Pasolini

Pasolini

2012. december 30., vasárnap

FILM–KÉPREGÉNY – DEKAMERON 9/4: CIAPPELLETTO

Pier Paolo Pasolini 1970 őszén forgatott filmet Giovanni Boccaccio novellagyűjteménye, a Dekameron alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, a végső változatból azonban kettőt kivágott: az egyikkel (Girolamo és Salvestra) elégedetlen volt, a másiktól (Alibech) terjedelmi okok miatt kellett megválnia. Eredetileg három szereplő – Ciappelletto, Chichibio és Giotto – személye köré építette volna a filmet, és tizenöt mesét választott hozzájuk, terjedelmi és anyagi okokból azonban változtatni kellett az elképzelésein. Chichibióról és öt történetről lemondott, a többi mesét pedig Ciappelletto és Giotto alakja köré rendezte. A végleges változatban Ciappelletto a negyedik történet főszereplője lett, de már előbb is megjelenik a meséket összekötő intermezzókban. Vele indul a film: éjjel agyonver egy ismeretlent, a holttestet egy szakadékba dobja, sőt egy nagyot köp a tetem után. A „néma” kertész, Masetto történetének bevezetőjében Ciappellettót a tömegben látjuk, ahol észrevétlenül kizsebel egy izmos férfit, majd a lopott pénzzel elcsábít egy kamasz fiút. Mire elkezdődik a róla szóló mese, már tisztában vagyunk azzal, hogy egy velejéig romlott gazfickóról van szó. Pasolini egyik legjobb barátjára, az általa felfedezett Franco Cittire osztotta a szerepet, akit Róma szegénynegyedében ismert meg. Ciappelletto a történet első harmadában két vendéglátója társaságában a Fenesta ca lucive című régi nápolyi dalt énekli, amely Pasolini trilógiájának zenei kulcsmotívuma. Musciatto Franzesit Guido Alberti (1909–1996) alakította, aki közel négy évtizedes karrierje során epizódszerepeket játszott. Az álomjelenetben a csontvázak királynőjének szerepében Monique van Vooren belga színésznő és modell látható. A jámbor gyóntatóatyát Pasolini másik barátja, Giuseppe Zigaina képzőművész személyesítette meg. A rendező brutális meggyilkolása után Zigaina állt elő azzal a különös elmélettel, hogy Pasolini valójában rituális öngyilkosságot követett el, melyre egyik művében közvetett utalásokat tett.


Első nap, első novella 
Ser Cepparrello hamis gyónással becsap egy szent barátot és meghal; halála után pedig szentnek tisztelik, holott életében igen gonosz ember volt, és Szent Ciappellettónak nevezik 

Bájosabbnál bájosabb hölgyeim, illendő, hogy minden dolog, mit ember cselekszik, annak felséges és szent nevével vegye kezdetét, ki mindeneket alkotott. Minekelőtte tehát elsőül megkezdeném az elbeszélések sorát, szándokom Istennek egyik csodálatos rendelésével kezdenem, hogy annak hallatára megerősödjék az ő rendíthetetlen állandóságába vetett reménységünk, és mindörökre áldjuk az ő nevét. Nyilvánvaló, hogy minden e világi dolog veszendő és mulandó, s kifelé és befelé egyaránt csupa bosszúság, aggság és vergődés és tengernyi veszedelem martaléka, melyeket mi sem elviselni, sem elhárítani semmiféle módon nem bírunk, hahogy Istennek különös kegyelme nem ad nekünk hozzá erőt és okosságot, mivelhogy bennök élünk, s magunk is részeik vagyunk. 


Mindazonáltal nem szabad azt hinnünk, hogy ím ez kegyelem talán a mi érdemeinkért száll reánk, hanem bizony csupán az ő kegyességéből árad, éspedig azoknak könyörgései révén, kik magok is halandók voltak, mint jómagunk, de míg e földön éltek, nagy jámborul Istennek utait járták, s mostan vele örök életet és boldogságot nyertek; ezeknek elébe terjesztjük kéréseinket ama dolgokban, melyeket üdvösségesnek tartunk magunkra, mivelhogy ők tövéről hegyére ismerik gyengeségünket (talán mivel nem merjük magunk színről színre ily hatalmas bíró elébe terjeszteni könyörgéseinket). És még világosabban megtetszik, mely bőséges kegyességgel vagyon ő irányunkban, ha néhanapján megesik, hogy ítéletünkben megtévedünk, mivelhogy halandó szem pillantása semmiképpen nem tud behatolni az isteni értelem titkosságába, s olyasvalakit állítunk ő szent felsége elébe szószólóul, ki örökös száműzetéssel ki vagyon vetve az ő színe elől, mert ő, ki előtt nincs rejtett dolog, mégis inkább a könyörgőnek tiszta szívét nézi, mint tudatlanságát vagy annak kivetettségét, kit a földi ember pártfogójául kért, s éppen úgy meghallgatja a hozzája könyörgőket, mintha üdvözült volna az ő színe előtt az, kit közbenjáróul választottak. Ez pedig nyilván kitűnik abból a novellából, melyet elmondani szándékozom: „nyilván”, mondom, mivelhogy nem Istennek, hanem az embereknek ítéletét veszem számba. 


Musciatto Franzesiről, ki dúsgazdag kereskedőből lett lovaggá, mesélik, hogy mikor egyszer Toscanába kellett jönnie Földnélküli Károly úrral, Franciaország királyának öccsével, kit Bonifác pápa hívatott – s ő hajlott is szavára s jött –, eszébe vette, hogy üzletei, mint a kereskedők üzletei többnyire, igen összevissza gabalyodtak, s nem lehet őket könnyűszerrel és gyorsan kibonyolítani; arra gondolt hát, hogy több ember között megosztja őket, és mindent rendben el is intézett, csak abban habozott még, kire bízhatná nyugodtan követeléseinek behajtását néhány burgundi embertől. Habozásának pedig az volt az oka, hogy a burgundokat veszekedő, tisztességtelen és törvénytipró embereknek ismerte; és nem jutott senki oly agyafúrt ember az eszébe, kiben legalább némiképp megbízhatott volna, hogy megállja a sarat amazoknak ravaszsága ellenében. 


És minekutána efféle vizsgálódásban sokáig törte a fejét, eszébe jutott bizonyos Piatóból való Ser Cepparrello, ki sűrűn bejáratos volt az ő párizsi házába, pöttön egy emberke, fölöttébb kényeskedő-páváskodó; mivel pedig a franciák nem tudták, mit jelent Cepparrello, hát Cappellónak vették, ami az ő nyelvükön kalapot jelent; mivel pedig a mi emberünk mint mondottuk, kicsiny termetű volt, nem Cappellónak, hanem Ciappellettónak nevezték; mindenfelé Ciappelletto néven volt ismeretes, holott Ser Cepparrello néven csak kevesen ismerték. Hát ennek a Ciappellettónak ilyeténképpen folyt élete: jegyző létére szörnyű módon szégyellte volna, ha valamelyik okiratát (bár nem sok ilyet írt) valódinak ítélik, nem pedig hamisnak, ilyesmit aztán annyit szerkesztett volna, amennyit csak kérhettek tőle, mégpedig ingyért szívesebben, mint bárki más busás fizetség fejében. 


Kérésre és kéretlenül a legnagyobb élvezettel tett hamis tanúságot; mivel pedig akkortájt Franciaországban fölöttébb sokat adtak az esküre, ő ravasz fondorlattal minden pört megnyert, mert valahányszor felszólították, hogy vallomásának igazságát esküvel pecsételje meg, neki bizony meg se kottyant egy-egy hamis eskü. Különös örömet szerzett neki s mindenáron abban mesterkedett, hogy barátok és rokonok és mindennémű más emberek között bajt, ellenségeskedést és perpatvart támasszon, és minél nagyobb baj kerekedett ezekből, annál nagyobb volt az öröme. Ha gyilkosságra, avagy más gazságra felszólították, sohasem tagadta meg, hanem szíves örömest felcsapott; és több ízben is készséges hajlandósággal ráállott, hogy embereket maga kezével megsebesítsen, vagy meggyilkoljon. Éktelenül káromolta Istent és a szenteket, mégpedig a leghitványabb semmiségért is, mivelhogy hirtelen haragban senki sem volt hozzá fogható. Templomba soha be nem tette lábát, és az egyház szentségeit, mint holmi hitványságokat, egytől egyig gyalázatos szavakkal szidalmazta; viszont szívesen és sűrűn látogatta a kocsmákat és a többi becstelen helyeket. A nőket csak úgy kívánta, mint a kutya a korbácsot; férfiakkal azonban többet fajtalankodott, mint akármely más elvetemült gazember. 


Lopni és rabolni oly nyugodt lelkiismerettel tudott, mint egy szent ember alamizsnát osztogatni; oly falánkul evett és oly mohón ivott, hogy nemegyszer undorító módon visszaökrendezte; hírhedt játékos volt, de rendszerint hamis kockákat használt. De minek szaporítsam a szót? Nála gonoszabb ember még nem született e föld hátán. Gonoszságát hosszú ideig támogatta Musciatto hatalma és rangja; és e réven több ízben is kíméletet élvezett mind a magánemberek részéről, kikkel igen gyakran erőszakoskodott, mind a hatóság részéről, melynek szakadatlanul borsot tört az orra alá. Mikor tehát eme Ser Cepparrello eszébe jutott Messer Musciattónak, aki tövéről hegyére ismerte az élete folyását, Messer Musciatto azt gondolta magában, hogy éppen erre az emberre van szüksége a burgundiak ravaszsága ellenében; magához hivatta tehát, és így szólott hozzá:
– Ser Ciappelletto, én minden itteni üzletemtől vissza akarok vonulni, amint tudod, s mivel egyebek közt ezekkel a csalafinta burgundokkal is dolgom van, nem tudom, kire bízhatnám nyugodtabban követeléseim behajtását, mint éppen rád; ha tehát vállalod ím e feladatot, mivelhogy mostanság úgy sincs semmi dolgod, én hajlandó vagyok kieszközölni számodra a bíróság jóindulatát és illendő részt juttatni neked abból, amit behajtasz.


Ser Ciappelletto, kinek éppen nem volt semmi foglalkozása, és földi javaknak igen-igen szűkében volt, nem sokat töprenkedett, hanem úgyszólván kényszerűségből szívesen elfogadta az ajánlatot, különösen mikor hallotta, hogy az, ki hosszú időn által támasza és védelmezője volt, eltávozik onnét. Azért hát megegyeztek, Ser Ciappelletto pedig, minekutána megkapta a meghatalmazást, és a király ajánló levelét, mindjárt Musciatto elutazása után Burgundiába ment, ahol úgyszólván senki sem ismerte; ottan pedig szokása ellenére azzal kezdte, hogy kíméletesen és szelíden akarta behajtani a követeléseket és elvégezni küldetését, mintha csak későbbre tartogatta volna dühét. Eme munkája közben, minekutána szállást vett két firenzei testvér házában, kik ottan uzsorával foglalatoskodtak, s vele Musciatto kedvéért nagy tisztelettel bántak, történt, hogy betegségbe esett; erre a két testvér azon nyomban orvosokat és ápolókat hívatott, hogy gondozzák, és mindent megtegyenek egészségének helyreállítására. De minden segítség hiábavaló volt, mert az atyafinak, ki már öreg volt, és mindig kicsapongó életet élt, mint az orvosok mondották, napról napra rosszabbra fordult az állapota, mintha csak befészkelte volna magát testébe a halálnak nyavalyája; ezen pedig a két testvér igen-igen búslakodott. És egy napon tőszomszédságában annak a kamarának, melyben Ser Ciappelletto betegen feküdt, ekképpen váltottak szót egymással: 


– Mit cselekedjünk evvel? – mondta az egyik a másiknak. – Nekünk ugyan igen kellemetlen ez az eset, mivelhogy ha így betegen kitesszük a szűrét, nagy szégyen háramlik ránk, s egyúttal nyilvánvaló jele lészen ostobaságunknak; mit szólnak majd az emberek, ha meglátják, hogy ilyen hirtelen, halálos betegen kitesszük házunkból anélkül, hogy bármi olyant is cselekedett volna, amit kifogásolhatnánk, holott annak előtte befogadtuk, aztán pedig buzgón ápoltattuk és gyógyíttattuk? Viszont az is igaz, hogy elvetemedett ember, olyannyira, hogy bizonyára nem lesz hajlandó az egyháznak egyik szentségét sem fölvenni; ha pedig gyónás nélkül hal meg, egyik templom sem fogadja be holttestét, s mi több, bekaparják a gödörbe, mint valami kutyát. De még ha meg is gyónik, oly nagyok és oly rettenetesek bűnei, hogy ugyancsak ez történik vele, mivelhogy nem akad oly barát avagy pap, ki feloldozhatná, vagy hajlandó volna feloldozni; éppen ezért, ha nem oldozzák fel, ugyancsak gödörbe fog vettetni. És ha így esik a dolog, akkor ennek a városnak a népe, amely úgyis naphosszat becsmérel bennünket mesterségünk miatt, melyet fölöttébb gyalázatosnak tart, sőt igen vásik a foga arra, hogy kiraboljon bennünket, bizonyára fellázad majd ennek láttán, és ekként fog ordítozni: „Ne tűrjük tovább magunk között ezeket a lombard kutyákat, kiket még a templom sem fogad be!” És megrohanják majd a házainkat, s nemcsak hogy kirabolnak bennünket, hanem talán még fel is koncolnak; ha tehát ez itt elpatkol, mink mindenképpen bajba keveredünk. 


Mivelhogy Ser Ciappellettónak – aki, mint mondottuk, ott feküdt a közelben, hol ezek ilyképpen beszélgettek – igen éles volt a hallása, mint általában köztudomás szerint a betegeknek, minden szavukat meghallotta. Behívatta hát őket, és így szólt hozzájok:
– Nem akarom, hogy bármi dologban is gondot okozzak nektek, s ne is féljetek, hogy miattam bármi bajotok esik: hallottam, amit rólam beszéltetek, és szentül hiszem, hogy mindaz bekövetkezik, amit emlegettetek, ha a dolog úgy történik, amint ti gondoljátok; csakhogy másképpen fog történni. Én életemben annyi borsot törtem az Úristen orra alá, hogy ha most halálos órámban még egyszer megteszem, az igazán se nem szoroz, se nem oszt. Hívassatok hát hozzám valami szent és derék barátot, a legderekabbat, akit csak tudtok, ha ugyan akad ilyen, és csak bízzátok rám, s bizony mondom: úgy elintézem a ti dolgotokat is, meg a magamét is, hogy minden jóra fordul, s ti bizonyára meg lesztek velem elégedve. 


A két testvér, ámbátor nem nagyon bizakodott ebben, mégis elment az egyik barátkolostorba; ottan kértek egy szent és bölcs embert, hogy jöjjön el meghallgatni egy lombardiainak a gyónását, ki az ő házukban betegen fekszik. Adtak is melléjük egy szent és tiszta életű agg barátot, ki jeles mestere volt a szentírás tudományának s fölöttébb tiszteletreméltó férfiú, kit a város polgárai kiváltképpen alázatos nagy hódolattal öveztek; ezt vitték a beteghez. Mikor belépett abba a kamarába, melyben Ser Ciappelletto feküdt, leült melléje s mindenekelőtt jóságosan vigasztalni kezdte, aztán pedig megkérdezte: mennyi ideje már, hogy utoljára gyónt? 


Erre Ser Ciappelletto, ki soha világéletében nem gyónt, ekképpen felelt: 
– Atyám, én minden héten legalább egyszer szoktam gyónni, de bizony sűrűn előfordul, hogy többször is gyónok; bevallom azonban, hogy mióta beteg vagyok, ennek pedig már nyolc napja múlt, nem gyóntam, mivelhogy annyira elgyötört a betegség.
Felelte erre a barát: 
– Fiam, helyesen cselekedtél. Ezentúl se tégy másképpen; látom, nem kerül majd nagy fáradságomba meghallgatni vagy kikérdezni téged, mivelhogy oly sűrűn szoktál gyónni.


Mondá erre Ser Ciappelletto: 
– Ne mondd ezt, tisztelendő atyám; én nem gyóntam annyiszor és oly gyakran, hogy ne kívántam volna mindig általános gyónást tenni minden bűneimről, melyekre csak születésem óta utolsó gyónásomig emlékezem; éppen ezért kérlek, jó atyám, hogy aprólékosan, tövéről hegyére kérdezz ki, mintha soha életemben nem gyóntam volna; betegségemmel pedig ne törődj, mivelhogy inkább gyötröm ezt a testet, mintsem hogy nyugtot hagyjak neki, s ezzel olyasmit cselekedjem, amivel lelkemet elveszejtem, melyet az én Üdvözítőm ő drága vére árán megváltott. 


Igen tetszettek eme szavak a szent embernek, és olybá vette őket, mint a lelki tisztaság bizonyságait: s minekutána igen megdicsérte Ser Ciappellettónak eme viselkedését, először azt kérdezte tőle, ha vajon elkövette-e valaha a paráználkodás bűnét valamely nőszeméllyel? Ser Ciappelletto nagyot sóhajtott erre, és ekképpen felelt: 
– Atyám, ebben a dologban szégyellem megmondani neked az igazat, mivel attól tartok, hogy hívságos dicsekvés bűnébe esem. 


Mondá erre a szent barát: 
– Mondd csak bátran, mivelhogy aki igazat mond, akár a gyónásban, akár máskor, sohasem vétkezik. 
Ekkor Ser Ciappelletto így szólott: 
– Mivelhogy efelől megnyugtattál, megmondom: oly makulátlan vagyok én, mint ahogy anyámnak testétől világra jöttem. 
– Ó – szólt erre a barát –, Istennek áldása legyen rajtad! Mily istenfélőn cselekedtél! És eme cselekedeteddel sokkal nagyobb érdemeket szereztél, mivel ha akartad volna, jóval könnyebben cselekedhetted volna az ellenkezőjét mint mi vagy akárki más, kit bárminemű regulák kötöznek.


Ennek utána azt kérdezte tőle, vajon vétkezett-e valaha Isten ellen a torkosság bűnében? Erre Ser Ciappelletto nagyot sóhajtott, és azt felelte, hogy igenis, mégpedig sokszor; mivel ezzel úgy vagyon a dolog, hogy a negyven napos nagyböjtön kívül, melyet minden évben megtartanak a jámbor hívek, ő még minden héten legalább három napot szokott böjtölni kenyéren és vízen, ám ilyenkor oly élvezettel és mohósággal itta a vizet, különösen ha nagyos eltörődött az ájtatosságban vagy a búcsújárásban, min a részegesek szokták inni a bort. És nemegyszer igen meg kívánt holmiféle zöld salátákat, minőket az asszonyok szoktak készíteni, ha falura mennek; néhanapján pedig nagyobb gyönyörűsége tellett az evésben, mintsem illendő volna olyan emberhez, ki ájtatosságból böjtöl, ahogyan ő böjtölt. 


Mondá erre a barát: 
– Fiam, eme bűnök az emberi természetben gyökeredznek, és valóban semmiségek; ezért nem szeretném, ha kelleténél jobban lelkedre vennéd őket. Minden emberrel megesik, akármily szentéletű, hogy hosszú böjtölés után jólesik neki az étel, fáradozás után az ital. 
– Ó, atyám – mondotta Ser Ciappelletto –, ne mond ezt vigasztalásomra; hidd meg, jól tudom én, hogy ama dolgokat, melyeket Isten szolgálatjára végez az ember minden porcikájáig tiszta és makulátlan lélekkel kell végeznie; aki pedig másképpen cselekszik, bűnt követ el. 


Szólott erre a barát igen elégedetten: 
– Jólesik hallanom, hogy ily dicséretesen jár elméd, és örömöm telik benne, hogy ebben tiszta és nyugodt a lelkiismereted. De mondd csak, nem estél-e a fösvénység bűnébe azzal, hogy a kelleténél többet kívántál magadnak, vagy megtartottad azt, amit nem lett volna szabad megtartanod? 


Felelte Ser Ciappelletto: 
– Atyám, nem szeretném, ha ilyesmit gondolnál felőlem, azért mert ím ez uzsorások házában vagyok: semmi közöm velök; sőt inkább azért jöttem ide, hogy intsem és pirongassam és eltérítsem őket az undok nyerészkedéstől, és hiszem, hogy ez sikerült volna nekem, ha Isten nem látogat meg ekképpen. De tudd meg, hogy atyámtól nagy vagyont örököltem, mikor meghalt, s e vagyonnak nagyobb részét Istennek áldoztam. Annak utána pedig, hogy megélhessek és segíthessem Krisztus szegényeit, apró üzleteket kötöttem, s ezekben bizony nyereségre törekedtem; azt pedig, mit nyertem, mindig megfeleztem Isten szegényeivel: felét a magam szükségére fordítottam, másik felét pedig nekik adtam; s ebben oly igen megsegített engem az én Teremtőm, hogy módomban volt egyre többet javítani helyzetemen. 


– Helyesen cselekedtél – mondotta erre a barát –, de vajon nem voltál-e gyakran haragos? 
– Ó, szívesen megvallom – felelte Ser Ciappelletto –, hogy bizony ezt a bűnt nagyon sokszor elkövettem. De ki is tudná türtőztetni magát, mikor látja, hogy az emberek naphosszat csupa gyalázatos dolgot művelnek, fittyet hánynak Isten parancsolatainak, nem félnek az ő ítéletétől? Napjában többször is megesett, hogy jobban szerettem volna halott lenni, mint eleven, mikor láttam, hogy az ifjak hívságos dolgokat hajszolnak, s mikor hallottam átkozódásaikat és hamis esküvéseiket, mikor láttam, hogy a kocsmákat járják, elkerülik a templomokat, s inkább a világnak, mint Istennek útjait követik. 


Szólott akkor a barát: 
– Fiam, ez dicséretes harag, s ezért nem tudnék penitenciát róni reád. De vajon nem esett-e meg véletlenül, hogy e harag emberölésre vitt, vagy mások becsmérlésére vagy egyéb igazságtalanságra? 
Felelte neki Ser Ciappelletto: 
– Ó, jaj, uram, ó te, kit Isten szíve szerint való embernek gondollak, hogyan is ejthetsz ki ilyen szavakat? Ó, ha csak a legparányibb gondolat is felvillant volna bennem valaha, hogy elkövessek bármit is azokból, miket emlegetsz, mit gondolsz: hinném-e, hogy Isten engem mind mostanáig megtartott volna? Mindezek olyan dolgok, miket az orgyilkosok és a gonosztevők cselekszenek s ha én valaha efféle embert láttam, mindig így szólottam: „Adja Isten, hogy kegyes életre térj.” 


Mondá akkor a barát: 
– Áldjon meg az Isten, fiacskám! Mondd meg most, nem tettél-e hamis tanúságot valaki ellen, nem rágalmaztál-e mást, nem vetted-e el a másét, a tulajdonos akaratja ellenére? 
– De igen, uram, igenis – felelte Ser Ciappelletto –, bizony hogy rosszat beszéltem másról. Volt ugyanis egy szomszédom, ki a világ legnagyobb csúfságára egyebet se tett, mint ütötte-verte feleségét, úgyhogy én egyszer minden rosszat elmondtam erről az emberről az asszony rokonainak: annyira megesett a szívem szegénykén, kit az az ember, valahányszor kissé jobban felöntött a garatra, istentelenül elpáholt. 


Mondá ekkor a barát: 
– Hát jó. Te azt mondtad, hogy kereskedő voltál; vajon megcsaltál-e valaha valakit, a kereskedők szokása szerint? 
– Becsületemre, uram, igenis – felelte Ser Ciappelletto –, de én nem tudom, ki volt. Csak annyit tudok, hogy egyszer pénzt hozott nekem, amivel a tőlem vásárolt posztóért tartozott, én pedig számolatlanul beletettem a pénzt a ládámba, és csak jó egy hónap múltán vettem észre, hogy négy garassal több, mint amennyinek lennie kellene. Mivelhogy azonban azt az embert többé sohasem láttam, a pénzt, amit egy esztendeig becsülettel őriztem, hogy visszaadjam neki, mostan a szegényeknek adtam.
Mondá a barát: 
– Ez csekélység volt, és helyesen cselekedted azt, amit cselekedtél.


És ezenfelül sok minden egyéb dolgot kérdezett tőle a szent barát, melyekre ő is mind hasonlatosképpen felelt. Mikor pedig már-már a feloldozáshoz fogott, megszólalt Ser Ciappelletto: 
– Uram, van még egy vétkem, amelyet nem vallottam meg.
A barát megkérdezte, melyik az, ő pedig így felelt: 
– Eszembe jut, hogy valamely szombatnapon a délutáni ima után kisöpörtettem szolgámmal a házat, vagyis nem szenteltem meg illendő módon a szent vasárnapot, ahogy kellett volna. 
– Ó, fiacskám – mondta rá a barát –, ez bizony kicsinység. 
– Dehogy – felelte Ser Ciappelletto –, ne nevezd kicsinységnek ezt, mert a vasárnapot különösképpen meg kell szentelni, mivelhogy éppen ez napon támadott életre halottaiból a mi Urunk.


Akkor mondá a barát: 
– Cselekedtél-e még egyéb valamit? 
– Igen, uram – felelte Ser Ciappelletto –, egy ízben szórakozottságomban köptem Istennek templomában. 
Elmosolyodott erre a barát, és mondá: 
– Fiacskám, efféle dolgokkal ugyan nem kell törődnöd: mi, holott szerzetesek vagyunk, minden áldott nap köpködünk ottan. 
Mondá erre Ser Ciappelletto: 
– Bizony, hogy nagy illetlenséget cselekedtek, mivel semmit sem kell oly tisztán tartani, mint a szent templomot, melyben áldozatot mutatunk be Istennek. 


Egy szó mint száz, sok efféle dolgot mondott még neki, végezetül pedig sóhajtozni kezdett, majd keservesen zokogni, olyan ember módjára, ki akkor facsar könnyet a szeméből, amikor akar. Mondá tehát a szent barát: 
– Fiacskám, mi bajod? 
Felelte Ser Ciappelletto: 
– Ó, jaj, atyám, van még egy bűnöm, melyet még sohasem gyóntam meg, mivelhogy oly igen szégyellem elmondani, valahányszor pedig eszembe jut, sírva fakadok, mint látod, és bizonyosra veszem, hogy Isten sohasem könyörül meg rajtam eme bűnöm miatt. 


Mondá ekkor a szent barát: 
– Ugyan, fiacskám, mit beszélsz? Ha mindama bűnök, melyeket valaha is elkövettek az emberek, vagy el fognak követni minden emberek, míg a világ világ: ha mindezek megvolnának egyetlenegy emberben, és az oly igaz töredelemmel szánná-bánná bűneit, mint ahogy itt előttem te megbánod őket, bizony oly nagy Istennek jósága és irgalmassága, hogy ha meggyónná őket, valamennyit kegyesen megbocsátaná neki; azért hát mondd el bízvást ama bűnödet. 
Mondá akkor Ser Ciappelletto, még mindig keserves könnyek között: 
– Ó, jaj, atyám, az én bűnöm igen-igen nagy bűn, és hahogy könyörgéseid nem segítenek hozzá, alig is merem hinni, hogy Istentől valaha bocsánatot nyerek érette. 


Mondá neki a barát: 
– Csak mondd el bízvást, mivel megígérem neked, hogy könyörögni fogok Istennél éretted. 
Ser Ciappelletto csak zokogott, és nem mondotta meg, a barát pedig egyre csak biztatta, hogy beszéljen. Azonban minekutána Ser Ciappelletto zokogásával jó ideig bizonytalanságban hagyta a barátot, nehéz sóhaj szakadt fel belőle, és így szólt: 
– Atyám, mivel megígérted, hogy könyörögsz érettem Istennél, megvallom neked bűnömet: tudd meg tehát, hogy kisgyermek koromban egyszer káromló szavakkal illettem anyámat. 


És így szólván újból keserves zokogásra fakadt. Szólott akkor a barát: 
– Ó, fiacskám, hát ezt tartod oly igen nagy bűnnek? Ó, hiszen az emberek minden áldott nap káromolják az Istent, s ő mégis kegyesen megbocsát annak, aki megbánja, hogy káromolta őt: és te nem hiszed, hogy ezt megbocsátaná neked? Ne sírj, embereld meg magad, mivelhogy bizonyára akkor is elnyernéd bocsánatát, ha egyike lettél volna amaz embereknek, kik őt keresztre feszítették, hahogy olyan töredelem volna benned, aminőt itt előttem tanúsítasz. 


Mondá ekkor Ser Ciappelletto:
– Ó, jaj, atyám, mit beszélsz? Bizony gonoszat cselekedtem, és igen-igen nagy bűnt követtem el, hogy szidalmaztam az én édesanyámat, ki kilenc hónapon által nappal és éjjel maga testében hordott engemet, majd százszornál is többször vitt engem nyakában; és bizony, ha nem könyörögsz Istennél érettem, eme bűnöm nem nyer bocsánatot. 


Midőn a barát látta, hogy Ciappellettónak nincs több mondanivalója, feloldozta őt, és áldását adta reá, és fölöttébb szent embernek tartotta, mivelhogy szóról szóra igaznak vette azt, amit Ser Ciappelletto mondott. De vajon ki ne hitt volna neki, ha így hallja beszélni ezt az embert halálos ágyán? Végezetül mindezek után mondá neki: 
– Ser Ciappelletto, Istennek segedelmével hamarosan meggyógyulsz; ám ha netalán úgy esnék, hogy Isten a te áldott és megtisztult lelkedet magához szólítaná, belenyugodnál-e, hogy testedet a mi kolostorunkban temessük el? 


Felelte erre Ser Ciappelletto: 
– Igenis, atyám; s mi több, nem is kívánnék máshol nyugodni, mivel megígérted nekem, hogy imádkozol érettem Istennél; egyébiránt is mindig különös tisztelettel voltam a ti rendetek iránt. Annak okáért kérlek, hogy ha visszatérsz kolostorodba, gondoskodjál róla, hogy elhozzák ide hozzám Krisztusnak valóságos testét, melyet ti reggelente az oltáron megszenteltek; mivel (ámbátor nem vagyok méltó rá) engedelmeddel az a szándékom, hogy magamhoz vegyem, annak utána pedig megkapjam a szent utolsó kenetet, hogy legalább keresztényi módon haljak meg, ha már bűnös ember módjára éltem.


A szent ember azt felelte, hogy ennek nagyon örül, és hogy igen jámborul szólott, és gondoskodni fog, hogy rögtön elhozzák az Úr testét hozzá; és így is történt. A testvérek, kik nagyon féltek, hogy Ser Ciappelletto becsapja őket, elbújtak egy deszkafal mögött, mely azt a kamarát, hol Ser Ciappelletto feküdt, elválasztotta egy másiktól; ottan mindent tisztán hallottak, és megértették, amit Ser Ciappelletto a barátnak mondott; és mikor hallották, micsoda bűnöket gyón meg a barátnak, egyiknek-másiknak hallatára olyan nevethetnékjök támadt, hogy majd megpukkadtak, és így szólottak egymás között: 
– Ugyan miféle ember ez, kit sem az öregkor, sem a betegség, sem a halálnak félelme, holott már a halál révén vagyon, nem tud eltéríteni gonoszságától, és nem tudja rávinni, hogy ne oly módon haljon meg, miként élt, sem Istennek félelme, pedig immár felkészült rá, hogy hamarosan meg kell jelennie ítélőszéke előtt?


De mikor hallották, hogy a templomban nyer eltemettetést, semmi egyébbel nem törődtek. Ciappelletto kevéssel utóbb megáldozott, és mivel állapota fölöttébb rosszra fordult, felvette az utolsó kenetet; és ama napnak késő estéjén, melyen jámbor gyónását tette, meghalálozott. Ennek utána a két testvér az ő pénzén tisztes temetést rendelt neki; meg is üzenték a barátok kolostorába, hogy estére kelvén, jöjjenek el szokás szerint virrasztani; reggel pedig a holttest dolgában minden szükséges intézkedést megtettek. Mikor a szent barát, ki őt gyóntatta, halálának hírét vette, nyomban a kolostor perjeléhez ment, és kapitulumba csengette a barátokat; mikor pedig egybegyülekeztek, elmondta nekik, hogy Ciappelletto szent ember volt, amiről gyónása alapján meggyőződött. És abban a reményben, hogy az Úristen bizonyára sok csodát művel általa, rávette őket, hogy igen nagy tisztességgel és áhítattal befogadják holttestét. 


A perjel s mind a többi hiszékeny barátok beleegyeztek ebbe, és estére kelvén valamennyien elmentek oda, hol Ciappelletto uram holtteste feküdt, fölötte nagy és ünnepélyes vigíliát tartottak, reggel pedig karingben és palástban, könyvekkel kezökben és keresztekkel előttök, énekszóval elvonultak a holttestért, és nagy tisztességgel és ünnepséggel elvitték templomukba, és nyomukban ment szinte a városnak egész népe, férfiak és asszonyok: és minekutána a templomban letették, a szent barát, ki őt meggyóntatta, a szószékre lépett, és csodálatos dolgokat prédikált, szólani kezdvén róla, élete módjáról, böjtöléséről és szüzességéről, jámborságáról és ártatlanságáról és szentségéről, és egyebek során elmondotta azt is, mit vallott be neki Ciappelletto sűrű könnyhullajtás közben legnagyobb bűne gyanánt, és ő alig tudta meggyőzni, hogy Isten bizonyára megbocsátja neki azt; annak utána pedig feddeni kezdte a népet, mely őt hallgatta, ekképpen szólván: – Ti pedig Istennek átkozottjai, minden szalmaszálért, mi lábatok elé kerül, káromoljátok Istent, és az ő anyját és a paradicsom minden szentjeit! 


És ezeken felül sok egyéb dolgot elmondott Ser Ciappelletto becsületességéről és tisztaságáról; egy szó mint száz, beszédével meggyőzte és ájtatosságra hangolta mindazokat, kik ott jelen voltak, mivelhogy a környék lakossága minden szavát elhitte; olyannyira, hogy a szertartásnak végeztével az egész nép nyüzsögve odatódult a holttesthez; csókolták lábait és kezeit, és minden ruháját leszaggatták róla, és boldog volt, ki csak kis darabkát is megszerezhetett azokból; és egész napon által ott kellett hagyni ekként, hogy mindenek láthassák és eléje járulhassanak. Annak utána pedig a következő éjszakán márványkoporsóban nagy tisztességgel eltemették az egyik kápolnában, és mindjárt utána, a következő napon kezdett a nép hozzája zarándokolni, gyertyákat gyújtani és tisztelni őt, idők múltával pedig fogadalmakat tettek, és fogadalmukhoz híven viaszkalakokat aggattak fel. 


És szentségének s tiszteletének híre olyannyira megnövekedett, hogy már szinte senki sem volt, ki valamely szorongattatásában más szenthez fordult volna, mint hozzá; és szent Ciappellettónak nevezték és nevezik ma is. Erősködnek, hogy Isten számos csodát művelt érette, és művel minden áldott nap, hahogy valaki áhítatosan az ő pártfogásába ajánlja magát. 


Hát így élt és halt meg a Pratóból való Ser Ciappelletto, s miként hallottátok, szent lett belőle. Én nem akarom kétségbe vonni, hogy szentté válhatott Istennek színe előtt, mivelhogy, ámbár élete bűnös és gonosz volt, utolsó óráján oly igaz töredelmet tanúsított, hogy Isten megkönyörülhetett rajta, és befogadhatta őt országába; mivelhogy azonban ezt titok fedi, én pedig aszerint okoskodom, hogy mi lehet valószínű, amondó vagyok, hogy ő nem annyira a paradicsomban vagyon, mint inkább az ördög kezében, a pokloknak mélységes fenekén. Ha pedig így vagyon a dolog, meg kell ismernünk, mely véghetetlen az Istennek kegyessége irányunkban, mert nem a mi hibánkat, hanem hitünknek tisztaságát nézi, és éppen úgy meghallgat bennünket akkor is, ha valamely ellenségét választjuk szószólónkul, akit barátjának tartunk, miként ha valamely igaz szenthez fordultunk volna, hogy legyen szószólónk az ő kegyelméért. Annak okáért, hogy az ő kegyelméből a jelenvaló szorongattatásban és eme fölöttébb vidám társaságban egészségben és épségben megmaradhassunk, dicsérjük nagy tisztelettel az ő nevét, mellyel kezdettük, s minden szükségünkben neki ajánljuk magunkat abban a biztos hitben, hogy meghallgat bennünket. 
És ezzel elhallgatott. 

(Révay József fordítása)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése