ELSA MORANTE

Elsa Morante (Olaszország, Róma, 1912. augusztus 18. – Róma, 1985. november 25.) olasz írónő, költőnő, esszéista és műfordító az 1945 utáni olasz irodalom egyik meghatározó alakja volt. Erősen kötődött a szülővárosához, melyet a második világháború idején kényszerűségből hagyott el egy időre férjével, Alberto Moraviával. Bár termékeny alkotó volt, mégis több éves szünetekkel jelentek meg a művei, sőt némelyik el sem jutott a közönséghez, mert Morante megsemmisítette. Magyarországon főleg az Arturo szigete és A történelem című regényei által ismert. Egyik közeli barátja volt Pier Paolo Pasolini, akinek A csóró (1961) című első játékfilmjében kicsiny szerepet játszott. Barátságuknak az 1970-es évek első felében véget vetettek: Pasolini úgy vélte, Morante nem volt elég empatikus akkor, amikor a rendező mély szerelmi bánatot élt át felfedezettje, Ninetto Davoli nősülése miatt, Morante pedig rossz néven vette Pasolini negatív kritikáját A történelemről.

KARRIERTÖRTÉNET 

A kezdetek 

Elsa Morante a római via Felice Anerio 7. szám alatt született egy törvénytelen szerelem gyümölcseként. Édesanyja egy zsidó származású modenai tanárnő, Irma Poggibonsi, apja egy postai alkalmazott, Francesco Lo Monaco. A férj, Augusto Morante valószínűleg megbocsátotta Irma hűtlenségét, hiszen saját gyermekének ismerte el Elsát. Morante úr egy javítóintézet vezetője volt, Elsa ennek közelében nevelkedett két fivérével, Aldóval és Marcellóval (1916–2005), illetve húgával, Mariával. (Marcello később szintén íróként szerzett nevet magának az olasz kulturális életben.) Volt egy bátyja is, Mario, a fiú azonban még csecsemőkorában meghalt. Elsa már kislányként szívesen írogatott: mondókákat, verseket és novellákat vetett papírra. Írásait 1933-tól a második világháború kitöréséig sikerült folyamatosan megjelentetnie például a Corriere dei piccoli, a Meridiano di Roma és az I diritti della scuola hasábjain. Kezdeti sikereiben nagy szerepet játszott Francesco Bruno irodalomkritikus, aki nemcsak jó tanácsokkal látta el a tehetséges lányt, hanem publikálási lehetőségekhez is juttatta őt. Morante korai írásai 1941-ben jutottak el az olvasókhoz az Il gioco segreto című gyűjteményes kötetben, melyet a milánói Garzanti Kiadó jelentetett meg.

A következő évben a torinói Einaudi Kiadó dobta piacra Elsa mesekönyvét Le bellissime avventure di Caterì dalla Trecciolina e altre storie címmel, melyhez az illusztrációkat maga a szerző rajzolta. Morante később jelentősen átírta ezt a művét: az új változat 1959-ben jelent meg Le straordinarie avventure di Caterina címmel, amely további kiadásokat is megért. A magyar olvasók 1969-ben vehették kezükbe a kötetet a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó jóvoltából. A Katerina csodálatos kalandjait ezekkel a szavakkal ajánlotta maga a szerző: „Kedves Olvasók! A fenti csodálatosan bekeretezett hajdani képen látható írónő körülbelül tizenhárom éves volt, amikor ennek a könyvnek a történetét megírta, és a szereplőket lerajzolta. Ez idő tájt nem volt még egyetlen kiadója sem. De volt két különböző nagyságú, ám egyaránt kedves macskája, továbbá egy csomó kisöccse és kishúga. Ebben az időben ők voltak egyetlen olvasói, és e kisszámú, de válogatott olvasóközönség előtt nagy sikert arattak ezek a történetek. Ennek a hajdani sikernek az emléke ad bátorságot az írónőnek ahhoz, hogy ezeket a történeteket most nektek nyújtsa át egy igazi könyvkiadónál kinyomtatott könyvben. Reméli, hogy ez a könyv tetszeni fog nektek, és elszórakoztat titeket. Barátságotok boldoggá tenné, és vigaszt nyújtana neki öregségére. Jó szórakozást kívánva maradok a ti hűséges és szerető Írónőtök.” 

Alberto Moravia 

Morante 1936-ban ismerkedett meg Alberto Moraviával. A pár 1941. április 14-én házasodott össze. A második világháború alatt zsidó származásuk miatt kénytelenek voltak elhagyni Rómát: a Latina tartományhoz tartozó Fondi városában találtak menedéket. Önkéntes száműzetésük helyszíne később több írásukban is fontos szerepet játszott, így például Morante egyik leghíresebb regényében, A történelemben és Moravia klasszikusában, az Egy asszony meg a lányában. A háborút követően Alberto és Elsa rövid idő alatt az olasz irodalmi élet élvonalába került, közeli barátaik közé tartozott például Pier Paolo Pasolini, Umberto Saba, Attilio Bertolucci, Giorgio Bassani, Sandro Penna és Enzo Siciliano. Morante a háború vége felé kezdte el olaszra fordítani Katherine Mansfield (1888–1923) naplóját. Az új-zélandi írónő hatása néhány későbbi művében egyértelműen megfigyelhető. A Moravia házaspár az 1940-es évek második felében megismerkedett William Weaver amerikai fordítóval, aki segített őket bevezetni az amerikai könyvpiacra. (Weaver fordította először angol nyelvre Pasolini néhány versét is.)

Morante 1948-ban publikálta első regényét – Menzogna e sortilegio –, amelyen még a háború befejezése előtt dolgozni kezdett. A mű még ugyanabban az évben megkapta a rangos Viareggio-díjat, megosztva Aldo Palazzeschi I fratelli Cuccoli című művével. 1951-ben jelent meg az Egyesült Államokban a Menzogna e sortilegio angol fordítása, a House of Liars, ám sokan – maga a szerző is – úgy vélték, hogy nem sikerült túl jól. Az írónő 1957-ben jelentkezett egy újabb regénnyel: a L'isola di Arturo (Arturo szigete) megkapta a legtekintélyesebb olasz irodalmi díjat, a Stregát. A könyvet öt évvel később filmesítette meg az akkoriban még nem túl ismert Damiano Damiani rendező. (Damiani később a Franco Nero főszereplésével forgatott politikai krimijeivel vált nemzetközi hírű alkotóvá: Mint a bagoly nappal, 1968; Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek, 1971; A vizsgálat lezárult, felejtse el!, 1971; Miért ölnek meg egy bírót?, 1975.) 1958-ban jelent meg Morante Alibi című verseskötete, amely 16 költeményt tartalmaz. Ebben az időszakban egyébként viszonylag sokat írt, számos művét azonban megsemmisítette. 1961-ben elvált Alberto Moraviától. 

Az utolsó 25 év 

Válása után Morante az írásnak szentelte magát. Ez idő tájt születtek azok a munkái, melyek 1968-ban Il mondo salvato dai ragazzini e altri poemi összefoglaló címmel jelentek meg. Versek, dalok és prózai szövegek sajátos egyvelegéről van szó, az írások némelyike Morante szerelméhez, Bill Morrow New York-i festőhöz (1936–1962) szólt: a férfi 26 éves korában öngyilkosságot követett el. Öt évvel az Il mondo salvato dai ragazzini e altri poemi publikálása előtt, 1963-ban vehették kezükbe az irodalomkedvelők Morante második novellaválogatását: a Lo scialle andaluso 1935 és 1951 között írt történeteket tartalmaz. Elsa sokat dolgozott a Senza i conforti della religione című művén, de végül sosem fejezte be, és nem hozta nyilvánosságra. 1974-ben kiadott regénye, a La Storia (A történelem) nagy nemzetközi sikert aratott, ámbár heves vitákat is kiváltott: a régi barát, Pasolini is negatívan nyilatkozott róla. A történet főhőse egy zsidó származású calabriai tanítónő, Ida (alighanem Morante édesanyja lehetett a figura modellje), aki a XX. század történelmének legnehezebb időszakában, a fasizmus korában marad magára: fia, Nino a fasiszta eszmékkel szimpatizál, Idát pedig teherbe ejti egy náci katona. 

A regényből Luigi Comencini forgatott tévéfilmet 1986-ban Claudia Cardinale főszereplésével. (2009-ben Gioberto Pignatelli forgatott egy újabb, az irodalmi eredetit sokkal szabadabban kezelő filmváltozatot.) Nyolc évvel A történelem után, 1982-ben került a könyvesboltokba az írónő utolsó regénye, az Aracoeli, amelyet számos irodalomkritikus egyfajta (pesszimista) összegzésnek tekint, írói munkássága jellemző témáinak és motívumainak esszenciáját látják benne. A szerző a gyermekkor meghatározó élményét hangsúlyozza, valamint a fantázia fontosságát, amely lehetőséget ad a sivár valóságból való menekülésre. 1983-ban Morante combnyaktörést szenvedett, megromlott egészségi állapota miatt öngyilkosságot kísérelt meg. A következő évben az Aracoeli megkapta a rangos francia irodalmi elismerést, a Medici-díjat. Elsa Morante 1985-ben halt meg egy sebészeti beavatkozást követő szívrohamban. 1988-ban egy kétkötetes műben jelentették meg novelláit, verseit és meséit. Rómában a róla elnevezett téren nyílt meg az Elsa Morante Kulturális Központ, és egy ostiai könyvtár is az ő nevét viseli. 

Morante és Pasolini 

Pier Paolo Pasolini 1950 januárjában édesanyjával együtt Casarsából Rómába költözött. Sikerült bekapcsolódnia a főváros kulturális életébe, nem kis nehézségek árán 1955-ben megjelenhetett végre első regénye, az Utcakölykök. Baráti körét ekkoriban a korabeli olasz irodalmi élet olyan kiválóságai alkották, mint Attilio Bertolucci, Giorgio Bassani, Sandro Penna, Paolo Volponi, Alberto Moravia és Elsa Morante. Egy másik jó barát, Enzo Siciliano így írt erről a korszakról: „Moravia és Elsa Morante mindennap házon kívül vacsorázott. Pasolininek szokásává vált velük tartani, és estéről estére hol Bassani, hol Penna, Parise, Bertolucci vagy Augusto Frassinetti csatlakozott még hozzájuk. [...] Elsa és Moravia, Bassani és Elsa örökös vitákat vívott egymással. Pier Paolo időnként váratlanul közbeavatkozott a maga ellentmondást nem tűrő és csípős, legtöbbször azonban inkább szelíden atyai megjegyzéseivel. Soha nem volt különösebben bőbeszédű; ha úgy adódott, őszintén és egyenesen a szemébe mondta az embernek, ha nem értett egyet. Másokban kedvelte a viccet, a vicces pletykálódást is.” 

Pasolini 1961-ben nehéz körülmények között forgatta első játékfilmjét, A csórót. Régi barátja, Federico Fellini cserbenhagyta a produkciót, amely végül egy másik barát, Mauro Bolognini segítségével valósulhatott meg. Más barátok is Pasolini mellé álltak: Attilio Bertolucci fia, a húszéves Bernardo volt a rendezőasszisztens, Sergio Citti a forgatókönyv megírásában segédkezett, fivére, Franco Citti pedig a címszerepet játszotta. A forgatásra rendszeresen ellátogatott Alberto Moravia. Egy másik író, Stefano D'Arrigo kisebb színészi feladott vállalt a filmben, akárcsak Elsa Morante. A börtönjelenetben Morante játssza az egyik őrizetes szöveg nélküli szerepét. Egy 1962. szeptember 19-én kelt magánlevélben az írónő meleg hangon méltatta Pasolini második játékfilmjét, a Mamma Rómát, mert „szép, nagyon költői, emberi és tragikus is, meghatódtam rajta”. Ellentmondva volt férjének és számos kritikusnak (sőt magának a rendezőnek is!), elismerően írt a címszereplő Anna Magnani csodálatos alakításáról. Pasolini két évvel később felkérte Elsát, hogy legyen segítségére a Máté evangéliuma (1964) című filmjének előkészítésében. Az írónő boldogan mondott igent, rendezőasszisztensként a szereplők és a kísérőzene kiválasztásában működött közre. Egyik fivérét is rávette a filmezésre: Marcello játssza Józsefet. (A Jánost alakító Giacomo Morante alighanem szintén az írónő rokona lehetett.) Elsa akkoriban egy rajzos verset is írt Pasolininek, a Macska formájú madrigált. A Pasolini-szakirodalom szerint a Madarak és madárkák (1966) egyik fontos szereplőjét, a hollót Morante írásai inspirálták. A Médea (1970) elkészítésében az írónő zenei konzultánsként vett részt. 

A két művész barátsága az 1970-es évek első felében ért véget. A konfliktus közvetett oka Pasolini barátja és szerelme, Ninetto Davoli volt. A fiatalember a Canterbury mesék (1972) forgatásának idején jelentette be, hogy szerelmes lett egy lányba, akit feleségül akar venni. A rendező egyáltalán nem örült a hírnek, Paolo Volponi költőnek például így írt szerelmi bánatáról: „…képtelen vagyok elfogadni ezt az irtózatos valóságot, amely nemcsak a jelent teszi tönkre, hanem fájdalmasan beárnyékolja az eltelt éveket is, amelyeket az ő szívderítő és állandó közelsége miatt legalábbis örömtelinek hittem.” Volponi megértéséről biztosította őt, akárcsak a világhírű operadíva, Maria Callas, aki a Médea (1970) óta tartozott Pasolini bizalmas barátai közé. Elsa Morante viszont nem osztotta Pasolini kétségbeesését, mert szerinte az élet természetes velejárója a szerelmi csalódás. Önzőnek nevezte barátját, ám valójában azzal feszítette túl a húrt, hogy kedvezőtlenül örökítette meg Ninetto alakját A történelem című regényében. Pasolini negatív kritikát írt a könyvről, és ez végleg véget vetett a rendező és az írónő régi barátságának. Meglehet, idővel túlléptek volna a sérelmeiken, elvégre több dolog kötötte össze őket, mint amennyi szétválasztotta, ám Pasolini brutális meggyilkolása örökre meghiúsította a békülést. 

BIBLIOGRÁFIA 

Szépirodalom 

* 1941: Il gioco segreto (elbeszélések) (Milánó, Garzanti) 

  L'uomo dagli occhiali (1936) [Magyar nyelven: A szemüveges férfi. Majtényi Zoltán fordítása. In: A bomba. Huszadik századi novellák olaszul és magyarul. Budapest, Ponte Alapítvány, 1992] 

   La nonna (1937) 

   Via dell'Angelo (1937) 

   Il gioco segreto (1937) 

   Il compagno (1938) 

   Cane (1939) 

   Una storia d'amore (1939) 

   Il cocchiere (1939) 

   Lo scolaro pallido (1939) 

   Innocenza (1939) 

   L'Anima (1939) 

   Appuntamento (1939) 

   I due zaffiri (1940) 

   La pellegrina (1940) 

   I gemelli (1940) 

   Il cavallo dell'ortolano (1940) 

   Il confessore (1940) 

   Un uomo senza carattere (1941) 

   Il barone (1941) 

   Frivolo aneddoto sulla Grazia (1941)

* 1948: Menzogna e sortilegio (regény) (Torino, Einaudi) 

* 1953: Lo scialle andaluso (elbeszélés) (1953) [Magyar nyelven: Az andalúz kendő. Brodszky Erzsébet fordítása. In: Mai olasz elbeszélők. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1969] 

* 1957: L'isola di Arturo (regény) (Torino, Einaudi) [Magyar nyelven: Arturo szigete. Dankó Éva fordítása. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1966] 

* 1963: Lo scialle andaluso (elbeszélések) (Torino, Einaudi) 

   Il ladro dei lumi (1935) 

  L'uomo dagli occhiali (1936) [Magyar nyelven: A szemüveges férfi. Majtényi Zoltán fordítása. In: A bomba. Huszadik századi novellák olaszul és magyarul. Budapest, Ponte Alapítvány, 1992] 

   La nonna (1937) 

   Via dell'Angelo (1937) 

   Il gioco segreto (1937) 

   Il compagno (1938) 

   Andurro e Esposito (1939) 

   Il cugino Venanzio (1940) 

   Un uomo senza carattere (1941) 

   Il soldato siciliano (1945) 

   Donna Amalia (1950) [Magyar nyelven: Amália asszony. In: Tükör, 1959. január] 

   Lo scialle andaluso (1951) 

* 1974: La Storia (regény) (Torino, Einaudi) [Magyar nyelven: A történelem. Zsámboki Zoltán fordítása. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1989, 2012] 

* 1982: Aracoeli (regény) (Torino, Einaudi) 

* 1988: Piccolo manifesto dei comunisti (senza classe né partito); Lettera alle Brigate rosse (Milánó, Linea d'ombra) 

* 2002: Racconti dimenticati (szerkesztő: Irene Babboni és Carlo Cecchi) (Torino, Einaudi) 

   Due sposi molto giovani 

   La vecchia 

   Il fratello maggiore 

   Il viaggio

   Il figlio 

   La signora giovane 

   Le due sorelle 

   Infanzia 

   Il gomitolo 

   Peccato originale 

   Il corriere 

   La matrigna 

   La moglie brutta 

   La moglie di Antonio 

   La lezione privata 

   Le ambiziose 

   Ricordo di un giovane poco adatto alla vita 

   Tempo di pace 

   Aneddoti infantili (12) 

   Peccati (racconto ritrovato)

Verseskötetek 

* 1958: Alibi (Milánó, Longanesi, újabb kiadások: Milánó, Garzanti, 1990; Torino, Einaudi, 2004) 

* 1968: Il mondo salvato dai ragazzini e altri poemi (Torino, Einaudi) 

Esszék 

* 1987: Pro o contro la bomba atomica e altri scritti (esszégyűjtemény) (Milánó, Adelphi) 

   Rosse e bianco (1950–51, 7 cikk) 

   Il poeta di tutta la vita (1957, Umberto Sabáról) 

   Sul romanzo (1959) 

   Sull'erotismo in letteratura (1961) 

   Navona mia (1962) 

   Pro o contro la bomba atomica (1965) 

   Il beato propagandista del Paradiso (1970, Beato Angelicóról) 

* 1989: Diario 1938 (esszék) (szerkesztő: Alba Andreini) (Torino, Einaudi) 

Fordítások 

* 1945: Katherine Mansfield: Quaderno d'appunti (Milánó, Longanesi; új kiadás: Feltrinelli, 1979) 

* 1945: Katherine Mansfield: Il meglio di (Milánó, Rizzoli, 1945)

Mese 

* 1942: Le bellissime avventure di Caterì dalla Trecciolina e altre storie (testo e disegni dell'autore) (Torino, Einaudi; átírva és újraszerkesztve: Le straordinarie avventure di Caterina, ivi, 1959; 1969; 2007) [Magyar nyelven: Katerina csodálatos kalandjai. Sziráky Judit fordítása, Réber László illusztrációival. Budapest, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1969] 

Életműkiadás 

* 1988: Opere (szerkesztő: Carlo Cecchi és Cersare Garboli) (2 kötet, Milánó, I Meridiani Mondadori)

BERNARDO BERTOLUCCI

Bernardo Bertolucci (Olaszország, Parma, 1940. március 16. – Olaszország, Róma, 2018. november 26.) olasz filmrendező, forgatókönyvíró és költő Pasolini egyik jó barátja és pártfogoltja volt. (A Totem Kiadó Filmlexikonja és az Oxford Filmenciklopédia szerint Bertolucci 1941-ben született.) Édesapja a XX. század egyik legjelentősebb olasz költője, Attilio Bertolucci. Testvére, Giuseppe Bertolucci szintén filmrendező. A fiatal Bernardo Pier Paolo Pasolini támogatásával kezdte filmrendezői pályafutását, de már első saját filmjében megpróbált kilépni mestere árnyékából. Világhírnevét elsősorban az 1970-es, 1980-as években készült, sokat vitatott, kereskedelmileg azonban sikeres alkotásainak köszönheti. Legismertebb műve az Oscar-díjakkal elhalmozott Az utolsó császár (1987). Szinte mindegyik filmje forgatókönyvének megírásában közreműködött. 

Apák és fiúk

A Bertolucci család 1952-ben Parmából Rómába költözött. A fiatal Bernardo – saját állítása szerint – már hatévesen írni kezdett. Első könyvéért több rangos irodalmi díjat nyert. 1958 és 1961 között a római egyetemre járt. A család barátja volt az író-költő Pier Paolo Pasolini, aki jóindulatúan pártfogolta a fiatal Bernardót, hiszen egykoron őt az idősebb Bertolucci támogatta. Pasolini 1961-ben forgatta első játékfilmjét, A csórót, és asszisztensként Bernardót vette maga mellé. Az alig húszéves ifjút annyira elvarázsolta a filmezés, hogy teljesen ennek a médiumnak szentelte magát: abbahagyta az egyetemet, és befejezte az írást is. Lelke mélyén talán érezte, hogy soha nem lesz képes felülmúlni édesapját az irodalomban. A film világában azonban „pótapja”, Pasolini árnyékából kellett kilépnie. Ez könnyebb feladatnak látszott, hiszen maga Pasolini is csupán akkoriban kezdte a rendezői pályát. Bernardo osztotta Pier Paolo véleményét arra vonatkozóan, hogy a filmművészet jobban meg tudja ragadni a valóságot, mint az irodalom. (Pasolini viszont sohasem hagyott fel az írással.) 

Pasolini meggyőzte Antonio Cervi producert arról, hogy finanszírozza az ifjú Bertolucci első filmjét. A kaszás (1962) Pasolini forgatókönyvéből készült, ám Bertolucci igyekezett önálló elképzeléseit megvalósítani benne. A téma – a lumpenproletárok, a bűnözők világa – egyértelműen a Pasolini műveiből ismert miliő, a megközelítésmód viszont más. Más, de még nem igazán önálló. Jean-Luc Godard – akit Pasolini is nagyra tartott – hatása mutatható ki benne, ugyanakkor említhető Jean Renoir, sőt Kuroszava Akira neve is, hiszen az események többféle szempontból való felidézése kapcsán önkéntelenül a néző eszébe jut A vihar kapujában (1950). Bertolucci következő alkotása, a Forradalom előtt (1964) Stendhal A pármai kolostor című regényének szabad feldolgozása. Ebben a filmben már megfigyelhető a Bertoluccira általában jellemző stílus, vagyis a politikai tartalom és a freudi motívumok sajátos keveredése. A főhős, Fabrizio sikertelenül próbál kitörni a nagypolgári létből, és a baloldal felé közeledni. Végül visszatér saját társadalmi osztályához, elfogadja annak játékszabályait, és feladja baloldali illúzióit. Nem lehet nem észrevenni ebben bizonyos – nyilvánvalóan véletlen, vagy legalábbis nem tudatos – hasonlóságokat Pasolini, sőt Bertolucci saját életútjával is, de megemlíthető Déry Tibor A befejezetlen mondat című 1937-ben elkészült regényének hőse, Parcen Nagy Lőrinc is, noha az ő sorsa másként alakul a baloldalhoz való erőtlen közeledési kísérlet után, mint Fabrizióé. 

A forradalmiság a központi téma a Partner (1968) című filmben is, amely Dosztojevszkij A hasonmás című elbeszélésének motívumain alapul. A főhős, Giacobbe professzor egy napon tulajdon hasonmásával találkozik, aki Molotov-koktél elkészítésére és használatára oktatja a diákokat, ám ennek ellenére sem alkalmas arra, hogy részt vegyen tanítványai forradalmában. Nem érdektelen megemlíteni, hogy a film az 1968-as diáklázadásokkal szinte egy időben került a mozikba. Jorge Luis Borges egyik novellája alapján készült a Pókstratégia (1970), amely szintén a forradalmiság és a nemzedékek kapcsolatát vizsgálja. A főhős, Athos Magnani mártír édesapja halálának körülményeit próbálja kideríteni, és rádöbben a keserű igazságra: apját egykori harcostársai ölték meg saját kérésére, hogy a halálával mítoszt teremtsenek, amely erősíti az antifasiszta ellenállást. Az önéletrajzi összefüggéseket ebben a filmben sem nehéz felfedezni, ahogyan nem hiányoznak a pszichológiai motívumok sem. A mű cselekményének helyszíne egy képzeletbeli város, Tara, amely egyszerre szimbolizálja a tudattalant, és egyben utalás az Elfújta a szélre is, ugyanakkor egyfajta ellentéte az atyát (Attilio Bertoluccit) jelképező Parmának, amely a Forradalom előtt helyszíne volt. 

Az első világsikerek 

Bertoluccinak ötletadóként volt szerepe Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat (1968) című, ma már klasszikus westernjének világsikerében, így például ő javasolta, hogy az egyik főszereplő egy nő legyen. Rövidesen saját rendezéseivel is sikerült betörnie a világpiacra. Alberto Moravia magyarul is megjelent kisregénye alapján készült A megalkuvó (1970), amely a fasizmus polgári gyökereit, lelki eredőit kutatja. Természetesen a korábbi Bertolucci-motívumok ezúttal sem mellékesek: így például az idős professzor, akit Clericinek meg kell ölnie, tulajdonképpen apafigura a főszereplő számára, és fontosak a szexuális összefüggések is. A főbb szerepeket Jean-Louis Trintignant, Dominique Sanda és Stefania Sandrelli játszották. Bertolucci annyira elégedett volt velük, hogy Trintignant-t és Sandát kérte fel következő alkotása, az Utolsó tangó Párizsban (1972) főszerepeire, de mindketten visszautasították. Trintignant-nak főleg a túl sok meztelenség ellen volt kifogása. A film ötlete egyébként Bertolucci egyik szexuális fantáziájából származott: találkozni az utcán egy ismeretlen nővel, és szeretkezni vele. A mű végkicsengése mindazonáltal éppen az, hogy az emberi kapcsolatokat nem lehet kizárólag a testiségre építeni. A férfi főszerep Marlon Brando számára a nagy visszatérést jelentette – Francis Ford Coppola A Keresztapa (1972) című alkotásának címszerepe mellett –, míg a női főszerep Maria Schneider számára jelentett kiugrási lehetőséget. Schneider évekkel később naivitásnak minősítette akkori viselkedését, és úgy ítélte meg, hogy Brando és Bertolucci valójában manipulálták őt. Az opusz óriási botrányt keltett: Olaszországban például a bíróság nemcsak hogy betiltotta a művet pornográfia miatt, de még a kópiák megsemmisítését is elrendelte. Egyébként a teljes változat állítólag több mint négyórás! Kuriózum, hogy a Jean-Pierre Léaud játszotta mellékszereplő tulajdonképpen Bertolucci alteregója. Pasolininek egyáltalán nem volt túl jó véleménye az Utolsó tangóról (mi tagadás, e sorok írója se kedveli különösebben ezt a filmet), Ingmar Bergman pedig úgy vélte, az egész műnek csak akkor van értelme, ha valójában homoszexuálisokról szól. 

Az Utolsó tangó keltette botrányok kereskedelmileg kifejezetten jól jöttek, hiszen a film iránt óriási volt az érdeklődés világszerte, és a hírhedt produkciónak szép számmal akadtak lelkes hívei is. Nem csoda, hogy a United Artists Alberto Grimaldi producer közreműködésével egy újabb Bertolucci-mű finanszírozását vállalta. A Huszadik század (1976) számos szereposztási kompromisszum árán, bő két év alatt készült el. A rendező Jack Nicholsont szerette volna a főszerepre, végül mégis Robert De Nirót szerződtette. Együttműködésük egyáltalán nem volt felhőtlen. A forgatást nagymértékben megnehezítették Bertolucci depressziós rohamai, illetve az a szokása, hogy rendre átírta a forgatókönyvet. Ennek következtében viszont Orson Wellest Burt Lancasterre, Maria Schneidert pedig Stefania Sandrellire kellett cserélni. Filmkrónikák szerint Pasolini a közelben forgatta a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című utolsó alkotását, és a két stáb barátságos focimérkőzést is rendezett, melynek végeredményét (Bertolucciék győzelmét) Pasolini állítólag ingerülten fogadta. Az erőszakos és provokatív jelenetekben bővelkedő Huszadik század – akárcsak a Salò – heves vitákat váltott ki az egész világon. Többen sérelmezték, hogy egy tipikusan olasz történet fontosabb szerepeit miért külföldiek (De Niro és Lancaster mellett Gérard Depardieu, Sterling Hayden, Donald Sutherland) alakítják. Egyes nyugati kritikusok szerint a műben túlteng a marxizmus, míg a vasfüggöny mögött éppen azt hánytorgatták fel, hogy az erőszakos és meztelen jelenetekkel a rendező túl sok engedményt tett a nyugati filmízlésnek. 

Azok, akik már korábban úgy vélték, hogy a United Artists színre lépésével Bertolucci művészete fokozatosan elsekélyesedik és kommercializálódik, megerősítést találtak A Hold (1979) című melodrámában, amely egy opera-énekesnő anya (Jill Clayburgh) és kamasz fia problémákkal terhes kapcsolatáról szólt. Természetesen az apakeresés és az Ödipusz-komplexus ismét fontos motívumok. Számos kritikus szerint a Pasolini és Godard hatásától sikeresen megszabadult Bertolucci ezúttal a kései Luchino Visconti vonzásába került, és igényesen kidolgozott, ám lényegében üres filmtablót készített. (Álláspontjukat a későbbi Bertolucci-opuszok akaratlanul is részben alátámasztották.) Égetően aktuális olasz problémáról, a mindennapos emberrablásokról szólt az Egy nevetséges ember tragédiája (1981), amely azonban megbukott. A csalódott művész elhagyta hazáját, ahová tizenöt évig nem is tért vissza. 

Képeskönyvek

Hosszas előkészítés előzte meg Bertolucci következő filmjét, amely Pu Ji Az utolsó kínai császár voltam című önéletrajzán alapul. Úgy látszott, hogy nehéz lesz megszerezni a kínai hatóságok beleegyezését ahhoz, hogy a stáb a Tiltott Városban forgathasson. A rendező éppen ezért egy másik filmtervet is készenlétben tartott, ám a kínai illetékesek különösebb akadékoskodás nélkül beleegyeztek a Pu Ji-sztori megfilmesítésébe, és megadták a szükséges engedélyeket. A mintegy húszezer statisztát mozgató, látványos film, Az utolsó császár (1987) óriási szakmai és közönségsikert aratott, kilenc kategóriában pedig Oscar-díjat kapott. Az Oltalmazó ég (1990) Paul Bowles művéből készült, amelyet maga az író tartott megfilmesíthetetlennek. A John Malkovich és Debra Winger főszereplésével készült dráma egy önpusztító szerelem története Afrikában. A helyszínről Bertolucci így nyilatkozott: „Pasolini azt írta: »Afrika, te vagy az utolsó alternatívám« (ez egyik versének befejező sora). Számára Afrika a »teremtmények« nagy színpadát jelentette, Az Élet trilógiája valódi főszereplőjét. A Trilógiáét, amelyet később nyilvánosan megtagadott. Engem soha nem vonzott Afrika mítosza, úgy csöppentem bele, minden előzetes felkészülés nélkül.” (Jelen sorok írója kissé értetlenkedve olvasta ezt az idézetet, hiszen Pasolini trilógiájának csupán az utolsó része, Az Ezeregyéjszaka virágai készült részben afrikai helyszíneken, a másik két filmnek semmi köze a fekete kontinenshez.) Nagy érdeklődés kísérte A kis Buddha (1993) című szuperprodukciót is, de a mű fogadtatása meglehetősen ellentmondásos volt. Ami a látványosságot illeti, a szem most is megkapta a magáét. Egyesek örvendtek annak, hogy az opuszból hiányoznak a Bertolucci-filmekre jellemző súlyos, komor motívumok, mások viszont épp ezek feltűnő hiányát reklamálták, mondván, hogy a produkció csillogó felszíne alatt üresség lappang. 

Vissza a gyökerekhez 

Tizenöt év után, 1996-ban Bertolucci újra Olaszországban forgatott: a Lopott szépség a festői szépségű Toszkána tájain játszódik. Tizenéves hősnője a szüzességét szeretné elveszíteni, ám nem is olyan egyszerű megtalálnia az erre legmegfelelőbb személyt. Megint felbukkan az apakeresés motívuma is. A főszereplő Liv Tyler mellett olyan ismert színészek láthatók a filmben, mint Jeremy Irons, Stefania Sandrelli és Jean Marais. 1968 szellemét kísérelte meg felidézni a filmes utalásokkal teli Álmodozók (2003), amely ismét a provokatív Bertolucci alkotása. A rendező saját nyilatkozata szerint azt kívánta bemutatni a mai fiataloknak, hogy milyen fontos álmodozni, főleg fiatal korban. A célközönség érdekében először Leonardo DiCapriót és Jake Gyllenhaalt kérte fel a főszerepekre, de ők különböző okokból nemet mondtak. Végül a szereposztás is tiszteletadás lett a 1960-as évek előtt: Eva Green Marlène Jobert színésznő lánya, Louis Garrel pedig Philippe Garrel rendező fia. Jobert fontos szerepet játszott Godard kulcsfilmjében, a Hímnem-nőnemben (1966). A francia új hullám emblematikus alakjának nálunk alig ismert filmjét, a Külön bandát (1964) idézi az Álmodozók egyik jelenete, a futás a Louvre folyosóin keresztül. A Bertolucci-opusz harmadik főszerepét az amerikai Michael Pitt kapta. A film zömmel egy párizsi lakás belsejében játszódik, és a három főszereplő között kialakuló kapcsolatra koncentrál, amelyben a szexualitás dominál (lásd Utolsó tangó Párizsban). A vérfertőzés mellett – Garrel és Green testvéreket játszanak – felmerül a homoszexualitás motívuma is, az ezt egyértelműen bemutató jeleneteket azonban Bertolucci kivágta a filmből, mert már „sok”-nak tartotta a provokálást. 

A rendező Bel canto címmel 2007-ben szeretett volna egy újabb filmet forgatni, de a producerek bizonytalan időre felfüggesztették a produkciót. 2011-ben életművéért Tiszteletbeli Arany Pálmát kapott a Cannes-i Filmfesztiválon. A díjat a zsűri elnöke, a Huszadik század egykori főszereplője, Robert De Niro adta át neki. Az indoklás így hangzott: „Bertolucci művei a monumentális freskókhoz hasonlóak. Alkotásainak politikai és társadalmi jelentősége, mély líraisága, az elegáns és pontos rendezés teszik egyedivé a stílusát. Kiemelt helye van a filmművészetben.” Ugyanazon év elején bejelentették, hogy Bertolucci 3D-ben forgatja következő filmjét Niccolo Ammaniti Io e te (Én és te) című regényéből. A Mestert állítólag teljesen lenyűgözte az új technika, és rajongója James Cameron Avatar (2009) című alkotásának. Noha már nem akart többet forgatni, a 3D kedvéért meggondolta magát, hiszen egyik nyilatkozata szerint ezt a technikát nem szabad csak a sci-fik és horrorok számára fenntartani. Mindazonáltal nem ő lesz az első művészfilmes, aki 3D-ben forgat, Wim Wenders és Werner Herzog már készítettek egy-egy térhatású dokumentumfilmet. Bertolucci végül nem csatlakozott hozzájuk: néhány 3D-s tesztfelvétel kipróbálása után úgy döntött, marad a hagyományos kétdimenziós technikánál: az Én és te ebben a formában került a közönség elé, először a 2012-es cannes-i filmfesztiválon. 

Magánélet 

Bernardo Bertolucci kétszer nősült. Első felesége Adriana Asti színésznő volt, aki játszott A csóróban, és a női főszerepet alakította a Forradalom előttben. Bertolucci 1990-ben feleségül vette Clara Peploe rendezőnőt, aki a Huszadik század stábjában is dolgozott, és mellesleg a forgatókönyvíró Mark Peploe (Foglalkozása: riporter, 1975) testvére. 

Az utolsó évek 

Bertoluccit 2003-ban porckorongsérvvel műtötték, a beavatkozás azonban félresikerült, és a rendező tolószékbe kényszerült. Betegsége miatt több filmtervét sajnos nem tudta megvalósítani. 2016-ban a világsajtó kereszttüzébe került több évtizedes botrányfilmje, az Utolsó tangó Párizsban miatt. Bár ő maga már korábban bevallotta, hogy a film egyik leghírhedtebb jelenetét, a vajas epizódot a női főszereplő, Maria Schneider előzetes beleegyezése nélkül vették fel, ez a vallomás csak a MeToo-láz idején váltott ki nagy nemzetközi visszhangot. Bertolucci azzal érvelt, hogy valódi, és nem megjátszott érzelmekre volt szüksége ebben a jelenetben. A színésznőt állítólag pszichikailag annyira megviselte a forgatás, hogy labilissá vált, számos filmszerepét visszamondta, és jól induló karrierje félresiklott. Bertoluccit és az azóta elhunyt főszereplőt, a színészlegenda Marlon Brandót rendkívül heves támadások érték e módszer miatt. A bírálók szerint a film és Schneider esete ragyogóan szemlélteti a színésznők alárendelt helyzetét a filmvilágban. Az opusz operatőrje, Vittorio Storaro azonban kijelentette, hogy szó sem volt semmiféle, kamerák előtti nemi erőszakról, amit egyesek az incidens kapcsán vizionáltak, és szerinte Schneider tisztában volt azzal, hogy miben vesz részt. Bertolucci szervezetében több éve rákot diagnosztizálták, ez okozta a művész halálát. 

FILMOGRÁFIA 

* 1962: A kaszás (La Commare secca) 

* 1964: Forradalom előtt (Prima della rivoluzione) 

* 1966: Il canale (rövidfilm) 

* 1967: La via del petrolio (tévéfilm) 

* 1968: Partner 

* 1969: Szerelem és düh (Amore e rabbia) (az Agonia című epizód) 

* 1970: Pókstratégia (Strategia del ragno) 

* 1970: A megalkuvó (Il conformista) 

* 1971: La salute è malata (dokumentumfilm) 

* 1972: Utolsó tangó Párizsban (Ultimo tango a Parigi) 

* 1976: Huszadik század (Novecento / 1900) 

* 1979: A Hold (La Luna) 

* 1981: Egy nevetséges ember tragédiája (La tragedia di un uomo ridicolo) 

* 1984: L’addio a Enrico Berlinguer (dokumentumfilm) 

* 1987: Az utolsó császár (The Last Emperor) 

* 1989: 12 registi per 12 città (a Bologna című epizód) 

* 1990: Oltalmazó ég (The Sheltering Sky) 

* 1993: A kis Buddha (Little Buddha) 

* 1996: Lopott szépség (Stealing Beauty / Io ballo da sola) 

* 1998: Ostrom (Besieged) 

* 2002: Tíz perc: cselló (Ten Minutes Older: The Cello) (a Histoire d'eaux című epizód.) 

* 2003: Álmodozók (The Dreamers / I sognatori) 

* 2012: Én és te (Io e te) 

FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK 

(A vastag betűvel írt filmekért meg is kapta a díjat.)

Oscar-díj 

* 1972: A megalkuvó (legjobb adaptált forgatókönyv) 

* 1974: Utolsó tangó Párizsban (legjobb rendező) 

* 1988: Az utolsó császár (llegjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv megosztva Mark Peploe-val) 

Golden Globe-díj 

* 1974: Utolsó tangó Párizsban (legjobb rendező) 

* 1988: Az utolsó császár (legjobb rendező, legjobb forgatókönyv megosztva Mark Peploe-val és Enzo Ungarival) 

* 1991: Oltalmazó ég (legjobb rendező) 

Arany Medve-díj 

* 1969: Szerelem és düh (vele együtt jelölve: Carlo Lizzani, Pier Paolo Pasolini, Jean-Luc Godard és Marco Bellocchio) 

* 1970: A megalkuvó  

Arany Pálma 

* 1981: Egy nevetséges ember tragédiája 

* 1996: Lopott szépség  

* 2011: Tiszteletbeli Arany Pálma az életművéért 

BAFTA-díj 

* 1989: Az utolsó császár (legjobb film megosztva Jeremy Thomasszal) 

* 1989: Az utolsó császár (legjobb rendező) 

César-díj 

* 1988: Az utolsó császár (legjobb külföldi film) 

David di Donatello-díj 

* 1988: Az utolsó császár (legjobb rendező, legjobb forgatókönyv megosztva Mark Peploe-val) 

Európa-filmdíj (Félix-díj) 

* 1988: Az utolsó császár (a zsűri különdíja) 

* 2004: Álmodozók (közönségdíjra jelölés: legjobb rendező) 

Ezüst Szalag-díj 

* 1973: Utolsó tangó Párizsban (legjobb rendező) 

* 1988: Az utolsó császár (legjobb rendező) 

* 2000: Ostrom (legjobb forgatókönyv) 

* 2004: Álmodozók (legjobb rendező) 

(Jelen szöveg egyik forrása Dobai Péter Szorongó apagyilkos (Szubjektív reflexiók Bernardo Bertolucci filmjeiről) című írása, in: Filmvilág 1989/3, 27–31. oldal. További források: a Filmvilág egyéb lapszámai, illetve Geoffrey Novell-Smith: Oxford Filmenciklopédia, Budapest, 1998, Gloria Kiadó.)

SERGIO CITTI

Sergio Citti (Róma, 1933. május 30. – Róma, Ostia, 2005. október 11.) olasz forgatókönyvíró és filmrendező Pier Paolo Pasolininek köszönhetően került be a filmvilágba, akárcsak öccse, a színész Franco Citti. Eleinte a római argó specialistájaként nyújtott segítséget Pasolini írói, illetve forgatókönyvírói tevékenységéhez, majd rendezőasszisztensként is dolgozott mellette. 1970-től rendezett önállóan. Származásából adódóan főleg a nincstelenek, a társadalmon kívüliek élete foglalkoztatta, tabukat nem ismerő alkotásaiban egymástól látszólag idegen stíluselemek keverednek. Bár méltatói szerint szuverén alkotó volt, filmjeinek témáján és stílusán egyértelműen érződik Pasolini hatása. Élete utolsó éveit súlyos egészségügyi és anyagi problémák nehezítették. Egy szívrohamot követően hunyt el 72 éves korában. 

KARRIERTÖRTÉNET 

Az argóspecialista 

Sergio Citti Róma egyik külvárosában született. Anarchista beállítottságú édesapja, Santino többször megjárta a börtönt. Sergio is nem egyszer összeütközésbe került a törvénnyel. Javítóintézetbe vitték, ahol kijárta a középiskola hároméves alsó tagozatát (scuola media inferiore). Életrajzírói szerint később szobafestőként dolgozott. Pasolini szerint Sergio „úgy tekintett a munka világára, mint egy lényegtelen szükségszerűségre”. Citti az 1950-es évek elején ismerkedett meg Pasolinivel, aki akkoriban a római külvárosokat tanulmányozta, ahonnan regényei témáját merítette. Sergio kiválóan ismerte a külvárosok és természetesen az alvilág szlengjét – amely egy kívülálló számára jószerivel érthetetlen –, éppen ezért értékes segítséget tudott nyújtani Pasolini írói tevékenységéhez. Szoros barátság alakult ki közöttük, amiről Pier Paolo egyszer így írt: „[Sergio] az egyetlen igaz barátom; olyan barát, akire mindig számíthat az ember: ha beteg, ha veszélyben van, ha beadja a kulcsot…” A Cittivel folytatott beszélgetések egy részét Pasolini felhasználta nagy feltűnést keltett regényéhez, az Utcakölykökhöz, sőt rendszeresen igénybe vette barátja segítségét újabb írásaihoz is. Filmtörténészek szerint Citti ötleteket adott Mauro Bolognini A bátrak éjszakája (1959) című alkotásához, illetve a Cabiria éjszakái (1957) és Az édes élet (1960) című Fellini-filmekhez, melyek forgatókönyvein Pasolini is dolgozott. Amikor Pier Paolo 1961-ben rendezni kezdett, Sergio természetesen részt vett a Pasolini-filmek forgatókönyveinek megírásában is mint argóspecialista, illetve A túró (1963) című rövidfilmtől kezdődően rendezőasszisztensi feladatokat is ellátott. Munkájához tartozott például az amatőr szereplők válogatása. 

A filmrendező 

Pasolini biztatására született meg Citti első saját filmje, az Ostia (1970). A történet két főszereplője, Rabbino (Franco Citti) és Bandiera (Laurent Terzieff) a börtönben emlékeznek vissza gyermekkorukra. Teljesen nyilvánvalóak a film önéletrajzi vonatkozásai, és az Ostia elsősorban arra keresi a választ, hogy mi is a testvéri szeretet, mik az okai az apa elleni lázadásnak, illetve milyen következményekkel járhat egy nő által keltett szenvedély. Pasolini meglátása szerint „az Ostia olyan elbeszélés, amely a szerző mély és kegyetlen tapasztalataiból született…, és abból a démoni vágyából, hogy megszabaduljon tőlük az irónia segítségével. …csak Rossellininek sikerült hasonló egyszerűséggel és természetességgel ilyen szép filmet csinálnia.” A Bűnös történetek (1973) egyes kritikusok szerint tematikailag annyira szoros kapcsolatban áll Pasolini Dekameron (1971) című filmjével és a Canterbury mesékkel (1972), hogy sokkal inkább tekinthető Az Élet trilógiája befejező részének, mint a Pasolini által forgatott harmadik rész, Az Ezeregyéjszaka virágai (1974). A Bűnös történetek négy epizódját – akárcsak Pasolini trilógiájának meséit – egy keretcselekmény fogja össze: Bernardino (Ninetto Davoli) és Mammone (Franco Citti) mesélik el egymásnak a négy történetet, melyeknek bűnösei éppúgy az akasztófán végzik, mint a film végén maguk a mesélők, akik kiraboltak és megöltek egy kereskedőt. Citti alkotásában élet és halál, erőszak és szexualitás éppoly naturalisztikusan jelenik meg, mint Pasolini trilógiájában, amellyel a két főszereplő színész (Franco és Ninetto) személye eleve kapcsolatot teremt. 

A Bűnös történetek után Citti De Sade márki Szodoma 120 napja című 1785-ben írt, de csak 1904-ben publikált regényének megfilmesítésével kezdett foglalkozni. A terjedelmes anyag azonban kifogott rajta, ezért Pasolini segítségét kérte. Pier Paolo számos ötlettel állt elő. Ő javasolta például, hogy a történetet a fasiszta Salói Köztársaság időszakába helyezzék át, a dantei pokol szerkezetét alkalmazzák („körök”), illetve a négy éltes mesélő dáma egyike helyett egy néma zongoristanő szerepeljen. A közös munka során Sergio fokozatosan elveszítette érdeklődését a téma iránt, Pasolini viszont egyre lelkesebben dolgozott. Végül ő rendezte meg a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című filmet, amelynek bemutatóját és viharos fogadtatását már nem érte meg: 1975. november 1-jéről 2-ára virradó éjjel máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolták az ostiai tengerpart egy elhagyatott szakaszán. Halála feldolgozhatatlan sokkot váltott ki barátai és közvetlen munkatársai körében. Utolsó heteiben többek között még azt tervezgette, hogy bevezetőt mond jó barátja, Ettore Scola Csúfak és gonoszak (1976) című tragikomédiájához, amely ugyanabba a világba vezette a nézőket, mint tizenöt évvel korábban A csóró (1961). Sergio mint tapasztalt argóspecialista tevékeny szerepet vállalt a Scola-film forgatókönyvének megírásában, a szereplők között pedig a meggyilkolt Mester által felfedezett amatőrök – Ettore Garofolo (Mamma Róma, A túró) és Franco Merli (Az Ezeregyéjszaka virágai, Salò, avagy Szodoma 120 napja) – is felbukkantak. 

1977-ben mutatták be Sergio Citti harmadik filmjét, A kabint. A történet lényegében egyetlen helyszínen, egy tengerparti kabinban játszódik egyetlen nap alatt. Az öltöző-vetkőző vendégek az olasz emberek különféle típusait képviselik, és általuk egyfajta könnyed társadalmi körkép rajzolódik ki. A szereplőgárda igazán impozáns: Franco Citti és Ninetto Davoli mellett látható még Ugo Tognazzi, Michele Placido, Gigi Proietti, Mariangela Melato és Magyarországon kevéssé ismert testvére, Anna Melato, továbbá Paolo Stoppa, Catherine Deneuve és a tizenöt éves amerikai Jodie Foster, aki akkoriban épp a hírhedt Taxisofőr (1976) sikerének örvendezhetett, amelyben egy tinédzser prostituáltat alakított. A kabin stáblistáján felbukkan egy alighanem magyar származású hölgy, Julie Sebestyen (Sebestyén Júlia?) neve is. Az 1940-es, 1950-es évek fordulóján divatos filmek tematikájához nyúlt vissza a Két falat kenyér (1979), amelynek főszereplője két, intézetben nevelkedett árva, Pippo (Vittorio Gassman) és Peppe (Philippe Noiret). Mindketten ugyanabba a lányba szerelmesek, és egymás tudta nélkül járnak hozzá. Lucia (Anna Melato) egy gyermeket szül, de még azelőtt meghal, mielőtt az apát megnevezte volna. Az újszülött éppúgy árvaházba kerülne, mint egykoron az apja, ám szerencsére egy jólelkű kocsmáros kibékíti egymással Pippót és Peppét, akik magukhoz veszik a gyereket, és közösen nevelik őt. A Piripichiónak nevezett fiúcska felcseperedve azonban egyáltalán nem bizonyul hálás utódnak. 

Pasolini híres-hírhedt szkeccsfilmje, A túró szelleme lebeg A zöldségleves (1981) felett, amelynek főszereplői (Franco és Ninetto mellett Roberto Benigni) örökké éhesek, akárcsak az 1963-as rövidfilm statisztája, de minden hiába, csak a kirakatüvegen át tudják vágyakozva bámulni a falatozó szerencséseket. A nem éppen vidám alapötlet ellenére főleg a film első fele kifejezetten kacagtató komédia, ennek ellenére nem aratott sikert a mozikban. Az 1981-es Nyugat-Berlini Filmfesztiválon sem fogadták egyöntetű lelkesedéssel, a Filmvilág kritikusa, Zsugán István szerint például „hiába a remek színészek, a kezdeti vérbő komédiát később lelkiző lirizálás váltja fel, a film utolsó negyedórája pedig afféle elsőéves főiskolai helyzetgyakorlatok füzérévé laposodik”. A RAI Tre számára készült a Sogni e bisogni (1985) című tévésorozat, amely hol érzelmes, hol bizarr történetek gyűjteménye. A szereplők között olyan színészeket láthatunk, mint például a kevés filmszerepet vállalt Giulietta Masina, a nagyszerű Ugo Tognazzi, az akkor még csak tízéves Asia Argento (akinek ez volt az első filmje), a vígjátékokból ismert Enrico Montesano, Paolo Villagio, Carlo Verdone és Francesco Nuti, A nagy zabálás (1973) egykori sztárja, Andréa Ferréol, a Tinto Brass felfedezettjének (Miranda, 1985) számító Serena Grandi, és az 1960-as, 1970-es évek egyik szexbombája, Marilù Tolo, aki ezzel a sorozattal búcsúzott a filmvilágtól. 

Vittorio Gassman, Malcolm McDowell és Mariangela Melato közreműködésével született meg a fekete humorban bővelkedő Halottacskák (1989), amely egy temetőben játszódik. Az 1996-os Háromkirályok alapötlete 1975-ből származik. Ekkor írta Citti – Pasolinivel együtt – a Porno-Teo-Kolossal forgatókönyvét, amelyből Pier Paolo rendezett volna filmet. Pasolini halála miatt a nagyszabású alkotás nem valósult meg, az azóta eltelt húsz évben lezajlott társadalmi változások – és persze a szerényebb anyagi lehetőségek – pedig szükségessé tették az eredeti szkript jelentős átdolgozását. Három állástalan csepűrágóról szól a film, akik nélkülözésekkel teli életük nagy lehetőségéhez jutnak, amikor egy tengerparti falu plébánosa a karácsonyi élőképben rájuk bízza a háromkirályok szerepét. Hőseinkkel azonban elszalad a ló, nem érik be a kialkudott busás fizetséggel, hanem belevetik magukat a helyi „édes élet” örömeibe, és végül csak a szerencsének, no meg talpraesettségüknek köszönhetik, hogy ügyesen kimásznak a kalamajkából. A Háromkirályok filmtörténeti érdekessége, hogy ez volt „a Pasolini-klán” (a Citti fivérek, Ninetto Davoli, Laura Betti, Danilo Donati és Ennio Morricone) utolsó közös filmje. 

A következő évben Sergio a fivére, Franco társrendezői-színészi segítségével forgatta le a Cartoni animati (1997) című alkotását, amelyet a Velencei Filmfesztiválon mutattak be. A gyártó cég nem sokkal később csődbe ment, ezért a film még azelőtt eltűnt a forgalmazásból, mielőtt egyáltalán ismertté válhatott volna. Az 1990-es évek második felétől kezdődően a Citti fivérek egyre többet betegeskedtek, egészségi állapotuk folyamatosan romlott. Ennek ellenére, amíg csak tudtak, forgattak. Sergio 2001-es filmje, a Vipera Harvey Keitel és Giancarlo Giannini főszereplésével készült. A drámai történet az 1940-es évek közepén játszódik egy szicíliai faluban. A kritikusok főleg a színészi alakításokat méltatták, illetve azt, hogy Citti az olasz filmművészet néhány régebbi klasszikusát is felidézte egy-egy beállítással. Fratello e sorello (2004) című utolsó filmjét a művész már tolókocsiból rendezte. Élete vége felé teljesen megsüketült. Halála előtt nem sokkal adott hírt az olasz média arról, hogy Citti egyike azoknak, akik újbóli nyomozást követelnek Pasolini harminc évvel korábbi meggyilkolása ügyében, mivel olyan bizonyítékok jutottak a birtokába, amelyek alátámasztják, hogy Pasolinivel valójában politikai ellenfelei végeztek előre megfontolt szándékkal, és Giuseppe Pelosi csupán egy bábfigura volt. A Corriere della Serának adott interjú után néhány hónappal Sergio Citti elhunyt. A Pasolini-ügy megnyitott aktáit rövidesen újra lezárták azzal, hogy sem Pelosi újabb vallomása, sem Citti állításai nem szolgáltattak valóban értékelhető nyomot, mivel az általuk megnevezett személyek időközben elhunytak, eltűntek vagy semmit nem lehet rájuk bizonyítani. 

FILMOGRÁFIA (MINT RENDEZŐ) 

* 1970: Ostia 

* 1973: Bűnös történetek (Storie scellerate) 

* 1977: A kabin (Casotto) 

* 1979: Két falat kenyér (Due pezzi di pane) 

* 1981: A zöldségleves (Il minestrone) 

* 1985: Sogni e bisogni (tévésorozat) 

* 1989: Halottacskák (Mortacci) 

* 1996: Esercizi di stile (tévésorozat, az Anche i cani ci guardano című epizód) 

* 1996: Háromkirályok / Három vándor királyok (I Magi randagi) 

* 1997: Cartoni animati 

* 2001: Vipera 

* 2004: Fratello e sorello 

FILMOGRÁFIA (MINT RENDEZŐASSZISZTENS) 

* 1963: A túró (La ricotta) [Az Agymosás (RoGoPaG) című film epizódja] 

* 1966: Madarak és madárkák / Madarak és ragadozó madarak (Uccellacci e uccellini) 

* 1967: A Föld a Holdról nézve / A Holdról látott Föld (La Terra vista dalla Luna) [A boszorkányok (Le streghe) című film epizódja] 

* 1969: Disznóól (Porcile) 

* 1970: Médea (Medea) 

* 1971: Dekameron (Il Decameron) 

* 1972: Canterbury mesék (I racconti di Canterbury) 

FILMOGRÁFIA (MINT FORGATÓKÖNYVÍRÓ) 

* 1961: A csóró (Accattone) 

* 1962: Mamma Róma (Mamma Roma) 

* 1962: A kaszás (La commare secca) 

* 1968: Jegyzetek egy Indiáról szóló filmhez (Appunti per un film sull’India) 

* 1970: Ostia 

* 1973: Bűnös történetek (Storie scellerate) 

* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma) 

* 1976: Csúfak és gonoszak / Csúfak, piszkosak és gonoszak (Brutti sporchi e cattivi) 

* 1977: A kabin (Casotto) 

* 1979: Két falat kenyér (Due pezzi di pane) 

* 1981: A zöldségleves (Il minestrone) 

* 1984: Szemünk fénye (Qualcosa di biondo) (tévéfilm) (nem szerepel a stáblistán) 

* 1985: Sogni e bisogni (tévésorozat) 

* 1989: Halottacskák (Mortacci) 

* 1996: Háromkirályok (I Magi randagi) 

* 1997: Cartoni animati 

* 2001: Vipera 

* 2004: Fratello e sorello 

* 2006: Baciami piccina (ötlet) 

[A fenti szöveg Francesco Bolzoni Kegyetlen pillantás (Sergio Citti filmjeiről) és Pier Paolo Pasolini Három kép Cittiről című írásainak felhasználásával készült, melyek Csantavéri Júlia fordításában a Filmvilág 1985/6 számában jelentek meg. Egyéb forrás: Nico Naldini: Pasolini. Gál Judit fordítása. Budapest, 2010, Európa Kiadó]