2012. szeptember 9., vasárnap

BOCCACCIO ÉS A DEKAMERON

Giovanni Boccaccio (1313–1375) olasz író és költő a reneszánsz irodalom egyik legjelentősebb alakja. Fő műve, a Dekameron műfaja, témája és nyelvezete miatt kiemelkedő helyet foglal el az irodalomtörténetben, mivel általa vált önálló irodalmi műfajjá a novella. Összhangban a reneszánsz szellemiségével, a Dekameron a túlvilági lét helyett az e világi örömök fontosságát, sőt elsődlegességét hangsúlyozza. A mű ugyan egy pestisjárvány fenyegető árnyékában született, mégis az élet diadalát hirdeti a halállal való szembenézés, a végső számvetés helyett. Noha akkoriban a latin volt az uralkodó nyelv az irodalomban, Boccaccio a beszélt olasz nyelven (lingua parlata) írta meg a száz történetet. Tagadhatatlanul nagy hatást gyakorolt rá elődje, Dante Alighieri (1265–1321) – különösen az Isteni színjáték, amelynek eredeti címét egyébként nem Dante, hanem Boccaccio egészítette ki az „isteni” jelzővel –, az utókor számos művészét pedig a Dekameron ihlette meg. A dantei allegória helyett azonban Boccaccio az irónia eszközével élt. A XX. században természetesen a filmesek figyelmét sem kerülte el a Dekameron: a számos filmváltozat közül Pier Paolo Pasolini 1971-ben bemutatott alkotása a legjelentősebb, amely nem illusztrálta az irodalmi alapművet, hanem a rendező saját alkotói elképzeléseinek megfelelően „újragondolta” azt. Pasolini filmjének nagy sikere indította el Olaszországban a decamerotico (decamerotici) irányzatot, amely a középkori miliőben játszódó, csattanós, de nem különösebben jelentős szexkomédiák gyűjtőneve.


A SZERZŐ
A gyermekkor és az ifjúság 
Boccaccio születésének körülményei és származása nem teljesen tisztázott. Édesapja, Boccaccio di Chelino egy firenzei kereskedő volt. Édesanyja kiléte nem ismert, de szinte biztos, hogy Giovanni házasságon kívül született. A legtöbb életrajzírója szerint Firenzében jött világra, bizonyos források azonban egy Certaldóhoz közeli faluról tudnak. Giovanni Villani (1276/1280–1348) firenzei krónikás szerint Boccaccio Párizsban látta meg a napvilágot, anyja egy francia özvegy volt. A modern irodalomtörténészek úgy vélik, a párizsi származás motívuma Boccaccio korai életrajzíróinak romantikára való hajlamát tükrözi, hitelt érdemlően nem bizonyítható. Ami tényként kezelhető, hogy az apa törvényes gyermekének ismerte el a fiút, aki Firenzében nevelkedett. Az 1320-as években idősebb Boccaccio egy jó nevű család lányát, Margherita dei Mardolit vette feleségül, és a Bardi-bankház alkalmazottjaként a pénzvilágban tett szert tekintélyre és befolyásra. Az angol Wikipédia életrajza szerint Boccacciót feltehetően Giovanni Mazzuoli ismertette meg Dante művészetével. Ez a feltevés azonban – hacsak nem névazonosságról van szó – megítélésem szerint teljes képtelenség, hiszen a firenzei Mazzuoli 1360-ban született, tehát Boccaccio halálának évében mindössze tizenöt éves volt. 1326-ban Boccaccio di Chelino egy nápolyi bank élére került, vagyis a család Firenzéből Nápolyba tette át a székhelyét. Giovanni tanoncként ténykedett az apja mellett, de nem igazán érdekelte a bankszakma és a kereskedelem. Apja megengedte neki, hogy jogot tanuljon a nápolyi Studiumban. A biográfusok szerint a tanulmányok hat esztendeje alatt Giovannit a (kánon)jog helyett sokkal inkább érdekelték a természettudományok és az irodalom. Boccaccio di Chelinóról tudni kell, hogy otthonosan mozgott a nápolyi király udvarában, ahová idővel a fiát is bevezette.


Fiammetta 
Abban minden életrajzíró egyetért, hogy Boccaccio a nápolyi évek alatt ismerkedett meg nagy szerelmével, akit Fiammetta (Lángocska) néven örökített meg a műveiben, de arról újfent eltérőek a források, hogy ki is volt ez a hölgy valójában. Egyesek szerint Giovanni magának a királynak, Bölcs Róbertnek házasságon kívül született, férjezett lányába, Maria d'Aquinóba szeretett bele, mások szerint a hölgy nem volt előkelő származású, csupán imádója láttatta annak, és akadnak olyanok, akik szerint egy gazdag kereskedő hitveséről volt szó. Amiben viszont a források nagyjából megegyeznek, hogy a Boccacciónál korosabb hölgy idővel szakított kedvesével. Giovanni számos művében írt Fiammettáról, akit a Dekameronban például ezekkel a szavakkal jellemzett: „aranyszőke göndör haja hosszan leomlott vakító fehér és finom vállaira, arca pedig gömbölyded volt, s fehér liliomok és piros rózsák egymásba simuló színeiben ragyogott, szeme pedig mint vándorsólyom szeme”. 


A novellagyűjteményben Fiammetta előadásában a következő történetek olvashatók: 

I, 5: Monferrato őrgrófjának felesége tyúklakomával és néhány találó szóval lelohasztja Franciaország királyának eszeveszett szerelmét; 

II, 5: Andreuccio da Perugia Nápolyba jön, hogy lovakat vásároljon, egy éjszaka során háromszor kerül kemény veszedelembe, valamennyiből megmenekül, s egy rubinkővel hazatér; 

III, 6: Ricciardo Minutolo szerelmes Filippello Fighinolfi feleségébe; megtudja, hogy az asszony féltékeny, s azzal az ürüggyel, hogy Filippello az ő feleségével másnap valamely fürdőben találkozik, elcsalja oda az asszonyt, ki azt hiszi, hogy férjével van; annak utána pedig megtudja, hogy Ricciardóval mulatott; 

IV, 1: Tancredi, Salerno fejedelme, megöli leányának szerelmesét, s annak szívét aranyserlegben elküldi leányának, ki is méregitalt önt arra, az italt megissza, s ekképpen meghal; 

V, 9: Federigo degli Alberighi szerelmes, de nem nyer viszontszerelmet, és az udvarlásban eltékozolja minden vagyonát, csupán egy sólyma marad; mivel pedig egyebe nincs, ezt tálalja fel ebédre hölgyének, ki meglátogatja; ki is mikor ezt megtudja, megenyhül irányában, feleségül megy hozzá, és gazdag emberré teszi; 

VI, 6: Micbele Scalza megbizonyítja némely ifjaknak, hogy a Baronciak a legnemesebb férfiak e világon s a tengeren, és vacsorát nyer; 

VII, 5: A féltékeny férj papnak öltözködvén, meggyóntatja feleségét, ki is megvallja néki, hogy szeret egy papot, ki minden éjjel meglátogatja; miközben tehát a féltékeny férj nagy titokban lesbe áll a kapuban, az asszony a tetőn által beengedi kedvesét, és mulatja magát véle; 

VIII, 8: Két jó barát közül az egyik a másiknak feleségével szerelmeskedik; mikor a másik észreveszi, a feleségével egyetértésben úgy intézi, hogy barátját ládába zárja, s mikor az benne van, ő maga a láda tetején annak feleségével szerelmeskedik; 

IX, 5: Calandrino beleszeret valamely leányba; Brunótól talizmánt kap, mellyel is, midőn a leányt megérinti, az véle megyen; de Calandrinót rajtacsípi a felesége, és istenigazában lepocskondiázza; 

X, 6: A győzelmes Öreg Károly király beleszeret valamely ifjú hajadonba, de elröstelli magát bolondos gondolatja miatt, s a leányt és annak testvérét nagy tisztességgel férjhez adja. (Fiammetta meséi közül Pasolini filmjében Andreuccio története látható.)


Barátságok, kapcsolatok és a korai művek 
Boccaccio a nápolyi évek alatt került baráti kapcsolatba egy művészetkedvelő nemesemberrel, Niccolò Acciaiolival (1310–1365), aki Giovanni mellett a korszak másik nagy költőjét, Petrarcát (1304–1374) is kitüntette barátságával és támogatásával. A két művészember között később szoros barátság alakult ki. Acciaioli közbenjárására Boccaccio intézőként kapott állást Valois Katalinnál, Bölcs Róbert özvegyen maradt sógornőjénél. A korabeli pletykák szerint Acciaioli az özvegyasszony szeretője volt, de Valois Katalin állítólag Giovannit is a kegyeiben részesítette. Mint arról már szó esett, Boccacciót a jog és a bankszakma helyett inkább a tudományok érdekelték, és barátságot kötött korának néhány jeles tudósával is. Közöttük volt például Paolo da Perugia (? – 1348), a mítoszokat összegyűjtő Collectiones szerzője (ez a mű sajnos nem maradt fenn), Barbato da Sulmona (kb. 1300–1363) és Giovanni Barrili humanisták, valamint Dionigi di Borgo San Sepolcro (kb. 1300–1342) teológus, Ágoston-rendi szerzetes. 


A nápolyi évekre estek Boccaccio első költői próbálkozásai is. Az Il Filostrato (Boldogtalan szerelem) című költeményéből később Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) merített ihletet a Troilus és Criseyde című nagy lélegzetű elbeszélő költeményéhez, amely Shakespeare (1564–1616) Troilus és Cressida című drámájának egyik forrásául szolgált. (Chaucer műve Troilus és Cryselde címmel is előfordul a magyar szakirodalomban, nyomtatásban viszont Troilus és Cressida címmel jelent meg, például 1986-ban.) Boccaccio másik korai verse, a Teseida szintén megihlette Chaucert, aminek a bizonyítéka a Canterbury mesék egyik története, A Lovag meséje. Az 1335 és 1336 között írt Il Filocolo (Egy szerelem megpróbáltatásai) ugyancsak „visszaköszön” a Canterbury mesékben, egész pontosan A Birtokos meséjében. (Azt pedig, ugyebár, mindenki tudja, ha máshonnan nem, legalább ebből a blogból, hogy Pasolini a Canterbury meséket is megfilmesítette, nem csak a Dekameront, ámbár a Lovag és a Birtokos meséjét mellőzte.) A nápolyi nőkről szóló La caccia di Diana hármas rímmel (terza rima) íródott, amely Dante újítása volt (az Isteni színjátékban is megfigyelhető). Boccaccio csodálattal adózott nagy elődjének, életrajzot is írt róla.


A felnőttkor 
Boccaccio egy évvel a firenzei pestisjárvány után, 1341-ben tért vissza szülővárosába. Ugyanabban az esztendőben megint Nápolyba utazott. A nápolyi király és Firenze városának ellentéte miatt ezúttal nem időzött sokáig. Hazatérése után írta meg a próza és vers váltakozására épülő Comedia delle ninfe fiorentine (Nimfák színjátéka, 1341) című művét, amely Dante hatását tükrözi. A regény főszereplőjét, Ametót, a pásztorfiút a szerelem emeli az erények magaslatába, mely erényeket a hét nimfa szimbolizálja. Boccaccio a következő évben vetette papírra az Amorosa visione (Szerelmi látomás) című művét, melyet 1343-ban követett az Elegia di Madonna Fiammetta (Fiammetta asszony gyászéneke). Ez utóbbi a lélektani regény prototípusának tekinthető, ugyanis meglepően érzékletesen adja vissza a lélek állapotváltozásait. A szakirodalom 1344 és 1346 közötti időpontra datálja a Ninfale fiesolanót (Fiesolei nimfaének), amely Fiesole és két patakjának mítoszát meséli el. Miközben Boccaccio elmélyült az irodalmi alkotás folyamatában, családjában élet és halál örök körforgása zajlott. Bankár édesapja egy csőd miatt már 1338-ban visszatért Firenzébe, ahol rövidesen özvegyen maradt. Elhunyt feleségével közös gyermekei is mind meghaltak. Boccaccio di Chelino azonban nem adta át magát a szomorúságnak: újranősült, és 1344-ben még egy fia született, Iacopo.


1348-ban Firenzén egy újabb pestisjárvány söpört végig, amelyben a város lakosságának mintegy háromnegyede elpusztult, köztük Boccaccio mostohaanyja. Az író-költő valószínűleg csak azért menekült meg, mert éppen Ravennában tartózkodott, hogy új mecénást találjon. A járvány és apjának 1349-ben bekövetkezett halála egyaránt hatottak fő művére, a Dekameronra, amelynek megszületésére hamarosan bővebben kitérek majd. Apja halála után Giovanni lett a Boccaccio család feje, ami hivatalos teendőinek megszaporodásával járt együtt. Megnőtt a befolyása Firenze életére is: 1350-ben lényegében hivatalos kiküldetésben utazott Romagnába, és később más városokban is hasonló látogatásokat tett. Igyekezett időt szakítani a görög nyelv minél alaposabb elsajátítására, és afféle nyelvgyakorlásként görög klasszikusokat (Homérosz, Euripidész, Arisztotelész) fordított. 1350-ben sor került végre Boccaccio és Petrarca találkozására is. Giovanni a mestereként tekintett Petrarcára, aki a latin és a görög irodalom további tanulmányozására buzdította tanítványát. 1351-ben Padovában újra találkoztak. Boccaccio hivatalos minőségben hívta meg mesterét a Firenzei Egyetemre. Petrarca ugyan nem fogadta el a meghívást, a találkozás azonban további irodalmi munkára ösztönözte Boccacciót. 1359-ben magával VI. Ince pápával is találkozott. Nem kellően tisztázott feltételezések vannak arról, hogy az egyházfő valamiféle méltóságot bízott rá, és Boccaccio annyira a vallás hatása alá került, hogy megtagadta számos, szerinte profán művét, köztük a Dekameront is. 


Az utolsó másfél évtized 
Boccaccio 1360-tól kezdve tizennégy évig dolgozott a De mulieribus claris (Híres nők) című művén, amely 106 híres nő életrajzát tartalmazza. 1361-ben, egy sikertelen államcsínyt követően, az író-költő több barátját és ismerősét kivégezték vagy száműzték, ő maga azonban elkerülte a megtorlást, mivel nem vett részt tevőlegesen az összeesküvésben. Mindazonáltal jobbnak látta, ha Firenze helyett a közeli Certaldóba költözik, és csökkenti aktivitását a politikai életben. Önkéntes száműzetése alatt Nápolyba, Padovába majd Velencébe utazott, ahol ismét találkozott Petrarcával, akit 1368-ban Padovában látott utoljára. Mestere 1374. július 19-én hunyt el, Boccaccio versben emlékezett meg róla. V. Orbán pápa megbízásából tért vissza Firenzébe 1365-ben, és további diplomáciai megbízásokat vállalt. (Nem árt tudni, hogy Boccaccio életében a pápaság székhelye nem Róma volt, hanem a franciaországi Avignon. Ez az időszak volt a pápák „avignoni fogság”-a: 1309–1377.) Boccaccio kései műveinek stílusa szemmel láthatóan megváltozott a korábbi alkotásaihoz képest. Ennek egyik oka megromlott egészségi állapota és néhány szerelmi csalódása volt. A fizikai állapotát megörökítő leírások szerint feltételezhető, hogy szívelégtelenségben szenvedett, melynek a vízkór és az ödéma voltak a tünetei. Petrarca szerencsére épp akkoriban volt Boccaccio közelében, amikor a művész hirtelen felindultságában tűzre akarta vetni a műveit, köztük a Dekameront. Felajánlotta barátjának, hogy saját könyvtára számára megvásárolja Boccaccióét. Erre végül nem került sor. Boccaccio 1375. december 21-én bekövetkezett halála után művei a firenzei Santo Spirito székesegyház tulajdonába kerültek. 


DEKAMERON 
Keletkezéstörténet 
Boccaccio 1348 és 1353 között dolgozott fő művén, a Dekameronon. A címbeli görög szó jelentése: tíz nap – a műben ugyanis tíz napra elosztva száz történet hangzik el. Stílusát tekintve az olasz köznyelv (lingua parlata) keveredik benne a dagályosabb megfogalmazásokkal. Hatott rá az Ezeregyéjszaka, valamint különféle anekdoták és legendák, továbbá az akkoriban igen népszerű vaskos humorú elbeszélések, az úgynevezett fabliau-k. A Dekameron egyfajta esszenciája a reneszánsz szellemiségének. Irodalomtörténeti jelentősége abban rejlik, hogy általa vált önálló irodalmi műfajjá a novella. Maga a szerző a műfaji meghatározást illetően látszólag engedékeny – „elmondok száz novellát vagy mesét, vagy példázatot, vagy történetet, mindegy, hogy minek nevezzük” –, valójában azonban többnyire a „novella” megnevezést használja. Egyik novellának sincs tényleges címe, mivel Boccaccio az adott történet lényegét foglalja össze a címben. 


Magyarországon kevésbé köztudott, hogy a Dekameronnak alcíme is van: Galeotto herceg (Prencipe Galeotto). A tájékozatlanság egyik oka lehet, hogy ez az alcím nem a főcím alatt olvasható, hanem az Elöljáró beszéd címéből tudható meg: „Kezdődik a Dekameron nevezetű könyv, más néven Galeotto herceg, melyben száz elbeszélés foglaltatik, melyeket tíz napon által elmondott hét hölgy és három ifjú úr”. Boccaccio nem ad magyarázatot arra, hogy ki ez a Galeotto herceg. Talán azért nem, mert abban az időben a Grál-mondakör jóval ismertebb volt, mint manapság. Galeotto – egész pontosan: Galehaut – ugyanis e mondakör egyik mellékszereplője, egy képzeletbeli király, aki Lancelot lovag barátja és Artúr király ellensége. Amikor Galehaut tudomást szerzett arról, hogy Lancelot beleszeretett Artúr király gyönyörű feleségébe, Guinevere-be, lehetőséget teremtett számukra, hogy találkozzanak. Barátja kedvéért félretette saját gyengéd érzelmeit Guinevere iránt.


Galeottóról Dante is megemlékezett az Isteni színjáték első része, a Pokol V. énekében (A Szerelem halottjai): „Egy nap, mi ketten, egy könyvet lapozva, / olvastunk benne Lancelotto rejtett / szerelméről, nem is gondolva rosszra. / Szemet ez gyakran szememen felejtett / s arcunk az olvasásba belesápadt; / de főleg egy pont lett, amely megejtett. / Szent mosolyáról olvasván a vágynak, / mely csak egy csókra szomjazik bolondul, / ez, aki tőlem többet el se válhat, / ajkon csókolt, remegve izgalomtul. / Igy Galeottónk lett a könyv s írója.” Mint arról szó volt, Boccaccio rajongott Dante művéért, és „kölcsönvette” Galeotto herceg figuráját mint olyan személyiségét, aki szabadságot enged a nőknek úgy a beszédben, mint a cselekedetben. A Dekameron női szereplői – a mesélők éppúgy, mint a novellák hősnői – ugyanis szabad folyást engednek a szavaknak és a vágyaknak. A Dekameron keletkezéstörténetéről érdemes elolvasni még Benedek Szabolcs Haláldekameron című művének erre vonatkozó részletét is, amelyben valóság és fikció keveredik egymással. (A teljes mű ide kattintva olvasható el.) 


Az olvasó nők veszélyesek 
Az iskolai irodalomórákon annak idején megtanultuk, hogy a Dekameronnak keretes szerkezete van, de például az én gimnáziumi irodalom-tanárnőm nem hangsúlyozta különösebben a mű kettős keretét. Az elsődleges keret magáról a szerzőről szól: Boccaccio az Elöljáró beszédben tulajdonképpen arról vall, hogy miféle személyes élmények motiválták a Dekameron megírására. Nyilvánvalóan a Fiammetta miatti szerelmi bánata juttatta a halál közelébe (ámbár nem nevezi meg a hölgyet), és életét segítőkész jó barátai „nyájas oktatásai”-nak és „dicséretes vigasztalásai”-nak köszönhette. Háláját a Dekameronnal kívánta leróni, amelyet nem is elsősorban azoknak szánt, akik segítettek rajta, „hiszen ezeknek jeles értelmök avagy jó szerencséjök miatt talán nincs is rá szükségök”, hanem azoknak, akik hozzá hasonlóan szintén támogatásra szorulnak. Ők pedig elsősorban a hölgyek, mivel a férfiak „ha búskomorság, avagy nehéz gond leveri őket, bővében van rá módjuk, hogy megkönnyebbüljenek, avagy lerázzák azt magukról; mivelhogy nekik, ha kedvök tartja, mindig módjuk van benne, hogy őgyelegjenek, változatos dolgokat halljanak és lássanak, madarásszanak, vadásszanak, halásszanak; lovagoljanak, kockázzanak, avagy üzleteket kössenek. Bármelyik utat-módot választják is, mindegyik alkalmatos arra, hogy egészen vagy részben lekösse lelköket, és legalább kicsiny időre eltérítse a kelletlen gondolattól: ilyeténképpen, egyik vagy másik módon, vagy vigasztalódás száll reájuk, vagy legalább csökken a kellemetlenségök.” 


Nem nagyon ismerek olyan Dekameron-elemzést, amely külön kitérne arra, milyen nagy jelentőségű – mondhatni: forradalmi – tett, hogy Boccaccio elsősorban a női olvasóknak szánta a művét. Az olvasásból (is) fakadó tudás hatalmát sokáig ugyanis az egyház próbálta megőrizni, de a patriarchális társadalmakban ez később is a férfiak privilégiuma maradt. A nők számára hosszú ideig kizárólag a háztartás, a gyereknevelés és az imádkozás feladatait jelölték ki. Amikor a nők olvasni kezdtek, a fantázia által kitágultak addigi világuk határai, és egy olyan tudásanyag birtokába jutottak, amelyet eredetileg nem nekik szántak. Egyáltalán nem túlzás azt gondolni, hogy a középkori boszorkányperek – melyeknek áldozatai javarészt nők voltak! – hátterében valójában az a félelem állt, hogy az okos, olvasott nők veszélyt jelenthetnek a férfiak uralta társadalomra. A felolvasások, a hangos olvasás helyébe idővel a néma olvasás lépett a tudás megszerzésére irányuló önkéntes vággyal egyetemben, az imádságos könyveket a nők kezében pedig idővel profán könyvek váltották fel, mint például a Dekameron. Boccaccio nőcentrikussága nemcsak az ajánlásban mutatkozik meg, hanem a mű egészét is áthatja. Például a tíz mesélő személyét illetően a férfiak nemcsak hogy nincsenek többségben, de még csak egyenjogúság sincs, a női nemet ugyanis heten képviselik.


A női szemléletmód érvényesül abban is, hogy a novellák inkább férfiakról szólnak, és igen figyelemre méltó, hogy egy középkori férfi szerző női szemmel próbálja meg látni és láttatni a világot, még ha ez nem is mindig sikerül maradéktalanul. Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy a novellák női szereplői intellektusukat tekintve nemcsak hogy méltó ellenfelei a férfiaknak, de esetenként felül is kerekednek rajtuk. Sőt, nem csak a novellákban. A mesélő hölgyek némelyike ugyanis a hatodik nap végén tiltakozni próbál a következő nap királya, Dioneo által előírt téma ellen. Dioneo részben észérvek felsorakoztatásával, részben a tekintélyelvre (a megválasztott Királynak vagy Királynőnek a többiek feltétlen engedelmességgel tartoztak) hivatkozva elutasítja a tiltakozást. Boccaccio ezzel a rövid közjátékkal is az álszemérmességnek üzent hadat, annak a helytelen szemléletnek, hogy a látszat megőrzése mindennél fontosabb, és annak a vitatható gondolatmenetnek, hogy a „bűnös” dolgokról való beszédet törvényszerűen követi a tilalmas cselekedet, vagyis „aki szavakban vétkezik, megteszi tettekkel is”. Hogy valójában mennyire nem állt távol a hölgyektől a Dioneo által meghatározott téma, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a vitát követően az ifjak tudta nélkül – Elisa kezdeményezésére – felkeresik az Asszonyok Völgyét, ahol többek között a meztelen fürdőzés örömeinek hódolnak. Visszatérésük után a szókimondó Pampinea dicsekszik el Dioneónak azzal, hogy lényegében máris megcsalták a férfiakat, ugyanis nélkülük kirándultak, holott a megcsalás csak a másnapi novellák témája lenne. 


A Dekameront lezáró rövid jegyzet, a Végezetül szól az íródeák igazából nem más, mint Boccaccio magyarázkodása a túlságosan sikamlós novellák miatt. Először is annak a vélekedésének ad hangot, hogy szerinte Isten segedelmével eleget tett mindannak, amire az Elöljáró beszédben vállalkozott, és csupán azokat a néma kérdéseket válaszolná meg, melyeket olvasói esetleg hozzá intéznének. Ezt követően kerek perec tagadja, hogy túlságosan sok szabad(os)ságot engedett meg magának a novellák megírásában, és olyan szavakat adott volna női szereplői szájába, vagy olyasmik meghallgatására kényszerítette női olvasóit, amik tisztességes asszonyokhoz nem méltóak. Természetesen elismeri, hogy bizonyos novellák megkívánták a merészebb nyelvezetet, ám képmutatásnak tartja, ha valaki ezen álszent módon felháborodik, mert nem a szavak, hanem a tettek a döntőek. Hangsúlyozza azt is, hogy a novellák meghallgatásának, elmondásának, felolvasásának ideális helyszíne például egy kötetlen kerti mulatság lehetne, nem pedig a templom vagy a bölcselkedők iskolái.


Zárójelben azért tesz még egy oldalvágást az egyház felé, amikor megjegyzi, hogy annak történetében különösebb dolgok is megestek azoknál, mint amiket ő elmesélt. A novellák terjedelmére utalva kijelenti, hogy elsősorban a ráérő hölgyek szórakoztatását tartotta feladatának, remélve, hogy őket nem riasztja el, ha egy-egy novella hosszabb a megszokottnál. Olvasóinak azt javasolja, hogy amennyiben sérti őket valamely elbeszélés, hagyják ki, és csak a kedvükre valókat olvassák el. Ebben segítenek a címek, melyek összefoglalják az adott történet lényegét. Meglátása szerint minden dolog (így maga a mű, a Dekameron is) aszerint jó vagy rossz, hogy milyen célra használják. Az életrajzában szó volt arról, hogy évei múlásával Boccaccio a vallás hatása alá került, megtagadta számos profán művét, köztük a Dekameront is, melyet el akart égetni. Elképzelhető, hogy már a mű megírásakor kételyek gyötörhették merészsége miatt, valószínűleg a zárszót is önmaga igazolására írta, nemcsak az olvasóit, hanem saját magát is győzködve arról, hogy nem lépte túl az illendőség határait, a „barátok” (= szerzetesek) dolgainak leírásában pedig mondhatni, a valóságfeltárás szándéka, és nem a rosszindulat vezette.


A keretcselekmény és a mű tagolása 
A tényleges mű keretcselekménye szerint az Úr 1348. esztendejében a Firenzében kitört pestisjárvány elől tíz fiatal (hét hölgy és három ifjú) vidékre menekül, hogy ott vészelje át a halálos kór pusztítását. (Szolgáik is velük tartanak, hogy elvégezzék a mindennapi házimunkát.) A hölgyek a templomban találkoztak össze, a vidékre utazást Pampinea javasolta. Valamennyien egyetértettek az ötlettel, Filoména azonban úgy vélte, hogy a gyenge nők mellé elkelne a férfiúi támasz is. A Sors kegye folytán ekkor három jó külsejű és tisztes erkölcsű fiatalember (Pamfilo, Filostrato, Dioneo) lépett a templomba, mindannyian elmúltak már huszonöt évesek. Teljesen kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy az ifjak csatlakozzanak a hölgyekhez, Neifile mégis aggályoskodni kezdett. Féltette a jó hírüket, elvégre nem volt titok, hogy a fiatalemberek szíve választottjai hősnőink közül valók. Filoména erre kijelentette, hogy amennyiben az ő lelkiismerete tiszta, mert tisztességesen él, akkor nem érdekli, hogy más mit állít róla. Bár az ifjak eleinte tréfának gondolták a hölgyek felkérését, végül igent mondtak, és megállapodtak az utazás részleteiben.


Másnap, szerdán indultak útnak egyikőjük birtokára, amely Firenzétől körülbelül két mérföldnyire volt. Megérkezésük után Dioneo kijelentette, hogy ő bizony szórakozással kívánja tölteni az időt, és Pampinea azonnal igazat adott neki. Sőt előállt azzal a javaslattal, hogy válasszanak mindennap egy királyt vagy királynőt, akinek a többiek engedelmességgel tartoznak. Társai elfogadták a javaslatot, és egyhangúlag őt koronázták az első nap királynőjévé egy babérkoszorúval. A délutáni pihenés után Pampinea egy újabb javaslatot tett. Indítványozta, hogy játék helyett inkább történetek mesélésével szórakoztassák egymást, mivel abban mindenki örömét lelheti, míg a játék a vesztesnek vagy a nézőnek nem nyújt igazán élvezetes szórakozást. Eredetileg mindig a király vagy a királynő mondott volna utoljára novellát, az első nap végén azonban Dioneo azt a kiváltságot kérte, hadd legyen mindig ő az utolsó mesélő. Mondani sem kéne, hogy ezt a javaslatot is elfogadták, ennek megfelelően tehát a dekameroni napok a következőképpen alakultak. 


DEKAMERONI ELSŐ NAP (SZERDA) 
Királynő: Pampinea 
Téma: szabadon választott 
Mesélők sorrendje: Pamfilo, Neifile, Filoména, Dioneo, Fiammetta, Emilia, Filostrato, Lauretta, Elisa, Pampinea 

DEKAMERONI MÁSODIK NAP (CSÜTÖRTÖK) 
Királynő: Filoména 
Téma: olyan emberek, akik különb-különbféle keserves hányattatások után, holott nem is reménykedtek benne, szerencsés végre jutottak 
Mesélők sorrendje: Neifile, Filostrato, Pampinea, Lauretta, Fiammetta, Emilia, Pamfilo, Elisa, Filoména, Dioneo 

(Két pihenőnap következett a mesélésben, péntek és szombat, melyet hőseink imádkozással, tisztálkodással és költözködéssel töltöttek.)

DEKAMERONI HARMADIK NAP (VASÁRNAP) 
Királynő: Neifile 
Téma: olyan emberek, kik ügyességök révén valamely igen kívánt dolgot megnyertek, vagy visszaszerezték azt, amit elvesztettek 
Mesélők sorrendje: Filostrato, Pampinea, Filoména, Pamfilo, Elisa, Fiammetta, Emilia, Lauretta, Neifile, Dioneo 

DEKAMERONI NEGYEDIK NAP (HÉTFŐ) 
Király: Filostrato 
Téma: olyan emberek, kiknek szerelme szerencsétlen véget ért 
Mesélők sorrendje: Fiammetta, Pampinea, Lauretta, Elisa, Filoména, Pamfilo, Emilia, Neifile, Filostrato, Dioneo 

DEKAMERONI ÖTÖDIK NAP (KEDD) 
Királynő: Fiammetta 
Téma: oly szerelmesek, kik kemény és siralmas megpróbáltatások után megnyerték boldogságukat 
Mesélők sorrendje: Pamfilo, Emilia, Elisa, Filostrato, Neifile, Pampinea, Lauretta, Filoména, Fiammetta, Dioneo 

DEKAMERONI HATODIK NAP (SZERDA) 
Királynő: Elisa 
Téma: olyan emberek, kik valamely csípést szellemes mondással visszavertek, vagy talpraesett válasszal, vagy gyors elhatározással megszabadultak valamely veszteségtől, veszedelemtől, vagy szégyenkezéstől 
Mesélők sorrendje: Filoména, Pampinea, Lauretta, Neifile, Pamfilo, Fiammetta, Filostrato, Emilia, Elisa, Dioneo 

(A nap végén, a következő uralkodó megválasztása után néhány hölgy tiltakozni próbál a Dioneo által meghatározott téma ellen, a Király azonban nem hajlandó meggondolni magát, és részben érvekkel, részben uralkodói hatalmára való hivatkozással elhárítja a tiltakozást.)

DEKAMERONI HETEDIK NAP (CSÜTÖRTÖK) 
Király: Dioneo 
Téma: oly asszonyok, kik akár szerelemből, akár azért, hogy a csávából kimenekedjenek, megcsalták férjöket, akár rájött az, akár nem 
Mesélők sorrendje: Emilia, Filostrato, Elisa, Lauretta, Fiammetta, Pampinea, Filoména, Neifile, Pamfilo, Dioneo 

(Megint két pihenőnap következett a mesélésben, péntek és szombat, hasonló okokból, mint Neifile uralkodása idején, leszámítva a költözködést, amelyre ekkor már nem volt szükség.)

DEKAMERONI NYOLCADIK NAP (VASÁRNAP) 
Királynő: Lauretta 
Téma: miképpen jár túl minden áldott napon a nő a férfinak, vagy a férfi a nőnek, vagy egyik ember a másiknak eszén 
Mesélők sorrendje: Neifile, Pamfilo, Elisa, Emilia, Filostrato, Filoména, Pampinea, Fiammetta, Lauretta, Dioneo 

DEKAMERONI KILENCEDIK NAP (HÉTFŐ) 
Királynő: Emilia 
Téma: szabadon választott 
Mesélők sorrendje: Filoména, Elisa, Filostrato, Neifile, Fiammetta, Pamfilo, Pampinea, Lauretta, Emilia, Dioneo 

DEKAMERONI TIZEDIK NAP (KEDD) 
Király: Pamfilo 
Téma: olyan emberek, kik nagylelkűn vagy nemesen cselekedtek valamit a szerelemben vagy más egyéb dologban 
Mesélők sorrendje: Neifile, Elisa, Filostrato, Lauretta, Emilia, Fiammetta, Pampinea, Filoména, Pamfilo, Dioneo 

A tizedik nap végén Pamfilo indítványozza, hogy másnap térjenek vissza Firenzébe, egyrészt azért, nehogy társaságuk – amelynek már híre ment – túlságosan megnövekedjék, és már ne jelentsen szórakozást, másrészt azért, nehogy a közöttük addig kialakult harmónia és egyetértés a megszokás miatt felboruljon. Javaslatát a társaság elfogadta, és másnap mindannyian hazatértek otthonaikba.


Témák és ellentétek 
Szinte már közhely az a megállapítás, hogy a Dekameron novelláit élet és halál kettőssége jellemzi. Maga a kerettörténet is tükrözi ezt a kettősséget, hiszen a halál (a pestisjárvány) teremt alkalmat az élet dicséreteként felfogható történetek elmesélésére, mely történetek olykor halállal végződnek, máskor az élet kerekedik felül. Kettős ellentétek figyelhetők meg a mű szerkezetében is. Az első részben (az első öt nap) a novellák szereplőinek külső erőkkel (a Sors hányattatásai) vagy a belső szenvedéllyel (szerelem) kell megküzdeniük, és ebben a küzdelemben többnyire a szerencse játssza a főszerepet. A második részben viszont a hétköznapi élet helyzetei dominálnak, és ennek megfelelően az ész, az értelem kerül középpontba. A dekameroni napok téma szerint is párba állíthatók: az első és a kilencedik nap témája szabadon választott, a második nap történeteinek szereplői jószerivel csak sodródnak az eseményekkel, míg a harmadik nap hősei saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. A negyedik nap témája a boldogtalan szerelem, míg az ötödiké a boldog véget ért kapcsolatok. A nyolcadik nap témája a hatodikéra rímel, a hetedik nap csalfa, hűtlen asszonyainak történeteit pedig a tizedik nap nemes lelkű hőseinek novellái ellenpontozzák.


A Dekameron novellái három nagy téma köré csoportosulnak: a szerelem, az értelem (vagy annak hiánya) és az egyházi személyiségek (szerzetesek, apácák) ironikus ábrázolása. Boccaccio igyekszik a szerelem minél több arcát bemutatni: lehet ösztönösen érzéki, magasztos, humoros, tragikus, nagylelkű vagy éppen számító. Figyelemre méltó, hogy a szerző a szerelem velejárójának tekinti a rációt, és ostobának ábrázolja azokat a szereplőit, akik nem képesek az ész uralma alá hajtani érzéki szenvedélyüket. A házasságot csak akkor tartja szent köteléknek, ha valódi érzelmeken alapul. Ennek megfelelően nemcsak hogy elfogadhatónak, de még dicséretre méltónak is tartja a házasságtörést abban az esetben, ha érdekházasságot bont meg. Ezekben az esetekben egyértelműen a házasságtörő asszony oldalán áll, talpraesettségét és ravaszságát méltatja annak ellenére, hogy ezek az érdekházasságok olykor egyáltalán nem kényszer hatása alatt köttettek. A Dekameront gyakran és tévesen tartják egyházellenes műnek, pedig Boccaccio egy pillanatra sem kérdőjelezi meg a keresztény hit alaptételeit, hiszen szereplői a kor szokásainak megfelelően vallási életet is élnek. (Emlékezzünk például arra, hogy milyen célokból szüneteltetik a mesélést a pénteki és szombati napokon!) A szerzetesek és apácák ironikus ábrázolásával valójában az emberi gyarlóságokat veszi célba, különös tekintettel az álszentségre, a képmutatásra, a kéjvágyra, a kapzsiságra és a fösvénységre. Ezeket a tulajdonságokat azonban a polgári szereplők esetében is bírálat, még inkább nevetség tárgyává teszi, vagyis a Dekameron sokkal inkább irányul az emberi gyarlóságok, mint céltudatosan az egyház ellen.


A Dekameron hatása 
Boccaccio műve jelentős hatást gyakorolt az irodalomra. Voltak olyan szerzők, akik a Dekameron szerkezetét követve alkották meg saját művüket, mint például Navarrai Margit (1492–1549) a Heptameront (befejezetlen mű, csak 72 történet készült el) és Christoph Martin Wieland (1733–1813) a Das Hexameron von Rosenhaint. Christine de Pisan (kb. 1365–1429) Hölgyek városa (1405) című műve nemcsak Boccacciótól átvett történeteket tartalmaz, hanem az olasz szerző szellemisége az egész műre is rányomta bélyegét. Más szerzők csak egy-egy Boccaccio-novellából merítettek ihletett. A harmadik nap harmadik meséjét Molière (1622–1673) A férjek iskolája (1661), Lope de Vega (1562–1635) pedig A furfangos menyasszony (1604–1608) című művében dolgozta fel. (Ugyanez a történet ihlette a Magyarországon is nagy sikerrel vetített Cicababák című 1965-ös szkeccsfilm utolsó meséjét, amelyben Gina Lollobrigida és Jean Sorel játszották a főszerepeket.) Molière máskor is kölcsönzött Boccacciótól: a hetedik nap negyedik meséje a Dandin György, avagy a megcsúfolt férj (1668) egyik forrását jelentette. A negyedik nap ötödik meséje ihlette John Keats (1795–1821) Izabella vagy a bazsalikomcserép (1818) című költeményét. Percy Bysshe Shelley (1792–1822) hagyatékából került elő egy verstöredék, a Ginevra, amely egy olyan olasz mű ihletésére született, amely a Dekameron tizedik napjának negyedik meséjén alapult. 


Külön kell szólni az angol irodalom kimagasló alakjai, William Shakespeare (1564–1616), Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) és Boccaccio kapcsolatáról. Mindkét angol szerzőnek vannak olyan művei, melyek látszólag Boccaccio novelláin alapulnak, irodalomtörténészek azonban inkább a közvetett hatást vagy az azonos forrást tartják a legvalószínűbbnek. Shakespeare a Cymbeline (1611) című drámája egyik motívumát egy olyan XV. századi német meséből kölcsönözte, amely a Dekameron második napjának kilencedik novellájára épül. A harmadik nap kilencedik meséjének motívumai bukkannak fel a Minden jó, ha jó a vége (1604–1605) című komédiában. Az avoni bárd alighanem William Painter (kb. 1540–1594) The Palace of Pleasure (1566) című gyűjteményének francia fordításából ismerhette a boccacciói történetet. A tizedik nap első novellája A velencei kalmárral (1600) hozható kapcsolatba, ám valószínű, hogy ebben az esetben Shakespeare és Boccaccio egyaránt a Gesta Romanorumból merített. Számos irodalomtörténész szerint Chaucer nem ismerte a Dekameront, és híres műve, a Canterbury mesék ugyanolyan okokból mutat hasonlóságot Boccaccio alkotásával, mint az imént említett Shakespare-írások. Ugyanakkor Chaucerre egyértelműen hatottak egyéb Boccaccio-írások, ezért elég valószerűtlenül hangzik, hogy olasz kollégájának éppen a fő művét ne ismerte volna. Az Ispán meséjének és a dekameroni kilencedik nap hatodik novellájának feltűnő hasonlóságát mindazonáltal azzal magyarázzák, hogy valójában mindkét szerző Petrarcától (1304–1374) merített ihletet. Ezen elmélet hívei szerint A Birtokos meséje és Boccaccio Il Filocolo című verse is csupán azért hasonlítanak egymásra, mert mindkét író ugyanazt a francia forrást használta. 


Dekameron-filmek 
Az IMDb szerint az első Dekameron-filmet az olasz Gennaro Righelli forgatta 1910-ben a második nap ötödik novellájából, Andreuccio da Perugia meséjéből. A fekete-fehér némafilm az on-line filmes adatbázis szerint mindössze 228 méter (kb. 9 perc). Az opusz 1912-ben két történettel bővült, és az Il Decamerone összefoglaló címet kapta. 1924-ben angol–német koprodukcióban egy újabb fekete-fehér némafilm készült Boccaccio ihletésére: Herbert Wilcox Decameron Nights című alkotásának férfi főszerepét a korszak egyik sztárja, Lionel Barrymore (Drew Barrymore nagy-nagybácsija) alakította. Színes szuperprodukciónak számított az 1953-as verzió (szintén Decameron Nights címmel), amely spanyol–angol koprodukcióban valósult meg, a rendezői székben Hugo Fregonese ült. A keretcselekmény szerint Boccaccio (Louis Jourdan) követi szerelmét, Fiammettát (Joan Fontaine) egy vidéki kastélyba, ahol hat nő talált menedéket a Firenzében tomboló erőszak elől. Három történetet hallunk, a főszereplő színészek játsszák a mesék főszerepeit is. Az első történet a második nap tizedik novellája Paganinóról, a kalózról. Ezt követi a második nap kilencedik novellája (Bernabò és Ambrogiuolo), végül a harmadik nap kilencedik novellája (Giletta di Nerbona és Beltramo di Rossiglione). Az egyik hölgyet az akkor mindössze húszesztendős Joan Collins, a későbbi hollywoodi filmcsillag (a Dinasztia című szappanopera sztárja) alakította. 


Mirjana Samardžić Prva ljubav (1962) című jugoszláv tévéfilmjének egyik forrásműve szintén Boccaccio volt. 1964-ben a cseh Jiří Trnka forgatott filmet a negyedik nap második novellájából, a magát Gábriel arkangyalnak kiadó Alberto testvérről, aki a bujálkodás élvezetének hódol, de végül pórul jár. Hét év múlva ismét a csehek álltak elő egy új adaptációval. A Magyarországon is bemutatott A csalóka szerelem játékai (1971) két történetből áll: az egyik Boccacciótól származik (harmadik nap, ötödik novella), a másik Navarrai Margittól. A Boccaccio-mese szereplői hazánkban is jól ismert művészek: Miloš Kopecký, Božidara Turzonovová és Jozef Adamovič (Benyovszky Móric megszemélyesítője a Vivát, Benyovszky című tévésorozatban). A csehszlovák filmmel egy időben készült Pier Paolo Pasolini olasz–francia–nyugatnémet verziója, amelyet a legjobb Boccaccio-adaptációnak tartanak annak ellenére, hogy az olasz rendező jelentősen átértelmezte az irodalmi alapművet. (Pasolini filmjéről természetesen külön blogbejegyzés szól, akárcsak a művének sikere nyomán indult decamerotico irányzat leghíresebb opuszairól.) Az 1974-ben készült dán tévéfilm, a Fra Poetens pen – et udpluk af nye og gamle tekster skrevet af Poul Sørensen már csak azért is említést érdemel, mert rendezője az 1956 óta Dániában élő magyar író, műfordító, rendező és színész, Eszterhás Péter. A 49 perces produkciót zenés animációs alkotásként tartja számon az IMDb, ahogyan zenés feldolgozás a szintén 1974-es keletnémet ABC der Liebe is. A két főszereplő művész anya és lánya: Eva-Maria Hagen és Nina Hagen, akik 1977-ben az NSZK-ba emigráltak. (Nina Hagen a másik Németországban vált a punkzene királynőjévé, amiről a Régi idők popzenéje című blogomban egyszer majd megemlékezem.)


1975-ben mutatták be a Le avventure di Calandrino e Buffalmacco című olasz tévésorozatot, amely a Dekameron két visszatérő szereplője, Calandrino és Buffalmacco kalandjairól szól. Érdekesség, hogy az egyik főszerepet Pasolini bizalmas barátja, Ninetto Davoli alakította, aki Pasolini Dekameron-adaptációjában Andreucciót formálta meg, és játszott Jancsó Miklós A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon (1981) című alkotásában is, melynek kiindulópontja szintén egy Boccaccio-novella volt. A jeles olasz rendező, Alberto Bevilacqua az ötödik nap harmadik novellája alapján forgatta a Bosco d'amore (1981) című filmjét, főszerepben a korszak egyik olasz szexbálványával, Monica Guerritoréval. Az erotikus filmek lengyel mestere, az 1960-as évektől Franciaországban élt Walerian Borowczyk a nálunk is bemutatott tévésorozat, a Série rose számára rendezte a La précaution inutile című alkotását, ugyancsak Boccaccio ihletésére. Bianca szerepét kedvenc múzsájára, Marina Pierróra osztotta. David Leland Szűzlányok ajándéka (2007) című filmjét eredetileg egyfajta Pasolini-remake-ként harangozták be, ám a hosszas huzavona és többszöri címváltoztatás után bemutatott opusznak Pasolinihez legalább annyira nincs köze, mint Boccaccióhoz. A számtalan feldolgozás között kifejezetten pornográf alkotások is találhatók: Franco Lo Cascio és Luca Damiano Decameron X (1995) című kétrészes filmje éppoly szabadon kezelte az eredeti alapművet, mint a kifejezetten melegek számára forgatott Decameron: Two Naughty Tales (2004, rendező: Lucas Kazan), amely két Boccaccio-novella (III,1; VIII,8) motívumaira épül.


Boccaccio fontosabb művei
* Amorosa visione (1342) 
* Buccolicum carmen (1367–1369) 
* Caccia di Diana (1334–1337) 
* Comedia delle ninfe fiorentine (Ninfale d'Ameto, 1341–1342) 
* Corbaccio (1365 körül, az időpont vitatott) 
* De Canaria (valamikor 1341 és 1345 között) 
* De Casibus Virorum Illustrium (kb. 1360)
* De mulieribus claris (1361, átdolgozva valamikor 1375 előtt) 
* Decameron (1349–1352, átdolgozva 1370–1371) 
* Elegia di Madonna Fiammetta (1343–1344) 
* Esposizioni sopra la Comedia di Dante (1373–1374) 
* Filocolo (1336–1339) 
* Filostrato (1335 vagy 1340) 
* Genealogia deorum gentilium libri (1360, átdolgozva valamikor 1374 előtt) 
* Ninfale fiesolano (valamikor 1344 és 1346 között, az időpont vitatott) 
* Rime (elkészült: 1374) 
* Teseida delle nozze di Emilia (1341 előtt) 
* Trattatello in laude di Dante (1357, új cím: De origine vita studiis et moribus viri clarissimi Dantis Aligerii florentini poetae illustris et de operibus compositis ab eodem
* Zibaldone Magliabechiano (1351 és 1356 között) 

(Jelen szöveg forrásául azok az on- és offline művek szolgáltak, melyek Boccaccióról és a Dekameronról szólnak.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.