Pasolini

Pasolini

2014. július 6., vasárnap

ANTONELLA LUALDI

AZ ALÁBBI BLOGBEJEGYZÉS FELTÖLTÉSÉNEK NAPJÁN TÖLTI BE 83. ÉLETÉVÉT ANTONELLA LUALDI. TANTI AUGURI, CARA ANTONELLA!

Antonella Lualdi (Libanon, Bejrút, 1931. július 6.) olasz színésznő és énekesnő eredeti neve: Antonietta de Pascale. Az 1940-es évek végén kezdett filmezni. Az ötvenes-hatvanas években az egyik legfoglalkoztatottabb olasz színésznőnek számított. Szépsége jellemábrázoló tehetséggel párosult, ezért művészfilmekben és közönségfilmekben egyaránt számítottak rá a rendezők. Évei múlásával – miután újabb és újabb, nem kevésbé szép és tehetséges, de fiatalabb riválisok is feltűntek a színen – átváltott a karakterszerepekre. Az 1970-es években megpróbálkozott az énekléssel is, és egyre gyakrabban tett eleget színpadi felkéréseknek. Egy ideig rendezőasszisztensi munkát is végzett, például Ferdinando Baldi mellett. 1979-ben a Playboy olasz kiadása számára pózolt, számos kolléganőjével ellentétben azonban a teljes kitárulkozás helyett csupán ízléses aktokat vállalt, melyek arról tanúskodtak, hogy vonzerejét az ötödik X közelében is megőrizte. A szakma nem kényeztette el az elismerésekkel: több évtizedes pályafutása során nemcsak hogy nem kapott semmilyen jelentősebb szakmai díjat, de még csak nem is jelölték ezekre. Franco Interlenghi színészhez ment feleségül, akivel többször is filmezett. Házasságukból két lány született, Stella és Antoninella. 


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Antonella Lualdi édesapja, egy olasz mérnök a múlt század húszas éveiben Bejrútban dolgozott egy híd építésén. Itt ismerkedett meg egy görög származású lánnyal, aki Egyiptomból érkezett a libanoni fővárosba. A fiatalok egymásba szerettek, összeházasodtak, és 1931 nyarán megszületett szerelmük gyümölcse, Antonietta. (Később még egy lányuk és két fiuk született.) A kislány még gyerekkorában elsajátított három nyelvet: az olaszt, a franciát és az arabot. A család a második világháború kitörése után tért vissza Olaszországba. Először Milánóba mentek, majd Firenzében telepedtek le: Antonietta itt járt iskolába. Szülei egy színjátszó iskolába is beíratták. A fotósok is felfigyeltek a bájos kamasz lányra, és különböző magazinok számára fényképezték őt. Egyes források szerint 1949-ben megnyerte a Hollywood nevű magazin tehetségkutató pályázatát. A lap Signorina X néven mutatta be Antoniettát, és arra buzdította az olvasókat, hogy javasoljanak számára művésznevet. A rendelkezésemre álló forrásokból sajnos nem derül ki, hogy az Antonella Lualdi művésznév olvasói javaslat volt-e, vagy sem, de az tény, hogy ezen a néven kezdődött el Antonietta de Pascale filmkarrierje. Javarészt olaszországi helyszíneken – többek között Firenzében – forgatták a Prince of Foxes (1949) című kosztümös kalandfilmet Henry King rendezésében, Tyrone Power és Orson Welles főszereplésével. Az új sztárjelölt csupán parányi szerepet kapott a műben, nevét fel sem tüntették a stáblistán. A Signorinella (1949) című zenés vígjátékban viszont már övé volt a női főszerep. Mario Mattioli rendező állítólag egy 1947-es híradófelvételen látta meg Antonellát, és ennek hatására hívta filmezni. 


Az ötvenes évek
A Signorinella sikere után folyamatosan érkeztek a felkérések, és az Antonella Lualdi név rövidesen éppoly jól csengett a filmvilágban, mint Lucia Bosé vagy Gina Lollobrigida neve. A főleg neorealista filmjeiről ismert Luigi Zampa È più facile che un cammello... (1950) című alkotásáról azért kell megemlékezni, mert cselekményének főbb motívumai később számos ismert filmben visszaköszöntek. Amikor Carlo Bacchi (Jean Gabin) életét veszti, nem nyer bebocsátást a mennyországba, mert túl sok gonosz cselekedetet hajtott végre életében. Azonban kap egy esélyt: fél napra visszatérhet az életbe, hogy véghez vigyen valami jó dolgot is. Antonella a Zampa-opuszt követően is főleg romantikus produkciókban és vígjátékokban tűnt fel. Korai filmjei közül kiemelkedik Alberto Lattuada rendezése, A köpeny (1952), amely Gogol azonos című művének cselekményét adaptálta a XIX. századi Olaszországra. A színésznő alakítására felfigyelt a közönségfilmek francia mestere, Christian-Jaque is, aki rábízta az Adorables créatures (1952) című romantikus komédiája egyik fontos női szerepét. Lualdi partnerei: Daniel Gélin (Maria Schneider édesapja), Danielle Darrieux és a direktor későbbi neje, Martine Carol, akit 1967-ben egy monacói szállodai szobában holtan találtak, de halálának tényleges okát sosem hozták nyilvánosságra. 


Antonellát ettől kezdve kézről kézre adták a filmesek: 1952-ben például az említettek mellett még nyolc filmben játszott, ám ezek nem igazán emlékezetes opuszok. Az újabb fordulópontot a Vasco Pratolini regénye alapján forgatott Szegény szerelmesek krónikája (1954) jelentette Carlo Lizzani rendezésében. 1925-ben járunk Firenzében, a fasizmus előretörése idején. A munkásnegyedben hétköznapi örömök és bánatok közepette telnek a napok. Az örökké vidám zöldséges, Ugo azonban úgy érzi, az őt ért sérelmek miatt inkább a fasiszták között van a helye. Be is fogadják, ám amikor értesül arról, hogy újdonsült harcostársai meg akarják ölni néhány baloldali ismerősét, feltámad a lelkiismerete, és életét is kockára teszi, hogy megmentse egykori barátait. Ugót Marcello Mastroianni alakította, az egyik fontos női figurát, Milenát pedig Antonella Lualdi. Érdekesség, hogy a könyvet eredetileg Luchino Visconti szerette volna megfilmesíteni, de ő egy nagyszabású filmet tervezett, amelyhez azonban nem talált támogatókat. Stendhal többször filmre vitt regénye, a Vörös és fekete talán legismertebb, 1954-es adaptációját a francia Claude Autant-Lara rendezte a fiatalon elhunyt színészlegenda, Gérard Philipe főszereplésével. Az általa játszott Julien Sorel igazi karrierista, ám nagyratörő ábrándjainak megvalósítása eltorzítja jellemét. Méltó párja az Antonella által megszemélyesített Mathilde de La Mole, akiből ugyan nem hiányoznak a romantikus hajlamok, de számára Julien éppúgy csak eszközt jelent céljai eléréséhez, ahogyan a fiatalember is kihasználja az útjába kerülő embereket, mindenekelőtt Madame de Rénalt (Danielle Darrieux).


Lualdi 1955-ben forgatott először Mauro Bolognini rendezővel. A legelső film, a Szerelmesek egy modern szerelminégyszög-történet. Franco (Franco Interlenghi) barátnőjébe, a fodrászlány Adrianába (Antonella Lualdi) reménytelenül szerelmes a szintén fodrász Otello (Nino Manfredi). Hármójuknak egy étterem a törzshelyük, melynek tulajdonosnője, Ines (Cosetta Greco) szemet vet Francóra. A féltékeny Adriana ekkor úgy dönt, hogy elfogadja Otello udvarlását. A három évvel későbbi Fiatal férjek (1958) – mint az a címből is sejthető – a párkapcsolatokat már a házasság kötelékén belül vizsgálja. (A forgatókönyvírók egyike Pasolini volt.) A történet öt elválaszthatatlan barátról (Antonio, Ettore, Franco, Giulio és Marcello) szól, akik élvezik az agglegényéletet, a közös ivászatokat és a csajozást. Ketten közülük azonban házasodni készülnek, és úgy tűnik, örökre vége a szép időknek. A vígjátéki motívumok ellenére a Fiatal férjek komoly alkotás, talán Fellini A bikaborjakjával (1953) állítható párhuzamba. A két filmnek ráadásul közös szereplője is van Franco Interlenghi személyében. A komolyság javarészt Pasolininek köszönhető, hiszen nyilvánvalóan az ő szkepticizmusa érvényesült abban, ahogy a film a polgári létforma egyhangú uniformizmusát ábrázolja.


A Bátrak éjszakája (1959) különösen fontos volt Pasolini számára, hiszen nagy vihart kavart regénye, az 1955-ben publikált Utcakölykök alapján készült. Oly lelkesen vetette bele magát a forgatókönyvírásba, hogy emiatt félbehagyta az Egy erőszakos élet című könyvének megírását is. Szerette volna, ha jó barátja, Franco Citti kapja Gino szerepét, hiszen annak idején részben róla mintázta a regényfigurát, de a producer és Bolognini állítólag hallani sem akartak a filmes tapasztalatokkal nem rendelkező lumpenproletárról. Helyette Bolognini favoritját, Franco Interlenghit szerződtették. A szereposztási kompromisszum ellenére épp a színészi játék a Bátrak éjszakája egyik értéke: Laurent Terzieff, Tomás Milián, Jean-Claude Brialy, Mylène Demongeot, Rosanna Schiaffino, Elsa Martinelli, Antonella Lualdi és Anna Maria Ferrero alakítása érdemel még külön említést. A kritikusok szerint Bolognini alkotása sokkal visszafogottabb volt az Utcakölykökhöz képest, különösen a római alvilág bemutatásában. Pasolini tisztában volt a változtatások hátterével, amiről megértően így nyilatkozott: „Az esztétizálást Bolognini tette hozzá, és joggal, mert ő így tudta megcsinálni a filmet.” A három fentebb említett Bolognini-opusz mellett az 1950-es évek második felében Antonella több olyan filmet is forgatott, melyek jóvoltából végleg szakíthatott a „bájos szende fiatal lány” szerepskatulyájával. Egyik példa erre Mario Monicelli Apák és fiúk (1957) című olasz–francia vígjátéka, amely négy család történetét követi nyomon. Érdekesség, hogy Lualdi és Interlenghi egy házaspárt alakított, és akkor már a valóságban is házasok voltak. 


Antonella szerepkörváltását nagyban elősegítették francia filmjei. Yves Allégret Méfiez-vous, fillettes! (1957) című bűnügyi drámájában – amely James Hadley Chase regényén alapul – egy ártatlan fiatal lányt játszott, aki bűnözők közé keveredik, és egy bordélyban köt ki. A provokatív témaválasztásra jellemző, hogy a filmet egy nappal a premier előtt betiltották Franciaországban, és csak vágások után engedélyezték a bemutatását. Alexandre Astruc Egy élet (1958) című alkotása Normandiában játszódik a XIX. században. A Maupassant-regény adaptációjában Lualdi mellékszerepet játszott. Övé volt viszont a női főszerep Boris Vian híres-hírhedt regénye, a Köpök a sírotokra (1959) filmváltozatában, melyet Michel Gast rendezett. A maga idejében pornográfnak nevezett könyvet a szerző Vernon Sullivan álnéven jelentette meg, és körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz az állításhoz, hogy ő csak fordította, és nem írta ezt az Amerikában játszódó regényt. Egyes vélemények szerint Raymond Chandler és a fentebb említett James Hadley Chase stílusát akarta benne kiparodizálni. Claude Chabrol új hullámos bűnügyi filmje a Kettős küldetésben (1959), amelyben Antonella az áldozatot alakította, aki csábításával szétrombolt egy jól működőnek látszó házasságot. A téma Chabrol későbbi nagy filmjeit, a középpolgárság erkölcseit kipellengérező bűnügyi drámákat előlegezte meg. Egy kisebb szerepet (Laszlo Kovacs!) Jean-Paul Belmondo játszott, akinek egyébként ez az egyetlen filmje, melyben meztelenül is látható. Az ilyesmit ugyanis később határozottan elutasította. Barátját Franciaországba szakadt hazánkfia, Szabó László személyesítette meg. 


A hatvanas évek 
Francesco Maselli Delfinek (1960) című drámájában Claudia Cardinale játszotta a főszerepet, aki nagyjából ugyanazt a típust képviselte (hét évvel fiatalabb kiadásban), mint Antonella. A cím nem a barátságos tengeri állatokra utal: egy közép-olaszországi kisvárosban delfineknek nevezik azokat a gazdag családból származó fiatalokat, akik hiábavaló szórakozásokkal, tétlenül töltik napjaikat arra várva, hogy szüleik örökébe lépjenek. Maselli opusza Fellini és Antonioni hasonló témájú alkotásaival állítható párhuzamba, ámbár Magyarországon nem különösebben ismert. A Delfinek után újabb fordulat következett Lualdi pályáján: a nemegyszer provokatív témájú művészfilmek után látványos és igényes, de a közönségsikert tekintve mégis csupán másodvonalbelinek mondható szuperprodukciókhoz szerződött. A mongolok (1961) már csak azért is említést érdemel, mert egyik rendezője a Makón született Tóth Endre (André de Toth). Dzsingisz kán és serege megtámadja Lengyelországot, és ostrom alá veszi Krakkó városát. A lengyel király a város megmentése érdekében békét kötne a mongol hadvezérrel, akiben volna is erre hajlandóság, ám heves vérmérsékletű fia (akit ágyasa buzdít) folytatni akarja a háborút, és ezért képes szembeszállni apjával is. Főbb szereplők: Jack Palance, Anita Ekberg, Antonella Lualdi, Franco Silva és Gianni Garko. Duccio Tessari „szandálos filmje”, A titánok eljövetele (1962) mitológiai történetet mesél el. A hét titán fivér egyike, Kriosz (Giuliano Gemma) talán a leggyengébb a testvérek közül, viszont ő a legokosabb, született vezető. Krétába érvén elnyeri Minósz király csodálatát mint gladiátor, ám a királyi udvarban nemcsak a szerelmet találja meg, hanem komoly veszélyek is leselkednek rá. 


A középkori Spanyolországban játszódik Vittorio Cottafavi kalandfilmje, az El Cid fia (1964). A legendás hős fia, Don Fernando (Mark Damon) egyesíteni próbálja a parasztokat és a városlakókat, hogy együttes erővel győzzék le a mór megszállókat. A hatvanas évek nagy filmslágere volt a hazai mozikban Sergio Bergonzelli és Roy Rowland kétrészes kalandfilmje, a Hét tenger ördöge (1966) és A kalózkapitány újra tengerre száll (1966). Surcouf, a királyné kalóza (Gérard Barray) háromárbocú vitorlásával állandóan borsot tör az angolok orra alá. A vakmerő kapitány és hűséges legénysége számára nincs lehetetlen küldetés, és Surcouf életéből természetesen a szerelem sem maradhat ki. A folytatás elején hősünket békés életet élő családapaként látjuk, aki mozgalmas csatákat tudhat maga mögött, Napóleon felhívására azonban hosszú évek után ismét tengerre száll. Surcouf újra szembe kerül halálos ellenségével, Lord Blackwooddal (Terence Morgan), aki sejti, hogy szépséges felesége, Margaret (Antonella Lualdi) szíve valójában még mindig a kalózért dobog. Érdekesség, hogy több mint három és fél évtizeddel később Barray elárulta, hogy a két filmet Roy Rowland valójában egyedül rendezte, Bergonzelli nevére csak a koprodukció miatt volt szükség.


Román–nyugatnémet koprodukcióban készült Mircea Drăgan Traianus oszlopa (1968) című szuperprodukciója, amely Titus Popovici regényén alapul. A hatvanas évek második felében a román filmesek – felsőbb utasításra – több olyan történelmi filmet forgattak, melyeknek célja a nacionalista érzelmek megerősítése volt. A kétrészes alkotás minden idők hetedik legnézettebb filmjének számít Romániában, Oscar-díjra is jelölték, de nem került be az öt legjobb közé. Lualdi a cselszövő Miladyt alakította a D'Artagnan (1969) című televíziós minisorozatban, amelyről három dolgot feltétlenül meg kell említeni. Az első, hogy a rendező, Claude Barma tíz évvel korábban már megfilmesítette Dumas A három testőr című regényét: akkor Jean-Paul Belmondo játszotta D’Artagnant. A második érdekesség, hogy a tévésorozat a teljes regénytrilógián alapul: a két folytatás (a Húsz év múlva és a Bragelonne vicomte) ritkábban mozgatja meg a filmesek fantáziáját. A harmadik, hogy jelen sorok írójának ez a sorozat volt az első találkozása a történettel, amely mindmáig kedvenc kalandhistóriájának számít, ám legjobb filmváltozatának Richard Lester trilógiáját tartja. 


A romantikus kalandfilmek mellett Antonella persze szerepet vállalt más műfajú alkotásokban is. Ironikus, hogy a Születésnapi vacsora (1964) című francia háborús drámát az a Christian-Jaque rendezte, aki leginkább romantikus kalandfilmjeivel (A pármai kolostor, 1948; Királylány a feleségem, 1952; A fekete tulipán, 1964) írta be a nevét a filmtörténetbe. Jelen opusza Franciaország náci megszállása idején játszódik. Egy hétfős társaság éppen egyikőjük 22. születésnapját ünnepli, amikor a házba behatolnak a németek. Két német tisztet ugyanis valaki agyonlőtt az utcán, ezért a német parancsnok úgy döntött, hogy elrettentésül agyonlöveti a városka két polgárát. A társaság tagjainak maguk közül kell kiválasztaniuk, ki legyen a két áldozat. A szélsőséges helyzetben, amikor valóban a lét a tét, mindenkiből előbújik valódi énje. Ugyancsak 1964-ben Antonella Pasolini kamerája elé állt – illetve igazából feküdt, merthogy a vele felvett interjú egy strandon készült. A Beszélgetések a szerelemről (1964) az olaszok szexuális felfogásáról nyújtott egyszerre tanulságos, szórakoztató és lehangoló képet. Antonella és barátnője lényegében egyetértett a rendező vállalkozásával, mert szerintük a szexszel kapcsolatos régi beidegződések csak akkor fognak megváltozni, ha az emberek nyíltan beszélnek erről a témáról. Ugyanakkor a színésznő igen lényeglátóan azt is megjegyezte, hogy Pasolini csak akkor számíthat őszinte válaszokra, ha jobban megismeri riportalanyait, ám ahhoz igen sok filmnyersanyagot kell elhasználnia. 


Franco Brusati Il disordine (1962) című, három epizódból álló drámája olyan kortárs művekkel állítható párhuzamba, mint Az édes élet (1960) Fellinitől és Az éjszaka (1960) Antonionitól, ámbár azok színvonalát nem éri el. Brusati filmje egy álláskereső fiatalemberről (Samy Frey) szól, aki a milánói burzsoázia különböző képviselőivel kerül kapcsolatba. Epizódokból áll a giallók és zombifilmek későbbi mestere, Lucio Fulci korai munkája, a Gli imbroglioni (1963) című vígjáték. Antonella a Suore című harmadik epizód női főszerepét játszotta: Celestina női fehérneműket hímez, és konfliktusba keveredik egy adóellenőrrel, aki a nő munkájának minőségét kifogásolja. S ha már Fulci kapcsán szóba kerültek a giallók, Lualdi filmográfiájából sem hiányzik ez a műfaj: Delitto allo specchio (1964), La coda del diavolo (1964). Legfigyelemreméltóbb filmje azonban ezekből az évekből Ettore Scola debütáló alkotása, a Beszéljünk a nőkről (1964). Megint egy szkeccsfilmről van szó, melynek kilenc mulatságos története a nőket állítja pellengérre, de azért odamondogat a férfiaknak is. Vittorio Gassman több különböző férfitípust formált meg ragyogóan, a korabeli kritika mégis igen szigorúan bánt a művel, csak évekkel később kezdték értékelni a szellemességét. Antonella a negyedik epizódban játszott: egy menyasszonyt alakított, aki kénytelen sürgetni a szeretőjét, nehogy miatta elkéssen az esküvőjéről. 


A hetvenes évek
Az 1970-es években Antonella Lualdi ritkán tűnt fel a filmvásznon, inkább tévészerepeket vállalt, de azokat se túl gyakran. Mivel az ebben az évtizedben készült filmjei nem különösebben jelentősek, valószínű, hogy vagy ritkábban hívták forgatni (a negyvenen felüli színésznőkre sajnos világszerte ez a sors vár még napjainkban is), vagy a felkínált szerepek nem voltak megfelelőek számára. A szerény termésből ismét egy francia film a valóban figyelemre méltó: Claude Sautet életképe, a Magyarországon is bemutatott Vincent, Francois, Paul és a többiek (1974). Mint a legtöbb Sautet-opusz, ez is egy hétköznapi történetet mond el a polgári középosztály képviselőiről. Ahogyan a címből is sejthető, a cselekmény fókuszában férfiak állnak, egy rendszeresen összejáró baráti társaság, melynek tagjai (Yves Montand, Michel Piccoli, Serge Reggiani) magánéleti és üzleti problémákkal küzdenek. A férfi mellékszereplők között feltűnik a fiatal Gérard Depardieu és az olasz Umberto Orsini, a női karaktereket pedig Marie Dubois, Stéphane Audran, Catherine Allégret és Antonella Lualdi játsszák. A filmezés intenzitásának csökkenése miatt Antonella megpróbálkozott az énekléssel. Ebbéli törekvésében az olasz zenei élet egyik jeles alakja, Stelvio Cipriani támogatta, dalaihoz ugyanis ő szerezte a zenét. 1976-ban egy albuma is megjelent, énekesnői pályafutása azonban csupán vargabetűnek bizonyult, hiszen valóban kiugró sikereket nem ért el. Nagy feltűnést keltettek viszont aktfotói az olasz Playboy 1979. júniusi számában. (A külföldi Wikipédia-oldalak júliusról tudnak, de tévednek.) Akkoriban még ritkaságnak számított, hogy egy nem annyira fiatal híresség vetkőzik a nyuszis magazinnak, Lualdi azonban kitárulkozó fotók helyett ízléses aktokkal bizonyította, hogy szépsége és vonzereje állja a múló idő kihívását. 


A nyolcvanas évektől napjainkig
Az 1980-as évek szakmai szempontból még eseménytelenebbül teltek Antonella számára, mint az előző évtized. Szerepelt néhány mozi- és tévéfilmben, ezek azonban még Olaszországban is legfeljebb csak bemutatásuk idején voltak érdekesek. Reneszánszát egy 1992-ben indult francia tévésorozatnak, a Les Cordier, juge et flicnek köszönhette. A főszereplő Cordier felügyelő (Pierre Mondy) családos ember, olasz felesége, Lucia (Antonella Lualdi) háztartásbeli, mellesleg kitűnő szakácsnő. A házaspárnak két felnőtt gyermeke van: fiuk bíró, lányuk bűnügyi újságíró. Bár a család szembekerül a hétköznapi élet megannyi nehézségével, mégis összetartanak, pláne akkor, ha a családfő nyomozásaihoz kell egy kis segítség. A széria 12 éven át futott, majd 2005-ben a Cordier fiút alakító Bruno Madinier bejelentette távozását. Az alkotók ekkor változtattak a koncepción, és a folytatás mellett döntöttek. Az új széria, a Commissaire Cordier története szerint Brunót Bordeaux-ba helyezték, így a fókuszba immár egyértelműen a szülők kerültek. Három évad után véget értek Cordier felügyelő újabb kalandjai. A harmadik nekifutás lehetősége 2012-ben illant el végleg, amikor elhunyt a szerepet alakító Pierre Mondy. Antonella Lualdi 2010-ben filmezett utoljára. Gian Paolo Cugno alkotása, a La bella società cselekménye a hatvanas években kezdődik Szicíliában. Egy jóképű producer, Roman (Raoul Bova) beleszeret a két fiát egyedül nevelő gyönyörű özvegybe (Maria Grazia Cucinotta), de a gyerekek nem nézik jó szemmel a bimbózó kapcsolatot. Az évtizedeken átívelő, néhol melodramatikus fordulatokkal színezett történet mögött kirajzolódik a hetvenes évek terrorizmussal sújtott Itáliájának képe is. Antonella Lualdi alakította Roman édesanyját, az édesapa szerepét a művésznő férje, Franco Interlenghi játszotta.


Magánélet
Antonella 1950-ben, a Canzoni per le strade című film forgatásán találkozott a vele egykorú Franco Interlenghi színésszel. A fiatalembert Vittorio De Sica fedezte fel, aki rábízta nagy hatású drámája, a Fiúk a rács mögött (1946) főszerepét. Antonella és Franco egymásba szerettek, és az 1950-es évek egyik legnépszerűbb szerelmespárjának számítottak Olaszországban. Mindkettőjük karrierje egyszerre kezdett szárnyalni, néhány újabb közös filmjük is volt. Franco A bikaborjak (1953) című korai Fellini-drámában újfent bebizonyította, hogy valóban figyelemre méltó tehetség. Ugyanabban az évben a szerelmesek összeházasodtak. 1956-ban született meg első lányuk, Stella, majd négy évvel később a második, Antoninella. Stella csupán egyetlenegyszer filmezett: Mario Russo Top Crack (1966) című vígjátékában láthatta a közönség. Antoninella színésznői karrierje 1977-ben kezdődött, de nem ívelt oly magasra, mint édesanyjáé. Nem igazán érdekes filmográfiájából kiemelkedik Gleb Panfilov 1990-es Gorkij-adaptációja, Az anya. Idővel felvette édesanyja keresztnevét, és Antonella Interlenghi néven forgat. A szülők 1972-ben jelentették be, hogy különválnak útjaik, de egyikőjük sem adott be válókeresetet. A 2000-es években az olasz média arról tudósított, hogy Antonella Lualdi és Franco Interlenghi ismét egymásra találtak, sőt azt tervezik, hogy újra kimondják egymásnak a boldogító igent. 


FILMOGRÁFIA
* 2010: La bella società 
* 2005–2008: Commissaire Cordier (tévésorozat, 11 epizódban) 
* 2000: On n'a qu'une vie (tévéfilm) 
* 1998: A sivatag kincse (I guardiani del cielo) (tévéfilm) 
* 1995: Nefertiti, figlia del sole 
* 1994: Chêques en boîte (tévéfilm) 
* 1993: Per amore o per amicizia (tévéfilm) 
* 1992–2005: Les Cordier, juge et flic (tévésorozat, 61 epizódban) 
* 1992: L'urlo della verità 
* 1992: Tutti gli uomini di Sara 
* 1991: Tango Bar (tévéfilm) 
* 1989: Diritto di vivere 
* 1988: Guerra di spie (tévésorozat) 
* 1987: Vida privada (tévésorozat, 4 epizódban) 
* 1986: Una spina nel cuore 
* 1985: Goya (tévésorozat) 
* 1983: Zero in condotta 
* 1982: Pè sempe 
* 1981: Carlota: Amor es... veneno 
* 1980: Mafia, una legge che non perdona 
* 1980: Eden no sono 
* 1978: La corde au cou (tévésorozat) 
* 1978: Les eygletière (tévésorozat) 
* 1978: Non sparate sui bambini 
* 1977: È stato così (tévéfilm) 
* 1976: La legge violenta della squadra anticrimine 
* 1975: I giorni della chimera 
* 1974: Vincent, Francois, Paul és a többiek (Vincent François Paul... et les autres)
* 1973: Lucien Leuwen (tévésorozat) 
* 1970: Un caso di coscienza 
* 1969: D'Artagnan (tévésorozat, a Milady és a Les ferrets című epizódban) 
* 1968: Traianus oszlopa (Columna)
* 1968: Ragan 
* 1967: Don Giovannino (tévéfilm) 
* 1967: Hermann der Cherusker – Die Schlacht im Teutoburger Wald 
* 1966: A kalózkapitány újra tengerre száll (Il grande colpo di Surcouf)
* 1966: Bel Ami 2000 oder Wie verführt man einen Playboy? 
* 1966: A kalózkapitány / Hét tenger ördöge (Surcouf, l'eroe dei sette mari) 
* 1965: Su e giù (az Il marito d'agosto című epizódban)
* 1964: Amore mio 
* 1964: Biblioteca di Studio Uno: Il conte di Montecristo (tévéfilm) 
* 1964: La coda del diavolo 
* 1964: El Cid fia (I cento cavalieri) 
* 1964: Beszéljünk a nőkről (Se permettete parliamo di donne)
* 1964: Születésnapi vacsora (Le repas des fauves) 
* 1964: Beszélgetések a szerelemről (Comizi d’amore) (dokumentumfilm)
* 1964: I maniaci (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1964: Delitto allo specchio 
* 1963: Hong Kong un addio 
* 1963: Il figlio del circo 
* 1963: Gli imbroglioni (a Suore című epizódban)
* 1963: A legolcsóbb nap (Il giorno più corto) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1962: A titánok eljövetele (Arrivano i titani) 
* 1962: Il disordine 
* 1961: A mongolok (I mongoli)
* 1960: Appuntamento a Ischia 
* 1960: Delfinek (I delfini)
* 1960: Via Margutta 
* 1959: Kettős küldetésben / Kulcsra zárva (À double tour)
* 1959: Match contre la mort 
* 1959: Bátrak éjszakája / A vagányok éjszakája (La notte brava) 
* 1959: Köpök a sírotokra (J'irai cracher sur vos tombes) 
* 1959: Délit de fuite 
* 1958: Polikuska (Polikuschka) 
* 1958: Egy élet (Une vie) 
* 1958: Mon coquin de père 
* 1958: Il cielo brucia 
* 1958: Fiatal férjek (Giovani mariti)
* 1957: La cenicienta y Ernesto 
* 1957: Méfiez-vous, fillettes! 
* 1957: Apák és fiúk (Padri e figli)
* 1956: I giorni più belli 
* 1956: Altair 
* 1955: Andrea Chénier 
* 1955: Szerelmesek (Gli innamorati) 
* 1955: Non c'è amore più grande 
* 1955: Halló, itt Gabriella! (Le signorine dello 04) 
* 1954: Canzoni, canzoni, canzoni 
* 1954: Vörös és fekete (Le rouge et le noir)
* 1954: Avanzi di galera 
* 1954: Papà Pacifico 
* 1954: Pietà per chi cade 
* 1954: Amori di mezzo secolo (a Napoli 1943 című epizódban)
* 1954: Szegény szerelmesek krónikája (Cronache di poveri amanti)
* 1954: Casta diva 
* 1953: Gli uomini, che mascalzoni! 
* 1953: The Story of William Tell (rövidfilm) 
* 1953: Die Tochter der Kompanie (olasz verzió)
* 1953: Bocsáss meg! (Perdonami!) 
* 1953: La cieca di Sorrento 
* 1952: Kutyák és macskák (Cani e gatti) 
* 1952: È arrivato l'accordatore 
* 1952: Miracolo a Viggiù 
* 1952: Solo per te Lucia 
* 1952: Életem regénye (Il romanzo della mia vita) 
* 1952: Tre storie proibite (a második epizódban)
* 1952: I figli non si vendono 
* 1952: A köpeny (Il cappotto) 
* 1952: Adorables créatures 
* 1952: Pentimento 
* 1951: Ha fatto tredici 
* 1951: I due sergenti 
* 1951: L'ultima sentenza 
* 1951: Abbiamo vinto! 
* 1950: È più facile che un cammello... 
* 1950: Canzoni per le strade 
* 1949: Signorinella 
* 1949: Prince of Foxes (nincs feltüntetve a stáblistán)


DISZKOGRÁFIA
Kislemezek
* 1973: Il sogno / È soltanto una parola
* 1974: En fermant les yeux / Vous mes amis
* 1976: Certe volte / Stasera no
* 1976: Se ti va / Vorrei regalarti una scusa
* 1977: Se ci stai / Se ti va
* 1979: Summer in the Night / Summer in the Night (instrumental)
* 1979: Sì, però... / Proviamo a vivere
* 1982: Ciao, elicottero! / Accipicchia
* 1988: No alla droga, no alla violenza

Album
* 1976: Attimi


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése