Pasolini

Pasolini

2014. június 22., vasárnap

FILM–KÉPREGÉNY – CANTERBURY MESÉK 8/1: A KALMÁR MESÉJE

Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el. 


Az eredeti irodalmi műben A Kalmár meséje a IV. mesecsoportban hangzik el, amely öt részből áll: A Diák előbeszéde, A Diák meséje, A Kalmár előbeszéde, A Kalmár meséje, A Kalmár meséjének epilógusa. A Kalmár meséje a Canterbury mesék legkésőbb keletkezett történetei közé tartozik. Ahogyan a filmről szóló blogbejegyzésben szó volt róla, Chaucer más szerzők műveiből is ihletet merített a sajátjához. Így például A Kalmár meséjéhez átvett néhány sort Albertanus causidicus Brixiensis (kb. 1190–1253) Liber consolationis et consillii (1246) című művéből. A körtefa motívuma akkoriban számos szerzőnél előfordult, így például Adolphusnál, sőt Boccacciónál is. A Dekameron hetedik napjának kilencedik novellája imigyen szól: Nicostrato felesége, Lidia, szereti Pirrót, ki is, hogy az asszony meggyőzze őt, három dolgot kíván tőle, miket az rendre megtesz; annak utána Nicostrato szeme láttára szerelmeskedik az ifjúval, Nicostratóval pedig elhiteti, hogy az, mit látott, nem igaz. A csalfa Lidia Pirróval szeretné megcsalni az urát, és ennek érdekében ravasz cselt eszelnek ki: a kertben Pirro felmászik a körtefára, és úgy tesz, mintha onnan azt látná, hogy Nicostrato a szeme láttára szerelmeskedik Lidiával. Az ostoba férj persze maga is meg akar győződni arról, hogy Pirro igazat beszél-e, és amikor ő mászik fel, akkor a szerelmesek a szeme láttára esnek egymásnak. Természetesen a végén az ártatlan bűnhődik: a körtefát kivágják, mert lám, két férfiú előtt is rossz színben tüntette fel Lidiát. 


A Kalmár meséje a fent említettek mellett más művek hatását is tükrözi, amire a különféle utalásokból következtethetünk. Chaucer többször is utal bibliai szereplőkre, így például Jákobra, Rebekára, Juditra és Holofernesre (Holofernész). „Aztán egy öreg feleség feje, / mint Wade hajója, fortéllyal tele” – írja a szerző, ami a régi angol mondákban való jártasságát bizonyítja, hiszen a hajójáról nevezetes Wade azoknak a történeteknek volt a szereplője. A „Kígyót melengettél a kebleden!” verssor irodalomtörténészek szerint Phaedrus római meseíró (kb. Kr. e. 15 – Kr. u. 55) egyik fabulájára utal, ámbár egy másik ókori meseíró, Aiszóposz (Ezópusz, kb. Kr. e. 620–564) is írt egy hasonló mesét A földműves és a kígyó címmel. „...s kéznél egyéb erősítő szerek, / ahányról Konstantin locsog-fecseg / az átkozott De coitu lapjain” – ezek a sorok azt tükrözik, hogy Chaucer nem volt járatlan a tudományos művek ismeretében sem. A De coitu ugyanis nem más, mint egy karthágói születésű orvos, Constantinus (Konstantin) Afer (?–1098/1099) tudományos igényű műve a közösülésről. Januarius kertjéről a szerző így ír: „...láttára az is elcsuklana, / ki A rózsa regényét írta rég”. Az említett mű, A rózsa regénye tulajdonképpen két francia szerző alkotása. Guillaume de Lorris (kb. 1200–1240) kezdte írni 1240 körül, majd több mint harmincöt évvel később Jean de Meun (1240–1305) fejezte be. Chaucer a De Lorris által írt első részre utal, mert abban szerepel egy csodaszép kert leírása. Claudius Claudianus (kb. 370–404) egyik költeményéből származik Pluto és Proserpina cselekményszála. Ők ketten a római mitológiában az alvilág istenei voltak (görög megfelelőik: Hadész és Perszephoné), ám Chaucer tündérkirályként és királynőként említi őket. Egy másik római költő, Ovidius (Kr. e. 43 – Kr. u. 17/18) művei közül Pyramus és Thisbe szerelmének története kerül szóba A Kalmár meséjében (Ovidius: Átváltozások. Negyedik könyv). 


Ejtsünk néhány szót Chaucerről, a nyelvészről is, hiszen a Canterbury mesék arról is nevezetes, hogy ez volt az első jelentős irodalmi mű, amely nem latinul, hanem angol nyelven íródott. A szerző egy latin himnusz kezdősorából alkotta a Placebo nevet, mellyel viselőjének engedékeny, helyeslő természetét akarta kifejezni. A másik fivér, Justinus neve az igazságosságra (latinul: justitia) utal, ugyanis ő objektíven próbál tanácsot adni a feleségválasztás kérdésében. Beszélő nevekről van szó a két főszereplő esetében is. A Januarius (Január) név a terméketlenségre, sivárságra utal (amilyen a természet januárban), míg a May (Május) a fiatalságra, üdeségre, harmatosságra; szimbolikusan: a tavasz frissességére. A „Lám, a nemes szív részvéttel tele” verssorral Chaucer olyannyira elégedett volt, hogy még négy különböző művében is szó szerint használta. Végül, de nem utolsósorban beszéljünk a mesélőről, a Kalmárról is! Őt Chaucer így jellemezte az Általános előbeszédben: „Kalmár is volt, tarka ruhát viselt / s villás szakállt, lovon sudár alak, / a fején flandriai hódkalap, / csizmája ragyogott s jól állt neki, / s mindig alaposak az érvei. / Elkomorult, ha egyfolytába nem nyert, / s azt akarta, hogy őrizzék a tengert / jobban Middelburg és Orwell között. / Francia pénzzel ügynökösködött. / Derék férfi volt, helyén az esze, / hogy adós volt, nem tudta senki se, / olyan meggondoltan viselkedett, / ha pénzt kölcsönzött, ha kereskedett. / Kiváló ember volt és feddhetetlen, / de hogy nevezték, sajnos, elfeledtem.” Előbeszédében a Kalmár a házasemberek sanyarú sorsáról panaszkodik, és amikor a Fogadós sürgeti, hogy vágjon bele a meséjébe, kihangsúlyozza, hogy más bajáról szól majd a történet, mert őt igen elkeseríti a sajátja. A Kalmár meséjének epilógusában ismét a Fogadós jut szóhoz, aki helyesel a történet hallatán, és kijelenti, hogy saját feleségéről is lenne éppen mit mondani, de tart attól, hogy szavai visszajutnának az asszony fülébe, ezért inkább befogja a száját. Irodalomtörténészek sokat vitatkoztak arról, hogy A Kalmár meséje vajon fabliau-nek (vaskos humorú, erotikus töltetű mese) mondható-e. Az elmélet hívei szerint különösen a körtefánál játszódó rész utal erre, míg az ellenzők szerint Chaucer kifinomult stílusa és filozófiája többet nyújt, mint egy vaskos fabliau. 


Pasolini eredeti elképzelései szerint A Kalmár meséje a hatodik történet lett volna a filmben, A Bathi Asszonyság előbeszéde után és A Kolduló Barát meséje előtt. A nyugat-berlini sajtóbemutatót követően szerkesztette át a filmet, és az átalakítás után A Kalmár meséje lett a legelső történet. Hűségesen ragaszkodott az eredeti mese fordulataihoz, csupán néhány kisebb változtatást eszközölt. Nála a két fivér nem ad tanácsokat, Januarius a saját érvei alapján választ. Damian betegsége kimaradt a filmből, Pasolini rövidebben és főleg lényegre törőbben ábrázolja a fiatalember epekedését May iránt. A fiú kőkemény erekcióját markolássza a nadrágján keresztül, miközben egy kerti padon fekszik, és a házaspár szerelmeskedésének hangjait hallja. Hasonlóképpen fogdossa merev hímtagját otthon a hálóruháján keresztül, majd ebben az állapotban ül le megírni az első levelet Maynek. Chaucer szellemiségétől szerintem egyáltalán nem idegen ez a fajta rövidítés, a filmnek pedig egyértelműen a javára vált. Jelentősebb változtatás még, hogy Pluto és Proserpina egyedül, kíséretük nélkül jelennek meg a kertben. A fiatal és teljesen meztelen isteni páros egyfajta ellenpontját jelenti az idős Januariusnak és a fiatal Maynek, és kétségünk sem lehet afelől, hogy nemcsak Proserpina, hanem maga Pasolini is a csalfa May pártján áll. 


Januarius szerepét Hugh Griffith alakította, akitől az effajta figurák nem álltak távol: az élet élvezeteire fogékony, ugyanakkor nemes lelkű arab sejket játszott a Ben-Hur (1959) című hollywoodi szuperprodukcióban. A 11 Oscar-díj egyikét ő kapta ezért az alakításáért. Mayt a legendás komikus, Charlie Chaplin egyik lánya, Josephine formálta meg, aki ezzel a szerepével vált nemzetközi hírűvé. Maga Chaplin a bulvármédia szerint felháborodással fogadta csemetéje meztelen jeleneteit, ám ez alighanem csak legenda, hiszen állítólag egyik gyermeke filmjeit sem volt hajlandó megnézni. Mellesleg valószínű, hogy Josephine helyett a kényes jelenetekben dublőzt alkalmaztak: az egyik forgatási fotón például tisztán kivehető, hogy a meztelen May az ágyon nem Josephine Chaplin (lásd a fenti fekete-fehér fotót). Pluto és Proserpina szerepében két olasz amatőr színész látható, Giuseppe Arrigio és Elisabetta Genovese: mindketten játszottak a Dekameronban is. Damiant Oscar Fochetti alakította, aki Pasolini barátja, Sergio Citti Bűnös történetek (1973) című filmjében is szerepelt. Januarius egyik fivérét, Justinust Peter Stephens személyesítette meg, a másikat, Placebót a főleg tévésorozatokból ismert Willoughby Goddard. A Kalmárt alakító amatőr színész neve: Peter McGregor, a figura azonban – a már említett rövidítések miatt – szinte alig látható a filmben. (Lásd fent a legelső fotón középen a piros fejkendős férfit.) 


A KALMÁR MESÉJE 

Élt egy derék lovag Lombardiában, 
ott született, Pávia városában, 
ott is lakott, jómódban, fényesen, 
hatvanesztendős korig nőtelen; 
de testi vágyait betölteni 
étvágy szerint akadt asszony neki, 
a világi ostobák ilyenek. 
Mikor már hatvan éve elpereg 
– jámborság vagy aggság volt-e oka? –, 
e lovagnak nagy kedve lőn, nosza 
megházasodni, mégpedig hamar! 
Mást nappal-éjjel tenni nem akar, 
mint azt kilesni, asszonyt hol talál; 
imája Mi Urunk elébe száll, 
hadd élhessen oly áldott életet, 
ami férj és feleség között lehet. 
A szent kötést kívánta szerfölött, 
mellyel Isten férfit s nőt megkötött. 
„Másfajta élet babszemet nem ér; 
a házasság: kényelmes s szűzfehér, 
a földre szállt Paradicsom maga.” 
Ő mondta, a lovag, ki bölcs vala, 
s ez, mint ahogy Krisztus király, igaz: 
hű feleségre vágyik az igaz, 
kivált ha már fejét a dér üté meg, 
akkor vagyon becse a feleségnek. 
Fiatal s szép legyen a hitvese, 
erős utódokat nemzzen vele, 
víg örömét vigye a szél hirül, 
míg „jaj”-t kiált sok agglegény kivül, 
ha bajt szerez a csip-csup szerelem, 
mi nem egyéb, mint hiú gyötrelem. 


Valóban, így van rendbe e dolog: 
az agglegény örök bajban forog, 
mert ingoványoson épít balul, 
s szilárd talajt vél, bár inog alul. 
Úgy él, mint a mező madarai: 
szállhat, ha kedve támad szállani, 
amíg a házasnál csak egy a cél: 
üdvös és rendezett életet él, 
a házasság igájába betörve; 
méltán lehet hát oka víg örömre. 
Mert mi lehet jobb, mint egy feleség? 
Gondoskodóbb vagy hűbb ki volna még, 
mint ő, hogy rád mindig gondja legyen? 
Jóban vagy rosszban – áll hűségesen. 
Nem fárad férje mellett el soha, 
halálig társa testvér-sorsosa. 
Egyes írástudók mást mondanak, 
köztük Theophrastus dicső alak, 
de őkelmének hinni nem lehet. 
„Ne házasodj – mondá –, hogy óvd zsebed, 
mert egy hűséges szolga jobb haszon, 
mint ha nejed szeme az aranyon. 
Ő, amíg él, csak megköveteli, 
hogy mindened felét juttasd neki; 
ha meg valami kór esne beléd, 
akár barát, akár egy hű cseléd 
sokkalta jobban lát nyűgödben el, 
mint nőd, aki csak marhádra lesel, 
s végezetül azt is megkaphatod, 
hogy szarvval ékesíti homlokod.” 
Efféle szentenciákat fecseg 
ez a bölcs, hogy az Ég töresse meg! 
De Theophrastusra figyelni kár; 
az én szavam bölcsebb sokkalta már. 


A feleség az Úr ajándoka; 
az embernek minden más birtoka: 
föld, ház, jószág vagy közös legelő, 
mind a szerencsének köszönhető, 
s mulandók, mint az árnyék a falon. 
De göbös szó nélkül kell szólanom: 
a feleség melletted megmarad, 
bár néha szívesen volnál magad. 
Dicső szentség a házasság igen; 
a nőtlen férfi biza senki sem, 
csak magatehetetlen árva lélek. 
Papi személyekről én nem beszélek. 
Egy szót nem mondok fölöslegeset: 
a nő a férfiért teremtetett! 
Hogy Isten Ádámot megalkotá, 
az élt magában, meztelen soká, 
és Ő nagy jó szívvel ilyeket monda: 
„Hadd teremtsünk neki társat haszonra, 
hozzá hasonlót”; Éva így leve. 
Ebből látjuk, honnét a kezdete, 
hogy férfiembernek a feleség 
hű társ, öröm kútja s jó menedék, 
csupa erény, mindig odaadó – 
hát csak úgy élhetnek, ahogy való. 
Egy test ők ketten, és egy akarat, 
egy szív a jó s a rossz terhek alatt. 
Egy feleség! Ó, benedicite! 
Érhet-e férfit balsorsú ige, 
kinek van felesége? Nem, soha! 
Az üdv, melynek mindkettő sorsosa, 
oly szép, hogy szó ki nem fejezheti. 


Szegény a férj? A nő segít neki; 
kezén gyarapszik csak a kis vagyon, 
s éppúgy az ő kedvére is vagyon, 
mit nagy igenelve szeret a férje. 
Hogy őt kétszer kelljen bármire kérje? 
Ó, házasság! boldogság réve, te! 
Minden vígság s erény eredete, 
mely mindenek hő óhaja, a cél; 
ki férfi ad magára, míg csak él, 
letérdepelhet nagy hálálkodással, 
mert feleséghez juta Isten által, 
s ha nincs neki, azért istenkedik, 
hadd kapna társat élte végéig. 
Másképp nem érzi biztosan magát, 
de neje mellett csapd be őt – nahát! 
Persze, tanácsai szerint tegyen, 
akkor aztán lépkedhet peckesen, 
olyan hű és okos nő védi őt. 
Bölcsként tennél? Ne pazallj hát időt: 
menj, asszonyod okos szavát követve. 
A bibliai Jákob példa erre, 
ki Rebeka szavára kötözé 
a kecskének bőrét nyaka köré, 
s apja áldását ígyen nyerte el. 


Példának itt Judit is megfelel, 
Isten népének óvó angyala, 
mert Holofernes gyilkosa vala. 
És Abigél tanácsa sem kevés: 
ura, Nabal sorsa – megöletés, 
ha ő nincs; s Eszter mit cselekedett? 
Balcsillag állt az Úr népe felett, 
s Márdokeusért az ő egy szavára 
nagy Ahasvérus Hámánt megalázta. 
Seneca szerint drágább semmi sincs, 
mint egy gyöngéd asszony; az még a kincs! 
Tanácsot ad Cato is, ím ilyet: 
„Nődé a szó, a hallgatás tied, 
de szót fogad híven, s ez épp elég.” 
Javaid sáfára a feleség; 
hát asszony nélkül joggal kesereg 
tehetetlen a férfi, ha beteg. 
Hitvesedet szeresd szívvel teli, 
ahogy egyházát Krisztus szereti. 
Szereted őt is, ha tenmagadat, 
mert egy-hús vagytok; halld hát szavamat: 
istápolója légy, ez a tanácsom, 
nem boldogulsz különben a világon. 
Férj s feleség – tréfálnak rajt, tudom – 
a léhák ellenén jár jó uton; 
ilyen kötésben baj sem ér talán, 
férfit kivált az asszony oldalán. 


Ím, Januarius is, a lovag, 
kedvet kap – bár oda a jó fogak – 
oly élethez, mi víg és nyugtató: 
ez a házasságban található. 
Barátait hívatja hát, nosza, 
s mondja nekik, hogy mi a szándoka. 
Míg szól, két szeme nyugtalan repes: 
„Barátaim! a hajam bár deres, 
és sírom szélén állok, úgy lehet, 
meg kell valahogy mentsem lelkemet. 
Eltékozoltam ostobán a testem, 
de lesz erőm, hogy lelkem jóra mentsem! 
Mert megházasodom, hamar pedig, 
olyan hamar, mint tőlem csak telik; 
egy szép szüzet veszek, friss-harmatost. 
Ez ősz barátotok kérése most: 
mert várni nincs időm, segítsetek. 
Magam is keringelek veletek, 
hadd lám, kivel kössek frigyet hamar. 
De mert több lúd nagyobb vizet zavar, 
ekként előbb meglelni sikerül, 
kit óhajthatok feleségemül. 


Hanem véssétek eszetekbe még: 
nem kell valami öreg feleség! 
Húszévesnél idősebb ne legyen; 
a vén halat s a friss húst kedvelem. 
Jobb a porontyánál a nagy csuka, 
s öreg marhánál a borjú húsa. 
Eh! harmincéves asszony! mért akarnám? 
Az csak babszalma és téli takarmány. 
Aztán egy öreg feleség feje, 
mint Wade hajója, fortéllyal tele, 
s a bosszantásban is mester nagyon; 
Nincs körüle egy szusznyi nyugalom. 
Nos hát, sok iskola bölccsé avat; 
asszonyt is azzá a tapasztalat. 
Zsenge vesszőt hajlítani, mi az? 
A lány akárcsak a meleg viasz. 
Ezért nem kötöm – mit csűrjem szavam! – 
egy öreg feleség mellé magam. 
Nem érhetne ocsmányabb nyavalya; 
bú volna éltem éje-nappala. 
Másutt keresném a gyönyöröket, 
bár érte majdan a pokol töret. 
Hogy én gyereket nemzzek vele? Szégyen! 
Inkább vadászkopók igyák a vérem, 
mint cenkek szétcibálják vagyonom; 
ezt egyitek elől se titkolom. 
Tudom, mit mondok, nem vagyog gügye: 
a házasság ki-ki maga ügye, 
de látom, csácsog róla mind a férfi, 
aztán az én apródom jobban érti, 
hogy jól választani miként lehet. 
Csak hogy ne éljen léha életet, 
inkább rajongó asszony kell neki, 
törvényesen gyereket nemzeni 
a magos Isten dicsőségire, 
s nemcsak azért, hogy ágyába vigye, 
ha esze buja vágyaktól ködös – 
mert tartozásuk van, s hozzá közös. 


Merjen a másikért ontani vért, 
segítse, mint nővér segít fivért, 
s tisztán csengjenek össze, mint a rím. 
De én másfajta vagyok, uraim! 
Istennek hála, bátran mondhatom, 
illő erőben érzem oly tagom, 
mi férfiasságom próbaköve; 
magam tudom, mennyit bír meg töve. 
Sudár fa vagyok, urak, deresen, 
virítok, míg gyümölcsöm érlelem; 
holtszáraz fán bimbó pattanhat-e? 
Csak fejem az, melyet a dér üte; 
friss-zöldellő minden tagom s szivem, 
a borostyán se zöldellhet igyen. 
Szándékomat híven tártam elétek; 
egyezzetek belé, csak arra kérlek!” 
Barátai, kik környül voltanak, 
ott házas példaszókat mondanak: 
dicséri ez, amaz berzenkedik. 
De hogy ne húzzam hosszú ideig: 
ahogy vívó barátok közt szokás, 
oda fajult ím a vitatkozás, 
hogy fölcsattan fivérei szava. 


Az egyik neve Placebo vala, 
a másiké pediglen Justinus. 
„Testvérem, kedves Januarius! 
– szól Placebo. – Ugyan fölösleges, 
hogy közülünk tanácsadót keress: 
tenálad okosabb nincsen jelen; 
de mert a bölcsességed végtelen, 
előtted Salamon igéje szent, 
mely mindünket kötelez idelent: 
»Mindent tanácsra tégy – így Salamon –, 
s bánkódnod sose kell, azt mondhatom!« 
Bár salamoni bölcs ez az ige, 
kedves testvérem és uram, ime 
úgy adjon nyugtot lelkemnek az Isten: 
magad tanácsánál nincs jobb szerintem. 
Figyelj reám, valamit mondanék! 
Mindenkor udvari ember valék, 
noha méltónak nem tartom magam, 
mely polcon állok, ott van magasan, 
előkelő hatalmasok között; 
de szóm soha beléjük nem kötött. 
Nem ellenkeztem én soha velük, 
tudván: enyémnél több az ő eszük. 
Mit ők erős igazat mondanak, 
a magamszőrű mind szajkózza csak. 
Minden tanácsadó iás szamár, 
ki nagyeszű gazda szolgája bár, 
azt meri hinni nagy oktalanul, 
hogy ura ezt-azt őtőle tanul. 
Hitemre! nincs urak közt ostoba! 
Magad voltál erre a példa ma; 
látván helyes és bölcs ítéleted, 
én egyetértek mindenben veled, 
amit módomban vala hallani. 
Bölcsebb-e Páviában valaki? 
Ilyet nem szült egész Itália; 
tetszőn tekint le rád Isten fia. 
Szentuccse! nem akármiféle vér, 
kinek – pedig az üstöke fehér – 
a fiatal feleség nem teher; 
a bátor ember vígan énekel. 
Azt mondom, töltsd be, uram, kedvedet, 
mert okosabbat tenned nem lehet.” 


Justinus eddig ült csak békiben, 
s ím Placebo felém fordul igyen: 
„Hadd kérlek csöndre, amiként való; 
mostan egy kicsidég enyém a szó. 
Seneca bölcs szavát hozom elé, 
mely ez: »Gondoljon az ember belé, 
földjét s marháját ki kezére adja.« 
És hogyha az gondom teteje-alja, 
esküm után kié lesz vagyonom, 
talán hétszerte is meggondolom, 
hogy testemet milyen kényül bocsátom. 
Mert feleséget szerezni, barátom, 
latolgatások nélkül nagy hiba. 
Utána kell apróra járnia: 
okos-e? józan? tütü-kedvelő? 
házsártos-e? vagy gőgös, büszke nő? 
pazall? szánkázik rajtad szüntelen? 
gazdag? szegény? dühödten féktelen? 
Mert kereshet egy férfi bár sokat, 
nem talál embert, állatot olyat, 
ki minden dolgában tökéletes. 
Egyet kell higgyen, társat míg keres, 
hogy egy feleségben több jó vagyon, 
mint rosszaság – ezt bátran mondhatom. 
De kell idő kipuhatolni ezt! 
Az én vállamat nyomja csak kereszt, 
mióta hitvesem van, Krisztusom! 
Dicsérik ezt az életet, tudom, 
nekem meg bú s gond tépi üstököm, 
sivár s örömtelen nyűgét nyögöm. 
S ahány szomszédom, mind locsog-fecseg 
– kivált az asszony köztük nagy sereg –, 
mondván, az én nejemben testet ölt 
mi jót s szelídet hordhat csak a föld. 
Ki tudja, hol a szög az én cipőmben? 
Kedved szerint tehetsz, uram, felőlem, 
de hajlott korú vagy, gondolj bele, 
s frigyet kötnöd: nyugodtan lehet-e, 
ha választottad szép és fiatal? 
Ki férfi itt vagyon, mind oda vall 
– a Mindenség Urára is akár! –, 
mi fáradságos iskolába jár, 
hogy megelégítse nejét maga. 
Olyan sok örömöt óhajtana, 
s hiába tőled, három év után; 
sok szolgálatot kér nejed, ugy ám! 
Bajodra van csak az asszonyi juss!” 


„Nos, vége? – kérdi Januarius. – 
Eh, Seneca! sok bölcs szállóige! 
Úgy érdekel, mint a mező hime. 
Vannak tenálad bölcsebb emberek, 
s amint hallottad, egyetértenek 
e szándékkal; nos, Placebo, beszélj te!” 
„Átkozott legyen – áll amaz elébbre –, 
ki gáncsoskodni merne efölött.” 
Szavára Januarius körött 
igen-t kiáltva mind föláll hamar: 
akkor s azt vegye el, kit ő akar! 
És féktelen ábrándozásba kap 
Januarius lovag napra-nap; 
a házasságon csügg gondolata. 
Amíg elmúlik egy-egy éjszaka, 
szívén sok szép lány képe hussan átal. 


Mintha valaki fényes ragyogással 
nagy tükröt állíttat a piacon, 
s van látnia sok embert alkalom, 
ki tüköre előtt csak elmegyen; 
ekként tesz a lovag jelképesen: 
sok lányt elé rajzol a képzelet, 
de hitvese ugyan melyik lehet? 
Ennél kössön ki, mert az arca szép? 
Dicsérni fennen akkor kész a nép, 
ha jámbor és arany-szívű amaz, 
a nagy többség tehát reá szavaz. 
Sok pénzzel együtt rossz hírt hoz a házhoz, 
végül játék s való között határoz, 
csak választván egyet a sok közül, 
s szívéből minden képet kitörül, 
mert egy a győztes, győzve másokon. 
Szerelmes férfi vak mindenkoron. 
Lefekszik, ahogy éjjel száll alá; 
elméjében sokáig forgatá 
zsenge korát s arcát, a hamvasat, 
formás karjait, a nád-derekat, 
a nyájasságát, mozdulatait, 
szívét, a benne rejlő asszonyit. 
Hogy választása végleges ime, 
nem hallgat a lovag már senkire, 
mert okosabban dönt-e bárki nála? 
Fölösleges tehát a szó továbbra: 
döntése ellen minden érv kevés; 
az ő házában nincs ellenkezés. 


Hamar barátait hívatja hát, 
üzenve a szolgával óhaját, 
hogy sebtiben oda siessenek, 
mert jó a hír, melyet közöl velek: 
ne kerestessék már tovább ara, 
talált hozzá illő személyt maga. 
Megy Placebo és társa mind elejbe, 
és Januarius beszédbe kezde, 
mondván, egyikük sem köthet belé, 
hogy a dolgot miképpen végezé. 
„E szándokért – beszél – megáld az Úr; 
sorsomnak ez szolgálhat alapul.” 
Azt mondja, városukban él a lány, 
oly szép, mint ő, együtt nincs mind, ahány, 
a származása alacsony pedig; 
ez kell – másért nem esztelenkedik. 
„A feleségem ez a lány legyen! 
Öröm s szentség övezze életem 
– folytatja –; Krisztusom hadd lássa fönnen: 
nem osztozhat más lény az örömömben.” 
S mindüket segítségre kérleli; 
csak úgy sikerülhet e frigy neki, 
ha érte fáradoz a sok barát. 
„Semmi nem bánt – fűzé tovább szavát –, 
csak egyvalami furdal itt belül. 
De a bibi mindjárt elé kerül! 


Valaha rég hallottam e panaszt: 
egy ember két üdvöt le nem szakaszt, 
mármint a földi s égi üdvöket, 
mert bár a hét főbűnre vak, süket, 
s a bűnök fáját elkerüli messze, 
a házassága által lelke veszve, 
olyan sok kéj s gyönyör a buktató. 
Most, öregen, az az iszonytató, 
hogy víg viháncolás lesz életem, 
pereg sok napom édességesen, 
tehát a földön megkapom a mennyem, 
s az igaziért vérrel kell fizetnem. 
Van velem együtt jókora sereg, 
ki földi gyönyörökben hentereg, 
és mind kínok kínjával vezekel, 
hogy Krisztus örök üdvét érje el. 
Ezért öl aggodalom engem ím; 
feleljetek, két jó testvéreim!” 


Justinus, ki e kótyaság felett 
hol bosszús, hol tréfálkozón nevet, 
rövidre fogva, de felel hamar; 
s mert bölcseket citálni nem akar, 
ekként beszél: „Ha úgy furkál bajod, 
uram, magad Istenre bízhatod! 
Az ő nagy ereje és nagy kegyelme 
segít, s mire a sír magába nyelne, 
előbb vezekelsz házasságodért, 
bár abban – mondod – bú-baj kit sem ért. 
Ha kell, a jogot ő megadja menten 
a házasembernek, hogy vezekeljen, 
gyakrabban, mint annak, ki nőtelen! 
Tanácsom hát, uram, a nyelvemen: 
ne csüggedezz soha te semmi bún, 
nejed leszen a purgatórium. 
Az Isten általa ver ostorával; 
lelked tehát a mennyországba szárnyal, 
mint feszes íj nyílvesszeje suhan! 
Eléd mutatja majd az Úr ugyan, 
hogy házasság oly üdvöt sosem ád, 
mi bűnök terheit akasztja rád, 
eljátszatván az üdvösségedet. 
Persze, az ember csak egyet tehet; 
a sok gyönyört, mit neje nyújt neki, 
időnkint okosan mérsékeli, 
más bűnöket pedig messze kerül. 
Szerény tanácsom ez végezetül: 
ne félj, kedves fivérem, jó uram!” 
De ne időzzünk már a kátyuban. 


A Bathi Asszonyság jól érthető 
példázatot tálalt imént elő 
a házasságról, ha figyeltetek. 
„Isten veled! óvjanak az egek!” 
Azzal Justinus meghajtá magát; 
elbúcsúzik hamar testvér, barát, 
látván, hogy ennek meg kell lennie, 
tesznek Januarius kedvire, 
hogy ama lány – May volt a nevezett – 
olyan hamarost, ahogy csak lehet, 
ím Januariussal egybekeljen. 
Soká tudnám ezen koptatni nyelvem, 
de untató a sok írás, kötés, 
tulajdonjog és örökösödés, 
s a kelengye, ruha, cipő, kalap. 
Nos hát, hamarost feljöve a nap, 
mikoron a templomba mentenek, 
hogy a szentségben részesüljenek. 
Stólás pap áll elejbük s így beszél: 
„Mint Sára s Rebeka, olyan legyél 
leányom, bölcs s hozzá hű feleség.” 
Imádkozott s keresztet vetve még 
ezt mormogá: „E párt megáldd, Uram!” 
És forgott kellőleg ájtatosan. 
Ekként esküdtek ünnepélyesen. 
A lakomán a pár ül főhelyen 
előkelő vendégek seregében; 
körül a palotában zeng az éljen; 
hány hangszer! ital-étel garmada! 
Itáliában több talán vala? 
Akár lant, fuvola – egyként finom; 
Orpheus és a thébai Amphion 
szebb zengzetet nem adott hangszerének. 
Minden fogásnál kobzosok jövének, 
mint Theodomas zengette tele 
Thébát, nem szól úgy Joáb kürtje se, 
mikor a várost ostrom töreté. 


A bortöltő tiszt Bacchus istené, 
és Venus nézdel ott nagy nevetőn. 
Mert Januarius lovagja lőn, 
ím erejét próbára tenni kész: 
házasan is a hajdani vitéz? 
Víg táncba szökken a násznép előtt, 
csóvát tart, szikrahullató esőt. 
S szentuccse! bárki bármit mondana, 
a nász istennője – Hymen maga – 
sem láthatott új házast még ilyet! 
Martianus! víg zöngécskéidet 
Mercurius és Philologia 
nászáról eldönögnöd nagy hiba; 
hát a Múzsák dalával vetekedned! 
Kevés a tollad s még gyöngébb a nyelved, 
hogy ezt az esküvőt elmondd hiven. 
Illőbb hallgatni az olyan frigyen, 
ha ifjúság vénséggel egybekel; 
próbáld meg, mért csak én beszéljem el, 
mi az igazság a dolog körül. 
A mennyegzőn May nyájas arccal ül; 
tündérnek vélte, aki látta őt. 
Eszter királyné Ahasvér előtt 
szelídebb pillantást sosem vetett. 
Festhetek képet oly szépségeset? 
Ide pingálom hát gyarló ecsettel: 
május havában nincs szebb üde reggel, 
amilyen kellemekkel ő teli. 
A lovag elrévülten nézdeli, 
ahányszor May-re téved a szeme. 


De belül fenekedik ellene, 
hogy mint Helénát Páris, oly keményen 
a két karjába kapja aznap éjen. 
Mindazonáltal szánja is nagyon, 
tudván, mi várja, milyen fájdalom. 
Magában ím ekképpen esdekel: 
„Az Úr adná, hogy jól szenvedjed el 
szúró-döfő nagy hevességemet; 
bár félek: élve ugyan nem lehet. 
Inkább óvlak, mint hogy még bántsalak! 
Hanem az éjszaka leszállna csak, 
s nem reggelig: örökké tartana. 
Csak menne már a sok vendég haza!” 
És küzdeti a vágya emberül 
– a tisztesség határain belül –, 
eltávolítani vendégeit. 
A búcsú perce lassan közelít; 
hogy ettek-ittak, hoppsz! a táncokat! 
Szétszórtak édes fűszerszámokat; 
körül örömben úsznak mindenek, 
csak egy apród, Damian nem tart velek, 
Januarius hússzeletelője. 
Téboly kísérti, bár elfutna tőle, 
ordíttatná a puszta fájdalom, 
úgy May-be habarodott, hogy nagyon! 


Venus fáklyája mart sebet belé, 
amint tánc közben hozzá érteté. 
Búvában hát apródunk lefeküdt; 
nem szólok róla egy fia betűt, 
dobálja csak magát ide-oda, 
míg meg nem könyörül rajt asszonya. 
Ó, tűz! ágy szalmájában lobbanó! 
Ó, ellenség! küszöböd koptató! 
Hamis szolga, ki hozzád hűtelen! 
Kígyót melengettél a kebleden! 
Ilyen komisz bajjal ne verjen Isten! 
Ó, Januarius! mi vár e frigyben? 
Első borát még meg sem ízleled, 
s asztalnokod, tulajdon embered 
már főzi ellenedre mérgeit. 
Az Ég kegye talán csak megsegít! 
Mert inkább a pestises nyavalya, 
mint ilyen hamisok szolgálata! 


Pályaívét a nap befutja rendben; 
nincs módja már tovább időzni fennen. 
Íme, az éjszaka köpenyegét 
– mely durva s mindenek felett setét – 
körülborítja a világ felett; 
oszlik nagy hálálkodás közepett 
a menyegzősök víg vendéghada. 
Viháncosan hajtanak mind haza, 
ahol ki-ki kedve szerint teszen, 
s időben lefeküsznek rendesen. 
Feküdne Januarius hamar, 
tovább fenn mulatozni nem akar; 
kupája fűszeres borral teli, 
mi férfias hevét csak tüzeli, 
s kéznél egyéb erősítő szerek, 
ahányról Konstantin locsog-fecseg 
az átkozott De coitu lapjain; 
mindegyiket sorra próbálja ím. 
S belső barátait bizgatja még: 
„Most már benneteket is áldjon Ég; 
csak csöndben, itt a búcsú ideje.” 
Utolszor még koccintanak vele, 
s lefektetik ímé függönyös ágyba 
a menyasszonyt, ki válik halaványra, 
a pap fölötte áldást telleget; 
tovább ott téblábolni nem lehet. 


És Januariust May üdesége 
serkenti csicsijára, ölelésre, 
csak győzze társa, paradicsoma; 
durva szakálla úgy karistola, 
a tüskebokor sem oly élesen, 
főként pedig a borotvált helyen. 
May gyenge bőrihez dörzsölgeti: 
„Ó, kedvesem – hízelkedik neki –, 
nagy kínt szerzek neked, amíg leszállok, 
de vétkemért, kicsim, ne sújtson átok. 
Mindazonáltal, jól gondolj bele, 
hogy semmi dolognak nincs mestere, 
ki jó munkát gyorsan véghezviszen. 
Az én dolgom e helyt ráér igen; 
amíg csak jólesik, játszódhatunk, 
mivel igaz hitestársak vagyunk, 
és áldott legyen a közös iga. 
Tettünkbe hát leledzhet-é hiba? 
A hitveseddel sosem vétkezel, 
minthogy ujjad se vágja késed el; 
játszódnunk hát törvény szerint szabad.”


Serénykedik, míg hajnal nem hasad; 
akkor felül az ágyban peckesen, 
hogy borba mártott piskótát egyen, 
s csap éktelen danászást azután, 
közbe nejét csókolgatá buján. 
Nem tombol egy csikó sem tüzesebben; 
locsog, miként egy tarka szarka cserren, 
petyhüdt tokája lógón löbögő, 
míg énekel: „Hahá! hohó! höhő!” 
Ki tudja, mit gondolt May, nézve őt, 
az ösztövér nyakú énekelőt, 
egy ingben és fején hálósityak? 
Eh, ölelés! neki az semmi csak! 
És szól a lovag: „Most lepihenek; 
nappal továbbra ébren mért legyek?” 
Azzal ím elaluszik, kába fejjel, 
de primakor nagy nyújtózkodva felkel; 
a zsenge May pediglen, asszonya, 
négy napig szobájába bujdosa, 
ahogy ifjú asszonyok közt szokás. 
Mert hát akármilyen fáradozás, 
ha nem pihensz, soká nem bírható. 
Ez mindenekre áll, az színvaló, 
emberre és állatra egyaránt. 


Most pedig Damian jő, a szánva szánt, 
kinek May-ért megszakad a szive. 
Ezt kérdem tőle, halljatok ide: 
„Ó, nyomorult, Damian, mi lesz veled? 
A kínt még új kínnal tetézheted, 
ha ennyit mond csak: – »Nem!« – a zsenge May 
s hiába állsz panaszoddal elé; 
elárul, s mit tesz Januarius? 
Innét – azt mondom – akkor messzi fuss!” 
Venus tüzén sül-fől szegény beteg, 
egyre a vágya miatt kesereg, 
s mert mire úgy az élete neki, 
egy nagy fohásszal kockára veti: 
titkos levélre szánja el magát, 
belésűrítve önnön bánatát 
egy panaszosan zengő balladába, 
ifjú úrnője, May kezébe szánva. 
Inge alatt függ selyemtarsolya, 
szíve fölött, elrejti hát oda. 
A fényes esküvő delén a hold 
az égen a Bika jegyébe volt, 
s onnét akkor a Rákba átmene. 
Szobájában az ifjú May helye; 
nemes szokás szerint ott ül maga. 
Tilos neki az ura asztala, 
míg három-négy napot nem tölt igyen; 
aztán nem szólja már meg senki sem. 


Eltölte May magába négy napot; 
mikor a nagymise elmondatott, 
terítve áll ímé a díszterem, 
s ott ül urával May is ékesen. 
Egyszer csak felkiált a házigazda, 
ahogy vizsgán tekint a szolgahadra: 
„Szűz Mária! ez meg hogyan lehet, 
hogy nem Damian szolgál ki engemet? 
Olyan nyavalyába esett talán?” 
Apródjai álltanak oldalán, 
és mentegetik a távollevőt 
betegségével a lovag előtt, 
különben soha nem késlekedik. 
„Kár – mondja Januarius nekik –, 
mert derekabb apród nincs senki nála! 
Igen nagy kár volna szegény halála: 
eszes, megfontolt és tapintatos; 
ahány apród, az ő nyomán tapos. 
És férfias jellem, azt mondhatom; 
tehát használható ember nagyon. 
De étkezés után személyesen 
meglátogatom, s jő May is velem, 
csöpp enyhítő vigaszt vivén neki.” 


És Januariust dicsérgeti 
nemes szaváért a vendégsereg, 
ki, mert kedves asztalnoka beteg, 
segít szegény fiú baján vigasszal. 
„Úrnőm – folytatja még –, bontván az asztal, 
hölgytársaiddal innen menjetek, 
s ha már szobátokban időztetek, 
derék apródom, Damiant, arra kérlek, 
mind kegyes oltalmatokba vegyétek; 
de nem hagyom magára én sem őt, 
csak hadd tartok elébb kis pihenőt. 
Siess, mert csak akkor látogatom, 
ha elalszol elébb oldalamon.” 
Azzal szavát be is bevégezé, 
és egy inast hívat maga elé, 
és ad parancsokat, olyat-ilyet. 
May ím a beteg Damianhoz siet, 
megy valahány vendég-hölgye vele. 
A beteg ágyára lecsüccsene, 
s vigasztaló igéket mond neki. 
Az meg a kedvező percet lesi, 
aztán erszény, levél – elő, nosza! 
Abba vagyon megírva szándoka, 
hát May kezébe adja szótalan, 
és nagyot sóhajt a boldogtalan, 
úrasszonyát kérlelvén nagy esennen: 
„Ne semmisíts meg árulással engem, 
mert állhatok hamar halál elé.” 
Erszényét rejti a keblébe May, 
s útjára – mint ez illendő – megyen, 
Januariushoz egyenesen, 
ki ágya szélén várva üldögél. 


Csókjával és öleléseivel 
fogadja őt s nyomban lefekteti; 
de May, mintha dolgára menne ki, 
hová mindenki jár, még kioson. 
Damian írása a papiroson; 
elolvassa s apróra szaggatá, 
s az árnyékszékbe szórja ím alá. 
Nos, töprenghet a szép May eleget – 
az öreg férj mellett keres helyet, 
ki alszik, míg magát föl nem kaholja, 
s mert ifjú hitvesét kívánja szomja, 
azt kéri, teljesen pucér legyen; 
minek ruha rajt fölöslegesen? 
S tetszik? nem? – May engedelmeskedik. 
De ha finnyás itt köztünk némelyik, 
csitt Januariusról, s hogy vele 
poklot vagy mennyet érze-e neje. 
Munkálkodtak, míg nem csengett vala 
esti imára a harang szava. 
A véletlen, avagy maga a végzet, 
a természet rendezte az egészet? 
A csillagok az égboltozaton? 
Mert szerencsés vala az alkalom, 
hogy Venus dolga felett egy levél 
(erről ahány okos tudós beszél!) 
a kerítőknek kerítője légyen. 
Csak a nagy Isten tudja ezt az égben, 
mondván, ok nélkül nincs semmi dolog; 
se eszem-nyelvem erre nem forog. 
Igaz való, hogy azon sebtiben 
a szépséges May elbúsul igen 
a beteg Damian rossz állapotán, 
és hajszolja magát későn-korán, 
apródjuk vigasza hogyan lehet. 


„Eh! – mondja. – Mért ne töltsem kedvemet? 
Mindenki közt, megfogadom ezennel, 
csak őfelé fordulok én szivemmel, 
ha ingén kívül nincs is egyebe.” 
Lám, a nemes szív részvéttel tele. 
E példa is mutatja, hogy a nők 
a bölcs nagylelkűséget kedvelők. 
Zsarnok is akad köztük, épp elég, 
kinek hideg a szíve, mint a jég, 
ki Damiant könnyen veszni engedi, 
semhogy maga adná kegyét neki; 
s hozzá örvendez az ilyen gonosz, 
hogy büszkesége még halált okoz. 
May nemes szíve csurdig szánalom; 
levelet ír még ama szent napon, 
s a kért kegyet neki ígéri ő, 
csak két dolog hibázik: hely s idő, 
és amiért olyan igen hevül, 
akkor a vágya szerint teljesül. 
Azzal a kellő percben ügyesen 
May újra betegéhez elmegyen, 
és hoppsz! a levelet feje alá; 
hadd olvassa, ha kedve volna rá. 
Végül suttyomban, nézdegélve szét, 
szorítja hevesen Damian kezét, 
s megy már („gyógyulj meg!”, ez csak óhaja), 
hívatja Januarius haza. 
És másnapra meggyógyul a beteg, 
baj-bú sehol: vígan sürög-sereg, 
kicsípte-csinosította magát, 
lesvén lesi úrnője óhaját, 
és lapul, hogyha int neki ura, 
hogy soha jobban nem lapult kutya. 
Mindenkit nyájasan körülforog, 
mert a ravaszkodás hasznos dolog, 
ha valaki dicséretre vadász; 
hát Damianunk nevét zengte a ház. 
Hanem most Damian dolgát elhagyom, 
és a mesét tovább gombolygatom. 


Az boldog ember, sok nagy bölcs szerint, 
ki a gyönyörre gyönyört kér megint. 
Ím Januarius is így teszen, 
lovaghoz illőn, tisztességesen, 
az életét vigasságokra szánja. 
Előkelő a háza; és ruhája 
királyi öltözéknek megfelel. 
A sok ezt-azt hogyan meséljem el? 
Köztük egy kert, kőfallal keritett; 
nem láttam s nem hallottam még ilyet! 
Szentuccse: oly tündökletes vala, 
hogy láttára az is elcsuklana, 
ki A rózsa regényét írta rég; 
Priapos ékes szava sem elég, 
bár ő minden kerteknek istene, 
ahány csudás dolog ott rejteze: 
legszebb egy kút, babérfákkal fedetten. 
Plutó s neje, tündérek nagy seregben, 
Proserpina és népe ott örül, 
gyakran viháncolón a kút körül, 
hogy daluk-táncuk messze hírre kelt. 


Az öreg Januarius e kert 
rejtett szépségeinek a bolondja; 
kis kapuja kulcsára nagy a gondja, 
magával hurcolá mindenkoron, 
de másnak csitt! veheti bár zokon. 
Ha kedve jő, mindjárt leróható 
kertje ölén a hitvesi adó, 
hát nyáridőn sűrűn oda megyen, 
May s ő van ott, kettes-édesdeden; 
az ágyban nem művelnek oly csodákat, 
mint ama kertben sikerrel ahányat. 
Így hát a kéj bőséges földi juss, 
mit ott szerez May s Januarius. 
De földi örömre ne bízd magad, 
mert annak egy napon vége szakad. 
Jaj, forgandó szerencse! fel-le, fel-le! 
Fejeddel skorpióként hízelegsz te, 
de lesed: jön-e csípni alkalom, 
mert farkadban ölő méreg vagyon. 
Múló öröm: Jaj, méreg édese! 
Te szörnyeteg! jobban ki festene 
tünékeny és csaló világokat? 
Így-úgy, de becsapsz hű-szívűt sokat! 
Januarius is azt szenvedi, 
hogy barátságot hazudtál neki, 
s vakká tevéd: mindkét szemére vak; 
bajában a halált kívánja csak. 
A nemes Januarius, szegény, 
a kéj, öröm s jósora közepén 
szeme világát veszti hirtelen. 


Hullatja könnyeit keservesen; 
a féltékenység lángja mar belé, 
félvén, hogy kész a ballépésre May. 
Az volt a legtitkosabb óhaja: 
pusztulna May, és vele ő maga, 
semhogy holta után vagy életében 
más hitvese, sőt szeretője légyen. 
Mint párjavesztett bús vadgerlice, 
éljen maga, siratván őt szive. 
De túl egy-két keserves hónapon 
enyhülni kezdett a nagy fájdalom, 
s belátta, tenni úgyse tudna mást, 
békén viselte az őt ért csapást, 
csak egy dolog fájt változatlanul: 
féltékeny vala, méghozzá vadul, 
hogy rosszabb a halálnál tébolya; 
nem engedé magába May-t soha 
még otthon sem egy percre egyedül; 
kocsizni nem megy, és lóra sem ül, 
mert rajta Januarius keze. 
May két szeme mindig könnyel tele, 
olyan nagyon szereti Damianát; 
vagy elemészti egy napon magát, 
vagy óhaja szerint övé leszen; 
szívét a kín döfölte éktelen. 


Damian búsult a másik oldalon; 
kit embert bánatok bánata nyom, 
nem volt senki olyan; mert nappal-éjjel 
egy szót soha nem válthat kedvesével, 
efféle szándéka sem lehetett: 
nem látta Januarius megett, 
az May kezét el nem hagyá pedig. 
De sok titkon mutogatott jelig 
s levélig értik a szerelmesek: 
egymás felől ugyan mit higgyenek.
Ó, Januarius, mért láss akár 
oly messze, meddig szállva száll madár? 
A látó éppen úgy megcsalható, 
mint a vak ember – ez a színvaló. 
Lám, Argus, kinek száz szeme vala, 
s hová akart, oda is kukkana, 
csak megvakult; de vannak (s még sokan!), 
kik mást hisznek erről bizonyosan. 
De hagyjuk! Ne szólj szám, nem fáj fejem! 
May, kit előbb elhagytam hűtelen, 
a kertkapu kulcsáról lopva, halkkal, 
mintát veszen, szokás szerint viasszal, 
kijátszva férje vak voltát csunyán. 
Damian meg ment May szándoka után, 
és egy hamis kulcsot mesterkedett. 
Ennél soká időznöm nem lehet, 
mert a kulcs körül zsong-bong valami; 
ha vártok, módotok lesz hallani. 


Ó, nagy Ovidius! milyen igaz, 
hogy a szerelmeseknek semmi az, 
mi fondorlatban más kimelegedne! 
Pyramus és Thisbe a példa erre: 
hiába állt őr minden oldalon, 
ők átsuttogtak a süket falon. 
Fene fortély volt, nem akármilyen! 
De a mi dolgunk sürgető igen. 
Nos, még be sem köszönte július, 
nagy vágyat érzett Januarius, 
hogy jót mulasson ifjú hitvesével 
a kertben, hova a világ nem ér el. 
Ekként szól May-hez egy szép reggelen: 
„Úrnőm, szerelmem! kelj fel, hitvesem! 
A légben ím galambok hangja kél; 
nyirkos esőivel elmúlt a tél; 
galamb-szemeidet uradra vessed! 
Ó, édesebb a bornál a te melled! 
Bezárolva körös-körül a kert; 
szívemre, lásd, a kín ostora vert, 
de rád gyanú árnyékot nem vetett, 
mert ártatlan vagy mindenek felett. 
Jövel, mulass velem hát, gyöngyalak; 
társul s vigaszul választottalak.” 
Efféle unt igékkel kérlelé. 
Közben Damiannak jelet inte May, 
hogy a hamis kulcsokkal előremenjen. 
Kinyitja az a kaput nagy ügyesen, 
és úgy besurran, abba nincs hiba, 
nem látja-hallja meg emberfia; 
benn egy bokor alá ül csendesen. 


Megy Januarius, vakon megyen, 
May vezeti, kezét szorítva lép; 
ím ott a kert, az üde, csuda szép: 
gyorsan becsapja a rácsos kaput. 
„Nos – mondja –, ide ember sose jut, 
csak én, s te, hőn imádott feleségem. 
Mert az Istenre, ki fenn ül az égben, 
inkább halált reám, csúfságosat, 
semhogy magam megbántsam páromat! 
Mért választottalak, mondd, tégedet? 
Számítgatást rám kenni nem lehet; 
egy hajtott csak: a puszta szerelem. 
És bár itt állok vakon, öregen, 
légy hű hozzám, nem mondom oktalan; 
hármat nyersz el vele, figyeld szavam: 
Krisztus szívét, s nagy becsülést azáltal, 
s földem, marháim, fényes palotámmal, 
okmány szerint a kezedre adom, 
hamarost: a holnapi szent napon. 
Hogy lelkem üdvözüljön, arra kérlek, 
pecsételd meg egy csókkal, drága lélek! 
Féltékenységem megbocsásd nekem; 
úgy szívembe ivódtál, kedvesem, 
hogy érezvén csudás szépségedet, 
s mellette tulajdon vénségemet, 
azt gondolom, halál marjon belém, 
de nélküled mi végre éljek én; 
azért mondom, hívem, hogy látva láss. 
Csókolj meg, s jöhet a sétálgatás.” 


Szavát a lovag ezzel végezi;
May nyájas arccal fölfelel neki,
de még egy sort sír, sírdogál elébb:
„Talán nem lelkes az asszonycseléd?
Nekem is van lelkem s becsületem!
Az én asszony voltom szeplőtelen,
ahogy aznap a te kezedbe tettem,
mikor a pap hozzád kötötte testem,
miért is – nem csűröm a szót ugyan –
figyelmezz ide hát, nagy jó uram:
ne keljen föl az a nap rám soha,
vagy legyek oly halálnak sorsosa,
milyet rongy nő megérhet, hogyha szégyen
s gyalázat okozója volna vérem.
Ha ellened, uram, vétkezne May,
egy zsákba kössed meztelen belé,
és fojtsd a legközelebbi folyóba.
Nemes hölgy vagyok, nem lotyók lotyója!
A férfi mind lehet hűtlen s galád,
hanem csak minket, nőket ér a vád.
Más kibúvót nem tudtok, azt hiszem,
mint féltékenykedni; de azt igen!”
Azzal picit köhintve néz oda,
hol Damian a bokorban guggola,
és ujjaival adva jeleket
egy teli gyümölcsfára integet,
hogy mászna föl; az mászik is hamar,
mert érti jól, May mi csudát akar,
úgy Januarius, a férje sem
indult volna el ama jeleken.


May egy levélben meghagyá neki,
emezt-amazt hogyan kell érteni.
Most hagyom őt a körtefán magában,
s a házasokat sétálni vidáman.
Az égbolt aznap derűs-kék vala;
szétáradt Phoebus aranysugara
a fényben örvendő virágokon.
Az Ikrekben időzött akkoron,
de még alig hagyá a Rákot el,
amelyik jegynek ura Jupiter.
És úgy esett a nevezett napon:
ott sétálgatott a más oldalon,
Plutó, aki a tündérek feje,
s kíséretül sok udvarhölgy vele,
Proserpina királynéval az élen,
úrnőjük megett lépegetve szépen,
míg az a kertben virágot szedett.
(Zengett Claudianus eleget
az ő történetükről valaha.)


Nos, a tündérkirály lehuppana
az üde és zöld pázsitra, s ime
így szól Proserpinához ültibe:
„Ki dönthetné meg azt az igazat,
mi, elhihedd, napi tapasztalat,
azaz: a nő született hitszegő.
Hány történetet hozhatnék elő
hűtlenségetek bizonyítanom!
Ó, bölcsek bölcse! Kincses Salamon!
Hagytál örökül oly dicső igéket,
melyek híján egy ember meg nem élhet,
aki előtt fő helyen áll az ész.
Az emberi jóságról így beszélsz:
»Ezer férfi közt egy szem jóra leltem,
de nők közt nem találtam én egyet sem.«
Jól látta ő gonoszságotokat!
És Jézus, Sirák fia sem sokat
dicsért, ha volt is rólatok szava.
A tűz vagy a pestises nyavalya
eméssze testetek ma este még!
Ímhol ez a lovag: tisztes, derék;
s mert vak, öreg, saját színe előtt
egy házabeli szarvazza fel őt;
ott ül a kéjhajhász bitang a fán!
De van Plutónak hatalma talán,
és szánakozván a vak lovagon,
szeme világát visszaadhatom,
mikor ilyen gazság kel ellene;
hadd lássa: mint kurválkodik neje,
saját s egyszersmind mások szégyenére.”


„Add hát – így Proserpina, felesége –,
de én anyám apjára esküszöm,
hogy May, s utána minden nő külön,
tanácsokat kap tőlem, kitünőket,
s akármi bűnön éri férjük őket,
hazudjanak csak rendületlenül,
és végül ők kerekednek felül.
Egy nő sem vész el válasz szűkiben:
Felőlünk vizslathat a férj igen,
ha tetten ér: tagadni kész vagyunk,
sírunk, esküszünk s még mi támadunk,
hogy mint a liba, néztek ostobán.
Fölöttem hatalmaskodnál, komám?
Az a zsidó, nos, az a Salamon,
sok buta nőt talált, nem tagadom,
de, bár ő jó asszonyra nem akadt,
tudok sereggel oly férfiakat,
kik hű s erényes nőket vettek el.
E vádra hány vértanú nő felel,
Krisztus hű követői mindahányan!
Ugyan van a római krónikákban
hű nőknek épp elég példázata!
Ne haragudj, de ha úgy is vala,
hogy jó asszony sosem került elé;
ítéletébe te nyugodj belé,
mert ezt értette ezen: senki nincsen
oly jó, mint a Háromságban az Isten.
Az egy-istenre! mire jó neked,
hogy Salamon dolgát tekergeted?
Templomot épített? Hagyjál vele!
Eh, dús kincsei és dicső neve!
Közben uralt hamis isteneket;
tilalmasabbat nem is tehetett!
Nem érdekel dicséreted szava:
bálványimádó s nagy buja vala,
ki vénen még Istent is elhagyá.
És ha az nem tekint szánón alá,
apja érdemeért, kímélve őt,
hát elveszti trónját idő előtt.
Rólunk sokat összeirkáltatok,
de mit nekünk galád rágalmatok!
Én is asszony vagyok, muszáj beszélnem;
mért öklendezzek a lenyelt igéken?
Locskának tartott minket Salamon?
A kontyom épségére mondhatom,
hogy akitől a nőkre sár frecseg,
annak magam is rosszal fizetek!”


„Úrnőm – felel Plutó –, már megbocsáss;
feladom, de köt a fogadkozás,
hogy a lovagot látóvá teszem,
s nincs mód sehogy másítanom ezen.
Királynak nem illik hazudnia!”
„Királynénak sem – így Proserpina –,
leszen May válaszában bölcsesség!
A szószaporítás immár elég,
mert köztünk ez a nagy harag mire?”
Most Januariust mondom ime:
sétál a szép May oldalán a kertben,
s rikkantgat, hogy a zöld harkály se szebben:
„Szeretlek! s mindig! mindenek fölött!”
Addig sétál a kerti fák között,
míg ama körtefa alá kerül,
melyen Damian vígan repesve ül,
a frisses zöld lomb sűrűjébe fenn.
Nos, May, a szép, akkor keservesen
sóhajtozásba kezd: „Ó, jaj, hasam!
Akármi lesz, elszánom rá magam,
hogy a fenti körtét megkóstolom,
vagy a halál segít csak kínomon,
oly mód kívántat a kis zöld gyümölcse.
Az égre is! segítésemre jöszte!
Mert ha egy asszonynak ez a baja,
nem ér vele föl semmi nyavalya;
hiába vágyik? pípet kap belé.”


Kezét ura jajgatva tördelé: 
„Hogy mászna, bár lenne itt inasom! 
Ó, mint segíthetek neked vakon?” 
Felel May! „Ó, segítenél tehát? 
Karold csak átal a fa derekát, 
s – bizalmadat bár nehezen adod – 
felmászok én, minek az inasod; 
csak léphessek a hátadra, uram.” 
„Csak lépj! az hiba nem lehet ugyan! 
A szívem vére is tiéd akár!” 
Legörnyed, s lép az a hátára már; 
egy hoppsz! s fenn a fa tetejében ím. 
(Ne rójjatok meg, kérlek, hölgyeim; 
hogyan beszéljen, aki faragatlan?) 
May köpenyét gyorsan felhúzza Damian, 
és az illő helyre toszul keményen. 
Plutó, látván, hogy megesett a szégyen, 
ad a lovagnak két látó szemet, 
hadd lásson oly híven, ahogy lehet. 


Megörvend Januarius nosza, 
hogy úgy senki nem, semminek, soha, 
de látón is mindjárt May kell neki; 
tehát szemét a fára fölveti, 
s mit lát? Damiant ügyködni May körül; 
s miként? oly ige számra nem kerül, 
mert alja módon kéne szólanom. 
Hó, bőg Januarius, s még nagyon! 
Anya sír úgy, ha meghal gyermeke: 
„Segítség! – zengi a kertet tele. – 
Asszony! mit nem csinálsz, te vakmerő?” 
„Csitulj, uram – felel meg erre ő. – 
Eszed használd s ne ordibálj sokat; 
lám, meggyógyítottam vakságodat. 
Úgy éljek, hogy nem hazudok neked! 
Mondták: meggyógyítom hamar szemed, 
de csak egy módon – ezt ne vedd zokon! –, 
ha fán egy emberrel dulakodom. 
Tanúm az Úr, ki fennen őrködik.” 
„Eh, dulakodni! jól bement tövig! 
– így a lovag. – Kínpadot érdemeltek! 
Felnyársalt biza! Csak hiszek szememnek! 
Ha nem, akasszanak fel engemet!” 
Felel May: „Rossz a gyógyszer, úgy lehet, 
különben látnál tökéletesen, 
s nem mondanál ilyen csúfat nekem. 


Ha látsz is, még elég homályosan.” 
„Eh – szól amaz –, nem látnak így sokan! 
Istennek hála, jó mindkét szemem; 
láttam, mit tett veled a becstelen!” 
„Csal a szemed, uram! – feleli May. – 
Jóságomért a hála ez imé! 
Hogy újra látsz, szépen fizetsz ki engem!” 
„Úrnőm! – szól Januarius esennen. – 
Jer le, s bocsásd meg, mert gyaláztalak; 
csak rám hullnak vissza a rossz szavak. 
De higgy el, kérlek, mindenegy betűt: 
úgy láttam, hogy Damian veled feküdt, 
s szoknyád mellig felgyűrte a pimasz.” 
„Gondolhatod, igaz vagy nem igaz; 
de – mondja May – az ébredés ilyen, 
álmából kelve ugyan senki sem 
tökéletes látó, csak kuka-kába, 
míg, uram, föl nem ébred igazába! 
Épp így, ki régen tapogat vakon, 
nem láthat jól tüstént, azt mondhatom; 
előbb furcsábban érezi magát, 
mint amikor már egy-két napja lát.
A szemed káprázása nagy leszen, 
mire meginten láthatsz rendesen. 
Vigyázz, míg a dühöd el nem vakít! 
Sok ember látni vél egyvalamit, 
pedig egészen más, mit látni vél. 
Ki rosszul lát, az rosszul is itél.” 
Azzal a fáról fűbe huppana. 
S lőn dürrögő a jó lovag szava; 
csók, ölelés! nohát, csak győzze May, 
hasát szép finoman ütögeté, 
aztán a palotába mentenek.
Most vigadjatok, kérlek, emberek! 
Több szóm ím Januariusra nincsen; 
Krisztus s Szűz Mária reánk tekintsen! 

Kormos István fordítása 

[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése