2014. január 25., szombat

ANTINISKA NEMOUR

Antiniska (Antinisca) Nemour (Olaszország, Milánó, 1957. május 31.) olasz színésznő és aktmodell tizenéves korában került a szórakoztatóiparba. Nem rendelkezett semmilyen számottevő színészi előképzettséggel, hamvas szépségén kívül nemigen tudott mit kamatoztatni ebben a szakmában, ezért elsősorban erotikus színezetű produkciókban foglalkoztatták, melyekben gyakran kellett vetkőznie. Három hírhedt filmben is szerepelt: Carlo Lizzani Storie di vita e malavita (1974) című drámájában, amely a fiatalkorúak prostitúciójáról szól, Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című sokkoló alkotásában, valamint az ún. nazisploitation irányzat egyik legvitatottabb opuszában, amely A Harmadik Birodalom utolsó orgiája (1977) címmel ismert. 1979-ben filmezett utoljára, ámbár egyes források szerint egy 1983-as pornófilmben is a felvevőgép elé állt. Filmkarrierje időszakában természetesen a férfimagazinok számára is fotózták: aktjait közölte például az olasz Playboy (1977. szeptember) és a szintén olasz Playmen (1978. május). A Portobello című népszerű tévéműsor egyik háziasszonyaként évekig láthatták a nézők. Egy 2005-ös dokumentumfilmben úgy nyilatkozott, hogy a filmvilágból való visszavonulása után egy bolognai kórházban kapott munkát, kollégáinak azonban nem mondta el, hogy játszott a Salòban is, noha paradox módon filmográfiájának éppen ez a legjelentősebb tétele. 


KARRIERTÖRTÉNET 
A kezdetek 
A Pasolini-filmek fiatal szereplőiről szóló életrajzokat gyakran vagyok kénytelen olyasféle szófordulatokkal kezdeni, hogy az illető „életéről a világhálón szinte semmilyen információ nem található”. Sajnos ez a helyzet Antiniska Nemour esetében is. Nem túl hosszú és nem igazán látványos karrierje 1974-ben kezdődött, amikor szerepet kapott Franco Nucci Il giudice e la minorenne című erotikus drámájában. A történet egy középkorú bíróról (Chris Avram) szól, akinek egy nemi erőszak ügyében kell ítélkeznie. Egy vízvezeték-szerelőt egy fiatal lány megerőszakolásával vádolnak, a gyanúsított azonban azzal védekezik, hogy valójában az áldozat volt az, aki kezdeményezett. Mint a legtöbb átlagember, eleinte a bíró sem akar elhinni egy ilyen képtelenül hangzó védekezést, mígnem tulajdon családjában találkozik az erkölcsi züllöttség példáival. Feleségét a hetvenes évek kedvelt erotikus sztárja, Susan Scott (igazi neve: Nieves Navarro), lányukat Antiniska Nemour játszotta. Carlo Lizzani eredetileg dokumentumfilmnek szánta a fiatalkorúak prostitúciójáról szóló Storie di vita e malavita (1974) című alkotását, végül azonban úgy döntött, hogy a megrázó történeteket javarészt amatőr színészekkel játszatja el. Ezek egyike volt Antiniska. Egyes országokban a bemutatott verzió hardcore képsorokat is tartalmazott, melyeket a társ-forgatókönyvíró Mino Giarda forgatott. Lizzani tiltakozott a pornográf betétek ellen, felhasználásukat azonban csak az olasz változatban tudta megakadályozni. 


Salò, avagy Szodoma 120 napja 
Pasolini egy modellkatalógusban figyelt fel Antiniska fotójára, és ennek alapján őt is kiválasztotta leghírhedtebb filmje, a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) szereplői közé. Mint a fiatal (és javarészt amatőr) színészek többsége, Antiniska is a saját keresztnevén szerepelt. Az általa játszott lánynak a hivatalos változatban nincs kiemelt szerepe, mint például Renatának vagy Dorisnak. Annyit tudunk meg róla, hogy titokban leszbikus viszonyt folytat Evával, ám kapcsolatukat az egyik lány, Graziella elárulja a Püspöknek. Hogy elkerüljék a rájuk váró szörnyű sorsot, Eva a néger cselédlányt és a fiatal katonát, Eziót árulja el. Az árulás sem menti meg azonban Eva és Antiniska életét. Antiniska a kínzási jelenetekben nem látható, és bár később hajlandó volt nyilatkozni a forgatásról, saját filmbeli sorsáról nem árult el részleteket. Nem tudni, hogyan kínozták meg, és haláláról csak annyit mondott, hogy belefulladt egy vödörbe. Hogy abban víz vagy ürülék volt-e, arról nem beszélt. Egyes feltételezések szerint kivégzése előtt őt is a földhöz kötözték, és megerőszakolták: az egyik ilyen jelenetről készült forgatási fotón őt vélték felismerni a film internetes rajongói. Antiniska harminc évvel később arról beszélt, hogy a forgatáson különleges hangulat uralkodott, amely az idő múlásával egyre inkább emlékeztetett arra a helyzetre, amelyben a filmbeli áldozatok lehettek. Szerinte a fiatalok valóban ijesztőnek találták a perverz urakat játszó színészeket. 


Arról is nyilatkozott, hogy Pasolini eleinte nem nagyon törődött velük, és ő ezt egyszer szóvá is tette a rendező szinte állandóan jelen lévő barátjának (Ninetto Davolinak?). Nem gondolta, hogy szavainak bármilyen hatása lesz, ám másnap Pasolini meghívta ebédre, és elbeszélgetett vele a fiatalok problémáiról és az abortuszról, amely akkoriban élénk vitákat váltott ki Olaszországban. Antiniska ekkor értette meg, hogy Pasolini valójában odafigyel rájuk, csupán a film érdekében tart némi távolságot tőlük. Elmondta, hogy nem kaptak forgatókönyvet, mindig a jelenetek előtt tudták meg, hogy éppen mi következik. A rendező ezzel a módszerrel azt akarta elérni, hogy a komolyabb színészi tapasztalatokkal nem rendelkező szereplőinek minél természetesebbek legyenek a reakcióik. Mindazonáltal voltak dolgok, melyeket a fiatalok felháborodással fogadtak, és bizonyos esetekben Pasolini hajlandó is volt változtatni az elképzelésein. Antiniska szerint Pasolini tulajdonképpen apafigurát jelentett számukra. Visszaemlékezéseivel ha nem is szándékosan, de cáfolta a stábtagok azon nyilatkozatait, melyek szerint alapvetően oldott és vidám légkör uralta a forgatást. Természetesen testi-lelki terror csak a filmben volt, nem a valóságban, ennek ellenére időnként támadt némi feszültség, voltak kínos jelenetek és kiborulások. És ez valószínűleg tényleg így lehetett, hiszen a többi fiatal szereplő közül később senki nem volt hajlandó a Salòról beszélni még évtizedek múlva sem. 


Újabb filmek 
Gianfranco Baldanello filmje, a Quella provincia maliziosa (1975) unalomig ismert alaphelyzetre épül: a gazdag apa (Gianluigi Chirizzi) ellenzi fiacskája, Fabrizio (Andrea Nova) kapcsolatát a szépséges Antonellával (Karin Well), aki aktmodellként keresi a kenyerét. Aztán ahogy az ilyen filmekben lenni szokott, végül ő habarodik bele jövendőbeli menyébe... Az Il bocconcino (1976) című erotikus dráma forgatókönyvírója és rendezője egyaránt Romano Scandariato. A történet főszereplője, a középiskolás Gigi (Claudio Gallone) nagybátyja villájában nyaral, ahol angolul tanul. A villában lakik unokahúga, Gemma (Antiniska Nemour) és persze a nyelvtanárnő (Flora Saggese) is. Rövidesen újabb vendégek érkeznek, és szövevényes szerelmi kapcsolatok alakulnak ki. Ahogy az akkoriban az olasz filmvilágban megszokottnak számított, a legtöbb szereplőt szinkronizálták, így például Antiniska Rossella Izzo hangján szólalt meg. A Brogliaccio d'amore (1976) Decio Silla rendezésében készült. A történet főszereplője egy jómódú, középkorú férfi (Enrico Maria Salerno), aki könyvírásba fog, hogy megtalálja önmagát. Ám az írást nem elég elhatározni, ahhoz inspiráció is szükséges. Ennek érdekében felfogad egy luxusprostituáltat (Senta Berger), és együtt utazgat vele. Utazás közben rádöbben arra, hogy senkit nem érdemes a látszat alapján megítélni, mert alkalmi partnernője sem olyan ember, amilyennek foglalkozása alapján gondolná. 


A Harmadik Birodalom utolsó orgiája 
A nazisploitation irányzat egyik leghírhedtebb darabja Cesare Canevari A Harmadik Birodalom utolsó orgiája (1977) című filmje, amelyet az Egyesült Királyságban hivatalosan is a „videoszemét” (video nasty) kategóriába soroltak, ezért forgalmazását évekig nem engedélyezték. Az élelmes forgalmazók egyéb hangzatos címeket is kitaláltak a műnek, melyek közül a kedvencem a Caligula reincarnated as Hitler (Caligula Hitlerként született újjá), ugyanis az opusznak csak annyi köze van Hitlerhez, hogy a náci időkben játszódik, Caligulához meg végképp semmi. Canevari szemrebbenés nélkül lenyúlta Liliana Cavani hírhedt, ámbár művészileg jóval értékesebb botrányfilmje, Az éjszakai portás (1974) alapötletét: mindkét film egy náci tiszt és egykori foglyának különös, szadomazochisztikus kapcsolatáról szól. A különbség csupán annyi, hogy Cavanit valóban a dolog pszichológiai oldala érdekelte, míg Canevarit csupán a külsőségek, egész pontosan a kínzások, az erőszak, a vér, meg persze a meztelenség és a szex. Mellesleg Tinto Brass Salon Kittyjének (1976) orgiajelenetét is viszontláthatjuk – minden szempontból jóval gyengébb kivitelben. 


Conrad von Starke parancsnok a nácizmus bukása után épp egykori foglya, Lise Cohen vallomásának köszönheti, hogy megmenekült a felelősségre vonástól. Újrakezdik beteges viszonyukat, és közben felidéződik a múlt. Amikor a nő annak idején fogolyként érkezett a haláltáborba, azonnal felkeltette a parancsnok érdeklődését. Ám hiába minden fizikai és lelki kínzás, Lise nem törik meg. Mindazonáltal az asszony bosszúja nem marad el. Érdemes megemlíteni, hogy a filmnek létezik egy alternatív befejezése is, melyet feltehetően azért nem használtak fel, mert akarva-akaratlanul is egyenlőségjelet tesz az egykori bűnösök és áldozatok közé: a volt tábor helyén lelőtt parancsnok holttestét a gyilkosság szemtanúja, egy zsidó férfi segít eltüntetni, és még egyszer, remélhetően utoljára, lángnyelvek csapnak fel a krematóriumban. Antiniska egy zsidó lányt játszott, a hősnő barátnőjét, akit kegyetlenül megkínoznak azért, hogy szenvedésének látványa megtörje Lisét. Arról is érdemes megemlékezni, hogy A Harmadik Birodalom utolsó orgiája a testi-lelki erőszak részletes ábrázolását illetően bátran felveszi a versenyt a Salòval, mégsem számít annyira hírhedt opusznak, mint Pasolini mesterműve. 


Az erotika papnője
Pino Tosini Una donna di seconda mano (1977) című filmjében a cipőgyáros nagybácsi elhatározza, hogy általa nevelt unokaöccsét bevezeti a szexualitás világába, ezért elviszi őt egy velencei bordélyba. A terv azonban túl jól sikerül, a fiú ugyanis rögvest beleszeret élete első nőjébe, a szépséges prostituáltba... Nem tudni, hogy véletlenül-e, vagy szándékosan, Tosini mindenesetre megismételte a Brogliaccio d'amore szereposztását: a gyárost ismét Enrico Maria Salerno, a prostituáltat pedig Senta Berger játszotta. Antiniska egy Virginia nevű örömlányt alakított. Két gyönyörű lánytestvér, Ursula és Dagmar apjuk halála után az olasz Riviéra egyik fényűző szállodájába érkeznek, azt remélve, hogy a csodás környezet segít visszanyerni lelki békéjüket. A hotel közelében egy ismeretlen tettes brutális kéjgyilkosságokat hajt végre, és a két lány élete is veszélybe kerül... Ez a kiinduló helyzete az Ursula nővére (1978) című kriminek, melyet Enzo Milioni rendezett. Ursula szerepét az enigmatikus szépségű Barbara Magnolfi játszotta, a férfi főszerepet akkori férje, Marc Porel. Miután elkezdődött a forgatás, Armando Bertuccioli producer aggodalmaskodni kezdett a várható bevételek miatt, ezért arra utasította a forgatókönyvet is jegyző rendezőt, hogy írjon még több szexjelenetet a sztoriba. Milioni eleget tett a kérésnek, megnövelve ezzel Antiniska szerepét, aki gyakorlatilag csak ezekben a merész képsorokban látható, mondani sem kell, hogy ruha nélkül. Övé volt viszont a női főszerep Sergio Bergonzelli La sposina (1979) című filmjében, férjét Carlo De Mejo alakította. A történet elején még csak jegyesek. Az Antiniska által megszemélyesített Chiara őszintén szereti a fiút, bár másokkal is voltak alkalmi kalandjai. A vőlegény azonban csak az esküvő után akar lefeküdni a kedvesével, ám miután egybekelnek, kiderül, hogy impotens, és állapota reménytelennek tűnik... 


A rejtélyes utolsó film 
Az olasz Wikipédia szerint a La sposina volt Antiniska utolsó filmje, az IMDb szerint viszont négy évvel később állt utoljára a felvevőgép elé a Morbida című 108 perces filmben, melyet Arduino Sacco rendezett Dudy Steel álnéven. A főbb szerepeket Elvire Audray, Mary Haley, Laura Prati és Don Tim játszották: Antiniska egyetlen nevesebb partnere az adatbázis szerint Fabio Testi volt. Az interneten számos helyen fellelhető ez a film, egész pontosan a pornóoldalakon, merthogy ez egy pornófilm, bár abból a fajtából, amelynek keretcselekménye is van. Eszerint egy műkereskedő kitartóan keresi azt az ismeretlen szőke nőt, akivel a közelmúltban egy partin találkozott, és közben persze bőséges betekintést kapunk a szereplők szexuális életébe. Több internetes fórumozó azonban kétségének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy akár Antiniska, akár Fabio Testi szerepet vállalt volna egy pornóban. Fabio Testi esetében ezt én sem tartom elképzelhetőnek. Antiniska vonatkozásában csak annyit mondhatok, hogy más olasz erotikus sztárral (például Lilli Carati vagy Gloria Piedimonte) is előfordult már, hogy a pornó világába tévedt. 


Ami némileg bonyolítja a helyzetet, hogy a Morbida interneten fellelhető változata nem egész 72 perc (a letölthető verzió közel 84 percének utolsó bő tíz perce csak reklám!), és a főcímen csupán Mary Haley, Laura Prati és Don Tim nevét tüntették fel. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a film német VHS-kiadásának borítóján rendezőként Umberto Secco neve olvasható, a főszereplők pedig Sophia Silvetta, Sylvia Brasso és Claudia Conti. Minderre számos magyarázat adódik. Például az, hogy pornófilmek esetében nem szoktak nagy problémát csinálni a stáblistából, bár az is furcsa, ha éppen a reklámértékű neveket hagyják le róla. Mint fentebb a Lizzani-film kapcsán szóba került, olykor előfordult, hogy hagyományos játékfilmeket pornóbetétekkel „dobtak fel”. Az sem elképzelhetetlen, hogy a pornópiacon viszont a „körítés” tűnt feleslegesnek, ezért vágtak ki a filmből közel 37 percet. Talán a hiányzó képsorokban láthattuk volna Antiniskát és Fabiót. Persze az sem zárható ki, hogy az IMDb téved, és egyik laikus olvasója küldött be pontatlan információkat a film szereposztásáról, netán két hasonló témájú és című film adatai keveredtek össze. 


Túl a csillogáson 
Antiniska a filmezésnél is nagyobb sikert ért el a televízióban: ő volt az egyik hosztesz minden idők egyik legnépszerűbb olasz tévéműsorában, a Portobellóban. A tévénézők hamar megkedvelték a csinos és rokonszenves fiatal színésznőt, aki éveken át állandó közreműködője volt a műsornak egészen addig, amíg a Portobello megszűnt, mert „atyját”, Enzo Tortorát bíróság elé állították azzal a váddal, hogy együttműködik a camorrával (a maffiához tartozó, nápolyi eredetű bűnszövetkezettel). Antiniska ezt követően eltűnt a reflektorfényből. Az internetes forrásokból nem derül ki, hogy önként döntött a visszavonulás mellett, vagy kényszerből, mert nem kapott újabb média- vagy filmes munkát. Egy bolognai kórházban kezdett dolgozni mint nővér, új kollégáit azonban állítólag nem avatta be múltja minden részletébe, így hallgatott arról is, hogy játszott a Salòban. Idővel mégis úgy döntött, hogy felvállalja teljes múltját. Amikor például 1998-ban egy angol művész találkozót szervezett a Salò fiatal áldozatait játszó színészek számára, Antiniska volt az egyetlen, aki eleget tett a meghívásnak. (Antonio Orlando és Sergio Fascetti sajnos igazoltan maradtak távol, mert időközben elhunytak.) 2005-ben az igényes kiadásairól híres amerikai Criterion cég másodszor is megjelentette a Salòt, sőt az új kiadáshoz néhány új extrát is készíttettek. Az egyik kisfilm javarészt Pasolini alkotásának alternatív befejezéseiről szólt. Antiniska is megjelent benne, hogy felidézze a forgatással és a rendezővel kapcsolatos emlékeit. 


FILMOGRÁFIA 
* 1983: Morbida (szereplése kétséges)
* 1979: La sposina 
* 1978: Ursula nővére (La sorella di Ursula) (mint Antinisca Nemour) 
* 1977: Una donna di seconda mano 
* 1977: A Harmadik Birodalom utolsó orgiája (L'ultima orgia del III Reich) (mint Antineska Nemour) 
* 1976: Brogliaccio d'amore 
* 1976: Il bocconcino 
* 1975: Quella provincia maliziosa 
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma) (mint Antinisca Nemour) 
* 1975: Storie di vita e malavita (Racket della prostituzione minorile) (mint Nisca Nemour) 
* 1974: Il giudice e la minorenne


2014. január 17., péntek

ANTONIO ORLANDO

Antonio Orlando (Olaszország, Nápoly, 1955. április 7. – Nápoly, 1989. július 15.) olasz színész húszéves kora előtt kezdett filmezni. (Bizonyos források szerint 1960. március 15-én született, és 1988. szeptember 28-án halt meg. Ezt az infót valószínűsíti, hogy A zsoldoskatona című 1976-os filmben inkább néz ki tizenhat, mint huszonegy évesnek.) Szerencséje volt, mert pályakezdésétől kezdve jeles rendezők foglalkoztatták, mint például Pasquale Squitieri, Pier Paolo Pasolini, Luigi Comencini, Pasquale Festa Campanile, Werner Schroeter, Franco Brusati, Walerian Borowczyk és Damiano Damiani. Pasolini hírhedt alkotása, a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) fiatal szereplői közül ő volt az egyik, akinek karrierje nem szakadt meg a botrányfilm bemutatása után sem, ámbár nem sikerült az élvonalbeli színészek közé emelkednie. Tehetsége azonban vitathatatlan, és főleg azokban a szerepekben volt különösen meggyőző, melyekben a bűn vonzásába került, életrevaló, olykor egyenesen vagány, de alapvetően érző szívű, sebezhető fiúkat kellett játszania. Több olyan filmben is foglalkoztatták, melyek szülővárosában, Nápolyban játszódnak. Werner Schroeter német rendező három alkotásában is fontos szerepeket osztott rá. Antonio Orlando 34 éves korában hunyt el, egyes források szerint közlekedési balesetben, más források viszont öngyilkosságról tudnak. 


KARRIERTÖRTÉNET 
Az első filmek 
Antonio Orlando életéről gyakorlatilag semmilyen információ nem található a világhálón, így az sem tudható, hogyan került a filmvilágba. Ami egészen biztos, hogy tizenkilenc éves korában forgatta első filmjét: Pasquale Squitieri I guappi (1974) című bűnügyi drámájában Claudia Cardinale, Franco Nero és Fabio Testi partnere volt. A történet a XIX. században játszódik Nápolyban. A szegénysorból származó Nicola Berlizzi (Franco Nero) elhatározza, hogy ügyvéd lesz, ám a bűn jóval közelebb van hozzá, mint hitte. Az Antonio által játszott fiú – az ügyvéd egyik védence – a történet végén jut kulcsszerephez. Squitieri alkotása figyelemre méltó szakmai és közönségsikert aratott, és mellesleg nyitányát jelentette a rendező és Claudia Cardinale immár négy évtizedes szerelmének. (Squitieri 2017. február 18-án elhunyt.) Giuseppe Rosati krimielemekkel átszőtt drámája, az Il testimone deve tacere (1974) szintén Nápolyban játszódik. Témája a korrupció, a bűn és az igazságszolgáltatás kibogozhatatlannak látszó összefonódása, amely számos korabeli olasz film számára is kiindulópontot jelentett. A fontosabb szerepeket Bekim Fehmiu, Rosanna Schiaffino, Aldo Giuffrè, Romolo Valli és Luigi Pistilli játszották.


Salò, avagy Szodoma 120 napja
Pier Paolo Pasolini már 1973-ban foglalkozott azzal, hogy forgatókönyvet írjon De Sade márki Szodoma 120 napja című regényéből, de eleinte úgy volt, hogy a szkriptet jó barátja, Sergio Citti fogja megfilmesíteni. 1975-ben végül maga Pasolini forgatta le a filmet, melynek cselekményét a Salòi Köztársaság idejébe helyezte át. Az áldozatok szerepére olyan tizenéves fiatalokat keresett, akiket nem feszélyez a kamera előtti meztelenség. A lányokat állítólag modellkatalógusból választotta, a fiúk számára viszont meghallgatás volt, melyre tömegesen érkeztek a jelentkezők. Ennek aligha az exhibicionizmus lehetett a legfőbb oka, sokkal inkább az, hogy egyrészt Olaszországban akkoriban igen magas volt a munkanélküliség, másrészt egy Pasolini-filmben való szereplés mindig is a kiugrás, a felemelkedés lehetőségét jelentette a nincstelen amatőrök számára, elég csak a Citti fivérek, Ettore Garofolo vagy Ninetto Davoli nevét említeni. A Salò szereplői közé Antonio Orlandót is beválasztották, sőt Pasolini úgy tervezte, hogy az akkor húszéves fiú lesz a produkció egyik meghatározó arca a lányokat képviselő Renata Moar mellett. Velük képzelte el azt a jelenetet, melynek során a négy perverz úr obszcén módon meggyőződik Renata női és Antonio férfiúi mivoltáról, majd az első esküvői ceremónián összeházasítják őket, ám a nászéjszakát már nem engedik egymással elhálni. Későbbi visszaemlékezések szerint azonban Antonio megbetegedett, ezért az esküvői ceremónia felvételén már nem tudott megjelenni. Helyette egy másik fiú, Sergio Fascetti lett a Salò fiú áldozatainak szimbóluma. Orlandóval ugyan felvették, sőt fel is használták azt a jelenetet, amelyben az urak parancsára az egyik testőr, Guido meggyőződik a hanyatt fekvő Antonio férfiúi mivoltáról, de a befejező képkockákon, amikor a fiú felegyenesedik, már Sergio látható. 


A hivatalos változatban Antonio csak a film elején és végén kerül kis időre középpontba: a fiúk válogatásakor könnyes szemmel kéri a Bíró támogatását, ám a cinikus férfi közli vele, hogy esze ágában sincs segíteni, hiszen régóta vágyakozik rá, ámbár nem tudja, neki adatik-e majd meg, hogy elvegye Antonio szüzességét. A kínzási jeleneteket az Antonióval felvett képsor nyitja: a meztelen fiatalembert a szintén meztelen testőrök lefogják, miközben az Elnök perverz vigyorral az arcán gyertyával égeti a fiú hímtagját. A kínzási és kivégzési jelenetek egy részét később ismeretlen tettesek ellopták a Cinecittàból, egy részüket pedig kihagyták a hivatalos változatból. Emiatt nem tudni, hogy kínzói az égetést követően végül hogyan végeztek a fiúval. A több száz forgatási fotó alapján egyesek azt feltételezik, hogy az utolsó jelenetek egyikében Antonio volt az a földre kötözött fiú, akit a Bíró megerőszakol (és ez meg is felelne annak, amit a film elején hallunk tőle Antonio várható sorsáról), illetve ő az a fiú, akit egy székbe ültetve hátulról agyonlőttek. Ezek azonban csupán feltételezések, mert a fényképeken Antonio nem ismerhető fel egyértelműen, viszont könnyen összekeverhető a szintén göndör hajú Bruno Mussóval. (A Cineteca Bologna 2015-ben felújított változatban adta ki DVD-n Pasolini filmjét. Az extrák között egy gazdag fotóválogatás található az elveszett és kihagyott jelenetekből. Az egyik fénykép közelről mutatja azt a három felakasztott fiatalt, akik olykor távolról láthatók a kínzási jelenetek hátterében. Az áldozatok balról jobbra: Franco Merli, Renata Moar és Antonio Orlando.)


Sikerfilmek közreműködője 
A Salò áldozatait játszó fiatalok közül Antonio volt az egyik, akinek karrierjét nem törte derékba a hírhedt botrányfilm, hanem további szerepeket kapott. A közönségfilmek mestereként tisztelt Luigi Comencini A vasárnapi nő (1976) című bűnügyi drámájában egy borbélyt alakított, akinek a cselekmény egésze szempontjából nincs különösebb jelentősége. A történet főszereplője, Santamaria felügyelő (Marcello Mastroianni) egy szövevényesnek látszó bűnügyben nyomoz. Az építész áldozat ugyanis otthonosan mozgott a felső tízezer köreiben, szívesen tört borsot mások orra alá, vagyis a gyanúsítottak köre meglehetősen tág. Az ügyben közben mások (Jacqueline Bisset és Jean-Louis Trintignant) magánnyomozást folytatnak, amivel még jobban összekuszálják a szálakat. A magyar mozikban is nagy sikert aratott Pasquale Festa Campanile középkorban játszódó vígjátéka, A zsoldoskatona (1976), amelynek címszerepét Bud Spencer alakítja. Az általa játszott Fieramosca a spanyolok szolgálatába szegődik barátaival együtt, hogy megmeneküljenek az éhhaláltól. Fergeteges kalandjaiknak azonban ez csupán a kezdete... A szereposztásban olyan elismert színészek nevét találjuk, mint például Philippe Leroy, Marc Porel, Jacques Dufilho, Enzo Cannavale és Andréa Ferréol. Pasquale Squitieri 1977-ben ismét egy maffia témájú filmet forgatott A vasprefektus címmel. A történet főszereplője, Cesare Mori (Giuliano Gemma) valós személy volt, akit a fasiszta érában neveztek ki prefektusnak Szicíliába azzal a céllal, hogy minden eszközzel számolja fel a maffiát. A további fontosabb szerepeket Claudia Cardinale, Stefano Satta Flores, Rik Battaglia és Francisco Rabal játszotta. Antonio egy szicíliai fiú kicsiny szerepében jelent meg a filmvásznon. 


Nápoly, Palermo, Wolfsburg és Fontamara 
Antonio 1978-ban forgatta első filmjét Werner Schroeter német rendezővel: a Neapolitanische Geschichten egy nápolyi család történetét mondja el 1944-től az 1970-es évekig. A cselekmény középpontjában egy merőben ellentétes életutat bejáró testvérpár áll: Massimo (Antonio Orlando) a baloldal vonzáskörébe kerül, és csatlakozik a kommunista párthoz, míg Vittoria (Cristina Donadio) az egyház szolgálatában találja meg élete értelmét. Schroeter vizuálisan is magával ragadó filmjét a Rendezők kéthete programjában mutatták be az 1978-as cannes-i filmfesztiválon. Magyarországra nem jutott el, ahogyan nálunk szinte az egész életműve ismeretlen. Például az 1980-as nyugat-berlini filmfesztivál nagydíját elnyert Palermo vagy Wolfsburg (1980) is, amely egy szicíliai fiatalemberről (Nicola Zarbo) szól, aki az NSZK-ban vállal munkát abban a reményben, hogy sorsa majd jóra fordul. Habitusát azonban nem tudja maga mögött hagyni, nem képes tökéletesen azonosulni választott hazája szokásaival és erkölcseivel. Egy alkalommal elragadja az indulat, kést ránt, és rövidesen a vádlottak padján találja magát emberölés miatt. A kritikusok Visconti nagy ívű eposzaihoz hasonlították Schroeter háromórás alkotását, ámbár többen úgy vélték, társadalombírálata túl didaktikus. 


Armando Rossini 1971-ben megjelent regénye, a L'educatore autorizzato alapján forgatta első filmjét Luciano Odorisio 1980-ban. A cselekmény főszereplője árvaházban nevelkedett, felnőtt korában pedig fiatalkorúak nevelőintézetében kap munkát. Saját előéletéből ismeri azokat a helyzeteket, amelyeket a rábízott gyerekek élnek át nap mint nap. Vajon mindez előnyt vagy hátrányt jelent-e a munkájában? Ignazio Silone magyarul is megjelent regénye, a Fontamara Carlo Lizzani jóvoltából került filmvászonra szintén 1980-ban. A közel 140 perces, felszínesen nézve nem különösebben cselekményes alkotás elsősorban a környezetábrázolásban, az emberi kapcsolatok bemutatásában jeleskedik. A fasizmus idején járunk. A kis olasz hegyi falu, Fontamara (fiktív helységnév) lakosai a mindennapi megélhetésért küszködnek, és tehetetlenek a fasiszta elöljáró önkényeskedéseivel szemben. Egyikőjük, egy életrevaló fiatalember (Michele Placido) Rómába megy szerencsét próbálni, ám a nagyváros világa még kegyetlenebb, mint a küzdelmes falusi lét. Érdekesség, hogy Antonio ezúttal is egy baloldali elkötelezettségű ifjút alakított, akárcsak Schroeter két évvel korábbi filmjében. 


A nyolcvanas évek 
Franco Brusati rendezte az Il buon soldato (1982) című filmet, amely egy fiatal katona (Gérard Darier) és egy érett asszony (Mariangela Melato) vonzalmának tragikus története: a fiatalember nap mint nap az erőszak különféle formáival találkozik, az asszony pedig reménytelen küzdelmet folytat azért, hogy megszabaduljon érzéketlen férjétől. Pasquale Festa Campanile a Porca vacca (1982) című tragikomédiájában is számított Antonio közreműködésére egy kisebb szerepben. A cselekmény az első világháború idején játszódik. A Barbasini gúnynévre hallgató komikus (Renato Pozzetto) kicsit alpári műsorával szórakoztatja a katonákat egy kabaréban, de eljön az az idő, amikor neki is be kéne vonulnia. Hősünk mindent megtesz ennek elkerülésére, még homoszexuálisnak is megpróbálja kiadni magát, de az ezredest nem könnyű félrevezetni, mert nem a szavaknak, hanem a tetteknek hisz... A Porca vacca a tipikus lombard humort képviseli, talán ezért is nem lett igazán népszerű a nagyközönség körében. 


Fabio Carpi Il quartetto Basileus (1983) című drámája a zsűri elismerő oklevelét kapta az 1982-es locarnói filmfesztiválon. (Három másik film is ugyanilyen oklevelet kapott, köztük Tarr Béla Panelkapcsolat című filmje.) A történet egy korosabb zenészekből álló kvartettről szól, melynek egyik tagja váratlanul meghal. A többieket letaglózza a szomorú hír, és szakmai-érzelmi válságukból a lehetséges utód kiválasztásával próbálnak kilábalni. Egy fiatal hegedűművész tűnik a legalkalmasabb jelöltnek... A lengyel származású Walerian Borowczyk az erotikus filmek egyik legigényesebb képviselője volt. Olasz színekben forgatott opusza, A szerelem művészete (1983) kiindulópontját az ókori költő, Ovidius azonos című műve jelentette. A női főszerepet Borowczyk múzsája, Marina Pierro alakította, a fontosabb szerepekben pedig olyan kitűnő színészek láthatók, mint Massimo Girotti, Laura Betti és Michele Placido. A közönség és a kritikusok azonban nem fogadták túl jól a filmet, és maga Borowczyk sem szerette, mert a producer az ő beleegyezése nélkül belenyúlt a rendezői változatba, és beemelt egy pornográf képsort Joe D'Amato Caligula – Az el nem mondott történet (1982) című ponyvafilmjéből. Antonio egy Rufus nevű fiút játszott, és forró szerelmi jelenete volt a nálánál 22 évvel idősebb Milena Vukotic színésznővel, aki egy katonatiszt elhanyagolt feleségét alakította. 


Magyarországon is hatalmas sikert aratott a leginkább politikai krimijeiről ismert Damiano Damiani tévésorozata, A polip, amely a szervezett bűnözés elleni küzdelmes harcról szól, melyet az igazságban makacsul hívő, ám többnyire magányos hősök vívnak a bűnözőkkel, valamint a hatalom és az igazságszolgáltatás korrupt képviselőivel. Az első négy évad kulcsfigurája Corrado Cattani felügyelő, akit Michele Placido személyesített meg. Antonio két epizódban jelent meg mint Leo Settimelli rendőrtiszt. Ugyanabban az évben egy másik tévésorozatban, A szívben (1984) is szerepet vállalt, amely Edmondo De Amicis 1886-ban megjelent, ma már klasszikusnak számító ifjúsági könyve alapján készült Luigi Comencini rendezésében. (2001-ben egy másik olasz tévésorozatot is forgattak belőle.) A hazafiasságról, a szeretetről és a barátságról szóló regényt nagy népszerűsége ellenére számos bírálat is érte, mert egyesek túlságosan patetikusnak és didaktikusnak találták. A sorozat fontosabb szerepeit Johnny Dorelli, Giuliana De Sio, Bertrand Blier, Laurent Malet és Andréa Ferréol játszották. Antonio utolsó mozifilmjét ismét Werner Schroeter rendezte. A Der Rosenkönig (1986) forgatókönyvét Schroeter és a női főszereplő, Magdalena Montezuma írta Edgar Allan Poe A holló (1845) című közismert versének ihletésére. 


A forgatás 1984-ben Portugáliában zajlott. A hangulatra rányomta bélyegét Montezuma halálos betegsége, a rák, amelyet túl későn diagnosztizáltak nála. A színésznő nem ágyban, párnák között akarta megvívni végső küzdelmét a gyógyíthatatlan kórral, hanem dolgozni akart, amíg csak bírt. Barátai dobták össze a forgatási költség tetemes részét, hogy minél előbb megkezdődhessen a munka. A Sors megadta Montezumának, hogy befejezhesse a filmet: két héttel az utolsó forgatási nap után halt meg Berlinben. Halála Antoniót is nagyon megviselte, mert mindketten Schroeter legbelső baráti köréhez tartoztak. A film szimbólumokkal teli, homoerotikus töltetű története egy olyan anyáról szól, aki valósággal elárasztja szeretetével Albertet, a fiát (Mostefa Djadjam). Az identitását kereső Albertnek két szenvedélye van: a rózsák és titokzatos barátja, Fernando (Antonio Orlando). A Der Rosenkönig az 1986-os nyugat-berlini filmfesztiválon került először a közönség elé. Antonio utolsó szereplése A polip harmadik évadjához (1987) fűződik, melyet már nem Damiani, hanem Luigi Perelli rendezett: ismét Leo Settimellit alakította két epizódban. Orlando további sorsáról ellentmondó információk találhatók a neten. Sajnos az optimista verzió a legkevésbé valószínű, mely szerint önként visszavonult a filmvilágból, hogy családi életet éljen. Valószínűbb, hogy elhunyt: van olyan forrás, amelyik szerint közlekedési balesetben vesztette életét, az olasz Wikipédia viszont úgy tudja, hogy öngyilkosságot követett el lőfegyverrel. (Ezt az infót azóta törölték onnan, viszont az IMDb-vel ellentétben az olasz Wikipédia 1989. július 15-ét adja meg Orlando halálának időpontjául.) 


FILMOGRÁFIA 
* 1987: A polip – 3. évad (La piovra 3) (tévésorozat) 
* 1986: Der Rosenkönig 
* 1984: A szív (Cuore) (tévésorozat) 
* 1984: A polip – 1. évad ((La piovra) (tévésorozat) 
* 1983: A szerelem művészete (Ars amandi) 
* 1983: Il quartetto Basileus 
* 1982: Porca vacca 
* 1982: Il buon soldato 
* 1980: Fontamara 
* 1980: L'educatore autorizzato 
* 1980: Palermo vagy Wolfsburg (Palermo oder Wolfsburg) 
* 1978: Neapolitanische Geschichten 
* 1977: A vasprefektus (Il prefetto di ferro) 
* 1976: A zsoldoskatona (Il soldato di ventura) 
* 1975: A vasárnapi nő (La donna della domenica) 
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma) 
* 1974: Il testimone deve tacere 
* 1974: I guappi


2014. január 10., péntek

DORIT HENKE

Dorit Henke (NSZK, Berlin, 1953. június 19.) német színésznő és aktmodell az 1970-es évek elején tűnt fel az erotika világában. 1971 és 1977 között különféle nyugatnémet és olasz erotikus produkciókban játszott kisebb szerepeket, és fotózták a népszerű férfimagazinok számára is. Ezekben a kiadványokban olykor Gudrun vagy Natascha néven szerepelt, éppen ezért egyáltalán nem biztos, hogy amiket megírtak róla, azok valós tények, és nem az erotikus imázsát építő reklámszövegek csupán. 1975-ben Pier Paolo Pasolini őt is szerződtette a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című hírhedt filmjéhez az egyik tizenéves áldozat szerepére. Dorit 1977-ben filmezett utoljára. A világhálón fellelhető források alapján további sorsa ismeretlen: valószínűleg férjhez ment, családot alapított, és azóta talán már boldog nagymamaként éli mindennapjait. Egy korabeli tudósítás szerint közgazdaságtant tanult, így az sem elképzelhetetlen, hogy tanulmányai befejezése után végzettségének megfelelően pályát módosított. 


KARRIERTÖRTÉNET 
A kezdetek 
Dorit egy régi aktmagazinban megjelent életrajz szerint ukrán származású, igazi keresztneve: Natasa (Natascha). Nagyapjának hatalmas földbirtokai voltak, édesapja, Igor a cári hadsereg tisztjeként szolgált. Ha hitelesnek tekintjük ezt az infót (bár egyáltalán nem hangzik annak), akkor Dorit mindenképpen kései gyermek lehetett, hiszen az 1917-es bolsevik forradalom megdöntötte a cári rendszert, a szexcsillag viszont 36 évvel később született. A szülők a forradalom győzelmét követően külföldre menekültek. Néhány évig New Yorkban éltek, az édesanya, Alexandra azonban nem tudta megszokni az Újvilágot. Ha már nem térhetett vissza hazájába, legalább Európában akart élni. Ezért előbb Párizsba mentek, majd Berlinben telepedtek le. A német fővárosban Igor taxisofőrként jutott álláshoz. Kifinomult modorának és orosz akcentusának köszönhetően elegáns vendégeket kapott: a korszak hírességeit, filmcsillagokat, akiket ő szállított reggel a filmgyárba, este a színházba, utána pedig az otthonukba. Igort is gyakran beinvitálták, előkerültek a borosüvegek, a hangulat megteremtése érdekében gyertyákat gyújtottak, az orosz származású sofőr pedig balalajkázással szórakoztatta vendéglátóit. Aztán egyszer egy operatőr felfigyelt a kedélyes Igor formás kamasz lánykájára, és Natasát rövidesen próbafelvételre hívták. Mondani sem kéne, hogy nem az Anna Karenina főszerepét szánták neki. Natasa mindenesetre elfogadta a felkérést, a próbafelvétel sikerült, és 1971-ben megkezdődött a bájos tizenéves leányzó erotikus filmkarrierje. Hogy elkezdődött, az egészen biztos. Hogy valóban ezek voltak-e az előzmények, az viszont már nem annyira. 


Tizenéves csábítók 
Az internet szerint 1971-ben Dorit volt Miss Eden, de jelen sorok írója nem tudta kideríteni, hogy ez a cím egész pontosan mit takar. A csinos szőkeség első filmjét Blutjunge Verführerinnen (Tizenéves csábítók, 1971) címmel a hetvenes évek népszerű és szorgalmas szexfilmese, Erwin C. Dietrich rendezte Michael Thomas álnéven. Mint a címből is sejthető, az opusz olyan fiatal lánykákról szól, akik szeretnék kiélni szexuális vágyaikat, ám ezzel saját maguknak legalább annyi problémát okoznak, mint partnereiknek. Az NSZK-ban akkoriban jöttek divatba a szexvígjátékok, és Dietrich második filmje, a Die Nichten der Frau Oberst (1968) oly nagy sikert aratott, hogy érdemes volt ráállni erre a trendre. Ekkoriban indult a híres-hírhedt Schulmädchen-sorozat is, amely tizenéves lányok szexuális életét mutatta be, felvilágosításnak álcázva a malackodást: már az első rész átütő sikere is azt bizonyította, hogy a férfi nézőket különösen érdekli ez a téma. Dietrich számítása bevált, a Blutjunge Verführerinnen is tetszett a közönségnek, ezért a következő évben jött a folytatás. Persze csupán tematikai folytatásról van szó, hiszen Dorit a két filmben két különböző lányt személyesített meg. Hubert Frank vígjátéka, a Zum zweiten Frühstück: Heiße Liebe (1972) olyan feleségekről szól, akiket férjük hosszabb időre magukra hagy, és a csélcsap asszonykák ezt az időt merész szerelmi kalandokra fordítják. Dorit ebben a filmben is csupán mellékszerepben domborított, és – ki gondolná? – ruhátlanul is meg kellett jelennie. Mindhárom opusz női főszerepét Ingrid Steeger alakította, aki mellesleg napjainkban is aktív a német filmvilágban, de természetesen már kiöregedett a szexi nő szerepköréből, és főleg komikaként szórakoztatja a publikumot. 


Háziasszonyok és ápolónők 
Az iskoláslányokról szóló szexvígjátékok kedvező fogadtatásán felbuzdulva a német filmesek feladatuknak érezték, hogy a társadalom egyéb rétegeinek szexuális életét is feltérképezzék. Például a háziasszonyokról szóló széria, a Hausfrauen-Report 1972-ben már a harmadik résznél tartott. Az alkotók ebben az esetben is igyekeztek azt a látszatot kelteni, mintha ezek a filmek nem pusztán az erotika iránti igények kielégítésére lennének hivatottak, hanem komoly társadalmi problémákra világítanának rá. A kiinduló helyzet szerint Nyugat-Németországban feltűnően megugrott a válások száma. Két riporter szeretné feltárni ennek okait, és kiderítik, hogy a feleségek beleuntak a háziasszony unalmas szerepkörébe, és inkább izgalmas erotikus kalandokat keresnek, mondjuk egy teherautó-sofőrrel, a postással, egy vízilabdázóval vagy éppen egy izomfickóval a konditeremből. Gondolom, mindenki sejti, hogy a filmek csupán illusztrálták ezeket a kalandokat, és az alkotóknak igazából eszük ágában sem volt a jelenség mélyebb pszichológiai okait feltárni. Érdekesség, hogy a harmadik részben feltűnik a későbbi sikeres német tévésorozat, A klinika szívtipró dokija, Sascha Hehn, aki akkoriban még az ilyesfajta szexfilmekben csillogtatta meg képességeit, és mellesleg többször is filmezett Dorittal, bár nem mindig voltak közös jeleneteik. 


Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy ezek a szexfilmecskék egyáltalán nem találkoztak a teljes német társadalom tetszésével. A Krankenschwestern-Report (1972) ellen például maguk a fókuszba került hölgyek, az ápolónők emelték fel a szavukat. A történet ugyanis egy müncheni kórházban játszódik, ahol a túlterhelt és alulfizetett ápolónők az orvosokkal és a betegekkel folytatott alkalmi szexuális kalandokkal kompenzálják sanyarú helyzetüket. Nem kevesebb, mint 3200 müncheni ápolónő tett panaszt becsületsértés miatt a film forgalmazója ellen, és a botrányban még politikusok is megszólaltak, természetesen a felháborodás hangján. Mindazonáltal a filmet végül nem tiltották be, de itt-ott vágni kellett belőle. A Mädchen, die nach München kommen (1972) – mint a címéből is kiderül – olyan lányokról szól, akik Münchenbe jönnek szerencsét próbálni a nyári olimpiai játékok idejére. A reklámszlogen szerint az opusz az olimpiai falu szexuális életébe nyújt bepillantást. A premierre 1972. augusztus 25-én került sor. Néhány nappal később, szeptember 5-én játszódott le az a túszdráma, amely a müncheni olimpiát a szex helyett végérvényesen az erőszakkal és a terrorizmussal kapcsolta össze. A Frühreife Betthäschen (1972) egy vidéki vendégház látogatóinak szerelmi életéből ad ízelítőt az effajta alkotások szokásos közhelyeinek és típusfiguráinak felsorakoztatásával. 


Dekamerotika és háromdimenziós szerelem 
Nem tudni, pontosan milyen körülmények között, de Dorit már 1972-ben filmezni kezdett Olaszországban, amely második hazájának mondható. Ekkoriban Pasolini Dekameron (1971) című filmjének hatalmas sikere nyomán az olasz filmesek szériában – és olykor koprodukcióban – forgatták a kosztümös erotikus filmeket, melyeket a szaksajtóban csak „decamerotico” vagy „decamerotici” összefoglaló névvel emlegettek. Ehhez az irányzathoz tartozik Dorit első két olasz filmje is, melyeket Silvio Amadio rendezett. A Come fu che Masuccio Salernitano, fuggendo con le brache in mano, riuscì a conservarlo sano (1972) két szélhámosról szól, akik a legfondorlatosabb módszerekkel jutnak pénzhez, és közben persze pikáns kalandok is osztályrészül jutnak nekik. Az ...E si salvò solo l'aretino Pietro con una mano avanti e l'altra dietro (1972) Madonna Violenta három lányának (Nanna, Concetta és Fiorenza) története sok csalfasággal, szerelemmel és pikantériával fűszerezve: Dorit játszotta az egyik lányt, Fiorenzát. A nyugatnémet színekben készült Liebe in drei Dimensionen (1973) technikai szempontból mindenképpen kiemelkedik a tucat szexvígjátékok sorából. 70 mm-es (szélesvásznú) kivitelben forgatták, ami egy kis költségvetésű szexfilm esetében egyáltalán nem számított mindennaposnak. A címben szereplő három dimenzió nem csak a szerelmi élmény intenzitására utal, egyes jeleneteket ugyanis térhatású technikával vettek fel. Szinte biztosan a technikai körítésnek köszönhető, hogy a Liebe in drei Dimensionen még az Egyesült Államokba is eljutott, hiszen ott a szexfilmek terén nem nagyon volt szükség importra.


Újabb külföldi filmek 
Carlos Pasini Hansen argentin rendező Hieronymus Bosch egyik leghíresebb festménye, az 1500 körül keletkezett Gyönyörök kertje (más címén: Földi paradicsom) című triptichon ihletésére forgatta az A Point in Time (1973) című 44 perces tévéfilmjét. A kerettörténetben egy Arne nevű fiatalember egy múzeumban nézegeti Bosch festményét, de úgy érzi, semmi jelentése sincs a műnek. „Akkor keress neki!” – javasolja az az idős úr, aki megjelenik a fiatalember mellett, Arne pedig „átlép” a festménybe, vagyis a fantázia világába, ahol különös kalandokat él át. Találkozik például három gyönyörű fiatal (és meztelen) nővel, akik egy-egy fogalmat testesítenek meg: a Hiúságot, az Élvezetet és a Szerelmet. Ez utóbbit alakította Dorit Henke. A filmet Szardínia szigetén forgatták tizenhárom nap alatt. Hansen eredetileg Oliver Tobiast szemelte ki Arne szerepére, ám nem volt teljesen elégedett a testalkatával („túlságosan zömök”). Egy 1971-es tévéfilmben (Giants and Ogres) látta meg Christopher Neame angol színészt, aki elfogadta a szerepet, és ezzel tévétörténelmet írt: ő volt ugyanis az első férfi színész, aki frontális meztelenséget mutatott egy tévéfilmben. Mino Guerrini alkotása, a Le favolose notti d'oriente (1973) szintén a decamerotico irányzathoz sorolható, ámbár a pikáns kalandok helyszíne ezúttal nem a középkori Európa, hanem a mesés Kelet, az Ezeregyéjszaka világa. Kuriózum, hogy a stáblistán feltűnik egy magyaros hangzású név is: Marian Fulop (Fülöp Mariann?). Antonio Fogazzaro 1881-ben megjelent azonos című regényéből készült a Malombra (1974) című négyrészes tévésorozat. A melodramatikus történetben az akkor huszonegy éves Dorit játszotta a húszesztendős Edith Steinegge kulcsfontosságú szerepét. Kicsit ironikus, hogy a szexfilmekben ismertté vált színésznő ezúttal egy olyan lányt alakított, aki az író szándéka szerint az érzékiségtől mentes spirituális létet szimbolizálja. Bruno Corbucci erotikus vígjátéka, az Il trafficone (1974) Dorit pályafutásában nem igazán jelentős állomás, hiszen csak egy egészen kis szerepet játszott benne, viszont elismert színészek (Carlo Giuffré, Enzo Cannavale, Rita Calderoni, Lino Banfi, Tina Aumont, Adriana Asti, Marilù Tolo) partnere lehetett. 


Salò, avagy Szodoma 120 napja 
Pier Paolo Pasolini 1975-ben forgatott filmet De Sade márki Szodoma 120 napja című regénye alapján. A cselekményt a Salòi Köztársaság idejére helyezte át: az államhatalmat szimbolizáló négy középkorú úr katonák segítségével fiatal lányokat és fiúkat ejt foglyul. Egy pazar villába hurcolják őket, ahol kiélik rajtuk a legszélsőségesebb vágyaikat, végül szinte mindenkit megkínoznak és megölnek. A tizenéves áldozatok szerepére Pasolini javarészt filmezési tapasztalat nélküli amatőröket választott, ugyanakkor fontos szempont volt az is, hogy a fiatalok ne jöjjenek zavarba a kamera és a partnerek előtt, mivel a film jelentős részében meztelenül kellett megjelenniük. Pasolini a fiúkat személyes meghallgatáson szelektálta – bármilyen furcsa, de óriási túljelentkezés volt a szerepekre –, a lányokat viszont modellkatalógus alapján választotta. Dorit is a kiválasztottak közé került, noha jócskán voltak filmes tapasztalatai, és bár tizenéves lányt kellett játszania, 1975-ben már a 22. életévében járt. Pasolini eredeti elképzelése az volt, hogy mindegyik áldozatnak súlyt ad a filmben, vagyis bemutatja elfogásuk körülményeit és viselkedésüket a rabság alatt, ami halálukhoz vagy éppen megmenekülésükhöz vezet. Különböző okokból azonban a hivatalos változat már nem tükrözte egyértelműen ezt az alkotói szándékot. 


Dorit (a filmben: Doris) elrablásának jelenetét egész biztosan leforgatták (fennmaradtak róla a forgatási fotók), és valószínűleg a párizsi ősbemutatón még láthatta is a közönség, de a filmet aztán a nemzetközi forgalmazhatóság érdekében közel fél órával megrövidítették. A jelenet elején Doris egy idősebb hölggyel (alighanem az édesanyjával) együtt lép ki egy lakóház kapuján. A közelben egy autó várakozik, benne két rossz arcú férfi és egy rideg arcú nő. Doris és kísérője egy árkád felé sétál, ahol egy másik autó állja útjukat. A kocsi mellett egy férfi áll, aki megkísérli a járműbe tuszkolni Dorist. Az idősebb hölgy megpróbálja ezt megakadályozni. Ekkor megjelenik a másik autó utasai közül a nő és az egyik férfi. Az idős asszonyt a közeli nyilvános illemhely felé hurcolják, a földre lökik, és a rideg arcú nő tarkón lövi. Ezt követően elhajtanak a foglyul ejtett Dorisszal együtt. „A szar köré”-ben Castelli asszonytól megtudjuk, hogy Doris a legfegyelmezetlenebb lány a foglyok közül. Ő ugyanis az, aki a szigorú parancs ellenére sem tudja visszatartani a székletét, és beleürít az ágytáljába, ám a másnapi ellenőrzésen természetesen lebukik. Nem tudni, hogy szándékosan-e, mindenesetre ez a jelenet inkább vicces, semmint megdöbbentő, mindazonáltal valószínű, hogy később ez a fegyelmezetlenség lett az oka Doris halálának. Megkínzását és megölését nem láthatjuk a hivatalos változatban, de ezt a jelenetet is egész biztosan leforgatták. Gideon Bachmann újságíró korabeli forgatási beszámolója szerint a Püspök végzett a lánnyal: egy üvegszilánkkal vágta fel a hasát, gyakorlatilag kibelezte. 2013 őszén német nyelvterületen háromlemezes gyűjtői kiadásban adták ki a Salòt: a kiadvány kuriózuma 29 percnyi kivágott jelenet, melyek között talán ez a képsor is megtekinthető. (Jelen sorok írója egyelőre nem tudta beszerezni a kiadványt, ezért nem tud pontos infókat adni róla.) 


Az utolsó filmek 
A Salò után Dorit már csak három filmben szerepelt, ami látszólag megerősíti azt a legendát, hogy Pasolini opusza megpecsételte a fiatal szereplők további sorsát. Valójában azonban mire a Salò forgalmazása elől elhárultak az akadályok, addigra a filmezés ábrándját dédelgető fiatalok karrierje egyéb okokból már megfeneklett. Öt epizódból áll Sergio Corbucci 40 gradi all'ombra del lenzuolo (1976) című komédiája. Az első történet, a La cavallona hősnője egy gyönyörű nő (Edwige Fenech), aki után minden férfi epekedik, egyvalaki (Tomás Milián) kivételével. Vajon mi lehet ennek hátterében? A szereplők között még Dracula (Christian Aligny) is megjelenik: Dorit játszotta az áldozatát, nevét fel sem tüntették a stáblistán. A Rosso veneziano (1976) című ötrészes tévésorozat Pier Maria Pasinetti 1959-ben megjelent regénye alapján készült. Az 1930-as évek végén játszódó cselekmény több szálon és több helyszínen fut. Dorit a negyedik részben szerepelt, Edith von Brillt személyesítette meg. A fiatal színésznő utolsó mozifilmje a nyugatnémet szexfilmsorozat, a Hausfrauen-Report hatodik része (1977) volt. Ebben is egy Uschi nevű lányt játszott, akárcsak az öt évvel korábbi harmadik részben, ám a két film között csupán tematikai összefüggés van. Bár ekkor még csak huszonnégy éves volt, tehát egyáltalán nem öregedett még ki az ilyesfajta szerepekből, állítólag nem kapott több filmes munkát. 


Egy internetes oldal szerint valamikor a hetvenes évek első felében Dorit szenvedélyes viszonyba keveredett az olasz fotoromanzák (élő szereplőkkel készített képregények) egyik sztárjával, a MAL művésznévre hallgató jóképű fiatalemberrel. Berlinben ismerkedtek meg, ahol Dorit éppen az Alle című dallal próbált – eredménytelenül – betörni a könnyűzene világába. Felkereste MAL-t Rómában, és a támogatását kérte. Közös munkáik is voltak, ám a szerelem véget ért, miután MAL életében megjelent egy másik dekoratív hölgy, Marina Marfoglia. Dorit az 1970-es évek végén teljesen eltűnt a szórakoztatóiparból. Igyekeztem a világháló segítségével kideríteni, mi történhetett vele azóta. Egy korabeli sajtóhír szerint húszéves korában közgazdaságtant tanult, ezért nem kizárt, hogy később ezen a területen találta meg új hivatását. Az egyik közösségi oldalon rátaláltam egy Dorit Henke nevű hölgyre, aki fotókat is mellékelt magáról. Kora, tekintete és jellegzetes testtartása alapján erősen valószínűnek tartom, hogy az egykori szexcsillagról van szó, aki alighanem Olaszországba ment férjhez, legalábbis nevének harmadik tagja (ezt személyiségi okokból nem írom le) erre utal. Egyetlen szóval sem említi filmes múltját, ami jelentheti azt is, hogy tévedek, és nem ő az egykori színésznő, de azt is, hogy életének azt a szakaszát végleg lezárta. 


FILMOGRÁFIA 
* 1977: Hausfrauen-Report 6: Warum gehen Frauen fremd? 
* 1976: Rosso veneziano (tévésorozat) 
* 1976: 40 gradi all'ombra del lenzuolo (a La cavallona című epizódban) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja ( Salò o le 120 giornate di Sodoma) 
* 1974: Il trafficone 
* 1974: Malombra (tévésorozat) (Dorith Henke néven szerepel a stáblistán) 
* 1973: Le favolose notti d'oriente 
* 1973: Da Scaramouche or se vuoi l'assoluzione baciar devi sto... cordone! 
* 1973: A Point in Time (tévéfilm) 
* 1973: Liebe in drei Dimensionen 
* 1972: ...E si salvò solo l'aretino Pietro con una mano avanti e l'altra dietro 
* 1972: Come fu che Masuccio Salernitano, fuggendo con le brache in mano, riuscì a conservarlo sano 
* 1972: Krankenschwestern-Report 
* 1972: Frühreife Betthäschen 
* 1972: Mädchen, die nach München kommen (Dorith Henke néven szerepel a stáblistán) 
* 1972: Hausfrauen-Report 3 
* 1972: Blutjunge Verführerinnen 2 
* 1972: Zum zweiten Frühstück: Heiße Liebe 
* 1971: Blutjunge Verführerinnen


2014. január 2., csütörtök

FRANCESCO LEONETTI

Francesco Leonetti (Olaszország, Calabria, Cosenza, 1924. január 27. – Olaszország, Milánó, 2017. december 17.) olasz író és költő a bolognai egyetemen ismerkedett meg Pier Paolo Pasolinivel, akivel életre szóló barátságot kötött. 1942-ben jelent meg első verseskötete, a Sopra una perduta estate, 1956-ban pedig az első regénye, a Fumo, fuoco e dispetto. Munkásságára formailag a neoavantgárd, tartalmilag a baloldali elkötelezettség jellemző. Néhány filmben színészként vagy narrátorként működött közre, ezek többségét Pasolini rendezte. Idős korában is aktív maradt az olasz kulturális életben. Kilencvenhárom éves korában hunyt el. 


KARRIERTÖRTÉNET 
Irodalmi és politikai mozgalmak vonzásában 
Francesco Leonetti Bolognában töltötte a gyerekkorát, és ott folytatta tanulmányait is. A bolognai egyetemen – ahol filozófiát tanult – 1940-ben megismerkedett Pier Paolo Pasolinivel. Tartós barátság alakult ki közöttük. 1955-ben társultak közös egyetemi barátjukkal, Roberto Roversivel, és megalapították az Officina magazint. A kiadvány fordulópontot jelentett az olasz művészeti életben, amelyet akkoriban a neorealizmus válsága jellemzett. Az Officina alapító szerkesztőinek szándéka az volt, hogy egységes kulturális csoport szerveződjék a különböző trendeket képviselő személyiségek együttműködéséből. Pasolini erről később így nyilatkozott: „Munkatársaim és én az új típusú értelmiséget próbáltuk meghatározni, ezekben az években ugyanis már hanyatlóban volt az ellenállás történelmi szellemisége, és az olaszországi politikai visszafejlődési folyamat mélypontján új, váratlan és sürgető igények jelentkeztek. Ez az újfajta elkötelezettség vázlatosan szólva új kritikai módszerek keresését jelentette az irodalomban, az ideológiai és történelmi kérdések megközelítésében pedig – az ellenállási mozgalom szentimentális és humanitárius hevéhez képest – több racionalitást. Szóval a fejlődési folyamat kellős közepén voltunk...” 


Leonetti később a Malatestiana di Cesena intézményében könyvtárosként és paleográfus szakértőként dolgozott. 1963-ban Milánóba költözött. Ugyanazon év október 3-a és 8-a között ötven író és kritikus közreműködésével zajlott az a konferencia, melynek eredményeként megalakult a Gruppo 63 elnevezésű csoport. Tagjai között Leonetti mellett az olasz kulturális élet olyan meghatározói alakjait találhatjuk, mint például Umberto Eco, Renato Barilli, Giancarlo Marmori, Lamberto Pignotti és Nanni Balestrini. A Gruppo 63 fő célkitűzése a hagyományokkal való szembeszegülés, az új kifejezési formák keresése volt. A nagyközönség igényeinek elutasítása miatt hamar elitizmussal és túlzott intellektualizmussal vádolták a csoportot, amely 1969-ben oszlott fel. 1966-tól Leonetti az Elio Vittorini és Italo Calvino által alapított Il Menabò kulturális magazin számára írt. Itteni tapasztalatai vezették el a neoavantgárdhoz, és munkásságában ettől kezdve meghatározó szerepet játszott a formai kísérletezés. 1968-ban saját folyóiratot alapított: a munkatársaknak köszönhetően a Che fare rövidesen már az új baloldal forradalmi hevületét tükrözte. Leonetti ekkoriban vált politikailag különösen aktívvá, nem sokkal később belépett az Olasz Kommunista Pártba is. 1971-től esztétikát tanított a milánói Estetica all'Accademia d'Arte di Brera intézményében. A nyolcvanas években munkásságában ismét az irodalom került előtérbe. Tagja lett az 1979-ben alapított Alfabeta irodalmi újság szerkesztőségének, amelynek munkájában mások mellett Umberto Eco és Paolo Volponi is részt vett. Újabb folyóiratot is indított Campo névvel, illetve rendszeresen publikált a L'Immaginazione irodalmi magazinban is. 


Az író és a költő 
Leonetti első verseskötete, a Sopra una perduta estate tizennyolc éves korában, 1942-ben jelent meg. A vékony kiadvány tizenkét költeményt tartalmaz. A kiadó, a bolognai Libreria antiquaria Landi, Pasolini és Roversi versesköteteit is megjelentette, jó érzékkel felismerve, hogy olyan tehetséges fiatalokról van szó, akik új színt hozhatnak az olasz irodalmi élet palettájára. Leonetti 1956-ban jelentkezett első regényével: a Fumo, fuoco e dispetto, a „büszke történelmi fejlődés” krónikája abban az újszerű, választékos és mégis közérthető nyelven íródott, amely a szerző egész munkásságának fő jellemzője. Különösen érzékletesen ragadta meg a fiatalság problémáit és hibáit. 1959-es verseskötete, a La cantica Marzotto-díjban részesült. Ez az 1950-ben alapított díj az irodalom, a filozófia, a közgazdaságtan, az újságírás, az orvostudomány és a sebészet, a zene, a színház és a festészet legkiemelkedőbb alakjait ismerte el: nem csupán a befutottakat, hanem azokat is, akik ígéretes jövő előtt álltak. (A díjat az 1968-as diákmegmozdulások idején szüntették meg.) Mint arról korábban szó volt, Leonetti írói munkásságát a neoavantgárd törekvések jellemzik. 2001-ben önéletrajzi könyve jelent meg, melynek címe utalás Pasolini egyik fő művében, a Madarak és madárkákban (1966) való közreműködésére: La voce del corvo (A holló hangja). 2008-ban újra kiadták első verseskötetét kiegészítve a 2001-ig bezárólag írt legfontosabb költeményeivel. 


A filmszínész 
Leonettit jó barátja, Pasolini hívta először filmezni: a világszerte nagy feltűnést keltett Máté evangéliumában (1964) II. Heródes szerepét játszotta. Az opuszt a bal- és a jobboldali sajtó egyaránt hevesen támadta: előbbi szerint valójában vallási, utóbbi szerint inkább kommunista propagandáról van szó. A Vatikán viszont elismerően nyilatkozott Pasolini mesterművéről annak ellenére, hogy a művész egyéb alkotásait egyházi körök kifejezett nemtetszéssel fogadták. Pasolini a saját filmjei közül a Madarak és madárkák című „ideokomikus mesé”-t szerette a legjobban. A szimbolikus történet egy apáról és fiáról (Totò és Ninetto Davoli) szól, akiknek országúti bolyongását és különös kalandjait egy beszélő holló kíséri mindaddig, amíg meg nem unják a madár filozofálgatásait, és megeszik. A holló Francesco Leonetti hangján beszélt. Az Oidipusz király (1967) Szophoklész antik tragédiájának önéletrajzi vonatkozásokkal tűzdelt újraértelmezése. Leonetti alakította Laiosz király pásztorát, aki azt a feladatot kapja az uralkodótól, hogy vigye ki a perzselő pusztaságba a gyermek Oidipuszt, és ott ölje meg. A kegyetlen parancs indoka az volt, hogy Laiosznak megjósolták: ha fia felnő, meg fogja ölni őt. A pásztor teljesíti a parancs első felét, de nincs szíve megölni a gyereket, hanem sorsára hagyja. Az Oidipusz királyt külföldön sokkal nagyobb megértéssel fogadták, mint Olaszországban. Pasolini a Szeszély olasz módra (1968) című szkeccs-összeállítás számára forgatta a Mik a felhők? című rövidfilmjét. A történet szereplőit marionettfiguraként mozgatja a bábmester (Francesco Leonetti), és hőseink csak akkor pillantják meg a határtalan szabadságot jelentő felhős kék eget, amikor a szemétdombra dobják őket meghalni. Oidipusz családjának történetét Szophoklész az Antigoné című drámájában folytatta. Ebből Liliana Cavani 1970-ben forgatott aktualizált filmváltozatot Kannibálok címmel Britt Ekland, Pierre Clémenti és Tomás Milián főszereplésével. Leonetti kapta a miniszterelnök (a zsarnok Kreón megfelelője) szerepét. Az I vesuviani (1997) című ötrészes szkeccs-összeállítás egyik epizódja tulajdonképpen a Madarak és madárkák modern parafrázisa. A szellemi rokonság egyértelmű érzékeltetésére Mario Martone rendező szintén Leonettit kérte fel a beszélő madár szinkronizálására. 


BIBLIOGRÁFIA 
Non-fiction 
* 1974: Libro per le sculture di Arnaldo Pomodoro (Gabriele Mazzotta Editore, Milánó) 
* 1976: Atlante secondo Lenin (Enzo Marival közösen) (Edizioni Erba Voglio, Milánó) 
* 1976: Un lavoro mentale (Cooperativa Scrittori) 

Versek 
* 1942: Sopra una perduta estate (Libreria antiquaria Landi, Bologna) 
* 1959: La cantica (Arnoldo Mondadori editore) 
* 1976: Percorso logico del 1960–75 (Einaudi editore) 
* 1979: In uno scacco (nel settantotto) (Einaudi editore) 
* 1986: Palla di filo (poemetto con commento) (Manni editore) 
* 1994: Le scritte sconfinate (Scheiwiller editore) 
* 2008: Sopra una perduta estate. Poesie scelte 1942–2001 (No Reply editore) 

Prózai művek 
* 1956: Fumo, fuoco e dispetto (Einaudi editore) 
* 1961: Conoscenza per errore (Feltrinelli) 
* 1964: L’incompleto (Garzanti) 
* 1967: Il tappeto volante (Mondadori) 
* 1974: Irati e sereni (Feltrinelli) 
* 1978: Conoscenza per errore (Studente di Bologna del ’48–49) (Einaudi editore) (az 1961-es kötet új kiadása) 
* 1980: L’incompleto (Nel mondo pieno di merci) (Einaudi editore) (az 1964-es kötet új kiadása)
* 1981: Campo di battaglia (Einaudi) 
* 1995: Piedi in cerca di cibo (Manni) 
* 1998: I piccolissimi e la circe (Manni) 
* 2001: La voce del corvo. Una vita (1940–2001). Storie corte con «garbugli» per mano di Veronica Piraccini (DeriveApprodi) 


FILMOGRÁFIA 
* 1964: Máté evangéliuma (Il vangelo secondo Matteo) 
* 1966: Madarak és madárkák / Madarak és ragadozó madarak (Uccellacci e uccellini) (csak hang) (nincs feltüntetve a stáblistán) 
* 1967: Oidipusz király (Edipo re) 
* 1968: Szeszély olasz módra (Capriccio all'italiana) (a Mik a felhők? című epizódban) 
* 1970: Kannibálok (I cannibali) 
* 1997: I vesuviani (a La salita című epizódban) (csak hang) 
* 1998: Francesco Leonetti, lo scrittore a sette code (dokumentumfilm)