FILM–KÉPREGÉNY – DEKAMERON 9/6: CATERINA

Pier Paolo Pasolini 1970 őszén forgatott filmet Giovanni Boccaccio novellagyűjteménye, a Dekameron alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, a végső változatból azonban kettőt kivágott: az egyikkel (Girolamo és Salvestra) elégedetlen volt, a másiktól (Alibech) terjedelmi okok miatt kellett megválnia. A hatodik mese, amely Caterináról és a fülemüléről szól, a Giotto személyéhez kapcsolódó történetek közül a legelső. A festőművész ujjait merőlegesen egymásra helyezve veszi szemügyre az embereket a piacon, és így figyel fel Lizio da Valbona úrra és családjára. A Giottót alakító Pasolini is hasonló módszerrel válogatta filmjéhez az amatőr szereplőket Nápoly utcáin. Caterina szerepére az akkor tizenhat esztendős Elisabetta Genovesét választotta, aki következő két filmjében (Canterbury mesék, 1972; Az Ezeregyéjszaka virágai, 1974) is játszott. Nico Naldini Pasolini-könyve szerint a rendező egy mergellinai üdítőitalárust kért fel Ricciardo szerepére, akit állítólag ezekkel a szavakkal invitált: „Hé, cimbora, gyere, bújj bele ebbe az arannyal hímzett posztóruhába, és játssz, add kölcsön tüzes testedet egy Ricciardo nevű, évszázadok óta halott ifjúnak.” A fiatalember neve néhány forrás szerint Francesco Gavazzi, ámbár az IMDb-n tanulmányozható szereposztásban nem található meg, ahogyan a Caterina anyját alakító Eleanora Carrina sem. Lizio da Valbona urat Giorgio Iovine személyesítette meg. A fülemüle-epizód úgy Boccaccio novellagyűjteményében, mint Pasolini filmjében a legsikamlósabb történetek közé tartozik, hiszen tizenévesekről szól, akik a szeretkezés élményével ismerkednek. Az a képsor, amelynek lezárásaként Caterina kezébe veszi a fülemülét (vagyis megfogja az alvó Ricciardo hímvesszőjét), Pasolini előző filmje, a Médea (1970) egyik jelenetére emlékeztet, ahogyan arról Harmat György is írt a Pasoliniről szóló tanulmányában (Filmvilág 2012/4). Az egyik filmben Médea, a másikban Caterina tekint végig alvó kedvese csupasz testén, de a görög tragédia filmváltozatában a kamera kihagyja a nemi szervet, a Dekameronban azonban megállapodik rajta. Jelen sorok írója valószínűnek tartja, hogy a Médea szemérmessége nem annyira Pasolinin, mint inkább a Jaszón szerepét játszó Giuseppe Gentilén múlt, aki – mint friss olimpikon – valószínűleg nem vállalt meztelen jelenetet. A Dekameron egyik legfeltűnőbb bakija ebben a jelenetben figyelhető meg: Caterina csupasz barna hátán ugyanis látható a bikinivonal, ami, ugyebár, a XIV. században elképzelhetetlen volt. Amikor a kamera totál plánban mutatja a szerelmespárt, amint Caterina kedvese hímtagját fogja a kezében, valószínű, hogy a kiskorú Elisabetta Genovese helyett dublőrt látunk, a lány profilja ugyanis észrevehetően más, mint a fiatal színésznőé.

Ötödik nap, negyedik novella 

Lizio da Valbona úr ott lepi leányánál Ricciardo Manardit; akkor ez feleségül veszi a leányt, annak atyjával pedig megbékél 

Mikor Elisa befejezte s végighallgatta társnőinek dicséreteit, melyekkel novelláját elhalmozták, parancsolta a Királynő Filostratónak, hogy mondja el a maga novelláját; ki is mosolyogván ekképpen fogott szóba: 

– Közületek annyian és annyiszor illettek engem szemrehányásokkal, hogy komor tárgyat szabtam elbeszéléseinknek, és ezzel megríkattalak benneteket, hogy most kötelességemnek tartom olyasmit elmondani, amivel kissé megnevettetlek, hogy némiképpen felüdítselek ama szomorúság után; annak okáért rövidke novellámban el akarom mesélni nektek egy szerelem történetét, mely szerencsés véget ért, s néhány sóhajon és rövidke rettegésen és szégyenkezésen kívül semmi egyéb szomorúság nem keveredett belé.

Tehát nem nagy ideje még, élt Romagnában valamely derék és jó erkölcsű lovag, bizonyos Lizio da Valbona, kinek madonna Giacomina nevezetű feleségétől élete alkonyán leánya született, ki idővel az egész környék legszebb és legkedvesebb leányává serdült; és apja és anyja, mivel egyetlen gyermekök maradt, végtelenül szerette és dédelgette, és szöges gonddal őrizte, és abban reménykedett, hogy valamely előkelő család sarjához adja majd feleségül. Nos, sűrűn járogatott Lizio házába, és sokat időzött nála egy szép szál csinos ifjú, a Manardi da Brettinoro családból való Ricciardo, s ettől csakúgy nem féltette Lizio s a felesége a leányt, mintha tulajdon fiok lett volna. Ez pedig egyszer s másszor látván a gyönyörű és bájos és dicséretes erkölcsű és viselkedésű eladó leányt, határtalanul megszerette, és nagy igyekezettel rejtekben tartotta szerelmét. Hogy pedig a leány ezt mégis észrevette, egyáltalán nem ütközött meg rajta, hanem maga is viszonozni kezdte annak szerelmét; emiatt pedig Ricciardo végtelenül boldog volt. És bár nemegyszer kívánkozott vele néhány szót váltani, félelmében mindig hallgatott; mégis egy ízben megemberelte magát, és szólott hozzá ekképpen: 

– Caterina, kérlek, ne engedd, hogy elsorvadjak a szerelem miatt.

Felelte a leány azon nyomban: 

– Adná Isten: bár inkább te ne engednéd, hogy én elsorvadjak.

Ez a válasz fölöttébb megnövelte Ricciardo örömét és bátorságát, miért is mondá a leánynak: 

– Rajtam soha nem fog múlni, hogy kedvedre tegyek, csak rajtad múlik módot találnod életed és életem megmentésére. 

Felelte akkor a leány: 

– Ricciardo, látod, mennyire őriznek engem, s ennélfogva el sem tudom képzelni, hogyan jöhetnél el hozzám; de ha tudsz valamit, amit megtehetnék anélkül, hogy szégyent vonnék a fejemre, csak mondd meg, s én megteszem. 

Ricciardo, ki már sokat gondolkozott ezen, tüstént ekképpen felelt:

– Édes Caterinám, én csak egy módját látom a dolognak, tudniillik, ha kint alszol vagy kijöhetsz az erkélyre, mely atyádnak kertjére nyílik; ha pedig én tudom, hogy ott töltöd az éjszakát, mindenáron igyekszem majd feljutni hozzád, bár az erkély igen magas. 

Felelte néki Caterina: 

– Ha van bátorságod felmászni oda, akkor azt hiszem, sikerül kimesterkednem, hogy ottan aludjam. 

Ricciardo azt felelte, hogy bizony van bátorsága. És ekképpen szólván egyetlenegyszer futtában megcsókolták egymást és elváltak. Másnap, mivel épp május vége felé jártak, a leány panaszkodni kezdett anyjának, hogy a múlt éjszakán semmit nem tudott aludni a roppant forróság miatt. Szólott az anyja: 

– Ugyan, leányom, már hogy lett volna forróság? Sőt egyáltalán nem is volt meleg. 

Felelte néki Caterina: 

– Anyám, így kellett volna mondanod: „Vélekedésem szerint”, akkor talán igazad volna; meg kellene gondolnod, hogy a leányok mennyivel hevülékenyebbek, mint a koros asszonyok. 

Szólott akkor az asszony: 

– Igazad van, leányom; de én nem kormányozhatom a meleget és hideget tetszésem szerint, amint talán te szeretnéd. Az időjárást úgy kell elviselni, amint az esztendő szakai hozzák; talán ma éjszaka hűvösebb lesz, s jobban fogsz aludni. 

– Bár adná az Isten – felelte Caterina –, de nyár felé haladván, nemigen szoktak az éjszakák hűvösebbek lenni. 

Szólott tehát az asszony: 

– Hát mit akarsz, hogy cselekedjem? 

Felelte Caterina: 

– Ha atyám és te beleegyeztek, szívesen megvetném ágyamat kint az erkélyen, mely az ő szobájának szomszédságában vagyon a kertje fölött, és ottan aludnám, és hallgatnám a fülemüle csattogását, és mivel hűvösebb helyen lennék, sokkalta jobban érezném magamat, mint a te szobádban. 

Mondotta akkor az anyja: 

– Hát csak nyugodj meg, leányom; majd beszélek atyáddal, s az ő akaratja szerint cselekszünk.

Mikor Lizio uram meghallotta a dolgot feleségétől, mivelhogy öreg ember volt már, s ezért talán kissé nyakas, szólott ekképpen:

– Miféle fülemüle csattogása mellett akar ez aludni? Majd én megtanítom elaludni a tücskök cirpelése mellett is. 

Mikor Caterina ezt megtudta, inkább mérgében, mint a forróság miatt, a következő éjszakán nemcsak maga nem aludt, hanem anyját sem hagyta aludni, és panaszkodott, mily nagy a forróság. 

Ennek hallatára az anyja másnap bement Lizióhoz, és monda neki:

– Férjemuram, te nemigen szereted ezt a leányt; mit árt neked, ha kint alszik azon az erkélyen? Egész éjszaka hánykolódott a forróság miatt; aztán meg mit csodálkozol azon, hogy örömét leli a fülemüle csattogásában, hiszen még kislány. A kislányok pedig szeretik az olyan dolgokat, mik hozzájok hasonlatosak. 

Lizio uram ennek hallatára szólott: 

– Hát jó, állíttass neki oda akkora ágyat, amekkora csak elfér, és kárpittal függönyöztesd le körös-körül, és aludjék ottan, és hallgassa kedvére a fülemüle csattogását. 

Mikor a leány ezt megtudta, tüstént ágyat készíttetett ottan; s mikor estére kelvén aludni kellett térnie, addig várakozott, mígnem megpillantotta Ricciardót, s megadta neki a megbeszélt jelet, melyből az megértette, mit kell cselekednie. Lizio, amint hallotta,hogy a leány lefeküdt, bezárta amaz ajtót, mely szobájából az erkélyre nyílt, s maga is aludni tért. Ricciardo, mikor észrevette, hogy körös-körül minden elcsöndesedett, lajtorján felmászott egy falra, onnan pedig felkapaszkodott egy másik falnak a párkányára, és miközben a lezuhanás veszedelme fenyegette, nagy kínos-keservesen feljutott az erkélyre, hol is nagy csendben, de kimondhatatlan örömmel fogadta a leány; és minekutána összevissza csókolták egymást, együtt lefeküdtek, s mind az egész éjszakán által elhalmozták egymást gyönyörűséges élvezetekkel, újra meg újra csattogásra késztetvén a fülemülét. 

Mivel pedig az éjszakák rövidek voltak, az élvezet pedig hosszú-hosszú, hamarosan virradni kezdett, holott nem is gondoltak rá; s mivel a forróságban és a csintalankodásban felhevültek, be sem takaróztak, hanem elszunnyadtak, miközben Caterina jobb karjával átölelte Ricciardo nyakát, bal kezével pedig megfogta azt a micsodát, melyet a hölgyek különösképpen férfiak előtt fölöttébb szégyenkeznek nevén nevezni. Ekképpen aludván mint a bunda, felvirradt a nap, és Lizio úr felkelt, s mivel eszébe jutott, hogy leánya az erkélyen alszik, halkan megnyitotta az ajtót és szólott: „Hát lássuk csak, hogyan aludt ma éjszaka Caterina a fülemüle csattogása mellett.” És kiment, halkan félrevonta a kárpitot, mely az ágyat elfüggönyözte, s akkor látta meztelenül és takaró nélkül összeölelkezvén aludni Ricciardót és a leányt a fentebb mondott módon; mivel pedig Ricciardót határozottan megismerte,visszament, lesietett felesége szobájába, és szólította őt, mondván:

– Frissen kelj fel, asszony, és gyere megnézni, miért kívánkozott oly igen leányod a fülemülére, melyet is megfogott, s most a kezében tart. 

Felelte az asszony: 

– Hogyan lehetséges az? 

Mondotta Lizio: 

– Mindjárt meglátod, csak gyere gyorsan. 

Az asszony magára kapkodta ruháit, s lábujjhegyen megindult Lizio nyomában, s mindketten megérkeztek az ágyhoz, és mikor felemelték a kárpitot, nyilván láthatta madonna Giacomina, miképpen fogta meg és tartja kezében a fülemülét, melynek csattogására oly igen áhítozott. Az asszony eszébe vette, hogy Ricciardo csúful megcsalta, miért is kiáltozni akart, hogy lepocskondiázza: de Lizio szólott hozzá ekképpen:

– Asszony, ha szeretsz, meg se mukkanj, mivelhogy valóban, ha megfogta a madarat, legyen is az övé. Ricciardo nemes ember s gazdag ifjú; az ő révén csak tisztes rokonságba keveredhetünk; ha szépszerével akar innét elmenni, mindenekelőtt el kell jegyeznie a leányt; akkor majd megtudja, hogy nem idegen kalitkába dugta a fülemüléjét, hanem a magáéba. 

Az asszony megnyugodott ebben, mivel látta, hogy férje nem háborodott fel az eseten, és meggondolván, hogy leányának jó éjszakája volt és jól aludt, és a fülemülét is megfogta, hát hallgatott. Kisvártatva eme beszélgetésük után Ricciardo felébredt, s látván, hogy már fényes nappal vagyon, halálra rémült; felébresztette Caterinát, és szólott hozzá ekképpen: 

– Jaj, lelkem, mitévők legyünk, mivelhogy ránk virradt a nappal, és engem itten kapott? 

Alighogy ezt mondta, ott termett Lizio, és félrevonván a kárpitot, felelte: 

– Majd csak teszünk valamit. 

Midőn Ricciardo őt meglátta, úgy érezte, mintha kitépték volna szívét a melléből, és felült az ágyban és szólott: 

– Uram, kegyelmezz, az Isten szerelmére. Belátom, hogy hitszegő és gonosz ember vagyok, és rászolgáltam a halálra, s azért tégy velem, amit akarsz; de kérlek, hogy ha lehet, kegyelmezz életemnek, ne ölj meg.

Felelte erre Lizio:

– Ricciardo, nem ezt érdemeltem hozzád való szeretetemért és benned vetett bizakodásomért; mindazonáltal, ha már így van és fiatalságod ily nagy bűnre csábított, hogy megmentsd magadat a haláltól, engemet pedig a gyalázattól, jegyezd el törvényes hitvesedül Caterinát, hogy miként ma éjjel a tiéd volt, mind élete fogytáig a tiéd legyen, és ekképpen megnyerheted bocsánatomat s magad életét; de ha nem akarsz ekképpen cselekedni, ajánld Istennek lelkedet. 

Miközben így beszélt, Caterina elengedte a fülemülét, és betakarózván, keserves sírásra fakadt, és kérte atyját, bocsásson meg Ricciardónak; másfelől pedig kérte Ricciardót, hogy tegye meg, mit Lizio úr kíván, hogy biztonságban és még sokáig élvezhessenek ilyen éjszakákat. De nem volt szükség sok könyörgésre; mivelhogy rész szerint az elkövetett bűn miatt érzett szégyenkezés, valamint a készség annak jóvátételére, rész szerint pedig a rettegés a haláltól és a menekülés vágya, s mindenekfelett a forró szerelem és a sóvárgás, hogy megnyerje szerelme tárgyát, arra indította Ricciardót, hogy önként és késedelem nélkül kijelentse, miképpen hajlandó megtenni azt, mit Lizio úr kíván. Miért is Lizio egy tapodtat nem mozdulván onnét, elkérte madonna Giacomina egyik gyűrűjét, s az ő jelenlétükben Ricciardo szándokához híven hitveséül eljegyezte Caterinát. Minekutána pedig ez megtörtént, Lizio és felesége elmentek onnét, mondván: 

– Most már pihenjetek, mivelhogy erre bizonyosan nagyobb szükségtek vagyon, mint arra, hogy felkeljetek.

Eltávoztak tehát, és a fiatalok megölelték egymást, s mivel az éjszaka csak hat mérföldet tettek meg, felkelés előtt még hozzácsaptak kettőt, s ezzel bevégezték első napi útjokat. Annak utána felkeltek, és Ricciardo rendre megbeszélt mindent Lizio úrral, és kevés napok múltán barátaik és rokonaik jelenlétében illendő módon még egyszer feleségül vette a leányt, és nagy ünnepséggel házába vitte, s pompás és nagyszerű lakodalmat csapott; annak utána pedig még nagy ideig békességben és vigasságban madarászott vele fülemülére, nappal és éjjel kénye-kedve szerint.

(Révay József fordítása)