Pasolini

Pasolini

2015. február 15., vasárnap

FILM–KÉPREGÉNY – CANTERBURY MESÉK 8/8: A PORKOLÁB ELŐBESZÉDE ÉS MESÉJE

Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el. 


Az irodalmi műben a Porkoláb előbeszéde és meséje a III. mesecsoport végén hangzik el, A Kolduló Barát meséje után, egyértelműen arra adott feleletként. A Kolduló Barát története egy korrupt porkolábról szól, és a mesélő már az előbeszédében gúnyos megjegyzéseket tesz erről a foglalkozásról. A Gazda szeretné elejét venni annak, hogy a helyzet elmérgesedjék, ám a Porkoláb felveszi a kesztyűt, és így reagál a Gazda szavaira: „...mit bánom én, akármit is fecseg! / Ha rajtam a sor: visszafizetek. / Elárulom majd, hogy milyen nemes – / egy csúszó-mászó koldus-szerzetes. / Fejére olvasom, miféle nép...” A Kolduló Barát még a mese közben is beszól a Porkolábnak, aki persze visszafelesel, és bár azt ígérte, hogy megőrzi nyugalmát, észrevehetően mégis feldühítette az elhangzott történet: „A Porkoláb ekkor kengyelbe álla, / veszett tajtékja föccsen a Barátra, / reszket dühödten, mint a nyárlevél.” Előbeszédében a Porkoláb vulgáris szavakkal ecseteli a poklot, ahol a szerzetesek ezerszámra tódulnak ki magának az Ördögnek a seggéből (Chaucer szóhasználata!). A szövegnek valószínűleg Heisterbachi Cézár (Caesarius Heisterbacensis, kb. 1180–1240) legismertebb műve, a latin nyelvű Dialogus miraculorum (Csodás történetek) lehetett a forrása, amely feltehetően 1212 és 1223 között keletkezett. A hétszáznegyvenhat különböző hosszúságú történetből és tizenkét könyvből álló gyűjtemény célja az volt, hogy Cézár felkészítse a rábízott novíciusokat a szerzetesi életre, és megismertesse velük a keresztény erkölcs alapszabályait. Az egyik történet egy szerzetesről szól, aki felmegy a mennybe, ahol azt látja, hogy jámbor rendtársai magának Szűz Máriának a köpenye alatt élnek. Chaucer verziójában a szerzetes a pokolra kerül, ahol egyet se lát a sajátjai közül. Úti kalauza, az angyal azonban felvilágosítja, hogy a pokolban több millió szerzetes van, akik mind a Sátán hatalmas seggében élnek. A pokol ura ki is adja magából a barátokat ezerszámra, hogy a szerzetes meggyőződhessen az angyal szavainak igazáról. 


Maga a mese egy XIII. századi francia fabliau, a Dis de le vescie à prestre (Mese a pap húgyhólyagjáról) ötletén alapul, a szerző: Jacques de Baisieux. Ebben a történetben maga a haldokló is egy pap, aki méltó elégtételt vesz két kapzsi szerzetesen, akik rá akarják tenni a kezüket a vagyonára. Nem nehéz azonban észrevenni, hogy Jacques de Baisieux stílusa korántsem annyira vulgáris, mint Chauceré. A Canterbury mesékben a Porkoláb meséjét a Kolduló Barát próbálja félbeszakítani, de a Gazda most őt inti csendre, és felszólítja a mesélőt, hogy szépítés nélkül mondja tovább a történetet. Meglehet, hogy csupán igazságos akart lenni, amikor az előző történetben a Porkolábnak, most meg a Kolduló Barátnak nem engedte, hogy megzavarja a másik fél meséjét, bár az is lehet, hogy megjegyzésével (azzal, hogy a Porkoláb semmit ne szépítsen) maga is a Kolduló Barát orra alá akart borsot törni. És ahogyan a Gazda A Búcsúárus meséjére reagált, kétségünk sem lehet afelől, hogy a trágárság tőle aztán igazán nem áll távol. Annak ellenére, hogy A Porkoláb meséje – hogy XX. századi stílusban fogalmazzak – igencsak az altesti humorra épül, mégis olyasfajta műveltségről árulkodik, amely nem feltétlenül jellemezte e szakma képviselőit: a mesélő például latin, sőt francia kifejezéseket is használ. A „Qui cum patre” az úgynevezett niceai hitvallásból való: „Et in Spiritum Sanctum, Dominum et vivificantem: qui ex Patre Filioque procedit. Qui cum Patre, et Filio simul adoratur et conglorificatur: qui locutus est per Prophetas. Et unam, sanctam, catholicam et apostolicam Ecclesiam. Confiteor unum baptisma in remissionem peccatorum. Et exspecto resurrectionem mortuorum. Et vitam ventura saeculi. Amen.” (Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és Fiútól származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk mint az Atyát és a Fiút, Ő szólt a próféták szavával. Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára. Várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen.) 


A „Deus hic!” (Isten legyen itt!) egy hagyományos latin köszönés belépéskor. A „Cor meum eructavit!” az XLV. zsoltár kezdősorából származik, mely Károli Gáspár fordításában így hangzik: „Fölbuzog szívem szép beszédre”. A „per consequentiam” ebben a szövegkörnyezetben „ennek folytán” jelentéstartalommal szerepel. A szövegben előforduló francia kifejezések feltehetően a mese francia eredetére utalnak vissza, ugyanis maga a történet Angliában játszódik, és nincs benne semmilyen francia motívum, ami e nyelv használatát indokolná, viszont Chaucer fordított franciából, így számára e nyelv nem számított idegennek. A „Je vous dis sans doute” és ennek rövidebb formája, a „Je vous dic” jelentése: Bizony mondom néked. Mivel a főszereplő egy kolduló barát, ezért semmi meglepő sincs abban, hogy a mese több bibliai utalást is tartalmaz. „A betű öl” megjegyzés Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt második leveléből (III,6) származik: „Aki alkalmatosokká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem léleké; mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít.” A mesebeli kolduló barát többek között Lázárral és a Gazdaggal is példálózik, ami Lukács evangéliumára utal (XVI,19–23). Ugyancsak Lukács evangéliumára (X,7) vonatkozik a következő sor: „A fáradó bért érdemel”, amely a bibliai szövegben így szerepel: „mert méltó a munkás az ő jutalmára”. 


Ejtsünk néhány szót azokról a személyekről is, akiket a mesebeli kolduló barát emleget! Templomos Áron nem más, mint Mózes három évvel idősebb bátyja, aki a Bibliában Mózes második könyvének negyedik fejezetében kerül szóba először, amikor az Úr azt feleli Mózesnek, aki nem tartja magát ékesszólónak, hogy Áron lesz az ő szája. Ám amikor Mózes sokáig nem tért vissza a Sínai-hegyről, Áron a nép követelésére aranyborjút készíttetett, vagyis bálványimádást követett el. Mindazonáltal harmincnyolc évig megmaradt főpapi minőségében, és az Úr kegyelmének jeléül kivirágzott a vesszeje. Jovinianus (? – kb. 405) ókori eretnek pap ellenezte a böjtöt és a papi nőtlenséget. Provokatív nézetei a korabeli egyház legmagasabb személyiségeit késztették állásfoglalásra – tanainak tételes írásbeli megcáfolását Szent Jeromosra bízták –, és Jovinianust száműzték. „A templomépítést nem mondja más, / mint maga Indiai Szent Tamás” – mondja a mesebeli kolduló barát. Itt magáról Tamás apostolról van szó, akinek a legenda szerint Gondoforus indiai király palotaépítésre adott pénzt, amelyből azonban az apostol templomot emeltetett. „Élt egy ilyen potentát valaha, / uralmáról, Seneca szól maga” – halljuk hősünktől egy helyen: Seneca a haragról szóló művében említett egy Piso nevű potentátot, aki Szíria kormányzója volt Tiberius császár idején. Ez a Piso (Cnaeus Calpurnius Piso) azzal került be a történelembe, hogy állítólag Tiberius titkos parancsára megmérgezte a nép körében igen népszerű Germanicus hadvezért, a későbbi Claudius császár bátyját, aki mellesleg Tiberius unokaöccse volt. 


A Canterbury mesékben Chaucer igen nagy gondot fordított a mesélők bemutatására, akik a legkülönbözőbb társadalmi osztályokat képviselik, ellentétben a Dekameronnal, melynek tíz mesélője egyazon társadalmi osztályból való. Az Általános előbeszédben Chaucer mindegyik szereplőjéről rövid, ám érzékletes és találó jellemzést ad, amelyet később maguk a mesék árnyalnak. Egyrészt azáltal, ahogyan az egyes szereplők az elhangzott történetekre reagálnak (érdemes figyelni arra, hogy ki az, aki a mese elején, közben vagy csak a végén fejezi ki véleményét, nemegyszer tiltakozását). Másrészt esetenként maguk a mesélők is már-már pimasznak mondható önkritikával mutatják be saját magukat az előbeszédükben: gondoljunk csak a Bathi Asszonyságra vagy a Búcsúárusra. A meséikkel egymásnak felelgető haragosok viszont egymásról adnak kíméletlenül őszinte jellemrajzot: jelen történet például a Kolduló Barátot leplezi le, míg a mesélőt, a Porkolábot ezt megelőzően épp a Kolduló Barát állította pellengérre saját történetében. De nézzük meg, maga Chaucer milyennek írta le a Porkolábot! 

„Köztünk tartózkodott egy Porkoláb, 
kerub-arca piros volt, mint a láng, 
a szeme szűk, arcán piros ragya, 
mint egy veréb, pimasz volt és buja, 
szemöldöke, szakálla csupa korpa 
és fekete. Gyerek-mumus az arca. 
Fehérólom, kénkő nem volt olyan, 
se borkőolaj, borax, se higany, 
sem olyan tisztító, maró kenőcs, 
mely ragyáitól megmenthette őt, 
hogy daganatoktól tisztuljon arca. 
A hagymát, fokhagymát hiába falta 
s ivott nehéz óbort, vérvöröset, 
akkor bolondozott és csevegett, 
s ha alaposan kóstolta borát, 
aztán már latinul beszélt tovább. 
Két-három szót tudott csak, valamely 
dekrétumokból tanulhatta el. 
Nem csoda, hiszen hallhatta naponta, 
és tudjuk, hogy a szajkó is kimondja 
a szavakat, jobban a pápa sem. 
De kérdezz tőle mást is, hirtelen 
eltűnik majd a filozófiája 
s csak a Questio quid juris-t kiáltja. 
Kedves gazember volt, jó cimbora, 
jobbszívű pajtást nem találsz soha. 
Elnézte egy negyed liter borért, 
ha valaki ágyastársával élt 
egy évig, és fel tudta menteni. 
Neki is voltak titkos útjai. 
S ha valaki benne ragadt a lépben, 
ő kitanította, hogy sohse féljen 
s a fődékán átkát könnyen viselje. 
De akinek erszényben volt a lelke, 
a büntetés is ott érte utol. 
»A fődékánnak erszény a pokol« – 
mondta, de tudom, ebben tévedett. 
Féltek az átkától a vétkesek, 
mert elkárhoztat a Significavit, 
de a feloldás üdvösségre válik. 
Hatalmában volt az egyházmegye 
minden lánya, kényire-kedvire, 
s tanácsot kapott, aki rászorult. 
Fejére rakott egy nagy koszorút, 
söröscégér, akkora legalább, 
a pajzsa meg egy hatalmas kalács.” 


Pasolini kezdeti elképzelései szerint A Porkoláb meséje a nyolcadik történet lett volna a filmben, az irodalmi műnek megfelelően közvetlenül A Kolduló Barát meséje után, arra adott válaszként. Miután a rendező úgy döntött, hogy jelentősen megrövidíti a kerettörténetet, már nem volt muszáj ragaszkodnia az eredeti sorrendhez. Hogy A Porkoláb meséje került a film végére, azzal Pasolini a Dekameronra utalt vissza, amelynek befejező álomjelenetében az utolsó ítéletet láthatjuk Giotto szemén keresztül, központi alakként a Madonnával, a Canterbury mesék végén viszont a pokolba látogathatunk el, ahol a központi figura maga a Sátán. Noha a filmet javarészt Angliában forgatták, ezt a jelenetet a szicíliai Etna lejtőin vették fel, ahol korábban a Máté evangéliuma (1964), a Teoréma (1968) és a Disznóól (1969) sivatagi jelenetei készültek. A rendező egyetlen közös szereplővel összevonta a Porkoláb előbeszédét és meséjét, de felcserélte a kettő sorrendjét. Magának a mesének lehagyta az elejét és a végét, feltehetően abból a megfontolásból, hogy a szerzetes és a beteg között lezajló jelenet önmagában is tökéletes jellemrajzot ad a csuhásról, hiszen a film mint vizuális műfaj a képek, a tárgyi miliő segítségével is ki tud fejezni olyan dolgokat, melyeket egy szövegben olykor csak hosszadalmas leírásokkal lehet érzékeltetni. Ugyanakkor valószínű, hogy a meséből többet forgatott le, mint amennyi a hivatalos változatba bekerült. Egészen biztos például, hogy a filmben is szerepelt volna Tamás felesége, az ő jeleneteit azonban Pasolini kivágta. 


A kapzsi szerzetes szerepére John Francis Lane brit újságírót kérte fel, aki évekig élt Olaszországban, és olyan filmtörténeti jelentőségű alkotásokban kapott kisebb (olykor csak villanásnyi) szerepeket, mint Az édes élet (1960), a Nyolc és fél (1962), az Előzés (1962), a Kő a szájban (1969), a Lucky Luciano (1973) vagy éppen a Caligula (1979). Tamást az amatőr Hugh McKenzie-Bailey játszotta, feleségét (akit nem láthatunk a hivatalos változatban) Anita Sanders, az angyalt a szintén amatőr Settimo Castagna. Anita Sanders ígéretes karrier előtt ált, különösen miután eljátszotta a női főszerepet Tinto Brass Feketefehéren (1969) című avantgárd filmjében. Pályája azonban mégsem indult be, és az 1970-es évek közepén feladta a filmezést. Említsük meg még azt is, hogy mint több Pasolini-filmet, a Canterbury meséket is betiltották Olaszországban szeméremsértés vádjával, noha Pasolini alkotását akkor már benevezték az 1972-es nyugat-berlini filmfesztiválra, ahol el is nyerte a fődíjat. A betiltás egyik oka épp a pokoljelenet volt, főleg az a része, amikor az Ördög premier plánban mutatott seggéből tömegével repülnek kifelé a szerzetesek. A Canterbury mesék ügyében több mint húsz tárgyalást tartottak, 1973. december 20-án hirdették ki a felmentő ítéletet, és csak ekkor engedélyezték újra Olaszországban a teljes körű forgalmazást. 


A PORKOLÁB ELŐBESZÉDE 

A Porkoláb ekkor kengyelbe álla, 
veszett tajtékja föccsen a Barátra, 
reszket dühödten, mint a nyárlevél. 
Urak! figyeljetek – imígy beszél –, 
elébb sokat zagyvált e szerzetes, 
tehát mindenki lenne most kegyes 
engem hallgatni, hadd kérlek előre! 
Csuhásunk a pokol jó ismerője, 
s hőzöng vele! ez ugyan nem csoda: 
mert a barát az ördög rokona. 
Vagy titok ama történet talán, 
hogy egy barátnak, éjjel évadán, 
álmába mint szállt poklokra a lelke? 


Útján alá s föl egy angyal vezette, 
mutatni a kín nagyját-apraját; 
de nem vala ott egy fia barát. 
Annál sűrűbben a más kárhozott. 
Ezen őkelme elcsudálkozott: 
„Nagy jó uram! Nincs itt barát sehol? 
Minket bűnünkért nem töret pokol?” 
„Van biza, sok millió” – szól az angyal, 
s vezeti a Sátán elejbe azzal. 
Farkát mutatja, a förtelmeset; 
hajón akár fővitorla lehet. 
„Emeld a farkad, Sátán! – rendeli. – 
Ocsmány segged mutasd elő neki, 
hadd lássa tejtestvérei lakát!” 
No, tódul a likból a sok barát, 
ahogy kasból a méhek rajzanak, 
özönöl húszezer csuhás alak. 


Száz rőf vala a lik azon a seggen, 
szétrajzanak körötte nagy seregben, 
s loholnak vissza, majd nyakuk törik; 
beszipja mind sötétbe – huss! – a lik. 
Farka-lecsapva az ördög pihen. 
A jó barát szontyondi lőn igen, 
úgy jóllakott a poklokkal szeme. 
Az Úr kegyelme tőn nagy jót vele, 
s porhüvelyébe rakja; múlik álma. 
Ébren se hagyja nyugton látomása: 
a Sátán segge rémlik elibé, 
az leszen az ő öröké imé. 
Az Úr legyen velünk! s ne e nyüvessel! 
Prológusom bevégzem ímhol ezzel. 

Kormos István fordítása 


A PORKOLÁB MESÉJE 

Yorkshire körül, ha elmém nem sovány, 
Holderness néven vala ingovány. 
Egy kolduló barát császkált a tájt 
imát morrogva, közben kunyorált. 
Történt pediglen, urak, egy napon, 
hogy igéit tekergeté nagyon; 
volt szóra szó, s méghozzá nem kevés, 
s azért a népnek e szócsépelés, 
hogy harmincadra és Isten javára, 
új kolostorra garasát ne szánja. 
Misét nem hall oly szépet más helyen, 
s az adomány pocsékba nem megyen. 
Tehát nem azért a becses javak, 
hogy a világi papok kapjanak, 
növeszteni hasat, jó feszeset. 
„Vezekelni harmincadban lehet. 
Segítsd – mondá – felebarátodat, 
de az énekkel ne ógj-mógj sokat; 
mert fölösleges ahhoz léha pap, 
ki egy misét kántál csak napra-nap. 
Váltsátok meg gyorsan a lelkeket; 
horgos kampón sínylődni rossz lehet, 
ha tépetik, sül-föl az illető; 
Krisztus nevére hát, ezt-azt elő!” 

Mindent elésorolt ama barát, 
s – Qui cum patre – emígy végzé szavát. 
Mikor kedvére gyűltön-gyűlt a jó, 
tovább mene; időzni kár, aló! 
Vállán szöges bot, rá telt batyu kötve; 
ajtót ki nem hágy, megy, fürkészve közbe 
szer lisztre, érett sajtra, gabonára; 
tülkös bottal kocog mellette társa, 
két elefántcsont táblácskát viszen, 
egy réz íróvessző a keziben, 
s felírja mind az adományozókat, 
akik juttatnak bármiféle jókat, 
azzal, hogy majd imát mond lelkükért. 
Rozs, árpa, búza – vékaszámra kért! 
Egy morzsa sajt, kalácska, istenadta, 
elé akármit adtak, elfogadta: 
félpennycske vagy egy misegaras, 
pácolt disznóhús, szalonna, avas, 
pokróc darab, ami fölösleges 
volt: „Húgomasszony! légy olyan kegyes! 
Fölpingálom a nevedet e helyt!” 
Mögöttük egy izmos legény cepelt, 
a kolostori szolga, nagy batyut; 
a kikoldult adomány abba jut. 
De alig érnek a kapun kivül, 
a barát minden nevet letörül, 
s előbbi nagy buzgalma kárba vész, 
csak porhintésre szolgált az egész! 

„Hazudsz, Poroszló!” – hörren a Barát. 

„Csitt! – szól a Gazda. – Azt a Krisztusát! 
Ne szépíts rajta semmit: mondd, komám!”
Amaz felel: „Úgy éljek, mondom ám!” 


Nos hát, a jó barát addig megyen, 
míg nem pihen meg egy kedves helyen, 
ahol mindig felséges bő a trakta. 
Betegen fekszik épp a házigazda, 
fejét horgasztva egy alacsony ágyon. 
Deus hic! – lép be. – Jó napot, Tamásom 
– köszön barátunk igen nyájasan –, 
sok jót megértem e padon ugyan; 
volt sok tütü, és torkig jóllakás! 
Az Úr megáldjon érette, Tamás!” 
Azzal a padról: „Sicc, fenébe, macska!” 
Letéve kampós botja és kalapja, 
batyuja is; hát lecsüccsen vigyázva. 
A városba megyen eközbe társa, 
szállásukra; a szolga is vele; 
ott lőn mindkettőjüknek éjjele. 

„Jaj, mesterem! – nyögdel a beteg. – Óóóó! 
Mostanság mért is nem vagy látható? 
Március óta még nem láttalak.” 

Felel neki: „Az Isten tudja csak! 
Munkálkodtam az üdvösségedért. 
Becses imám sok elhangzott ezért; 
de másra is az Úr kegyeit kérem! 
Ma a ti templomotokban miséztem, 
s nem szólt igém a Szentírás szerint, 
mert arra magadféle ha tekint, 
nem igazodik el egy betüjén; 
hát itt vagyok azt kibogozni én. 
A magyarázásban üdvöt találok; 
de »A betű öl« – mondjuk mi, barátok. 
Azt hirdettem, hogy adakozzanak; 
okos dologra vannak a javak. 
Ott láttam húgomat! most hol vagyon?” 
„Ha jól sejdítem, kinn az udvaron – 
felel a gazda. – Éppen itt jön e!” 

„Uram! Szent János vezérelt ide – 
kezdé a nő. – Hogy s mint? hadd lám magam.” 


Feláll barátunk udvariasan, 
karjába vonja szorosan elébb; 
rá csók! s csivog hozzá, mint egy veréb! 
„Hugám! aki a te szolgád lehet, 
panaszos szókat csak nem ejteget? 
Egész valód az Úr remekelése! 
Szebb asszony nálad nem jött ma misére, 
tanúm az ég! ilyen nem jött oda!” 

„Az Úr legyen hibáim doktora – 
emígy az asszony. – Épp jókor jövél.” 
„Hozzátok húzni sose kell kötél; 
de most, ha engedelmed kérhetem, 
beszélnem kell Tamással, kedvesem, 
s jobb, ha vele négyszemközt maradok. 
Lusták ezek a világi papok; 
honnét tudnák, mi fán terem a lélek? 
Én az igének, gyóntatásnak élek, 
Szent Pál s Szent Péter sáncai megett. 
Halászom a keresztény lelkeket, 
hogy Krisztusnak megadjam, ami jár; 
szándékom egy: csak Őt szolgálni már!” 

„Hadd kérlek, jó uram – kotyog az asszony –, 
szidd meg Tamást, hogy mérge lelohadjon, 
mert – ördög fattya – mint az eb, morog, 
pedig fölveti őt a jódolog. 
Takargatom, éjjel melengetem, 
kezem-lábam rajt keresztbe vetem, 
s hörög, akár az ólban a hizó. 
Nem származik rám egy szemernyi jó; 
kedvére ennek? fölös fáradás!” 

„Tamás! Tamás, te! Je vous dis, Tamás! 
Az ördög műve ez! füstöld ki őt! 
Tiltott a harag az Isten előtt! 
Erről különben volna pár szavam.” 


„Nos hát – a nő emígy –, megyek, uram, 
csak halljam: főzni mit lesz érdemes?” 
Je vous dis sans doute – szól a szerzetes –, 
ha egy kappannak csak máját kapom, 
s jó lágy kenyér mellé, nem vastagon, 
elég egy sült disznófej még utána 
(de kedvemért ne öljetek hiába!); 
megelégeltet bármilyen kevés. 
Nem istenem a habzsoló evés, 
a Biblia igéin élek én. 
Testem virrasztani olyan serény, 
hogy étvágyam, higgyétek, szikra sincs. 
De asszonyom, tuskónak ne tekints, 
mert felfedém előtted titkomat; 
ennek tudóját nem találsz sokat.” 

„Megyek, de szólj elébb egy szót velem; 
nincs két hete, hogy meghalt gyermekem, 
alig tetted ki lábad innen éppen.” 

„Láttam felséges fényű jelenésben 
holtát a dormitóriumban otthon –
felel barátunk: – Elhihedd, ha mondom! 
A lelke, huss! egy-kettő égbe szálla; 
tanúm akár az Úr e látomásra! 
A sekrestyés, s az ispotályos véle; 
barátok mindketten vagy ötven éve, 
a kegyes Ég áldása fejükön: 
jubilálnak s kijárhatnak külön. 
Fölkeltem s föl velem a sok barát, 
szemünk ontotta könnye patakát; 
zaj semmi, állt a harang süketen, 
Te Deum zengett ott, más semmi sem, 
csak én kulcsoltam két kezemet össze, 
a látomást Krisztusnak megköszönve. 
Mert jó uram! szép hölgyem! úgy igaz: 
barát imája kétszeres vigasz; 
kisujjunkban Krisztus minden tana; 
világi mit tud? bár király maga! 
A mi életünk sanyarú nagyon; 
a világi meg? dőzsöl gazdagon! 
evés-ivás, hitvány gyönyör-falók! 
Hozzánk efféle kéjek nem valók. 
Más volt Lázár s a Gazdag élete, 
s más-más jutalmat nyertek el vele. 
Böjtöljön, aki imádkozni kezde; 
lelkét hizlalja, bár sovány a teste. 
Mi az utunkon Szent Pállal megyünk: 
silány ruha és koszt is jó nekünk. 
Böjt, tisztaság – barát mást nem kiván; 
Krisztus ezért hallgatja úgy imám. 
Mózesnek negyven napja-éjjele 
ráment a böjtre, míg beszélt vele 
a Mennybéli a Sínai-hegyen. 
Korgott a böjtbe gyomra üresen, 
úgy kapta meg a törvényt, melyet Isten 
vésett maga – s Illés, s más példa nincsen? 
Hóreb hegyén böjtölt, igen soká, 
míg a Magasságos meghallgatá, 
aki e földi létünk doktora. 
Hát még a templomos Áron sora! 
És társai, a papok, mindahányak, 
mikor templomba menendők valának, 
hogy a szegényért misét mondjanak, 
egy korty italt ugyan nem ittanak, 
mely részeg állapotba lecsupál; 
neki ima, böjt, virrasztás dukál, 
nem telt hassal meghalni, mondhatom! 
A papféle így élhet: józanon. 
Elég is ennyi, vésd eszedbe jól! 
Erről a Szentírás példája szól, 
azaz imára s böjtre Jézus int. 
Jámbor barátokkal jövök megint: 
alázat és szegénység jegyesünk, 
élünk szűzen, alig iszunk-eszünk, 
gyakoroljuk a kegyes életet, 
sírót szánván letörlünk könnyeket. 
Kinek van szeme, íme látva látja, 
miért a kolduló barát imája 
száll szebben az Isten színe elé, 
mint a dőzsölő laikusoké. 
Mi lőn az ember torkossága vége? 
A Paradicsomból kiűzetése. 
Mert ott, elébb, tiszta vala a lélek. 


De jól figyeld, Tamás, amit beszélek. 
Ha nincs is erre semmi textusom, 
valamiféle szövegből tudom, 
hogy ránk, barátokra gondolt kivált 
Jézus, az Édes, midőn prédikált, 
emígy: »Boldogok a lelki szegények.«
A Szentírásban sorjázik elétek 
rólunk a példa, ahogy illik az; 
nem kap helyet ott dúskáló csimasz. 
Torkos, falánk, dölyfös, szégyentelen, 
tuskó sereg, higgyétek el nekem. 
Mind Jovinianusra ütnek ők, 
bálna-kövérek és pöffeszkedők, 
borral, akár a tömlő, teli vannak; 
imát igen buzgó szájjal hadarnak; 
»Cor meum eructavit!« zenge, közben 
valamék Dávid zsoltárába böffen. 
Ugyan ki járna Krisztus ösvényén, 
hanem mi, sok szent életű, szegény 
barát, kik Őt szolgáljuk bármi módon? 
Ezért, ahogy egekre száll a sólyom, 
a kolduló barátok hő imája 
hasonlatos szárnyakkal égre szállva 
az Isten szent füléig elzajog. 
Tamás! úgy járjak lovon vagy gyalog, 
és Szent Ivóra! ha testvéri-mód 
melléd nem állunk, érsz-e bármi jót? 
A káptalan imája szállva száll, 
téged Krisztus kegyelmébe ajáll, 
hogy víg erőre serkentsen megint.” 


„Biz’ isten – szól Tamás –, rám sem tekint, 
pedig nem szántam sok jó fontomat, 
gyámolva az imás barátokat, 
s erő, egészség? – Marad régiben. 
A ládámba meg nincs már semmi sem. 
Elszállt az arany, huss! gyors szárnyakon!” 
Néz a barát: „No szép ez, mondhatom! 
Az a sokféle barát mire kell? 
Ha bajodért egy doktor már felel, 
mért kutakodsz más doktorok után? 
Tamás! magaddal bánsz ki, s még csunyán! 
Az egész rend érted imádkozék, 
de neked, látom, ez mind nem elég! 
Pap s más barát foglalá el helyünk? 
Nem gyógyulsz, mert szűkmarkú vagy velünk. 
»Nesztek fél véka zab!« – s dugod nekik. 
»Nesztek, garas!« – ha elkérincselik. 
»Nesztek egy penny, aztán hazaláss!« 
Tovább ígyen ez nem mehet, Tamás! 
Ossz tizenkétfelé egy mákszemet – 
ekképp olyan teljes már nem lehet, 
mint önmagába, szétosztás előtt. 
De nem hízelkedek szemedbe, sőt! 
A mi munkánkat mért kívánod ingyen? 
Ki e világot alkotá, az Isten, 
így szól: »A fáradó bért érdemel.« 


Tamás! magamnak én nem kérek el 
semmit tetőled; de otthon a rendben 
sok hő fohász érted az égbe reppen, 
s hogy Krisztusnak új temploma legyen. 
Tanuld meg, hol a pénzed jó helyen; 
a templomépítést nem mondja más, 
mint maga Indiai Szent Tamás. 
Itt fekszel, teli fröcskölő haraggal, 
szívedbe tűz, ördög-gyújtotta, langall, 
az ártatlant dühödten korholod, 
ki jó, szelíd, türelmes asszonyod. 
Hajolj tehát a jó tanács fele: 
javadra lesz, ha nem pörölsz vele! 
Ímé egy bölcs igét szednék elő; 
erről mondá egy régi bölcselő: 
»Oroszlánként ne mard háznépedet; 
ne hatalmaskodj szolgáid felett; 
barátaiddal férj meg békibe.« 
Hadd kössem a lelkedre még ime: 
vigyázz a kebleden háló személyre; 
Tamás! ármányos a kígyó csipése, 
fű alatt síklik alattomosan; 
vigyázz! most pedig hallgass rám, fiam: 
húszezer férfi pusztult föld alá, 
mert kedvesét pörös szókkal falá. 
Minthogy szelíd, szent nő a hitvesed, 
a civódás mi végre kell neked? 
A kígyó se vadabb, ez bizonyos, 
ha valaki a farkára tapos, 
amilyen haragra gyúlva a nő; 
se lát, se hall, csak bosszúja a fő. 
A hét főbűn közt a harag is ott van; 
láttán az Úr hánytorog a magosban; 
ki haragban él, ember, rajtaveszt. 
Minden tudatlan pap jól tudja ezt: 
a harag emberölésre elég, 
vele hóhéroltat a büszkeség. 
Sok szomorú történetem vagyon, 
Akár holnapig duruzsolhatom. 
Sokat szólongok Istenhez ezért: 
dühödt alakból ne gyúrjon vezért! 
Mert nagyobb sanyarúság nem lehet, 
mint magas polcon afféle veszett
Élt egy ilyen potentát valaha, 
uralmáról, Seneca szól maga. 
Egy napon két lovagja lóra szállt, 
de haza, este, csak egyik talált; 
a sors szeszélye ígyen rendelé. 
Állíttaték tüstént színe elé. 
»Te társadat megölted – mondja fennen –, 
ítéletem: pusztulj halálba innen!« 
S egy más lovagot paranccsal meneszt: 
»Hallád szavam! Ereggy és öld meg ezt!« 
De ím, ahogy az úton mentenek, 
hogy a parancs szerint végezzenek, 
szembe a holtnak vélt lovag kocog. 
Azt gondolták, nincs okosabb dolog, 
mint újra állni a nagyúr elébe. 
»Uram! E lovag nem gyilkola mégse; 
Itt áll a társa: élő-eleven.« 
»Meghaltok! – így kiált könyörtelen. – 
Úgy éljek, mind a hármatoknak vége!« 
És vágván vágja az első szemébe: 
»Megmondtam már, hogy gödörbe veled! 
De te is elveszíted a fejed, 
ki a halált társadra zúditád!« 
A harmadikat ígyen éri vád: 
»Te megszegéd adott parancsomat.« 
Meg is megölték mind a hármukat. 
A szörny Cambyses iszos is vala, 
s gonoszságában tetszelgett maga. 
Volt egy úr az udvarban körüle, 
ki az erény fehér lován üle; 
az négyszemközt egy nap így ostorozza: 
»Ha nagyúr is, halál vár a gonoszra; 
s a vedelés is legyaláz porig, 
főként ha nagyúr iszákoskodik. 
Mert hiába nem lát senkit körül: 
ezer szem lesi, minden csupa fül. 
Az Ég Urára! ne igyál sokat; 
a bor nyomorú rabságba dobat; 
elvész erő, bilincsbe nyög az ész.« 
Meglátod – így felel –, füst az egész; 
saját tapasztalásod lesz e helyt, 
hogy semmi bor bajjal el nem veszejt. 
Nem árt az embernek, főként nekem; 
szolgál kezem, lábam, elmém, szemem. 
S vedel gonosz kéjjel kupát kupára, 
százannyit, mint elébb, s ahogy kivánja; 
hitvány haraggal íme rendelé 
a jó lovag fiát maga elé, 
parancsolván, hogy álljon egyenest. 
Azzal íjat kap kezébe, feszest, 
felajzva pendül ujja közt a húr, 
s nyílvesszeje ártatlan szívbe fúr. 
»Nos hát, elég jól célzott a kéz? 
Elment erőm? Nem volt helyén az ész? 
Nem láttam iszos kedvemben talán?« 
A lovag válaszát mért mondanám? 
Fiát megölték – hát mit érne azzal. 
Ne játsszatok, azt mondom, nagyurakkal! 
Placebo csak szegény fülébe zengjen; 
ebben különben nézzetek meg engem. 
Annak sorold bűnét végestelen, 
nagyúrnak ne, bár pokolba megyen! 
Nézd Cirust, a haraggal fortyogót: 
hogy elpusztítá a Gyndes folyót 
– mikor sereggel indult Babilonra –, 
mert elragadta egy lovát a sodra. 
Rendelkezett, hogy akkora legyen, 
asszony is átgázolja könnyeden. 
Halljátok, íme Salamon igéje; 
»Haragos ember társa sose légy te; 
bolonddal pedig ne járj egy uton, 
mert bánhatod!« – Továbbra nem fujom. 


Tamás! kedves testvérem, hadd a mérget! 
Mint ácsmérce, oly pontos ez itélet: 
az ördög kését ne tartsd szíveden; 
haragod neked is csak gyötrelem. 
Gyónj meg inkább nekem! halljam, mi nyom?” 
„Nem! – szól amaz. – Tanúm rá Szent Simon, 
hogy épp ma gyóntatott meg a papom, 
neki elmondtam sok nyűgös bajom, 
tehát mért csépeltetnéd még szavam, 
ha jószántamból nem teszem magam?” 
„Akkor az új kolostorra fizess! 
Mert amíg mások étele izes, 
kagylón és osztrigán élünk, soványon, 
hogy kolostorunk valahára álljon. 
De alig áll még fundamentoma, 
padlózata nem készül el soha, 
nincs még helyén egy árva kőlapunk, 
s negyven font ára kővel tartozunk! 
Adj annak, ki értünk poklokra szálla, 
míg nincs könyvünk kótyavetyére hányva! 
Nélkülünk e világ üres lakás, 
melynek romlása nagy leszen, Tamás! 
Mert aki tőlünk megfosztani képes 
– Isten segéljen engemet, az Édes –, 
a napot oltaná ki az maga. 
Jobban minálunk ki tanítana? 
S ez így megyen, utánanézz akár, 
Illés vagy Elizeus óta már; 
buzgólkodik sok jó karmelita; 
Áldassék érte az Isten Fia. 
Az Úrra kérlek, adakozz tehát!” 
És íme, térdre zuhintja magát. 


Nagy mérgibe csak dúl-fúl a beteg; 
mormolász: „Bár a tűz égetne meg! 
Mennykő beléd, képmutató barátja!” 
„Van valamim – nyögé ki valahára –, 
azt örömest a kezedre adom; 
de testvéretek vagyok-é vajon?” 
„Testvérünk, efelől nyugodt legyél! 
Hölgyednél már a pecsétes levél.” 
„No jó – felel Tamás –, jut majd elég 
a kegyes rendnek, életembe még, 
ajándokom tüstént kezedbe lészen, 
de volna ám mellé egy kikötésem: 
úgy osszad el, hogy mindegyik barát 
egyformán kapja nagyját-apraját. 
De erre esküvésed kellene, 
ne is rugódozz semmit ellene!” 
„Esküszöm – szól a szerzetes –, hitemre!” 
S kezét a nagybeteg kezébe tette: 
„Hamis beszéd a szám el nem hagyá!” 
„Akkor kotorj le, a hátam alá! – 
monda Tamás. – Kutakodj mélyre jól, 
és kotorászd ki a farom alól, 
mit megtalálsz a sötét rejteken.”
„Aha! – hümment amaz. – Ez kell nekem!” 
Keze a vágásig kalézol el, 
remélve, hogy ott ajándékra lel. 
Mikor likánál kapar a barát, 
emelinti a beteg a farát, 
s markába fingja gurgulázva dörren; 
egy igásló se nyomja ki különben, 
ha szüksége fingásra készleté. 
Oroszlánként megrándul az belé: 
„Ó, Krisztus csontjaira, te pimasz! 
Dacból csináltad ezt, az szent igaz! 
Megkeserülöd e fingot, vigyázz!” 
Civódásukra összefut a ház; 
be a cselédség! mars ki a baráttal! 
Megyen az el, lilára fújt pofával. 
Társát a holmijukkal, hoppsz, elő – 
mint sebzett vadkan, bőszen csörtető, 
ínyét felhúzza, csikorog foga. 


Szelet csapván a kastélyba, nosza, 
ahol nagyrangú gazda a lakó, 
kinél ő vala házigyóntató; 
derék ember volt, övé a falu. 
Megy a barát, a veszett haragu; 
az úr asztala mellett, épp ebédel. 
Csak tátog a barát, küzdvén dühével, 
végül áldást nyekeg nagy nehezen. 
Benedicite – szólt az –, kedvesem, 
János testvérem, mi hír odakinn? 
Látom, igen fancsalogsz valamin. 
Talán az erdőrablókkal tele? 
Mi bánt? Beszélj! Ülj le és kezdj bele, 
s ha rajtam áll, a doktorod leszek.” 
Az rá: „Ocsmány sértésért szenvedek; 
faludban ért... Áldjon téged az Isten! 
Egy apródkölyök udvarodba nincsen, 
kit öklendés ne fogna el ezen, 
mi szégyenemre megesett velem. 
És azt se felejthetem el soká, 
hogy ez a vén csont így besározá 
a mi szent szerzetünket, s még nagyon!” 
„Mester – emígy az –, kérésem vagyon...” 
„Csak szolga... – szabódik a szerzetes – 
bár ez a cím iskolában helyes. 
Az Úr mondá: Ne mestereljenek 
földi halandót földi emberek.” 
„No jó! hadd halljam hát a bajodat!” 
„Uram! – föcsög a barát. – Még olyat, 
mit rendünk s én kaptam! szó rá kevés – 
így per consequentiam az egész 
szentegyház sárban! Isten verje érte!” 
„Jobb, kedvesem, a mérget vetni félre; 
mi kéne? Gyóntatóm vagy-é, ugyan?
A földnek sava te voltál, uram. 
Nyugodj meg és mondd el szíved baját.” 

És mondván mondja sorra a barát, 
mi volt; hallotta, kinek van füle. 
A ház úrnője némán ott üle, 
míg a barát panasza nem fogy el, 
„Ó, Boldogságos Szűz! – kiálta fel. – 
Másféle csúfságot művelt-e közben?” 
„Van-é szavad ügyemben, drága hölgyem?” 
„Van ám! Az Isten úgy legyen velem: 
galád a fickó, s tette becstelen! 
Az Ég ne adjon kegyelmet neki! 
Beteg feje hívsággal van teli; 
az ördög bújt belé, azt gondolom.” 
„Nem nyugszom én meg addig, asszonyom, 
míg bosszúm el nem éri-a világon! 
Ahol csak érem, csépelem, gyalázom, 
mert rám bízá, a dölyfébe veszett, 
hogy olyat osszak szét, mit nem lehet, 
s egyenlőn, mert különben átka sújt.” 

Az úr hallgatja, kedve elborult, 
ülvén, lelkében fennen hánytorog: 

„No, szép ugyan az efféle dolog! 
Honnét a kópé ekkora esze, 
hogy óhajával ez így eltele? 
A Sátán sugallhatta ezt maga. 
Ilyet az aritmetika tana 
a mai napig fel nem emleget. 
Ki tudna rá megfejtést, rendeset: 
mint kapja meg egy fingból ki-ki részét, 
egyenlőn a szagát s a tütülését. 
Csapintsa meg a fickót a bakó!” 
„Nos – szól az úr, s nézése rosszaló –, 
ki hallott ilyen dologról ugyan? 
Ossz egyenlőn? mondjátok meg, hogyan? 
Nem lehet, bárki csűri és csavarja. 
Az Isten verjen, ostoba parasztja! 
A fing, akár a többi hangzat is, 
a lég visszhangja, élete hamis, 
és elenyészik, fogytán elfogya. 
Nem láttam én embert olyat soha, 
ki tudta, hogy mi módon ossza szét. 
De lám, a furfangos paraszt eszét: 
mit vagdosott a gyóntatóm szemébe! 
A Sátán lelke költözött beléje! 
Egyél, ne is gondolj vele, barát; 
pokolba hadd el! kösse föl magát!” 

Ott áll a fegyverhordozó közel, 
pecsenyét vág, de két füllel fülel, 
s a hallott szó az eszébe ragad. 
„Uram! – kiált fel. – Ne emészd magad! 
Megmondom én, de egy köpeny a bére, 
barát uram, ha nem haragszol érte, 
hogy osztassék e fing szét jó hiten; 
rendtársaidat ki nem semmizem.” 
„Mondd – szól az úr –, s nyomban tiéd leszen 
a kért köpeny, Isten úgy Istenem!” 


„Nos, szép időn – amaz ekként beszél –, 
ha nem moccan a légbe semmi szél, 
hozass egy kocsikereket a házba, 
de nézd meg, nincs-e küllejének kára. 
(Tizenkét küllős a rendes kerék.) 
Akkor barát kell, tizenkét derék; 
s mert tizenhárom ád egy szerzetet, 
tizenharmadik gyóntatód lehet, 
mint rendje arra érdemes feje. 
És akkor körbe, mind zsupsz, térdre le: 
egy szál minden küllő végére jusson, 
orra, ahogy tud, rajta szétlapuljon. 
Jó gyóntatódé álljon fölfelé, 
dugván alul kerékagyba belé. 
S hívasd Tamást, ha jó kemény hasa, 
hogy nincs olyan feszes egy dob maga, 
kerék agyára ültesd kényelemben, 
s csücsültibe egy fingot hadd eresszen. 
A nyakam rá, abban nem lesz hiba, 
bebizonyítja a bugris lika, 
hogy ama fingnak hangja és büze 
egyenlőn jut a küllők végibe; 
és kapja ez a derék gyóntató 
– mert jobban már meg nem szolgálható – 
belőle az első termést magába. 
Ez a barátok ildomos szokása: 
az érdemes barát kap legelébb; 
s ő, úgy hiszem, megérdemelte rég. 
Ma is két kézzel szórta ránk a jót, 
míg zengte fenn a prédikációt, 
hát én e helyt megszavazom neki: 
három fing első szaga illeti, 
s a tizenkét barát se ró meg érte, 
olyan szentes-híres az ő személye.” 

Mindenki – azaz egy nem, a Barát – 
megbólogatta ott Jankin szavát; 
úgy szólt a fickó abban a dologban, 
Ptolemaeus, Euklides se jobban. 
Nem kótya ő, ördög se bújt bele, 
más nem sugallt neki: saját esze. 
Rászolgált Jankin a köpönyegére. 
De itt a város, és a mese vége. 

Kormos István fordítása 

[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]


2015. február 8., vasárnap

SONIA SAVIANGE

Sonia Saviange (Franciaország, Haute-Corse, Bastia, 1923. március 25. – Franciaország, Párizs, 1987. június 22.) francia színésznő eredeti neve: Christiane Vecchiali. Az 1960-as években kezdett filmezni, gyakran szerepelt fivére, Paul Vecchiali kis költségvetésű alkotásaiban. A zongoristanőt alakította Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című sokkoló botrányfilmjében. A színésznő 1987-ben öngyilkosságot követett el. 


KARRIERTÖRTÉNET
Az ismeretlen színésznő
Olvasóim alighanem megszokták már, hogy a Pasolini-filmek amatőr szereplőiről szóló blogbejegyzéseimben mindig megjegyzem, hogy az illetőről szinte semmilyen információ nem található a világhálón. Az viszont számomra is meglepő, hogy a múlt héten bemutatott Hélène Surgère után most egy másik hivatásos francia színésznőről, Sonia Saviange-ról kell elmondanom ugyanezt. Ráadásul esetében még ez a kevés adat is bizonytalan. A francia Wikipédia és az IMDb szerint például 1923-ban született, ám más netes források 1933-ról tudnak, ami szintén nem hangzik hihetetlenül. A születési helyét illetően sincs konszenzus: vannak weboldalak, ahol Bastia (Haute-Corse megye székhelye) nevét találhatjuk meg, másutt viszont Ajaccio neve olvasható. (Korzika szigetének két legnagyobb városáról van szó.) A születési dátumok bizonytalansága miatt az sem egyértelmű, hogy Saviange a nővére vagy a húga volt-e 1930-ban született fivérének, Paul Vecchiali rendezőnek. Az sem derül ki a világhálóról, hogy mikor választott művésznevet, és miért épp ezt. Ami egészen biztos, hogy a két testvér több közös filmet is készített, és Sonia a filmezés mellett éppúgy párhuzamosan fellépett színházakban is, mint gyakori partnernője, Hélène Surgère. 


Paul Vecchiali filmjei
Sonia első filmjét a fivére rendezte: a húszperces, fekete-fehér Les roses de la vie (1962) egy idős hölgyről (Germaine de France) szól, aki elhatározza, hogy újra felkeresi azt a házat, amelyben valaha évekig élt. Az 1965-ös Les ruses du diable (Neuf portraits d'une jeune fille) főszereplője, Ginette (Geneviève Thénier) csendes, eseménytelen életet él Párizsban, ahová öt évvel a történet kezdete előtt költözött. Egy napon levélben száz frankot kap egy ismeretlentől, és négy hónapon át mindennap hasonló küldemény érkezik. Ginette ki akarja kideríteni, múltjának mely szereplője lehet a titokzatos feladó. A fojtogató (1970) című bűnügyi dráma főszereplője, a Jacques Perrin által megformált Émile egy nyomasztó gyerekkori élmény hatására gyilkossá válik, aki boldogtalan és kétségbeesett nőket segít át a túlvilágra. Valaki azonban őt is figyeli, és a gyilkosságok után kirabolja az áldozatokat. Sonia Saviange egy selyemruhás nőként jelenik meg a filmben. Az Asszonyok, asszonyok (1974) főszereplője két öregedő, alkoholista színésznő (Hélène és Sonia), akik a kilátástalan sivárság és az ennek elviselésére fogyasztott alkohol hatására fokozatosan eltávolodnak a valóságtól. Vecchiali alkotása az 1974-es velencei filmfesztivál egyik különlegessége volt: a két főszereplő játéka különösen nagy tetszést aratott, és felkeltette Pasolini figyelmét is. A Change pas de main (1975) szintén egy bűnügyi vonatkozású dráma. A közismert politikusnő, Françoise Bourgeois (Hélène Surgère) egy nap egy olyan pornófilmet kap kézhez, amelyen a fia szerepel. Az asszony felfogad egy női magánnyomozót, hogy kiderítse, kinek mi a célja ezzel a kompromittáló felvétellel.


A halálbüntetés témáját és a média manipuláló hatását járja körül az 1977-ben bemutatott La machine. A harmincas éveiben járó, a társadalom számkivetettjeként élő gyári munkás (Jean-Christophe Bouvet) meggyilkol egy nyolcéves gyereket. Mi áll a tragédia hátterében? Vecchiali provokatív alkotásában Sonia játszotta az elkövető édesanyját. A rendhagyó szerelmi történet, a Corps à coeur (1978) elsődleges forrását az 1930-as évek francia melodrámái és Gabriel Fauré zeneműve, az Adagio jelentette. A főszereplő, Pierrot (Nicolas Silberg) egy fiatal párizsi műszerész, aki beleszeret egy nálánál idősebb nőbe, egy vegyészbe. Az asszony (Hélène Surgère) előbb visszautasítja fiatal hódolóját, ám amikor megtudja magáról, hogy halálos beteg, megváltoznak az érzelmei. A különös kapcsolat hátterében kirajzolódik Pierrot és barátainak mindennapi élete. A nagy francia színésznő, Danielle Darrieux jutalomjátéka az En haut des marches (1983), amely Alain Resnais töredékekből építkező, különös filmjeire emlékeztet. A Darrieux által alakított Françoise Canavaggia sok évi távollét után, 1963-ban visszatér Toulonba, hogy bosszút álljon azokon, akik Pétain-hívő férje vesztét okozták. A filmben a jelen történései keverednek a felidézett múlt képeivel. Vecchiali így nyilatkozott az elképzeléseiről: „Egy olyan nőt próbáltam bemutatni, akit porrá zúzott a háború, és hamvaiból próbál újra feltámadni”. Ugyanakkor a direktor arra is figyelmeztetni próbált, hogy a morális döntések „akkor és ott” korántsem voltak olyan könnyűek és egyszerűek, mint azt az utókor gondolja.


Salò, avagy Szodoma 120 napja
Pasolini egy 1975-ben publikált esszében megtagadta Az Élet trilógiája alapelveit, és afféle ellenpólusként belefogott A Halál trilógiája elkészítésébe. Ennek csupán a nyitótétele, a híres-hírhedt Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) valósult meg, melynek bemutatóját a művész már nem érte meg. Korábbi gyakorlatának megfelelően hivatásos és amatőr színészeket egyaránt szerződtetett a filmhez, figyelembe véve, hogy az adott szereplő külsejét tekintve mennyire viselte magán a neki szánt szerep jellegzetességeit. A négy éltes dámát hivatásos színésznők játszották: Castelli asszonyt Caterina Boratto, Maggi asszonyt Elsa De Giorgi, Vaccari asszonyt Hélène Surgère, a szinte végig néma zongoristanőt Sonia Saviange. Állítólag mindnyájan kikötötték a szerződésükben, hogy sem tényleges, sem imitált szexjelenetben nem hajlandók részt venni. „A két francia színésznőre azután esett a választásom, hogy Velencében láttam Vecchiali Asszonyok, asszonyok című filmjét. Remek film, a két színésznő pedig fenséges benne (de tényleg)” – mondta Pasolini abban az öninterjúban, amely a Corriere della Serában jelent meg 1975. március 25-én. Nemcsak szerződtette a két francia színésznőt, hanem egy emlékezetes jelenetüket át is emelte a Salòba: az utolsó esküvői epizód kezdetén Vaccari asszony és a zongoristanő mulatságos magánszáma elsőként Vecchiali filmjében volt látható. 


A Saviange által alakított zongoristanő nem szerepel az eredeti De Sade-regényben, Pasolini találta ki a figurát. Feltehetően a művészet szimbóluma, ahogyan például a négy úr az államhatalmat szimbolizálja. A zongoristanő hallgatólagosan együttműködik az urakkal, művészetével kiszolgálja őket, ám több jel is arra utal, hogy ez a kollaboráció nem belső meggyőződésből fakad. Egyetlen hangot sem ejt ki a száján, vagyis a mesélőktől éppúgy elkülönül, mint a hatalmasságoktól, ugyanakkor nem emel szót az áldozatok érdekében sem, ami által mégiscsak bűnrészessé válik. Csak akkor szólal meg, amikor Vaccari asszonnyal előadja kis magánszámukat a fiatalok megnevettetésére és az urak haragjának csillapítására. Hogy nem azonosul százszázalékosan az elnyomókkal, annak egyik bizonyítéka, hogy váratlanul és feltűnően abbahagyja a zongorázást, amikor a Herceg az ürülék elfogyasztására kényszeríti Renatát. Konyhanyelven fogalmazva: ez már nála is kiveri a biztosítékot. Amikor megkezdődnek a kínzások és kivégzések, nem csatlakozik a többiekhez. Felmegy a szobájába (szimbolikus értelemben ezt erkölcsi felülemelkedésként is felfoghatjuk), kiül a szobája ablakába – talán valamilyen külső segítségben reménykedik? –, majd a mélybe veti magát. Sorsával Pasolini mintha arra figyelmeztetne, hogy a művészet nem lehet a hatalom néma kiszolgálója, pláne nem a cinkosa. A filmben valójában nem Sonia, hanem Arnaldo Graziosi (1913–1997) zongoraművész játszott. Az Élet sajnos utánozta a filmművészetet: Graziosi ugyanis öngyilkos lett, kiugrott az ablakon, akárcsak a filmbéli zongoristanő. 


Egyéb filmek
Ejtsünk néhány szót Sonia egyéb filmjeiről is, noha ezek Magyarországon nem különösebben ismertek. A Paris n'existe pas (1969) az ismert francia író és filmkritikus, Robert Benayoun két játékfilmje közül az első. A történet főszereplője, Simon Devereux egy összejövetelen elfogyasztott kábítószer (ma azt mondanánk: partidrog) hatására hallucinálni kezd, és egyre inkább elmosódnak számára tér és idő korlátai, ami azonban szakmáját és magánéletét egyaránt veszélybe sodorja. A szürrealizmus és a nouvelle vague hatását együttesen tükröző film egyik fontos szereplője a francia kulturális élet néhai fenegyereke, Serge Gainsbourg énekes-színész-filmrendező. Sonia egy Madame Lopez nevű nőt alakított. A másik Benayoun-film, a Sérieux comme le plaisir (1975) két férfi és egy nő céltalan utazásának krónikája, vidám és drámai motívumokat egyaránt felvonultató road-movie. Jean-Claude Biette is két filmet forgatott Sonia főszereplésével. A Le théâtre des matières (1977) hősnője, Dorothée egy utazási irodában dolgozik, de feladja állását, hogy valóra váltsa színésznői álmait. Egy külvárosi színházban megkapja Stuart Mária szerepét, ám az előadás megvalósítása leküzdhetetlennek tűnő nehézségekbe ütközik. Az öt évvel későbbi Távol Manhattantől (1982) főszereplője, a műkritikus Christian (Jean-Christophe Bouvet) tanulmányt írt René Dimanche festőművészről (Howard Vernon), aki már évek óta nem alkot. Christian ennek okait egyik barátnője, Ingrid (Sonia Saviange) segítségével próbálja kideríteni. 


A homoerotikus színezetű dráma, a Les belles manières (1978) női főszereplője, a gazdag Hélène Courtray (Hélène Surgère) fia, Pierre (Hervé Duhamel) remeteként él a szobájában. Az asszony egy fiatalembert szerződtet, hogy kiszolgálja a fiát, és a rendelkezésére álljon. Sonia egy kisebb szerepet alakított a filmben: az IMDb szerint egy prostituáltat, a francia Wikipédia szerint egy olyan nőt, aki elveszítette a gyűrűjét. (Az sem kizárt, hogy a két nő egy és ugyanaz: nem láttam a filmet, így ezt nem tudom eldönteni.) A feminista filmművészet egyik reprezentánsa a Simone Barbès ou la vertu (1980), amelyet Marie-Claude Treilhou rendezett. A történet két főszereplője, Simone és Martine jegyszedőként dolgozik egy montparnasse-i pornómoziban, majd a műszak végeztével Simone rendszeresen egy leszbikusok által látogatott szórakozóhely felé veszi az irányt. A hétköznapok rutinját egy magányos és kétségbeesett emberrel való találkozás töri meg. 1937-ben kezdődik az Allons z'enfants (1981) című dráma, a Magyarországon is jól ismert rendező, Yves Boisset alkotása. Egy hivatásos katona fia, apja akaratának engedelmeskedve, egy katonai iskolába kerül. Az antimilitarista fiatalember ellenszegül feletteseinek, ami miatt ő lesz az ezred fekete báránya. 1939-ben kitör a háború, és hősünk kikerül a frontra... Guy Gilles saját történetéből rendezte a Le crime d'amour (1982) című drámát, melynek férfi főszereplője egy női holttestet talál. A zavaros fejű fiatalember azt állítja, ő a tettes, és a rendőrség ezt kész el is hinni, ám egy újságíró és a halott nő ikertestvére nem fogadja el ezt a túl kézenfekvő megoldást. Sonia Saviange 1987. június 22-én öngyilkos lett. Halálának részleteiről nem találtam információkat a világhálón, ezért nem tudom, hogy egészségi, magánéleti vagy szakmai problémák álltak-e cselekedete hátterében. 


FILMOGRÁFIA
* 1983: En haut des marches 
* 1982: Le crime d'amour 
* 1982: Távol Manhattantől (Loin de Manhattan) 
* 1981: Allons z'enfants 
* 1980: Simone Barbès ou la vertu 
* 1979: Corps à coeur 
* 1979: Il était un musicien (tévésorozat, a Monsieur Ravel című epizódban) (Christine Vecchiali néven)
* 1978: Les belles manières 
* 1977: Le théâtre des matières 
* 1977: La machine 
* 1977: Un juge, un flic (tévésorozat, a Le mégalomane és az Un taxi pour l'ombre című epizódban)
* 1976: Nans le berger (tévésorozat) 
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma)
* 1975: Change pas de main 
* 1975: N'oubliez pas que nous nous aimons (tévéfilm) 
* 1975: Sérieux comme le plaisir 
* 1974: Asszonyok, asszonyok (Femmes femmes) 
* 1970: A fojtogató (L'étrangleur)
* 1969: Paris n'existe pas 
* 1966: Les ruses du diable (Neuf portraits d'une jeune fille) 
* 1962: Les roses de la vie (rövidfilm)