LILIANA CAVANI

Liliana Cavani (Olaszország, Emilia-Romagna régió, Modena megye, Carpi, 1933. január 12.) olasz rendező és forgatókönyvíró egy tehetségkutató győzteseként került az olasz állami tévéhez, ahol a közelmúlt történelmét feldolgozó dokumentumfilmjeivel hívta fel magára a figyelmet. Első fikciós filmjeit is a televízió számára rendezte. A Galileo Galilei (1968) bemutatását azonban a RAI megtagadta, így a film egy vállalkozó szellemű forgalmazónak köszönhetően a mozikban debütált. Cavani alkotásainak gyakori témája a nők helyzete a társadalomban, esetenként történelmi perspektívákba helyezve. Nem riadt vissza a provokációtól sem: leghíresebb filmje, Az éjszakai portás (1974) körül különösen magasra csaptak az indulatok, számos országban csak hosszas huzavona után engedélyezték a bemutatását. Milarepa (1974) című drámájának főszerepét Balázsovits Lajosra bízta. Különösen mély benyomást tett rá Assisi Szent Ferenc személye, akiről három filmet is forgatott az elmúlt évtizedekben: az elsőt és az utolsót a televízió számára, a másodikat a filmszínházak részére. Az 1970-es évek végétől operarendezőként is nevet szerzett magának: előadásait több világvárosban is megtekinthette a közönség, némelyikből televíziós változat is készült, és nem maradtak el a rangos szakmai díjak sem. Ez utóbbiakat filmrendezőként is kiérdemelte. Művészi tekintélyét bizonyítja az is, hogy rendszeresen meghívják nagy múltú filmfesztiválok zsűrijébe.

KARRIERTÖRTÉNET

A kezdetek

Liliana Cavani édesapja egy konzervatív polgári családból származó mantovai építész, aki gyakran elvitte a lányát múzeumokba. Az édesanya harcos antifasiszta munkáscsalád leszármazottja volt, aki rajongott a filmekért. Rajongását lányának is átadta, akit egész kicsi korától minden vasárnap elvitt moziba. Az anyai nagyapának köszönhetően Liliana korán megismerkedett Marx, Engels és Bakunyin eszméivel. A Bolognai Egyetemen diplomázott 1959-ben, disszertációját egy XV. századi nemesi költőről, Marsilio Pióról írta. Egyetemi évei alatt barátaival egy filmklubot szervezett, ahol az érdeklődők olyan filmeket is megtekinthettek, melyek a hivatalos forgalmazás keretében nem jutottak el a városba. Cavani – talán a gyerekkori múzeumlátogatások hatására – eredetileg azt tervezte, hogy régész lesz, de aztán mégis a film iránti vonzalma határozta meg a pályaválasztását. Felvételt nyert a római filmfőiskola, a Centro Sperimentale di Cinematografia rendezői szakára, ahol hamar kitűnt a társadalmi problémák, a történelem és a nők helyzete iránti érdeklődésével és eredeti látásmódjával.

A dokumentumfilmek

A szakma már Cavani korai rövidfilmjeire is felfigyelt. A tízperces Incontro notturno (1961) egy fehér és egy szenegáli férfi barátságáról szól, érintve a tudattalan rasszizmus formáit, és azt szimbolizálva, hogy az egykori európai gyarmatosítók és az egymás után függetlenné váló afrikai országok kapcsolatát új alapokra kell helyezni. A La battaglia (1962) a San Sebastian-i Filmfesztivál programjában is szerepelt, és elnyerte a Centro Sperimentale di Cinematografia díját, a Ciak d'orót. A félórás produkció olyan turistákról szól, akik kedvtelésből ölnek. Ez a téma később számos kommerszfilm kiindulópontjául is szolgált (még magyar variáció is létezik rá, Szinetár Miklós 1979-es mozifilmje, Az erőd), Cavanit azonban a külsőségek helyett sokkal jobban érdekelték a jelenség mélyebb, lélektani okai. Az opusz magyar vonatkozású érdekessége, hogy kísérőzenéjét Bartók Béla műveiből válogatták. Cavani még 1961-ben megnyert egy tehetségkutatót, amelyet az országos olasz televízióhálózat, a RAI indított. Azonnal szerződtették, és olyan dokumentumfilmek készítésével bízták meg, amelyek a közelmúlt történelmét dolgozzák fel. 

Különösen nagy figyelmet keltett a Storia del III Reich (1963) című négyrészes dokumentumfilmje, a Harmadik Birodalom felemelkedésének története. Ez a téma első ízben került a képernyőre tudományos igénnyel, komoly történelmi kutatásokra alapozva. A háromrészes L'età di Stalin (1964) a kommunista diktátor, Joszif Sztálin rémuralmát mutatja be, míg a Philippe Pétain processo a Vichy (1965) a második világháború alatti kollaboráns francia kormány köztársasági elnöke, Philippe Pétain marsall perének krónikája. Cavani a két államférfiról szóló opuszok között forgatta a La donna nella Resistenza (1965) című dokumentumfilmjét. Olyan asszonyokat szólaltatott meg, akik 1943 és 1945 között az ellenállási mozgalomban harcoltak. A riportalanyok őszintén beszélnek arról, miért vállalták, hogy tevékenyen részt vegyenek az antifasiszta harcban, annak ellenére, hogy mindennap a halállal kellett szembenézniük, és többen közülük kegyetlen kínzásokat szenvedtek el. Vallanak arról is, hogy az ellenállásban szerzett élményeik mennyiben változtatták meg életfelfogásukat, és mi történt velük azt követően, hogy a háború befejezése után visszatértek a hétköznapi életbe, a hagyományos női szerepkörökbe. 

Francesco d'Assisi

A RAI adott lehetőséget arra is, hogy Cavani megrendezhesse első hosszabb fikciós filmjét. A Francesco d'Assisi (1966) minden idők talán legnépszerűbb szentje, Assisi Szent Ferenc (1182–1226) életútjáról szól a hatvanas évek radikális politikai nézőpontjából közelítve a témához. Bizonyos értelemben Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma (1964) című alkotásával állítható párhuzamba. Pasolini Jézus alakjában az örök forradalmárt kívánta megörökíteni, Cavani pedig Assisi Szent Ferenc személyében az örök lázadó portréját rajzolta meg. Műve az 1960-as évek végén fellángolt diákmozgalmak mozgóképes előfutárának tekinthető. Ferenc szerepét a 22 esztendős Lou Castelre bízta, akinek tehetségére még azelőtt felfigyelt, mielőtt a mozikba került volna Castel első filmje, a nagy visszhangot kiváltott Öklök a zsebben (1965). Ennek rendezője, Marco Bellocchio alakította Cavani filmjében Pietro di Staciát. A két részben, 1966. május 6-án és 8-án bemutatott Francesco d'Assisi figyelemre méltó sikert aratott, több mint húszmillió nézője volt. Jobboldali körök mindazonáltal felháborodtak a rendezőnő radikális látásmódján, még parlamenti interpelláció is elhangzott az ügyben. A korabeli viharok azóta elcsendesedtek, és Cavani opuszát máig a téma egyik legkitűnőbb mozgóképes feldolgozásának tartják. 2007-ben a kulturális minisztérium támogatásával restaurálták a kópiát. Cavani egyébként még két filmet forgatott Ferenc életéről (1989-ben és 2014-ben), amivel alighanem filmes rekordot állított fel: jómagam ugyanis nem tudok egyetlen más rendezőről sem, aki ugyanabból a témából három különböző filmet is készített volna.

Galileo Galilei

Az olasz–bolgár koprodukcióban született Galileo Galilei (1968) eredetileg szintén tévéfilmnek készült, de aztán mégis a filmszínházak műsorára került. (Mindmáig ez az egyetlen Cavani-film, melyet a magyar mozik is bemutattak.) A RAI illetékesei ugyanis egyházellenesnek nyilvánították a filmet, és elutasították a bemutatását. A cenzúra hátterében alighanem az állhatott, hogy Galilei megpróbáltatásait Cavani – áttételesen ugyan, de – éppúgy párhuzamba állította az akkori jelennel, ahogyan azt korábban az Assisi Szent Ferencről szóló film esetében tette. Mint iskolai tanulmányainkból tudjuk, Galilei (1564–1642) volt az, aki Kopernikuszhoz hasonlóan nemcsak megkérdőjelezte az addigi geocentrikus világképet, hanem rájött arra is, hogy a Föld forog a saját tengelye körül. „Eretnek” tanaiért az inkvizíció elé állították, és tanításait kénytelen volt visszavonni, hogy életben maradjon. A legenda szerint a tárgyalás végén ezt mormogta maga elé: „Eppur si muove” (És mégis mozog a Föld). Cavani tudomány és vallás, haladás és maradiság összecsapásának szimbólumává emelte a híres inkvizíciós pert. Az igazság a tudós Galilei szerint kísérletezés által bizonyítható, az egyházi dogma szerint azonban a Bibliában foglaltak nem kérdőjelezhetők meg. A csillagászt az ír Cyril Cusack játszotta, Giordano Brunót a bolgár Georgij Kalojancsev személyesítette meg. Egy fiatal pap szerepében Lou Castel tűnt fel. Cavani alkotását először a botrányokkal tarkított 1968-as velencei filmfesztiválon mutatták be, melynek programjában szerepelt Pasolini szintén „egyházellenes”-nek minősített filmje, a Teoréma (1968).

Kannibálok

Luchino Visconti A Göncöl nyájas csillagai (1965), valamint Pasolini két antik témájú alkotása, az Oidipusz király (1967) és a Médea (1969) hatása fedezhető fel Cavani harmadik fikciós filmjén, a Kannibálokon (1970). Különösen a Visconti-opusszal való rokonság tagadhatatlan: a legendás rendező Elektra mítoszát modernizálta, míg Cavani Antigoné történetét ültette át egy elképzelt jelenbe. A Milánóban forgatott film egy diktatórikus államban játszódik, ahol a rendőrség által megölt lázadók tetemei az utcán hevernek: eltemetésük tilos, hogy ezzel szolgáltassanak elrettentő példát az engedetlen polgárok számára. A fiatal Antigoné szembeszegül a törvénnyel. Egyetlen segítője van csupán, egy ismeretlen nyelven beszélő, titokzatos fiatalember. Bátorságukat látva egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Cavani meglepő szereposztással forgatta le a filmet: Antigonét a későbbi Bond-lány, a svéd származású Britt Ekland játszotta, a titokzatos férfit a francia kultszínész, Pierre Clémenti, Antigoné vőlegényét pedig a kubai Tomás Milián, aki bár művészfilmekkel kezdte a pályáját, de a Cavani-opusz idején már a spagettiwesternek egyik legnagyobb csillagaként jegyezték. A miniszterelnököt Pasolini régi barátja, Francesco Leonetti író-költő alakította. A Kannibálok a maga idejében úgy a kritikusoknál, mint a közönségnél megbukott, idővel azonban átértékelődött. Az új évezredben már a hatvanas-hetvenes évek olasz politikai filmjeinek legjelentősebb darabjai között emlegetik. Annak idején az amerikai Paramount Pictures megvásárolta volna világforgalmazásra, amennyiben a rendezőnő egy új befejezést, egy happy endet forgat hozzá, Cavani azonban erre nem volt hajlandó. 

A vendég

Versenyen kívül mutatták be az 1971-es velencei filmfesztiválon a szerény költségvetésből forgatott A vendég (1971) című drámát. Író főszereplője új regényéhez gyűjt anyagot, ezért engedélyt kap arra, hogy ellátogasson egy zárt intézetbe. A betegekkel való bánásmód és az ellátás terén megdöbbentő hiányosságokat tapasztal, de mondani sem kéne, hogy az orvosok egyáltalán nem örülnek a kritikának. Az író megismerkedik a pszichiátriai betegségéből kigyógyult Annával, aki a szintén beteg fivéréről gondoskodik. A fiatal nő egyre reménytelenebbül próbál visszailleszkedni a „normális” társadalomba, és megtalálni a helyét saját családjában is. A filmet az olasz egészségügy átfogó reformja előtt forgatták, így a benne látható elmegyógyintézet sokkal inkább hasonlít egy koncentrációs táborra, mint egy humánus alapelvek szerint működő egészségügyi intézményre. A főszerepeket Lucia Bosé, Glauco Mauri, Peter Gonzales és Alvaro Piccardi játszották. Bosé volt Miss Itália azon az 1947-es szépségversenyen, ahol Gina Lollobrigidának a harmadik hellyel kellett beérnie. Azonban nem csak ők ketten választották hivatásul a művészi pályát: színésznő lett a második és a negyedik helyezett (Gianna Maria Canale és Eleonora Rossi Drago) is, a „futottak még” mezőnyéből pedig Silvana Mangano. Közülük csak Lollobrigida és Mangano mondhatott magáénak valóban jelentős karriert. Bosé pályáján törést okozott Luis Miguel Dominguín spanyol torreádorral kötött viharos házassága, amely miatt évekre eltűnt a filmvilágból. Peter Gonzales Cavani után Fellini kamerája elé állt: a Maestro 18 éves alteregóját játszotta a Fellini-Róma (1972) című remekműben.

Milarepa

A XI–XII. században élt tibeti szerzetes, a buddhizmus egyik szentje, Milarepa (kb. 1052–1135) életútja ihlette Cavani méltánytalanul elfeledett 1974-es filmjét. A rendezőnő korábbi alkotásaihoz hasonlóan ezúttal is párhuzamot vont jelen és múlt között. A történet főszereplője Leo, a fiatal olasz tibetológus, aki lefordította Milarepa életrajzát. Tulajdonképpen őt is ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint az egykori jógit: mindketten az igazságot kutatják, a tudást szomjazzák. Kettőjük személye a filmben egybeolvad, amikor a jelenből átkerülünk a múltba, ahol figyelemmel kísérhetjük Milarepa életének legfontosabb állomásait. Milarepa a fiatal tibetológus, tanítómestere pedig egyetemi tanára, Bennet professzor alakjában jelenik meg a néző szeme előtt. A kettős főszerepre Luchino Visconti javasolta a magyar Balázsovits Lajost. Visconti 1970-ben forgatta a Halál Velencében című alkotását: Tadzio szerepére Balázsovits volt az egyik jelöltje. Még Budapestre is elutazott, hogy megtalálja az ideális kamasz szereplőt. Noha végül nem az akkor már 24 éves magyar színészt választotta, nem feledkezett meg róla, és szerepet szánt neki tervezett Proust-filmjében, amelyet azonban nem tudott megvalósítani. Cavani nem bánta meg, hogy hallgatott Viscontira. Korai filmjeinek fiatal férfi szereplőiről (Castel, Clémenti, Gonzales, Balázsovits) később úgy nyilatkozott, hogy bár valamennyien jó színészek, szerepüket valójában nem játszották, hanem tökéletesen átélték, és egy személyben szimbolizálták az adott film spirituális lényegét. Mind a négyen jóképűek voltak, de nem a szó „szépfiús” értelmében, hanem kicsit zavarba ejtő módon, egyszerre sugallva poétikát és (jó értelemben vett) megszállottságot. Bennet professzort Paolo Bonacelli alakította, aki a következő évben főszerepet kapott Pasolini hírhedt filmjében, a Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975). Pasolininek egyébként kifejezetten tetszett a Milarepa, elismerő kritikát írt róla a Cinema Nuovo 1974. május–júniusi számában: „egy igazán szép film” – többek között így méltatta Cavani opuszát. 

Az éjszakai portás

Egy holokauszt-túlélővel folytatott beszélgetések alapján született meg Cavani leghírhedtebb filmje, Az éjszakai portás (1974) forgatókönyve. A címszerepet a rendezőnő kezdettől fogva Dirk Bogarde-nak szánta, akire A szolga (1963) és a Darling (1965) című filmekben figyelt fel. Bogarde először visszautasította a felkérést, mert Visconti remeke, a Halál Velencében (1971) óta a visszavonulását tervezgette. Végül megnézte Cavani néhány korábbi alkotását, és meggondolta magát. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy Charlotte Rampling legyen a partnere, akivel az Elátkozottak (1969) című, szintén Visconti által rendezett drámában már együtt szerepelt. Cavani inkább Romy Schneidert, Mia Farrow-t vagy Dominique Sandát szerette volna megnyerni, de ők valamennyien nemet mondtak a provokatív szerepre. A történet az ötvenes években játszódik. Egy híres karmester felesége, Lucia Atherton egy elegáns bécsi szálloda éjszakai portásában felismeri azt a náci tisztet, aki annak a lágernek volt a parancsnoka, ahová annak idején az asszonyt is elhurcolták. Lucia nem leplezi le a férfit, hanem újrakezdi vele az egykori szadomazochista viszonyt. Az éjszakai portás a bemutatót követően heves vitákat váltott ki, és megítélése mind a mai napig szélsőséges. Számos kritikus szerint Cavani utat nyitott a holokauszt témájának provokatív, sőt kegyeletsértő feldolgozásai előtt, holott alkotása nem más, mint „esztétikusan csomagolt szemét”. Megvádolták azzal is, hogy egyenlőségjelet tesz bűnös és áldozat közé, sőt utóbbit lényegében bűnrészesnek állítja be. Fejére olvasták, hogy bagatellizálja a fasizmust, amelyet az erotika szintjén tárgyal, és valamiféle erotikus perverziónak ábrázol. Ezzel összefüggésben kritizálták Lucia jellemét is, aki mintha örömét lelné a megalázó kapcsolatban. Főleg az európai kritikusok között viszont voltak olyanok, akik dicsérték Cavani művészi bátorságát, hogy filmjével kiszélesítette az alkotói szabadságjogok határait, és bebizonyította, hogy a művészet számára létezhetnek ugyan kényes témák, tabutémák azonban nem. Az éjszakai portás hatása idővel a popkultúrába is beszivárgott. Az a jelenet, amelyben Charlotte Rampling félmeztelenül, katonatiszti sapkában énekel a nácik előtt, kultikus képsorrá vált, Madonna is utalt rá a Justify My Love című slágere klipjében. 

Túl jón és rosszon

Amíg Az éjszakai portás elsősorban témaválasztásával borzolta a kedélyeket, addig a következő Cavani-opusz, a Túl jón és rosszon (1977) szexuális töltetű képsorokkal provokálta a nézőket. Az egész filmet áthatja a homoerotika, néha latens módon, máskor nagyon is félreérthetetlenül. A kiindulópontot a nagy német filozófus, Friedrich Nietzsche (1844–1900) életének bizonyos motívumai jelentették, ámbár Cavani hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem állt szándékában hagyományos és hiteles életrajzi filmet forgatni. Mindazonáltal a címet Nietzsche egyik fő művéből kölcsönözte. 1882-t írunk. Rómában találkozik Nietzsche és barátja, Paul Rée író (1849–1901), valamint az orosz származású feminista írónő és pszichoanalitikus, Lou Andreas-Salomé (1861–1937). Együtt térnek vissza Németországba. Különleges szerelmi háromszög alakul ki közöttük, testi és szellemi igényeiket azonban a polgári erkölcsök elutasításával kívánják kielégíteni: „Ami szeretetből lesz megtéve, mindig jón és rosszon túl történik.” Nietzsche egy nemi betegség miatt megőrül, Paul viszont rádöbben homoszexuális hajlamaira, ami végzetes következményekkel jár. A trió egyetlen túlélője Lou, a szerelmi háromszög csúcsa, a történet központi szereplője. A Túl jón és rosszon nem szűkölködik merész jelenetekben. Láthatunk például orális szexet férfiak között, szinte teljesen meztelen férfiak homoerotikus táncát (Jó és Rossz szimbolikus küzdelmét), illetve egy eléggé félreérthetetlenül ábrázolt homoszexuális nemi erőszakot, melyet egy borosüveggel követnek el. A provokatív képsorok jelentős szerepet játszottak abban, hogy a filmet általában elutasítóan fogadta a korabeli kritika, annál nagyobb volt azonban a közönségsiker. Köszönhető ez persze a kitűnő szereposztásnak is: Erland Josephson, Robert Powell, Dominique Sanda, Virna Lisi, Umberto Orsini és Philippe Leroy neve olvasható a stáblistán.

A bőr

Az olasz Curzio Malaparte (1898–1957) minden idők egyik legjobb újságírójának számít. Felvett névről van szó (az igazi: Kurt Erich Suckert), amely akarva-akaratlan tükrözi viselőjének ellentmondásos személyiségét is. Vezetékneve ugyanis azt jelenti: „rossz oldal”, és ez játék a Bonaparte névvel, amelynek jelentése az olasz nyelvben: „jó oldal”. Malaparte valóban a rossz oldalon állt egy ideig, hiszen a fasiszta Olaszország diplomatája és haditudósítója volt, de aztán átállt a jó oldalra. Ha ugyan annak lehet mondani, hogy a második világháború után már a baloldallal rokonszenvezett. Két híres regénye, a Kaputt és A bőr közül csak az előbbi jelent meg magyar nyelven is. Az utóbbiból készült viszont Cavani 1981-es filmje, amely azt a sokkot próbálta ábrázolni, melyet a fasizmus alól felszabadult olasz nép élt át az amerikai csapatok bevonulásával. A háború és az amerikai megszállás igazi áldozatai a rendezőnő szerint a nők és a gyerekek, akik testüket és morális tartásukat áldozzák fel azért, hogy családjukkal együtt megmeneküljenek az éhhaláltól. Cavani szakított a második világháborús filmek sztereotípiáival, nem egyszerűsíti le a témát Jó és Rossz küzdelmére, hanem a következményeken keresztül érzékelteti, hogy egy ilyen világégés mekkora pusztítást végez a lelkekben is. A szereplőgárdában ismert és ismeretlen színészek, profik és amatőrök egyaránt megtalálhatók: Marcello Mastroianni, Alexandra King, Ken Marshall, Claudia Cardinale, Burt Lancaster és Carlo Giuffré játsszák a fontosabb szerepeket. Az 1981-es cannes-i premierről így számolt be Létay Vera, a Filmvilág tudósítója: „Cavani... az emberi bőrre gondolva úgy látszik, elsősorban bizonyos érzékenyebb zónákat ért. Történelmi szuperprodukciója hatalmas bordélyháznak ábrázolja a háborútól és szegénységtől meggyötört Olaszországot, különös tekintettel a hasonneműek egymás iránti vonzalmára. A meghökkentés, elborzasztás különc örömet okoz az egyébként nagy tehetségű rendezőnek, aprólékos gonddal merül el az úgynevezett hiperrealista részletek ábrázolásában: például hogyan lapít szét egy eleven embert a tank lánctalpa – gyengédséggel elidőz a véres emberi húspalacsinta látványán.” 

Az ajtó mögött

Öt évvel a Túl jón és rosszon után Cavani ismét egy szerelmi háromszög történetét mondta el, ám ezúttal nemcsak a kritikusok, hanem a közönség is elutasítóan fogadta a filmet. Az ajtó mögött (1982) helyszíne Észak-Afrika, a marokkói Marrákes (Marrakesh). Matthew, a jóképű amerikai olajmunkás beleszeret egy különös fiatal lányba, Ninába. Az érzéki szépség rendszeresen látogatja apját, Enricót a börtönben. A férfi azért került a rácsok mögé, mert megölte a feleségét. Nina idővel bevallja Matthew-nak, hogy Enrico valójában nem az édesapja, hanem a mostohaapja, akivel mellesleg viszonyt folytat. Enrico féltékeny Ninára, de Matthew nem tágít a lány mellől. Amikor Nina váratlanul eltűnik, az amerikai fiú felkeresi kedvese igazi apját, aki arra kéri, tartsa távol a lányt a kiszámíthatatlan Enricótól. Az ajtó mögött csúfos bukásáért aligha hibáztathatjuk kizárólag a szereposztást. Enricót ugyanis Marcello Mastroianni alakította, Matthew-t az amerikai Tom Berenger, aki tehetsége alapján ígéretes karrier előtt állt, pályája azonban később mégis félresiklott. Ninát a Madonna-arcú, magyar származású Eleonora Giorgi formálta meg, akinek színészi képességeit annak idején sokat bírálták, mondván, hogy népszerűségét inkább gyakori meztelenkedéseinek, semmint jellemábrázolói tehetségének köszönhette. Mindazonáltal érzéki jelenség volt a filmvásznon, így Cavani opuszában is. Nina igazi apját a sokat foglalkoztatott francia színész, Michel Piccoli játszotta. A lesújtó kritikák szerint Cavani az olcsó szentimentalizmust és a freudi lélektant jó nagy adag unalommal öntötte nyakon ebben a filmjében.

Tiltott szenvedélyek

Miként Luchino Viscontinak, úgy Liliana Cavaninak is létezik egy úgynevezett „német trilógiá”-ja, amelynek első két darabja Az éjszakai portás és a Túl jón és rosszon, zárótétele pedig a Tiltott szenvedélyek (1985). Mindhárom film az adott kor erkölcsi normáin túllépő, „bűnös” kapcsolatokról szól a német kultúrkör keretei között. Jelen mű alapjául Tanizaki Dzsunicsiró japán író (1886–1965) 1910-es regénye, a Tetoválás (Siszei) szolgált. A történet 1938-ban játszódik Berlinben, a második világháború kitörését megelőző esztendőben. A német külügyminisztérium hivatalnoka és felesége egyaránt elcsábul a japán nagykövet lányának szépségétől, és egy perverz szerelmi háromszög jön létre, amelynek a vége nem lehet más, mint tragédia. Mondani sem kéne, hogy ezt csak az egyik nő éli túl. Cavani állítólag a hitleri korszak demoralizáló hatását akarta érzékeltetni a filmjével, amelynek díszletezése és operatőri munkája valóban figyelemre méltó. A német házaspárt Kevin McNally és Gudrun Landgrebe játszották, a japán lányt Mio Takaki. A Tiltott szenvedélyek egyik gyártója az olcsó filmjeiről nevezetes Cannon cég volt, így rossz nyelvek szerint ennek köszönhető, hogy az opusz inkább a leszbikus kapcsolatra fókuszál, a szerényebb költségvetést a különleges alaphelyzet és a melodrámai fordulatok hivatottak ellensúlyozni. A szerelmi háromszög témája Az ajtó mögötthez is kapcsolja ezt a filmet, míg a két kultúra (esetünkben a német és a japán) sokkszerű találkozása A bőr tematikáját idézi, amelyben az amerikai és az olasz kultúra konfrontálódott.

Francesco

23 évvel a Francesco d'Assisi után Cavani újabb filmet forgatott Assisi Szent Ferencről, akinek személyisége különösen mély benyomást tett rá. Célja az volt, hogy még mélyebbre hatoljon a lélekelemzésben, nagyobb odafigyeléssel a finom részletekre, és feltárja, mi teszi Szent Ferenc alakját időtlenné. Cavani merőben más szemlélettel közeledett a témához, mint Franco Zeffirelli a Napfivér, Holdnővér (1972) című világsikerű filmjében. (Érdekesség, hogy mindkét produkció jelmeztervezője az Oscar-díjas Danilo Donati volt.) Zeffirelli elsősorban Ferenc fiatal éveire koncentrált, arra az időszakra, amíg III. Ince pápa jóváhagyta a ferences rend megalapítását és annak szigorú reguláját. A Napfivér, Holdnővér Ference természetközelben él, virágok és madarak között, alakját a beatkorszak énekese, Donovan megejtő szépségű dalai kísérik. Ezekkel a formai eszközökkel Zeffirelli a hippikorszak virággyerekeire utal vissza, és ily módon aktualizálja Ferenc személyét. Cavani jóval realisztikusabb: sokkal egyértelműbben hangsúlyozza, hogy Ferenc életútját inkább a fájdalom, a szenvedés és a könnyek kísérték, nem pedig a természet szépségei által nyújtott önfeledt pillanatok. Vangelis kísérőzenéje test és lélek harmóniáját sugallja, és az emberi szenvedések vizuális megjelenítése ellenére a katarzis érzésével ajándékozza meg a nézőt. A közönség általában elismerően fogadta a Francescót, ámbár nem vált olyan klasszikussá, mint Zeffirelli opusza. A bírálatok főleg a két főszereplőre vonatkoztak, hiszen sem az amerikai Mickey Rourke (Ferenc), sem a brit Helena Bonham Carter (Klára) nem az a típus, akit az átlag néző ilyen szerepekben elképzel. Egyes vélemények szerint Rourke egyértelmű szereposztási tévedés, ráadásul időnként a képmezőbe kerülnek civil tetoválásai, ami meglehetősen illúzióromboló. Mások úgy gondolják, finom színészi eszközeivel az amerikai sztár tökéletesen érzékeltetni tudta Ferenc kiemelkedő emberségét és azt a különleges aurát, amely körülvette őt. A hivatalos olasz változat 150 perc, ezt viszont számos országban lerövidítették. A leggyakoribb verzió 104 perces, de az amerikai változatban nemcsak a játékidő rövidebb, hanem a jeleneteket is átszerkesztették, ami időnként nehezen követhetővé teszi a filmet. 

Hol vagytok? Én itt vagyok

Az 1993-ban bemutatott Hol vagytok? Én itt vagyok című alkotásában Cavani ismét a fogyatékkal élőkre próbálta ráirányítani a figyelmet, ahogyan A vendég (1971) esetében tette. A szerelmi történet két főszereplője két süket fiatal, akik eltérő családi háttérrel rendelkeznek. Fausto gazdag családból származik, és úgy nevelték, mintha nem is lenne halláskárosult. A mama nem hajlandó különleges iskolába járatni a fiát, hogy az megtanulja a kommunikációhoz szükséges jelnyelvet. Szerencsére a nagynénje megtanítja erre. Fausto megismerkedik Elenával, aki egy munkáscsalád gyermeke, és kemény harcot kell folytatnia azért, hogy tanulhasson. Beleszeret a lányba, és szakít addigi barátnőjével, akit édesanyja közvetített számára. A szerelmesek azt tervezik, hogy közösen utaznak Washingtonba, hogy egy speciális iskolában tanuljanak, egy autóbaleset azonban szétrombolja a közös jövőről szőtt terveiket. Mint néhány korábbi Cavani-filmben (Az éjszakai portás, Túl jón és rosszon), ebben is szerephez jut a tánc, a pantomim, ami egy halláskárosult ember számára az élet egyik örömét jelentheti. Faustót a pályakezdő Gaetano Carotenuto játszotta, Elenát a bájos Chiara Caselli, aki sajnos nemzetközileg nem lett annyira ismert, mint amennyire megérdemelné. Az empatikus nagynénit Valeria D'Obici személyesítette meg: a figurát Cavani saját nagynénje ihlette, a rendezőnő a filmet is neki ajánlotta.

Ripley és a maffiózók

Miután figyelemre méltó sikert aratott Anthony Minghella 1999-es filmje, A tehetséges Mr. Ripley, várható volt, hogy idővel folytatás készül hozzá, természetesen egy másik Patricia Highsmith-regény alapján. Az viszont némi meglepetést okozott, hogy ennek megrendezésére Cavanit kérték fel, hiszen a populáris műfajok tőle látszólag távolabb állnak. A gyártó cég, a Fine-Line Productions illetékesei azonban úgy gondolták, a rendezőnő szakmai hírneve garancia arra, hogy ne tucatfilm, hanem egy valóban igényes adaptáció szülessen. Ebbéli reményeikben szerintem nem kellett csalatkozniuk, mindazonáltal a film számos országban elkerülte a mozikat, és csak DVD-n hozták forgalomba. Így történt ez Magyarországon is, ahol a forgalmazó a történet lényegét jobban kifejező Ripley játszmája (Ripley's Game) helyett a hangzatosabb, ám inkább egy másodosztályú bűnügyi filmet sejtető Ripley és a maffiózók címet választotta. A Minghella-film lényegében René Clément Ragyogó napfény (1960) című klasszikusának remake-je volt, míg Cavani alkotását Wim Wenders Az amerikai barát (1977) című bűnügyi drámája újragondolásának tekinthetjük, hiszen mindkettő ugyanazon a Highsmith-regényen alapul. Az összehasonlító kritikák inkább Wenders mellett voksoltak, ám jómagam úgy gondolom, Cavaninak sincs oka szégyenkezni. Míves, gondolatébresztő pszichológiai thrillert forgatott, melyben Tom Ripley-t már jóval idősebben látjuk, mint a Minghella-féle produkcióban. (A figurát ott Matt Damon, emitt John Malkovich játszotta.) A férfi visszavonultan él egy olasz faluban. Amikor egyik szomszédja (Dougray Scott) akarva-akaratlanul megsérti, agyafúrt bosszút eszel ki a halálos beteg férfi ellen: rá akarja venni egy gyilkosságra. Minghella alkotásában nagy (sőt túl nagy) szerepet kapott Ripley latens homoszexualitása, amely Cavani Ripley-jéből teljesen hiányzik. Ezen akár el is csodálkozhatnánk, hiszen a rendezőnő némely korábbi filmje alapján egyértelmű, hogy a szexuális devianciák nem állnak távol művészi érdeklődésétől. Ami ennél érdekesebb, hogy ezúttal fordított az alaphelyzet: Minghella filmjében Ripley csodálta (és irigyelte) a dúsgazdag aranyifjút, Dickie Greenleafet, Cavaninál viszont már Ripley az, aki a csodálat alanyává válik, de mindkét szituációhoz ördögi cselszövés és gyilkosságok kapcsolódnak. 

Az új évezred

Az új évezredben Cavani elsősorban a televízió számára forgat. A De Gasperi, l'uomo della speranza (2005) című kétrészes alkotása Alcide De Gasperinek (1881–1954), a XX. század egyik legjelentősebb olasz politikusának életéről szól. De Gasperi mint miniszterelnök a második világháborút követően mindent megtett annak érdekében, hogy stabilizálja a politikai helyzetet, kivezesse hazáját a gazdasági problémákból, és Olaszország minél előbb visszanyerje megtépázott nemzetközi tekintélyét. Alakját a filmben Fabrizio Gifuni keltette életre. Szintén kétrészes életrajzi tévéfilm az Einstein (2008), amely Albert Einstein és első felesége, Mileva Marić kapcsolatáról szól. A két főszerepet Vincenzo Amato és Maya Sansa játszotta. A nők elleni erőszak a témája a Mai per amore (2012) című négyrészes minisorozatnak: két részt Marco Pontecorvo (a neves rendező, Gillo Pontecorvo fia), egyet-egyet pedig Liliana Cavani és a német Margarethe von Trotta rendezett. Érdekesség, hogy a sorozat producere nem más, mint a legendás énekes, Adriano Celentano felesége, Claudia Mori, aki énekesnőként és színésznőként egyaránt jól ismert. A 2012-es velencei filmfesztiválon mutatták be a Clarisse című dokumentumfilmet, amely kolostorban élő apácákkal készített interjúkból áll. Cavani alkotókedve túl a nyolcvanadik életévén is töretlen. Jelen sorok írásakor egy újabb filmet forgat (immár a harmadikat!) Assisi Szent Ferenc életéről. A címszerepet ezúttal a lengyel Mateusz Kosciukiewicz játssza, szüleit a holland Rutger Hauer és az olasz Giselda Volodi. Izgalmas thrillernek ígérkezik a Death Is for the Living, amelyről egyelőre még nem lehet túl sokat tudni. A cselekmény szerint olyan sorozatgyilkosságok történnek, melyek korábbi bűncselekményeket másolnak. Angela, a briliáns elméjű akadémikus az ügy megoldása érdekében a világ leghíresebb médiumaival keres együttműködést.

Az operarendező

Az 1970-es évek végétől Cavani operarendezőként is hírnevet szerzett magának, rendezéseiért többször nyert rangos szakmai díjakat, némelyik produkcióját a televízióban is bemutatták. A sort 1979-ben Alban Berg Wozzeck című operája nyitotta, amely a firenzei Teatro Comunaléban került színre Bruno Bartoletti vezényletével. Ezt követte öt évvel később Gluck operája, az Iphigenia Tauriszban, amely a párizsi opera repertoárján szerepelt, karmester: Gerd Albrecht. Ugyanitt láthatta a közönség 1986-ban Cherubini híres operája, a Médea Cavani-féle színpadi verzióját Pinchas Steinberg vezényletével. Az előadás megkapta az 1985/86-os évad legjobb operájának járó Franco Abbiati-díjat. Verdi Traviatáját Cavani először a milánói Scalában rendezte meg 1990-ben. A díszleteket Dante Ferretti, a jelmezeket Gabriella Pescucci tervezte, Riccardo Muti vezényelt. Az előadásnak oly nagy sikere volt, hogy elvitték Tokióba és Madridba is, a 2001/2002-es évadban pedig újra megtekinthette a milánói közönség, ezúttal a Teatro degli Arcimboldiban. A Cardillac (Paul Hindemith) 1991-ben előbb Firenzében, majd Genovában került színre. Két évvel később ugyanebben a két városban láthatták az operabarátok a Jenufa című Leos Janáček-operát, amelyért Cavani újra megkapta az évad legjobb operaelőadásának járó Franco Abbiati-díjat. Későbbi operarendezései közül említést érdemel még a Parasztbecsület (1996, Pietro Mascagni), amely Ravennában debütált, de eljutott Bolognába, Cataniába, Szentpétervárra és Barcelonába is. A Manon Lescaut-nak (1998, Giacomo Puccini) a milánói, a barcelonai és a madridi közönség tapsolhatott. Ruggero Leoncavallo népszerű operája, a Bajazzók Ravennában (1998), Bolognában (2012), Cataniában és Barcelonában (2011) került színre Cavani elképzelései szerint. Az álarcosbál (2001, Giuseppe Verdi) Milánóban a Scala, Washingtonban a Washington National Opera repertoárján szerepelt. Parmában és Veronában egy kevésbé ismert Gluck-mű, az Alceste (2005) elevenedett meg Cavani koncepciója szerint, és ugyanebben a két városban láthatta a közönség Verdi Macbethjének (2006) előadását is. 

FILMOGRÁFIA

* 1961: La vita militare (tévés dokumentumfilm)

* 1961: Incontro notturno (rövidfilm)

* 1961: Gente di teatro (tévés dokumentumfilm)

* 1962: La battaglia (rövidfilm)

* 1962: L'uomo della burocrazia (tévés dokumentumfilm)

* 1962: Assalto al consumatore (tévés dokumentumfilm)

* 1963: Storia del III Reich (tévés dokumentumfilm-sorozat, 4 rész)

* 1964: L'età di Stalin (tévés dokumentumfilm-sorozat, 3 rész)

* 1965: La donna nella Resistenza (tévés dokumentumfilm)

* 1965: La casa in Italia (tévés dokumentumfilm-sorozat, 4 rész)

* 1965: Il giorno della pace (tévés dokumentumfilm)

* 1965: Gesù, mio fratello (tévés dokumentumfilm)

* 1965: Philippe Pétain processo a Vichy (tévés dokumentumfilm)

* 1966: Francesco d'Assisi (tévéfilm)

* 1968: Galileo Galilei (Galileo)

* 1970: Kannibálok (I cannibali) 

* 1971: A vendég (L’ospite) 

* 1974: Az éjszakai portás (Il portiere di notte) 

* 1974: Milarepa 

* 1977: Túl jón és rosszon (Al di là del bene e del male) 

* 1981: A bőr (La pelle) 

* 1982: Az ajtó mögött (Oltre la porta) 

* 1985: Tiltott szenvedélyek (Interno berlinese) 

* 1989: Francesco / Assisi Szent Ferenc (Francesco)

* 1990: La Traviata (tévéfilm)

* 1993: Hol vagytok? Én itt vagyok (Dove siete? Io sono qui) 

* 1996: Parasztbecsület (Cavalleria rusticana) (tévéfilm)

* 1998: Manon Lescaut (tévéfilm)

* 2002: Ripley és a maffiózók (Il gioco di Ripley) 

* 2005: De Gasperi, l'uomo della speranza (tévéfilm)

* 2008: Einstein (tévéfilm)

* 2012: Mai per amore (tévésorozat, a Troppo amore című epizód)

* 2012: Clarisse (dokumentumfilm)

* 2014: Francesco (tévéfilm)

* ????: Death Is for the Living

FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK

Berlini Nemzetközi Filmfesztivál

* 1986: Tiltott szenvedélyek (Arany Medve-jelölés)

Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál

* 1974: Milarepa (Arany Pálma-jelölés)

* 1981: A bőr (Arany Pálma-jelölés)

* 1989: Francesco (Arany Pálma-jelölés)

Chicagói Nemzetközi Filmfesztivál

* 1982: A bőr (Arany Hugo-jelölés)

David di Donatello-díj

* 2012: Életműdíj

Flaiano Nemzetközi Díj

* 1994: Hol vagytok? Én itt vagyok (Arany Pegazus-díj a legjobb rendezőnek)

Giffoni Filmfesztivál

* 1990: François Truffaut-díj

Golden Globe-díj (Olaszország)

* 2008: Életműdíj

Ezüst Szalag-díj

* 1969: Galileo Galilei (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Tullio Pinnelli)

* 1975: Az éjszakai portás (legjobb rendező; legjobb forgatókönyv – jelölve még: Italo Moscati)

* 1989: Francesco (legjobb rendező)

* 1994: Hol vagytok? Én itt vagyok (legjobb forgatókönyv – jelölve még: Tullio Pinnelli)

Velencei Nemzetközi Filmfesztivál

* 1965: Primo Piano: Philippe Pétain processo a Vichy (San Marco Oroszlánja-díj a legjobb televíziós dokumentumfilmnek)

* 1968: Galileo Galilei (Arany Oroszlán-jelölés)

* 1971: A vendég (Arany Rudder-díj)

* 1993: Hol vagytok? Én itt vagyok (Arany Oroszlán-jelölés)

* 2012: Clarisse (Speciális Pasinetti-díj)

DANTE FERRETTI

Dante Ferretti (Olaszország, Marche régió, Macerata, 1943. február 26.) háromszoros Oscar-díjas olasz díszlettervező édesapja egyik barátja jóvoltából került a filmszakmába. Pályáján meghatározó jelentősége volt Pier Paolo Pasolinivel kötött barátságának: a rendező bízott a fiatal pályakezdőben, akivel nyolc filmet készített közösen. Ferretti Pasolinitől tanulta meg, hogy egy festőművész fejével gondolkodjon, és ő figyelmeztette arra is, hogy furcsa módon éppen a tökéletesség az, ami hamisan hat a filmvásznon. Pasolini meggyilkolása után Ferretti gyümölcsöző munkakapcsolatot alakított ki Federico Fellinivel, majd a Maestro halálát követően Martin Scorsesével, akivel nyolc filmben dolgozott együtt. (Jelen sorok írásakor két újabb közös projektjüket jelentették be.) Rajtuk kívül az olasz és a nemzetközi filmszakma olyan kiválóságai igényelték a közreműködését, mint például Elio Petri, Marco Bellocchio, Luigi Comencini, Marco Ferreri, Liliana Cavani, Ettore Scola, Jean-Jacques Annaud, Terry Gilliam, Neil Jordan, Anthony Minghella, Brian De Palma és Tim Burton. Felesége és állandó munkatársa Francesca Lo Schiavo díszlettervező. Két gyermekük született: Edoardo és Melissa. A fiú, Edoardo Ferretti (1977. november 24.) szintén a filmszakmában dolgozik mint rendezőasszisztens és second unit director. 

KARRIERTÖRTÉNET 

A kezdetek 

Dante Ferretti életéről nagyon kevés információ található a világhálón. Édesapja bútorkészítő iparos volt. Iskolai tanulmányai befejezése után Dante Rómába ment, ahol felvételt nyert a Szépművészeti Akadémiára. Római tartózkodása alatt találkozott apja egyik régi barátjával, Aldo Tomassini-Barbarossa díszlet- és látványtervezővel. Tomassini tudott arról, hogy a szorgalmas fiatalember díszlettervező szeretne lenni, ezért maga mellé vette asszisztensnek. Akkor éppen Domenico Paolella egyik filmjében dolgozott, melyet Anconában forgattak. Feladataik közé tartozott, hogy a díszletekkel karibi hangulatot teremtsenek az Adriai-tenger partján fekvő kikötővárosban. A produkció gyártásvezetője annyira elégedett volt Ferrettivel, hogy beajánlotta őt a szakma egyik ászának, Luigi Scaccianoce díszlettervezőnek, aki akkoriban szerződött le Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma (1964) című filmjéhez. Ferretti a forgatáson találkozott először a hírhedt rendezővel, de már nagyon várta ezt a pillanatot. Ugyanis még a Paolella-stáb tagjaként egyszer több kollégájával együtt elment megnézni Pasolini első saját filmjét, a nagy viharokat kavart A csórót (1961). Mély benyomást tett rá a drámai történet és Tonino Delli Colli bravúros operatőri munkája, a fekete-fehér színekben rejlő lehetőségek maximális kihasználása. A Máté evangéliuma a megvalósult álmot jelentette a fiatal díszlettervező számára: a közös munkát Pasolinivel, Delli Collival és a szaktekintélynek számító Scaccianocéval. 

Ferretti és Pasolini 

Ferretti életét döntően befolyásolta Pasolinivel kötött barátsága. Az író-rendező bizalmába fogadta a mindössze huszonegy esztendős, tehetséges fiatalembert, és egyre nagyobb feladatokat bízott rá. Ferretti máig hálás a direktor bizalmáért, és úgy gondolja, elsősorban a Pasolini-filmeknek köszönheti, hogy keresett és ünnepelt díszlettervező vált belőle. Rengeteget tanult a rendezőtől, ugyanakkor Pasolini mellett szabadjára engedhette a fantáziáját is: alkotótársnak érezhette magát, és nem alárendelt beosztottnak. Részt vett a Madarak és madárkák (1966), valamint az Oidipusz király (1967) forgatásán is, mindkettőben Scaccianoce asszisztenseként. Első önálló díszlet- és látványtervezői munkája Pasolini mellett a Médea (1969) volt. Pasolini mindig is jobban szeretett eredeti helyszíneken forgatni, és csak nagyon indokolt esetben dolgozott stúdióban. Médea házának belsejét a Cinecittà stúdióiban rendezték be, és forgattak a pisai keresztelőkápolnában is. Néhány külső felvétel helyszíne az anziói Marechiaro, a gradói lagúna és Viterbo környéke volt, a legtöbb külsőt azonban a törökországi Kappadókiában és Szíriában vették fel. A szíriai Aleppo városában néhány belső felvételt is forgattak. A Médeában Pasolini a barbár világot ütköztette a civilizációval, és ennek a koncepciónak kellett érvényesülnie a díszlet- és látványtervekben is. A vad természet ereje és szépsége került fókuszba, amit egy személyben szimbolizált maga a főszereplő a csodálatos Maria Callas megformálásában. Bármilyen furcsán hangzik is, Ferrettinek figyelembe kellett vennie Callas fizikai adottságait, klasszikus profilját, sőt még a Piero Tosi által tervezett jelmezeit is, hiszen a film első felében azt kellett érzékeltetnie, hogy Médea mennyire szerves része annak a tájnak, amelyben született és él, míg a második részben éppen hogy azt kellett hangsúlyoznia, hogy mennyire idegenül mozog Jaszón világában. 

Pasolini 1970 és 1973 között forgatta Az Élet trilógiája három részét. Bármennyire ragaszkodott is az eredeti helyszínekhez, még azokat is átalakíttatta az elképzeléseihez. Így például a Dekameron (1971) legtöbb külső felvételét Nápolyban készítették, de még ott is változtattak az eredeti helyszíneken. Annál a jelenetnél, amikor Giotto és társai megérkeznek a középkori piactérre, Ferretti figyelmeztette Pasolinit, hogy a korhűséggel nincs minden teljesen rendben. A rendező tréfálkozva válaszolt: „Nem tudtad, hogy Boccaccio előrelátta a jövőt?” Ferretti Pasolinitől tanulta meg, hogy teljesen felesleges tökéletes, korhű díszleteket alkotni, mert a filmvásznon éppen hogy a tökéletesség hat hamisan: mindig kell valami kisebb hiba, ami életszerűvé teszi az egészet. Azt is a direktortól tanulta, hogy egy festőművész szemével nézze a filmet, és annak megfelelően tervezze a díszleteket és a látványt. A Dekameron esetében ez a festőművész Giotto (1267–1337) volt, akinek egyik híres freskója, az Utolsó ítélet elevenedik meg a film végén látható álomjelenetben. Pasolini játszotta Giotto egyik tanítványát (a magyar szinkron szerint viszont magát Giottót!): az ő személye fogja keretbe az utolsó néhány történetet. Az Alibech-epizódot a jemeni Szanaában vették fel. Ferretti szerint Pasolini ekkor határozta el, hogy filmet forgat az Ezeregyéjszakából is, és azért döntött úgy, hogy Alibech meséjét kihagyja a Dekameron végső változatából, mert nem akarta a közel-keleti miliőt már a Boccaccio-filmben „elsütni”. 

A Canterbury meséket túlnyomórészt Angliában forgatták. Ezúttal Albrecht Dürer (1471–1528) és a németalföldi festészet jelentette az ihletadó forrást. Pasolini ezt azzal magyarázta, hogy kedveli Dürert, aki bár nem angol volt, de nagyjából ugyanabban a korban élt – valójában bő egy évszázaddal később –, mint Chaucer (1343–1400). Nem egy konkrét Dürer-képet idéztek meg, hanem inkább a színhasználatot vették át tőle. Paolo Uccello (1397–1475) szintén hatott rájuk: az égetési jelenetben a jelenlévők beállítása Uccello-egyik festményének kompozícióját követte. Id. Pieter Bruegel (1525–1569) híres festménye, a Parasztlakodalom (1568) ihlette az esküvői jelenetet a Szakács meséjében. Ennek a történetnek jelentős részét átalakított Temze-parti raktárépületekben vették fel. Pasolini a Dekamerontól kezdve szívesen használta az ágyat mint díszletelemet, így Ferretti a Canterbury mesékben már kiemelt figyelmet fordított az ágyak megtervezésére: mindegyik különleges darab volt. Emiatt a produkció jelmeztervezője, az Oscar-díjas Danilo Donati tréfából Ferrlettinek nevezte el kollégáját. (Az olasz nyelvben a „letti” jelentése: ágyak.) A pokoljelenetet a szicíliai Etna lejtőin forgatták: a lávára egy réteg szenet terítettek, de még így is szó szerint forró volt a talaj a stáb lába alatt. Hieronymus Bosch (kb. 1450–1516) egyik festménye alapján tervezték meg ezt a jelenetet, beleértve a háttérben látható falat is. A szükséges füstöt úgy állították elő, hogy vizet locsoltak a forró lávára. 

Az Ezeregyéjszakai virágaihoz (1974) arab festmények és miniatúrák, valamint a Káma-szútra illusztrációi adtak ötleteket. Így például azt a jelenetet, amelyben Aziz egy íjra erősített műfallosszal megcélozza Budúr hüvelyét, egy miniatúra alapján tervezték meg. Afrikában és a Közel-Keleten elsősorban a külső jeleneteket vették fel, a belsőket a Cinecittàban forgatták. Az iszlám törvények ugyanis tiltották, hogy külföldiek (pláne egy filmstáb!) magánházakba menjenek, és kapcsolatba lépjenek a helyi lakosokkal. Zumurrud tükrökkel borított lakosztályát egy közel tizenöt méteres iráni házban rendezték be. Pasolini először túl magasnak találta az épületet a forgatáshoz, Ferretti azonban felajánlotta, hogy körülbelül tíz méter magasan épít egy szintet, ahová létrával lehet majd felmenni. Pasolininek tetszett a merész elképzelés, amelyet meg is valósítottak. Mondani sem kéne, hogy Az Ezeregyéjszakai virágaiban is fontos díszletelemek az ágyak: az a szegényes fekhely, melyen Zumurud és Nuredin egymáséi lesznek, majd ennek egyfajta kontrasztjaként a királyi ágy, amelyben a szerelmesek újra egymásra találnak. De egyedi darab az a föld alatti fekhely is, amelyben a démon által fogva tartott leány és váratlan látogatója, Sáh-Zémán herceg szerelmeskednek. 

A hírhedtté vált Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) helyszíneit Ferretti és Pasolini együtt keresték. Egy mantovai öreg parasztházban vették fel a bevezető jeleneteket, amikor a négy úr kiválogatja a fiatal áldozatokat. A belső jelenetek javát a Villa Riesenfeldben forgatták, szintén Mantovában. Ferretti Mario Sironi (1885–1961) olasz modernista művész stílusában képzelte el a díszleteket. Szándékosan idézte a fasiszta „deco” stílust a hatalmas tükrökkel és kandeláberekkel, melyek tudatosan keltenek fallikus képzeteket. A szőnyegeket és bútorokat illetően az 1930-as, 1940-es évek francia divatját követte. Kiemelt szerepet szánt a színeknek, különösen a piros azon árnyalatának, amelyet „fasiszta piros”-nak szoktak nevezni, és amely a Mussolini-féle Foro Italico stadionban figyelhető meg. Használta azonban az úgynevezett „pompeji vörös” színt is. Fontos díszletelemnek számítottak a hatalmas falfestmények is, amelyeket a fasizmus korában valószínűleg cenzúráztak volna. Ezeket a képeket Fernand Léger (1881–1955) francia képzőművész stílusában festette meg Italo Tomassi (1910–1990). Ugyanakkor Pasolini arra törekedett, hogy maga a film is úgy hasson, mintha festmény lenne. Ferretti eleinte nem értette, erre miért van szükség. Pasolini elmagyarázta, hogy a festmények esszenciálisan sűrítik magukba az adott téma lényegét, ezért szimbólumként remekül használhatók. A stáb a külső felvételeket Salòban, Bolognában és Marzabottóban vette fel, a kínzási jeleneteket pedig a római Cinecittà stúdióiban rögzítették. Ferretti két nappal Pasolini halála után tekintette meg a filmet. Soha nem nézte meg újra, mert mindentől távol akart maradni, ami Pasolini szörnyű halálára emlékeztette, de érzelmileg természetesen nem akart elszakadni tőle. 

Ferretti és Fellini 

Ferretti öt filmet készített Federico Fellinivel. A legelső, a Zenekari próba (1978) eredetileg az olasz RAI tévécsatorna számára készült, ám előbb mégis a mozihálózatban mutatták be. A forgatáshoz egyetlen helyszínre volt szükség, egy régi kápolnaépületre, amelyet a Cinecittàban építettek fel. Hatalmas sajtóérdeklődés és a feministák állandó támadása közepette valósult meg A nők városa (1980), amely egyike Fellini legvitatottabb alkotásainak, ugyanakkor Ferretti tehetségének egyik legékesebb bizonyítéka. Pasolinivel ellentétben Fellini szívesen dolgozott stúdióban, leginkább a Cinecittàban, ahol akár még Velencét vagy Riminit is rekonstruálták a kedvéért. A nők városa látványos díszleteiből két óriási méretűt érdemes külön megemlíteni: a Maestro vázlatai és rajzai alapján Ferretti egy csúszdát tervezett, melyet kétoldalt izzók ezrei világítottak meg, illetve egy hatalmas ágyat. Arra törekedett, hogy díszleteiben a realizmus és a mágia egyaránt érvényesüljön. Az 1965 utáni Fellini-filmekben egyébként szinte mindig észre lehet venni a műteremhangulatot, de ez sosem zavaró, sőt az alkotói koncepció részének tekinthető. Az És a hajó megy... (1983) esetében a Maestro egyenesen odáig ment, hogy a film végén bemutatta a díszleteket, leleplezte a varázslatokat. Leplezzük le tehát mi is! Természetesen a Cinecittà egyik műtermében építették fel a díszlethajót, amelyet hidraulikus emelődaruk irányítottak, tökéletesen imitálva a tenger hullámzását. Annyira tökéletesen, hogy a stábtagok állítólag tengeribetegek lettek. Kivéve Fellinit, akit annyira lekötött a forgatás ezernyi tennivalója, hogy fel sem figyelt a ringatózásra. 

Ferretti kafkai hangulatú belső tereket tervezett, komor könyvtárszobákat, szénfüsttől fekete falú géptermeket, ínyenc fogásokat kínáló konyhát és pazar szalonokat. Maga a tenger polietilénből készült. A filmvárosban rekonstruálták a nápolyi kikötő részletét is, amelyhez valódi kockaköveket használtak. A naplemente valójában egy festett kép volt, ennek ellenére a filmben nagyon jól mutatott. És akkor még nem is említettem az életnagyságú rinocéroszmodellt! A televízióellenes alkotásként számon tartott, ámbár rendezője által csupán szerelmi történetnek szánt Ginger és Fred (1986) – kell-e mondani? – javarészt a Cinecittà műtermeiben forgott, ámbár néhány jelenetet a római külvárosokban és a Termini pályaudvaron vettek fel. Fellini utolsó alkotása, A Hold hangja (1990) esetében vissza akart térni neorealista gyökereihez, és azt tervezte, hogy kimegy a stúdióból, és újra eredeti helyszíneken forgat. Végül mégis a műterem mellett döntött, ámbár rendhagyó módon nem a Cinecittàt választotta, hanem Dino De Laurentiis egykori filmvárosát, a Dinocittàt, amely akkor épp az Empire nevet viselte. Azért választotta ezt a helyszínt, mert mezők vették körül, így könnyebbnek tűnt rekonstruálni a Pó-síkságot. A díszleteket eredetileg Danilo Donati tervezte volna, aki azonban összekülönbözött a Mesterrel, így Ferretti ugrott be a helyére. Az általa épített díszletfalu annyira elnyerte a Maestro tetszését, hogy Fellini végül örömmel leforgatta a filmet, noha titokban arra gondolt, hogy mégsem csinálja meg, mert túl sok nehézség merült fel már. A Sors iróniája, hogy hattyúdalát kissé hűvösen fogadták a kritikusok, és a közönség érdeklődése is szerény volt. 

Ferretti és Scorsese 

Ferretti 1993-ban kezdett együtt dolgozni az olasz származású amerikai Martin Scorsesével, Új-Hollywood szakmailag legsikeresebb rendezőjével. Jelen sorok írásáig nyolc filmet készítettek együtt. Scorsese jól ismeri Olaszország (és Európa) filmművészetét, nagy tisztelője Pasolininek, így egyáltalán nem meglepő, hogy Ferrettivel is hamar szót értett. Első közös filmjük, Az ártatlanság kora (1993) képi világát Luchino Visconti második alkotói korszakának mesterművei, mindenekelőtt A párduc (1963) és Az ártatlan (1976) befolyásolták. Úgy Viscontinál, mint Scorsesénél az arisztokrácia túláradó pompája a fojtogató társadalmi konvenciók és a képmutatás vizuális szimbóluma, ahol a látszat mindig fontosabb, mint a valódi, őszinte érzelmek. Sokan úgy gondolták, Edith Wharton magyar nyelven is megjelent regénye egyáltalán nem illik az erőszakos témákat favorizáló Scorsese stílusához, s részben épp Ferretti közreműködésének köszönhetően derült ki, hogy a direktortól az érzelmes témák sem állnak távol. A Casino (1995) visszatérést jelentett a bűn világába, amelyet Scorsese oly sokszor megörökített már híres filmjeiben. Ferretti látványos díszletei egyszerre adták vissza Las Vegas grandiozitását és giccsességét. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy Ferrettinek tipikusan amerikai környezetet kellett megalkotnia, ám ez a kihívás inspirálóan hatott rá. A XIV. Dalai Láma életrajza szolgált a Kundun (1997) kiindulópontjául. A filmet eredetileg Indiában akartak forgatni, de ehhez nem sikerült megkapni az indiai hatóságok engedélyét. Emiatt Ferretti a marokkói sivatagban volt kénytelen rekonstruálni Tibetet. A látvány és a jelmezek megtervezéséhez felbecsülhetetlen segítséget kapott, hiszen magával a Dalai Lámával konzultálhatott. A végeredmény egy olyan vizuális mestermű lett, amely a csodálatos tájak és a meghitt spiritualitás kölcsönhatását tükrözi. A holtak útja (1999) tulajdonképpen szintén a realitás és spiritualitás témáját dolgozza fel, ezúttal nagyvárosi miliőben, nevezetesen New York-i helyszíneken. 

Azt gondolhatnánk, hogy ha valamit, akkor a New York bandáit (2002) egész biztosan New Yorkban forgatták, pedig nem így van. A munka szinte teljes egészében a római Cinecittà stúdióiban folyt. Ferretti itt építette meg a Lower Manhattan hírhedt terét, a Five Pointsot, amely környék az 1800-as évek New York-i alvilágának központja volt. A kínai pagoda, a Satan Club és a sörözők belső terei oly hitelesen hatottak, hogy sokan máig kételkednek abban, hogy a filmet nem eredeti helyszíneken forgatták, pedig a díszletek még ma is állnak a Cinecittà lezárt műtermeiben. Grandiózus látvány jellemzi az Aviátor (2004) című alkotást is, amely a kritikusok szerint „Scorsese szerelmi vallomása Hollywood aranykorának” a legendás különc, Howard Hughes (1905–1976) életútja ürügyén. Ferretti az 1930-as évek világát idézte meg, részben saját szakmája akkori kulisszáit: filmstúdiókat, vágószobákat, hivatali helyiségeket és persze Hughes magánéletének látványos helyszíneit. A Dennis Lehane regénye alapján készült Viharsziget (2010) tisztelgés az 1940-es évek hollywoodi noirjai előtt. Javarészt a Massachusetts állambeli Medfield Állami Kórházban és környékén forgatták. A komor hangulatot árasztó díszletek elsődleges célja az volt, hogy ledöntsék az idő és a tér korlátait, természetesnek hasson az átmenet múlt és jelen, e világ és túlvilág között. Scorsese hitchcocki hangulatot akart, ennek megteremtése érdekében Ferretti teljesen átrendezte a belső tereket, és az atmoszférateremtésben komoly szerepet szánt az intézet melletti temetőnek, sőt még a tengerparti szikláknak is. Ennek ellenére jelen sorok írója Hitchcock helyett inkább Alan Parker Angyalszív (1987) című thrillerjének hatását vélte felfedezni. 

Magyar nyelven A leleményes Hugo Cabret címmel jelent meg Brian Selznick 2007-es regénye, amelyhez maga a szerző készítette az illusztrációkat. A cselekményt a film hőskorának francia zsenije, Georges Méliès (1861–1938) rendhagyó életútja ihlette. Méliès 1896 és 1913 között nem kevesebb, mint 552 filmet rendezett, melyek többsége azonban csak néhány percig tartott. Ő építtette az első európai filmstúdiót, elsőként forgatott fikciós filmet, elsőként használt storyboardot a forgatáshoz, és ötletes trükkjeivel varázslatos látványossággá formálta a filmjeit. Az első világháború kitörése után abbahagyta a filmkészítést, úgy érezte, eljárt felette az idő. Évekig úgy hitték, a maguk idejében igen sikeres filmjei elvesztek, ám kiderült, hogy jó néhány fennmaradt az utókor számára, mindenekelőtt az amerikai köteles példányoknak köszönhetően. Méliès az 1920-as években teljesen tönkrement, és a Montparnasse pályaudvaron játékok árusításával foglalkozott. Selznick könyve abban az időszakban játszódik, amikor az egykori filmesre meseszerű fordulatok után újra ráterelődik a közönség figyelme. Ferretti számára nagy kihívást jelentett A leleményes Hugo (2011), hiszen először dolgozott háromdimenziós filmben, és a térhatású technika miatt fokozottan kellett figyelnie a legapróbb részletekre is. Nemcsak az 1930-as évek Párizsát kellett rekonstruálnia, hanem számos korabeli Méliès-film kulisszáit is. Kitűnő munkája elismeréseként Oscar-díjat vehetett át (pályafutása során a harmadikat), melyet felesége és állandó munkatársa, Francesca Lo Schiavo is megkapott. Bár Scorsese világsikerű filmje, A Wall Street farkasa (2013) elkészítésében nem vett részt, a barátok több közös projektet is tervbe vettek. Ezek közül a Frank Sinatráról (1915–1998) szóló életrajzi filmet egyelőre elnapolták. A 2016-ban bemutatott Némaság a XVII. században játszódik, két jezsuita szerzetes megpróbáltatásairól szól, akik Japánba zarándokolnak, hogy a keresztény hitet terjesszék. Az előkészítés alatt álló Killers of the Flower Moon az 1920-as években játszódik, amikor az osage törzs tagjait rejtélyes körülmények között meggyilkolták, miután olajat találtak a földjükön. Az ügybe a J. Edgar Hoover vezette FBI kis híján belebukott. 

Egyéb filmek 

A teljességre való törekvés igénye nélkül emelnék ki még néhányat Ferretti díszlettervezői filmográfiájából: olyan alkotásokat, melyek Magyarországra is eljutottak. Elio Petri szürrealisztikus politikai thrillerje, a Todo modo (1976) Leonardo Sciascia 1974-es regényén alapul. Az egyházzal összefonódó korrupt olasz államhatalom allegóriájáról van szó. A klausztrofóbiás hangulatot árasztó cselekmény javarészt katakombákban játszódik, melyeket Ferretti a Cinecittà stúdióban rekonstruált, ámbár néhány jelenetet igazi római katakombákban vettek fel. Bizarr hangvétel jellemzi Marco Ferreri alkotásait is: a New Yorkban forgatott Szia, majom! (1978) legemlékezetesebb díszlete egy óriási gorillafej a tengerparton, A jövő a nő (1984) egyik jelenetében pedig Hanna Schygulla egy nagy méretű Greta Garbo- és Marlene Dietrich-szoborfej között üldögél. A francia forradalom idején játszódik Ettore Scola kosztümös filmje, A postakocsi (1982). Miközben a bukott uralkodó, XVI. Lajos és felesége, Marie-Antoinette titokban menekülni próbálnak Párizsból, egy másik postakocsi is útra kél ugyanabba az irányba. Utasai között van két író, Restif de la Bretonne és Thomas Paine, az idős nőcsábász, Giacomo Casanova és Sophie de la Borde grófnő, aki nem olyan régen még királynői ábrándokat dédelgetett magában. Ámbár ez a találkozás a valóságban nem történt meg, Ferretti hihetetlen aprólékossággal rekonstruálta Franciaország jellegzetes vidéki tájait és a Szajna partját, noha a forgatás – ugye, sejti a kedves olvasó? – alapvetően a Cinecittà műtermeiben zajlott. 

Grandiózus vállalkozás volt Umberto Eco világsikerű regénye, A rózsa neve (1986) megfilmesítése. A direktori székben a francia Jean-Jacques Annaud ült, a produceri teendőket a német Bernd Eichinger látta el, a munka hivatalosan olasz–francia–nyugatnémet koprodukcióban zajlott. Ferretti ismét beugróként került a stábba, miután Annaud elégedetlen volt a francia díszlettervező által Franciaországban épített apátsággal. A szakember nem volt hajlandó a rendező által követelt változtatások végrehajtására, ezért mennie kellett. Ferretti viszont kész főnyereménynek bizonyult, mivel fél év alatt a rendező minden igényének megfelelő díszletet emeltetett (igen, ezt is a Cinecittàban), ráadásul a korábbi díszletköltség feléért. A hitelesség érdekében előzetesen történészekkel konzultált, és több mint háromezer vázlatot rajzolt. Külön stáb foglalkozott azzal, hogy penésszel és mohával vonja be a díszletfalakat, hogy az építmény ne tűnjön vadonatújnak. A labirintus térbeli kiterjedéséről Eco eredetileg nem írt, csupán arról, hogy százszobás útvesztőről van szó. Annaud és Ferretti közösen tervezték meg a lépcsőket és az emeleteket, hiszen a labirintus egy toronyban van, tehát kizárt, hogy egyetlen szinten ennyi helyiség elférjen. A tervezéskor figyelembe vették Maurits Cornelis Escher A lépcsők és Giambattista Piranesi A börtönök című alkotásait, melyek térbeli labirintusokat ábrázolnak. Az egy hónapig tartó toronyépítés során csak három szobát építettek meg teljesen, és ezekben cserélgették a könyveket, hogy a nézőnek az legyen az érzése, a szereplők mindig máshol járnak. A bonyolult lépcsőrendszerrel ellátott, ötemeletes torony harminc méter magas volt. Akárcsak a Todo modo esetében, A rózsa neve néhány jelenetét is eredeti római katakombákban vették fel. A Vatikán nem adott engedélyt a pápai állam katakombáiban való forgatásra, de szerencsére az olasz főváros alatt valóságos katakombarendszer húzódik, és az egyikben – amely egy étteremhez tartozott – sikerült felvenni a szükséges jeleneteket. 

A maga idejében óriási bukás volt, mára mégis kultuszfilmmé vált Terry Gilliam alkotása, a Münchausen báró kalandjai (1988), amely Ferretti számára meghozta az első Oscar-jelölést. Meg is érdemelte, hiszen a Cinecittà műtermeiben megalkotta a csodálatos és rejtélyes arab világot, a háború által elpusztított Európát, Vulcanus alvilági birodalmát, Vénusz születését Botticelli nyomán, sőt még a Holdat is. Shakespeare Hamlet című drámájának egyik legmívesebb feldolgozását Franco Zeffirelli forgatta 1990-ben. A címszerepet Mel Gibsonra bízta, de választását sokan vitatták. (Jelen sorok írója sem tartotta jó ötletnek.) Olasz rendező, olasz díszlettervező, ám a forgatás ezúttal mégsem a római Cinecittàban zajlott, hanem az Egyesült Királyságban. A külső felvételek javarészt Skóciában készültek. A londoni Shepperton Studiosban építették meg a helsingøri kastély belsőit, melyekkel elsősorban a dráma egészére jellemző klausztrofóbiás hangulatot akarták érzékeltetni. Akárcsak A rózsa neve esetében, az Interjú a vámpírral (1994) díszleteinek megtervezéséhez is inspirációt jelentett Giambattista Piranesi művészete. Anne Rice 1976-os bestsellerének melodramatikus filmváltozatához Ferretti ízig-vérig gótikus díszleteket tervezett, kezdve a baljós hangulatú éjszakai utcáktól a louisianai szalonokon át a többszintes francia katakombákig. 

Minden idők Shakespeare-filmjei közül vizuálisan az egyik legeredetibb és leglátványosabb a Titus (1999), Julie Taymor opusza. Az avoni bárd különösen nyomasztó és erőszakos drámáját Ferretti a fasiszta Olaszország stilizált díszletei közé helyezte, és bár kézenfekvő lett volna, hogy a Cinecittàban dolgozzanak, mégis külső helyszíneken forgattak. Egybehangzó vélemények szerint a római Palazzo della Civiltà e del Lavoro (ismertebb nevén: a négyszögletes Colosseum) még egyetlen filmben sem volt ennyire látványos és funkcionális díszletelem. Csak egyetlen epizódot forgattak külföldön: a nyitójelenetet Horvátországban vették fel. Charles Frazier magyar nyelven is kiadott regénye, a Hideghegy Anthony Minghella jóvoltából került filmvászonra 2003-ban. Ferretti ezzel a filmmel ismét bebizonyította, hogy nemcsak akkor leleményes, ha stúdióban kell dolgozni, hanem akkor is kifogyhatatlan az ötletekből, ha szinte végig külső helyszíneken fut a cselekmény. Az amerikai polgárháború színtereit elképesztő realizmussal keltette életre – Romániában. A Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya (2007) nemcsak azért kiemelkedő állomás Ferretti pályáján, mert Oscar-díjjal ismerték el a munkáját, hanem azért is, mert a rendező Tim Burton személyében a vizualitásra különösen nagy hangsúlyt fektető, kivételes fantáziával megáldott alkotóval dolgozhatott együtt. A kiindulópontot Stephen Sondheim musicalje jelentette, amelyet Nyakfelmetsző címmel 1992-ben az Erkel Színházban is színre vittek – nem túl nagy érdeklődés mellett. A pokoli hangulatot árasztó brit fővárost Ferretti a londoni Pinewood Studios műtermeiben építette fel, de a látványban a CGI-nak is nagy szerep jutott. A hideg színek jellemezték a képi világot, különösen a kék sötétebb árnyalatai és a fekete. Ferretti maga tervezte meg a borbélyüzlet belsejét, beleértve az ördögi széket, alatta a hátborzongató vágóhidat és a krematóriumra emlékeztető sütőkemencét. 

FILMOGRÁFIA (MINT DÍSZLET- ÉS LÁTVÁNYTERVEZŐ) 

* 2019: Killers of the Flower Moon (bejelentve) 

* 2015: Némaság (Silence) 

* 2015: Hamupipőke (Cinderella) 

* 2015: A hetedik fiú (Seventh Son) 

* 2012: La traviata – Melodramma i tre atti (tévéfilm) [nem azonos az 1992-es és a 2007-es produkcióval!] 

* 2011: A leleményes Hugo (Hugo) 

* 2010: Viharsziget (Shutter Island) 

* 2007: Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya (Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street) 

* 2007: La traviata (tévéfilm) [nem azonos az 1992-es produkcióval!] 

* 2006: Macbeth (tévéfilm)

* 2006: Fekete Dália (The Black Dahlia) 

* 2005: The Fine Art of Love: Mine Ha-Ha 

* 2004: Aviátor (The Aviator) 

* 2003: Hideghegy (Cold Mountain) 

* 2002: A trubadúr (Il trovatore) (tévéfilm) 

* 2002: New York bandái (Gangs of New York) 

* 2001: Az álarcosbál (Un ballo in maschera) (tévéfilm) 

* 1999: Titus 

* 1999: A holtak útja (Bringing Out the Dead) 

* 1998: Ha eljön Joe Black (Meet Joe Black) 

* 1998: Manon Lescaut (tévéfilm) 

* 1997: Kundun 

* 1996: Parasztbecsület (Cavalleria rusticana) (tévéfilm) 

* 1995: Casino 

* 1994: Interjú a vámpírral (Interview with the Vampire: The Vampire Chronicles) 

* 1993: Az ártatlanság kora (The Age of Innocence) 

* 1992: La traviata (tévéfilm) 

* 1990: Hamlet 

* 1990: Dr. M 

* 1990: A Hold hangja (La voce della luna) 

* 1989: A hóbortos nagybácsi (Lo zio indegno) 

* 1988: Münchausen báró kalandjai (The Adventures of Baron Munchausen) 

* 1988: A sivatag kincse (Il segreto del Sahara) (tévésorozat) 

* 1986: A rózsa neve (Le nom de la rose/ Der Name der Rose) 

* 1986: Ginger és Fred (Ginger e Fred) 

* 1984: Che bel paesaggio: Bitter Campari (videós rövidfilm) 

* 1984: Pianoforte 

* 1984: A jövő a nő (Il futuro è donna)

* 1984: A pajzán Dagobert király (Le bon roi Dagobert) 

* 1984: Desiderio 

* 1983: És a hajó megy (E la nave va) 

* 1982: Az ajtó mögött (Oltre la porta) 

* 1982: A postakocsi (La nuit de Varennes) 

* 1981: A hétköznapi őrület meséi (Storie di ordinaria follia) 

* 1981: A bőr (La pelle) 

* 1981: A zöldségleves (Il minestrone) 

* 1980: A nők városa (La città delle donne) 

* 1978: Zenekari próba (Prova d'orchestra) 

* 1978: Eutanasia di un amore 

* 1978: Szia, majom! (Ciao maschio) 

* 1977: La presidentessa 

* 1977: A macska rejtélyes halála (Il gatto) 

* 1977: A kabin (Casotto) 

* 1977: A rém (Il mostro) 

* 1976: Todo modo 

* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma) 

* 1974: Mio Dio, come sono caduta in basso! 

* 1974: Az Ezeregyéjszaka virágai (Il fiore delle mille e una notte) 

* 1974: Szerelmi bűntény (Delitto d'amore) 

* 1973: Bűnös történetek (Storie scellerate) 

* 1972: Tedd a szörnyet a címlapra! (Sbatti il mostro in prima pagina) 

* 1972: Canterbury mesék (I racconti di Canterbury) 

* 1971: Én nem látok, te nem beszélsz, ö nem hall (Io non vedo, tu non parli, lui non sente) 

* 1971: A munkásosztály a paradicsomba megy (La classe operaia va in paradiso) 

* 1969: Médea (Medea) 

FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK 

(A vastag betűs címekért megkapta a díjat.) 

Oscar-díj 

* 1990: Münchausen báró kalandjai (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) 

* 1991: Hamlet (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) 

* 1994: Az ártatlanság kora (jelölve még: Robert J. Franco) (legjobb díszlet) 

* 1995: Interjú a vámpírral (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) 

* 1998: Kundun (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) 

* 1998: Kundun (legjobb jelmez) 

* 2003: New York bandái (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) 

* 2005: Aviátor (megkapta még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) 

* 2008: Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya (megkapta még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) 

* 2012: A leleményes Hugo (megkapta még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) 

BAFTA-díj 

* 1990: Münchausen báró kalandjai (legjobb díszlet) 

* 1994: Az ártatlanság kora (legjobb díszlet) 

* 1995: Interjú a vámpírral (legjobb díszlet) 

* 2003: New York bandái (legjobb díszlet) 

* 2004: Hideghegy (legjobb díszlet) 

* 2005: Aviátor (legjobb díszlet) 

* 2012: A leleményes Hugo (legjobb díszlet) 

David di Donatello-díj 

* 1983: A postakocsi (legjobb díszlet) 

* 1984: És a hajó megy (legjobb díszlet) 

* 1986: Ginger és Fred (legjobb díszlet) 

* 1987: A rózsa neve (legjobb díszlet) 

* 1990: A Hold hangja (legjobb díszlet) 

* 1999: Cinecittà-díj 

Ezüst Szalag-díj 

* 1980: A nők városa (legjobb díszlet) 

* 1983: A postakocsi (legjobb díszlet) 

* 1984: És a hajó megy (legjobb díszlet) 

* 1986: Ginger és Fred (legjobb díszlet) 

* 1987: A rózsa neve (legjobb díszlet) 

* 1990: Münchausen báró kalandjai (legjobb díszlet) 

* 1991: A Hold hangja (legjobb díszlet) 

* 1992: Hamlet (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) 

* 1994: Az ártatlanság kora (legjobb díszlet) 

* 1995: Interjú a vámpírral (legjobb díszlet) 

* 1997: Casino (legjobb díszlet) 

* 2000: A holtak útja; Titus (legjobb díszlet) 

* 2003: New York bandái (legjobb díszlet) 

* 2006: Aviátor (legjobb díszlet) (különdíj) 

* 2007: Fekete Dália (legjobb díszlet) 

* 2008: Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) 

* 2012: A leleményes Hugo (megkapta még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) (különdíj) 

[Jelen szöveg részben Az Élet trilógiája és a Salò, avagy Szodoma 120 napja Blu-Ray-kiadásain található extrák, valamint a 2013. szeptember 25. és 2014. február 9. között a Museum of Modern Art által rendezett Ferretti-retrospektív on-line ismertetőjének infóin alapul. A Fellinivel kapcsolatos információk forrását a Maestróról magyar nyelven megjelent könyvek jelentették.]