Pasolini

Pasolini

2014. július 26., szombat

MARCO BELLOCCHIO

Marco Bellocchio (Olaszország, Emilia-Romagna régió, Piacenza megye, Bobbio, 1939. november 9.) olasz rendező, író és producer az 1960-as évek közepén tört be a filmvilágba. Debütáló játékfilmje, az Öklök a zsebben (1965) a „lázadó filmművészet” iskolateremtő darabja. Alkotásai többségét harcias politikai elkötelezettség jellemzi, ugyanakkor a reális motívumokat szívesen elegyíti szürreális elemekkel. Második alkotói korszakában (1976 után) több irodalmi adaptációt is rendezett, és bátran nyúlt az olasz történelem kényes témáihoz (Aldo Moro meggyilkolása, Mussolini első házassága). Explicit képsorai miatt vált botránykővé A test ördöge (1986) című filmje. Műveinek többsége sajnos nem jutott el a magyar mozikba, több-kevesebb késéssel a televízióban és retrospektív rendezvényeken láthattuk néhány filmjét. Egyike volt Pasolini közeli barátainak, két filmjében is szinkronfeladatot vállalt. Mindkét gyermeke a színészi pályát választotta, többször is forgatott velük. 


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Marco Bellocchio apja ügyvéd volt, anyja tanárnő. Szigorú katolikus nevelést kapott. A Keresztény Testvérek iskolájában végezte a gimnázium első két osztályát, és a San Vincenzo kollégiumban lakott. Tanulmányait a szerzetesek irányítása alatt álló gimnáziumban folytatta Lodiban. Érettségi után felvételt nyert a milánói Sacro Cuore katolikus egyetem filozófia szakára. Ezzel párhuzamosan beiratkozott egy műkedvelőknek létesült színiakadémiára, de nem fejezte be, mert profi akart lenni. Ennek érdekében Rómába költözött, mivel a fővárosban volt a Centro Sperimentale di Cinematografica (Filmművészeti Főiskola) székhelye. Kezdetben a színész szakra járt, majd átment a rendező szakra, és ott kapott diplomát 1962-ben. Tehetségének köszönhetően ösztöndíjasként Londonba utazhatott, a Slade School of Fine Artsra. Itt védte meg doktori disszertációját, amelynek témája Michelangelo Antonioni és Robert Bresson színészvezetése volt.


Öklök a zsebben 
Néhány rövidfilm után Bellocchio 1965-ben rendezte meg első nagyfilmjét, a részben önéletrajzi ihletésű Öklök a zsebbent. Elkészítéséhez családja és barátai nyújtottak támogatást. Fivére, Tonino például ötvenmillió lírát adott, édesanyja pedig saját otthonát engedte át a belsők forgatásához. (A külső jeleneteket Bobbióban és Piacenzában vették fel.) Kicsit ironikus egyébként, hogy a rendező családja egy olyan filmet támogatott, amely a hagyományos családi értékeket és az egyházat támadja. A két főszerepet (Alessandro és Giulia) eredetileg színészként is népszerű énekeseknek, Gianni Morandinak és Raffaella Carrànak szánták, Augustus szerepére pedig a francia Maurice Ronet tűnt a legalkalmasabbnak. Carrà mellett felmerült Susan Strasberg neve is. Morandi – apja és menedzsere tanácsára – visszautasította a felkérést, és feltehetően a provokatív témaválasztás vezetett a többiek elutasító válaszához is. Végül Lou Castel (Alessandro), Paolo Pitagora (Giulia) és Marino Masè (Augustus) játszották a fontosabb szerepeket. Különösen Castel kiválasztása bizonyult telitalálatnak: a már-már kisfiús külsejű színész az érzelmek széles skáláján tudott játszani, képes volt hitelesen érzékeltetni a legszélsőségesebb hangulatváltozásokat is, és ötleteivel, improvizációival tevékeny részt vállalt a film végső arculatának kialakításában. Marino Masè állítólag nehezen tűrte Castel kiszámíthatatlan viselkedését, egy forgatási anekdota szerint még tettlegességre is sor került köztük. 


Az Öklök a zsebben nagy feltűnést keltett, az 1965-ös locarnói filmfesztiválon Ezüst Vitorla-díjat kapott. Más rangos díjakkal is kitüntették, ám a szakmai elismeréseknél is fontosabb, hogy a közönségnek is tetszett, mert egy új, megalkuvásoktól mentes hangot jelentett az olasz filmgyártásban. Bellocchio évekkel később így emlékezett vissza erre a művére: „Egy első filmben mindig elsősorban a mesterségbeli tudását akarja bizonyítani az ember, nem pedig bizonyos dolgok sürgős kimondása hajtja; magunkat akarjuk valamiképpen megismerni, körülírni, mert rendező csak akkor lesz az ember, ha már rendezett valamit. […] Azért kötöttem ki végül is az önéletrajzi témánál, mert olcsón meg lehetett valósítani: zárt, nem túlságosan szerteágazó történet, gyakorlatilag egy helyszínen játszódik, szereplői állandóak. Történetében, azt hiszem, más meséim motívumai is benne vannak…” Az Öklök a zsebben a bemutatása óta eltelt közel öt évtized alatt az olasz filmművészet klasszikusai közé emelkedett, és egyike annak a 100 olasz filmnek, melyek fokozott kulturális védelmet élveznek.


Kína közel van
Bellocchio második filmjének címe, a Kína közel van (La Cina è vicina, 1967) Enrico Emanuelli tíz évvel korábban megjelent útinaplójának címéből származik, egyéb köze nincs hozzá. A hatvanas évek baloldali érzelmű nyugati értelmiségi köreiben termékeny táptalajra találtak a maoista gondolatok: érdemes emlékeztetni a francia Jean-Luc Godard munkásságának idevágó szakaszára, illetve arra a tényre, hogy Godard-tól A kínai lány (1967) és Bellocchio jelen alkotása egyaránt versenyfilm volt az 1967-es velencei filmfesztiválon, sőt megosztva kapták meg a zsűri különdíját. A szatirikus színezetű Kína közel van – akárcsak az Öklök a zsebben – egy család történetén keresztül vázolja fel a forrongó hatvanas évek ideológiai zűrzavarát: a szocialista beállítottságú professzor állami hivatal betöltésére pályázik, húga nyakig merül zavaros szerelmi ügyeibe, tizenhét éves öccse pedig a maoista eszmék vonzáskörébe kerül. A korabeli kritikák kiemelték Bellocchio szarkasztikus humorral fűszerezett éleslátását: a burzsoázia és a munkásosztály ideológiai szembenállása mögött valójában egy velejéig korrupt társadalom elavult intézményrendszere áll, vagyis elkerülhetetlen a gyökeres átalakulás, a totális forradalom. Mindazonáltal elhangzottak bíráló vélemények is, hogy Bellocchio inkább csak csipkelődik és kötözködik, a rossz társadalmi közérzet megragadásán túl nem képes többre, és a 107 perces filmben előfordulnak üresjáratok is.


Kisfilmek és nagyfilmek
1969-ben Bellocchio rész vett a Szerelem és düh című öt epizódból álló film elkészítésében Bernardo Bertolucci, Pasolini, Jean-Luc Godard és Carlo Lizzani társaságában. Igazából saját epizódja, a Discutiamo, discutiamo (Vitatkozunk, vitatkozgatunk) sem önálló alkotás: Elda Tattolival, a Kína közel van társ-forgatókönyvírójával és női főszereplőjével közösen rendezte. A helyszín egy egyetemi tanterem, ahol a konzervatív és az ultrabalos diákok nézetei csapnak össze. A Szerelem és düh egyáltalán nem kínált olyan habkönnyű szórakozást, mint általában a hatvanas évek népszerű (javarészt olasz) szkeccsfilmjei, formailag és tematikailag azonban izgalmas szellemi kalandot jelentett. Ugyanabban az évben Bellocchio két dokumentumfilmet forgatott az Unione dei Comunisti Italiani (Olasz Kommunisták Szövetsége) megbízásából: az első, az Il popolo calabrese ha rialzato la testa helyszíne a calabriai Paola, témája a lakáshelyzet, általánosabb értelemben a „déli probléma” (Olaszország több évtizedes problémái közé tartozik a gazdag Észak kontra szegény Dél helyzete), míg az Éljen az első vörös május elseje az 1969. május 1-jén Milánóban és Rómában rendezett felvonulások eseményeit rögzítette. (Bizonyos források szerint e két produkcióban csupán társrendezőként vett részt.) 1972-ben Bellocchio két játékfilmet is rendezett. Az Atya nevében erős rokonságot mutat a brit Lindsay Anderson Ha… (1968) című drámájával. A helyszín Bellocchiónál is egy fiúiskola az elkényeztetett és fegyelmezhetetlen kamaszok számára, akiket szüleik ebbe az intézménybe küldenek, hogy a katolikus iskolavezetés „helyre tegye” őket. Néhány kritikus szóvá tette, hogy a rendező túlságosan kiélezi a szituációkat, és a mű se nem szatíra, se nem metafora, inkább valamiféle szürrealista sci-fi benyomását kelti. A Tedd a szörnyet a címlapra! (szintén 1972-ből) a szenzációhajhász újságírást helyezi célkeresztbe. A részben valós eseményeken alapuló dráma a sajtó, a politika és a bűnüldözés egyáltalán nem szerencsés összefonódására hívja fel a figyelmet.


Dokumentumfilmek
A hetvenes évek közepén Olaszországban élénk társadalmi vita bontakozott ki arról, hogyan ápolják az elmebetegeket, és a pszichiátriai intézetek nyitottak vagy inkább zártak legyenek. A parmai és a Reggio Emilia-i Egészségügyi Tanács megbízásából Silvano Agosti, Marco Bellocchio, Stefano Rulli és Sandro Petraglia dokumentumfilmet készített a témáról Eloldozni való bolondok (1975) címmel, melyben az alkotók kiálltak a betegekkel való humánus bánásmód mellett. A „nyitottság” kérdésének eldöntése érdekében megszólaltattak olyan betegeket, akiket zárt, és olyanokat, akiket nyitott intézményekben kezeltek. Az eredetileg 200 perces alkotás fényesen bebizonyította, hogy a sokszor másodlagosnak és érdektelennek tartott dokumentumfilmezés képes arra, hogy betöltse eredeti funkcióját, és ne csak dokumentáljon, hanem markáns véleményt nyilvánítson, vitákat gerjesszen, állásfoglalásra késztessen. Ugyanez a stáb 1979-ben ötször háromnegyed órás dokumentumfilmet forgatott a televízió számára A mozigép címmel. Természetesen nem valamiféle édes-bús nosztalgiázásról van szó, amelyre már akkoriban akadtak játékfilmes példák, hanem a mozgókép hasznáról és haszontalanságáról kaptak a nézők provokatív helyzetképet konkrét példák által. A legszívbemarkolóbb talán Daniela Rocca esete, aki akár az elmebetegekről szóló opuszban is felbukkanhatott volna. A színésznő Marcello Mastroianni feleségét játszotta a Válás olasz módra című 1961-es Pietro Germi-filmben. Beleszeretett a rendezőbe, aki azonban visszautasította közeledését. Rocca idegrendszere nem bírta el a hirtelen jött szakmai sikert és a magánéleti kudarcot, labilissá vált, öngyilkosságot kísérelt meg. Egykori barátai elfordultak tőle, mentális betegsége miatt elmegyógyintézetbe utalták, és végül a szakma perifériájára került: egy személyben testesítette meg a mozgókép világának fény- és árnyoldalát.


Új utakon
Bellocchio 1975 nyarán kezdte forgatni a Győzelmi menet (1976) című filmjét egy használaton kívüli Reggio Emilia-i laktanyában és Rómában. A nyomasztó dráma három központi szereplője az agresszív Asciutto kapitány (Franco Nero), a felesége, Rosanna (Miou-Miou) és a befolyásolható, gyenge akaratú fiatal katona, Paolo Passeri (Michele Placido). Passeri nehezen illeszkedik be a katonai életbe, örökös céltáblája a kiképzők és az öreg katonák tréfáinak, ám helyzete megváltozik, amikor Asciutto bizalmasául fogadja. A kapitány arra gyanakszik, hogy neje megcsalja, és Paolo feladata lesz erről bizonyítékot szerezni. Egyes vélemények szerint Bellocchio arra hívja fel a figyelmet, hogy a militarista gondolkodásmód akár belülről, akár kényszerű alkalmazkodásvágyból fakad, eltorzítja a jellemet és a tudatot, ám ez nem annyira az egyén, mint inkább a rendszer hibája. Mások szerint csupán John Huston 1967-es drámája, a homoszexuális színezetű Tükörkép egy aranyos szempárban egyfajta variációjáról van szó. Eredetileg tévéfilmnek készült, mégis először a mozik mutatták be a Sirály (1977) című Csehov-adaptációt, amely hűen követi ugyan az eredeti cselekményt, de annak helyszínéül a rendező Olaszországot választotta. A kritikusok a művészi megújulás jegyeit fedezték fel benne: a korai alkotások harciasságát és politikai szókimondását letisztultabb, csendesebb stílus váltotta fel, a képalkotói fantázia, a gazdag és mély jelentéstartalom azonban nem változott. Az Ugrás a semmibe (1980) ismét egy pszichológiai dráma, ezúttal két korosodó testvér (Michel Piccoli és Anouk Aimée) kapcsolatáról, de felületes „lelkizés” helyett itt-ott inkább az irónia és a lelki rezdülések valóban találó megfigyelései jellemzik. A férfi főhős sokat köszönhet nővérének, mert az ő támogatása nélkül talán sohasem vált volna belőle bíró. Az asszony azonban depresszióssá vált, az öngyilkosság foglalkoztatja. A gyógyulás lehetőségét jelenti számára, amikor megismerkedik egy fiatal színésszel (Michele Placido), ám a bíró féltékeny lesz kettőjük bizalmas kapcsolatára. Olaszország Bellocchio jelen alkotását nevezte az 1981-es Oscar-gálára a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, de nem került a legjobb öt közé. (Ott volt viszont Szabó István filmje, a Bizalom, ám a Szovjetunió győzött Vlagyimir Menysov Moszkva nem hisz a könnyeknek című melodrámájával.)


Önreflexiók
A maga idejében csalódást okozott a Szem, száj (1982), pedig sokan az Öklök a zsebbenhez hasonló mérföldkövet sejtettek benne. Van is némi köze tizenhét évvel korábbi elődjéhez, mert ugyanaz a színész, Lou Castel a főszereplő. Ráadásul itt kettős szerepet játszik, önmaga fivérét is. A kiégett színész, Giovanni hazatér testvére, Pippo temetésére. Hamar konfliktusokba keveredik, különösen Pippo menyasszonyával (Ángela Molina), aki szeretet és gyűlölet szélsőséges érzelmeit kelti benne. Egyszer közösen mennek moziba: az Öklök a zsebbent nézik meg, de mit sem értenek az akkori indulatokból, mert az idők megváltoztak. Sok kritikus épp ezt rótta fel a rendezőnek is: szerintük a két film között eltelt 17 esztendő alatt a szenvedélyek szenvelgésekké silányultak, és az első film fésületlen indulatait kiérlelten hűvös stilizáció váltotta fel. S mit jelent a cím? Alkotója szerint a szem a hideg értelem eszköze, a száj a külvilág megragadásáé. Mondani sem kéne, hogy kritikusai szerint Bellocchio filmje egyértelműen a szem diadalát jelenti. Luigi Pirandello drámája alapján készült a IV. Henrik (1984), a címszerepben Marcello Mastroianni jutalomjátékával. Akárcsak a pár évvel korábbi Sirály, a IV. Henrik is modernizált adaptáció, bírálói szerint azonban a modernizálás csupán elvett az irodalmi műből, de szinte semmit nem tett hozzá, legfeljebb csak a külsőségek szintjén. A főszereplő egy gazdag férfiú, aki valamilyen baleset folytán IV. Henriknek képzeli magát. Kigyógyítják ugyan a betegségéből, de a modern kor elkeserítő realitásai miatt inkább visszamenekül az önként vállalt őrület fantáziavilágába. A blog témájába való érdekesség, hogy a főhős fiatalkori énjét Pasolini felfedezettje, Luciano Bartoli (Oidipusz király, 1967) játszotta.


A test ördöge
A húszéves korában elhunyt francia szerző, Raymond Radiguet (1903–1923) talán legismertebb műve az önéletrajzi ihletésű A test ördöge (1923), amelyet először Claude Autant-Lara filmesített meg 1947-ben Gérard Philipe és Micheline Presle főszereplésével. Az eredeti történet egy fiatal nőről szól, aki titkos viszonyt folytat egy tizenhat éves fiúval, miközben férje a fronton harcol. Bellocchio 1986-ban készítette el a saját verzióját, melyben éppúgy modernizálta a sztorit, mint korábbi adaptációi esetében. A helyszín Olaszország, ahol egy középiskolai diák (Federico Pitzalis) beleszeret egy nálánál idősebb nőbe (Maruschka Detmers), akinek radikálisan baloldali vőlegényét börtönbe zárták. Szenvedélyes és persze titkos szerelmi viszony bontakozik ki közöttük, amely idővel gyanút ébreszt közvetlen környezetükben. Bellocchio alkotása nem annyira művészi kvalitásai miatt vált hírhedtté, hanem azért, mert Maruschka Detmers az egyik jelenetben valódi fellációt végez fiatal partnerén. Ilyesmire addig nem volt példa a mainstream színésznők esetében, mindez azonban csak rövid távon lendített a szép és tehetséges Maruschka karrierjén: hosszabb távon azonosították őt ezzel a szerepével, és többi alakítása szinte észrevétlen maradt. Az érzékiség állt a következő Bellocchio-opusz, a La visione del sabba (1988) középpontjában is. Egy Maddalena nevű fiatal nőt gyilkossággal vádolnak. A nő azt állítja, hogy boszorkány, aki az ördög parancsára cselekedett. Maddalena állítólag már háromszáz éve keresi a hozzá méltó férfit, hogy az elvegye a szüzességét. Az ügyben eljáró orvos nem bír ellenállni az érzéki nő megbabonázó vonzerejének. Maddalenát a Betty Blue (1986) című francia filmben feltűnt Béatrice Dalle alakította, az orvost Daniel Ezralow személyesítette meg. Bár a La visione del sabba sem mentes az explicit szexjelenetektől, mégsem vált annyira híressé (és hírhedtté), mint A test ördöge.


A kilencvenes évek
Az 1991-es berlini filmfesztiválon a zsűri különdíját (Ezüst Medve) kapta Az ítélet című különös lélektani dráma. Főszereplője, Sandra, a fiatal diáklány (Claire Nebout) egy vármúzeumban ragad zárás után. Az épületben reked egy építész is (Vittorio Mezzogiorno). Az alkalmi pár éjszaka szeretkezik, ám másnap, nyitás után Sandra nemi erőszakkal vádolja meg a férfit. A szkript Massimo Fagioli munkája, aki részben önéletrajzi motívumok alapján írta meg a következő Bellocchio-film, A lepke álma (1994) forgatókönyvét. A történet húszéves főszereplője, Massimo (Thierry Blanc) a világ megalkuvásai elől az önkéntes csendbe menekül. Közvetlen környezete eltérően reagál a fiatalember különös viselkedésére, és a néző is elbizonytalanodik abban, hogy hol vannak a normalitás és abnormalitás határai, illetve mit is jelentenek valójában ezek a fogalmak. A Homburg hercege (1997) Heinrich von Kleist azonos című drámájának adaptációja. A harmincéves háború idején járunk, a Német-római Birodalom és Svédország kerül szembe egymással. A címszereplő tábornok megszegi a parancsot, amikor idő előtt harcba küldi katonáit. Győzelmet aratnak ugyan, ám a paranccsal való szembeszegülés nem maradhat megtorlás nélkül. A hadvezér fél a haláltól, és mindent megtesz, hogy elkerülje a kivégzést. Mire azonban megjön a várva várt kegyelem, mégis úgy dönt, hogy vállalja sorsát. A részben Bulgáriában forgatott produkció az 1997-es cannes-i filmfesztivál versenyfilmje volt, de nem keltett különösebb figyelmet. Mindazonáltal két évvel később egy újabb Bellocchio-opusz indult a cannes-i mustrán: A dajka (1999) ismét egy Luigi Pirandello-dráma alapján született. A huszadik század elején járunk: Mori professzor (Fabrizio Bentivoglio) szoptatós dajkát fogad, mert felesége (Valeria Bruni Tedeschi) nem tudja ellátni újszülöttjüket, hiányoznak belőle az anyai érzelmek. Annetta, a dajka (Maya Sansa) viszont kénytelen volt vidékre adni saját gyerekét, mert férjét bebörtönözték, egyedül pedig nem tudta eltartani a gyermeket. A házaspár és alkalmazottja között különös viszony alakul ki. A dajka Olaszországban szép szakmai sikert aratott: Giuseppe Lanci operatőr és Maya Sansa megkapta az olasz Golden Globe-ot, Sergio Ballo pedig a jelmezekért vehette át a David di Donatello-díjat.


Az új évezred
Olaszország köztudomásúan vallásos ország, az átlag olaszok életében folyamatosan jelen van a vallás. Olykor akaratuk ellenére, ahogyan az Anyám mosolya (2002) történetében látjuk. Ernesto, az ateista képzőművész (Sergio Castellitto) arról értesül, hogy meggyilkolt édesanyját az egyház szentté akarja avatni. A család többi tagjától eltérően Ernesto nem támogatja a kanonizációt, hiszen anyját álmában érte a halál, vagyis a családi legendával ellentétben szó sincs mártíromságról, hogy a haldokló asszony arra kérte volna gyilkosát (másik fiát), hogy ne káromolja Istent, és halála előtt megbocsátott volna gyermekének. Az egyébként sem egyszerű eset érdekes fordulatot vesz akkor, amikor a férfi beleszeret fia hittantanárnőjébe. A Jó napot, éjszaka! (2003) a múlt századi olasz történelem egyik legsötétebb ügyét, az Aldo Moro-gyilkosságot idézte fel a politikus egyik fogva tartója, Anna Laura Braghetti memoárjának felhasználásával. Az eset még negyedszázad múltán is felkavarta a kedélyeket, amint azt a film fogadtatása is bizonyította. Annak idején az olasz kormány megtagadta, hogy a terroristákkal tárgyaljon, és ez a hozzáállás Moro életébe került. A családtagok mindmáig úgy hiszik, Aldo Morót egykori párttársai tudatosan hagyták meghalni, mert így megszabadultak egy kényelmetlenné vált tagjuktól, aki a reformkommunistákkal való egyezkedést is lehetségesnek tartotta. Feláldozni egy embert magáért az eszméért: ez volt az a pont, amely a látszólag szemben álló feleket, a kormányt és a terroristákat végső soron közös nevezőre hozta. 


A lánya házassága miatt teljesen összezavarodott filmest munkája Szicíliába szólítja, ahol beleszeret egy lecsúszott nemes lányába, és ezért megmásítja filmje befejezését – ez a rövid tartalomismertető olvasható a világhálón a Házasságok rendezője (2006) című Bellocchio-filmről. Ennek alapján akár egy habkönnyű romantikus vígjátékra is gyanakodhatnánk, pedig ennél jóval többet kapunk: szatirikus képet az olasz filmgyártás jelenlegi helyzetéről és a társadalmi állapotokról. A 2006-os Sorelle visszatérést jelentett a kezdetekhez: Bellocchio ugyanott forgatta, mint az Öklök a zsebbent, ismét családtagjai és barátai játszották a fontosabb szerepeket, hasonló a téma, sőt részletek is láthatók első filmjéből. A forgatás több éves szünetekkel zajlott: 1999-ben, 2004-ben és 2005-ben. Az anyag néhány év múlva újabb fejezetekkel egészült ki, ami Sorelle Mai (2010) címmel került forgalomba. Vincere (2009) című alkotásában Bellocchio ismét a XX. századi olasz történelem egyik tabutémájához nyúlt: a Duce első felesége, Ida Dalser és közös gyermekük, Benito Albino történetét mondta el drámai erővel, ami mindenekelőtt Giovanna Mezzogiorno nagyszerű alakításának köszönhető. A színésznő által játszott Ida Dalser még az első világháború előtt beleszeret Mussolinibe, és fiút szül neki. A háború alatt elszakadnak egymástól, és mire Ida viszontlátja szerelmét, Mussolininek már új felesége van, akitől egy lánya született. Politikai okokból a Duce titkolta első házasságát, és idővel elmegyógyintézetbe kényszerítette előbb Idát, később tőle született fiát is, mivel mindketten nyíltan hangoztatták hozzá fűződő kapcsolatukat. Ida 57 éves korában, 1937-ben hunyt el egy velencei intézményben, hivatalosan agyvérzés következtében, fiát 1942-ben méreginjekcióval ölték meg a mombellói elmegyógyintézetben: Vincere (győzelem)!? Az eutanázia problémájáról szól Bellocchio ez idáig utolsó filmje, a Csipkerózsika hosszú álma (2012), amely természetesen a téma vallási és politikai vetületeit is felvillantja. A rendező 2014 júniusában kezdte legújabb műve forgatását, amely a La prigione di Bobbio munkacímet viseli.


Magánélet és közélet
Bellocchio jó barátja volt Pasolininek, aki két filmjéhez is szinkronizálásra kérte fel: a Canterbury mesékben (1972) John Francis Lane-nek (a kapzsi szerzetes), a Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975) Aldo Vallettinek kölcsönözte a hangját. 1968-ban csatlakozott az újonnan alakult Olasz Kommunisták Szövetségéhez, melynek megbízásából dokumentumfilmeket is készített. Filmjei többségére (különösen az első két évtizedben) a politikai elkötelezettség jellemző, a marxizmustól azonban idővel eltávolodott. 2002-ben úgy nyilatkozott, hogy Olaszországban jelenleg nincs egyetlen olyan párt sem, amely valóban radikális változtatásokat venne fel a programjába. A 2006-os parlamenti választásokon a szocialisták és a radikálisok közös képviselőjelöltje volt. Ebben az időszakban többször is hangot adott a radikálisok iránti szimpátiájának. Noha ateistaként tartják számon, ő sokkal jobban szereti ezt a megfogalmazást: nem hívő. Felesége Gisella Burinato színésznő. Két gyermekük született: Elena és Pier Giorgio, mindketten (film)színészek.


RENDEZŐI FILMOGRÁFIA
* 2014: La prigione di Bobbio
* 2012: Csipkerózsika hosszú álma (Bella addormentata)
* 2010: Sorelle Mai 
* 2009: Vincere 
* 2006: Sorelle 
* 2006: Házasságok rendezője (Il regista di matrimoni)
* 2003: Jó napot, éjszaka! (Buongiorno, notte)
* 2002: ...Addio del passato... (dokumentumfilm) 
* 2002: Appunti per un film su Zio Vania (rövidfilm) 
* 2002: La primavera del 2002 – L'Italia protesta, l'Italia si ferma (dokumentumfilm) 
* 2002: Anyám mosolya (L' Ora di religione – Il sorriso di mia madre)
* 2002: Oggi è una bella giornata (rövidfilm) 
* 2000: L'affresco (rövidfilm) 
* 2000: Un filo di passione (rövidfilm) 
* 1999: Nina (rövidfilm) 
* 1999: A dajka (La balia) 
* 1998: Alfabeto italiano (tévésorozat, a La religione della storia című epizód)
* 1997: Homburg hercege (Il Principe di Homburg)
* 1997: Elena (rövidfilm) 
* 1995: Sogni infranti (dokumentumfilm) 
* 1994: A lepke álma (Il sogno della farfalla) 
* 1993: A férfi, aki virágot hord a szájában (L'uomo dal fiore in bocca) (rövidfilm) 
* 1991: Az ítélet (La condanna) 
* 1988: La visione del sabba 
* 1986: A test ördöge (Il diavolo in corpo)
* 1984: IV. Henrik (Enrico IV)
* 1982: Szem, száj (Gli occhi, la bocca)
* 1980: Vacanze in Val Trebbia 
* 1980: Ugrás a semmibe (Salto nel vuoto) 
* 1979: A mozigép (La macchina cinema) (dokumentumfilm-sorozat, 5 rész) 
* 1977: Sirály (Il gabbiano) 
* 1976: Győzelmi menet / Diadalmenet (Marcia trionfale)
* 1975: Eloldozni való bolondok (Matti da slegare) (dokumentumfilm) 
* 1972: Tedd a szörnyet a címlapra! (Sbatti il mostro in prima pagina) 
* 1971: Az Atya nevében (Nel nome del padre) 
* 1969: Il popolo calabrese ha rialzato la testa (dokumentumfilm) 
* 1969: Szerelem és düh (Amore e rabbia) (a Discutiamo, discutiamo című epizód) 
* 1969: Éljen az első vörös május elseje (Viva il primo maggio rosso e proletario) (dokumentumfilm) 
* 1967: Kína közel van (La Cina è vicina) 
* 1965: Öklök a zsebben (I pugni in tasca)
* 1962: Ginepro fatto uomo (rövidfilm)
* 1961: La colpa e la pena (rövidfilm) 
* 1961: Abbasso il zio (rövidfilm) 


FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
(A vastag betűs filmekért megkapta a díjat, a többiért jelölték.)

Berlini filmfesztivál
* 1969: Szerelem és düh (Arany Medve-díj) (jelölve még: Carlo Lizzani, Pier Paolo Pasolini, Bernardo Bertolucci, Jean-Luc Godard)
* 1975: Eloldozni való bolondok (Fipresci-díj, OCIC-díj) (megkapta még: Silvano Agosti, Sandro Petraglia, Stefano Rulli)
* 1979: A mozigép (Fipresci-díj) (megkapta még: Silvano Agosti, Sandro Petraglia, Stefano Rulli) (megosztva az Úton hazafelé című filmmel)
* 1991: Az ítélet (Arany Medve-díj)
* 1991: Az ítélet (Ezüst Medve-díj) (megosztva a Satana című filmmel)

Cannes-i filmfesztivál
* 1980: Ugrás a semmibe (Arany Pálma)
* 1984: IV. Henrik (Arany Pálma)
* 1997: Homburg hercege (Arany Pálma)
* 1999: A dajka (Arany Pálma)
* 2002: Anyám mosolya (az ökumenikus zsűri díja)
* 2002: Anyám mosolya (Arany Pálma)
* 2009: Vincere (Arany Pálma)

Chicagói filmfesztivál
* 1997: Homburg hercege (Arany Hugo-díj, legjobb film)
* 2002: Anyám mosolya (Arany Hugo-díj, legjobb nagyfilm)
* 2009: Vincere (Ezüst Hugo-díj, legjobb rendező)

David di Donatello-díj
* 1980: Ugrás a semmibe (legjobb rendező) (megosztva Gillo Pontecorvóval az Operación Ogro című filmért)
* 2003: Anyám mosolya (legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb film – jelölve még: Sergio Pelone)
* 2004: Jó napot, éjszaka! (legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb film)
* 2007: Házasságok rendezője (legjobb rendező, Kritikusok díja)
* 2010: Vincere (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Daniela Ceselli, legjobb film – jelölve még: Mario Gianani)
* 2010: Vincere (legjobb rendező) 
* 2011: Sorelle Mai (legjobb rendező) 
* 2014: Életműdíj 

Európa-filmdíj
* 2002: Anyám mosolya (közönségdíj és Európa-filmdíj a legjobb rendezőnek)
* 2003: Jó napot, éjszaka! (Fipresci-díj)

Ezüst Szalag-díj
* 1966: Öklök a zsebben (legjobb eredeti történet)
* 1966: Öklök a zsebben (legjobb forgatókönyv, legjobb rendező)
* 1968: Kína közel van (legjobb eredeti történet)
* 1968: Kína közel van (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Elda Tattoli)
* 1976: Győzelmi menet (legjobb eredeti történet)
* 1998: Homburg hercege (legjobb forgatókönyv)
* 2002: Anyám mosolya (legjobb eredeti történet, legjobb rendező)
* 2002: Anyám mosolya (legjobb forgatókönyv)
* 2004: Jó napot, éjszaka! (legjobb forgatókönyv, legjobb rendező)
* 2007: Házasságok rendezője (legjobb eredeti történet)
* 2007: Házasságok rendezője (legjobb rendező)
* 2009: Vincere (legjobb rendező)
* 2011: Sorella Mai (legjobb rendező)
* 2013: Csipkerózsika hosszú álma (legjobb rendező, legjobb forgatókönyv – jelölve még: Veronica Raimo, Stefano Rulli)

Golden Globe-díj (Olaszország)
* 1991: Az ítélet (legjobb film)
* 1997: Homburg hercege (legjobb film)
* 2002: Anyám mosolya (legjobb film)
* 2002: Anyám mosolya (legjobb forgatókönyv)
* 2004: Jó napot, éjszaka! (legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb film)
* 2006: Házasságok rendezője (legjobb film)
* 2007: Életműdíj
* 2009: Vincere (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Daniela Ceselli, legjobb film)
* 2009: Vincere (különdíj)

Locarnói filmfesztivál
* 1965: Öklök a zsebben (Ezüst Vitorla-díj)
* 1976: Bronz Leopárd-életműdíj

Velencei filmfesztivál
* 1965: Öklök a zsebben (Imola városának díja)
* 1967: Kína közel van (Fipresci-díj, a zsűri különdíja – megosztva A kínai lány című filmmel)
* 1967: Kína közel van (Arany Oroszlán)
* 1982: Szem, száj (Arany Oroszlán)
* 2003: Jó napot, éjszaka! (Golden Osella-díj a legjobb forgatókönyvért, CinemAvvenire-díj a legjobb filmnek, Kis Arany Oroszlán)
* 2003: Jó napot, éjszaka! (Arany Oroszlán)
* 2006: Pietro Bianchi-díj
* 2011: Életműdíj
* 2012: Csipkerózsika hosszú álma (Brian-díj)
* 2012: Csipkerózsika hosszú álma (Arany Oroszlán)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése