FRANCO ROSSELLINI

Az olasz Franco Rossellini (Olaszország, Róma, 1935. november 7. – Egyesült Államok, New York, 1992. június 3.) népes művészfamília leszármazottja volt. Próbálkozott színészettel és rendezéssel is, de producerként vált igazán ismertté. Nevéhez olyan híres-hírhedt produkciók fűződnek, mint a Teoréma (1968), a Médea (1969), a Dekameron (1971) és a Caligula (1979). Ez utóbbi botrányfilm, bár kereskedelmileg nem volt sikertelen, alaposan megtépázta Rossellini presztízsét, és lehetetlenné tette őt a filmszakmában. Ráadásul nem kapta meg a részesedését üzleti partnerétől, Bob Guccionétól, ezért élete utolsó éveiben már komoly egzisztenciális problémái voltak. A hivatalos diagnózis szerint AIDS-ben hunyt el. 

KARRIERTÖRTÉNET 

Családi háttér és színészi karrier 

Franco Rossellini édesapja Renzo Rossellini zeneszerző (1908–1982), édesanyja Lina Pugni koncertzongorista. Nagybátyja a világhírű neorealista rendező, Roberto Rossellini (1906–1977), unokaöccse Renzo Rossellini (* 1941), aki szintén producer, rendező és színész egy személyben, akárcsak Franco. Unokahúgai Isabella Rossellini színésznő (* 1952) és Isotta Rossellini (* 1952) sminkes. (Roberto Rossellini és Ingrid Bergman ikerlányairól van szó.) Életéről kevés információ található a világhálón: csupán feltételezhetjük, hogy ilyen családi háttér mellett gyermekkora alapvetően gondtalanul és boldogan telt. Nagybátyja 1953-ban akkori élettársáról, Ingrid Bergmanról forgatott egy szkeccset az Asszonyok vagyunk (1953) című összeállítás számára. Ebben az epizódban Franco is feltűnt, neve azonban nem szerepel a stáblistán. 1958-ban Antonio Pietrangeli neki adta Rolando szerepét a Nata di marzo című alkotásában. A történet két főhőse, a fiatal Francesca (Jacqueline Sassard) és a nálánál jóval idősebb Sandro (Gabriele Ferzetti) egymásba szeret, és házasságot köt. Az idill rövidesen szertefoszlik, és a házasság a széthullás szélére kerül. Vígjátékról lévén szó, az utolsó pillanatban persze minden jóra fordul. Nagyjából ekkortájt az olasz bulvársajtóban elterjedt az a pletyka, hogy Ingrid Bergman előző házasságából született lánya, Pia és Franco között románc szövődött. Az édesanya cáfolta ezeket a híreszteléseket, melyeknek – immár tudjuk – semmi alapjuk nem volt. Az viszont tagadhatatlan, hogy a fiatalok jól megértették egymást, és később, amikor Franco megpróbálkozott a rendezéssel, Piának is szerepet adott. 

1959-ben Franco asszisztensként vett részt François Truffaut két klasszikus alkotása, a Négyszáz csapás (1959) és a Lőj a zongoristára! (1960) forgatásán. Nevét azonban éppúgy nem tüntették fel a stáblistán, mint következő színészi próbálkozásai esetében. A „gyönyörű lovas”-t játszotta Federico Fellini filmtörténeti jelentőségű drámájában, Az édes életben (1960), és még ugyanabban az évben Augusto Antoniani herceget alakította a Rómában éjszaka volt (1960) című filmben, melyet Roberto Rossellini rendezett. Nagybátyja következő filmje, a Garibaldiról szóló Éljen Itália! (1960) és az Anima nera (1962) elkészítésében csak asszisztensként vett részt, a Vanina Vaniniben (1961) viszont az asszisztenskedés mellett újra jutott neki egy apró színészi feladat is. 1962-ben Mauro Bolognini mellett dolgozott az Agostino című Alberto Moravia-adaptációban, illetve két Sergio Corbucci-filmben vett részt rendezőasszisztensként (Lo smemorato di Collegno, Il figlio di Spartacus). 1963-ban ismét Franciaországban dolgozott, és megint egy Moravia-megfilmesítésben: A megvetést (1963) maga Jean-Luc Godard adaptálta, méghozzá meglepően hűségesen az irodalmi eredetihez. Talán mondani sem kéne, hogy Rossellini neve most sem került fel a stáblistára. 

A rendező 

Egy új filmvállalat, a B. R. C. Produzione S. r. l. első produkciója volt – közösen az Istituto Lucéval – Franco Rossellini egyetlen rendezése, a La donna del lago (1965). Állítólag a világ egyik leggazdagabb asszonya, Rosemarie Kanzler adott pénzt a forgatásra baráti alapon: egyetlen kikötése az volt, hogy Franco rendezze a filmet. Kérése csak részben teljesült, mert Rossellininek társrendezője is akadt Luigi Bazzoni személyében. A gyártó cég nevében található három betű (B. R. C.) a három alapító tag (Manolo Bolognini, Franco Rossellini, Sergio Corbucci) családnevének kezdőbetűjéből származik. A történet főszereplőjét, Bernardot, az írót felhívja egykori szerelme, és meginvitálja abba a kis faluba, ahol éppen pincérnőként dolgozik. A férfi nemet mond a meghívásra. Hónapok múlva mégis elutazik a faluba, ott azonban megtudja, hogy a pincérnő időközben öngyilkos lett. Halálának körülményei elég ellentmondásosak, és a helyzet bonyolódik, amikor a falu melletti tó partján felbukkan egy másik különös nő. Az ígéretes szereposztás (Peter Baldwin, Salvo Randone, Virna Lisi, Valentina Cortese, Philippe Leroy) ellenére a La donna del lago csúfosan megbukott. A szigorú kritikusok szerint nem túl szerencsésen egyesíti magában az angol Hammer-horrorok hangulatát az Antonioni-filmek lassú tempójú lélekábrázolásával. Idővel mégis kultuszfilmmé lépett elő, ami részben annak köszönhető, hogy a DVD-megjelenésig a nehezen beszerezhető filmcsemegék közé tartozott.

A Django szürke eminenciása 

A B. R. C. második produkciója, a Django (1966) az egyik legismertebb és legsikeresebb spagettiwesternnek számít. A cég egyik alapítója, Sergio Corbucci rendezte, és bár Rossellini neve nem szerepel a stáblistán, ő mégis azt állította, hogy komoly szerepe volt a film megszületésében, sőt ő szemelte ki a főszerepre Franco Nerót. Rossellini úgy érezte, le van kötelezve Rosemarie Kanzlernek, és kutya kötelessége egy sikeres filmmel meghálálni az asszony bizalmát. A La donna del lago bukása után belátta, hogy rendezőnek nem elég tehetséges, ezért kérte fel Corbuccit a rendezésre. A főszereplőről ezt mondta: „Felszedtem egy fiút, aki mindig is színész akart lenni, és úgy hívták: Francesco Sparanero. Ez a lehető leghihetetlenebb név, mert a »sparanero« az olasz nyelvben azt jelenti, hogy »lőj sötéten«, és hogy egy western főszereplőjét így hívják, ez túlzás lett volna. Lerövidítettem a nevét Franco Neróra, megcsináltuk a Djangót, ami hatalmas sikert aratott. Franco egyik napról a másikra sztár lett, a film pedig, amely százezer dollárba került, csak Olaszországban négymilliót jövedelmezett.” Filmes anekdotaként ez nagyon jól hangzik, de egy szó sem igaz belőle. Franco Nerót nem Rossellini fedezte fel, hanem Dino De Laurentiis, művésznevét pedig De Laurentiis egyik alkalmazottja javasolta. A Django előtti két filmjét már Frank Nero néven forgatta, és Corbucci opusza esetében már ragaszkodott ahhoz, hogy Franco legyen a keresztneve. Egyébként Corbucci nem őt akarta, hanem Mark Damont, aki azonban foglalt volt. Még néhány más színész is szóba került, míg végül az európai forgalmazást intéző cég fejese számos jelölt fotója közül Franco Nero fényképét választotta. Siker ide vagy oda, Nero a következő Django-filmben már nem látható. Helyét Terence Hill foglalta el, aki Rossellini szerint hasonlított elődjére. A producer néhány évvel később azt állította, hogy amikor a Django-filmek túlságosan jövedelmezőkké váltak, megrémült a sikertől, amely túlnőtt rajta, és inkább visszatért a művészfilmekhez, melyeket közelebb érzett magához. 

Botrány, siker és bukás Pasolinivel 

Rossellini 1968-ban távozott a B. R. C.-ből, és Aetos Produzioni Cinematografiche néven egy új céget alapított, amely Pier Paolo Pasolini botrányfilmjével, a Teorémával (1968) mutatkozott be. A szakítás a B. R. C.-vel valószínűleg békésen ment végbe, hiszen egyik volt üzlettársa, Manolo Bolognini is beszállt a Teoréma elkészítésébe. Pasolini évekkel korábban több forgatókönyvet írt Manolo fivére, Mauro Bolognini számára, így elképzelhető, hogy az Aetos Produzioni Cinematografiche a Bolognini-vonalon került kapcsolatba Pasolinivel, ámbár Pier Paolo szívélyes kapcsolatot ápolt Franco nagybátyjával, Roberto Rossellinivel is. Producer és rendező között a velencei premier alkalmából nyilvános vita támadt. Pasolini ugyanis meggondolta magát, és nem akart részt venni a botrányokkal tarkított velencei biennálén, inkább csatlakozott a fesztivál bojkottját követelőkhöz. Rossellini mint producer azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a Teoréma a versenyprogramban maradjon. Válaszul Pasolini a vetítés kezdete előtt a pódiumra lépett, bejelentette, hogy filmjét akaratán kívül mutatják be a fesztiválon, és felszólította a nézőket, hogy vele együtt távozzanak a teremből. A közönség körülbelül egyharmada követte őt. A sajtótájékoztatón Pasolini és Rossellini heves vitába bonyolódtak egymással, kölcsönösen azzal vádolva a másikat, hogy megsértette a jó modort, és elvesztette szavahihetőségét. A film körül vallási színezetű botrány robbant ki Olaszországban, amely kereskedelmileg kifejezetten jól jött, és talán az üzleti szempontok is szerepet játszottak abban, hogy a rendező és a producer munkakapcsolata nem szakadt meg. 

Olasz–francia–nyugatnémet koprodukcióban készült a Médea (1969), amelyben Rossellini társproducerei Pierre Kalfon és Klaus Hellwig voltak. Érdekes módon azonban olasz részről nem az Aetos, nem is a B. R. C., hanem a San Marco S. p. A. gyártotta a filmet. Pasolini számára Euripidész azonos című drámája jelentette a kiindulópontot, de mint két évvel korábban, az Oidipusz király (1967) esetében, ezúttal is igyekezett általános érvényűvé tenni az antik tragédiát. Elképzeléseiről így nyilatkozott: „A Médea alapjában véve a technikai civilizációval kapcsolatba került harmadik világ lelki katasztrófájának története. Ez a filmben természetesen nem lesz látható, s csak néhány ember fogja megérteni. […] A filmben a tézishelyzetnek (mitikus-realista barbár világ) és az antitézis helyzetnek (laikus-manierista modern világ) semmilyen lehetősége nincs a szintézisre: mindörökre oppozícióban maradnak. Mindezt elméletileg rendkívül világossá teszi a kentaur figurája. Nemcsak azzal, amit mond, hanem egyidejűleg kettős fizikai megjelenésével is.” A címszerepre sikerült megnyerni a legendás opera-énekesnőt, Maria Callast, akinek ez volt az első és egyetlen filmszerepe. A díva nehéz természetű művész hírében állt, ezért sokan attól tartottak, hogy együttműködése Pasolinivel botrányhoz fog vezetni. Ez azonban nemcsak hogy nem következett be, hanem mély barátság szövődött kettőjük között, amely Pasolini haláláig tartott. (A Sors morbid tréfája, hogy mindketten 53 évesen haltak meg: Pasolini 1975-ben, Callas 1977-ben.) Callas minden női hiúságát levetkőzve, tökéletes odaadással dolgozott a gyakran igen nomád forgatási körülmények között. A különös hangulatú film a maga idejében megbukott, és csak évek múlva fedezték fel értékeit. Az új évezredben már Pasolini legjelentősebb alkotásai között tartják számon. 

Akárcsak a Médea, a Dekameron (1971) is olasz–francia–nyugatnémet koprodukció, viszont csak olasz producerei voltak Rossellini és Alberto Grimaldi személyében. Olasz részről Grimaldi cége, a PEA volt a gyártó, akárcsak az összes későbbi Pasolini-film esetében. A rendező állítólag akkor határozta el, hogy megfilmesíti Boccaccio novellagyűjteményét, amikor a Médea forgatására Törökországba utazott. Eredetileg a triptichonok (középkori szárnyas oltárok) mintájára háromórás filmet tervezett, amelyben három központi szereplő (Ser Ciappelletto, Chichibio, Giotto) köré épültek volna a történetek. Anyagi okok miatt változtatni kellett a teljes koncepción. Elhagyta Chichibio személyét, és kizárólag olyan novellákat választott ki megfilmesítésre, melyek az egyszerű nép körében játszódtak. Úgy vélte, hogy az az ideális nép, amelyet szeretett volna bemutatni a filmjében, leginkább Nápolyban található meg, ezért a nápolyi történeteket részesítette előnyben, illetve azokat, amelyek átültethetők voltak abba a miliőbe. A film szereplőinek többségét a nápolyi utcákon járva toborozta jó barátja, Ninetto Davoli segítségével, de foglalkoztatott hivatásos színészeket is. Az Alibechről szóló mesét azonban nem Nápolyban, hanem a jemeni Szanaában és környékén vették fel. Pasolini annyira el volt ragadtatva a várostól, hogy egy dokumentumfilmet is forgatott róla. Szanaa szépségét azért is meg akarta örökíteni, mert félő volt, hogy a történelmi óváros modernizációs elképzelések miatt megsemmisül. Erre szerencsére nem került sor, és bár az UNESCO csak az 1980-as években nyilvánította világörökségnek Szanaa óvárosát, Pasolinié volt az érdem, hogy felhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét a pusztulás veszélyére. Mindazonáltal az Alibech-epizódot a nyugat-berlini fesztiválpremiert követően részben forgalmazási, részben cenzurális okok miatt kivágta. 

Még egy spagettiwestern 

Az IMDb szerint a B. R. C. Produzione S. r. l., a korabeli filmsajtó szerint viszont egy újabb Rossellini-cég, a Felix Produzione S. r. l. égisze alatt készült a Blu Gang e vissero per sempre felici e ammazzati (1973) című spagettiwestern. A rendezést Luigi Bazzoni vállalta Marc Meyer álnéven, a főszerepeket Jack Palance, Guido Mannari, Antonio Falsi és Tina Aumont játszották. A történet egy fejvadászról szól, aki egy bűnbanda után nyomoz. A végső leszámolás a híres gengszterfilm, a Bonnie és Clyde (1967) véres fináléját idézi. A Warner Bros. előzetesen megállapodott Rossellinivel az amerikai forgalmazásról, legyártották a reklámfotókat és a plakátokat is, de a film mégsem jutott el az Egyesült Államok mozijaiba. Ami különös, hogy a nemzetközi forgalmazás sem volt túl széles körű, és a Blu Gang e vissero per sempre felici e ammazzati napjainkban nem tartozik a könnyen beszerezhető filmcsemegék közé. Ráadásul a bukás miatt a Felix előre bejelentett produkciói is veszélybe kerültek. Szó volt például egy Sandokan-filmről Mario Amendola rendezésében, amelyet végül ejtettek. Ennek ellenére a téma bekerült a köztudatba, és talán ennek köszönhetően születtek meg később a Kabir Bedi-féle Sandokan-filmek egy másik alkotói team jóvoltából. Már akkoriban szóba került a Caligula filmváltozata is, méghozzá Roberto Rossellini rendezésében, elvégre az ötlet tőle származott. A direktor jó, de ismeretlen színészeket választott, és tévésorozatot akart forgatni, míg Franco és a Warner Bros. nagy sztárokban és mozifilmben gondolkodott. A feleknek nem sikerült megegyezésre jutniuk, ezért Roberto Rossellini visszalépett a Caligula megrendezésétől. Válaszként a Warner bejelentette a saját Caligula-filmjét, melyet Lina Wertmüller rendezett volna Jack Nicholson (Caligula), Burt Lancaster (Tiberius) és Giancarlo Giannini (Macro) főszereplésével. 

Pszichothriller Liz Taylorral 

Rossellini következő filmje, az Identikit (1974) a Felix Produzione S. r. l. és a Rizzoli Film közös vállalkozásaként valósult meg. Alapjául Muriel Spark 1970-ben publikált kisregénye, a The Driver's Seat (A vezetőülés) szolgált, amelyet maga a szerző az egyik kedvenc írásának tartott. A történet főszereplője egy korosodó, egyedülálló, de még dekoratív nő, aki kihívóan és kiszámíthatatlanul viselkedik, amivel kihívja maga ellen a sorsot. A könyvben viszonylag hamar megtudjuk, mi az események végkifejlete, és az írónó elsősorban a szereplők cselekedeteinek mozgatórugóit kívánta feltárni. A megfilmesítés joga stúdióról stúdióra vándorolt, rangos színésznők egész sora került szóba a főszerepre, míg a Paramount Pictures közvetítésével a projekt a Felixnél kötött ki. Elizabeth Taylor ideális választásnak tűnt a különös nő eljátszására, mert bár úgy színésznőként, mint „a világ legszebb asszonya”-ként túl volt már legjobb napjain, neve mégis világszerte jól csengett. Hajlandó volt szokásos egymilliós gázsija egytizedéért aláírni a szerződést, ellenben voltak kikötései. A forgatókönyv nem térhetett el jelentősen a regénytől, és vétójoga volt a rendező és az operatőr személyét illetően. Előbbi Giuseppe Patroni Griffi, utóbbi Vittorio Storaro lett. A két legfontosabb férfi főszerepet Ian Bannen és Rossellini egyik pártfogoltja, Guido Mannari kapta. Sajnos az Identikitre (Mozaikkép) átkeresztelt film nem igazán sikerült, és csupán egy teljesen jelentéktelen cég vállalta el a forgalmazását. Az ősbemutató óta eltelt bő négy évtized sem változtatott a mű megítélésén, ami leginkább arról nevezetes, hogy Liz Taylor legendás kebleit a közönség ebben a filmben csodálhatta meg a legalaposabban egy próbafülke-jelenetben. 

Az áldozat 

Rossellini meghiúsult projektjei közül feltétlenül említést érdemel a The Victim (Az áldozat), melynek forgatását az eredeti tervek szerint 1975 januárjában kezdték volna Olaszországban. A rendezést Michael Anderson (80 nap alatt a Föld körül, 1956) vállalta, a két főszereplő Faye Dunaway és Robert Shaw lett volna. Rossellini látta Roman Polanski Kínai negyed (1974) című bűnügyi drámáját, és annyira el volt ragadtatva Dunaway Oscar-díjra jelölt alakításától, hogy mindenképpen dolgozni szeretett volna vele. A színésznő elfogadta a szerepet, és állítólag aláírta a szerződést, ám a film mégsem valósult meg. Valószínű, hogy az Identikit művészi és anyagi bukása miatt nem sikerült a forgatáshoz szükséges pénzt előteremteni. 

Caligula 

Miután Roberto Rossellini letett arról, hogy filmet forgasson Caliguláról, Franco elhatározta, hogy saját elképzelései szerint valósítja meg a projektet. A forgatókönyv megírására a híres amerikai írót, Gore Vidalt kérte fel. Vidal időnként írogatott a menő amerikai szexlapba, a Penthouse-ba is. Azt javasolta Rossellininek, hogy társuljon a lap tulajdonosával, Bob Guccionéval, aki biztosítani tudná a tervezett szuperprodukció anyagi fedezetét. Guccionét érdekelte a filmterv, mert égett a vágytól, hogy a szexiparból betörjön a művészet fellegvárába is, ugyanakkor mindenképpen a saját kezében akarta tartani a produkció feletti irányítást. Nagyvonalú gesztusként tizenhét és félmillió dollárt irányzott elő a forgatásra, és a szeme se rebbent, amikor a számla végösszege huszonkétmillió dollár lett. Ennyi pénzből már futotta a sztárokra és a pazar díszletekre is. Ahogy az ilyen szuperprodukciók esetében történni szokott, rengeteg nagy név szóba került, és a film végül nem azokkal valósult meg, mint akiket legelőször emlegettek. Guccione John Hustont szerette volna megnyerni rendezőnek, sőt állítólag ő is tárgyalt Lina Wertmüllerrel, akinek Caligula-filmjét időközben ejtette a Warner, mígnem az olasz Tinto Brass mellett döntött. Friss mozisiker volt ugyanis Brass rendezése, a Salon Kitty (1976), amely tökéletesen tükrözte Guccione elképzeléseit: a művészet és a kemény erotika párosítását. Az Oscar-díjas Danilo Donati 64 díszletet tervezett a filmhez, többek között egy hatalmas arénát, valamint a bordélyjelenethez egy több mint 500 méter hosszú és 9 méter magas gályát. Jelmezekből 3592 darab készült, ebből 26 kifejezetten Caligula számára. És akkor még egy szót sem szóltunk a szandálokról, ékszerekről, parókákról, szobrokról, urnákról és serlegekről! 

A szereposztás is kompromisszumok árán alakult ki. Caligula szerepét Malcolm McDowell kapta, Tiberiust Peter O'Toole játszotta, Nervát John Gielgud. Őt eredetileg Tiberius szerepére szemelték ki, amire Gielgud határozott nemet mondott. Vidal közbenjárására végül hajlandó volt elfogadni Nerva szerepét. Caesoniát az akkoriban még kevésbé ismert Helen Mirren formálta meg, Drusilla megszemélyesítésére Maria Schneidert szerződtették. Schneider az egyik meredek jelenet forgatása közben kisétált a díszletből, és visszaadta a szerepet: „Színésznő vagyok, nem kurva!” – nyilatkozta önérzetesen a médiának. Gyors keresgélés után Guccione elfogadta beugróként Brass jelöltjét, Teresa Ann Savoyt, a Salon Kitty női főszereplőjét. Két Pasolini-színész is fontos szerepet kapott: Paolo Bonacelli és Guido Mannari, aki a korábbi Rossellini-produkciókban is szerepelt. A Rómában zajló és egyre jobban elhúzódó forgatás botrányairól a készséges bulvármédia folyamatosan tudósított. Elsőként Gore Vidal dobta be a törülközőt, mert elege lett abból, hogy a rendező és a címszereplő rendszeresen átírták a forgatókönyvet. Az író még pert is kezdeményezett annak érdekében, hogy neve ne kerüljön a film főcímére, de ezt a kívánságát nem teljesítették. Aztán a producer borzolta a kedélyeket, aki szexmagazinja számos modelljét csábította az olasz fővárosba, hogy Brass sikamlós jeleneteket vegyen fel velük. Némelyik hölgy azt hitte, az új James Bond-filmben kéne domborítania, és amikor kiderült, hogy egy félpornó alkotásban számítanak arra, hogy bájaikat közszemlére tegyék, egyesek felháborodva távoztak Rómából. Guccione nem volt elégedett a Brass irányításával készült erotikus epizódokkal, sokallta a premier plánokat, s mivel a rendező állítólag kerek perec megtagadta a pornográf képsorok leforgatását, a producer maga látott munkához. Giancarlo Lui operatőr közreműködésével éjszakánként kiegészítő jeleneteket vett fel az orgiaepizódokhoz. Guccione közreműködésének eredménye az opusz egyik leghíresebb képsora, egy igen merész leszbikus nyalakodás két Penthouse-cica, Anneka Di Lorenzo és Lori Wagner között. Di Lorenzo később be is perelte a producert, mert szerinte a rossz hírű film tette tönkre bimbózó színésznői karrierjét. A per végén azonban csak szimbolikus végkielégítést kapott. A történet szomorú utóélete, hogy Annekát 2011. január 4-én holtan találták a kaliforniai tengerparton. Nem volt komoly indíték és bizonyíték egy gyilkossági teóriához, viszont bizonyos körülmények kétségessé tették az öngyilkossági elméletet is. 

A neves színészeknek érthető módon nem igazán tetszett, hogy akaratuk ellenére egy pornográf színezetű produkció részeseivé váltak, ellenben anyagilag nem jártak rosszul, hiszen az elhúzódó forgatás a vártnál jobban dagasztotta a pénztárcájukat. Peter O'Toole dühöngött, hogy a gyakori átírások miatt szerepe jelentősen csökkent, és szokása szerint az italban keresett vigasztalást. Az akkor 72 éves John Gielgud humorosan fogta fel a dolgot, és később így értékelte a közreműködését: „Elkészítettem az első pornófilmem”. McDowell és Tinto Brass eleinte harmonikusan dolgoztak együtt, ámbár a színész néhány rendezői instrukciónak nem volt hajlandó eleget tenni: így például az esküvői jelenetben visszautasította azt, hogy szerepe szerint megerőszakolja Proculust is, ámbár amit e helyett látunk, az is elég visszataszító. Guccione is csalódott Brassban nemcsak azért, mert a direktor nem szánt fontosabb szerepet a Penthouse-cicáknak, hanem azért is, mert nem használta ki eléggé a hatalmas összegeket felemésztő, látványos díszleteket. Ezt a díszlettervező, Danilo Donati is sérelmezte. Piernico Solinas rendezőasszisztens az elmérgesedett helyzetért egyértelműen Franco Rossellinit hibáztatta, szerinte ő adott utasítást Brassnak arra, hogy félkész díszletek között kezdje meg a forgatást. A káoszból bírósági perek sokasága lett. Közben Guccione a hatóságokat kijátszva kicsempészte a felvett anyagot Olaszországból, hogy maga állítsa össze a végleges változatot. Az olasz törvények ugyanis a rendező számára biztosították volna ezt a jogot. A színészekre szüksége volt az utószinkronhoz, ők viszont csak azzal a feltétellel vállalták ezt a munkát, ha a pornográf képsorok kimaradnak. A producer beleegyezett ebbe, majd a munka végeztével szemrebbenés nélkül visszatért a kifogásolt jelenetekhez. Az 1979-es cannes-i filmfesztiválon versenyen kívül mutattak be egy 210 perces változatot, amely soha többé nem került a közönség elé. Az 1980. február 1-jei New York-i premieren egy 156 perces verziót vetítettek csekély hétdolláros belépődíj ellenében. Mindmáig ez számít a Caligula hivatalos verziójának, ám a világ különböző pontjain – az adott ország cenzúrájával összhangban – különböző szempontok szerint rövidített változatokat mutattak be. 

Az olasz cenzúra a bemutató után azonnal betiltotta a filmet, és a kritikusok sem voltak kíméletesek vele. Anyagilag azonban a nemzetközi forgalmazás egyáltalán nem volt ráfizetéses, ámbár Franco a bevételekből állítólag nem sokat látott. Talán ez is oka lehetett annak, hogy öt évvel az ősbemutató után – Enzo Natale és Enzo Micarelli szakmai közreműködésével – személyesen látott hozzá, hogy új változatot állítson össze a filmből. Szándéka lehetett az is, hogy egy szalonképes változattal helyreállítsa megtépázott presztízsét. Bizonyos források úgy tudják, valójában Tinto Brass eredeti elképzeléseit próbálta utólag megvalósítani. Igyekezett a lehető legvaskalaposabb cenzor fejével gondolkodni, és kíméletlenül kinyisszantott mindent, amivel kapcsolatban bármiféle komoly művészi kifogás merülhetett fel. Ily módon sikerült is összehoznia a Caligula legrövidebb, mindössze 84 perces verzióját, mely akár vasárnapi matinéfilmként is mehetett volna, ám erre szinte senki nem volt kíváncsi. Pedig Rossellini a hazai közönség kedvéért olaszra szinkronizáltatta a filmet (új dialógusokat is írt), és új kísérőzenét tett hozzá, amelyet édesapja, Renzo komponált. (Renzo Rossellini 1982-ben meghalt. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy a Franco-féle verzió összeállítása még Renzo életében megkezdődött-e, avagy a producer csupán felhasználta édesapja valamelyik szerzeményét vagy szerzeményeit.) Az érdektelenség láttán a következő évben egy negyven perccel bővebb változatot állított össze, amely Anneka és Lori leszbikus nyalakodását leszámítva az összes Guccione-féle orgiajelenetet tartalmazta. Sőt ebben a verzióban került először a nagyközönség elé egy olyan képsor, amely Guccione változatából kimaradt: az arénában Caligula parancsára a gyilkológép elé vetik Proculust, ám a délceg katona megmenekül a veszélyes helyzetből. Az olasz cenzúra ezt a 124 perces változatot is betiltotta. Miután Rosselliniék kivágták a cenzorok által kifogásolt hat és fél percet, a film visszatérhetett az olasz piacra. Noha a 124 perces Rossellini-féle értelmezés VHS-en is megjelent, a Franco nevéhez kapcsolódó verziók nem tartoznak a legnépszerűbb változatok közé, és a Caligula rossz hírét sem sikerült feledtetniük.

Messalina! Messalina! 

Talán Guccione „titokban” felvett pornójelenetei miatt támadt Rossellininek az az ötlete, hogy nem hagyja veszendőbe menni a látványos és méregdrága díszleteket, és gyorsan még egy filmhez felhasználja azokat. Tartott ugyanis attól, hogy a Caligula esetleg nem kap bemutatási engedélyt, és a belefektetett pénz soha nem térül meg. Eszébe sem jutott, hogy a díszletek ismételt felhasználásához Danilo Donati engedélyét kérje, éppen ezért valószínű, hogy emiatt nem is fizetett pluszpénzt az Oscar-díjas díszlettervezőnek. Mivel a spagettiwesternek korszakából jó barátság fűzte a Corbucci fivérekhez, sikerült rávennie Bruno Corbuccit, hogy vállalja a második film megrendezését. A forgatókönyvet Bruno és a szakma nagy öregje, Mario Amendola írta, állítólag Amendola egy évtizedekkel korábbi szkriptje alapján. A történet középpontjába a fiatal Messalina került, akit Caligula nagybátyja és utódja, Claudius császár feleségül vett. Rossellini szerencséjére a Brass-film két szexcicája, Anneka Di Lorenzo (Messalina) és Lori Wagner (Agrippina, Claudius negyedik felesége) vállalták, hogy Corbucci opuszában továbbviszik eredeti szerepeiket. A producer állítólag bűntudatot érzett velük kapcsolatban, mert szerinte Guccione becsapta őket, és ezért „komolyabb” főszerepekkel akarta kiengesztelni a modelleket. Partnereik közül a legnagyobb név az Olaszországban filmező kubai Tomás Milián volt, aki sokat köszönhetett a Corbucci fivéreknek, és talán emiatt vállalta, hogy szerepel ebben a szexparódiában is. A zeneszerzők, Guido és Maurizio De Angelis Oliver Onions néven a Bud Spencer–Terence Hill-filmek betétdalaival arattak nagy sikereket. A Messalina! Messalina! forgatása hamar véget ért, az utómunkálatok is igen gyorsan lezajlottak, és a filmet már 1977. augusztus 11-én bemutatták, amikor a Caligula végleges változata még meg sem született. Ellentétben a Brass-féle szuperprodukcióval, Corbucci opuszából hiányoznak a kemény pornójelenetek, tulajdonképpen egy szexfilmparódia. Nem aratott kiugró sikert, ezért miután a Caligula mégiscsak eljutott a mozikba, Rossellini újra forgalomba hozta a Corbucci-filmet, és átkeresztelte Caligula II-re. Ez a marketingfogás se igazán jött be. A Messalina! Messalina! hamar feledésbe merült, ámbár a Caligula különféle VHS-, DVD- és Blu-Ray-kiadásaihoz igazodva időnként újra piacra dobják, a kópia felújításával azonban nem törődnek. 

A nők és a producerek városa 

Fellini talán legvitatottabb filmje, A nők városa (1980) a Mester egyik állandó forgatókönyvírója, Bernardino Zapponi ötletéből származik. Megvalósítása a szokásosnál is több nehézségbe ütközött, maga Fellini később így emlékezett vissza: „Méliès óta nem volt film körül ennyi galiba”. Az első producer, egy amerikai férfi olyan gyorsan ment, amilyen hamar jött. Mentőangyalként érkezett Franco Rossellini, akinek Bob Guccionéhoz fűződő üzleti kapcsolatai szilárd anyagi alapot ígértek A nők városa megvalósításához. 1975 karácsonya táján, a Fellini–Casanova (1976) forgatási szünetében meg is született az írásbeli megállapodás. S hogy a forgatás pénzügyi alapja betonkemény legyen, Franco további befektetőket hajtott fel: hol volt még az első csapó, de máris vagy húsz befektető szerzett érdekeltséget a filmben?! Guccione úgy gondolta, Fellinivel megfogta az isten lábát, hiszen a művészi színvonalat a világhírű Maestro tekintélye látatlanban biztosította, a nők iránti szenvedélye pedig szintén köztudott volt. Federico azonban a kellemest nem egészen úgy kötötte össze a hasznossal, ahogyan azt a Penthouse-producer szerette volna. A „művészet és kemény szex” relációjában Fellini egyértelműen az előbbihez ragaszkodott, és hallani sem akart az utóbbiról. Guccionét nem nagyon érdekelte egy „lila” művészfilm, szóval inkább kiszállt a projektből. Rossellini jóvoltából a támogatási háttér már a kezdet kezdetén kuszává vált, s hogy a káosz ne legyen még nagyobb, Renzo Rossellini közvetítésével a francia–olasz filmvállalat, a Gaumont Italia átvette a produkciót. Franco számára ezzel lényegében véget is ért a Fellini-filmben való közreműködése, a Maestro számára viszont a nagyja még csak ezután jött: feminista tüntetések, haláleset és a jó ég tudja, miféle nehézségek merültek fel, amíg megszületett a vetíthető moziváltozat. De ez egy másik történet, talán egyszer valahol azt is megírom. 

Rossellini életének utolsó évtizede halovány visszfénye volt csupán az előző évtizedek sikereinek és csillogásának. Mint fentebb említettem, állítólag nem kapta meg a Caligula után járó részesedését, ami miatt pereskedésre kényszerült, és valószínűleg ezért próbálkozott azzal, hogy saját verziókat állítson össze a filmből. Anyagi helyzete majdhogynem kétségbeejtővé vált, még annak a lehetősége is fennállt, hogy özvegy édesanyjával együtt kilakoltatják szerény manhattani otthonából. Nehéz helyzetében egyik barátja, Doris Duke nyújtott segítséget. Az amerikai milliárdosnő anyagilag támogatta őt, egyik birtokán hosszabb ideig vendégül látta édesanyjával együtt, és olykor utazásaira is magával vitte. Doris támogatása azonban csak a létfenntartás gondjait oldotta meg, Rossellini adósságai megmaradtak. Egyesek tudni vélték, hogy valamiféle romantikus kapcsolat volt közöttük, ám mivel Franco a fiúkat szerette, valószínű, hogy Dorishoz valóban csak barátság fűzte. Ennek is vége szakadt, állítólag azért, mert a producer visszaélt a milliárdosnő támogatásával, és majdnem úgy szórta az asszony pénzét, mintha a sajátja lenne. Ez persze csupán egy nem bizonyított bulvárhír. Rossellini általános egészségi állapotát a Penthouse-szal való kilátástalan pereskedés alaposan megrendítette. Ötvenhat éves korában halt meg New Yorkban. A hivatalos diagnózis szerint az AIDS áldozataként, ennek ellenére valószínűbb, hogy a láncdohányzás miatti tüdőrák vitte el. 

PRODUCERI FILMOGRÁFIA 

* 1967: Django (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1967: Rita, a vadnyugat réme (Little Rita nel West) (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1968: Viva Django (Preparati la bara!) (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1968: Teoréma (Teorema) 

* 1969: Médea (Medea) 

* 1971: Dekameron (Il Decamerone) 

* 1971: Szanaa falai (Le mura di Sana'a) (rövidfilm) 

* 1973: Blu Gang e vissero per sempre felici e ammazzati 

* 1974: Identikit 

* 1977: Messalina! Messalina! 

* 1979: Caligula 

* 1980: A nők városa (La città delle donne) 

RENDEZŐASSZISZTENSI FILMOGRÁFIA 

* 1959: Négyszáz csapás (Les quatre cents coups) (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1960: Lőj a zongoristára! (Tirez sur le pianiste) (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1960: Éljen Itália! (Viva l'Italia!) (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1961: Vanina Vanini 

* 1962: Anima nera 

* 1962: Il figlio di Spartacus 

* 1962: Lo smemorato di Collegno 

* 1962: Agostino 

* 1963: A megvetés (Le mépris) (nincs feltüntetve a stáblistán) 

SZÍNÉSZI FILMOGRÁFIA 

* 1958: Nata di marzo 

* 1960: Az édes élet (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1960: Rómában éjszaka volt / Ez történt Rómában (Era notte a Roma) (nincs feltüntetve a stáblistán) 

* 1961: Vanina Vanini 

* 1961: Totò, Peppino e... la dolce vita 

ÍRÓI FILMOGRÁFIA 

* 1965: La donna del lago 

* 1984: Caligula (nincs feltüntetve a stáblistán) 

RENDEZŐI FILMOGRÁFIA 

* 1965: La donna del lago