2012. május 27., vasárnap

JOSEPHINE CHAPLIN

Josephine Chaplin (Egyesült Államok, Kalifornia, Santa Monica, 1949. március 28. – Franciaország, Párizs, 2023. július 13.) amerikai származású francia színésznő édesapja a filmtörténet egyik legismertebb komikusa, Charlie Chaplin. Édesanyja a világhírű drámaíró, Eugene O’Neill lánya, Oona. Josephine családi beceneve: Josie. Testvérei közül a filmszakmában egyértelműen nővére, Geraldine Chaplin a legismertebb: Josephine nem bizonyult akkora tehetségnek, mint ő. Színésznői karrierje az 1970-es évek első felében bontakozott ki, később inkább a televízióban kapott feladatokat. Az 1990-es évek közepén visszavonult a filmvilágból. 


KARRIERTÖRTÉNET 
Josephine Chaplin filmes pályafutása tulajdonképpen már egészen korán, a művésznő hároméves korában elkezdődött. Édesapja filmtörténeti klasszikusában, a Rivaldafény (1952) nyitójelenetében látható néhány pillanatra. Következő parányi szerepét már nagylányként kapta szintén az apjától: a nem különösebben sikeres A hongkongi grófnőben (1967) tűnt fel. Az opusz két főszerepét Marlon Brando és Sophia Loren játszotta. Karrierje az 1970-es években bontakozott ki Franciaországban. Fontos karakterszerepet kapott Pier Paolo Pasolini Canterbury mesék (1972) című fesztiváldíjas filmjében: ő játszotta Mayt, aki talpraesetten kimagyarázza magát, amikor vaknak hitt idős ura rajtakapja, amint éppen egy fa tetején akarja megcsalni őt fiatal szeretőjével. A korabeli bulvársajtó szerint az ősz édesapa, Charlie Chaplin felháborodva fogadta Josie meztelen jeleneteit, más források viszont úgy tudják, Chaplin soha nem nézte meg lányai filmjeit. A magyar közönség a tévéből ismerheti a Már nem félek a napfénytől (1972) című, krimielemekkel átszőtt drámát, amelyben Josephine egyik partnere a népszerű francia karakterszínész, Maurice Ronet volt. Nem tudni, hogy ekkor vagy néhány évvel későbbi közös filmjük, az À l'ombre d'un été (1976) forgatása kapcsán szökkent-e szárba szerelmük, de az biztos, hogy 1977-től Ronet 1983-ban bekövetkezett haláláig együtt éltek. Közös gyermekük, Julien 1980-ban jött világra. 


Josephine filmjei közül említést érdemel a maga idejében nálunk is sikerrel vetített kétrészes paródia, A négy muskétás, avagy a lepel lehull (1974) és folytatása, A négy muskétás, avagy majd mi megmutatjuk, bíboros úr! (1974). Mindkét film id. Alexandre Dumas közismert regénye, A három testőr meglehetősen szabad feldolgozása a négy szolga (Planchet, Grimaud, Mousqueton és Bazin) szemszögéből: őket a korszak népszerű francia énekes-komikusai, a Les Charlots tagjai (Jean-Guy Fechner, Gérard Rinaldi, Gérard Filippelli, Jean Sarrus) formálták meg. Josephine a királyné varrónőjét, Constance-t alakította. (Kuriózum, hogy Richard Lester egy évvel korábbi, ugyancsak kétrészes Dumas-adaptációjában Josephine nővére, Geraldine a királyné szerepét játszotta.) Annak idején a hazai mozikban is láthattuk Josie Jugoszláviában forgatott partizánfilmjét, a Zelengora csúcsait (1976). Zdravko Velimirovic drámájának további főszereplői: Alain Noury, Szergej Bondarcsuk és Bata Živojinović. Hasfelmetsző Jack történetének sokadik filmváltozatában (1976, rendező: Jess Franco) Josephine a legendásan nehéz természetű Klaus Kinski partnere volt, mellesleg vetkőznie ebben az opuszban is kellett. Az 1970-es évek második felétől egyre többet dolgozott a televízió számára. Filmjei közül ne maradjon említetlenül a francia új hullám egykori alkotója, Claude Chabrol bűnügyi drámája, az Ecetes csirke (1985) sem, hiszen egyes kritikusok szerint briliáns alakítást nyújtott benne. Josephine Chaplin az 1990-es évek második felétől már nem forgat, szívesen részt vállal azonban az édesapja emlékét ápoló kiadványok összeállításában. A művésznő háromszor volt férjnél: első férje a görög Nikolas Sistovaris prémkereskedő, a második a francia Maurice Ronet színész, a harmadik a szintén francia Jean-Claude Gardin régész volt. Mindhárom férjétől egy-egy fia született. Josephine Chaplin 2023. július 13-án hunyt el Párizsban, a gyászhírt azonban csak egy héttel később közölte a média. A halál okát a család nem hozta nyilvánosságra. 


FILMOGRÁFIA 
* 1952: Rivaldafény (Limelight) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1967: A hongkongi grófnő (A Countess from Hong Kong) 
* 1972: Már nem félek a napfénytől (L’odeur des fauves) 
* 1972: Canterbury mesék (I racconti di Canterbury) 
* 1972: Escape to the Sun 
* 1974: A négy muskétás, avagy a lepel lehull (Les quatre Charlots mousquetaires) 
* 1974: A négy muskétás, avagy majd mi megmutatjuk, bíboros úr! (Les Charlots en folie: À nous quatre Cardinal!) 
* 1974: Nuits rouges
* 1975: L’homme sans visage (tévésorozat) 
* 1975: Csak egy asszony (Docteur Françoise Gailland) 
* 1976: Zelengora csúcsai (Vrhovi Zelengore)
* 1976: Jack the Ripper
* 1976: À l'ombre d'un été 
* 1977: Les années d'illusion (tévésorozat) 
* 1979: Histoires insolites (tévésorozat, a Folies douces című epizódban) 
* 1981: Rejtélyes történetek (tévésorozat, a Ligeia című epizódban)
* 1982: La guérilléra (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1984: The Bay Boy / Un printemps sous la neige
* 1985: Ecetes csirke / Pulyka parázson (Poulet au vinaigre)
* 1985: Le Marquis de Sade (tévéfilm)
* 1986: Coïncidences
* 1986: Szimfónia (Symphonie) (tévésorozat)
* 1987: Les enquêtes du commissaire Maigret (tévésorozat, a Maigret voyage című epizódban) 
* 1988: Hemingway (tévésorozat) 
* 1989: Le masque (tévésorozat, a L'ami de Pauline című epizódban) 
* 1994: Belvárosi hőség (Ciudad Baja / Downtown Heat)


2012. május 20., vasárnap

HUGH GRIFFITH

Hugh Emrys Griffith (Egyesült Királyság, Wales, Anglesey, Marianglas, 1912. május 30. – Egyesült Királyság, London, 1980. május 14.) walesi színész az 1930-as évek végétől filmezett. Az 1960-as években volt filmszínészi pályafutása csúcsán. Haláláig folyamatosan foglalkoztatták, elsősorban szórakoztató kalandfilmek és vígjátékok kisebb, ám fontos szerepeiben. Színpadi színészként szintén tekintélyt vívott ki magának: Lear király megformálásáért megkapta az év legjobb Shakespeare-színészének járó Bancroft-aranyérmet, de emlékezetes (és testhezálló) Shakespeare-szerepe volt Falstaff is. Nővére, Elen Roger Jones színésznő 2002-ben hunyt el. 


KARRIERTÖRTÉNET 
Hugh Griffith szülei Mary és William Griffith. A fiú a helyi iskolában folytatta elemi tanulmányait, az egyetemre azonban nem sikerült bekerülnie, ezért a bankszakmában próbált karriert csinálni. Ezzel összefüggésben Londonba költözött, ahol élénken érdeklődni kezdett a színjátszás iránt. Felvételt nyert a Royal Academy of Dramatic Arts (RADA) intézményébe, de a II. világháború az ő életét is egy időre más irányba terelte. Katonai szolgálatának két fontos helyszíne India és Burma volt. 1946-ban tért vissza a színészi pályára, noha már az 1930-as évek végétől filmezett. 1947-ben ment Hollywoodba menyasszonyával, Margaret Belgunder von Dechenddel. Karrierjének első igazi világsikere William Wyler alkotása, a monumentális Ben-Hur (1959) volt, amelyben az életvidám Ilderim sejket formálta meg. Alakítását Oscar-díjjal ismerték el. (A Ben-Hur összesen 11 Oscar-díjat kapott.) Ettől kezdve gyakran hívták kosztümös kalandfilmekbe, és egyik szerepskatulyája lett az élet örömeit olykor mértékkel, máskor mohón habzsoló, korosodó férfi. A magánéletben állítólag nem vetette meg az italt, sőt krónikus alkoholistaként ismerték, ami karrierjét olykor kedvezőtlenül befolyásolta. 


Marlon Brando, Richard Harris és Trevor Howard partnereként játszott a Lázadás a Bountyn 1962-es filmváltozatában, újabb jelentős szakmai sikert azonban Tony Richardson igényes kalandfilmjével, a Tom Jonesszal (1963) ért el. A bájos Audrey Hepburn apját játszotta Wyler vígjátékában, a Hogyan kell egymilliót lopni?-ban (1966). Különösen szerencsés év volt számára az 1968-as esztendő: az Oliver! című musicalben és a javarészt Magyarországon forgatott Az ezermester (más címváltozatban: A mesterember) című drámában nyújtott alakításáért szakmai elismeréseket kapott, Golden Globe-díjra is jelölték. Emlékezetes jelenése volt Pier Paolo Pasolini Canterbury mesék (1972) és Roman Polański Micsoda? (1972) című alkotásában, és érdemes kiemelni Tony Richardson szellemes kalandfilmjét, a Joseph Andrewst (1977) is: ebben ugyanazt a figurát alakította, mint a Tom Jonesban. Folyamatosan dolgozott a televízió számára is, hollywoodi korszaka alatt pedig a Broadwayn is fellépett. 1952-ben például a szintén walesi Richard Burtonnel szerepelt a Legend of Loversben, 1958-ban pedig New Yorkban állt színpadra a Look Homeward, Angel című darabban, amely 564 előadást ért meg. Mind őt, mind partnerét, Anthony Perkinst a legjobb színpadi színésznek járó Tony-díjra jelölték. Hugh Griffith szívrohamban hunyt el. 


FILMOGRÁFIA 
* 1939: Johnson Was No Gentleman (tévéfilm) 
* 1940: Éjszakai vonat Münchenbe (Night Train to Munich) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1940: Neutral Port (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1947: The Wandering Jew (tévéfilm) 
* 1947: Maria Marten or, the Murder at the Red Barn (tévéfilm) 
* 1947: The Tragical History of Doctor Faustus (tévéfilm) 
* 1947: Silver Darlings 
* 1948: The Three Weird Sisters 
* 1948: So Evil My Love 
* 1948: The First Gentleman 
* 1948: A Comedy of Good and Evil (tévéfilm) 
* 1948: London Belongs to Me 
* 1949: The Last Days of Dolwyn 
* 1949: Nemes szívek, nemesi koronák (Kind Hearts and Coronets) 
* 1949: Dr. Morelle: The Case of the Missing Heiress 
* 1949: A Run for Your Money 
* 1950: Gone to Earth 
* 1951: The Galloping Major 
* 1951: Nevetés a paradicsomban (Laughter in Paradise) 
* 1952: Goodyear Television Playhouse (tévésorozat, a Tour of Duty című epizódban) 
* 1952: Lux Video Theatre (tévésorozat, a The Game of Chess és a The Sound of Waves Breaking című epizódban) 
* 1952: Lights Out (tévésorozat, a The Borgia Lamp című epizódban) 
* 1952: Back to Methuselah (tévésorozat, a The Gospel of the Brothers Barnabas című epizódban) 
* 1952: The Wild Heart 
* 1953: The Titfield Thunderbolt 
* 1953: Saturday Special (tévésorozat) 
* 1953: Douglas Fairbanks, Jr., Presents (tévésorozat, az Outpost című epizódban) 
* 1953: The Beggar's Opera 
* 1953: Escapade (tévéfilm) 
* 1953: The Broken Jug (tévéfilm) 
* 1953: Thames Tug (tévésorozat, az Ebb and Flow, az Uncle John Enjoys the Joke, a The Gent and the Joker, a Cross Purposes és a Jimmy and the Joker című epizódban) 
* 1953: The Teddy Bear (tévéfilm) 
* 1954: Az egymillió fontos bankjegy (The Million Pound Note) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1954: The Sleeping Tiger 
* 1955: BBC Sunday-Night Theatre (tévésorozat, a The Moment of Truth című epizódban) 
* 1955: Passage Home 
* 1955: Quatermass II (tévésorozat) 
* 1955: Colonel March of Scotland Yard (tévésorozat, a The Talking Head című epizódban) 
* 1955: The Merry Christmas (tévéfilm) 
* 1957: The Good Companions 
* 1957: Armchair Theatre (tévésorozat, a Now Let Him Go című epizódban) 
* 1957: Lucky Jim 
* 1959: Omnibus (tévésorozat, az Ah Sweet Mystery of Mrs. Murphy című epizódban) 
* 1959: Play of the Week (tévésorozat, a The Waltz of the Toreadors és a The Wild Bird című epizódban) 
* 1959: Ben-Hur 
* 1959: Playhouse 90 (tévésorozat, a The Grey Nurse Said Nothing és a The Second Man című epizódokban) 
* 1959: The Story on Page One 
* 1960: The Citadel (tévéfilm) 
* 1960: The DuPont Show of the Month (tévésorozat, a Treasure Island című epizódban) 
* 1960: A nap, amikor kirabolták az Angol Bankot (The Day They Robbed the Bank of England) 
* 1960: Dow Hour of Great Mysteries (tévésorozat, a The Inn of the Flying Dragon című epizódban)
* 1960: Point of Departure (tévéfilm) 
* 1960: Exodus 
* 1962: A hamis áruló (The Counterfeit Traitor) 
* 1962: Lisa 
* 1962: The Inspector 
* 1962: A tárgyalás (Term of Trial) 
* 1962: Lázadás a Bountyn (Mutiny on the Bounty) 
* 1963: Tom Jones 
* 1964: Hide and Seek 
* 1964: The Bargee 
* 1965: The Walrus and the Carpenter (tévésorozat) 
* 1965: The Amorous Adventures of Moll Flanders 
* 1965: Treasure Island (rövidfilm) 
* 1966: A mák virága is virág (Poppies Are Also Flowers) 
* 1966: Hogyan kell egymilliót lopni? (How to Steal a Million) 
* 1966: ABC Stage 67 (tévésorozat, a Dare I Weep, Dare I Mourn? című epizódban) 
* 1967: Oh Dad, Poor Dad, Mama's Hung You in the Closet and I'm Feeling So Sad 
* 1967: A Gibraltár tengerésze (The Sailor from Gibraltar) 
* 1967: Az erényöv (La Cintura di castità) 
* 1967: Brown Eye, Evil Eye 
* 1968: Il marito è mio e l'ammazzo quando mi pare 
* 1968: Oliver! 
* 1968: Az ezermester / A mesterember (The Fixer) 
* 1970: Csináljátok, de nélkülem / Kezdődhet a forradalom, de nélkülem (Start the Revolution Without Me) 
* 1970: Cry of the Banshee 
* 1970: Üvöltő szelek (Wuthering Heights) 
* 1971: Whoever Slew Auntie Roo? 
* 1971: A förtelmes dr. Phibes (The Abominable Dr. Phibes) 
* 1971–1972: Thirty-Minute Theatre (tévésorozat, a The Proposal és az Uncle Rollo című epizódokban) 
* 1972: Clochemerle (tévésorozat) 
* 1972: Canterbury mesék (I racconti di Canterbury) 
* 1972: Dr. Phibes visszatér (Dr. Phibes Rises Again) 
* 1972: Micsoda? (What?) 
* 1973: Crescete e moltiplicatevi 
* 1973: Owen, M. D. (tévésorozat, a September Song! című epizódban) 
* 1973: The Final Programme 
* 1973: Emelj hát fel, szerelmem! (Take Me High) 
* 1973: Great Mysteries (tévésorozat, a The Inspiration of Mr. Budd című epizódban) 
* 1974: Luther 
* 1974: Cugini carnali 
* 1974: Craze 
* 1975: A Legacy (tévésorozat) 
* 1975: Legend of the Werewolf 
* 1976: The Passover Plot 
* 1977: Casanova & Co. 
* 1977: Joseph Andrews 
* 1977: Zűrzafír, avagy hajsza a kék tapírért (The Last Remake of Beau Geste) 
* 1978: Grand Slam (tévéfilm) 
* 1978: A Sátán kutyája (The Hound of the Baskervilles) 
* 1979: A Nightingale Sang in Berkeley Square 


DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK 
Oscar-díj 
* 1960: Ben-Hur (díj: a legjobb férfi mellékszereplő) 
* 1964: Tom Jones (jelölés: a legjobb férfi mellékszereplő) 

BAFTA-díj 
* 1964: Tom Jones (jelölés: a legjobb brit színész) 

Golden Globe-díj 
* 1964: Tom Jones (jelölés: a legjobb férfi mellékszereplő) 
* 1969: Oliver!, Az ezermester / A mesterember (jelölés: a legjobb férfi mellékszereplő)


2012. május 12., szombat

GUIDO MANNARI

Guido Mannari (Olaszország, Toscana, Rosignano Marittimo, 1944. december 13. – Rosignano Marittimo, 1988. augusztus 10.) olasz színész 1969-ben kezdett filmezni. Magyarországon leginkább két filmje ismert: Pasolini mesterműve, a Dekameron (1971), és Tinto Brass hírhedt botrányfilmje, a Caligula (1979), amelyet hivatalosan ugyan nem forgalmaztak hazánkban, illegális forrásból azonban alighanem a fél ország látta. Mannari 43 esztendős korában, 1988-ban hunyt el: az IMDb szerint augusztus 10-én, ugyanakkor a Wikipédia-oldalak július 10-éről tudnak.


KARRIERTÖRTÉNET
Guido Mannari életéről rendkívül kevés információ található az interneten. Annyit tudni lehet róla, hogy focistaként kezdte karrierjét a helyi futballcsapatban, de nem volt elég jó ahhoz, hogy profi játékos váljon belőle. Viszont előnyös külsővel rendelkezett, amelyet Rómában kívánt kamatoztatni. Kezdetben modellként dolgozott. A Libera női magazin számára aktfotók is készültek róla, később filmszínészként azonban már nem meztelenkedett. 1969-ben mutatkozott be a filmvásznon Mauro Bolognini L'assuluto naturale című filmjében, amelynek Laurence Harvey, Sylva Koscina és Isa Miranda alakították a főszerepeit. A producerek és a rendezők úgy gondolták, sztárt lehet faragni belőle, ezért 1971-ben már több filmhez is szerződtették. A Mazzabubù... quante corna stanno quaggiù? című erotikus filmben újra Sylva Koscina volt az egyik főszereplő, s az opuszban felbukkant Ciccio Ingrassia, Carlo Giuffré és az akkor még kevésbé ismert Giancarlo Giannini is. Pasolini a Dekameron című alkotásában adott egy kisebb szerepet Mannarinak: az ötödik történetben jelenik meg Giotto egyik kísérőjeként. Az anekdota szerint Giotto és két kísérője a zápor elől egy csőszkunyhóban találnak menedéket. A csősz két rongyos köpenyét adja oda nekik, hogy folytathassák útjukat, és útközben egymást ugratják ágrólszakadt külsejük miatt. 


Az Egy kis napfény a hideg vízben (1971) Françoise Sagan azonos című regényének francia–olasz koprodukcióban készült filmváltozata Jacques Deray rendezésében. Noha a produkció sem a kritikusok, sem a közönség körében nem aratott nagy sikert, szereposztása mégis figyelemre méltó. A női főszereplő, Claudine Auger akkor már túl volt egy James Bond-filmen (Tűzgolyó, 1965), egyik partnernője, Barbara Bach – Ringo Starr későbbi felesége – viszont még javában előtte állt egy másiknak (A kém, aki szeretett engem, 1977). A férfi főszerepet a fiatalon elhunyt jóképű színész, Marc Porel alakította, egy kisebb szerepben pedig feltűnt Gérard Depardieu, akiről akkortájt még kevesen gondolták volna, hogy Franciaország egyik vezető színművésze válik belőle. Guido Mannari játszotta Thomast. S ha már Barbara Bach kapcsán Ringo Starrt emlegettem, Mannari vele is forgatott 1971-ben, méghozzá Ferdinando Baldi Blindman című spagettiwesternjében. (A címszerepet Tony Anthony alakította.) Fontos szerep jutott Guidónak a Madness – Gli occhi della luna (1971) című horrorban is. A történet elején hárman megszöknek egy elmegyógyintézetből, de egyikőjüket elkapják, a másik balesetet szenved. A harmadiknak sikerül menedéket találnia egy üres házban. Ide másnap bulizni vágyó fiatalok érkeznek, akik az önfeledt hangulat megteremtése érdekében LSD-t is hoztak magukkal. A férfi elrejtőzik, és nem is veszik észre, ám másnap egy lány holttestére bukkan az egyik szobában... 


Guido egyik legnagyobb szerepe Kane Blue megformálása volt a Blu Gang e vissero per sempre felici e ammazzati (1973) című spagettiwesternben Jack Palance és Tina Aumont partnereként. Aumonttal játszott együtt Mario Amendola Storia de fratelli e de cortelli (1973) című drámájában is, amely pályafutásának talán legjelentősebb filmje. Partnerei között megtalálható Pasolini két közeli barátja, Franco Citti és Ninetto Davoli is. Fontos szerepre szerződtették Mannarit az Identikit (1974) című drámához is, amelynek főszerepét a kétszeres Oscar-díjas filmdíva, Elizabeth Taylor játszotta. Bennfentesek tudni vélik, hogy alkalmi szerelmi kapcsolat jött létre a két színész között a forgatás alatt. Mi tagadás, az isteni Elizabeth akkoriban már mind szépsége, mind karrierje szempontjából túl volt legjobb évein, ám aligha magyarázható csupán ezzel, hogy Giuseppe Patroni Griffi opusza nem aratott igazán nagy sikert. Pedig a rajongók ebben a filmben csodálhatták meg leginkább Liz legendás kebleit, az egyik jelenetben ugyanis a díva egy teljesen átlátszó melltartót visel. (Bár nem ide tartozik, de ezúttal kivételt teszek, és csatolom az ominózus pillanatképet.) Egy angol lord szerepében egyébként maga Andy Warhol bukkant fel a filmvásznon.


Joe D'Amato két dologról volt nevezetes: hihetetlenül olcsó filmeket készített, és szédületes munkatempóban dolgozott. Volt olyan esztendő, amikor 28 film jelent meg a nevével. Igaz, ezek a pornókorszakából származnak, ámbár már az 1970-es évek vége felé is forgatott olyan hagyományos játékfilmeket, melyekben hardcore jelenetek is voltak. Filmográfiájában a Giubbe rosse (1976) kivételesen nem erotikus produkció, hanem western, amelynek két férfi főszerepét Mannari és Fabio Testi játszották. Bruno Corbucci Squadra antiscippo (1976) című bűnügyi drámájában Jack Palance, Tomás Milián és Mannari kapták a főszerepeket. Még 1976-ban kezdték forgatni, de csak három évvel később mutatták be a Caligula című történelmi szuperprodukciót, amelyben a hangsúly valójában nem a történelmen, hanem a szexen volt. Bob Guccione, a Penthouse szexmagazin tulajdonosa finanszírozta a filmet. A forgatókönyvet Gore Vidal írta, a rendezést Tinto Brass vállalta, a főszerepekre pedig olyan sztárokat sikerült megnyerni, mint Malcolm McDowell, Peter O'Toole, John Gielgud, Maria Schneider és Helen Mirren. Schneider egy sikamlós jelenet felvétele közben kisétált a forgatásról, és visszaadta a szerepet. Az Olaszországban élő brit Teresa Ann Savoy lépett a helyére.


Mannari alakította a testőrparancsnokot, Macrót, aki megfojtja Tiberius császárt, hogy Caligula kerülhessen a trónra, ám az új császár rövidesen leszámol vele. Guido szerződésében szerepelt az a kitétel, hogy nem vállal meztelen jelenetet, ami egy félig-meddig pornográf film esetében elsőre talán furcsának tűnhet. Valójában rajta kívül több fontosabb szereplőnek (Peter O'Toole, John Gielgud, John Steiner, Paolo Bonacelli) sem kellett vetkőznie, a statisztáknak viszont ezen a téren igen sok mindent be kellett vállalniuk. Azért persze Mannarinak is akadtak kínos jelenetei: egy forró csók a Caligulát alakító McDowell-lel szinte semmiség ahhoz a képsorhoz képest, amelyben Macro – Tiberius parancsára – egy madzaggal elköti az egyik katona hímvesszőjét, majd erőszakkal leitatják a férfit, aki nem tud vizelni, és végül Tiberius felvágja a magatehetetlen ember hasát. A filmet angolul forgatták, és bár Mannari beszélte a nyelvet, mégis szinkronizálták az akcentusa miatt. (Angol hangja állítólag Patrick Allen volt.) A forgatást kísérő számos megpróbáltatásból – melyekkel részletesen foglalkoztam az on-line enciklopédia számára írt filmismertetőmben – kijutott Guidónak is: amikor Mucius Scaevola módjára a tűzbe tartja ökölbe szorított kezét, a csuklója valóban megégett. Kivégzésének jelenetét egy egész napig forgatták, ráadásul szakadó esőben: a forgatókönyv szerint Macrót nyakig a földbe ásták, hogy egy hatalmas gyilkológép lenyakazza több más szerencsétlennel együtt.


Annak idején a Magyar Televízió is bemutatta Az Angyal visszatér című tévésorozatot, így valószínű, hogy azt az epizódot is láthattuk, amelyben Guido Mannari szerepelt. Az 1980-as években a színész már csak két filmben játszott kisebb szerepet. A Windsurf – Il vento nelle mani (1984) férfi főszereplője a francia Pierre Cosso (A házibuli folytatódik fiú főhőse) volt, további szereplők: Philippe Leroy, Urbano Barberini és Alessandro Gassman. Alberto Bevilacqua saját forgatókönyvéből rendezte A csodák asszonya (1985) című filmjét Claudia Cardinale és Ben Gazzara főszereplésével. Másfél évtizedes filmkarrierjének mérlegét megvonva elmondható, hogy Mannariból végül nem lett nagy sztár, de alakításai miatt igazán nem kellett szégyenkeznie. Élete vége felé hazatért szülővárosába, ahol 43 éves korában hunyt el. Halálának pontos okát az IMDb nem közli: egyes források szívrohamról tudnak, az angol Wikipédia viszont – egy olasz filmes kiadványra hivatkozva – halálát az AIDS-fertőzöttségével hozza összefüggésbe. Azok, akik közelről ismerték őt, úgy emlékeznek rá, hogy a magánéletben rendkívül rokonszenves, szeretetre méltó ember volt.


FILMOGRÁFIA
* 1969: L'assuluto naturale
* 1971: Mazzabubù... quante corna stanno quaggiù?
* 1971: Dekameron (Il Decameron)
* 1971: Madness – Gli occhi della luna
* 1971: Egy kis napfény a hideg vízben (Un peu de soleil dans l'eau froide)
* 1971: Blindman
* 1973: Storia de fratelli e de cortelli
* 1973: Blu Gang e vissero per sempre felici e ammazzati
* 1973: Number One
* 1974: Identikit
* 1975: Orlando furioso (tévésorozat)
* 1975: Giubbe rosse
* 1976: Squadra antiscippo
* 1979: Az Angyal visszatér (Return of the Saint) (tévésorozat, a Vicious Circle című epizódban)
* 1979: Caligula
* 1980: Il medium (Vincent Mannari Jr. néven)
* 1984: Windsurf – Il vento nelle mani
* 1985: A csodák asszonya (La donna delle meraviglie)



2012. május 6., vasárnap

FEDERICO FELLINI

Federico Fellini (Rimini, 1920. január 20. – Róma, 1993. október 31.) olasz filmrendező és forgatókönyvíró gyerekkora óta rajongott a filmekért. A filmkészítéssel az 1940-es években került kapcsolatba a neorealizmus nagymestere, Roberto Rossellini jóvoltából, aki mellett a szakma számos fogását elsajátította. Mások is pártfogolták a tehetséges fiatalembert. Hivatalosan Alberto Lattuada társrendezőjeként rendezett először. Nemzetközi hírnevét az Országúton (1954) című katartikus drámának köszönhette, amelyben felesége, a kivételes tehetségű Giulietta Masina játszotta a női főszerepet. Közös munkáik közül a Cabiria éjszakái (1957) szintén világsikert aratott. A neorealizmus kifulladása után Fellini az elsők között volt, aki reagált az aktuális társadalmi problémákra, aki érzékletes képet rajzolt az olasz értelmiség helyzetéről és válságáról, és aki a legszemélyesebb élményeiből káprázatos, pazar fantáziával varázsolt csak rá jellemző, nagy hatású mozgóképeket.  Ezek közül – az említetteken kívül – a legjelentősebbek: Az édes élet (1960), Nyolc és fél (1963), Fellini-Róma (1972), Amarcord (1973), Fellini-Casanova (1976). Masinával való házasságát az egymás iránti szeretet és nagyrabecsülés tartotta össze évtizedeken át, noha a házastársi hűség a bennfentesek szerint nem volt a Maestro erős oldala. Fellini akarva-akaratlan építette önnön mítoszát: egyszer született hazudozónak nevezte magát, és olykor bizony nehéz eldönteni, hogy személyesnek mondott emlékeit vajon valóban átélte-e, vagy csak kitalálta őket.


KARRIERTÖRTÉNET
A gyermekkor
Fellini édesapja Urbano Fellini kereskedelmi utazó, édesanyja Ida Barbiani háztartásbeli. Az anyát kitagadták a szülei, amiért megszökött Urbanóval. A Fellini-szülők házassága nem volt teljesen felhőtlen, az apa valószínűleg néha félrelépett. Federicónak két testvére született: öccse, Riccardo, és húga, Maddalena. Fellini hétéves korában járt először cirkuszban. Az élmény nagy hatással volt rá, noha a bohócokat inkább ijesztőnek, semmint mulatságosnak találta. Nem sokkal később megszökött egy vándortársulattal, ám a család egyik barátja fülön csípte, és hazavitte. A kissé magának való Federico szeretett rajzolgatni, és rajongott a képregényekért. Kilencéves korában papírból és agyagból bábokat készített, melyekkel saját szórakoztatására színielőadásokat tartott. Nem szeretett iskolába járni, bár nem volt éppen rossz tanuló. A cirkusz mellett a mozi világa is elvarázsolta: kétéves korától kezdve Rimini filmszínháza, a Fulgor állandó vendége volt. Ugyanis a mama imádott moziba járni, és mivel nem tudta kire hagyni a gyereket, mindig magával vitte. Federico tizenegy éves volt, amikor álnéven elküldte rajzait és képregényeit néhány firenzei és római lapnak. Évek múlva, amikor már nem is számított rá, megérkezett az első honorárium. Az akkor már tizenhét éves Federico Firenzébe ment, ahol mintegy fél évig gyakornokként dolgozott a 420 nevű vicclapnál. 1938 elején Rómába utazott. Szüleinek azt ígérte, hogy ott beiratkozik az egyetem jogi karára, ám az előadásokat végül nem látogatta. Ugyanakkor mint jogászhallgató, sikerült elkerülnie a katonai behívót.


A filmvilág előszobájában
Rómában Fellini ismét újságírással próbálkozott. A Popolo di Roma rendőrségi rovatánál dolgozott, majd a Marc’ Aurelio vicclaphoz került. Emellett a kis példányszámú Cinemagazzino nevű lapot is ellátta színes hírekkel, interjúkkal. E munka során ismerkedett meg a népszerű, de a sznobok által lenézett varietészínésszel, Aldo Fabrizivel, aki pártfogásába vette. A Marc’ Aureliónál Steno, a későbbi rendező (a Piedone-sorozat is a nevéhez fűződik) támogatta a tehetséges kollégát. Beajánlotta őt Mario Mattoli rendezőnek, aki új, fiatal tehetségeket keresett, hogy ötleteket szállítsanak friss szemléletű komédiái számára. Hamarosan mások is foglalkoztatni kezdték Federicót, aki tevékenységi körét rádiójátékok írásával egészítette ki. Az egyikben (Cico és Pallina) Giulietta Masina játszotta a női főszerepet. Fellini randevúra hívta a lányt. Egymásba szerettek, és 1943. október 30-án összeházasodtak. Giulietta rövidesen áldott állapotba került, de egy baleset következményeként elvetélt. 1945-ben a házaspárnak egy fiúgyermeke született, aki azonban csak két hétig élt. Az orvosok ezután közölték a színésznővel, hogy többé nem lehet gyermeke.


1944-ben Fellini Funny Face Shop néven egy üzletet nyitott, ahol De Seta, Verdini, Camerini, Scarpelli, Majorana, Guasta, Giobbe, Attalo, Migneco – és persze a saját – rajzainak eladásából élt. A rajzokat főleg amerikai katonákról készítették, és nekik is adták el. Egy napon maga a neves rendező, Roberto Rossellini látogatott el az üzletbe. Rossellini felkérte Fellinit, hogy működjön közre tervezett új filmje, a Róma nyílt város (1945) forgatókönyvének megírásában. A produkciónak egy vagyonos hölgy ígért anyagi támogatást abban az esetben, ha a főszerepet Aldo Fabrizi kapja. Fellinire mint jó barátra hárult az a feladat, hogy rábeszélje a szerepre Fabrizit, aki eleinte vonakodott, mert az addigi szerepkörétől eltérő figuráról volt szó. Federico részt vett Rossellini következő filmje, a Paisà (1946) elkészítésében is. A közös munka nagy hatással volt rá: beutazta az országot, személyesen látta a háború pusztításait, megismerkedett az újjáépítés lázában égő emberekkel, és mellesleg a szakma számos fogását megtanulta Rossellinitől. A Paisa forgatása adott alkalmat Fellini rendezői bemutatkozására: egy rövid snittet forgatott le Rossellini távollétében. 1947-ben mentora A szerelem címmel forgatott egy új filmet, amely két epizódból áll. Az egyik rész, A csoda főszerepét Federico játszotta, a női főszereplő Anna Magnani volt. Az epizódfilm jelentősége Fellini szempontjából leginkább az volt, hogy színészi oldalról is bepillantást nyerhetett a filmkészítésbe. Persze egy ideig még megmaradt a forgatókönyvírás mellett: Rossellinin kívül például Alberto Lattuada, Pietro Germi és Luigi Comencini számára dolgozott olyan írótársakkal, mint például Piero Tellini, Steno és Mario Bonnard. Szaporodó szakmai tapasztalatainak köszönhetően hamarosan társrendezői feladatokat is kapott előbb Rossellini Ferenc, Isten lantosa (1950) című művében, majd Alberto Lattuada A varieté fényei (1950) című alkotásában. Utóbbiban a forgatókönyvírás mellett a szereposztást és a színészvezetést vállalta magára, a tényleges rendezői feladatokat még Lattuada végezte.


A fehér sejk
Michelangelo Antonioni 1949-ben L’amorosa menzogna címmel egy rövidfilmet forgatott a képes magazinok fumettinek nevezett képregényeiről. A sztoriból egy önálló filmnovellát írt, és felkérte Fellinit, hogy Tullio Pinelli és Ennio Flaiano társaságában írjon belőle forgatókönyvet. Mire a szkript elkészült, Antonioni megbetegedett. Miután felépült, egy egészen más téma keltette fel az érdeklődését. Alberto Lattuada nem vállalta el a fumetti témájú film megrendezését, elsősorban azért, hogy Federico kapja a megbízást. Fellini nagy nehezen talált egy producert Luigi Rovere személyében, aki hajlandó volt finanszírozni a kezdő rendező filmjét, amely A fehér sejk (1951) címet kapta. Federico ragaszkodott jó barátja, Alberto Sordi, valamint Leopoldo Trieste és Giulietta Masina szerepléséhez. Az egyetlen nap alatt játszódó komikus alkotás egy házasság válságát mutatja be. A történet szerint a Rómába érkező házaspár nőtagja romantikus fantáziáiban beleszeret egy divatos fényképregény hősébe, a fehér sejkbe. Megszökik a férjétől, hogy találkozzék álmai lovagjával. A valóság persze kiábrándító, a végén azonban minden jóra fordul. A nem túl jelentős, inkább kuriózum értékű filmben Fellini először dolgozott együtt Nino Rota zeneszerzővel, aki 1979-ben bekövetkezett haláláig állandó munkatársa és jó barátja lett. Említsük meg azt is, hogy Giulietta Masina rövid szerepe egy Cabiria nevű prostituált emlékezetes megformálása volt. A fehér sejk részértékei ellenére megbukott, és úgy tűnt, Fellini filmrendezői pályafutásának máris befellegzett.


A bikaborjak
Mégsem így történt. Fellini hosszas beszélgetéseket folytatott Ennio Flaianóval, és kiderült, hogy – talán azonos társadalmi helyzetük miatt – nagyjából közösek az ifjúkori emlékeik. Ebből a felismerésből született az az ötlet, hogy egy forgatókönyvet írjanak a kisvárosi, polgári származású aranyifjakról. Szerencséjükre egy firenzei kereskedő vállalta, hogy pénzeli a produkciót, amennyiben Firenzében forgatnak. A bikaborjak forgatása 1952-ben kezdődött, de a főszerepet játszó Alberto Sordi más irányú elfoglaltságai miatt elég nehezen haladt a munka. Amikor a mű elkészült, meghívták az 1953-as Velencei Filmfesztiválra, ahol elnyerte az Ezüst Oroszlánt. A történet öt ifjú életét követi nyomon. A bikaborjak sikere elsősorban annak köszönhető, hogy Olaszországban az elsők között szólt az aktuális társadalmi kérdésekről kritikusan, de nem didaktikusan. Érződik rajta a neorealizmus hatása, de az azon való túllépés igénye is. Áthatja az a mélabús nosztalgia is, amely a művész későbbi alkotásainak egyik jellemző vonása.


Fellini következő munkája nem egy újabb nagyfilm, hanem egy szkeccsfilm volt. Cesare Zavattini kérte fel a Szerelem a városban (1953) egyik epizódjának (Egy házasságközvetítő iroda) megrendezésére. (A másik három kisfilm alkotói: Michelangelo Antonioni, Francesco Maselli és Carlo Lizzani.) A forgatás úgy kezdődött el, hogy a forgatókönyv még nem volt kész, ezért a jeleneteket nagyjából a történések sorrendjében vették fel: az ilyesmi viszonylag ritkán fordul elő a filmvilágban. A kritikusoknak tetszett a rövidfilm, jellegzetes neorealista műként értékelték. Fellini következő megbízatása A bikaborjakhoz kapcsolódott: a producerek fantáziát láttak egy olyan filmben, amely az egyik szereplő, Moraldo életét követné tovább. El is készült a Moraldo a városban című filmnovella, melyet 1954-ben publikáltak, ám maga a film végül nem valósult meg. Fellini ugyanis annyira aggódott évek óta kallódó filmterve, az Országúton (1954) miatt, hogy semmit nem volt hajlandó megrendezni addig, amíg azt el nem készítheti.


Országúton
A varieté fényei forgatásán Fellini felfigyelt egy különös artistapárra, és lejegyezte velük kapcsolatos gondolatait. 1951-es olaszországi utazásai során Tullio Pinelli szintén a vándormutatványosok életét tanulmányozta. Fellini és Pinelli még 1951-ben hozzáláttak, hogy megfigyeléseik felhasználásával forgatókönyvet írjanak. A szkript el is készült, ám A fehér sejk kudarca miatt megvalósítása reménytelennek tűnt. Végül Fellini megmakacsolta magát, és mindent félretett, míg el nem készíti az Országútont. Ennio Flaianót kérték fel, hogy segítsen megfelelő formába önteni a forgatókönyvet. Flaiano javaslatára átdolgozták Gelsomina karakterét: a korábbi intellektuális figurából a világot inkább érzelmi oldalról megközelítő, egyszerű lány lett. A bikaborjak velencei sikere után Carlo Ponti producer elvállalta az új film finanszírozását, Giulietta Masina szerepeltetését azonban csak úgy hagyta jóvá, ha a két férfi főszerepet amerikai színészek kapják. Fellini nem tiltakozott, mivel Anthony Quinn és Richard Basehart megfeleltek az elképzeléseinek. A három szereplőre (Zampano, Gelsomina és a Bolond) koncentráló dráma három kulcsfogalom köré épül: szeretet, áldozat és megváltás. Kiemelkedő jelentőséget kapott a zene is, a Nino Rota által komponált trombitadallam. A kész film Velencében került először a közönség elé, 1954-ben: óriási sikert aratott. Nem lehet azonban elhallgatni, hogy annak idején sok támadásban is részesült: egyes kritikusok a neorealizmus elárulásaként értékelték. Különös módon később maga Fellini sem szívesen beszélt erről a művéről. Igaz, az ő indokai egészen mások voltak: úgy vélte, túl sokat foglalkoznak ezzel a filmjével, és sokkal kevesebb figyelmet szentelnek a többire, különösen az éppen aktuálisra. Tény viszont, hogy az Országúton tette valóban világhírűvé Fellinit. (Érdekes véletlen, hogy „lelki társa”, Ingmar Bergman is szinte ugyanakkor, 1953-ban forgatott egy cirkuszosokról szóló drámát Fűrészpor és ragyogás címmel.)


Szélhámosok
Fellini következő néhány filmjének központi helyszíne Róma lett. Első „római film”-je, a Szélhámosok azonban megbukott az 1955-ös velencei filmfesztiválon. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy az Országúton lázában égő kritika és közönség egy újabb – nagy hatású, de mégis az előzőre hasonlító – mesterművet várt a rendezőtől, ám ez az igény nem teljesült. A Szélhámosok Fellini pályafutásának talán legnagyobb bukása lett, értékeire évekkel később figyeltek fel. A történet római csalók szélhámosságait mutatja be: egyikőjük végül megbűnhődik mindazért, amit elkövetett. A film valójában két és fél órás lett volna, ám a producer kívánságának engedve Fellini megrövidítette. A velencei bukás után, de a külföldi forgalmazhatóságban még bízva, további vágásokra került sor. Fellini épp az ilyesmik miatt soha nem szerette újra megnézni a filmjeit: ő úgy emlékezett rájuk, ahogyan leforgatta őket, és nem úgy, ahogyan végül különféle kompromisszumok árán moziba kerültek.


Cabiria éjszakái
A Szélhámosok forgatását rendszeresen megzavarta egy Wanda nevű prostituált, aki dühös szitkokkal árasztotta el a stábot. Fellininek végül sikerült a lányt „megszelídítenie”, akinek különös személyisége mély benyomást tett rá. Jól emlékezett még A fehér sejk prostituált szereplőjére, Cabiriára is, és figyelemmel kísérte azokat az újsághíreket, melyek egy utcalány meggyilkolásáról szóltak. E motívumok alapján született meg a Cabiria éjszakái (1957) forgatókönyve. A munkában egy öntörvényű tehetség, az íróként akkor már jól ismert Pier Paolo Pasolini is részt vett. A producerek viszont elborzadtak a gondolattól, hogy pénzükkel egy prostituáltról szóló filmet támogassanak. Végül Dino De Laurentiis engedett, de ragaszkodott ahhoz, hogy Oscar szerepét egy francia színész kapja: François Périer-vel Fellininek ugyanolyan szerencséje volt, mint korábban Anthony Quinn-nel. A női főszerepben Giulietta Masina feledhetetlen alakítást nyújtott: kihasznált, kisemmizett Cabiriája a legnagyobb csalódás után is visszanyeri szinte már naiv hitét az emberekben, az Élet csodájában. A katartikus hatású filmdráma az Országútonhoz mérhető világsikernek bizonyult, és szintén elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. A Cabiria éjszakái esetében is szükség volt azonban rövidítésekre, az egyház ugyanis kifogásolta az „Irgalmas Szamaritánus” zsákos ember jelenetét. Noha bizonyos kivágott jelenetek az 1990-es években még megvoltak, maga Fellini sosem gondolt arra, hogy visszaillessze azokat a világsikerű változatba.


Az édes élet
Fellini következő filmterve, az Utazás Anitával – melynek főszerepére Gregory Pecket és Sophia Lorent szemelték ki – meghiúsult. (A történetből 1979-ben Mario Monicelli forgatott filmet Goldie Hawn és Giancarlo Giannini főszereplésével. A mű nem aratott sikert. Fellini azt állította, meg sem nézte, de az érte járó jogdíjról természetesen nem mondott le.) Helyette Az édes élet (1960) elkészítésébe fogott, ám az előkészületi munkák különösen sokáig elhúzódtak. A film alapjául a Moraldo a városban című filmnovella szolgált, melyet Fellini – munkatársai segítségével – többször is átírt. Az eredeti változat A bikaborjak főhősének római kalandjait követte volna nyomon. Szerencsére a Cabiria éjszakái világsikere után már nem volt különösebb gond vállalkozó szellemű producert találni az új filmhez. Marcello, az újságíró szerepére a pénzemberek anyagi megfontolásokból Paul Newmant javasolták, Fellini azonban elutasította a javaslatot. A szerephez ugyanis rokonszenves, de átlagos arcra volt szüksége, ezért választása Marcello Mastroiannira esett, akivel kitűnően tudott együtt dolgozni. Steiner szerepére viszont maga Fellini szeretett volna megnyerni egy amerikai sztárt, Henry Fondát, ám a konkrét szerződésig nem sikerült eljutni. 


Kitűnő színésznőket sikerült szerződtetni a fontosabb női szerepekre Anita Ekberg, Anouk Aimée, Nadia Gray és Yvonne Furneaux személyében. A két és félórás Az édes élet egy fiatal, jobb sorsra érdemes újságíró életének egy szeletét mutatja be, vergődését három nő között, tehetsége elfecsérlését az „édes élet” pillanatnyi örömeire. A dráma terjedelmes hosszúsága ellenére világsikernek bizonyult. Az eredeti cím (Dolce vita) azóta számos nyelvben használatos fogalommá vált, ahogyan Az édes élet egyik szereplőjének nevéből (Paparazzo) ered a mindenre kapható lesifotósok közkeletű elnevezése, a paparazzi is. A siker mellett azonban kijutott a támadásokból is: Olaszországban sokan botrányosnak találták a filmet, számos templomban egyenesen miséket celebráltak Fellini lelki üdvéért. Az édes élet anyagi sikere nyomán Federico és producere, Angelo Rizzoli közös filmvállalatot hoztak létre Federiz néven, de a fiatal tehetségek támogatására létrejött vállalkozás rövid életű volt. Pasolini is eredetileg a Federiz égisze alatt rendezte volna első alkotását, A csórót (1961), a munkát azonban pár nap után leállították, és a film csak Alfredo Bini producer jóvoltából valósulhatott meg.


Alkotói válság 1: Doktor Antonio megkísértése
Cesare Zavattini javaslatára Carlo Ponti 1961-ben vállalta egy négyrészes szkeccsfilm anyagi támogatását. Az epizódok megrendezésére Fellinit, Luchino Viscontit, Vittorio De Sicát és Mario Monicellit kérte fel. (Szó volt Rossellini és Antonioni közreműködéséről is, de ők kiszálltak.) A mű a Boccaccio ’70 címet kapta. A klasszikus szerző neve az opusz szellemiségére kívánt utalni, a „70” tréfás célzás volt arra, hogy a merésznek szánt filmet a cenzúra valószínűleg csak 1970-ben fogja engedélyezni. (Azonnal engedélyezték.) Fellini epizódja a Doktor Antonio megkísértése címet kapta. A címszereplőt felháborítja egy tejreklám óriásplakátja, amely Anita Ekberget ábrázolja. A férfi fantáziájában a plakátfigura megelevenedik… Fellini szándéka az volt, hogy az elfojtott szexualitás elemi felszínre törését ábrázolja parodisztikus módon, de koncepciója nem talált megértésre a közönség körében.


Alkotói válság 2: Nyolc és fél
Az édes élet után megromlott Fellini egészsége, orvosai javaslatára szanatóriumba vonult. Ott kezdett körvonalazódni benne egy újabb film terve, amelybe a korábbiaknál is több személyes élményt és kínzó problémát dolgozott bele. Ezeknek köszönhetően vált a Nyolc és fél (1963) a filmtörténet első önvallomásává. A cselekmény felszínén elvileg csupán arról van szó, hogy egy filmrendező válságba kerül, és nem képes arra, hogy új alkotását elkészítse. Valójában azonban a filmbeli rendező, Guido (Marcello Mastroianni) történetén keresztül Fellini egyrészt az olasz értelmiség válságáról tudósít, másrészt önvizsgálatra buzdítja a nézőt: azt sugallja, hogy külső tényezők helyett sorsunk jobbra fordulását belső tartalékainkból, önmagunkra támaszkodva kell megvalósítanunk. Szinte rendhagyónak mondható módon – produceri óhajra – a rendezőnek ismét változtatnia kellett, ezúttal a befejezésen. A Nyolc és fél volt az első a „fellinisen bonyolult” alkotások közül, annak idején sokan nem is értették szimbólumait és utalásait. Mindenesetre ettől kezdve Fellini munkáiban a látvány vált elsődlegessé, de egyáltalán nem öncélúvá.


Júlia és a szellemek
Javarészt egy spiritiszta médium naplója adta az ötletet a Júlia és a szellemekhez (1965). Fontos szempont volt az is, hogy Fellini nagyon szeretett volna még egy filmet forgatni Giulietta Masinával, hogy képességeihez méltó szerepet adjon feleségének, akinek karrierje közös filmjeik világsikere ellenére sem alakult túl jól. A történet Júliája rádöbben arra, hogy férje megcsalja, és magányában szellemidézésre adja a fejét. A kiindulópontot a Fellini házaspár magánélete jelentette. Évek múlva derült csak ki, hogy annak idején Masina valóban gyanakodott arra, hogy Federico megcsalja, ezért magándetektívvel figyeltette meg. A gyanú egyébként egyáltalán nem volt alaptalan, sőt Fellini titokban annyira kitárulkozott a filmben (vagy csak annyira tapintatlan volt?), hogy Giulietta mellett két szeretőjének is szerepet adott: Sandra Milo játszotta Júlia kikapós szomszédasszonyát, Caterina Boratto pedig az anyját. Az európai kritikusoknak nem tetszett a Júlia és a szellemek, felületesnek tartották, az Egyesült Államokban viszont el voltak ragadtatva az opusz sziporkázó képi világától. Maga Fellini azonban szintén elhibázottnak tartotta ezt a munkáját, és belátta, hogy jobban kellett volna hallgatnia Masina tanácsaira, mert felesége már forgatás közben figyelmeztette arra, hogy egy férfi gondolkodásmódját erőlteti egy női szerepre. Ő akkor azzal hárította el Giulietta érveit, hogy felesége csak a saját szerepén át látja a filmet, neki viszont mint rendezőnek a mű egészére van rálátása.


Mastorna és Toby
A Maestro még 1964-ben dolgozni kezdett a Mastorna utazása című film forgatókönyvén, melyet titokban élete fő művének szánt. 1965 végén készült el a forgatókönyvvel, melynek megvalósításához vállalkozó szellemű producert is talált. Aztán váratlanul hosszabb időre kórházba került. Mire felgyógyult, úgy érezte, erejét meghaladja a tervezett film. Már álltak a díszletek, indulhatott volna a forgatás Ugo Tognazzi főszereplésével, amikor Fellini bejelentette, hogy mégsem forgatja le a filmet. A példátlan döntés következményeként egy ideig nem talált újabb producert, aki hajlandó lett volna anyagilag támogatni egy újabb filmtervét. (A legenda szerint eredetileg a Nyolc és félt is le akarta mondani, de akkor még meggondolta magát.) Az 1960-as évek végén még tartott a szkeccsfilmek divatja. Francia producerek egy háromrészes epizódfilm elkészítését kezdeményezték Különleges történetek (1968) címmel. Tervük az volt, hogy mindegyik epizód egy-egy Edgar Allan Poe-novella feldolgozása legyen. Roger Vadim és Louis Malle mellé Federico Fellinit kérték fel az egyik történet megrendezésére. Ezzel a filmmel indult Fellini együttműködése Bernardino Zapponi forgatókönyvíróval. Az eredeti Poe-novellából (Belzebubé a fejem) végül csak a csattanót tartották meg. A Toby Dammit főszereplője egy Rómába érkező sikeres, de kiégett filmsztár, aki az alkoholtól elbódulva egy őt labdázni hívogató kislányról fantáziál, de a gyerek valójában a halálba csalogatja, amely egy eszeveszett éjszakai autós száguldás végén vár rá. A csattanós történet egy olyan világot ábrázol, ahol a valódi értékek veszendőben vannak, és a művészet is elsekélyesedik. Ez a gondolat egy egész estés filmben bontakozott ki, amelyhez Titus Petronius Arbiter töredékesen fennmaradt műve, a Satyricon jelentette a kiindulási alapot.


Fellini-Satyricon
Fellini érdeklődését a klasszikus mű hiányzó részei keltették fel. Úgy tekintett a filmre, mint egy sci-fire, amely a jövő helyett a múltban játszódik. Alberto Grimaldi producer jóvoltából a United Artists is beszállt a készülő mű finanszírozásába. Az amerikai cég oly sokat várt Fellinitől, hogy megvásárolta Gian Luigi Polidoro ugyanakkor forgatott Satyricon-filmjének amerikai jogait, hogy visszatartsák a konkurens produkció tengerentúli premierjét Fellini alkotásának bemutatójáig. Fellini két ismeretlen fiatal színészt, Martin Pottert és Hiram Kellert szerződtette a főszerepekre, utóbbit állítólag Franco Zeffirelli ajánlotta figyelmébe. A forgatást nagy médiaérdeklődés kísérte. A stábot meglátogatta Roman Polanski és szépséges felesége, Sharon Tate is, aki néhány hónappal később brutális gyilkosság áldozatául esett. Gideon Bachmann a Ciao Federico (1971) című dokumentumfilmben örökítette meg a forgatás eseményeit. A Fellini-Satyricont (1969) előzetesen az 1969-es Velencei Filmfesztivál győzelemre legesélyesebb filmjének tartották, ami meglehetősen felbőszítette Pasolinit, aki csípős hangvételű jegyzetben kelt ki azok ellen, akik tekintélyelv szerint osztogatnák a díjakat, ahelyett, hogy hagynák magukat a műveket versenyezni. (Pier Paolo a Disznóólcímű alkotásával vett részt a rendezvényen.) Mindazonáltal maga is úgy gondolta, hogy Fellini filmje nyilván nagy élmény lesz, és igen gúnyosan kritizálta Szergej Jutkevics szovjet rendezőt, aki sértő megjegyzéseket tett az olasz versenyfilmekre. A Fellini-Satyricon azonban csúnyán megbukott a fesztiválon. Voltak persze, akik a tivornyák, az erkölcstelenség látványos ábrázolása mögött már akkor észrevették a tulajdonképpeni mondanivalót, a művész saját koráról alkotott lesújtó véleményét, melyet az antik történet segítségével közölt. Ebből a szempontból a Fellini-Satyricon Az édes élet tematikai folytatásának tekinthető.


Róma és Rimini
1969-ben, a Satyricon utómunkálatai közben Fellini megállapodást kötött egy Ingmar Bergmannal közös, Love Duet címre keresztelt epizódfilm forgatására, de végül az ő epizódja sohasem készült el, Bergman pedig egész estés filmmé bővítette a sajátját (ebből született Az érintés című alkotása). Fellini következő opusza, a Bohócok (1970) eredetileg tévéfilmnek készült. A leghíresebb olasz és francia clownok felvonultatása valójában csak ürügy volt a rendező számára, hogy ismét önmagáról valljon, és felidézze a gyermekkor csodálatos világát. Az emlékezés a kulcsfogalom következő két alkotása, a Fellini-Róma(1972) és az Amarcord (1973) esetében is. Az előbbi egy szubjektív esszéfilm, melyben Fellini az antik és a modern Róma szembeállítása mellett saját fiatalkorát is megjeleníti. Bravúros, olykor meghökkentő elemekből építkezik a film. Különösen emlékezetes epizód a stáb Rómába érkezése a szakadó esőben, a varietéjelenet, a metró építése közben feltáruló ókori villa romjai, az egyházi divatbemutató vagy éppen az éjszakai motorosokat ábrázoló képsor. Szinte hihetetlen, de a film javát műteremben forgatták. Az Amarcord Fellini visszaemlékezése kamaszkorára, noha ő maga ingerülten tiltakozott, ha önéletrajzinak minősítették ezt az alkotását. A különös cím egyes magyarázatok szerint az olasz „io mi ricordo” (emlékezem) tájnyelvi változata. Titta, a főhős – a valóságban Fellini barátját hívták így – és bolondos családjának történetén keresztül a Maestro a fasizálódó Olaszországról is érzékletes, szellemes és találó képet rajzolt. A világsikert az újabb, immár negyedik Oscar-díj is bizonyította. E filmről szólván nem lehet említetlenül hagyni Nino Rota csodálatos zenéjét, mely a komponista egyik legemlékezetesebb melódiája.


Fellini-Casanova
Hosszas előkészület előzte meg a Fellini-Casanova (1976) forgatását. Mint a cím is jelzi, Fellini nem a legendás nőcsábász és kalandor életének hiteles történetét mutatja be, hanem azt, amilyennek ő látja a figurát. A Maestro értelmezésében Casanova tragikomikus személyiség, mert hiába művelt és nagy tudású férfi, mégsem ezért, hanem férfiúi képességei miatt foglalkoznak vele, ahogyan az utókor is kissé igazságtalanul inkább gáláns lepedőakrobataként emlékezik rá. Fellini állítólag egy könnyelmű pillanatában szánta rá magát erre a filmre, amelynek forgatása finanszírozási problémák miatt többször is leállt. A problémákat tetézte, hogy a felvett anyag egy részét ellopták a filmlaboratóriumból. (Pasolini Salòjának néhány tekercsét is magukkal vitték a tolvajok, és az anyag azóta sem került elő.) A címszerepre hosszas válogatás után szerződtették Donald Sutherlandet, aki óriási megtiszteltetésnek tartotta, hogy Fellinivel dolgozhat. Pedig a Maestro alaposan meggyötörte: hét centiméterrel magasították meg a homlokát, félig leborotválták a haját, kiszedték a szemöldökét, és nem kevesebb, mint 300 műorrt és műállat tettek fel neki, hogy megtalálják a Fellini igényeinek legmegfelelőbbeket. A forgatás során Sutherlandnek 40-féle jelmezben, 10-féle parókában és 126-féle sminkben kellett a felvevőgép elé állnia. A fizikai tortúráknál is fájóbb volt Sutherland számára, hogy Fellini mindvégig tartózkodóan viselkedett vele szemben, csupán instruálta őt, de nem beszélte meg vele a szerepet. A Fellini-Casanova egyébként a maga idejében megbukott, évekkel később azonban átértékelődött, és ma már a Maestro egyik legjelentősebb alkotásaként jegyzi a filmtörténet.


Hosszú alkony
Fellini utolsó filmjei már nem érnek fel korábbi, legendás alkotásai magasságába, de természetesen ezek sem érdektelen munkák. A televízió számára forgatott Zenekari próba (1979) allegória az emberi együttélésről, felvillantva a diktatúra és az anarchia szélsőségeit. A politikusok közül meglepően sokan magukra ismertek az egyes zenészekben, ezért a RAI – botránytól tartva – elhalasztotta a premiert. Végül a Zenekari próba először mozikban volt látható. A nők városa (1980) Fellini egyik álmán alapul. Finanszírozásával kapcsolatban bizonyos problémák támadtak. Bob Guccione, a Penthouse szexmagazin tulajdonosa a világméretű botrányt kavart Caligula(1979) mellett művészi becsvágyait egy Fellini-produkcióval kívánta kielégíteni. A szexjelenetek tekintetében azonban Fellini makacsabbnak bizonyult, mint a Caligula rendezője, Tinto Brass. Nem volt hajlandó a Guccione által javasolt angol és amerikai színészek szerződtetésére sem. Ezért a szexmágnás kiszállt a produkcióból, amelyet számos feszültség közepette sikerült csak megvalósítani. A filmet szokatlanul heves támadások érték a nők részéről már a forgatás időszakában is. Még a női főszereplő, a lengyel Anna Prucnal is utólag tévedésnek minősítette saját szerepét. Érdekesség, hogy a nőfaló Katzone doktor alakját Fellini jó barátjáról, Georges Simenon íróról mintázta.


Az És a hajó megy(1983) a sziporkázó ötletek újabb „fellinis” kavalkádját vonultatja fel. Ismét egy szimbolikus történetről van szó: a hajó, amely egy híres opera-énekesnő hamvait szállítja, tulajdonképpen az I. világháború felé haladó emberiség metaforája. A televízió mindenhatóságáról szóló kesernyés médiakritika a Ginger és Fred (1986). Paradox módon eredetileg televíziós produkció lett volna. Ötlete Giulietta Masinától származott. A színésznő választotta partnerének Mastroiannit, akivel addig csak színpadon játszott együtt. Fellini ezzel a művével szerette volna tiszteletét is kifejezni Fred Astaire és Ginger Rogers iránt. A legendás Ginger azonban sértésnek fogta fel a filmet, és kártérítési pert indított Fellini ellen. A Cinecittà fennállásának ötvenedik évfordulójára született az Interjú (1987), melyet eredetileg szintén televíziós produkciónak szántak. Végül mozifilm lett az ötletből, nosztalgikus főhajtás a legendás filmstúdió előtt, amelyben Fellini is szívesen és gyakran dolgozott. A Maestro utolsó filmje, A Hold hangja (1990) egy kortárs szerző, Ermanno Cavazzoni A tébolyultak költeménye című regénye alapján készült. Fellini különösen szerette ezt az alkotását, éppen azért, mert nem volt kedvező a fogadtatása. A cselekmény központi alakja egy elmegyógyintézetből kiszabadult ártalmatlan bolond: az ő szemén keresztül látjuk a világot.


1993-ban Fellini Oscar-díjat kapott az életművéért. A díjat Marcello Mastroianni és Sophia Loren adta át neki, utóbbival sajnos soha nem dolgozott együtt. Amikor beszéde végén Federico a feleségének is köszönetet mondott, a nézőtéren ülő Giuliettára tekintve mondanivalóját ezzel fejezte be: „Ne sírj, Giulietta!” Az Oscar-díj átvétele után nem sokkal Fellini kórházba került. Reumája is kínozta, de az igazi ok sürgős bypass-műtétje volt, melyet Svájcban végeztek el. Noha orvosai szerint hosszabb utókezelésre lett volna szüksége, a Maestro inkább szülővárosába, Riminibe utazott. Felesége Rómába ment elintézni néhány sürgős ügyet, valamint saját aggasztó egészségi állapota miatt felkereste az orvosát is. Fellini Riminiben, a szállodai szobában agyvérzést kapott, és nem tudott segítséget hívni. A szobalány talált rá háromnegyed órával később. (Az IMDB szerint Fellini Rómában halt meg, szívrohamban. Charlotte Chandler alapos Fellini-könyve szerint a művész agyvérzés következtében hunyt el.) Giulietta Masina néhány hónappal élte túl szeretett férjét.


FILMOGRÁFIA
* 1950: A varieté fényei (Luci del varietà), társrendező: Alberto Lattuada
* 1951: A fehér sejk (Lo sceicco bianco)
* 1953: A bikaborjak (I vitelloni)
* 1953: Szerelem a városban (L'amore in città) (az Egy házasságközvetítő irodacímű epizód)
* 1954: Országúton (La strada)
* 1955: Szélhámosok (Il bidone)
* 1957: Cabiria éjszakái (Le notti di Cabiria)
* 1960: Az édes élet (La dolce vita)
* 1962: Boccaccio '70 (a Doktor Antonio megkísértése című epizód)
* 1963: Nyolc és fél (Otto e mezzo)
* 1965: Júlia és a szellemek (Giulietta degli spiriti)
* 1968: Különleges történetek / Rejtelmes történetek (Histoires extraordinaires) (a Toby Dammit című epizód)
* 1969: Egy rendező feljegyzései (Block-notes di un regista) (tévéfilm)
* 1969: Fellini-Satyricon
* 1970: Bohócok (I clowns)
* 1972: Fellini-Róma (Fellini-Roma)
* 1973: Amarcord
* 1976: Fellini-Casanova (Il Casanova di Federico Fellini)
* 1979: Zenekari próba (Prova d'orchestra)
* 1980: A nők városa (La citta' delle donne)
* 1983: És a hajó megy (E la nave va)
* 1986: Ginger és Fred (Ginger e Fred)
* 1987: Interjú (Intervista)
* 1990: A Hold hangja (La voce della luna)


FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
(Az alábbi lista magának Fellininek, és nem a filmjeinek jelöléseit és díjait tartalmazza. A vastag betűvel írt címekért Fellini megkapta a díjat.)

Oscar-díj
* 1947: Róma, nyílt város (legjobb forgatókönyv, jelölve még: Sergio Amidei)
* 1950: Paisà (legjobb forgatókönyv, jelölve még: Sergio Amidei, Alfred Hayes, Marcello Pagliero és Roberto Rossellini))
* 1957: Országúton (legjobb forgatókönyv, jelölve még: Tullio Pinelli)
* 1958: A bikaborjak (legjobb forgatókönyv, jelölve még: Tullio Pinelli és Ennio Flaiano)
* 1962: Az édes élet (legjobb rendező és legjobb forgatókönyv, utóbbira jelölve még: Tullio Pinelli, Brunello Rondi és Ennio Flaiano)
* 1964: Nyolc és fél (legjobb rendező és legjobb forgatókönyv, utóbbira jelölve még: Tullio Pinelli, Brunello Rondi és Ennio Flaiano)
* 1971: Fellini-Satyricon (legjobb rendező)
* 1976: Amarcord (legjobb rendező és legjobb forgatókönyv, utóbbira jelölve még: Tonino Guerra)
* 1977: Fellini-Casanova (legjobb forgatókönyv, jelölve még: Bernardino Zapponi)
* 1993: Életműdíj

BAFTA-díj
* 1961: Az édes élet (legjobb külföldi film)
* 1978: Fellini-Casanova (legjobb díszlet, megkapta még: Danilo Donati)
* 1987: Ginger és Fred (legjobb külföldi film, jelölve még: Alberto Grimaldi)

César-díj
* 1988: Interjú (legjobb külföldi film)

David di Donatello-díj
* 1974: Amarcord (legjobb rendező)
* 1984: És a hajó megy (legjobb forgatókönyv, megkapta még: Tonino Guerra)
* 1984: Luchino Visconti-díj
* 1986: René Clair-díj a Ginger és Fredért
* 1986: Róma városának aranyérme

Európa-filmdíj (Félix-díj)
* 1989: Életműdíj

Ezüst Szalag-díj
* 1954: A bikaborjak (legjobb rendező)
* 1955: Országúton (legjobb rendező)
* 1958: Cabiria éjszakái (legjobb rendező)
* 1961: Az édes élet (legjobb forgatókönyv, megkapta még: Tullio Pinelli és Ennio Flaiano)
* 1964: Nyolc és fél (legjobb rendező és legjobb forgatókönyv, utóbbit megkapta még: Tullio Pinelli, Brunello Rondi és Ennio Flaiano)
* 1974: Amarcord (legjobb rendező és legjobb forgatókönyv, utóbbit megkapta még: Tonino Guerra)
* 1980: A nők városa (legjobb rendező)
* 1984: És a hajó megy (legjobb rendező) (megosztva Pupi Avatival)

Cannes-i Filmfesztivál
* 1957: Cabiria éjszakái (Arany Pálma)
* 1957: Cabiria éjszakái (OCIC-díj)
* 1960: Az édes élet (Arany Pálma)
* 1972: Fellini-Róma (Technikai-művészi Vulcain-díj)
* 1987: Interjú(A Nemzetközi Filmfesztivál 45. évfordulós díja)

Moszkvai Filmfesztivál
* 1963: Nyolc és fél
* 1987: Interjú

Velencei Filmfesztivál
* 1953: A bikaborjak (Ezüst Oroszlán-díj)
* 1954: Országúton (Ezüst Oroszlán-díj)
* 1955: Szélhámosok (Arany Oroszlán)
* 1985: Életműdíj