drámájában, amelyben Enrico Mario Salerno játszotta a főszerepet. Mások úgy tudják, 1955-ben Luchino Visconti rendezésében debütált a színpadon Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámájában. Visconti javasolta, hogy Laura rövidítse le a családnevét Trombettiről Bettire. A színésznő 1960-ban régi partnerével, Walter Chiarival együtt játszott az I saltimbanchi című zenés darabban. 1961-ben Franciaországban vendégszerepelt: a párizsi közönség a divatos kabaré, a La Tête de l'art színpadán láthatta, ahol az évek folyamán a francia kulturális élet számos nagysága adott műsort. 1963-ban Mario Missiroli rendezésében lépett fel a Potentissima signora című előadásban, amelynek anyagából készült korábban már említett 1968-as albuma. Színpadi szerepei közül Arisztophanész A nőuralom, Bertolt Brecht – Kurt Weill A hét főbűn, Samuel Beckett Nem én és Hans Fallada Mi lesz veled, emberke? című darabjaiban nyújtott alakításai voltak különösen emlékezetesek. 1965-ben saját maga rendezte a Libertà e Resistenza című színházi előadást. Pasolini Orgia című darabjában kétszer is fellépett: először 1968-ban a szerző által rendezett előadásban, majd az 1983–1984-es évadban Mario Missiroli rendezésében. Pasolinivel való mély és tartós barátsága az 1950-es évek második felében kezdődött. Fabio Mauri olasz író szerint a két művészt ő mutatta be egymásnak 1956-ban vagy 1957-ben a római Oca utcában. Egy másik író, Enzo Siciliano szerint Laura és Pier Paolo barátsága valamikor 1958-ban kezdődött, és főleg Betti kitartásának köszönhetően mélyült el. Tökéletesen megértették egymást, „vevők” voltak a másik stílusára. Hogy ennyire egymásra találtak, abban valószínűleg szerepet játszott az a tény is, hogy mindketten sokoldalú művészek voltak, ugyanakkor a magánéletben az azonos neműekhez vonzódtak. (Ámbár Laura inkább biszexuálisként definiálta magát, mivel olykor férfiakkal is vad szerelmi ügyekbe bonyolódott.) Mint minden barátságban, az övékében is voltak időnként súrlódások, kisebb-nagyobb viták, de ezeken mindig felül tudtak emelkedni. 

A filmszínésznő 

Laura Betti Federico Fellini klasszikusában, az annak idején nagy vihart kavart Az édes életben (1960) kapta első filmszerepét: egy fiatal lányt játszott, akit a villabeli jelenetben a főszereplő Marcello Rubini (Marcello Mastroianni) otromba módon kigúnyol. Az epizód a valóságon alapult: Mastroianni és Betti egyszer csúnyán összevesztek, vitájuknak Fellini és Pasolini egyaránt szem- és fültanúja volt. A két színész később békét kötött, jó barátokká váltak, és máskor is filmeztek együtt. Emberileg Laura nagyon megnyerőnek találta Fellinit, művészileg azonban nem voltak egy hullámhosszon. A Maestro ugyanis állítólag „tárgy”-ként bánt a színészeivel, Betti viszont másfajta bánásmódot igényelt. 1960-ban Roberto Rossellini is szerepeltette Laurát a Rómában éjszaka volt (1960) című alkotásában, amely három szövetséges katona – egy angol, egy amerikai és egy orosz – drámai történetét mondja el. Az orosz katona szerepét a vasfüggöny mögül érkezett Szergej Bondarcsuk, a Szovjetunió érdemdús sztárszínésze és rendezője alakította, az angolt Leo Genn, az amerikait Peter Baldwin. Laura 1963-ban játszott először Pasolini rendezésében. Bár Pier Paolo munkamódszere Felliniéhez hasonlított, a színésznő mégis úgy vélte, a vele való munka jóval érdekesebb volt, mert több titokzatosság jellemezte. A túró című hatalmas (olaszországi) botrányt okozott szkeccsfilmben az egyik sztárt formálta meg: tőle lopja el a dédelgetett ölebet a nincstelen főszereplő, hogy a kutyusért kapott pénzen élelmet vegyen magának. Bennfentesek szerint Betti nagyrészt önmagát adta Pasolini kamerája előtt. Szintén szkeccsfilmnek készült A Holdról látott Föld (1967), amelyben a színésznő egy turista szerepében tűnt fel. Iokaszté cselédjét alakította az erősen önéletrajzi jellegű Oidipusz királyban (1967), és Desdemonát a Mik a felhők?-ben (1968, megint egy szkeccsfilm). 

A világhírnevet Pasolini nevezetes botrányfilmje, a Teoréma (1968) hozta meg számára. Ebben Emíliát, a cselédet alakította, akinek életét döntően megváltoztatja munkaadóinak titokzatos látogatójával való kapcsolata. Emilia szinte meg se szólal az egyébként is kevés dialógust tartalmazó filmben, Betti azonban szavak nélkül is érzékeltetni tudta a szereplőben végbemenő fontos spirituális változásokat. Alakítását az 1968-as Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó Volpi-kupával ismerték el. A forgatás után Laura levelet írt Pasolininek, amelyben ezzel a közös munkával kapcsolatos ellentmondásos érzéseit és tapasztalatait osztotta meg a barátjával. Soraiból egy bizonytalan, neurotikus nő portréja rajzolódik ki, aki megértésre vágyott a legjobban, és azt épp a legjobb barátjától nem kapta meg: „Úgysem változtat semmi a tényen, hogy sikerült ismét úgy megbolondítanom és rászednem az életet, hogy végül csak az az ember nem értett meg, az egyetlen, akinek örültem volna, ha megért. [...] Szóval nem értetted meg, milyen gyöngédséggel dolgoztam neked. Annak a nőnek a gyöngédségével, aki hálás valakinek, akitől végre kap egy parancsot, még ha az a parancs a halált jelenti is. Oda se neki. Letagadom. Tagadom, hogy a viselkedésem ne lett volna legalábbis költői. Csinálj vele, amit akarsz.” 

A szentté váló Emilia után merőben más jellegű szerep volt az egyik férje temetéséről a következővel való házasságára siető Bathi Asszonyság figurája Pasolini Canterbury mesék (1972) című alkotásában. Betti nem szerette ezt a filmjét, mert úgy vélte, a producer kívánságára végrehajtott rövidítések – Pasolininek mintegy fél órát kellett kivágnia az eredeti változatból – nem tettek jót a műnek, és a csonkítások az általa játszott figurának is ártottak. Pasolini nem adott szerepet sem Laurának, sem másik két bizalmas színészbarátjának, Franco Cittinek és Ninetto Davolinak utolsó alkotásában, a hírhedt Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975), mert meg akarta védeni őket a várható (és valóban bekövetkezett) támadásoktól. Signora Vaccari szerepe azonban annyira testhezálló lett volna Betti számára, hogy végül ő szinkronizálta a figurát alakító Hélène Surgère francia színésznőt. Itt érdemes megemlékezni arról, hogy az 1973-ban 46 esztendős (akkor persze még csak 39-nek hitte a nagyközönség) Laura volt az olasz hangja a mindössze 14 éves Linda Blairnek Az ördögűző című világsikerű amerikai horrorban. 

Laura Betti nagy tisztelője volt az olasz horrorok és giallók mestereként ismert Mario Bavának, és az 1960-as évek végén kinyilvánította azt a kívánságát, hogy szívesen dolgozna vele. Az óhaj kölcsönös volt, ezért Bava teljesen átírta készülő filmje, a Hentesbárd (1970) forgatókönyvét, hogy megfelelő szerepet biztosítson a kimagasló tehetségű színésznő számára. A feleség, Mildred Harrington figurája ugyanis eredetileg nem szerepelt a történetben, Betti szuggesztív színészi jelenléte azonban fényesen igazolta a szkript drasztikus megváltoztatását. Címével ellentétben egyébként a Hentesbárd egyáltalán nem véres horror, inkább lélektani thriller, Bava pályafutásának egyik jeles darabja. Vérből viszont bőségesen jutott a Mester következő alkotásába, melynek már a címe is sokat sejtető: A vér öble (1971). Az opusz megszületése leginkább annak köszönhető, hogy Betti és Bava oly remekül tudott együtt dolgozni a Hentesbárd forgatásán, hogy feltétlenül szerettek volna még egy közös filmet készíteni. Sokan úgy tartják, A vér öble indította el a slasher divatját. A jeles brit színész, a horrorokkal ismertté vált Christopher Lee – aki korábban már forgatott Bavával – egy filmtörténeti legenda szerint vetítés közben távozott a nézőtérről, hogy így tiltakozzon a szerinte túlzott erőszak miatt. Maga a forgatás ugyanakkor nem nélkülözte a szórakoztató pillanatokat sem: mivel a helyszínen állítólag nem voltak fák, Bava három faágat lógatott be a kamera elé, hogy így imitálja az erdőt. Ez a primitív trükk Laura szerint többször is hisztérikus kacajt váltott ki a stáb tagjainak körében. 

Pasolinivel nagyjából egy időben kezdte rendezői pályáját Marco Bellocchio, aki szintén Emilia–Romagna tartományban született, akárcsak Betti. Az atya nevében (1971) című drámájában az egyik főhős anyjának szerepét bízta Laurára, míg a szenzációhajhász sajtót bíráló Tedd a szörnyet a címlapra! (1972) című alkotásában a női főszerepet osztotta rá. Nem túl szerencsésen indult Betti munkakapcsolata a Pasolini-tanítványnak számító Bernardo Bertoluccival, ugyanis az Utolsó tangó Párizsban (1972) című hírhedt filmből a rendező kivágta Laura jeleneteit. A Huszadik század (1976) című nagy nemzetközi sikert aratott, bő két évig forgatott történelmi tablójában viszont rábízta a csúnyácska, kövér, komplexusait a fasizmussal kompenzáló, szexuálisan aberrált Regina megformálását. Betti később parányi szerepet vállalt Bertolucci ellentmondásos melodrámájában, A Holdban (1979). A Taviani fivérek nálunk is forgalmazott Allonsanfan (1973) című történelmi drámája egy középkorú nemesemberről, Fulvio Imbrianiról (Marcello Mastroianni) szól, aki a francia forradalmat követő események hatására szakítani akar a múltjával, ám végül akaratlanul társai árulójává válik. A filmben Laura mellett fontos szerepet játszott Lea Massari (egy magyar forradalmárt!) és Mimsy Farmer. 

Jelentős állomás volt Betti pályáján Jancsó Miklós nagy vihart kavart (sőt Olaszországban egy időre pornográfia vádjával betiltott) olasz–jugoszláv koprodukciója, a Magánbűnök, közerkölcsök (1976). A dajka szerepét alakította, aki az egyik vitatott jelenetben a kezével elégíti ki a Balázsovits Lajos által megformált trónörököst. A film még Pasolini életében elkészült, de már csak a halála után mutatták be. Jancsó és Pasolini éppen Laura Betti lakásán találkozott egymással először, a színésznő legendás vacsoraestjeinek egyikén. Ezeken a privát összejöveteleken az olasz kulturális élet színe-java megfordult: az étkezés csupán ürügy volt a közös eszmecserékre, ámbár Betti híresen jó szakácsnak számított, aki szeretett jókat enni. Ez mellesleg meg is látszott rajta, hiszen az évek során jócskán meghízott, túlsúlya később halálának egyik közvetett oka volt. Jancsó 1987-ben így idézte fel Laura egyik vacsoraestjét: „A háziasszony, ismert színésznő, majd’ minden hétvégén vacsorát adott. Batyubált. Aki jött, hozott valamit. Húst, édességet, bort. Erős italt, whiskyt csak a fiatalabb nemzedék ivott. Akkor még én is odatartoztam. [...] A lakás nem volt nagy, de óriási erkélyéről egész Rómát lehetett látni. Virágzó oleanderek között állt a kerek asztal, közvetlenül a konyhába nyíló szárnyas ajtó mellett. A tűzhelyen agyagüstben forrt a víz. A vacsorát bevezető pastát mindig a háziasszony adta. Friss tésztából készült, nem szárítottból. Minden héten más fajtájú, formájú: tagliatelle, rigatoni, canelloni, fusilli... Hogy lehet ennyifélét kitalálni! Darab vaj került a sózott vízbe, és amikor már lobogott, marékkal szórták bele a tésztát. A túl hosszút eltördelték. Mindenki ott állt, mindenki segédkezett.” Betti egy hónappal a halála előtt úgy nyilatkozott, hogy nagyon szerette Jancsót, aki művelt, érdekes ember volt, ugyanakkor nyugtalan is, hiszen nem voltak mély gyökerei Olaszországban. 

Laurát mint Pasolini bizalmas barátját különösen megrázta a rendező brutális halála, mindazonáltal ő volt az egyetlen az elhunyt művész legbelsőbb köreiből, akinek színészi karrierje semmilyen törést nem szenvedett a tragédia miatt. A közönségfilmek megbízható színvonalon dolgozó francia iparosa, Jacques Deray két produkciójába is meghívta: az 1977-es Pierrot bandája főszerepét Alain Delon játszotta, a Magyarországon kevésbé ismert Pillangó a vállamon (1978) vezető szerepét pedig Delon jó barátja, Lino Ventura formálta meg. Laura szívesen dolgozott Deray-vel, aki irodalomkedvelő, intelligens rendező volt. A Pierrot bandája forgatását azonban végigkísérte Deray és Delon állandó vitája, mert a francia sztár mindenben a maga akaratát kívánta érvényesíteni. Mindazonáltal Alain udvariasan és figyelmesen bánt Laurával, aki rokonszenvesnek találta őt, Venturától pedig egyenesen el volt ragadtatva. Gianni Amelio A kis Arkhimédész című 1979-es filmjében nyújtott alakításáért Laura Betti megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat a San Sebastián-i Filmfesztiválon. A színésznőt az 1970-es, 1980-as években az olasz filmipar olyan kiválóságai is foglalkoztatták, mint például Mario Monicelli, Mauro Bolognini és Ettore Scola, de szívesen vállalt feladatokat fiatal rendezők ígéretes munkáiban is. Főleg Scola alkotása, A postakocsi (1982) jelentős, amely az idős Casanova (Marcello Mastroianni) életének egyik epizódját dolgozta fel. Híres rendezőinek egyike volt az erotikus filmek Franciaországban letelepedett lengyel mestere, Walerian Borowczyk, aki az Ovidius-mű alapján forgatott A szerelem művészete (1983) című alkotásában Clio szerepét bízta rá. Daniel Schmid (Jenatsch, 1987), Agnès Varda (Jane B. par Agnès V., 1988) vagy Carlo Lizzani (Mamma Ebe, 1985) neve szintén nem ismeretlen a művészfilmek kedvelői előtt. 

Laura kiemelkedő közönségsikert aratott Carlotta, az excentrikus opera-énekesnő szerepében a Tarts vissza… vagy valami szerencsétlenséget csinálok! című 1984-es Michel Gérard-vígjátékban, Jerry Lewis partnereként. 1990-ben Medici Katalint formálta meg Jean-Charles Tacchella Gáláns dámák című kosztümös filmjében Richard Bohringer és Isabella Rossellini oldalán. Az 1990-es években is töretlen volt a pályája, és továbbra sem riadt vissza a provokatív filmekben való szereplésektől: Aurelio Grimaldi A lázadó nő (1993) és Catherine Breillat A nővéremnek! (2001) című alkotásai említhetők itt. A Háromkirályok című 1996-os tragikomédia volt a Pasolini-klán utolsó találkozása a mozivásznon: az alapötlet a meggyilkolt művész Porno-Teo-Kolossal című filmtervéből származott. A rendezést Pasolini régi munkatársa, Sergio Citti vállalta, a zenét Ennio Morricone komponálta, a jelmezeket Danilo Donati tervezte, a szereplők között pedig feltűntek Pier Paolo leghűségesebb barátai: Laura, Ninetto Davoli és Franco Citti. Pasolini számos íróbarátjának egyike, Dacia Maraini Marianna Ucrìa című regényéből Roberto Faenza forgatott filmet 1997-ben. Az adaptációban Betti kapta Giuseppa szerepét. Az irodalom és a kulináris örömök világában játszódik Tonino Cervi Háztartási könyv (2003) című vígjátéka, amelyben Laura egy grófnőt alakított. Utolsó filmszerepét Andrea Bolognini Raul – A gyilkolás joga (2005) című bűnügyi drámájában játszotta, amely halála után került a közönség elé. Laura Betti 2004-ben, egy műtétet követő szívrohamban hunyt el. A bolognai Certosa temetőben helyezték örök nyugalomra a családi kriptában. Pasolini még 1971-ben egy vicces nekrológot írt hűséges barátnőjéről, amelyben Laura halálát 2001-re prognosztizálta. 

Teta Veleta 

A színésznő 1979-ben önéletrajzi könyvet jelentetett meg Teta Veleta címmel, amely kisebb kultúrbotrányt okozott Olaszországban. A kötetben meghökkentő nyíltsággal részletezte szexuális életét, nem tagadva leszbikus hajlamait sem. Egyesek szerint élete regényeként nevéhez és munkásságához méltatlan fércművet adott ki a kezéből, mások úgy vélték, hogy a könyvben provokáló és szellemes körképet rajzolt az olasz értelmiségről. A különös cím egyébként Pasolinitől származik: a rendező így nevezte saját gyermekkori szexuális vonzalmát, amelyet „egyaránt kiváltott belőle labdázó társainak térdhajlata vagy anyjának keble.” (Erről Pasolini az Eretnek empirizmus című 1972-es kötete 72. oldalán írt.) 

A Pasolini Alapítvány 

Pasolini halálát követően Laura egyik életcéljává vált, hogy ápolja a művész emlékét, és mindent megtegyen annak érdekében, hogy munkássága ne merüljön feledésbe. A Pasolini Alapítvány hivatalosan 1983. január 31-én alakult, bizonyos források azonban 1978-ról tudnak. A szervezet székhelye Rómában volt. Az Alapítvány elsődleges céljának tekintette, hogy megőrizze a Pasolini munkásságával és magánéletével kapcsolatos valamennyi dokumentumot, ösztönözze azok tudományos tanulmányozását és feldolgozását, illetve a nagyközönség számára folyamatosan elérhetővé tegye őket. Ennek érdekében a világ különböző pontjain rendszeresen szerveznek Pasolini-retrospektíveket, melyek során olykor különleges filmcsemegék is megtekinthetők, illetve tudományos konferenciákat Pasolini sokoldalú művészi munkásságáról. A Pasolini Alapítvány közreműködésével valósult meg például 1988 szeptemberében a budapesti Pasolini-életmű-bemutató, melynek keretében a művész Magyarországon addig még sosem látott alkotásait is levetítették. Laura díjat is alapított Pasolini emlékére, melyet minden évben az Alapítvány ítél oda a művész életművének feldolgozásában kiemelkedő eredményt elérő kutatóknak. 1976-ban rendezte az Il silenzio è complicità című dokumentumfilmet, amely Pasolini halálának körülményeiről szól. A 2002-es Pier Paolo Pasolini e la ragione di un sogno című dokumentumfilm Pasolini életének felidézése és halála rejtélyének boncolgatása helyett inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy a művész elméleti és gyakorlati munkássága mennyiben aktuális még az ezredforduló után. Egészségi problémái miatt Betti 2003-ban a Cineteca Bologna gondozásába adta az Alapítvány értékes archívumát. 

DISZKOGRÁFIA 

Kislemezek 

* 1961: Ballata dell'uomo ricco / Ballata del pover'uomo 

* 1961: Venere tascabile / Seguendo la flotta 

EP-k 

* 1961: Quattro canzoni con Laura Betti 

* 1961: Laura Betti con l'orchestra di Piero Umiliani: Macrì Teresa detta Pazzia / Valzer della toppa / Cocco di mamma 

* 1961: Laura Betti con l'orchestra di Piero Umiliani: Venere tascabile / Vera signora / E invece no / Non so spiegarmelo 

* 1962: Je me jette / La parade du suicide / Je hais Rome / La belle Léontine 

* 1965: Ordine e disordine: Ai brigoli di Casalecchio / M'hai scocciata, Johnny / Monologo della buca / Solitudine / Lamento del nord 

Albumok 

* 1960: Laura Betti con l'orchestra di Piero Umiliani 

* 1963: Laura Betti canta Kurt Weill 

* 1968: Potentissima signora 

FILMOGRÁFIA 

* 2005: Raul – A gyilkolás joga (Raul – Diritto di uccidere) 

* 2004: Fratello e sorello 

* 2003: Gli astronomi 

* 2003: Háztartási könyv (Il quaderno della spesa) 

* 2003: La felicità non costa niente 

* 2002: Il diario di Matilde Manzoni 

* 2001: Lupi (rövidfilm) 

* 2001: A nővéremnek! (À ma soeur!) 

* 1999: E insieme vivremo tutte le stagioni 

* 1999: L’amore era una cosa meravigliosa (rövidfilm) 

* 1999: The Protagonists 

* 1997: Un air si pur… 

* 1997: Marianna Ucrìa 

* 1996: Háromkirályok (I magi randagi) 

* 1995: Hétköznapi hősök (Un eroe borghese) 

* 1994: Csukott szemmel (Con gli occhi chiusi) 

* 1993: A lázadó nő (La ribelle) 

* 1993: A nagy görögdinnye (Il grande cocomero) 

* 1993: Mario, Maria és Mario (Mario, Maria e Mario) 

* 1991: Caldo soffocante 

* 1991: Bonjour la galère (tévésorozat) 

* 1990: Segno di fuoco 

* 1990: Gáláns dámák (Dames galantes) 

* 1990: Le champignon des Carpathes 

* 1990: Menekülés (Courage Mountain) 

* 1989: A kék rózsák (Le rose blu) 

* 1988: I cammelli 

* 1988: Jane B. par Agnès V. 

* 1987: Noyade interdite 

* 1987: Jenatsch 

* 1987: Caramelle da uno sconosciuto 

* 1986: La chambre d'ami 

* 1986: Corps et biens 

* 1985: A Paradicsom összes bűne (Tutta colpa del paradiso) 

* 1985: Mamma Ebe 

* 1984: Osztályviszonyok (Klassenverhältnisse) 

* 1984: Tarts vissza… vagy valami szerencsétlenséget csinálok! (Retenez-moi… ou je fais un malheur!) 

* 1983: A szerelem művészete (Ars amandi) 

* 1983: Strada Pia (tévéfilm) 

* 1983: La fuite en avant 

* 1982: Venise en hiver (tévéfilm) 

* 1982: A pármai kolostor (La certosa di Parma) (tévésorozat) 

* 1982: A postakocsi (La nuit de Varennes) 

* 1982: Viaggio a Goldonia (tévésorozat) 

* 1982: Távol Manhattantől (Loin de Manhattan) 

* 1981: Le ali della colomba (tévésorozat) 

* 1980: Un matrimonio in provincia (tévéfilm) 

* 1979: A kis Arkhimédész (Il piccolo Archimede) (tévéfilm) 

* 1979: A Hold (La Luna) (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1979: Einzelzimmer (tévéfilm) 

* 1979: Utazás Anitával (Viaggio con Anita) 

* 1978: Effetti speciali (tévéfilm) 

* 1978: The Word (tévésorozat) 

* 1978: Pillangó a vállamon (Un papillon sur l'épaule) 

* 1977: La nuit, tous les chats sont gris 

* 1977: Sirály (Il gabbiano) (tévéfilm) 

* 1977: Pierrot bandája (Le Gang) 

* 1976: L’eroe (tévéfilm) 

* 1976: Huszadik század (Novecento / 1900) 

* 1976: Magánbűnök, közerkölcsök (Vizi privati, pubbliche virtù) 

* 1975: L’ ultimo giorno di scuola prima delle vacanze di Natale 

* 1974: A piros csizmás lány (La femme aux bottes rouges) 

* 1974: Fatti di gente per bene 

* 1974: Allonsanfan 

* 1974: La cugina 

* 1973: Sepolta viva 

* 1973: A visszatérés (Ritorno) (tévéfilm) 

* 1972: Andare e venire (tévéfilm) 

* 1972: Tedd a szörnyet a címlapra! (Sbatti il mostro in prima pagina) 

* 1972: Utolsó tangó Párizsban (Ultimo tango a Parigi) (jeleneteit kivágták) 

* 1972: La banda J. & S. – Cronaca criminale del Far West 

* 1972: Canterbury mesék (I racconti di Canterbury) 

* 1972: Az atya nevében (Nel nome del padre) 

* 1971: A vér öble (Reazione a catena) 

* 1970: A férfi, akit Sledge-nek hívtak (A Man Called Sledge) 

* 1970: Fermate il mondo… voglio scendere 

* 1970: Hentesbárd (Il rosso segno della follia) 

* 1969: Paulina elmegy (Paulina s'en va) 

* 1968: Teoréma (Teorema) 

* 1968: Szeszély olasz módra / Olasz capriccio (Capriccio all'italiana) (a Mik a felhők? című epizódban) 

* 1967: Oidipusz király (Edipo re) (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1967: A boszorkányok (Le streghe) (A Holdról látott Föld című epizódban) 

* 1963: Agymosás / RoGoPaG (A túró című epizódban) 

* 1960: Labbra rosse 

* 1960: Rómában éjszaka volt (Era notte a Roma) 

* 1960: Az édes élet (La dolce vita) 

DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK 

(A vastag betűvel írt filmekért megkapta a díjat.)

Volpi-kupa 

* 1968: Teoréma (legjobb színésznő)

Ezüst Szalag-díj 

* 1969: Teoréma (legjobb női mellékszereplő)
* 1975: Fatti di gente per bene (legjobb női mellékszereplő)

* 1977: Huszadik század (legjobb női mellékszereplő)

* 1983: A postakocsi (legjobb női mellékszereplő)

* 2003: La felicità non costa niente; Il diario di Matilde Manzoni (legjobb női mellékszereplő)

San Sebastián-díj 

* 1979: A kis Arkhimédész (legjobb színésznő) 

(Jelen szöveg egyik forrása Nico Naldini Pasolini című könyve volt: Gál Judit fordítása, Budapest, 2010, Európa Kiadó.)

VIDEÓK (CSAK ZENE!) 

Il valzer della toppa (Laura Betti con l'orchestra di Piero Umiliani) 

Venere Tascabile (Laura Betti con l'orchestra di Piero Umiliani) 

Tango Ballade (Vittorio De Sica e Laura Betti) 

Ballata dell uomo'ricco (Laura Betti e Paolo Poli)