Giuseppe Patruno olasz amatőr színész húszéves korában kezdett filmezni. Eleinte tévés produkciókban kapott kisebb szerepeket. Filmjei közül Pier Paolo Pasolini utolsó alkotása, a hatalmas botrányokat keltett és bizonyos országokban máig tiltott Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) a legjelentősebb, amelyben a négy perverz uraságot kiszolgáló testőrök egyikét személyesítette meg.
KARRIERTÖRTÉNET
Tévés produkciók
Giuseppe Patruno 1945. július 26-án született Olaszországban, a Toscana tartományban található Pistoiában. Életéről nagyon kevés információ található a világhálón, ám a legendákkal ellentétben ez nemcsak a Salò, hanem más Pasolini-filmek amatőr szereplőire is igaz. Pasolini a természetességet, a hitelességet kereste az amatőrök között, és egyáltalán nem „sztárolta” egyiküket sem. Emiatt már a hatvanas években azzal vádolták, hogy lényegében kihasználja az amatőr szereplőket, és a forgatás után egyszerűen félredobja őket. A rendező egyik jó barátja, Franco Citti, aki a Mamma Róma (1962) után öt évig nem szerepelt Pasolini-filmben, viszont azt nyilatkozta, hogy a rendező soha nem feledkezett meg róluk, mindig lehetett rá számítani, de barátságból nem osztott szerepet, csak akkor, ha úgy érezte, hogy valóban arra a bizonyos típusra és arcra van szüksége. Nem tudni, Giuseppe Patruno hogyan került kapcsolatba a filmvilággal: ismerős ajánlotta-e őt, vagy valamilyen színészkereső hirdetésre jelentkezett. 1965-ben két tévésorozatban is parányi szerepeket kapott. A hét epizódból álló Questa sera parla Mark Twain a neves író, Mark Twain életének egy részét dolgozta fel, és a történetet a szerző írásaiból vett epizódok színesítik. Twaint a nagy olasz színész, Paolo Stoppa, a feleségét Rina Morelli alakította. Giuseppe a negyedik epizódban egy Gerard nevű szereplőt játszott.
Két évadot és benne nyolc epizódot élt meg a Le avventure di Laura Storm (1965) című sorozat, amely bizonyos értelemben korát megelőző produkció volt. A hősnő Laura Storm (Lauretta Masiero megszemélyesítésében), akit mai szóhasználattal oknyomozó újságírónak nevezhetnénk. Elegáns fehér ballonkabátja és tűsarkúja láttán nem is gondolná az ember, hogy a hölgy járatos a dzsudóban és a karatéban, vagyis képes megvédeni magát, ha veszélybe kerül, ami persze sokszor megtörténik a nyolc rész alatt. Hol voltak még 1965-ben Charlie angyalai, vagy hol volt a magyar Linda?! Giuseppe a legelső részben jelent meg, melyet a RAI olasz tévécsatorna 1965. augusztus 11-én sugárzott először, Defilé per un delitto címmel. Patruno a következő évben a Corruzione al Palazzo di Giustizia (1966) című tévéfilmben volt látható, amely Ugo Betti drámája alapján készült, a forgatókönyvet maga a szerző írta. (A műből 1974-ben mozifilmet is forgattak.) Feltehetően a Casertában töltött katonaideje miatt Giuseppe kénytelen volt szüneteltetni a filmezést, bár egyes források szerint még a Corruzione al Palazzo di Giustizia forgatása előtt leszerelt. Érdekelte a közgazdaságtan, ilyen irányú tanulmányokat folytatott, 1970-ben kapott diplomát. 1973-ban forgatta első mozifilmjét. A La ragazza di Via Condotti Germán Lorente bűnügyi filmje, amelynek elején egy nyomozó, Sandro Mattei holtan találja feleségét, aki pszichopata, nimfomániás és alkoholista volt. A nőt szeretkezés közben megfojtották. Mattei magánnyomozásba kezd, melyben egy amerikai női fotóriporter, Tiffany segíti, akivel később ágyba is bújnak. Érdekesség, hogy ezt a két szerepet Frederick Stafford és Claude Jade alakította, akik Alfred Hitchcock Topáz (1969) című kémfilmjében apát és lányát játszották.
Salò, avagy Szodoma 120 napja
Pier Paolo Pasolini 1974-ben kezdett hozzá a Salò, avagy Szodoma 120 napja című filmje forgatási előkészületeihez. Az opusz alapjául a szadizmus névadója, a francia De Sade márki befejezetlen regénye, a Szodoma 120 napja szolgált. A könyvet eredetileg Pasolini közeli barátja, Sergio Citti akarta megfilmesíteni, és ehhez kérte Pasolini tanácsait. A közös munka során Citti úgy érezte, az adaptáció meghaladja a képességeit, és nem igazán tudott azonosulni Pasolini elképzeléseivel sem. Mivel a produkciós cég időközben csődbe ment, a projekt egy időre elfelejtődött. A világhírű olasz producer, Alberto Grimaldi megszerezte a filmjogokat, és felajánlotta Pasolininek a rendezést, mivel előző közös munkáik, Az Élet trilógiája filmjei (Dekameron, 1971; Canterbury mesék, 1972; Az Ezeregyéjszaka virágai, 1974) kiemelkedő anyagi sikereket értek el, és szakmai fogadtatásuk is többnyire kedvező volt. Pasolini ekkoriban már úgy gondolta, hogy Az Élet trilógiája ellentétét, A Halál trilógiáját fogja megalkotni, és a nyitó tételnek szánta a Salòt. Világszemlélete megváltozásának hátterében az állt, hogy aggasztották az erősödő fasiszta tendenciák, és csalódott az olasz ifjúságban is. Utóbbi miatt különösen nagy nehézséget okozott számára a szereplőválogatás, elsősorban a fiú áldozatok megtalálása. (A lányokat javarészt modellkatalógusokból választotta.) Állítólag több száz fiút is megnézett, akik versengtek azért, hogy szerepet kapjanak a filmben, és emiatt többségük kérés nélkül is hajlandó volt meztelenre vetkőzni, elvégre a válogatás egyik fő szempontja az volt, hogy a fiatalokat ne feszélyezze a kamera előtti meztelenség. A testekkel talán nem is lett volna különösebb probléma, annál több gond akadt az arcokkal. Pasolini olyan fiatalokat szeretett volna, akik leginkább a romlatlan, hamvas ártatlanságot képviselik, a jelentkezők többségéről azonban úgy gondolta, arcuk buta, tekintetük értelem nélküli vagy egyenesen sunyi.
De Sade márki regényében nyolcan vannak a perverz uraságok kiszolgálói, a „baszók”, akiket ötven jelölt közül választanak ki, elsősorban hímvesszőjük hatalmas mérete miatt. A márki közülük csak négynek adott nevet: Herkules (Hercule), Antinous (Antinoüs), Seggtörő (Brise-Cul) és Egetverő (Bande-au-ciel). Herkules hímtagja volt a legszebb, Antinous esetében pedig az extra méretű farok világszép hátsóval párosult, ami ritkaságnak számított. Seggtörő hímvesszőjének formája olyan volt, amellyel legyőzött minden anális ellenállást, Egetverő hímtagja pedig – bár nem volt a legnagyobb a jelentkezőké közül – a legkisebb érintésre is azonnal felállt, és büszkén meredezett az ég felé. Pasolini állítólag szerette volna élőben is megtalálni az ilyen férfiassággal megáldott férfi szereplőket, de több ezer (?!) jelentkező sem felelt meg az elképzeléseinek. Végül úgy döntött, ezúttal is az arcokra helyezi a hangsúlyt, és a hímtagok problémáját műpéniszekkel fogja megoldani. Ezeket a groteszk műfalloszokat a színészeknek a ruha alatt is viselniük kellett, hogy a történetnek megfelelően azt a képzetet keltsék, hogy állandóan készen állnak az erekcióra. Technikailag persze sok gond jelentkezett, mivel a felerősített műpéniszek egy idő után leváltak a helyükről, így újra vissza kellett erősíteni őket a színészek testére. Az alapvetően vidám hangulatban lezajlott forgatás során a műfalloszok persze számos tréfálkozás tárgyai voltak annak ellenére, hogy a fiú áldozatokat játszó amatőr színészek számára például a homoszexualitás kényes motívum volt, néhányan nem is vállaltak ilyen jellegű jelenetet.
Nem tudni, Giuseppe Patruno hogyan került a négy kiválasztott színész közé, és azt sem, hogy melyik baszót játszotta, ugyanis az áldozatok többségéhez hasonlóan a testőrök is a saját igazi keresztnevüket viselik. Jómagam Antinousra tippelnék, de csupán azért, mert őt Sade harmincévesnek írta le, és Giuseppe is annyi volt a forgatás idején. (Mellesleg a fiatal színészek között ő volt a legidősebb.) Bennfentesek szerint Pasolini eredetileg a legjobb barátjának, felfedezettjének és szerelmének, Ninetto Davolinak szánta ezt a szerepet. Az elméletet mindössze az támasztja alá, hogy Patruno göndör fürtjei valóban emlékeztetnek Davoli hajára. Ellene viszont két érv is felhozható. Egyrészt nem valószínű, hogy Pasolini csak ilyen kis szerepet adott volna Davolinak (a Canterbury mesékben például Ninetto kedvéért kibővítette Perkin szerepét, amely az irodalmi műben nem volt túl jelentős), másrészt nagyjából elfogadott az a nézet, hogy Davoli helyettesét inkább a szintén göndör hajú és fiatalabb Claudio Troccoli személyében találta meg a rendező. Pasolini egyébként lemondott közeli barátai (Davoli mellett Franco Citti és Laura Betti) szerepeltetéséről, mert meg akarta kímélni őket a várható botrányoktól. Maga Ninetto azzal magyarázta mellőzését, hogy az ő fizimiskájával sem áldozatot, sem hóhért nem tudott volna játszani. Mindazonáltal nem hivatalos rendezőasszisztensként részt vett a Salò forgatásán.
A Salò hivatalos változatában a testőrök közül Patruno szorul a leginkább háttérbe, emiatt őt tartják a legnyugodtabbnak, ámbár kegyetlensége kétségtelen. Szinte biztosra vehetjük, hogy szerepe valójában jóval nagyobb volt, alighanem egyenrangú a másik három testőrt játszó színész szerepeivel. Giuseppe néhány jelenete egészen biztosan kimaradt a filmből. A bevezető szekció, A Pokol tornáca számára egész biztosan leforgatták a testőrök kiválasztásának jeleneteit, melyek egy lövészárokban zajlanak. Patruno és Rinaldo Missaglia együtt állnak a négy uraság előtt, akik feltehetően arra kérik őket, hogy vegyék elő a férfiasságukat. A fennmaradt forgatási fotók ugyanis megörökítették ezeket a pillanatokat. Ugyancsak a fennmaradt fotók alapján tudunk egy másik kihagyott jelenetről is, amely a fiúk hálószobájában játszódik, ahol az Elnök az ágytálakat ellenőrzi. Franco Merli utólagos visszaemlékezései szerint ebben a jelenetben olyasmiket mondott, amikért később A vér körében nyelvkivágással büntették. A fiú szökni próbál, a Patruno által alakított testőr azonban útját állja, a földre löki és összerugdalja. Az utolsó morbid esküvői ceremónián Giuseppe a Bírót (Uberto Paolo Quintavalle) veszi feleségül. A kastély udvarán játszódó kínzási jelenetekben – melyeket a Cinecittà műtermeiben forgattak – Giuseppe is természetesen látható, Suzy felakasztásában serénykedik a leginkább. Az egyik kihagyott vagy elveszett kínzási jelenetben ő az, aki egy borotvával levágja Giuliana Melis egyik mellbimbóját. Megjelent az alternatív befejezésként készült csoportos táncjelenetben is, melyet Pasolini azért mellőzött, mert attól tartott, hatástalanítaná az addig látottakat. A Salò bemutatását követően Patruno visszahúzódott a civil életbe, és nem vállalt több filmszerepet, nem állt újra a nyilvánosság elé. Három évvel a forgatás előtt már Bari város egyetemén közgazdaságtani adjunktusként ténykedett. 1974-ben nősült meg, házasságából három gyermek született. Reméljük, még jó egészségnek örvend, és hamarosan betölti a 81. életévét.
FILMOGRÁFIA
* 1965: Questa sera parla Mark Twain (tévésorozat, 1 epizód)
* 1965: Le avventure di Laura Storm (tévésorozat, 1 epizód)
* 1966: Corruzione al Palazzo di Giustizia (tévéfilm)
* 1973: La ragazza di Via Condotti
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma)
