Pasolini

Pasolini

2012. november 17., szombat

MAURO BOLOGNINI

Mauro Bolognini (Olaszország, Toszkána, Pistoia, 1922. június 28. – Olaszország, Róma, 2001. május 14.) olasz filmrendező az 1940-es évek végén került a filmvilágba mint rendezőasszisztens. 1953-tól forgatott önállóan. Főleg stílusos irodalmi adaptációinak köszönheti művészi hírnevét. Néhány korai alkotását Pier Paolo Pasolini forgatókönyvei alapján rendezte, és kulcsszerepe volt abban, hogy megvalósulhatott Pasolini első saját filmje, A csóró (1961). Az 1960-as években Bolognini számos népszerű szkeccsfilm elkészítésében vett részt, ezek közül Az én kis feleségem (1964), a Cicababák (1965) és a Tündéri nők (1966) annak idején a magyar mozikba is eljutottak. 1969-től az 1970-es évek végéig igen jó formában volt, ekkoriban készült filmjeit a kritika és a közönség többnyire kedvezően fogadta. Magyarországon is játszott erotikus drámájával, A szerelem tiltott ösvényeivel (1991) búcsúzott a moziközönségtől. Két fivére közül az egyik Manolo Bolognini producer.


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek 
Mauro édesapja, Alduino Bolognini állatkereskedő volt. Édesanyja, Natalina Giovannini Montecatini környékéről származott. Mauro bátyja, Marcello 1921-ben, öccse, Manolo 1925-ben született. A 2010-ben elhunyt Marcello Pistoiában élte le az életét, a családi házban lakott a via Dalmatián, Manolo viszont éppúgy a filmvilágban kötött ki, mint Mauro. A fivérek gyerekkora a két világháború közötti években különösebb gond nélkül telt, mivel a család viszonylag jó anyagi körülmények között élt. Mindazonáltal a szülők semmiféle pazarlást nem engedtek meg, különösen, ha az ennivalóról volt szó. Ha a gyerekek valamit nem ettek meg, akkor a következő étkezéskor ugyanazt rakták eléjük. Marcello kereskedelmi iskolát végzett, Manolo technikumban tanult. Velük ellentétben Mauro nem jeleskedett különösebben a tanulásban. A Forteguerri líceumba járt, akárcsak a későbbi antifasiszta ellenálló, a két évvel idősebb Silvano Fedi (1920–1944), aki nagy hatást gyakorolt rá. Fedit 1939-ben letartóztatták, és egy év börtönre ítélték nemzetellenes propaganda miatt. Négy hónappal később kegyelmet kapott, antifasiszta tevékenységével azonban nem hagyott fel. Partizánakciói nagyban hozzájárultak Pistoia felszabadulásához. Német katonák lőtték agyon 1944-ben. Bolognini Firenzében járt egyetemre, ahol építészetet tanult. Onnan került a fővárosba két hallgatótársával, Franco Zeffirellivel és Piero Tosival. Rómában a nevezetes Centro Sperimentale di Cinematografia intézményében a díszlettervezésre specializálta magát. Gyermek- és kamaszkorának egyik meghatározó élménye ugyanis a mozi csodája volt, amely annak ellenére elbűvölte őt, hogy a látott filmek természetesen nem mindig voltak remekművek. Maurót besorozták katonának, de nem kellett sokáig viselnie a mundért, mert Olaszország fegyverszünetet kötött.


Első lépések a filmvilágban 
1948 és 1952 között Bolognini segédrendezőként ténykedett Luigi Zampa mellett. Öt filmben dolgoztak együtt: a legelső, a Nehéz évek (1948) az elsők között dolgozta fel az olasz fasizmus időszakát. A Vészharang (1949) és a Cuori senza frontiere (1950) női főszerepét a pályakezdő Gina Lollobrigida játszotta, akit Bolognini később a saját filmjeiben is szerepeltetett. A korabeli kritika különösen jól fogadta Zampa és Bolognini ötödik közös munkáját, a Per a város ellent (1952), amely a XX. század elején játszódik Nápolyban, és érzékletesen mutatja be a helyi maffia, a camorra működését. Évekkel később Bolognini ezekkel a szavakkal emlékezett a mesterére: „Sok mindenre megtanított. Ugyanakkor meg is rémisztett, mert hihetetlenül félénk voltam, ő viszont energikus és extrovertált. Folyton arra gondoltam, hogy soha nem leszek képes erre a munkára, soha nem lesz olyan erőm, mint neki. Valahányszor hivatott, elpirultam és ok nélkül remegni kezdtem.” 1952-ben Bolognini két olasz–francia koprodukcióban is részt vett Jean Delannoy (Nez de cuir) és Yves Allegret (La minute de vérité) segédrendezőjeként. 1953-ban mutatkozott be önálló rendezőként: A galériában találkozunk című film egyik női főszerepét Sophia Loren játszotta. 


Ezt követte A három testőr című 26 (!) részes tévésorozat, amely azonban nem önálló munka: az epizódokat Bolognini mellett Hugo Fregonese, Nathan Juran, Joseph Lerner és Frank McDonald rendezte. Kuriózum, hogy Athos szerepét az olasz könnyűzene egyik nagy sztárja, Domenico Modugno játszotta. A tévésorozat részletekben is a mozikba került: a 82 perces A királyné lovagjait az IMDB Bolognini és Joseph Lerner neve alatt jegyzi. A további részek: Le avventure dei tre moschettieri (1957), La spade imbattibile (1957), Le imprese di una spada leggendaria (1958), Gli sparvieri del re (1958), Mantelli e spade insanguinate (1959), Le quattro spade (1960) és Criniere e mantelli al vento (1960). Bő másfél évtizeddel Louis Malle kisebbfajta botrányt keltett drámája, a Szívzörej (1971) előtt Bolognini is feldolgozta az incesztus témáját a La vena d'oro (1955) című alkotásában: a fiú szerepét az akkor mindössze 16 esztendős Mario Girotti (a későbbi Terence Hill) játszotta. A fiatalság érzelmi problémái és útkeresése Bolognini számos filmjének visszatérő témájává vált. A kritikusok körében is kedvezően fogadott Szerelmesek (1955) Róma egyik külvárosában játszódik. A miliő már a korai Pasolini-játékfilmeket előlegezi meg, Bolognini azonban hivatásos színészeket foglalkoztatott: Antonella Lualdi, Franco Interlenghi, Nino Manfredi és Gino Cervi közül kiemelkedik Manfredi alakítása a félénk sofőr, Otello szerepében.


Bolognini és Pasolini 
Mauro Bolognini és Pier Paolo Pasolini az 1950-es évek első felében ismerkedtek meg. Esetükben beigazolódott az „ellentétek vonzzák egymást” örök igazsága, hiszen művészi látásmódjuk különbözőségével mindketten tisztában voltak. Bolognini kifinomult, esztétizáló stílusával szemben állt Pasolini nyers, naturalisztikus realizmusa. 1957 és 1961 között öt filmben dolgoztak együtt: Pasolini egyetlen más rendezőnek sem írt ennyi forgatókönyvet. A kacér Marisa (1957) forgatókönyvének megírásában rajtuk kívül Tatina Demby is közreműködött. A vígjáték címadó hősnője körül legyeskednek a férfiak, és ő élvezi is ezeket a flörtöket. Aztán megjelenik a színen Angelo, a jóképű tengerész, és a szerepek mintha felcserélődnének... A címszerepet „az olasz Jayne Mansfield”-ként reklámozott, de egy arisztokratával kötött házassága miatt hamar visszavonult színésznő, Marisa Allasio játszotta, a két férfi főszerepet Renato Salvatori és Francisco Rabal alakította. A Fiatal férjek (1958) szintén közös munka eredménye, az alkotópároshoz ezúttal Enzo Curreli és Pasquale Festa Campanile csatlakozott. A történet öt elválaszthatatlan barátról (Antonio, Ettore, Franco, Giulio és Marcello) szól, akik élvezik az agglegényéletet, a közös ivászatokat és a csajozást. Ketten közülük azonban házasodni készülnek, és úgy tűnik, örökre vége a szép időknek. A vígjátéki motívumok ellenére a Fiatal férjek komoly alkotás, talán Fellini A bikaborjakjával (1953) állítható párhuzamba. A két filmnek ráadásul közös szereplője is van Franco Interlenghi személyében. A komolyság javarészt Pasolininek köszönhető, hiszen nyilvánvalóan az ő szkepticizmusa érvényesült abban, ahogy a film a polgári létforma egyhangú uniformizmusát ábrázolja.


A Bátrak éjszakája (1959) különösen fontos volt Pasolini számára, hiszen nagy vihart kavart regénye, az 1955-ben publikált Utcakölykök alapján készült. Oly lelkesen vetette bele magát a forgatókönyvírásba, hogy emiatt félbehagyta az Egy erőszakos élet című könyvének megírását is. Szerette volna, ha jó barátja, Franco Citti kapja Gino szerepét, hiszen annak idején részben róla mintázta a regényfigurát, de a producer és Bolognini állítólag hallani sem akartak a filmes tapasztalatokkal nem rendelkező lumpenproletárról. Helyette Bolognini egyik favoritját, Franco Interlenghit szerződtették. A szereposztási kompromisszum ellenére épp a színészi játék a Bátrak éjszakája egyik értéke, mellesleg később mindkét férfi főszereplő (Laurent Terzieff és Tomas Milian) játszott Pasolininél is, ámbár Miliannak csak villanásnyi jelenése volt A túróban (1963), Terzieff viszont kulcsszerepet alakított a Médeában (1970). Említést érdemel még Jean-Claude Brialy, Mylène Demongeot, Rosanna Schiaffino, Elsa Martinelli, Antonella Lualdi és Anna Maria Ferrero alakítása is. A kritikusok szerint Bolognini opusza sokkal visszafogottabb volt az Utcakölykökhöz képest, különösen a római alvilág bemutatásában. Pasolini tisztában volt a változtatások hátterével, amiről megértően így nyilatkozott: „Az esztétizálást Bolognini tette hozzá, és joggal, mert ő így tudta megcsinálni a filmet.” Érdemes megemlíteni, hogy az on-line információkkal ellentétben Nico Naldini Pasolini-könyve a Bátrak éjszakáját nem említi az Utcakölykök megfilmesítéseként, sőt a szerző szerint Pasolini csak a film bemutatása után írt „irodalmi elbeszélés”-t a forgatókönyvből.


Bolognini és Pasolini következő közös munkája, A szép Antonio (1960) kiindulópontját Vitaliano Brancati 1949-ben megjelent regénye jelentette. A történet Cataniában játszódik: a címszereplő nagy nőcsábásznak számít a szicíliai kisvárosban, miután azonban megnősül, potenciaproblémái támadnak. Pasolininek nem tetszett a regény moralizáló társadalomkritikája, ezért Antonio impotenciáját lelki tényezőkre vezette vissza. A kritikusok általában elismeréssel fogadták a filmet, különösen Marcello Mastroianni és Claudia Cardinale alakítását méltatták. Konzervatív körök viszont felháborodásuknak adtak hangot a témaválasztás és a megvalósítás merészsége miatt. A Rómában történt (1961) Alberto Moravia Római történetek című 1954-ben publikált műve alapján készült, melyet a megjelenést követő évben filmesítettek meg először. Bolognini opuszának forgatókönyvébe maga a szerző is besegített Pasolininek és Marco Viscontinak. David szerepét az 1960-as, 1970-es évek sokat foglalkoztatott szépfiúja, az egyébként nem tehetségtelen Jean Sorel játszotta. A film a cenzúra beavatkozását váltotta ki Olaszországban: betiltották, sőt eljárást indítottak Bolognini, Moravia és Pasolini ellen. Egyes vélemények szerint a Rómában történt Pasolini első saját rendezése, A csóró (1961) egyértelmű előfutára úgy a miliőt, mint a főszereplőt illetően (Pasolini jelöltje ismét Citti volt, nem Jean Sorel), és sokkal inkább vall rá, mint Bologninire. Egyesek úgy tudják, hogy Pasolini éppen azért szánta rá magát a rendezésre, mert megelégelte, hogy forgatókönyvei csak komoly kompromisszumok árán kerülhetnek filmvászonra. 


Az első Pasolini-játékfilm, A csóró (1961) eredetileg egy másik jó barát, Federico Fellini filmgyártó cége, a Federiz égisze alatt készült volna. A Federiz Az édes élet (1960) világsikere után alakult azzal a céllal, hogy a szokásos produceri szisztémában esélytelen művek megszületését lehetővé tegye. A Federiz a két alapító, FEDErico Fellini és Angelo RIZzoli producer nevéből alkotott mozaikszó. A cég fő céljának természetesen a következő Fellini-filmek elősegítését tekintette. Pasolini nem csupán a barátság miatt választotta a Federizt, hanem azért is, mert a cég teljes művészi szabadságot ígért, ami számára nagyon fontos szempont volt. Pasolini semmilyen gyakorlati tapasztalattal nem rendelkezett a filmezés terén, ami a Federiz illetékeseit némi aggodalommal töltötte el. Végül engedélyeztek pár nap próbaforgatást, ám a végeredményt csapnivalónak ítélték, és a produkciót leállították. Pasolini és Fellini barátsága ekkor rendült meg alapjaiban, ámbár nem lettek gyűlölködő ellenségek. Mauro Bolognini egyszer meglátogatta Pasolinit, és az íróasztalon meglátta a próbaforgatáson Bernardo Bertolucci által készített fotókat. Egyre nagyobb érdeklődéssel nézegette őket, és ösztönösen megérezte, hogy valami egészen újszerű film születhetne Pasolini által. Kapcsolatait felhasználva sikerült új producert találnia A csóróhoz Alfredo Bini személyében. Bini megadta Pasolininek a kívánt alkotói szabadságot, és csak egyetlen kikötése volt: ragaszkodott a tapasztalt operatőr, Tonino Delli Colli szerződtetéséhez, hogy legyen valaki a kezdő rendező mellett, akinek kisujjában van a filmezés technikai oldala. Ahogy mondani szokás, a többi már (film)történelem.


A hatvanas évek 
Miután megszakadt alkotói együttműködése Pasolinivel, Bolognini stílusa is észrevehetően megváltozott. A hatvanas évektől forgatott filmjei alapján sokan Luchino Visconti követőjeként tekintenek rá, hiszen mindkét rendező szívesen dolgozott míves irodalmi alapanyagból, és aprólékos műgonddal rekonstruált letűnt korokat, ámbár Visconti inkább az arisztokrácia, a nagypolgárság világában mozgott otthonosan, míg Bolognini főleg a közép- és kispolgárok, az alsóbb néprétegek világát mutatta be. Jean-Paul Belmondo és Claudia Cardinale főszereplésével készült a La viaccia (1961), Mario Pratesi L'eredità (1889) című regénye alapján. A forgatókönyv megírásában a jeles író, Vasco Pratolini is részt vett. A fekete-fehér melodráma egyrészt Émile Zola regényeit idézi (különös tekintettel a Nanára), másrészt megelőlegezi Bolognini későbbi filmjét, A Ferramonti-örökséget (1976). Érdekesség, hogy az egyik főszerepet a neves rendező, Pietro Germi játszotta. Az irodalmi adaptációk sorát a Moravia novellája alapján forgatott Agostino (1962) folytatta, melyet Rómában és Firenzében vettek fel. Ebben újra felbukkan az incesztus motívuma, a címszereplő anyját alakító zseniális Bergman-színésznő, Ingrid Thulin játéka pedig lényegében előtanulmány Visconti Elátkozottak (1969) című drámájának anyaszerepéhez. Italo Svevo azonos című regényéből született a Szenilitás (1962), amelynek női főszerepét ismét Claudia Cardinale játszotta. Az opusz Bolognini minden alkotói erényét és hibáját tükrözi: vonzódását az esetenként melodramatikus színezetű történetek iránt, elsőrangú színészvezetését, a kor és a helyszín atmoszférájának ragyogó felidézését, amely csodálatot vált ki a nézőből, de a valódi szellemi izgalmakkal adós marad.


A hatvanas években fénykorát élte a szkeccsfilm műfaja, amiből Bolognini sem maradt ki: 1964 és 1968 között nyolc szkeccsfilm elkészítésében vett részt, közülük néhány annak idején a magyar mozikba is eljutott. Így például Az én kis feleségem (1964), melynek öt epizódjából egyet Luigi Comencini, kettőt-kettőt pedig Mauro Bolognini és az erotikus botrányfilmek későbbi nagymestere, Tinto Brass rendezett. A történetek Alberto Sordi és Silvana Mangano tehetségére épülnek. Nagy sikert aratott Magyarországon a négy epizódból álló Cicababák (1965), Dino Risi, Luigi Comencini, Franco Rossi és Bolognini közös alkotása. A csak 18 éven felülieknek vetített filmet Risi és Bolognini szkeccse miatt Olaszországban obszcenitással vádolták. Bolognini epizódja, a Monsignor Cupido Boccaccio Dekameronjának egyik történetét (III, 3) modernizálta: Valamely hölgy szerelmes egy ifjúba, és tiszta lelkiismeretet színlelvén, gyónás örve alatt rávisz egy szigorú erkölcsű barátot, hogy tudtán kívül kezére járjon gerjedelme teljes-tökéletes kielégítésében. A hölgyet a szépsége teljében lévő Gina Lollobrigida domborította, az ifjút a már korábban említett Jean Sorel, a szigorú erkölcsű barátot pedig Akim Tamiroff. A római bíróságon Lollobrigida is a vádlottak padjára került. A világhírű színésznő azt állította, hogy a kifogásolt epizódban testszínű harisnyát viselt. Az ügyész ezzel szemben úgy vélekedett, hogy a hozzá hasonló átlagnéző egy ténylegesen levetkőzött nőt láthat egy provokatív jelenetben, amely illetlen csókolózással kezdődik, és egyértelműen szexuális aktussal végződik akkor is, ha azt az alkotók már nem ábrázolták. Az eljárás során a filmet levetítették a bíróságon: a Lollobrigida combját közelről mutató filmkockát kinagyították annak bizonyítására, hogy a sztár valójában semmit nem viselt. Bologninit és a színésznőt végül két hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és pénzbírságra ítélték. 


A szintén 1965-ös Három arc történeteinek főszereplője Reza Pahlavi iráni sah (1919–1980) elvált (második) felesége, Soraya volt. Dino De Laurentiis producer a hercegnő szerződésében állítólag kikötötte, hogy Soraya nem mosolyoghat, mert a média a válás után a „szomorú hercegnő” imázst alakította ki róla, amelyet a film reklámozásához is fel akartak használni. Pedig a hercegnőnek éppenséggel lett volna oka mosolyogni, mivel forgatás közben beleszeretett az egyik rendezőbe, a 33 éves Franco Indovinába. Boldogságuk nem tartott sokáig: Indovina 1972-ben egy repülőszerencsétlenségben életét vesztette. A Három arc egyébként – a harmadik történetet Michelangelo Antonioni rendezte – nem aratott különösebb sikert, és Soraya ígéretes színésznői karrierje megfeneklett. A négy szkeccsből álló Tündéri nők (1966) Bolognini rendezte epizódjában ismét Jean Sorel játszotta a férfi főszerepet, partnernője a hollywoodi szexbomba, Raquel Welch volt. Olasz–francia–nyugatnémet koprodukcióban készült a hat történetből álló A világ legősibb mestersége (1967): Bolognini a Római éjszakák című epizódot jegyezte Elsa Martinelli és Gastone Moschin főszereplésével. A Boszorkányok (1967) megszületése annak köszönhető, hogy Dino De Laurentiis producer lehetőséget akart biztosítani gyönyörű és tehetséges feleségének, Silvana Manganónak, hogy sokoldalú jellemábrázoló képességét megcsillogtathassa. A Vittorio De Sica által rendezett epizód férfi főszerepét az akkor még csak Sergio Leone spagettiwesternjeiből ismert Clint Eastwood alakította. De Laurentiis 25 ezer dollár készpénzt vagy 20 ezer dollárt és egy vadonatúj Ferrarit ajánlott fel gázsiként: Eastwood a második lehetőséget választotta. A Boszorkányok egyik szkeccsét egyébként Pasolini rendezte, aki el volt ragadtatva Manganótól, és más filmjeiben is szerepeltette. Pier Paolo és Bolognini együtt vettek részt a Szeszély olasz módra (1968) elkészítésében is, sőt ehhez az összeállításhoz Bolognini két szkeccset rendezett. 


Szórakoztató vígjáték volt az Arabella (1967), amelynek címszerepében a gyönyörű Virna Lisi parádés alakítást nyújtott. Bologninitől kissé szokatlan, és nem is igazán jól sikerült kísérleti alkotás a L'assoluto naturale (1969). A reklámszlogen mindazonáltal külön hangsúlyozta Ennio Guarnieri munkáját, amely „az olasz operatőri szakma alappillérét jelenti a hatvanas évek filmjeiben”. A férfi közönség nagy örömére a főszerepet játszó horvát származású szépség, Sylva Koscina teljesen meztelenül is látható benne. Ercole Patti 1967-ben publikált regényét Bolognini két évvel később filmesítette meg: a Gyönyörű november (1969) részben annak köszönheti népszerűségét, hogy a női főszerepet alakító Gina Lollobrigida pályája legerotikusabb jeleneteit játszotta el André Lawrence-szel és az unokaöccsét megformáló Paolo Turcóval. Meglepetést okozott az is, hogy a filmet szinkronizálták (!), sőt a Lollobrigidát szinkronizáló Rita Savagnone egy másik figurának is kölcsönözte a hangját, akárcsak Pino Colizzi, aki szintén két szereplőt szinkronizált. A Gyönyörű november egy szicíliai család életébe nyújt betekintést a tizenhét éves Nino szemén keresztül. A fiatalember csak most kezdi megismerni népes rokonsága igazi énjét, sötét titkait, és közben beleszeret gyönyörű és könnyűvérű nagynénjébe, Cettinába. 


A hetvenes évek 
Bolognini pályafutásának megkoronázásaként tartják számon a Metello (1970) című filmet, Vasco Pratolini 1955-ben megjelent regényének igényes adaptációját, amely illúziókeltően idézi fel a XIX. századi Firenze légkörét. Miután váratlanul meghalnak a szülei, a fiatal Metello úgy dönt, új életet kezd. Feleségül veszi Ersiliát, akitől gyermeke születik. Politikai tevékenysége miatt letartóztatják, és végül menekülni kényszerül a városból. Viszonyt kezd egy nálánál idősebb nővel: tőle is születik egy gyereke, idővel azonban rádöbben arra, hogy Firenzében a helye Ersilia mellett. A Metello a főszereplő sorsán keresztül az olasz lélek mélyrétegeibe hatol, ugyanakkor bemutatja Firenzét is, amely a múlt – mindenekelőtt a reneszánsz – számos csodaszép emlékét őrzi, lakosainak köszönhetően azonban lüktetően eleven város, melynek történelme feltehetően jó néhány ragyogó fejezettel gazdagodik majd, amíg Metellóhoz és Ersiliához hasonló polgárok élnek a falai között. Mindkét főszereplő díjakat nyert az alakításával, ámbár a táncdalénekesként sem ismeretlen Massimo Ranieri (Metello) annyira tősgyökeres nápolyi, hogy emiatt szinkronizálni kellett (szinkronhangja: Rodolfo Baldini). Az Ersiliát megformáló Ottavia Piccolót Luchino Visconti fedezte fel a film számára: a színésznő 14 évesen szerepelt mestere klasszikusában, A párducban (1963). Massimo és Ottavia játszották a főszerepeket a Bubùban is (1972), amelyet Milánóban és Rómában forgattak Charles-Louis Philippe Bubù de Montparnasse (1901) című regénye alapján. Bubù (Antonio Falsi) a könnyebb élet reményében prostitúcióra kényszeríti barátnőjét, Bertát (Ottavia Piccolo), aki egyre mélyebbre süllyed, ahonnan egyik kliense, Piero (Massimo Ranieri) próbálja kimenteni. A film képi világát – operatőr: Ennio Guarnieri – Toulouse-Lautrec, Manet és Utrillo festészete befolyásolta. 


1973-ban forgatták, de csak két évvel később került a közönség elé a Libera, szerelmem, amely elsősorban Claudia Cardinale temperamentumos alakítása miatt emlékezetes. A hősnő anarchista édesapjától kapta nevét, amelyhez méltón mindenkor nagy hangon áll ki a szabadság eszméje mellett. A fasizmus időszakában az ilyesmi egyáltalán nem volt veszélytelen cselekedet, különösen nem egy kétgyermekes családanya részéről. A férj, a jóravaló Matteo inkább a hétköznapok békés nyugalmára vágyna, de mivel szereti gyönyörű feleségét, mindvégig kitart mellette, noha még féltékenységre is lehetne oka, amikor feltűnik a színen a Liberához hasonlóan aktív forradalmár, Sandro. A házaspár átvészeli a zavaros időket, és a Sors kegyetlensége, hogy Liberát akkor éri utol a végzete, amikor már beköszöntött a béke. Egy megtörtént bűneset motívumain alapul a Jóravaló emberek cselekedetei (1974): 1902-ben Tullio Murri ügyvéd megölte húga reakciós és erőszakos férjét, Francesco Bonmartini grófot. A bírósági eljárás a bűnügy tárgyalása helyett egyre inkább a társadalmi osztályok közötti harc terepévé vált. A főszerepeket Catherine Deneuve, Giancarlo Giannini, Fernando Rey és Paolo Bonacelli játszották. Érdekes véletlen, hogy a film megosztva kapta meg a David di Donatello-díjat Luchino Visconti Meghitt családi kör (1974) című drámájával: mint arról már szó volt, nemcsak a két rendező művészi látásmódja hasonló, hanem a Visconti-film is a társadalmi osztályok drámai összeütközéséről szól egy szimbolikus történet ürügyén. 


A harmincas években egy világtól elzárt toszkánai elmegyógyintézetben játszódik az Antik lépcsőkön (1975). Az intézet vezetője, Dr. Bonaccorsi az őrület okait kutatja, Freud és a modern pszichiátria úttörőinek nyomában jár. Magánéletében három nő is fontos szerepet játszik, ráadásul feltűnik egy negyedik: Anna, a gyakorló pszichiáter, aki azonban nemcsak Bonaccorsi elméleteit, hanem közeledését is elutasítja. A doktort Marcello Mastroianni formálta meg, partnernői: Françoise Fabian, Marthe Keller, Barbara Bouchet, Lucia Bosé és Adriana Asti. Egy kisebb szerepben egy fiatal francia színész, Pierre Blaise látható, aki Louis Malle Franciaországban nagy vihart kavart történelmi drámája, a Lacombe Lucien (1974) címszereplőjeként vált ismertté, és néhány nappal Bolognini filmjének ősbemutatója után egy autóbalesetben életét vesztette. A rendező úgy nyilatkozott, hogy Pasolini egyik irodalmi kritikája hívta fel a figyelmét Gaetano Carlo Chelli A Ferramonti-örökség című 1884-ben megjelent regényére, amelyből pályafutása egyik legjelentősebb filmjét forgatta. A történet kulcsfigurája a szépséges Irene, aki a címbeli mesés vagyon megszerzése érdekében behálózza a Ferramonti család minden tagját, és női bájait is a cél szolgálatába állítja. A Ferramonti-örökség érzékletes képet fest a XIX. századi olasz polgárság világáról, ahol minden cselekedet indítéka, mozgatórugója és célja a pénz. Ennio Guarnieri operatőri munkája helyenként Renoir festményeinek színvilágát és hangulatát idézi. A parádés szereposztásból (Anthony Quinn, Fabio Testi, Gigi Proietti, Adriana Asti, Paolo Bonacelli) kiemelkedik az Irenét megformáló Dominique Sanda, aki alakításáért az 1976-os Cannes-i Filmfesztiválon megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat, megosztva Törőcsik Marival a Déryné, hol van? (1975) című filmért. A korabeli magyar sajtóban megjelentek olyan vélemények, melyek elismerték ugyan Sanda tehetségét, de hangsúlyozták, hogy alakítása nem mérhető Törőcsikéhez. Jelen sorok írója nem kíván rangsort felállítani a két színésznő között, de úgy véli, Sanda teljesítménye mindenképpen átlagon felüli. 


A hírhedt női sorozatgyilkos, Leonarda Cianciulli (1893–1970) életének motívumain alapul a Húsdarab (más címén: A nagy főzés, 1977) című horrorba hajló dráma. Cianciullit az 1940-es években harminc év börtönre ítélték három asszony meggyilkolása miatt. Egyik áldozata egy ismert opera-énekesnő, Virginia Cacioppo volt. A halottak testéből szappant, vérükből teát főzött, és süteményt sütött. Cianciulli az emlékirataiban megemlékezett arról, hogy a Cacioppo testéből készült sütemény különösen ízletesre sikerült. A nyomozás feltárta, hogy bár az anyagi haszonszerzés is szerepet játszott a gyilkosságokban, az asszony legfőbb motivációja mégis az anyai szeretet volt. Tizenhárom (!) gyermekét vesztette el: hárommal elvetélt, tíz pedig korán meghalt. Négy gyermeke élte meg a felnőttkort. Kedvencét, Giuseppét mindentől meg akarta óvni, a katonaságtól (a második világháború zajlott akkor!) éppúgy, mint a női csábítástól. Zavaros fejével úgy gondolta, csak mások feláldozásával tudja megvédeni a családját. Történetét még az 1960-as években Fellini akarta megfilmesíteni Giulietta Masina főszereplésével, de a projekt meghiúsult, és helyette készült el a házaspár sokat vitatott alkotása, a Júlia és a szellemek (1965). Bolognini filmjében az amerikai Shelley Winters játszotta Leonardát, partnerei: Max von Sydow, Laura Antonelli, Milena Vukotic, Franco Branciaroli, Adriana Asti és Rita Tushingham. A hetvenes évek lezárásaként Bolognini – tíz év után újra – egy szkeccsfilmet rendezett: a Hová mész nyaralni? (1978) általa készített epizódjában Ugo Tognazzi és Stefania Sandrelli alakították a főszerepeket. 


Az utolsó másfél évtized 
Az 1980-as évek elején Bolognini a romantikus irodalom két népszerű klasszikusát filmesítette meg. Az első, A kaméliás hölgy igaz története (1981) csupán kiindulópontnak tekintette ifjabb Alexandre Dumas regényét. A női főszerepet a francia filmgyártás nagy felfedezettje, Isabelle Huppert játszotta, partnerei: Gian Maria Volonté, Bruno Ganz és Fabrizio Bentivoglio. A szereposztás az egyik fő erőssége annak a tévésorozatnak is, amely Stendhal A pármai kolostor című regényéből készült. A női főszerepet Marthe Keller alakította, rajta kívül Volonté, Andrea Occhipinti, Georges Wilson, Lucia Bosé, Marc Porel, Laura Betti, Ottavia Piccolo és Teresa Ann Savoy nevét kell kiemelni. Egy ismeretlen szerző XVI. századból fennmaradt komédiája (egyes források mégis a XVIII. században élt Carlo Goldoninak tulajdonítják) szolgált A velencei nő (1986) alapjául. Az erotikus filmdráma címe tulajdonképpen megtévesztő, mivel igazából nem egy, hanem két nő áll a történet középpontjában: a hervadásnak indult, de még igen vonzó özvegyasszony, Angela (Laura Antonelli), és egy fiatal, férjezett szépség, Angela (Monica Guerritore). Mindketten ugyanabba az átutazóban lévő fiatalemberbe szeretnek bele, és hívják romantikus légyottra, no de hogy lehet valaki egyszerre két helyen? A bulvármédia már a forgatás közben sokat foglalkozott a filmmel, mert hírértékűnek bizonyult, hogy a férfi főszerepet alakító Jason Connery meztelenül is látható benne. Ez nem (csak) azért volt érdekes, mert az ex-James Bond Sean Connery fiáról van szó, hanem azért is, mert a Robin Hood című tévésorozatnak köszönhetően Jason a kamaszok egyik kedvencének számított. A fiatal színész is hallatta a hangját a témában, amikor – szerintem nem túl lovagiasan – úgy nyilatkozott az Angelát alakító partnernőjéről a The Sun brit bulvármagazinnak, hogy Guerritore vidám lány volt ugyan, de cseppet sem találta vonzónak. Az idősebb Connery először állítólag meghökkent, amikor meglátta a fiát ábrázoló aktfotókat a magazinokban, ő maga ugyanis erotikus szerepet soha nem vállalt, mindazonáltal megnyugodva vette tudomásul, hogy igényes – bár nem igazán sikerült – produkcióról van szó, melyben egyébként Jason szemből nem látható meztelenül.


Szép sikert aratott a Búcsú Moszkvától (1987) című dráma, amely megtörtént eseten alapul. Ida Nudel, Oroszországban élő zsidó tudós megelégeli hazája antiszemita légkörét, és úgy dönt, emigrálni fog a barátjával és a húgával, a hatóságok azonban csak tőle megtagadják a kiutazási engedélyt. Mivel bátran kiállt népe jogaiért, végül négy évre egy szibériai munkatáborba küldték. A világhírű amerikai filmsztár, Jane Fonda egy 1984-es személyes találkozást követően erőteljes kampányba kezdett annak érdekében, hogy Nudel távozhasson a Szovjetunióból. Mivel Fonda évekkel korábban a Szovjetunió szimpatizánsaként jelent meg a vasfüggöny mögötti propagandában, célszerűnek látszott Nudel érdekében indított akcióját komolyan venni. A film főszereplői: a norvég Liv Ullmann, a lengyel Daniel Olbrychski és a francia Aurore Clément. Alkotói pályája vége felé Bolognini két Moravia-regényt is megfilmesített: A közönyösöket (1988) a televízió számára forgatta, A pénteki villát (1991, magyar címe: A szerelem tiltott ösvényei) azonban mozikban játszották. Ez utóbbi film hősnője, a szépséges Alma (Joanna Pacula) egyszer csak közli férjével (Julian Sands), hogy ezentúl hetente két napot zongoraművész szeretőjével (Tchéky Karyo) fog tölteni. Stefan, a férj modernnek tartja magát, ezért beleegyezik a nyitott házasságba, ám hamar kiderül, hogy mások az elvek, és más a gyakorlat. A házasságon kívüli kapcsolat azonban az asszonynak sem csupán a felhőtlen boldogságot jelenti. A Magyarországon is bemutatott A szerelem tiltott ösvényei többnyire rossz kritikákat kapott (legyünk őszinték: teljesen megérdemelten), és Bolognini talán ezért is vonult vissza a filmvilágból. Utolsó alkotását a televízió számára rendezte: a La famiglia Ricordi (1995) a zseniális zeneszerző, Giacomo Puccini – a sorozatban főleg megrögzött nőcsábászként látható – és kiadója, a Ricordi család történetét mondja el. Mauro Bolognini 78 éves korában hunyt el Rómában.


FILMOGRÁFIA 
* 1995: La famiglia Ricordi (tévésorozat) 
* 1991: A szerelem tiltott ösvényei (La villa del venerdì) 
* 1989: 12 olasz város – 12 olasz filmrendező (12 registi per 12 città) (dokumentumfilm, a Palermo című epizód) 
* 1988: A közönyösök (Gli indifferenti) (tévéfilm)
* 1987: Búcsú Moszkvától (Mosca addio) 
* 1987: Imago urbis (dokumentumfilm) 
* 1986: A velencei nő (La venexiana) 
* 1982: A pármai kolostor (La certosa di Parma) (tévésorozat) 
* 1981: A kaméliás hölgy igaz története (La storia vera della signora dalle camelie) 
* 1978: Hová mész nyaralni? (Dove vai in vacanza?) (a Sarò tutta per te című epizód) 
* 1977: Húsdarab / A nagy főzés (Gran bollito) 
* 1976: A Ferramonti-örökség (L'eredità Ferramonti) 
* 1975: Antik lépcsőkön (Per le antiche scale) 
* 1975: Libera, szerelmem (Libera, amore mio...) 
* 1974: Jóravaló emberek cselekedetei (Fatti di gente perbene) 
* 1972: Bubù 
* 1972: Imputazione di omicidio per uno studente 
* 1970: Metello 
* 1969: Gyönyörű november / Az a csodálatos november (Un bellissimo novembre) 
* 1969: L'assoluto naturale 
* 1968: Szeszély olasz módra (Capriccio all'italiana) (a Perché? és a La gelosia című epizód) 
* 1967: Arabella 
* 1967: A világ legősibb mestersége (Le plus vieux métier du monde) (a Nuits romaines című epizód) 
* 1967: Boszorkányok (Le streghe) (a Senso civico című epizód) 
* 1966: Tündéri nők (Le Fate) (a Fata Elena című epizód) 
* 1966: Madamigella di Maupin 
* 1965: Három arc (I tre volti) (a Gli amanti celebri című epizód)
* 1965: Cicababák (Le bambole) (a Monsignor Cupido című epizód) 
* 1964: La donna è una cosa meravigliosa (az Una donna dolce, dolce és a La balena bianca című epizód) 
* 1964: Az én kis feleségem (La mia signora) (az I miei cari és a Luciana című epizód) 
* 1963: La corruzione 
* 1962: Szenilitás (Senilità) 
* 1962: Agostino 
* 1961: La viaccia 
* 1960: Ez történt Rómában / Rómában történt / Ostoba nap (La giornata balorda) 
* 1960: A szép Antonio (Il bell'Antonio) 
* 1959: A vagányok éjszakája / Bátrak éjszakája (La notte brava) 
* 1959: Arrangiatevi! 
* 1958: Fiatal férjek (Giovani mariti) 
* 1957: A kacér Marisa (Marisa la civetta) 
* 1956: Guardia, guardia scelta, brigadiere e maresciallo 
* 1955: Szerelmesek (Gli innamorati) 
* 1955: La vena d'oro 
* 1954: A királyné lovagjai (I cavalieri della regina) 
* 1956: A három testőr (I tre moschettieri) (tévésorozat) 
* 1953: A galériában találkozunk (Ci troviamo in galleria)


DÍJAK 
David di Donatello-díj 
* 1970: Metello (legjobb film, megosztva a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében című filmmel) 
* 1975: Jóravaló emberek cselekedetei (legjobb film, megosztva a Meghitt családi kör című filmmel) 
* 1999: Életműdíj 

Giffoni Filmfesztivál 
* 1990: François Truffaut-díj 

Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál 
* 1960: A szép Antonio (Arany Vitorla-díj) 
* 1975: Antik lépcsőkön (a zsűri különdíja) 

Montreali Filmfesztivál 
* 1987: Búcsú Moszkvától (az Ökumenikus Zsűri díja) 

San Sebastiáni-i Nemzetközi Filmfesztivál 
* 1962: Szenilitás (legjobb rendező) 
* 1966: Madamigella di Maupin (legjobb rendező) 

JELÖLÉSEK 
Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál (Arany Pálma-díj) 
* 1956: Szerelmesek 
* 1958: Fiatal férjek  
* 1961: La viaccia 
* 1970: Metello 
* 1976: A Ferramonti-örökség 

Golden Globe-díj (Olaszország) 
* 1960: A vagányok éjszakája / Bátrak éjszakája (legjobb film)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése