Pasolini

Pasolini

2012. október 7., vasárnap

LAMBERTO MAGGIORANI

Lamberto Maggiorani (Olaszország, Róma, 1909. augusztus 28. – Róma, 1983. április 22.) olasz színész eredetileg gyári munkás volt. A legendás olasz rendező, Vittorio De Sica fedezte fel, és rábízta a Biciklitolvajok (1948) című katartikus drámájának főszerepét. Maggiorani a filmezés után visszatért a gyárba, ám rövidesen elveszítette az állását. Megélhetése érdekében ismét a filmezéssel próbálkozott, de csak kisebb-nagyobb epizódszerepeket kapott. Pina Nicolich színpadi színésznőt vette feleségül.


KARRIERTÖRTÉNET 
Biciklitolvajok 
1946-ban jelent meg Luigi Bartolini író, költő és festőművész regénye, a Biciklitolvajok, amelyben a szerző saját élményeiről írt humoros formában. A színészként különösen nagy tekintélynek örvendő, de már rendezőként is elismert Vittorio De Sica (1901–1974) és állandó forgatókönyvírója, Cesare Zavattini (1902–1989) épp akkoriban kutattak olyan új téma iránt, amelyből igényes és tartalmas filmet lehetne forgatni. Zavattini talált rá Bartolini könyvére, amely annyira fellelkesítette, hogy meg sem várta a reggelt, és már éjszaka felhívta De Sicát, hogy beszámoljon felfedezéséről. Lelkesedése persze nemcsak barátja éjszakai nyugalmának megzavarásáig tartott, hanem még aznap éjjel meg is írta a forgatókönyv első vázlatát. Másnap De Sica már ezt a tervezetet olvasta el, és a téma őt is magával ragadta. Zavattini tulajdonképpen csak a biciklilopás ötletét vette kölcsön Bartolinitől, a humor helyett pedig a dráma felé vitte a cselekményt. Mindazonáltal az alkotók megtartották az eredeti címet, sőt Bartolini nevét a stáblistán is feltüntették. Erről De Sica még annak idején így nyilatkozott: „...miért hagytuk meg ezt a címet, amikor megvásároltuk a könyv szabad átdolgozási jogát? Egy kitűnő művésznek kijáró elismerés miatt, aki munkájával, ha csak közvetve is, új filmem ösztönzője volt.” (Noha a Biciklitolvajoknak hivatalosan összesen hat forgatókönyvírója volt, a munka dandárját Zavattini és De Sica végezte.) 


Noha a kiváló rendező előző műve, a Fiúk a rács mögött (1946) nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, mégsem volt könnyű mecénást találni a Biciklitolvajok megvalósításához. De Sica a filmszerepeivel keresett pénzt szívesen befektette ugyan saját rendezéseibe, de ennyi természetesen nem lett volna elegendő. Az olasz producerek idegenkedtek a neorealista témáktól és alkotóktól, mert úgy vélték, valamiféle baloldali művészi szerveződésről van szó. A rendező végül külföldön próbált támogatót találni: számos nagynevű producerrel tárgyalt – köztük Korda Sándorral –, akik ugyan nem voltak elutasítóak, de elképesztő feltételekkel álltak elő. David O. Selznick amerikai producer hajlandó lett volna állni a teljes forgatási költséget, amennyiben a főszerepet Cary Grant kapja. De Sica ezt teljesíthetetlen kívánságnak tartotta, esetleg Henry Fondát tudta volna elképzelni Antonio Ricci szerepében. Végül úgy döntött, kizárólag amatőrökkel forgatja le a filmet, akik saját természetes egyéniségükkel, minden színészi manír nélkül teszik élővé a figurákat. Mondani sem kéne, hogy emiatt le kellett mondania a külföldről érkező finanszírozási lehetőségekről. Olaszországi barátai azonban mellé álltak, és támogatásukkal összegyűlt a forgatáshoz szükséges pénz. 


Hosszas keresgélés után De Sica a római (más források szerint: a torinói) Breda gyárban találta meg az ideális főszereplőt Lamberto Maggiorani személyében. A főhős kisfiát, Brunót Enzo Staiola játszotta: rá egy Rómához közeli, hontalanok számára létesített táborban figyelt fel a rendező. Állítólag mind Maggiorani, mind Staiola kiválasztásában fontos szempont volt jellegzetes járásmódjuk. A film nagy értéke a két főszereplő természetes játéka, főleg tekintetváltásaik és gesztusaik, melyek emberi melegséget adtak a drámai eseményeknek. Lianella Carell újságírónő akkoriban szeretett volna interjút készíteni De Sicával, beszélgetés helyett azonban a művész felajánlotta új filmje női főszerepét a meglepett zsurnalisztának. (Érdekes véletlen, hogy később mindhárom amatőr főszereplő hosszabb-rövidebb ideig megmaradt a filmvilágban.) A Biciklitolvajok megrázó története a munkanélküliség drámáját örökíti meg: a főhős plakátragasztói álláshoz juthat, amennyiben van biciklije. Felesége utolsó értéküket, az ágyneműt adja el, ám a megvásárolt kerékpárt ellopják. A férfi és a fia megpróbálnak a tolvaj nyomára bukkanni, már-már sikerrel is járnak, de a kritikus pillanatban a tömeg ellenük fordul. A kétségbeesett apa végül maga is lopni akar egy kerékpárt…


Olaszországban a Biciklitolvajok – akárcsak korábban a Fiúk a rács mögött – heves támadások célpontjába került. Voltak olyan vélemények, melyek szerint De Sica szándékosan mutatja sötétebbnek a valóságot a tényleges állapotnál, s tulajdonképpen merényletet követ el az olasz nép méltósága ellen. A rendező úgy nyilatkozott, hogy filmjével a mindennapi helyzetekben rejlő drámaiságot akarta bemutatni. „A Fiúk a rács mögött után mintegy negyven forgatókönyv volt a kezemben – egyik szebb, mint a másik, tele vonzó, érdekes cselekménnyel. De én egy közönséges, mindennapi eseményt kerestem, mely bármely szegény emberrel megeshet, és melyről még az újság sem tudósít. [...] Minek tehát különleges kalandokat kutatni, amikor az, ami a szemünk előtt játszódik, ami mellett gyanútlanul elmegyünk, annyi valódi bánatot rejt magában? [...] Ha ebben a témában van valami nevetséges, az csak a szociális ellentmondások kirívó voltából származik, ami előtt a társadalom behunyja a szemét. Az értetlenség nevetséges, ami állandóan gátolja, hogy az igazság és a jóság utat találjon. Filmemet az egyszerű szenvedő embereknek ajánlom.” A Biciklitolvajokat tíz évvel a bemutató után, 1958-ban beválasztották a világ legjobb filmjeit összegyűjtő, úgynevezett Brüsszeli 12-be: ugyanannyi szavazatot kapott mint Chaplin remekműve, az Aranyláz (1925). (Az első helyre a szintén 1925-ös Patyomkin páncélos került, amelyet egyébként – baloldaliság ide vagy oda – jelen blog kulcsfigurája, Pasolini egyáltalán nem kedvelt.) 


Az epizodista 
Maggiorani a Biciklitolvajok forgatása után visszament dolgozni a gyárba, ahol hamarosan létszámleépítésre került sor, ezért elbocsátották. Megélhetési okokból visszatért a filmvilágba, mivel azonban nem volt képzett színész – ráadásul az inkább amatőr szereplőket igénylő neorealista filmeknek is kezdett bealkonyulni –, be kellett érnie kisebb, olykor csak néhány másodperces epizód- és statisztaszerepekkel. Giorgio Bianchi Vent'anni (1949) című drámájának főszereplője két tolvaj, akik egy nagy dobásra készülnek, ám egyikőjük beleszeret egy lányba, és a szerelem megváltoztatja az addigi terveket. A Valahol Európában (1947) világhírű magyar rendezője, Radványi Géza 1947-ben külföldre távozott, Olaszországban telepedett le. Ott forgatta a Névtelen asszonyok (1950) című alkotását, amely egy hontalan asszonyok számára létesített táborban játszódik közvetlenül a második világháború után. A főszerepeket olyan elismert művészek játszották, mint Simone Simon, Valentina Cortese, Françoise Rosay és Gino Cervi. Carlo Lizzani Figyelem, banditák! (1951) című filmje a második világháború alatt játszódik olasz partizánok között. A női főszerepet Gina Lollobrigida (!) alakította, egyes vélemények szerint nem túl meggyőzően. Az opuszt baloldalisággal vádolták, cenzúrázták, majd hosszú időre visszavonták a forgalmazásból. Szkeccsfilm az Öt város meséje, amelynek epizódjai Rómában, Párizsban, Berlinben, Londonban és Bécsben játszódnak. A bécsi történetet az Aradon született Géza von Cziffra rendezte, a szereplők között ismét ott volt az isteni Lollobrigida, illetve a külföldön befutott magyar színésznő, Bartók Éva. 


Maggiorani felfedezője, Vittorio De Sica még két filmjében foglalkoztatta pártfogoltját: az első, A sorompók lezárulnak (1952) a rendező egyik legszebb alkotásának számít. A másik, a kevésbé lelkesen fogadott Az utolsó ítélet (1961) című vígjáték (operatőr: Pogány Gábor!) szereposztása elképesztő nemzetközi sztárparádé: Vittorio Gassman, Alberto Sordi, Nino Manfredi, Anouk Aimée, Silvana Mangano, Melina Mercouri, Jack Palance, Lino Ventura, Ernest Borgnine, Fernandel és még sokan mások láthatók kisebb-nagyobb szerepekben. Fernandel főszereplésével 1952 és 1965 között öt mozifilm készült Giovanni Guareschi népszerű Don Camillo-történeteiből. Ezek közül Maggiorani kettőben kapott kisebb szerepet: Don Camillo és a tiszteletre méltó Peppone (1955), Don Camillo Monsignore... de nem túlságosan (1961). Egy banditát alakított egy másik közkedvelt komikus, Totò egyik filmjében: Totò, Peppino e i... fuorilegge (1956). Pier Paolo Pasolini két egymást követő alkotásában adott neki rövid epizódszerepeket: a Mamma Rómában (1962) ő volt az a kórházi beteg, akitől Ettore el akarja lopni a rádiót, A túróban (1963) pedig a filmbeli stáb egyik tagjaként jelent meg. Utolsó filmszerepét Pasolini jó barátjától, Sergio Cittitől kapta: a rendező első játékfilmjében, az Ostiában (1970) a főhősnő apjának szerepét alakította. Hetvenhárom éves korában hunyt el.


FILMOGRÁFIA 
* 1948: Biciklitolvajok (Ladri di biciclette) 
* 1949: Vent'anni 
* 1950: Névtelen asszonyok (Donne senza nome) 
* 1951: Salvate mia figlia 
* 1951: Öt város meséje (A Tale of Five Cities) 
* 1951: Figyelem, banditák! (Achtung! Banditi!)
* 1951: Passaporto per l'oriente 
* 1951: Santa Lucia luntana... 
* 1951: Anna 
* 1951: Lorenzaccio 
* 1952: A sorompók lezárulnak (Umberto D.) (nem szerepel a stáblistán) 
* 1954: Via Padova 46 
* 1954: Vakáció a gengszterrel (Vacanze col gangster) 
* 1955: Don Camillo és a tiszteletre méltó Peppone (Don Camillo e l'onorevole Peppone) 
* 1956: Totò, Peppino e i... fuorilegge 
* 1958: Si le roi savait ça 
* 1961: Az utolsó ítélet (Il giudizio universale) 
* 1961: Don Camillo Monsignore... de nem túlságosan (Don Camillo monsignore... ma non troppo) 
* 1962: Mamma Róma (Mamma Roma) 
* 1963: RoGoPaG / Agymosás (A túró [La ricotta] című epizódban)
* 1963: Őrült tenger (Mare matto) 
* 1963: Kleopátra (Cleopatra) 
* 1970: Ostia 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése