AZ EZEREGYÉJSZAKA VIRÁGAI: A KIHAGYOTT JELENETEK

Pier Paolo Pasolini 1973-ban rendezte Az Ezeregyéjszaka virágait a klasszikus arab mesegyűjtemény alapján, ámbár az eredeti elképzelések és az elkészült film jelentősen különböznek egymástól. A hivatalos információk szerint március és május között forgattak afrikai és keleti helyszíneken. Pasolini unokatestvére, Nico Naldini szerint a munka valójában két részletben zajlott: áprilisban indult Iránban, majd Jemenben folytatódott. Utána a stáb visszautazott Rómába, előkészíteni a forgatás következő szakaszát. Nyáron Pasoliniék Északnyugat-Afrikában forgattak, majd újra Jemen következett, de dolgoztak Afganisztánban és Nepálban is. Az elkészült filmet az 1974-es cannes-i filmfesztiválon mutatták be, ahol elnyerte a zsűri külön nagydíját, noha kritikai fogadtatása nem volt annyira lelkes, mint Az Élet trilógiája első két részének. Részben emiatt Pasolini közel fél órát kivágott a fesztiválverzióból, és Az Ezeregyéjszaka virágai hivatalos változata 125 percre rövidült. Számos Pasolini-filmmel ellentétben azonban a kivágott jelenetek nem vesztek el, a hang viszont nem maradt fenn hozzájuk. A 2005-ös francia DVD-kiadáson láthatta először a nagyközönség ezt a két jelenetet, amely a Pasolini Alapítvány akkori elnöke, Laura Betti kitartó kutatómunkájának köszönhetően került elő. Összidőtartamuk: 21 perc. Noha DVD-n a film két különböző kiadásban is megjelent Magyarországon, egyik kiadvány extrái között sem találhatók meg az előkerült képsorok. A 2012-es amerikai Criterion-kiadáson (amely DVD-n és Blu-Rayen is megjelent) a kihagyott jelenetek az eredeti forgatókönyv dialógusait felhasználva, feliratozva tekinthetők meg.

A LÉHA NUREDIN

A történet

Nuredin (Franco Merli) a barátaival mulat, egyikőjük itallal kínálja. A fiú visszautasítja az italt, mert az alkohol fogyasztása a Korán szerint súlyos bűn. A többiek azonban azt mondják neki, Allah nagy és hatalmas, és megbocsátja ezt a bűnt annak, aki dicséri az ő nevét. Nuredin enged az unszolásnak, ámbár az italt keserűnek érzi. Egy másik cimbora arra kéri, hogy igyon az ő egészségére is, a harmadik pedig tölt neki még egy pohárral, cserébe egy csókot kér. Ezután már nem kell több biztatás, Nuredin önszántából iszik. Közben szülei hazavárják őt. Az apa szemrehányóan jegyzi meg a feleségének, hogy már hajnalodik, de Nuredin még sehol. Közben Nuredin részegen tántorog hazafelé, és nem sokkal később vigyorogva betámolyog az ajtón. Apja korholja, hogy részeg, és szégyellje magát emiatt. Nuredin csak bambán vigyorog, miközben apját hallgatja, és a szemrehányások leperegnek róla. Apja aludni küldi, mondván, hogy reggel majd számol vele. A fenyegetés hallatán a részeg Nuredin arcul üti idős apját, aki a földre esik. Utána kimegy a szobából, és aludni indul. Apja utánakiabál, hogy amit az imént tett, amiatt le fogja vágni fia jobb kezét.

Nuredin alighogy a szobájába ér, belezuhan az ágyba, és mély álomba merül. Anyja később utánamegy, felébreszti, és felelősségre vonja amiatt, hogy megütötte az apját. Nuredin semmire nem emlékszik. Anyja emlékezteti őt arra, hogy férje le fogja vágni a fiú jobb kezét, amivel megütötte. Nuredin könnyezve sajnálkozik, és bocsánatot kér. Anyja megszánja őt, de kijelenti, hogy a bűnbánattal elkésett. Ezer dínárt ad neki, és azt tanácsolja, hagyja el a várost, ne térjen vissza, Allah talán megóvja őt. Nuredin búcsúzóul megcsókolja szerető anyját. Miután leoson a lépcsőn, meglátja, hogy apja mélyen alszik. Beoson hozzá, és ellopja az erszényét. A város főterén meglátja, hogy egy karaván éppen útra készülődik. Beszédbe elegyedik egy idős férfival, akit a karaván vezetőjének gondol. Az öregember hajlandó magával vinni Nuredint, sőt a sátrába is meghívja, hiszen a hosszú sivatagi éjszakák kettesben gyorsabban telnek. A karaván útra kel a sivatag felé...

TÁDZS, DUNJA ÉS A BŐSZ ATYA

A történet

Miután Dunja hercegnő (Abadit Ghidei) meglátja a csodálatos mozaikot, és meghallja Tádzs herceg  (Francesco Paolo Governale) magyarázatát a hűtlennek hitt galambról, a fiatalembernek adja magát. Miközben az együttlét örömeit élvezik, megérkezik az uralkodó – Dunja apja –, és egyenesen lánya kertje felé veszi az irányt. A szerelmeseket pártfogoló kertész éppen elszunyókált a fűben. Az uralkodó bekiabál neki, mire az álomszuszék szolga felébred. Rögtön látja, hogy baj van, és megpróbál időt nyerni azzal, hogy nincs nála a kertkapu kulcsa, de elszalad érte. Az uralkodó ezt nem várja meg, hanem parancsot ad az őt kísérő katonák egyikének, hogy egy jól irányzott kardcsapással vágja le a lakatot. Az apa meglepetést hozott a lányának: egy csodálatos ékszert. Az ő meglepetése azonban nagyobb, mert lányát egy ismeretlen fiatalemberrel találja: mindketten meztelenek, a helyzet tehát félreérthetetlen. Tőrt ragad, hogy ledöfje a parázna párt, a jólelkű kertész azonban lefogja a kezét. Arra kéri, hogy ne engedje, hogy a keze megtegye azt, ami ellen a szíve tiltakozik. Az uralkodó hallgat rá, és arra utasítja kísérőit, hogy hurcolják el a merész ifjút: másnap ő maga fogja nyilvánosan lefejezni. A mennyezethez kötözött Tádzs herceget később egy arcát sisak mögé rejtő katona megszökteti a börtönből, miután ledöfte az ifjúra felügyelő őrt. Lóra pattannak, hogy elmeneküljenek a király és katonái haragja elől. A sivatagba érve megállnak, és leszállnak a lóról. Az ismeretlen katona kész arra, hogy megküzdjön üldözőikkel. Megkérdezi a herceget, hogy emelt-e már fegyvert valakire, harcolt-e már igazi férfi módjára? Tádzs azt feleli, hogy íme, most is női ruhában menekül, miként is lehetne harcos ő, aki még az egértől is fél? Az ismeretlen katona erre azt válaszolja, hogy a herceg akkor maradjon ott, ahol van, és ő egyedül fog megküzdeni az üldözőikkel.

Tádzzsal ellentétben az uralkodót nem lehet félrevezetni: ő felismeri a leeresztett sisak mögött a saját lányát, Dunját. Ugyanakkor azt is kijelenti, hogy amit Dunja tett, azért halállal kell lakolnia. Tádzs távolról figyeli az összecsapást. A harc egyre keményebb, a fiatal katona állandó hátrálásával valószínűleg csak ki akarja fárasztani idősebb ellenfelét. A küzdelem Dunja győzelmével ér véget. A lány leveszi a sisakját – Tádzs a távolból nem látja az arcát –, és megkérdezi a katonáktól, hogy akar-e még valaki megküzdeni vele. Senkinek sincs bátorsága kiállni ellene, így a katonák hazaindulnak. Tádzs és megmentője – aki újra felvette a sisakot – egy hevenyészve felállított sátor előtt ülnek a tűz mellett. Tádzs köszönetet mond a bátor katonának, és megkérdi tőle, ki bízta meg azzal, hogy megmentse őt, és harcoljon érte. Eszébe jut kedvese, és sírva fakad. A katona azzal vigasztalja, hogy ne sírjon, hamarabb láthatja Dunját, mint gondolná. Odalép hozzá, és megsimogatja a herceg arcát. Tádzs megkérdezi, mit kíván tőle, hogyan fejezhetné ki a háláját? A katona elmond egy rövid verset, és egy szerelmes éjszakát kér a hercegtől. Tádzs engedelmesen meztelenre vetkőzik, bár megjegyzi, hogy amire készülnek, az bűn. A sisakos katona azt kívánja tőle, hogy hasaljon a takaróra. Szigorúan megparancsolja, hogy bármit kíván, engedelmeskedni kell neki. Látja a rémületet Tádzs arcán, ezért nevetve leveszi a sisakját, hiszen csupán emiatt tűnt férfinak, és így szól: „Szerelmem, hát már nem emlékszel, mit csináltunk, amikor szeretők voltunk?”

Háttér-információk

Dunja és Tádzs meséje a hivatalos változatban akkor ér véget, amikor a szerelmesek egymásra találnak. A kimaradt folytatásban megérkezik a bősz édesapa. A jelenet beállítása a Dekameron (1971) fülemüle-epizódjára emlékeztet, amikor az idős apa, Lizio da Valbona úr rajtakapja a földön enyelgő szerelmeseket, majd felébreszti feleségét, hogy ő is lássa, mit művelt ártatlannak hitt lánykájuk. A fiatalok felpattannak, a takaróval próbálják rejteni meztelenségüket, de végül mindkét mesében a fiú az, aki újra csupasz lesz. Rosszmájú elemzők ezt a fordulatot kizárólag Pasolini homoszexuális hajlamaival magyarázzák. Ha van is ebben a feltételezésben valami, azt ugye senki nem gondolja, hogy a heteroszexuális rendezők viszont kizárólag dramaturgiai okokból vetkőztetik női szereplőiket. Egyébként sokkal valószínűbb, hogy ez a rendezői megoldás azt szimbolizálja, hogy mindkét történetben a fiú az, aki ki van szolgáltatva az apa haragjának (meztelenség = kiszolgáltatottság), ám amíg a Dekameronban a helyzet happy enddel (lánykéréssel) zárul, addig Dunja apja hallani sem akar a békés megoldásról, hanem halálba akarja küldeni lánya csábítóját. Az Ezeregyéjszaka virágai mindkét kihagyott jelenete Pasolini egyik korábbi alkotásával, az Oidipusz király (1967) című drámával mutatja a legtöbb hasonlóságot. Az elsőben Nuredin, a másodikban Dunja kerül szembe az apjával, miként Oidipusz is az övével, Laiosszal az antik dráma filmváltozatában.

Különösen a Dunja-epizód idézi fel az 1967-es filmet, amelyben Oidipusz szintén egy sivatagban küzd meg a király katonáival, kitartóan űzve egymást a perzselő hőségben, hogy aztán a testőrség lemészárlása után Oidipusz az uralkodóval is végezzen. Az Ezeregyéjszaka virágai második kihagyott jelenetében Dunja és az apja hasonlóan kimerítő küzdelmet vívnak egymással a kietlen környezetben. (A király katonái ezúttal nem vesznek részt a harcban.) Az Oidipusz-filmben egyik fél sem tudta a másikról, hogy ki is valójában. Az arab történetben Dunja viszont tudja, hogy az apjával áll szemben, aki sejti, hogy saját lánya az ellenfele. A harc végén Dunja éppúgy megöli az apját, mint Oidipusz az övét. Tádzsnak azonban fogalma sincs arról, hogy kedvese az, aki megküzd érte. Dunja csak azt követően leplezi le magát, miután Tádzs beleegyezik a szodomita aktusba. Ez szimbolikusan azt fejezi ki, hogy kész alávetni magát a partnerének, vagyis ismét a női dominancia érvényesül, ami a film egészére jellemző. Azzal, hogy Pasolini végül kivágta ezt a jelenetet – feltehetően terjedelmi okok miatt, hiszen több mint két és félórás volt a film – a mű egyensúlya némileg megbillent: Dunja a hivatalos változatban talán az egyetlen olyan női szereplő, aki végig a férfi(ak) alárendeltje marad. A vágás mellett szólt viszont az, hogy Dunja és Tádzs meséjének eredeti befejezése gyakorlatilag ugyanaz volt, mint Zumurud és Nuredin történetének, amely a film keretét alkotja. A két mese nyilván szándékosan rímelt volna egymásra, ám Pasolini végül az egyéb szempontokat vette figyelembe, és a vágás mellett döntött.

Hasonló okok miatt maradhatott ki a nyitójelenet is Nuredinnel és a szüleivel. A „legyőzendő apa” személye rokonította egymással a két jelenetet, vagyis ha az egyiket kihagyja a rendező, akkor az egyensúly érdekében muszáj elhagynia a másikat is. Maguk a fordulatok azonban ezt a kihagyott nyitójelenetet inkább Aziz meséjével állították párhuzamba: úgy Nuredin, mint Aziz könnyelművé válik az ital hatására, és durván viselkedik. Nuredin az apját üti meg, Aziz a menyasszonyát. Mindkét történetben van egy megértő anyafigura: Nuredin anyja a biztos haláltól menti meg a fiát, amikor szökésre buzdítja, és útravalóval látja el. Aziz anyja amikor látja, hogy fia végre őszintén megsiratja halott menyasszonyát, átad fiának mindent, amit a lány rábízott. A nyitó Nuredin-epizód kivágásával Pasolini egyfajta időtlenségbe emelte a kerettörténetet. Vagyis Nuredint és Zumurudot a jelenben ismerjük meg, nincsen múltjuk, és Pasolini alighanem úgy gondolta, a narratív keret ezáltal hatásosabbá válik. Az sem lehetett mellékes szempont, hogy a kihagyott jelenet egyértelműen negatív színben tüntette fel Nuredint, aki ugyan a film során végül férfivá érik, ám aligha valószínű, hogy a közönség a kezdeti viselkedése miatt rokonszenvezett volna vele.

EGYÉB KIHAGYOTT JELENETEK

Az Ezeregyéjszaka virágairól szóló blogbejegyzésben már rávilágítottam arra az ellentmondásra, hogy a cannes-i fesztiválverzió és a hivatalos változat között fél óra különbség van, ám a fentebb ismertetett két kihagyott jelenet összidőtartama ennél kevesebb, mindössze 21 perc. Mi hiányozhat még? Nos, a Pasolini-szakirodalom szerint volt még legalább egy leforgatott, de fel nem használt jelenet, amely egyelőre elveszettnek számít. Eredetileg lett volna egy olyan képsor a filmben, amelyben Nuredin egy szadomazochista örömöknek hódoló homoszexuális férfi házába kerül, erről viszont Pasolini lemondott. Részben azért, mert az volt a véleménye, hogy a forgatókönyv eredeti változatában már amúgy is nagy hangsúlyt kapott a homoszexualitás, másrészt talán azért, mert van egy hasonló jelenet a filmben, amikor Tádzs herceget és Azizt egy homoszexuális férfi meghívja a házába. (A hivatalos változatban csak a meghívást halljuk, a tényleges vendégséget nem látjuk.) A Nuredin-féle vendégségjelenet helyett forgatták le azt az epizódot, amelyben Hárún ar-Rasíd kalifa megalázza udvari költőjét, Siumot. Végül azonban ez a képsor is kimaradt a moziverzióból, csak az Angelo Pennoni által készített fotók maradtak fenn róla.

DEKAMERON – A KIHAGYOTT JELENETEK 2/2: GIROLAMO ÉS SALVESTRA

Pasolini 1970 őszén forgatta a Dekameron című filmjét Giovanni Boccaccio azonos című novellagyűjteménye alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, ám az egyikkel, Girolamo és Salvestra históriájával annyira elégedetlen volt, hogy a végső változatban már fel sem használta. A Dekameront az 1971-es nyugat-berlini filmfesztiválon mutatták be először. Egyes források szerint még az ősbemutató előtt, más források szerint közvetlenül utána Pasolini kényszerűségből – a könnyebb forgalmazhatóság érdekében – még egy történettől megvált, Alibech meséjétől. Mindkét kivágott jelenet elkallódott, alighanem egy későbbi filmlaboratóriumi tűzben megsemmisült. Roberto Chiesi az Alibech elveszett teste (Il corpo perduto di Alibech) című dokumentumfilmjében megkísérelte rekonstruálni az Alibech-epizódot a stáb tagjainak visszaemlékezései és a forgatási fotók alapján. A másik kivágott epizódról a megkérdezettek csak futólag tettek említést, így arról szinte alig tudni valamit. Ellentétben Alibech meséjével, amely kezdettől fogva szerepelt a megfilmesítésre kiválasztott novellák között, és Pasolini az utolsó pillanatig ragaszkodott hozzá, Girolamo és Salvestra meséje csak az első nagyobb átdolgozást követően került a forgatókönyvbe. Pasolini a háromrészesre tervezett film középső részébe szánta, a Chichibio személyéhez kapcsolódó történetek nyitányaként, közvetlenül az Alibech-epizód elé. Végül úgy döntött, hogy lemond a hármas szerkezetről, és kihagyja Chichibiót. A meséket így a másik két kulcsfigura, Ciappelletto és Giotto személye köré csoportosította, megváltoztatta a tervezett sorrendet, és mellőzte Girolamo és Salvestra históriáját. A Dekameron egyik producere, Alberto Grimaldi finanszírozta Pasolini közeli barátja, Sergio Citti Bűnös történetek (1973) című hasonló témájú és szerkezetű filmjét is. Grimaldi azt javasolta, hogy Citti építse be a filmjébe a Dekameronból kihagyott két történetet, ám a rendező végül visszautasította a kérést, mivel szerinte Pasolini hatása már egyébként is túlságosan érvényesült a filmjében. 

Egy spanyolországi kisváros, Teruel egyik vonzereje a XIII. század elején élt „terueli szerelmesek” legendája. A város két legbefolyásosabb és leggazdagabb családja akkoriban a Marcilla és a Segura família volt. Utódjaik, Juan Martínez (ismertebb nevén: Diego) Marcilla és Isabel Segura gyerekkoruk óta ismerték egymást, és természetesnek tűnt, hogy idővel majd összeházasodnak. Mire ez megtörténhetett volna, a Marcilla család nehéz helyzetbe került, így Isabel édesapja megtiltotta az esküvőt. Diego végül megegyezett vele, hogy kap öt év türelmi időt: ha addig sikerül rendeznie vagyoni helyzetét, nőül veheti Isabelt. A szerelmes fiatalember elhagyta a várost, hogy külföldön próbáljon szerencsét. Isabel édesapja ezalatt megpróbálta rávenni a lányát arra, hogy menjen feleségül egy másik férfihoz. Isabel ellenállt apja akaratának, és a férfi beletörődött abba, hogy kivárják a Diegónak megígért öt esztendőt. Ahogy letelt az öt év, az engedelmes lány beleegyezett abba, hogy Don Pedro de Azagra felesége legyen. Közvetlenül az esküvői ceremónia után hazajött az immár dúsgazdag Diego, hogy elvegye Isabelt. Mint kiderült, a fiatalember az öt évbe nem számolta bele a megegyezés napját, és emiatt késve érkezett. A nászéjszakán behatolt az alvó házaspárhoz. Gyengéden felébresztette Isabelt, és könyörgött, hogy legalább csókolja meg, mielőtt meghalna. Az újdonsült feleség visszautasította a kérést, mert nem akarta megszegni férjének tett hűségesküjét. Diego a hosszas, de hiábavaló kérlelés után holtan esett össze. Isabel felébresztette a férjét, és elmondta, mi történt. Don Pedro először felháborodott felesége szívtelenségén, szerinte teljesíteni kellett volna Diego utolsó kívánságát, ám megenyhült, miután meghallotta, hogy Isabel az iránta való hűségből mondott nemet. A temetési szertartás közben Isabel halott kedvese koporsójához lépett, hogy utólag teljesítse Diego kívánságát, és utána holtan terült el a földön. Sokan úgy vélik, hogy a „terueli szerelmesek” története már csak azért sem lehet igaz, mert a sztori erősen emlékeztet Boccaccio szóban forgó novellájára, amely viszont több mint hatvan évvel korábbról származik. Mások viszont azt az álláspontot képviselik, hogy Boccaccio novellájának léte még nem zárja ki Diego és Isabel későbbi történetének hitelességét, hiszen akkoriban gyakoriak voltak a tragikusan végződő szerelmi történetek úgy az életben, mint az irodalomban. Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája szintén hasonló tragikus szerelmi históriát mond el. Diego és Isabel legendája a XVI. században éledt fel újra, amikor a terueli Szent Péter-templomban két múmiát találtak, akikben az egykori szerelmeseket azonosította a közvélemény. A XX. században Juan de Ávalos spanyol szobrász készített új márvány sírhelyet a legendás halottaknak. 

Negyedik nap, nyolcadik novella 

Girolamo szereti Salvestrát, Girolamo, anyjának unszolására Párizsba megyen; mikor visszatér, megtudja, hogy Salvestra férjhez ment. Titokban behatol annak házába, és ottan mellette meghal; annak utána elviszik valamely templomba, hol is holtteste mellett Salvestra meghal 

Emilia novellája véget ért, midőn Neifile a Király parancsára ekképpen fogott szóba: 

– Némelyek azt hiszik, nemes hölgyeim, hogy okosabbak másoknál, holott oktalanabbak; éppen ezért merészelik nem csupán az emberek tanácsaival, hanem a természet törvényeivel is szembeszegezni magok vélekedését; ez a vakmerőség már roppant bajoknak vált forrásává, jó pedig soha nem fakadt belőle. Mivel pedig a természetes dolgok között éppen a szerelem az, mely legkevésbé tűri a tanácsot vagy az ellenszegülést, mivel olyan a minéműsége, hogy önmagában emésztődik, mintsem óvatossággal meg lehetne szüntetni, el akarok mondani nektek egy novellát valamely hölgyről, ki okosabb akart lenni, mint amilyen volt, s mint várták volna tőle még akkor is, ha amaz dolog, melyben okosságát meg akarta mutatni, sehogyan sem volt erre alkalmatos, s midőn ki akarta tépni a szerelmet a szerelmes szívből, hová talán a csillagok plántálták azt, végezetül odajutott, hogy a szerelemmel együtt a lelket is kiszakította fiának testéből. 

Élt tehát városunkban, miként öreg emberek mesélik, valamely fölöttébb tekintetes dúsgazdag kereskedő, kinek neve Leonardo Sighieri; ennek feleségétől fia született, Girolamo nevezetű, s alighogy ennek születése után minden ügyes-bajos dolgát elvégezte, elköltözött ez árnyékvilágból. A gyermeknek gyámjai pedig anyjával egyetemben becsületesen és hűségesen sáfárkodtak annak vagyonával. A gyermek, ki a szomszéd gyermekekkel együtt növekedett, az egész környéken senkivel sem volt oly jó barátságban, mint egy maga korabéli kisleánnyal, ki valamely szabómesternek leánya volt. És hogy korban egyre növekedett, ez a pajtáskodás oly nagy és forró szerelemmé vált, hogy Girolamo csak akkor érezte jól magát, ha a leányt látta; és bizony a leány is éppúgy szerette, mint az ifjú őt. Midőn a fiúnak anyja ezt észrevette, gyakran korholta és megbüntette őt ezért. Annak utána pedig, mivel Girolamo nem tágított, gyámjainál panaszt tett ellene; s mivel azt hitte, hogy fiának roppant vagyonával a sárból is aranyat csinálhat, szólott hozzájok ekképpen: 

– Ez a mi fiunk még alig tizennégy esztendős, és máris szerelmes, szomszédunknak, a szabónak leányába, kinek neve Salvestra; ezt pedig, ha nem szakítjuk el tőle, talán egy napon titokban feleségül veszi, s akkor örökre gyászba borul az én életem; vagy pedig elemészti magát érette, ha megtudja, hogy máshoz megy feleségül; hogy tehát ezt elkerüljük, javallanám: küldjétek el üzleti ügyekben valahová messzire; mivel ha nem látja a leányt, majd kimegy a fejéből, s annak utána összeházasítjuk valamely előkelő leánnyal. 

A gyámok javallották a hölgy szavait, és megígérték, hogy tőlök telhetőleg ekképpen cselekszenek; miért is lehívatták a fiút a boltba, s egyikök nyájasan, imigyen adta fel a szót: 

– Fiacskám, te már nagyocska vagy; illendő, hogy magad is törődjél ügyeiddel; miért is fölöttébb örömünkre volna, ha egy időre elmennél Párizsba, hol látnád, miképpen sáfárkodnak vagyonod java részével; nem is szólván arról, hogy derekabb, finomabb és előkelőbb úr válnék belőled, mint itten, ha látnád amaz urakat és bárókat és nemes embereket, kik ott bőven vannak, s eltanulnád viselkedésöket. Annak utána pedig visszatérhetnél. 

A fiú figyelmesen végighallgatta, és röviden azt felelte, hogy ezt semmiképpen meg nem teszi, mivel vélekedése szerint éppoly jól meglehet Firenzében is, mint más. A derék emberek ennek hallatára még nyomatékosabban lelkére beszéltek, de nem tudván egyéb feleletet kivenni belőle, megjelentették anyjának. Az pedig szörnyű haragra lobbant emiatt, és nem is annyira azért, hogy a fiú nem akar Párizsba menni, hanem inkább szerelme miatt, gorombán összeszidta; de aztán édeskés szavakkal puhítgatta, hízelkedni kezdett, s mézesmázos beszéddel kérlelte, hogy tegye meg a kedvéért, mit gyámjai kívánnak, és addig-addig beszélt, mígnem a fiú beleegyezett, hogy elmegy oda egy esztendőre, de nem többre. És ekképpen történt. Girolamo tehát lángoló szerelmével Párizsba ment, s folytonos halogatás közben két esztendeig ottan tartották. Mikor pedig visszatért, szerelmesebb volt, mint valaha, és megtudta, hogy Salvestrája férjhez ment valamely derék ifjúhoz, ki sátorponyvakészítő mester volt, és ezen nagyon elbúslakodott. De látván, hogy úgysem változtathat rajta, kieszelte, hogyan vigasztalódjék; megtudakolta, hol lakik az asszony, és szerelmes ifjak módjára kezdett háza előtt őgyelegni, abban a hiszemben, hogy az asszony nem feledkezett meg róla, mint ahogy ő sem felejtette el. Csakhogy a dolog másképpen volt: az asszony nem emlékezett reá, mintha csak soha nem is látta volna; s hahogy halványan mégis emlékezett reá, ennek éppen az ellenkezőjét mutatta; az ifjú pedig ezt hamar idő múltán észrevette, mégpedig mérhetetlen fájdalommal. Mégis minden követ megmozgatott, hogy újból az asszonynak szívéhez férkőzzék; de látván, hogy mindez semmit nem használ, feltette magában, hogy még az élete árán is beszélni fog vele. S minekutána valamely szomszédtól megtudta az asszony házának elrendezését, egy este, midőn az asszony a férjével valamely mulatságba ment a szomszédságba, titokban belopódzkodott a házba, és az asszonynak szobájában kifeszített sátorponyvák mögött megbújt és várakozott, mígnem azok hazatértek, és ágyba feküdtek; s mikor úgy hallotta, hogy a férj elaludt, odament, hol Salvestrát lefeküdni látta, s kezét annak mellére helyezvén, halkan szólott: 

– Alszol már, lelkem? 

A menyecske, ki nem aludt még, sikoltani akart, de az ifjú hirtelen rászólt: 

– Az Isten szerelméért, ne sikolts, mivelhogy én vagyok a te Girolamód. 

Mikor az asszony ezt hallotta, egész teste megreszketett, és szólott ekképpen: 

– Jaj, az Istenért, Girolamo, menj innét; elmúlt már amaz idő, mikor gyermekek lévén, szabad volt szeretnünk egymást; mint látod, férjes asszony vagyok, miért is nem szabad immár más férfira vágyakoznom, mint férjemre; annak okáért Istennek nevében kérlek, menj innét; mivelhogy ha férjem észrevesz, még ha egyéb baj nem is szakadna rám, annyira bizonnyal megadnám az árát, hogy soha többé nyugalomban és békességben nem élhetnék vele, holott mostan szeret, s boldogan és nyugodtan élünk együtt. 

Az ifjú eme szavak hallmára gyötrő fájdalmat érzett, s eszébe juttatta az asszonynak az elmúlt időt és maga szerelmét, melyet a távolság ugyan nem csökkentett, és könyörögve kérlelte, és közben dús ígéretekkel árasztotta el, de semmire nem ment. Miért is kívánta a halált, s végezetül kérte, hogy ily nagy szerelmének jutalmául engedje meg melléje feküdnie, hogy kicsinyég fölmelegedjék, mivel várakozás közben szinte megdermedett. Megígérte, hogy egy szót sem szól, egy ujjal sem nyúl hozzá, s ha kevéssé fölmelegedett, távozik onnét. Salvestrának némiképpen megesett rajta a szíve, s megengedte, hogy melléje feküdjék, ama feltételekkel, miket ő maga szabott. Az ifjú tehát melléje feküdt, de hozzá nem nyúlt, s mikor gondolatjában egybevetette iránta való hosszú szerelmét s az asszonynak mostani hidegségét és maga elvesztett reményét, föltette magában, hogy egy pillanatig sem él tovább, és visszafojtotta lélegzetét, és mozdulatlanul ökölbe szorította kezét, s ott az asszony mellett meghalt. És kisvártatva a menyecske csodálkozott az ifjúnak tartózkodásán, s mivel félt, hogy a férje felébred, szólongatni kezdte: 

– No, Girolamo, miért nem mégy már? 

De mivel nem kapott feleletet, azt gondolta, hogy az ifjút elnyomta az álom. Miért is kinyújtotta kezét, hogy felébressze, rázogatni kezdte, s amint hozzáért, észrevette, hogy az hideg, mint a jég; ezen elcsodálkozott; aztán erősebben megfogta, és látván, hogy csak nem mozdul, többször is megrázta, s akkor megismerte, hogy halott; ezen módfelett megszomorodott, s jó darab ideig nem tudta, mitévő legyen. Végül elhatározta, hogy próbát tesz férjével is, mit javallana az, ha mással történt volna ím ez eset. És fölébresztette és elmondta neki azt, mi véle történt, mintha mással történt volna, s megkérdezte, mitévő lenne, ha vele történt volna ez. A derék ember azt felelte, hogy vélekedése szerint a halottat titokban el kellene vinni a házába, és ott hagyni, miből az asszonyra semmi baj nem háramolhatna, mivel, vélekedése szerint, semmi bűnt el nem követett. Szólott akkor a menyecske: 

– Hát akkor nekünk is ekképpen kell cselekednünk. 

És megfogván férje kezét, odaérintette a halott ifjúhoz. A férje rémülten felugrott, mécsest gyújtott, és semmi pörlekedést nem kezdvén, mivel szentül hitt az asszony ártatlanságában, a holttetemet felöltöztette, késedelem nélkül vállaira vette, és elvitte annak házához, ottan letette, s ott hagyta. Hogy pedig megvirradt, s az ifjút kapuja előtt holtan lelték, nagy jajveszékelést csapott a nép, kiváltképp pedig az anyja, s minekutána az orvosok gondosan megvizsgálták, és semmi sebet avagy sérülést rajta nem leltek, egyértelemmel kimondották, hogy csak fájdalmában halhatott meg, aminthogy valóban így is volt. Elvitték hát a holttetemet az egyik templomba, hová is elment a bánatos anyja, több más rokon és szomszédasszonyokkal, és mint már nálunk szokás, keservesen zokogni kezdtek fölötte és gyászolták. S miközben nagy hangosan siránkoztak, ama derék ember, kinek házában az ifjú meghalt, mondá Salvestrának: 

– Ejnye, vess csak fejedre kendőt, s menj el a templomba, hová Girolamót vitték, keveredj az asszonyok közé, és hallgasd ki, mit beszélnek ím ez esetről; én pedig hasonlatosképpen a férfiak közé elegyedem, hogy meghallgassam, ha szólanak-e valamit ellenünk. 

Az asszony, kiben későn ébredt fel a szánakozás, beleegyezett, és most már holtában kívánkozott látni azt, kinek életében egyetlen csókkal sem akart kedvére tenni. Elgondolni is csodálatos, mely igen nehéz kifürkészni a szerelemnek erejét! Ama szív, melyet Girolamo virágzó élete nem bírt megnyitni, most a szomorúságban megnyílott, s a régi lángok mind fellobbantak benne, és hirtelen oly szánakozásra facsarodott, midőn a holtnak arcát meglátta, hogy a fejkendőbe burkolódzván előre furakodott az asszonyok között, s meg sem állott, mígnem a tetemhez ért, ottan pedig hangos sikoltással arccal a holt ifjúra vetette magát; arcát pedig nem öntözte bő könnyeivel, mivel alighogy hozzáért, a fájdalom kioltotta életét, miként az ifjúét kioltotta. De aztán az asszonyok, kik még nem ismerték meg, vigasztalni kezdték, és biztatgatták, hogy keljen fel; de mivel csak nem kelt fel, látták, hogy megmerevedett, és akkor fölemelték, s egyszerre megismerték, hogy ez Salvestra és hogy halott. Miért is az asszonyokon, kik ottan voltak, kétszeres szánalom vett erőt, és újra kezdték a siránkozást, még keservesebben; a dolognak híre ment a templomon kívül a férfiak között is, és midőn eljutott a menyecske férjének fülébe, ki azok között volt, az nem hallgatott senkinek vigasztaló és biztató szavaira, hanem nagy ideig csak zokogott. 

Minekutána pedig az ott jelenlevők közül sokaknak elbeszélte, mi történt az éjszaka feleségével, s amaz ifjúval, valamennyien nyilván megismerték, mi volt mindkettejök halálának oka, s mind valamennyin erőt vett a fájdalom. Fölemelték tehát a halott asszonyt, s fölékesítették, miként holttetemeket fölékesíteni szokás, és odafektették ama ravatalra az ifjú mellé, s minekutána hosszan elsiratták, mindkettőt egyazon sírba temették: és kiket a szerelem nem tudott egyesíteni életökben, azokat feloldhatatlan közösségben egyesítette a halál. 

(Révay József fordítása)

CANTERBURY MESÉK: A KIHAGYOTT JELENETEK

Pier Paolo Pasolini 1971 őszén forgatott filmet Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) javarészt verses formában megírt műve, a Canterbury mesék alapján. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztiválra egy 140 perces változatot nevezett, melyet – részben szerelmi bánata miatt – ott a helyszínen körülbelül fél órával megrövidített. Ez a rövidebb verzió kapta meg a zsűri nagydíját, az Arany Medvét. A kivágott jelenetek azóta elvesztek. Roberto Chiesi – aki már a Dekameron elveszett epizódját is megpróbálta rekonstruálni az Il corpo perduto di Alibech (Alibech elveszett teste) című dokumentumfilmjében – a 2006-ban forgatott L'umiliazione segreta di Chaucer (Chaucer titkos megalázása) című 47 perces alkotásában a Canterbury mesék eltűnt jeleneteinek nyomába eredt. Sajnos ez a munkája sem ismert széles körben, még a Canterbury mesék DVD- és Blu-Ray-kiadásain sem található meg extraként. (2012 novemberében az amerikai Criterion cég Blu-Rayen adta ki Az Élet trilógiáját: az extrák egyike ez a dokumentumfilm, valamint az Alibech elveszett teste.)

ELŐBESZÉD A SIR THOPASRÓL VALÓ MESÉHEZ 

A Fogadós vidám szavai Chaucerhez

E nagy csodát látva mindannyian 

oly józanok – ezt látni is csoda, 

mígnem gazdánk tréfába kezd vigan 

s elsőként rám tekint, szólit oda: 

„Hát te kiféle vagy? – kérdé szava. 

– Nyulat szeretnél fogni, úgy lehet, 

azért szegzed földre a szemedet! 

Vesd föl fejed vígan s lépj közelébb,

utat, urak, és adjatok helyet! 

Vállas e fickó, mint én, oly derék, 

ez ám csak az ölbe való gyerek, 

szép, apró asszony véle ellehet, 

de fura legénynek látszik, mivel 

senkit nem kérdez s szintúgy nem felel. 

Mások már szóltak, ejts hát némi szót, 

mondj egy vidám mesét, de fürge légy!” 

„Gazda – mondám –, de meg ne szóljatok, 

mert nem tudok, meghidd ezt, más mesét,

csak egy verset, mit egykor tanulék.” 

„Megteszi – felelt –, ahogy képedet 

elnézem, versed igen szép lehet.”

A SIR THOPASRÓL VALÓ MESE 

Első passzus 

Urak, halljátok örömest, 

víg dolgokról beszél e vers 

vígan, nincs benne gyász, 

egy lovagról, ki szép, nemes, 

harcon és tornán érdemes, 

a neve Sir Thopas. 

Hazája ékes, igazán, 

a tengeren túl: Flandrián 

Poppering nevelé, 

él nemes atyja oldalán, 

ki úr ez országon, az ám, 

mint Isten rendelé. 

Serdül Thopas, erős nagyon, 

arcán a szín, mint friss cipón, 

rózsa ajka piros, 

vér-pozsgás, mintha festve vón, 

és tiszta szívvel mondhatom, 

az orra is csinos. 

Haját, szakállát látni jó, 

sáfrányszín, övig fodrozó, 

szattyáncipőbe lép, 

nadrágja Bruges-ből való, 

köntöse puha, mint a hó, 

sok aranyért szövék. 

Ügyesen vág a vad elé, 

solymász sokat a víz felé, 

kezén vadász-madár, 

az íjak csínját ismére, 

birokban párját nem lelé, 

ha egy jó kos kijár. 

Hálókamrán sok lány hever 

s ez úrért sír keservesen, 

mikor aludni bölcs, 

mert nem buja és féktelen, 

tiszta, mint a tüskés szeder, 

kin rőtszín a gyümölcs. 

És úgy esett egy szép napon, 

mondom, ahogy csak mondhatom, 

Sir Thopas lóra kap, 

ül fennen szürke, jó lovon, 

kezében lándzsája vagyon, 

oldalán hosszu kard. 

És vágtat ám a sűrün át, 

számos vadat inalni lát, 

bak ugrik, nyúl szalad 

s míg északra tart, délre vág, 

a sorsa majdnem rosszra vált, 

mondhatom, jó urak. 

Számos fű, fa nő e helyen, 

gyógyfű, édesgyökér terem 

meg szerecsendió, 

mitől a vén vagy eleven 

sörital zamatos leszen 

s a ládák szaga jó. 

Hitemre, sok madár dalol, 

karvaly és harkály hangja szól, 

örül, ki hallja ezt, 

rigódaltól cseng a vadon 

s a vadgalamb az ágakon 

szép, hangos dalba kezd. 

Ez úr meghallván a rigót, 

szerelmet kíván szörnyümód 

s mint kinek esze gyér, 

lovát űzve vágtába fog 

s ekképp oly szörnyen vágtat ott: 

lováról dől a vér. 

Elfárad Sir Thopas maga, 

mert lágy füvön vágtat tova 

s futása szörnyü vad, 

testét fűre veti vala, 

fújtatván megpihen lova, 

ízes füvet harap. 

„Mária, benedicite! 

mért bánt e szerelem 

tüze ilyen keservesen, 

ma éjjel álmodék vele: 

tündér lesz szeretőm neve 

s pucéran hál velem. 

Tündérkirálynő kell, biza, 

nincs méltó nő, hogy nőül a 

város népe előtt vegyem. 

Elhagyok mindennémü nőt 

és tündért lelek mielőbb 

vagy völgyön, vagy hegyen.” 

No, gyorsan nyergében terem, 

fut árkon-bokron, útfelen, 

tündért kutatni lát, 

míg így vágtat s útján megyen, 

meglelé egy rejtett helyen 

a tündérek honát, 

de vad 

hevét látva nem jön ki sem, 

sem nő, sem gyermek kedvesen 

elébe nem szalad. 

De jön egy órjás, rettegett, 

visel Sir Oliphaunt nevet, 

szörnyű, gonosz lovag, 

s így szól: „Termagauntra, gyerek, 

ha felzargatod földemet, 

agyonsújtom lovad 

hamar 

a tündérúrnő itt lakik, 

hárfát, zenét, dalt hallgat itt, 

hol lakozása van.” 

Az ifjú felfelelt: „Legyen, 

de holnap víjunk e helyen, 

ha páncélom fedez, 

s jótündéremre, szörnyü vén, 

fennakadsz majd lándzsám hegyén 

s busásan megfizetsz; 

dagadt 

bendődet megsebzem, meg én, 

innen a napnak negyedén 

kínhalált halsz magad.” 

Indul sebbel-lobbal Thopas, 

parittyával az óriás 

s nagy kővel ront neki, 

de őt menti jó gyors futás, 

ezt isten kegye, a csodás, 

s ügyessége teszi. 

Urak, mesém halljátok ám, 

vígan szól, mint a csalogány,

most jön annak sora, 

hogy Sir Thopas, vágytól sovány, 

hegy-völgyön által jó lován 

megérkezék haza. 

Friss szolgáit szólítja fel, 

mulattatnák vígan, 

mivel harcba kell szállnia 

órjással, háromfejüvel,

kegyéért annak, kit szivel 

s ki vezércsillaga. 

Eljöjjön sok lantos, dalos, 

mesét mondani fürge, gyors, 

míg öltöm fegyverem! 

S szóljon a sok vers, hol honos 

király, barát és bíboros 

meg a szép szerelem! 

Édes borral megitaták, 

hozák jávorfa poharát, 

királyi jó falat 

a fűszeres mézeskalács, 

édesgyökért, köményt, falás 

jó cukrot szopogat. 

Fehér bőrére legelőbb 

finom jó vászoninget ölt 

s lágypuha bugyogót, 

efölé még köntöst veszen, 

vasing csikordul emezen, 

mi szívet, mellet óv. 

Efölé jó páncél kerül, 

zsidók készíték emberül, 

fegyver nem bír vele, 

majd páncélt a karjára von, 

fehéret, mint a liliom, 

hogy ebben küzdene. 

Pajzsa vörös tüzű arany, 

színén vaddisznó feje van 

s karbunkulus, tüzes. 

S étel-italra esküszik, 

az órjás holnap ott veszik 

rútul, lesz, ami lesz. 

Lábát bőrvért borítja be, 

ivor a kardja hüvelye, 

sisakja drága fém, 

nyergén halcsont, ékes darab, 

zablája ragyog, mint a nap 

s a hold az éj felén. 

Lándzsája ciprus, drága fa, 

harcot hirdet, békét soha 

s a hegye fenve van, 

almásszürke derék lova, 

útján ügetve megy tova 

békén és biztosan halad. 

Mesémnek kész egy passzusa, 

de szólok újat kezdve, ha 

kívánjátok, urak!

Második passzus 

Tartsátok szátok kegyesen, 

lovagok, hölgyek vegyesen 

és halljátok szavam, 

harcra, lovagerényre meg

vitézre, ki szép nőt szeret, 

kerítek sort hamar. 

Hős románcok emlegetik 

az ifjú Hornt és Ypotist, 

Bevist, Sir Guyt sokat 

meg Pleyndamourt és Sir Libeux-t, 

de mint Thopas, még sose nőtt 

oly királyi lovag. 

Lovát megülni oly szilaj, 

hogy útján sebesen suhan 

repülő szikraként, 

sisakján kis bütyök vagyon, 

belétűzve szép liliom; 

óvja testét az Ég! 

S mert vakmerő lovag vala, 

fedél alatt nem hált soha, 

kámzsájában aludt; 

vánkosa fényes ércsisak, 

míg jó lova füvet harap, 

frisset, jóillatút. 

Maga itta kutak vizét, 

mint Sir Percivel tette rég, 

páncélban oly deli, 

míg egy napon... 

(Orbán Ottó fordítása) 

Az irodalmi háttér 

Geoffrey Chaucer fő műve, a Canterbury mesék alighanem egy 1387-es zarándokút ihletésére született. Lényegében az első jelentős, angol nyelven írt műről van szó, szerzőjét már csak ezért is az angol irodalom atyjaként emlegetik. Igazság szerint már Chaucer előtt is írtak angolul, de az angol nyelv használata az irodalomban valóban csak a Canterbury mesék után terjedt el. A javarészt verses formában megírt mű valószínűleg befejezetlen. Fennmaradtak róla ugyanis a szerző eredeti elképzelései, viszont semmilyen bizonyíték sincs arra, hogy magából a műből bármi is elveszett volna. Chaucer úgy tervezte, hogy a harminc zarándok az oda- és visszafelé vezető úton két-két történetet mesél, ami összesen százhúsz mese lett volna. Ezekből huszonegy készült el teljesen, kettő pedig töredékesen: senki nem mesél kétszer, sőt néhányan egyszer sem. A Canterbury meséken érződik Giovanni Boccaccio Dekameronjának hatása, ámbár számos irodalomtörténész vitatja, hogy Chaucer ismerhette-e egyáltalán olasz kollégája művét. Az viszont tény, hogy Boccaccio egyik korai verse, a Teseida hatása mutatható ki A Lovag meséjében, míg az Il Filocolo (Egy szerelem megpróbáltatásai) bizonyos motívumai A Birtokos meséjében fedezhetők fel. Meglepő lenne tehát, ha Chaucer épp a Dekameront nem ismerte volna Boccaccio írásai közül. 

A Sir Thopasról való mese a VII. mesecsoportban található, a Priorissza meséjét követi, Chaucer a Fogadós biztatására kezd bele. Tulajdonképpen a lovagregéket parodizálja, a korabeli románcköltők gyenge és terjengős verselését. Bizonyos fordulatokat állítólag egy az egyben vett át olyan gyűjteményekből, mint a XIV. századból származó Libeaus Desconus (Lybeaus Disconus) és a Sir Isumbras, amely már 1320 előtt ismert lehetett, ámbár írásban egy XV. századból származó kéziratban maradt fenn. Irodalomtörténészek szerint a Sir Thopasról való mesében egyértelműen az önirónia nyilvánul meg, mivel Chaucer fiatalkorában maga is megpróbálkozott a románcköltészettel. „Mert nem tudok, meghidd ezt, más mesét, / csak egy verset, mit egykor tanulék” – szabadkozik, ám készségesen elmond egy másikat, amikor a Fogadós durván félbeszakítja a történetet: „e gárgyult vers egy kalap szart sem ér, / nem teszel mást, csak az időt lopod, / egyszóval ezt folytatni nem fogod!” Chaucer ezután fog bele a Melibeusról való mesébe, amelyet azonban prózában mond el. Mint mesélő, nyilván azért, mert a Fogadós tetszését nem nyerte meg a verselése, mint szerző viszont valószínűleg azért, mert úgy vélte, nagyképűség lenne, ha a kortárs költészet kifigurázása után ő maga mutatná be az igazi verselést. 

Pasolini elképzelései 

Pasolini 1971 tavaszán – még a Dekameron nyugat-berlini premierje előtt – Bukarestbe utazott két barátjával, Alberto Moravia íróval és Ninetto Davoli színésszel, hogy orvosi kezelésben részesüljön. Abban az időszakban írta meg a Canterbury mesék forgatókönyvét. Az Élet trilógiája filmjei közül a Canterbury mesék az, amelynek hivatalos változata a leginkább hasonlít a rendező eredeti elképzeléseire, már ami a kiválasztott történeteket illeti. Pasolini kilenc mesét kívánt megfilmesíteni, melyek tervei szerint ebben a sorrendben követték volna egymást: A Molnár meséje (Nicholas és Alison), Az Ispán meséje (a molnár és a két diák), A Szakács meséje (Duhaj Perkin), Chaucer meséje (Sir Thopas), A Bathi Asszonyság előbeszéde (a kéjsóvár Bathi Asszonyság és Jenkin, a bamba diák), A Kalmár meséje (Sir January és May), A Kolduló Barát meséje (az Ördög és a Porkoláb), A Porkoláb meséje (a kapzsi szerzetes), A Búcsúárus meséje (a három ifjú és a halál). Az irodalmi művel összhangban Pasolini eredetileg nagyobb hangsúlyt fektetett a kerettörténetre: az általa játszott Chaucer személye éppúgy összekapcsolta volna a meséket, mint a Dekameronban Giotto, és ez a művészi megoldás nemcsak az irodalmi művek és a két film kapcsolatát erősítette volna meg, hanem kihangsúlyozta volna a filmek autobiografikus jellegét is. 

Chaucer titkos megalázása

Olaszországban a cenzúra betiltotta ugyan a Canterbury meséket, de a filmszakma tiltakozásának hatására hozzájárult ahhoz, hogy Pasolini alkotása (is) képviselje Olaszországot a XXII. Nyugat-berlini Filmfesztiválon. A rendezvény versenyprogramja keretében tartották a Canterbury mesék ősbemutatóját 1972. július 2-án. Pasolini eredetileg egy 140 perces verzióval nevezett, amelyet hónapokig tartó vágás után állított össze. A sajtóbemutatón nem aratott különösebb sikert a film, Enzo Ocone gyártásvezető szerint ez a változat egyszerűen nem működött. Ezért ő és Alberto Grimaldi producer azt javasolta Pasolininek, hogy a hivatalos fesztiválvetítés előtt rövidítse még tovább a filmet. Pasolini maga is úgy gondolta, hogy mozgóképen túl gépiesnek hat bemutatni, hogyan mesélnek a zarándokok, ezért főleg ezeket az intermezzókat vágta ki. Noha az így született változat elnyerte a fesztivál fődíját, az Arany Medvét, a rendező mégsem volt elégedett vele, ezért közel három héttel később újabb vágásokra került sor. Azok a részek rövidültek jelentősen, melyekben Pasolini mint Chaucer volt látható. Ezért maradt ki Sir Thopas meséje is (melynek forgatási helyszíne az Etna lejtői voltak, akárcsak a pokoljelenetnek), hiszen azt Chaucer mondta volna el.

Az irodalmi művel ellentétben a filmbeli Chaucer nem kezd bele a Melibeusról való mesébe: Sir Thopas félbeszakított történetét a Bathi Asszonyság nagy tetszést arató, vérbő históriája követi, szimbolikusan: az alpáriság győzelme a költői emelkedettség fölött. Sajátos pikantériát jelentett volna, hogy Chaucert Pasolini, a Bathi Asszonyságot pedig bizalmas barátja, Laura Betti alakította: a két művész között – mély barátságuk ellenére – voltak bizonyos súrlódások, ironikus piszkálódások, melyek sajátos felhangot kölcsönöztek volna Chaucer és a Bathi Asszonyság jelképes összecsapásának. A szituáció célja az volt, hogy kidomborítsa Chaucer (általános értelemben: a Művész) elkülönülését a befogadóktól. Míg a Dekameronban a Pasolini által játszott festő benne él abban a közegben, amelyből műalkotása (a freskó) témáját meríti, addig a filmbeli Chaucer elkülönül a környezetétől, felsül a meséléssel, művészete kudarcot vall, és a Canterbury mesék végső soron nem önálló művészi alkotássá válik, hanem az elhangzott történetek gyűjteménye lesz: a teremtő fantáziájú író helyébe a krónikás lép. Akaratlanul ugyanez a problematika jelentkezett Pasolini és a film vonatkozásában is: sokan úgy vélték ugyanis, hogy a Dekameronnal ellentétben Pasolini nem értelmezte újra a Canterbury meséket, nem gazdagította (vagy legalábbis nem szerencsésen), csupán illusztrálta annak néhány történetét.

Az irodalmi alapmű és Pasolini filmje között a kerettörténetet illetően a legfeltűnőbb a különbség. Chaucernél ugyanis nemcsak az elmondott mesék, hanem maguk a mesélők is lényegesek: a társadalom legkülönbözőbb rétegeit képviselik, az író szellemesen és találóan jellemzi mindnyájukat. Különösen a Bathi Asszonyság esetében figyelhető meg mindez: az asszonyt bemutató előbeszéd sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb, mint az általa előadott mese. Pasolini eredetileg magát a teljes mesét is megfilmesítette, de a végső változatban csak az előbeszédet hagyta meg. Ezzel nagy csalódást okozott Laura Bettinek, aki szerint a kivágott jelenetek igazán ragyogóan sikerültek. Betti évek múlva Grimaldit hibáztatta a Canterbury mesék megcsonkításáért – szerinte legalább negyven perc esett az olló áldozatául –, és nem rejtette véka alá, hogy a drasztikus vágások miatt nem szereti ezt a filmjét, noha alakítását dicsérték a kritikusok. A Pasolini Alapítvány elnökeként a színésznő később minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy restaurálja az eredeti változatot, de a kivágott jeleneteket nem sikerült fellelni. Elvesztek a Dekameronból és a Salòból kivágott jelenetek is: a legvalószínűbb feltételezés szerint megsemmisültek egy filmlaboratóriumi tűzben.

Az irodalmi műben a mesélők és a mesék valósággal „felelgetnek” egymásnak, vagyis egyáltalán nem mellékes a történetek sorrendje. A filmben ez a szerkesztésmód éppen a Sir Thopasról való mese és a Bathi Asszonyság története esetében nyilvánult volna meg a legegyértelműbben. Roberto Chiesi L'umiliazione segreta di Chaucer (Chaucer titkos megalázása) című dokumentumfilmjéből az derül ki, hogy a Canterbury mesék megcsonkításának egyik oka Pasolini szerelmi bánata volt: bizalmas barátja, Ninetto Davoli a film forgatása közben beleszeretett egy lányba, akit később feleségül vett, és aki miatt akár arra is hajlandó lett volna, hogy visszamenjen eredeti szakmájába, asztalosnak. (Erről a témáról korábban bővebben írtam a Canterbury mesékről, a Ninetto Davoliról és az Elsa Morantéról szóló blogbejegyzésben.) A művész is csak ember, örömei és bánatai éppúgy befolyásolják cselekedeteit, ahogyan az a hétköznapi emberekkel is történik. A Davoli-ügy mellett azonban Pasolininek egyéb – megkockáztatom: nyomósabb – érvei is voltak a változtatásra. 

Eredeti elképzelése szerint a könyv kerettörténete a filmben is nagyobb hangsúlyt kapott volna: minden mese elején a kamera a mesélőre fókuszált volna. Azonban úgy ítélte meg, hogy ez a megoldás a filmen túl mechanikus. Meglátása szerint a mesélők bemutatása, a tényleges kerettörténet lényegében „könyv a könyvben”, amelyet filmvászonra nem lehet ugyanolyan hatásfokkal átmenteni. Ezért is döntött amellett, hogy minimalizálja a filmbeli kerettörténetet, és magukkal a történetekkel próbálja kifejezni ugyanazt, amit Chaucer javarészt a mesélők bemutatásával ért el. A kerettörténet jószerivel csak jelzésszerű maradt: a film elején látjuk a gyülekező zarándokokat, illetve a vezetőjük felszólítását arra, hogy meséléssel szórakoztassák egymást. Ezután a keret megszakad, a mesék folyamatosan követik egymást. Időnként néhány percre vissza-visszatér a keret: kétszer egyértelműen Chaucer személyéhez kapcsolódva, kihangsúlyozva a többiektől való elkülönülését. Először akkor látjuk, amikor körülötte a többiek már nyugovóra tértek – csupán egy meztelen ifjú van még ébren mellette –, és a mesék lejegyzésén szorgoskodik. Később ugrunk az időben (ez kicsit zavaró is), és már a zarándokút után vagyunk: Chaucer „ellinkeskedi” a Canterbury mesék írását, inkább Boccaccio Dekameronját olvasgatja látható élvezettel, felesége azonban visszaparancsolja az íráshoz. A film legvégén látjuk, amint a Canterburybe érkezett zarándokok ünnepelnek, majd visszatérünk Chaucer otthonába, ahol az író éppen befejezi a történetek lejegyzését.

A kerettörténet megcsonkítása együtt járt a mesék sorrendjének megváltoztatásával. A végleges változatban a következő sorrend érvényesült: A Kalmár meséje, A Kolduló Barát meséje, A Szakács meséje, A Molnár meséje, A Bathi Asszonyság előbeszéde, Az Ispán meséje, A Búcsúárus meséje, A Porkoláb meséje és előbeszéde. Hogy a 110 vagy a 140 perces változat-e a jobb, azt az egyszerű néző aligha tudja eldönteni, hiszen mint arról szó volt, a kivágott jelenetek elvesztek. Chiesi korábban említett dokumentumfilmje részben a publikált forgatókönyv, részben a forgatási fotók, részben a munkatársak (Laura Betti, Mimmo Cattarinich, Nico Naldini és Enzo Ocone) visszaemlékezései alapján próbálja rekonstruálni a hiányzó képsorokat. A visszaemlékezők közül hiányzik Pasolini két jó barátja és egyben a film két fontos szereplője, Franco Citti és Ninetto Davoli. Citti akkoriban már sokat betegeskedett, talán ezért nem állhatott Chiesi kamerája elé, Davoli mellőzése viszont azért igazán feltűnő, mert végső soron épp ez a dokumentumfilm hozta nyilvánosságra, hogy a színésznek közvetve kulcsszerepe van a Canterbury mesék átdolgozásában. Mindenképpen érdekes lehetne tehát az ő verzióját is meghallgatni a témáról. 

A fennmaradt forgatási fotók alapján elmondható, hogy a kerettörténet megrövidítésén és a Sir Thopasról való mese mellőzésén túl Pasolini egyéb változtatásokat is eszközölt. (Ezekről alkalmasint a Canterbury meséket bemutató Film-Képregényekben részletesen beszámolok majd.) Umberto Angelucci rendezőasszisztens ezt azzal magyarázta, hogy Pasolini hajlandó volt rövidíteni a történeteken, de kihagyni egyiket sem akarta – a Sir Thopasról szóló mesét leszámítva. Alighanem a Davoli által játszott Perkin jelenete is megrövidült: egy reklámposzter ugyanis a szabadban ábrázolja azt az esküvői násznépet, amelyhez Perkin később bekukkant, és ott kikezd a menyasszonnyal. Maradt fenn fotó a Porkoláb meséjének (a kapzsi szerzetes) egy olyan pillanatáról is, amely a végleges változatban nem látható. A hivatalos verzióban a Porkoláb meséjének csupán az első fele elevenedik meg, amikor a haldokló utolsó erejével a kapzsi szerzetes arcába szellent. Amit ezután látunk, a szerzetes látogatását a pokolban, az Chaucernél valójában a Porkoláb előbeszédében (vagyis a tényleges mese előtt) hangzik el. Ennek is, annak is szerzetes a főszereplője, de Chaucernél egyértelműen két külön figuráról van szó, Pasolininél viszont egyetlen személyről. Az irodalmi műben egyébként a szerzetes dúlva-fúlva megy abba a kastélyba, ahol ő a házi gyóntató. Ebéd közben elmeséli, micsoda csúfság esett meg vele korábban. (Chaucernél a szellentő személy csupán beteg, és nem haldoklik.) Különösen azon mérgelődik, hogy megesküdött arra, a betegtől kapott dolgot egyenlően osztja szét rendtársai között, de egy szellentésen hogyan lehetne osztozni? A problémát a házigazda fegyverhordozója oldja meg, aki egy köpenyért cserébe elmondja, „hogy osztassék e fing szét jó hiten; / rendtársaidat ki nem semmizem”. A szerzetesnek érthető módon nem tetszik a vaskos humorú válasz, a többi jelenlévő azonban elégedett vele, így a fegyverhordozó természetesen megkapja a köpenyt. 

„Nos, szép időn – amaz ekként beszél –, 

ha nem moccan a légbe semmi szél, 

hozass egy kocsikereket a házba, 

de nézd meg, nincs-e küllejének kára.

(Tizenkét küllős a rendes kerék.) 

Akkor barát kell, tizenkét derék;

s mert tizenhárom ád egy szerzetet, 

tizenharmadik gyóntatód lehet, 

mint rendje arra érdemes feje. 

És akkor körbe, mind zsupsz, térdre le: 

egy szál minden küllő végére jusson, 

orra, ahogy tud, rajta szétlapuljon. 

Jó gyóntatódé álljon fölfelé, 

dugván alul kerékagyba belé. 

S hívasd Tamást, ha jó kemény hasa, 

hogy nincs olyan feszes egy dob maga, 

kerék agyára ültesd kényelemben, 

s csücsültibe egy fingot hadd eresszen. 

A nyakam rá, abban nem lesz hiba, 

bebizonyítja a bugris lika, 

hogy ama fingnak hangja és büze 

egyenlőn jut a küllők végibe; 

és kapja ez a derék gyóntató 

– mert jobban már meg nem szolgálható – 

belőle az első termést magába. 

Ez a barátok ildomos szokása: 

az érdemes barát kap legelébb; 

s ő, úgy hiszem, megérdemelte rég. 

Ma is két kézzel szórta ránk a jót, 

míg zengte fenn a prédikációt, 

hát én e helyt megszavazom neki: 

három fing első szaga illeti, 

s a tizenkét barát se ró meg érte, 

olyan szentes-híres az ő személye.” 

(A fenti szöveg alapjául részben a Canterbury mesék magyar kiadása szolgált: Budapest, 1987, Európa Könyvkiadó. A kötet utószavát Nádasdy Ádám írta, jegyzeteit Vajda Miklós és Ferencz Győző készítette.)