FILM–KÉPREGÉNY – CANTERBURY MESÉK 8/7: A BÚCSÚÁRUS MESÉJE

Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el. 

Az irodalmi műben A Búcsúárus meséje a VI. mesecsoportban hangzik el: A Doktor meséje, a Bevezetés a Búcsúárus meséjéhez és A Búcsúárus előbeszéde előzi meg. A Gazdát felzaklatta a Doktor nyomasztó meséje, ezért azt mondja a Búcsúárusnak, hogy valami tréfás víg történetet szeretne hallani. A többiek ezt megtoldják azzal, hogy nem „mocskos léhaság”-ot várnak tőle, hanem olyan történetet, amelyből okulni lehet. A Búcsúárus a mesemondás előtt be akar térni egy útjukba eső kocsmába, mert sört szeretne inni, és megígéri, hogy közben gondolkodik a megfelelő történeten. A mesét bevezető előbeszéd a Bathi Asszonyságéhoz hasonló, monológban előadott önvallomás. Mottója a Bibliából származik, Pál apostolnak Timóteushoz írt első leveléből: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme” (6,10 – Károli Gáspár fordítása). Amit a Búcsúárus cinikusan elmond magáról, abból azonban egyértelműen kiderül saját kapzsisága, amelyet a maga vonatkozásában nemcsak hogy „rossz”-nak nem tart, de még bűntudata sincs miatta, magyarosan mondva, vizet prédikál, és bort iszik: „Noha én magam e bűnben leledzem, / elérem, hogy más ne vétkezzen ebben / és bűnét utálkozva vesse el.” Ezzel a nyílt önvallomással Chaucer célja az lehetett, hogy lerántsa a leplet a mesehőséhez hasonló vándorló barátok felháborító módszereiről, melyeknek az egyszerű és hiszékeny emberek mégis oly könnyen bedőlnek. Előbeszédét a Búcsúárus így zárja: „Mert bár magam bűnös ember vagyok, / sok erkölcsös történetet tudok, / mit prédikálék, hogy nyerjek vele. / Hát hallgassátok, íme a mese.” 

Maga a mese tehát tulajdonképpen egy példázat a fentebb már idézett bibliai mottó jegyében. Chaucer alighanem olasz és francia forrásokból merített: a legvalószínűbb, hogy a Rózsaregényből (Roman de la Rose), amelyet húszas évei elején ő maga fordított angol nyelvre. A történet alapötlete azonban ázsiai eredetű: számos változatban előfordul a perzsa, az arab, a kasmíri és a tibeti kultúrkörben. Európában sem csupán olasz és francia írásművekben találjuk meg, hanem létezik német és portugál verziója is. Chaucer az erkölcsi intelmeket javarészt III. Ince pápától (1160/1161–1216, a pápai trónon: 1198–1216) vette kölcsön. A mesében felbukkanó öregember személyéről az idők folyamán különféle feltételezések láttak napvilágot. Egyes értelmezések szerint ő tényleg a megtestesült Halál, akit a három fiatalember fel akar kutatni, vagy legalábbis a Halál előhírnöke, hiszen ő igazítja útba az ifjakat ahhoz a kincshez, amely a vesztüket okozza. Mások úgy gondolják, az öregember valójában a bolygó zsidó, akit a legenda szerint Jézus a Golgotára menet megátkozott. Vannak olyan vélemények is, hogy nem muszáj mindenáron szimbólumot keresni a figurában, lehet, hogy csupán egy megfáradt, ámde bölcs öregember. 

Szó volt már arról, hogy a Búcsúárus milyen cinikusan leplezi le önmagát és módszereit a zarándokok előtt, ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy maga Chaucer hogyan mutatta be őt már az Általános előbeszédben. Ez a szöveg ugyanis egyfajta előkészítése A Búcsúárus előbeszédének, vagy megfordítva úgy is mondhatnánk: a Búcsúárus később a saját szavaival erősíti meg azt a jellemzést, amelyet a mű szerzője adott róla. „Herélt vagy kanca volt?” – teszi fel a kérdést Chaucer, rögtön hozzátéve, hogy ennek most nincs jelentősége, de nyilvánvalóan arra célzott ezzel, hogy problémák lehettek a Búcsúárus férfiasságával: vagy megfosztották tőle, vagy (passzív) homoszexuális volt. 

„Egy Rouncivalles-ból való Búcsúárus 

kedves barátja volt s melléje társult. 

Rómából érkezett egyenesen 

és zengte: »Jöjj el hozzám, szerelem!«

Kísérte a porkoláb basszusa, 

nem volt még ilyen harsány trombita. 

Ennek a Búcsúárusnak haja 

viaszsárga volt s mint a len, laza, 

a vállát beborítja s úgy repül 

lágy fürtjeivel a feje körül, 

mert szépség céljából s a divatot 

követve nem is hordott kalapot, 

hanem zsákjába csomagolta el. 

Azt hitte, az új módnak megfelel, 

ha kis sapkában lovagol, vadul. 

Szemét meresztette, akár a nyúl. 

Előtte tele zsákban római 

legfrissebb bűnbocsánat-tárgyai. 

Sapkáján Veronika-jele és 

a hangja mint a kecskemekegés, 

szakálla nem volt, nem is lesz soha, 

arca borotva nélkül is sima. 

Herélt vagy kanca volt? Kutatni kár most: 

még egy ilyen kegyelmű búcsuárus 

Berwicktől Ware-ig még egy nem akadt. 

Volt a zsákjában egy párnahuzat, 

»Miasszonyunk fátyola« – mondta róla, 

volt nála még egy rongydarab vitorla 

Szent Péter bárkájából – és azon 

hajózott Jézus Krisztus a tavon –, 

s egy bádogkereszt, kövekkel tele, 

s disznócsontokat rejtő üvege. 

De ha talált egy szegény falusi 

embert, rögtön több pénzét csalta ki 

egy óra alatt ez a sok ereklye, 

mint amennyit az fél évig keresne. 

Így hízelgett nekik hazudva, csalva, 

s így lett a nép az ő bolondja, majma. 

De hogy kitűnjék az egész igazság: 

volt benne épp elég egyháziasság, 

tudott históriákat mondani 

és offertóriumot zengeni, 

mert tudta minden éneknek helyét, 

jól prédikált s mindig simán beszélt, 

vígan énekelt s ahogy lehetett, 

úgy szedte össze az ezüstöket.” 

Pasolini kezdeti elképzelései szerint A Búcsúárus meséje az utolsó történet lett volna a filmben, az eredeti koncepció átgondolása után azonban az utolsó előtti helyre került. Az irodalmi műben a mese körülbelül egyharmada – a szereplők és a körülmények gyors felvázolása után – különféle bibliai és történelmi példákból áll, melyek értelemszerűen kimaradtak a filmből, ámbár kitűnően jellemzik a Búcsúárust. Pasolini a bordélyban indítja a mesét, és a fiatalembereket különféle szexuális kicsapongások közepette mutatja be: egyikőjük mazochista módon élvezi, ha alkalmi szeretője megkorbácsolja, a másik a kutyapózt kedveli (méretes hímvesszőjével tulajdonképpen a Salò testőrfiguráit előlegezi meg), ketten pedig orális szexet akarnak a prostituálttól. Közös barátjuknak csupán a halálhíréről értesülünk a könyvben, míg Pasolini ezt a fiatalembert is bemutatja, sőt nevet is ad neki: Rufus. Az életvidám ifjú, miután kiszeretkezte magát, az emeleti folyosón felpattan egy emelvényre, letolja a nadrágját, és levizeli az alant iszogató embereket, miközben ócsárolja őket. (Pasolini az ő szájába adja a mese elején a Búcsúárus által elmondott történelmi és bibliai példák egy részét.) A következő snittben már lepelbe burkolt holttestét látjuk: mondhatni, ezzel a bevezetővel és éles váltással Pasolini érzékletessé, vizuálissá próbálta tenni a hirtelen halál könyörtelenségét. Innentől fogva a film nagyjából hűségesen követi az eredeti mesét, ámbár Chaucernél a két barát rögtön kiterveli, hogy megöli a harmadikat, amint az eltávozott, a filmben viszont akkor beszélik meg a gyilkosságot, amikor komájuk már jön visszafelé – a mérgezett palackokkal. Pasolini a három fiatalember holttestének bemutatásával zárja a mesét. A leszúrt áldozat egyik gyilkosa saját hányása, a másik tulajdon széklete mellett leheli ki a lelkét, mintegy szimbolizálva azt az erkölcsi tanulságot, hogy mindenki olyan véget ér, amilyen életet élt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén bemutatott verzió tartalmazta a Chaucer-mese befejezését is: a Búcsúárus és a Gazda szópárbaját. A Búcsúárus a mese végén mint legfőbb bűnöst, a Gazdát szólítja fel adakozásra, aki erre kifejezetten vulgáris szavakkal reagál. Mielőtt újabb komoly konfliktus törne ki a zarándokok között, a Lovag közbeavatkozik, és elsimítja a helyzetet, lényegében arra szólítva fel a Búcsúárust, hogy ne szívja mellre a Gazda otromba szavait. A Gazdát pedig arra kéri, adjon engesztelő csókot a megsértett félnek, és harag helyett legyenek ismét vidámak. 

A három fiatalember eljátszására Pasolini amatőröket szerződtetett Martin Whelar, John McLaren és Edward Monteith személyében. Elhunyt cimborájukat, Rufust Robin Askwith alakította, aki 1970-ben vált ismertté a Cool It Carol című erotikus-szatirikus társadalomkritikával, és a Confessions című szexvígjáték-trilógiával a hetvenes évek egyik legnépszerűbb színészének számított a brit fiatalok körében. Kuriózum, hogy 2007-ben szerepelt a Canterbury mesék egyik színpadi változatában is. Az öregembert megformáló Alan Webb (1906–1982) az angol színjátszás nagy egyéniségei közé tartozott, gyakran vendégszerepelt a Broadwayn. A magyar közönség A makrancos hölgy (1967), a Szerelmes asszonyok (1969), a Párbajhősök (1977) és Az első nagy vonatrablás (1978) című filmekben láthatta. Maga a mesélő, a Búcsúárus csupán a film elején jelenik meg: vele indul a film, amint részegen kornyikál. Szemmel láthatóan pontosan olyan bűnökben vétkes, melyeket másoknak – például meséje szereplőinek is – szigorúan a szemére vet. Kicsit később már azt látjuk, hogy – a chauceri szöveggel ellentétben – kifejezetten sikertelenül próbálja rásózni a portékáit a többiekre. Alakját Derek Deadman keltette életre. Ő főleg tévésorozatokban szerepelt, a Canterbury mesék volt az első filmszerepe. Játszott olyan világhírű filmekben is, mint a Soha ne mondd, hogy soha (1983), a Brazil (1985), a Robin Hood, a tolvajok fejedelme (1991) és a Harry Potter és a bölcsek köve (2001). 

A BÚCSÚÁRUS MESÉJE 

Flandriában egy díszes társaság, 

néhány léhűtő ifjú összeállt, 

hogy együtt járna bordélyba, ivóba, 

holott is hárfa-, lant- s citeraszóra 

éjjel, nappal táncolt, kockát vetett 

és erején felül zabált s vedelt, 

azaz az ördögnek így áldozott 

az ördög templomában átkozott 

s fertelmes mértéktelensége által. 

Szörnyűmód esküdözni egy sem átallt, 

hogy hallani is bűn volt e beszéd, 

mely Urunk szent testét szaggatta szét 

– kevesellték, hogy a zsidók gyötörték! –, 

és egymás bűnét még ki is röhögték. 

S előálltak ott női táncosok 

meg formás, ifjú gyümölcsárusok, 

s hárfás, dalos, cukrász meg keritő, 

az ördög sok szolgája jött elő, 

hogy szítsa a bujaság parazsát, 

mert falánkságból lesz a bujaság; 

a Szentírás tanúsítsa tinektek: 

a bor szítja a buja gerjedelmet. 

Vegyétek Lótot, aki – fertelem! – 

két lányával is hált nagy esztelen, 

nem tudta, mit tesz, oly részeg vala. 

Heródes – tanúm a história – 

egy lakomán a bort vadul nyakalta, 

s részegen, leüssék, parancsba adta, 

Keresztelő Szent Jánosnak fejét. 

Seneca ugyancsak bölcsen beszélt, 

a dologról, mondván, nincs más különbség 

aközt, kin erőt vesz az eszelősség 

meg aközt, aki vedeli a bort, 

legföljebb annyi, hogy a sültbolond 

még tovább dühöng, mint a részeges. 

Ó, falánkság, ó, te fertelmetes! 

Ó, első tévelygésünk oka, te! 

Ó, kárhozatunknak eredete! 

Míg meg nem vált Krisztus szent vére újra! 

Óh, jaj, mely drágán megfizette – kurta 

szavakkal szólva – bűneinknek árát, 

s megrontja világunkat a falánkság. 

Ádám apánk s asszonya kitaszítva 

a Paradicsomból, munkára, kínra 

szánva lakoltak bűnükért, az ám! 

Mert amíg Ádám böjtölt, olvasám, 

Paradicsomban vigadt, ám ahogy 

ama tiltott gyümölcsre rákapott, 

kín és baj lett osztályrésze akkor. 

Ó, szörnyű falánkság, ó, átkozott kór! 

Ó, csak tudná az ember, mennyi, mennyi 

baj fogja majd a zabálást követni, 

bizony, nem falna mértéktelenül. 

Jajaj! A kényes száj, a szűk torok 

Északot, Délt, Keletet, Nyugatot 

megrontja és földön, légben, vizen 

törekszik fajunk, hogy igyon-egyen. 

Szent Pál e dologról bölcsen beszélt: 

„Gyomor a húsért, hús a gyomorért; 

Isten mindkettőt elpusztítja!” – szólt. 

Hitemre, szólni is csúfos dolog 

e rútságról, de még csúfabb a tett, 

mikor úgy nyakalnak az emberek, 

hogy eme átkos mohóságuk által 

torkuk rokon a falánk reteráttal. 

Az apostol hullatván könnyeit 

így szólt: Bizony mondom, nem egy van itt, 

ki rút véget ér – sírva mondom ezt! –, 

s kinek ellensége a szent kereszt, 

mert istenként tiszteli a hasát. 

Ó, gyomor! Ó, bendő! Ó, ronda zsák, 

ganaj s büdösség lakozik tebenned, 

kik kifelé csúf zenét eregetnek! 

Miattad mennyi költség, munka vár, 

a sok szakács, hogy tör, zúz, szűr, darál, 

hogy ételed kívánatos legyen 

s falánk vágyadnak eleget tegyen! 

A csontokból kiütik a velőt, 

dehogyis hagyják kárba veszni ők, 

hadd csússzon a torokba kényesen. 

S fűszer, levél, gumó, gyökér: leszen 

belőlük mártás, gyönyörteli étek, 

újabb étvágynak ébresztése végett. 

Bizony mondom, a mohó és ledér 

halott máris – bár kettős bűnben él! 

Buja vétek a részegség s a bor, 

bennük lakozik viszály és nyomor. 

Ó, részegség, igen rút a te képed, 

büdös a szád, szennyes az ölelésed, 

folyvást szipákolsz az orrodon át, 

mintha csak: „Sámson, Sámson” – mondanád, 

bár tanúm Isten, Sámson nem ivott. 

Mint disznó hasmánt dagasztod a port, 

emberséged oda, nyelved nehéz, 

mert a részegség csúfos temetés, 

hol ész és mérték sírja az ital. 

Mert kit legfőbb úrként a bor ural, 

nem tud titkot tartani, semmi kétség. 

Ne idd hát se vörösét, de fehérét, 

főképp Lepé fehér borát ne idd – 

Cheapside-ban s a Hal-soron méretik! 

E spanyol bor barátja más boroknak, 

melyek közelibb tőkékről csorognak, 

s keverésükből támad szörnyű botrány: 

kinek a torkán lemegy három korty tán, 

bár azt hiszi, hogy Cheapside-ban van otthon, 

Spanyolföldön jár, Lepében, ha mondom, 

nem Rochelle-ben, Bordeaux-ban, ott terem, 

s ott – „Sámson, Sámson” – szól keservesen. 

Egy szóra még, urak, figyeljetek! 

Mitől nagyok a cselekedetek – 

az Ótestamentumban lelhetők, 

mikhez a nagy Isten adott erőt? 

Minden ily tett a jámborság fia: 

olvassátok, mit ír a Biblia! 

Nézzétek Attilát, a nagy vezért, 

álmában halt meg, csúfos véget ért, 

részegségébe fojtá orra vére; 

a részegség csak bajt hoz a vezérre! 

Ezenfelül gondoljátok csak el, 

míly sorsra jutott hajdan Lámuel 

– nem Sámuelt, Lámuelt gondolom! –, 

elő a Bibliát, és ott vagyon, 

részegen hogy hozá ítéletét; 

ne többet erről, mert ez épp elég. 

A falánkságról elég szó esett, 

most a játéktól óvlak titeket. 

Mert szülőanyja ez a veszteségnek, 

csalárdságnak és hamis esküvésnek; 

szülötte kárba ment pénz és idő, 

istent káromol, embert is öl ő, 

ezenfelül még meg is szégyenül, 

aki játékos hírébe kerül. 

Minél fényesebb rangja és neve, 

annál nagyobb csak az ő szégyene. 

Ha mondjuk, herceg az, kit vonz a kocka, 

a kormányzásra bárha volna gondja, 

azt tartja róla a közvélemény, 

hogy személye egy rossz pitykét sem ér. 

Stilbon, bölcs úr és spártai követ 

egykor nagy ügyben Korinthosba ment, 

szövetségszerzés lett volna a dolga. 

De mielőtt dolgát tehette volna, 

e városnak nagyjait úgy találta, 

hogy körükben hazárdul kocka járta. 

Miért is oly gyorsan, ahogy tudott, 

hazaindult, oda el is jutott, 

és így beszélt: „Bizony nem tűrök én 

oly gyalázatot a magam nevén, 

hogy ily népséghez kössön szent szövetség! 

Induljon ezért már bölcsebb követség, 

mert esküm rá, én inkább meghalok, 

mint hogy ti velük lepaktáljatok. 

A ti nevetek fényes és dicső, 

kockavetéstől ne csorbuljon ő 

oly egyezség által, mit én köték!” 

E bölcs elméjű úr ekként beszélt. 

Vagy jöjjön most Demetrius király, 

kinek a Parthus király – könyvben áll – 

két aranykockát küld nagy gúnyosan, 

mivel ez a játékért odavan 

és dicsőségét, nevét szerzi ezzel, 

nem valóságos, igaz érdemekkel. 

Találnának bár módot az urak, 

hogy, bölcsebben múlassák napjukat! 

Az eskükről is pár szót megeresztek, 

mert vénkönyvek erről is értekeznek. 

Az esküdözést tiltja a nagy Isten, 

tanúm Máté, és őneki segítsen 

mondásával a szent Jeremiás: 

„Igazat esküdj, mert bűn a csalás, 

törvény előtt szólj és nyíltan beszélj!” 

A hamis eskü förtelmes fekély! 

Tekintsétek, a tízparancsolatnak 

első kövére, mily szavak irattak 

s a második parancs mint tiltja meg: 

„Nevemet szádra hamisan ne vedd!” 

Lám, előbb tiltja ő a hamis esküt, 

mint az öldöklést és más bélyeges bűnt; 

én mondom, így tilt szava, pontban így, 

tudják, kik ismerik parancsait, 

hogy Isten második parancsa ez. 

Ezenfelül megmondom egyenest, 

ki hamis esküvéssel vétkezék, 

megérzi majd a bosszulók kezét. 

„Isten kegyelmére, Krisztus sebére! 

s vérére, mely Haylesben van egy edénybe, 

hetet dobtam s te hármat meg ötöt! 

Isten engem, a szívedbe bökök 

s tőrömre tűzlek, te mocskos csaló!” 

Mind e gyümölcs a kockától való: 

gyilok, hamis eskü, csalás, harag. 

Hát Krisztus szent szerelmére, urak, 

se így, se úgy ne esküdözzetek! 

De most halljátok a történetet! 

Kikről szóltam, e három lókötők 

jóval az első harangszó előtt 

már kocsmáztak, nyakaltak, aj, veszettül, 

hát amint isznak, csengő hangja csendül: 

holtat kísér arra egy gyászmenet. 

Szolgájáért kiált közülük egy: 

„Ugorj – így szól – és tudd meg hamarost, 

kinek a testét viszik erre most, 

magad nézd meg, hogy megtudd a nevét!” 

„Uram – felel ez –, kár futnom ezért; 

két órája, hogy megmondák nekem, 

vén komátok az, – segíts Istenem! –, 

kit hirtelen megöltek éjszaka, 

míg részegen padjára dőlt vala. 

Egy titkos tolvaj, a neve: Halál, 

ki e vidéken öldökölve jár, 

az surrant őhozzá, egy szörnyü dárdát 

döfött szívébe s szó nélkül továbbállt. 

E pestisjárványban ezret megölt: 

ezért, uram, úgy vélem, mielőtt 

még találkoznátok, vigyázzatok, 

mutassatok elővigyázatot, 

s e találkára készek legyetek! 

Így szólt anyám, nem mondok egyebet.” 

„A szent Szűzre – a csapos szól eképpen –, 

igazat beszélsz, kölyök, mert ez évben 

szálig kipusztított egy nagy falut, 

mely innen tán egy jó mérföldnyi út. 

Úgy hiszem, ott lakik, e faluban, 

óvakodnunk nem árt hát, jó uram, 

mielőtt csúfos szégyent hozna ránk.” 

„Ej, az Istenre! – szól e gaz falánk. – 

Hát ily veszélyes föltalálni őt? 

No én föllelem, föl én mielőbb, 

esküt teszek a nagy Istenre bátran! 

Fel cimborák, egyek legyünk mi hárman, 

egymás kezébe adjuk a kezünk, 

egymásnak hű testvérei legyünk 

s öljük meg a halált, e lókötőt; 

meghaljon az, aki annyit megölt 

– a nagy Istenre! – még ma éjszaka!” 

Kötésüknek eskü a záloga: 

él s hal mind a másikért e dologban, 

a vér szerinti testvérek se jobban. 

És részeg dühükben felugranak 

s már ama falu felé tartanak, 

melyről a csapos szólt annak előtte, 

és esküdöznek szörnyen égre-földre 

– Krisztus szent testét szaggatták meg így –: 

„Meghal a halál, hogyha meglelik!” 

Mikor nem egész fél mérföldre jártak 

s ott egy lépcső előtt éppen megálltak, 

látták, hogy ott egy vén koldus pihen. 

Ez köszöntötte őket szeliden: 

„Legyen rajtatok az Isten szeme!” 

E három gazok legbüszkébbike 

szólt megint: „He? Nagy gyászosan, öreg, 

mért nem vonsz orcádra szemfödelet? 

Minek él az ily vénség ily soká?” 

Az öreg lassan feltekinte rá 

és szólt: „Mert sem falun, sem büszke várban 

nem találtam – bár Indiát bejártam – 

oly élőre, aki ifjúkorát 

vén koromra cserélte volna, hát 

ezért van az, hogy némán viselem, 

addig, míg Isten rendeli nekem. 

Életemen nincs halál, ami fog, 

örökös fogoly, így vándorolok 

a kopár földön, s anyám kapuján 

botommal kopogok későn-korán, 

s szólok: »Anyám, engedj be kapudon, 

nézd, hogy apad vérem, bőröm, husom! 

Jaj, mikor pihenhet meg végre csontom? 

Anyám, elcserélném, régóta mondom, 

kamrámból a szuszékomat, el én, 

ha volna érte egy jó szemfödél!« 

De nem tisztes dolog, jó emberek, 

egy öreggel durván beszélnetek, 

ki nektek szóval s más módon nem ártott. 

A Szentírásban bölcs mondást találtok: 

»Az öregség előtt hajtsatok főt!« 

Azt mondom ezért, tiszteljétek őt, 

mert ahogy ma tisztelitek a vént, 

titeket is csak úgy fognak, aként – 

ha ugyan megéritek azt a kort. 

Isten kegyelme óvja utalok! 

Minthogy mennem kell, én most elmegyek.” 

„A szentségit, apó, azt nem teszed! – 

a másik kockás hamar fölfelel. – 

Szent Jánosra nem lógsz ily könnyen el! 

A gaz Halálról szóltál az előbb, e 

tájon ki számos társunkat megölte; 

halld szavamat, mivel a kéme vagy, 

szólj, hol van ő, vagy megfizetsz magad, 

az Istenre s a Hét Szentségre meg! 

Mert egyezség vagyon tiköztetek 

s öldöstök minket, ifjakat, te álnok!” 

„Urak – szólt ez –, ha ily nagyon kivántok 

nyomára lelni, megforduljatok, 

ama ligetben nemrég hagytam ott 

egy fa tövében őt, meglelitek, 

mert kérkedéstektől meg nem ijed. 

A nagy tölgynél. Látjátok? Ott maradt! 

Embereljétek meg magatokat, 

adja az Isten!” – így szólt az öreg. 

E három gaz meg, mint a förgeteg, 

futott fáig s lelt a fa alatt 

sok jó kerek aranyforintokat; 

nyolc derék véka is megvolna szemre. 

A halált többé egyik sem kereste, 

de a látványnak úgy örvendezett, 

mert nem volt annál szebb és fényesebb, 

hogy nagy némán csak leültek vala. 

A leggazabbnak jött meg a szava. 

„Testvérek – szólt –, figyeljetek nagyon, 

bár rútul élek, van sütnivalóm! 

E kincs nagy szerencsét hoz még nekünk, 

hogy víg bőségben töltsük életünk, 

s mely könnyen jött, úgy hágjunk a nyakára. 

Az Isten mind a hét szentsége! Mára 

virradóra is ki gondolta volna? 

Nohát ha házamba vagy házatokba 

visszük e kincset, melyet itt lelénk 

– mert tudjátok meg, ez mind a miénk! –, 

dús örömben tölthetjük életünk. 

Hanem, várjunk, nappal nem mehetünk, 

rablott kincset viszünk, azt mondatják, 

s pénzünk miatt himbálna egy faág. 

Éjjel kell elvinnünk e kincseket 

bölcsen s vigyázva, ahogy csak lehet! 

Ezért azt mondom: a sors döntsön itt, 

húzzunk sorsot, lássuk, kire esik, 

és az, míg nagy örömmel szíve telve, 

a városba megy, méghozzá sietve, 

s kenyeret, bort hoz titokban, miközben 

a másik kettő itt, mint éber őrszem 

vár rá, és ha az nem késlekedik, 

s leszáll az éj, egyezségünk szerint 

a legjobb helyre vihetjük e kincset.” 

Egy közülük nádszálakat kerített 

s parancsolá, hogy sorsot húzzanak 

s kit ez jelölt, a legfiatalabb 

indult is, irány a város fala, 

s nem később, mint hogy ez elment vala, 

egyik a másikához így beszélt: 

„Esküdt testvérek vagyunk, épp ezért 

hasznodra lesz, mit hallasz, a dolog. 

Jól tudod, társunk messze kódorog, 

s itt ez az arany, sok és gyönyörteli, 

mit háromfelé kell elosztani. 

Hanem ha nekem az volna az eszmém, 

hogy ezt a sok kincset csak elfelezném, 

nem volnék-e még igazabb barátod?” 

Kérdé a másik: „De hát hogy, ha látod, 

hogy egy harmadik is itt van velünk, 

ha egyszer tud a kincsről, mit tegyünk?” 

„Ha el nem árulsz – felel rá az első 

gazember –, megmondom, mi a teendő, 

hogy koronázza tervünket siker.” 

„Fogadom – szól ez –, nem árullak el, 

s hihetsz nekem, hisz szavamat adom!” 

„No – így az első –, jól tudod nagyon, 

a kettő mindig erősebb az egynél. 

Ha megjön, mutasd, hogy birokra kelnél, 

csak játékból, hogy melyiktök erősebb, 

s én hátulról fogom lebökni hősleg, 

míg teszed, mintha mérkőznél vele, 

mire tőröd magad is vágd bele, 

és máris e tömérdek drágaságon 

csak kettőnknek kell osztoznunk, barátom; 

és teljesülnek, meglásd, vágyaink, 

és kockázhatunk majd kedvünk szerint.” 

E két gonosz megegyezett eképpen, 

hogy társuk megölik, mint elbeszéltem. 

Annak pedig, ki a városba ment, 

képzeletében részeg táncra kelt 

e sok szépséges, fényes, drága pénz. 

„Uram – sóhajtott –, mely szép az egész! 

Bírnám csak egyedül e nagy vagyont, 

Isten trónja alatt senki se volt, 

boldogabb még, mint lennék én magam!” 

Végül a Gonosz, ki vesztünkre van, 

mérget vegyen, azt sugallá neki, 

mely által két társát megölheti. 

A Gonosz őt oly állapotba lelte, 

hogy e gyalázatot könnyen tehette, 

mert ennek már föltett szándéka, bármi 

lesz is, végez velük s nem fogja bánni! 

Ment hát az útján, át a városon, 

egy patikáriushoz beosont, 

kis is megkért, mérget adna neki, 

mellyel házipatkányt irthatna ki, 

s görényt az udvarából, mert ez állat 

gyakran tizedeli a csirkeólat. 

Bosszút méreggel állna rajta, ha 

volna rá jó szer, még ma éjszaka. 

Felelt a patikárius: „Van itten 

egy bizonyos szer, úgy segítsen Isten, 

hogy nincs a földön eleven teremtmény, 

kinek ha ebből egy csipet a nyelvén, 

súlyra nem több, mint egy kis búzaszem, 

szörnyet ne halna tőle hirtelen; 

meghal szeremtől, úgy ám, hamarabb, 

mint hogy bejárnál egy mérföld utat, 

oly ádáz és hatásos méreg ez!” 

E sötét gazember sietve vesz 

egy nagy doboz ilyen mérget, szalad, 

egy más helyen emberére akad, 

három nagy palackot kölcsönöz attól, 

kettőbe gyilkos mérget jó sokat szór, 

egyet magának tisztán tart vala. 

Úgy számítja, rámegy az éjszaka, 

míg biztos helyre kerül az arany. 

S végezetül nagy gyászosan 

három palackját borral tölti meg 

s társaihoz hamar visszasiet. 

Mi fenének a hosszú szentbeszéd? 

Azonképpen, ahogy kitervelék, 

meg is ölék őt, méghozzá sietve, 

s hogy ez megvolt, egyikük szóba kezde: 

„Üljünk le, igyunk, mulassuk magunk, 

mielőtt erre földet kaparunk!” 

Ily szavakat szólt, és véletlenül 

kezébe egy gyilkos palack került, 

ivott, társának is töltött italt, 

s ebbe mindkettő hamar belehalt. 

Munkájában Avicenna sem említ, 

fölhoz bár sok csodás dolgot, de mennyit, 

csodásabbnak mondható mérgezést, 

mint ahogy e két lator véget ért. 

A két gyilkosnak vége így vala, 

s a méregkeverő velük hala. 

Ó, átkozott bűn, százszor átkozott! 

Ó, gonoszság, ó, aljas gyilkosok! 

Ó, kockázás, falánkság, bujaság! 

Ki káromlod gazul Krisztust magát 

s gőgös szokásod esküt tenni százat! 

Jaj, emberfaj, hogy eshet oly gyalázat, 

hogy Teremtőd, aki téged teremtett 

s szíve vérével váltá meg az embert, 

sérted gazul és nagy hálátlanul? 

No, jó urak, irgalmazzon az Úr 

s a rút kapzsiságtól óvjon nagyon! 

Kiengeszteli szent bocsánatom, 

ha jámborságtok pár forintot ad, 

vagy ezüst melltűt, gyűrűt, kanalat! 

Hajtsatok fejet szent bullám előtt! 

Elő a gyapjút, ide vele, nők! 

Kinek neve a lajstromomba véve, 

fogadja azt a mennynek fényessége: 

föloldja hatalmam, ha fizet ő, 

és tiszta lesz, akár egy csecsemő – 

no, urak, ez szentbeszédem sora. 

S Jézus Krisztus, ki lelkünk doktora, 

így ígéri nektek bocsánatát, 

mert ez a fő: nem hazudok, nahát! 

De urak, egyről nem szólt még mesém, 

ereklyéket hordok zsákomban én, 

miket Szentatyánk kegye rám ruháza, 

hogy mutogassam őket Angliába. 

Ha bárki jámbor adakozna hát, 

hogy elnyerje az Úr bocsánatát, 

elém járuljon, s míg térdre borul, 

fogadja bocsánatom jámborul, 

vagy fogadja úgy, ahogy kedve tartja, 

s minden határban, úgy lesz foganatja, 

miért is garast s forintosokat 

újból és újból fizet majd sokat! 

Bizony mondhatom nektek, nem akármi 

az utat ily jeles személlyel járni, 

ki útközben föloldhat titeket, 

amire mindig nagy szükség lehet. 

Teszem azt, valakit levet a ló, 

és ez okból nyaka kitörik, ó! 

Lássátok, mily biztonságos dolog 

engem a társatoknak tudnotok, 

ki bármely bűnöst föloldhatok itt, 

ha lelke testétől elbúcsuzik! 

Elsőként Gazdánk járuljon ide, 

a bűn leginkább őt fröcsköli be! 

Lépj elő, nagy jó uram, adakozz tehát, 

megcsókolj minden szent relikviát, 

övedről lekerüljön az az erszény! 

„Soha – szólt ez –, Krisztus átkát viselném! 

Nem én, úgy éljek, ezt meg nem teszem, 

a segged csókoltatnád meg velem, 

esküdözvén, hogy szent-véres-ereklye, 

noha a szar volt, ami összekente. 

A keresztre, mit Szent Heléna lelt, 

ereklyék s egyéb szent holmik helyett 

add kezembe a tököd, lenyiszálom, 

majd hordozom helyetted e világon, 

disznószarba foglalom, mint ereklyét!” 

E szent ember nem pergeti a nyelvét, 

egy szava sincs, a dühtől bereked. 

„Ej – szólt Gazdánk –, nem tréfálok veled, 

se mással, aki így dühösködik!” 

A nemes Lovag szóla közbe itt, 

mert körben már jókat röhint a nép: 

„Ne tovább ezt, mert ez éppen elég! 

Búcsúárus uram, vigadj, nevess, 

te meg, Gazdánk, légy hozzám oly kegyes, 

a Búcsúárusunknak csókot adj, 

s te Búcsúárus, távol ne maradj, 

s ha ez mind megvolt, legyünk vígan újra!” 

Csók váltaték, s mentek tovább utukra. 

Orbán Ottó fordítása 

[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]