Pasolini

Pasolini

2012. október 13., szombat

CANTERBURY MESÉK: A KIHAGYOTT JELENETEK

Pier Paolo Pasolini 1971 őszén forgatott filmet Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) javarészt verses formában megírt műve, a Canterbury mesék alapján. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztiválra egy 140 perces változatot nevezett, melyet – részben szerelmi bánata miatt – ott a helyszínen körülbelül fél órával megrövidített. Ez a rövidebb verzió kapta meg a zsűri nagydíját, az Arany Medvét. A kivágott jelenetek azóta elvesztek. Roberto Chiesi – aki már a Dekameron elveszett epizódját is megpróbálta rekonstruálni az Il corpo perduto di Alibech (Alibech elveszett teste) című dokumentumfilmjében – a 2006-ban forgatott L'umiliazione segreta di Chaucer (Chaucer titkos megalázása) című 47 perces alkotásában a Canterbury mesék eltűnt jeleneteinek nyomába eredt. Sajnos ez a munkája sem ismert széles körben, még a Canterbury mesék DVD- és Blu-Ray-kiadásain sem található meg extraként. (2012 novemberében az amerikai Criterion cég Blu-Rayen adta ki Az Élet trilógiáját: az extrák egyike ez a dokumentumfilm, valamint az Alibech elveszett teste.)


ELŐBESZÉD A SIR THOPASRÓL VALÓ MESÉHEZ 
A Fogadós vidám szavai Chaucerhez

E nagy csodát látva mindannyian 
oly józanok – ezt látni is csoda, 
mígnem gazdánk tréfába kezd vigan 
s elsőként rám tekint, szólit oda: 
„Hát te kiféle vagy? – kérdé szava. 
– Nyulat szeretnél fogni, úgy lehet, 
azért szegzed földre a szemedet! 

Vesd föl fejed vígan s lépj közelébb,
utat, urak, és adjatok helyet! 
Vállas e fickó, mint én, oly derék, 
ez ám csak az ölbe való gyerek, 
szép, apró asszony véle ellehet, 
de fura legénynek látszik, mivel 
senkit nem kérdez s szintúgy nem felel. 

Mások már szóltak, ejts hát némi szót, 
mondj egy vidám mesét, de fürge légy!” 
„Gazda – mondám –, de meg ne szóljatok, 
mert nem tudok, meghidd ezt, más mesét,
csak egy verset, mit egykor tanulék.” 
„Megteszi – felelt –, ahogy képedet 
elnézem, versed igen szép lehet.”


A SIR THOPASRÓL VALÓ MESE 
Első passzus 

Urak, halljátok örömest, 
víg dolgokról beszél e vers 
vígan, nincs benne gyász, 
egy lovagról, ki szép, nemes, 
harcon és tornán érdemes, 
a neve Sir Thopas. 

Hazája ékes, igazán, 
a tengeren túl: Flandrián 
Poppering nevelé, 
él nemes atyja oldalán, 
ki úr ez országon, az ám, 
mint Isten rendelé. 

Serdül Thopas, erős nagyon, 
arcán a szín, mint friss cipón, 
rózsa ajka piros, 
vér-pozsgás, mintha festve vón, 
és tiszta szívvel mondhatom, 
az orra is csinos. 

Haját, szakállát látni jó, 
sáfrányszín, övig fodrozó, 
szattyáncipőbe lép, 
nadrágja Bruges-ből való, 
köntöse puha, mint a hó, 
sok aranyért szövék. 

Ügyesen vág a vad elé, 
solymász sokat a víz felé, 
kezén vadász-madár, 
az íjak csínját ismére, 
birokban párját nem lelé, 
ha egy jó kos kijár. 

Hálókamrán sok lány hever 
s ez úrért sír keservesen, 
mikor aludni bölcs, 
mert nem buja és féktelen, 
tiszta, mint a tüskés szeder, 
kin rőtszín a gyümölcs. 

És úgy esett egy szép napon, 
mondom, ahogy csak mondhatom, 
Sir Thopas lóra kap, 
ül fennen szürke, jó lovon, 
kezében lándzsája vagyon, 
oldalán hosszu kard. 

És vágtat ám a sűrün át, 
számos vadat inalni lát, 
bak ugrik, nyúl szalad 
s míg északra tart, délre vág, 
a sorsa majdnem rosszra vált, 
mondhatom, jó urak. 

Számos fű, fa nő e helyen, 
gyógyfű, édesgyökér terem 
meg szerecsendió, 
mitől a vén vagy eleven 
sörital zamatos leszen 
s a ládák szaga jó. 

Hitemre, sok madár dalol, 
karvaly és harkály hangja szól, 
örül, ki hallja ezt, 
rigódaltól cseng a vadon 
s a vadgalamb az ágakon 
szép, hangos dalba kezd. 

Ez úr meghallván a rigót, 
szerelmet kíván szörnyümód 
s mint kinek esze gyér, 
lovát űzve vágtába fog 
s ekképp oly szörnyen vágtat ott: 
lováról dől a vér. 

Elfárad Sir Thopas maga, 
mert lágy füvön vágtat tova 
s futása szörnyü vad, 
testét fűre veti vala, 
fújtatván megpihen lova, 
ízes füvet harap. 

„Mária, benedicite! 
mért bánt e szerelem 
tüze ilyen keservesen, 
ma éjjel álmodék vele: 
tündér lesz szeretőm neve 
s pucéran hál velem. 

Tündérkirálynő kell, biza, 
nincs méltó nő, hogy nőül a 
város népe előtt vegyem. 
Elhagyok mindennémü nőt 
és tündért lelek mielőbb 
vagy völgyön, vagy hegyen.” 

No, gyorsan nyergében terem, 
fut árkon-bokron, útfelen, 
tündért kutatni lát, 
míg így vágtat s útján megyen, 
meglelé egy rejtett helyen 
a tündérek honát, 
de vad 
hevét látva nem jön ki sem, 
sem nő, sem gyermek kedvesen 
elébe nem szalad. 

De jön egy órjás, rettegett, 
visel Sir Oliphaunt nevet, 
szörnyű, gonosz lovag, 
s így szól: „Termagauntra, gyerek, 
ha felzargatod földemet, 
agyonsújtom lovad 
hamar 
a tündérúrnő itt lakik, 
hárfát, zenét, dalt hallgat itt, 
hol lakozása van.” 

Az ifjú felfelelt: „Legyen, 
de holnap víjunk e helyen, 
ha páncélom fedez, 
s jótündéremre, szörnyü vén, 
fennakadsz majd lándzsám hegyén 
s busásan megfizetsz; 
dagadt 
bendődet megsebzem, meg én, 
innen a napnak negyedén 
kínhalált halsz magad.” 

Indul sebbel-lobbal Thopas, 
parittyával az óriás 
s nagy kővel ront neki, 
de őt menti jó gyors futás, 
ezt isten kegye, a csodás, 
s ügyessége teszi. 

Urak, mesém halljátok ám, 
vígan szól, mint a csalogány,
most jön annak sora, 
hogy Sir Thopas, vágytól sovány, 
hegy-völgyön által jó lován 
megérkezék haza. 

Friss szolgáit szólítja fel, 
mulattatnák vígan, 
mivel harcba kell szállnia 
órjással, háromfejüvel,
kegyéért annak, kit szivel 
s ki vezércsillaga. 

Eljöjjön sok lantos, dalos, 
mesét mondani fürge, gyors, 
míg öltöm fegyverem! 
S szóljon a sok vers, hol honos 
király, barát és bíboros 
meg a szép szerelem! 

Édes borral megitaták, 
hozák jávorfa poharát, 
királyi jó falat 
a fűszeres mézeskalács, 
édesgyökért, köményt, falás 
jó cukrot szopogat. 

Fehér bőrére legelőbb 
finom jó vászoninget ölt 
s lágypuha bugyogót, 
efölé még köntöst veszen, 
vasing csikordul emezen, 
mi szívet, mellet óv. 

Efölé jó páncél kerül, 
zsidók készíték emberül, 
fegyver nem bír vele, 
majd páncélt a karjára von, 
fehéret, mint a liliom, 
hogy ebben küzdene. 

Pajzsa vörös tüzű arany, 
színén vaddisznó feje van 
s karbunkulus, tüzes. 
S étel-italra esküszik, 
az órjás holnap ott veszik 
rútul, lesz, ami lesz. 

Lábát bőrvért borítja be, 
ivor a kardja hüvelye, 
sisakja drága fém, 
nyergén halcsont, ékes darab, 
zablája ragyog, mint a nap 
s a hold az éj felén. 

Lándzsája ciprus, drága fa, 
harcot hirdet, békét soha 
s a hegye fenve van, 
almásszürke derék lova, 
útján ügetve megy tova 
békén és biztosan halad. 

Mesémnek kész egy passzusa, 
de szólok újat kezdve, ha 
kívánjátok, urak!


Második passzus 

Tartsátok szátok kegyesen, 
lovagok, hölgyek vegyesen 
és halljátok szavam, 
harcra, lovagerényre meg
vitézre, ki szép nőt szeret, 
kerítek sort hamar. 

Hős románcok emlegetik 
az ifjú Hornt és Ypotist, 
Bevist, Sir Guyt sokat 
meg Pleyndamourt és Sir Libeux-t, 
de mint Thopas, még sose nőtt 
oly királyi lovag. 

Lovát megülni oly szilaj, 
hogy útján sebesen suhan 
repülő szikraként, 
sisakján kis bütyök vagyon, 
belétűzve szép liliom; 
óvja testét az Ég! 

S mert vakmerő lovag vala, 
fedél alatt nem hált soha, 
kámzsájában aludt; 
vánkosa fényes ércsisak, 
míg jó lova füvet harap, 
frisset, jóillatút. 

Maga itta kutak vizét, 
mint Sir Percivel tette rég, 
páncélban oly deli, 
míg egy napon... 

(Orbán Ottó fordítása) 


Az irodalmi háttér 
Geoffrey Chaucer fő műve, a Canterbury mesék alighanem egy 1387-es zarándokút ihletésére született. Lényegében az első jelentős, angol nyelven írt műről van szó, szerzőjét már csak ezért is az angol irodalom atyjaként emlegetik. Igazság szerint már Chaucer előtt is írtak angolul, de az angol nyelv használata az irodalomban valóban csak a Canterbury mesék után terjedt el. A javarészt verses formában megírt mű valószínűleg befejezetlen. Fennmaradtak róla ugyanis a szerző eredeti elképzelései, viszont semmilyen bizonyíték sincs arra, hogy magából a műből bármi is elveszett volna. Chaucer úgy tervezte, hogy a harminc zarándok az oda- és visszafelé vezető úton két-két történetet mesél, ami összesen százhúsz mese lett volna. Ezekből huszonegy készült el teljesen, kettő pedig töredékesen: senki nem mesél kétszer, sőt néhányan egyszer sem. A Canterbury meséken érződik Giovanni Boccaccio Dekameronnak hatása, ámbár számos irodalomtörténész vitatja, hogy Chaucer ismerhette-e egyáltalán olasz kollégája művét. Az viszont tény, hogy Boccaccio egyik korai verse, a Teseida hatása mutatható ki A Lovag meséjében, míg az Il Filocolo (Egy szerelem megpróbáltatásai) bizonyos motívumai A Birtokos meséjében fedezhetők fel. Meglepő lenne tehát, ha Chaucer épp a Dekameront nem ismerte volna Boccaccio írásai közül. 


A Sir Thopasról való mese a VII. mesecsoportban található, a Priorissza meséjét követi, Chaucer a Fogadós biztatására kezd bele. Tulajdonképpen a lovagregéket parodizálja, a korabeli románcköltők gyenge és terjengős verselését. Bizonyos fordulatokat állítólag egy az egyben vett át olyan gyűjteményekből, mint a XIV. századból származó Libeaus Desconus (Lybeaus Disconus) és a Sir Isumbras, amely már 1320 előtt ismert lehetett, ámbár írásban egy XV. századból származó kéziratban maradt fenn. Irodalomtörténészek szerint a Sir Thopasról való mesében egyértelműen az önirónia nyilvánul meg, mivel Chaucer fiatalkorában maga is megpróbálkozott a románcköltészettel. „Mert nem tudok, meghidd ezt, más mesét, / csak egy verset, mit egykor tanulék” – szabadkozik, ám készségesen elmond egy másikat, amikor a Fogadós durván félbeszakítja a történetet: „e gárgyult vers egy kalap szart sem ér, / nem teszel mást, csak az időt lopod, / egyszóval ezt folytatni nem fogod!” Chaucer ezután fog bele a Melibeusról való mesébe, amelyet azonban prózában mond el. Mint mesélő, nyilván azért, mert a Fogadós tetszését nem nyerte meg a verselése, mint szerző viszont valószínűleg azért, mert úgy vélte, nagyképűség lenne, ha a kortárs költészet kifigurázása után ő maga mutatná be az igazi verselést. 


Pasolini elképzelései 
Pasolini 1971 tavaszán – még a Dekameron nyugat-berlini premierje előtt – Bukarestbe utazott két barátjával, Alberto Moravia íróval és Ninetto Davoli színésszel, hogy orvosi kezelésben részesüljön. Abban az időszakban írta meg a Canterbury mesék forgatókönyvét. Az Élet trilógiája filmjei közül a Canterbury mesék az, amelynek hivatalos változata a leginkább hasonlít a rendező eredeti elképzeléseire, már ami a kiválasztott történeteket illeti. Pasolini kilenc mesét kívánt megfilmesíteni, melyek tervei szerint ebben a sorrendben követték volna egymást: A Molnár meséje (Nicholas és Alison), Az Ispán meséje (a molnár és a két diák), A Szakács meséje (Duhaj Perkin), Chaucer meséje (Sir Thopas), A Bathi Asszonyság előbeszéde (a kéjsóvár Bathi Asszonyság és Jenkin, a bamba diák), A Kalmár meséje (Sir January és May), A Kolduló Barát meséje (az Ördög és a Porkoláb), A Porkoláb meséje (a kapzsi szerzetes), A Búcsúárus meséje (a három ifjú és a halál). Az irodalmi művel összhangban Pasolini eredetileg nagyobb hangsúlyt fektetett a kerettörténetre: az általa játszott Chaucer személye éppúgy összekapcsolta volna a meséket, mint a Dekameronban Giotto, és ez a művészi megoldás nemcsak az irodalmi művek és a két film kapcsolatát erősítette volna meg, hanem kihangsúlyozta volna a filmek autobiografikus jellegét is. 


Chaucer titkos megalázása
Olaszországban a cenzúra betiltotta ugyan a Canterbury meséket, de a filmszakma tiltakozásának hatására hozzájárult ahhoz, hogy Pasolini alkotása (is) képviselje Olaszországot a XXII. Nyugat-berlini Filmfesztiválon. A rendezvény versenyprogramja keretében tartották a Canterbury mesék ősbemutatóját 1972. július 2-án. Pasolini eredetileg egy 140 perces verzióval nevezett, amelyet hónapokig tartó vágás után állított össze. A sajtóbemutatón nem aratott különösebb sikert a film, Enzo Ocone gyártásvezető szerint ez a változat egyszerűen nem működött. Ezért ő és Alberto Grimaldi producer azt javasolta Pasolininek, hogy a hivatalos fesztiválvetítés előtt rövidítse még tovább a filmet. Pasolini maga is úgy gondolta, hogy mozgóképen túl gépiesnek hat bemutatni, hogyan mesélnek a zarándokok, ezért főleg ezeket az intermezzókat vágta ki. Noha az így született változat elnyerte a fesztivál fődíját, az Arany Medvét, a rendező mégsem volt elégedett vele, ezért közel három héttel később újabb vágásokra került sor. Azok a részek rövidültek jelentősen, melyekben Pasolini mint Chaucer volt látható. Ezért maradt ki Sir Thopas meséje is (melynek forgatási helyszíne az Etna lejtői voltak, akárcsak a pokoljelenetnek), hiszen azt Chaucer mondta volna el.


Az irodalmi művel ellentétben a filmbeli Chaucer nem kezd bele a Melibeusról való mesébe: Sir Thopas félbeszakított történetét a Bathi Asszonyság nagy tetszést arató, vérbő históriája követi, szimbolikusan: az alpáriság győzelme a költői emelkedettség fölött. Sajátos pikantériát jelentett volna, hogy Chaucert Pasolini, a Bathi Asszonyságot pedig bizalmas barátja, Laura Betti alakította: a két művész között – mély barátságuk ellenére – voltak bizonyos súrlódások, ironikus piszkálódások, melyek sajátos felhangot kölcsönöztek volna Chaucer és a Bathi Asszonyság jelképes összecsapásának. A szituáció célja az volt, hogy kidomborítsa Chaucer (általános értelemben: a Művész) elkülönülését a befogadóktól. Míg a Dekameronban a Pasolini által játszott festő benne él abban a közegben, amelyből műalkotása (a freskó) témáját meríti, addig a filmbeli Chaucer elkülönül a környezetétől, felsül a meséléssel, művészete kudarcot vall, és a Canterbury mesék végső soron nem önálló művészi alkotássá válik, hanem az elhangzott történetek gyűjteménye lesz: a teremtő fantáziájú író helyébe a krónikás lép. Akaratlanul ugyanez a problematika jelentkezett Pasolini és a film vonatkozásában is: sokan úgy vélték ugyanis, hogy a Dekameronnal ellentétben Pasolini nem értelmezte újra a Canterbury meséket, nem gazdagította (vagy legalábbis nem szerencsésen), csupán illusztrálta annak néhány történetét.


Az irodalmi alapmű és Pasolini filmje között a kerettörténetet illetően a legfeltűnőbb a különbség. Chaucernél ugyanis nemcsak az elmondott mesék, hanem maguk a mesélők is lényegesek: a társadalom legkülönbözőbb rétegeit képviselik, az író szellemesen és találóan jellemzi mindnyájukat. Különösen a Bathi Asszonyság esetében figyelhető meg mindez: az asszonyt bemutató előbeszéd sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb, mint az általa előadott mese. Pasolini eredetileg magát a teljes mesét is megfilmesítette, de a végső változatban csak az előbeszédet hagyta meg. Ezzel nagy csalódást okozott Laura Bettinek, aki szerint a kivágott jelenetek igazán ragyogóan sikerültek. Betti évek múlva Grimaldit hibáztatta a Canterbury mesék megcsonkításáért – szerinte legalább negyven perc esett az olló áldozatául –, és nem rejtette véka alá, hogy a drasztikus vágások miatt nem szereti ezt a filmjét, noha alakítását dicsérték a kritikusok. A Pasolini Alapítvány elnökeként a színésznő később minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy restaurálja az eredeti változatot, de a kivágott jeleneteket nem sikerült fellelni. Elvesztek a Dekameronból és a Salòból kivágott jelenetek is: a legvalószínűbb feltételezés szerint megsemmisültek egy filmlaboratóriumi tűzben.


Az irodalmi műben a mesélők és a mesék valósággal „felelgetnek” egymásnak, vagyis egyáltalán nem mellékes a történetek sorrendje. A filmben ez a szerkesztésmód éppen a Sir Thopasról való mese és a Bathi Asszonyság története esetében nyilvánult volna meg a legegyértelműbben. Roberto Chiesi L'umiliazione segreta di Chaucer (Chaucer titkos megalázása) című dokumentumfilmjéből az derül ki, hogy a Canterbury mesék megcsonkításának egyik oka Pasolini szerelmi bánata volt: bizalmas barátja, Ninetto Davoli a film forgatása közben beleszeretett egy lányba, akit később feleségül vett, és aki miatt akár arra is hajlandó lett volna, hogy visszamenjen eredeti szakmájába, asztalosnak. (Erről a témáról korábban bővebben írtam a Canterbury mesékről, a Ninetto Davoliról és az Elsa Morantéról szóló blogbejegyzésben.) A művész is csak ember, örömei és bánatai éppúgy befolyásolják cselekedeteit, ahogyan az a hétköznapi emberekkel is történik. A Davoli-ügy mellett azonban Pasolininek egyéb – megkockáztatom: nyomósabb – érvei is voltak a változtatásra. 


Eredeti elképzelése szerint a könyv kerettörténete a filmben is nagyobb hangsúlyt kapott volna: minden mese elején a kamera a mesélőre fókuszált volna. Azonban úgy ítélte meg, hogy ez a megoldás a filmen túl mechanikus. Meglátása szerint a mesélők bemutatása, a tényleges kerettörténet lényegében „könyv a könyvben”, amelyet filmvászonra nem lehet ugyanolyan hatásfokkal átmenteni. Ezért is döntött amellett, hogy minimalizálja a filmbeli kerettörténetet, és magukkal a történetekkel próbálja kifejezni ugyanazt, amit Chaucer javarészt a mesélők bemutatásával ért el. A kerettörténet jószerivel csak jelzésszerű maradt: a film elején látjuk a gyülekező zarándokokat, illetve a vezetőjük felszólítását arra, hogy meséléssel szórakoztassák egymást. Ezután a keret megszakad, a mesék folyamatosan követik egymást. Időnként néhány percre vissza-visszatér a keret: kétszer egyértelműen Chaucer személyéhez kapcsolódva, kihangsúlyozva a többiektől való elkülönülését. Először akkor látjuk, amikor körülötte a többiek már nyugovóra tértek – csupán egy meztelen ifjú van még ébren mellette –, és a mesék lejegyzésén szorgoskodik. Később ugrunk az időben (ez kicsit zavaró is), és már a zarándokút után vagyunk: Chaucer „ellinkeskedi” a Canterbury mesék írását, inkább Boccaccio Dekameronját olvasgatja látható élvezettel, felesége azonban visszaparancsolja az íráshoz. A film legvégén látjuk, amint a Canterburybe érkezett zarándokok ünnepelnek, majd visszatérünk Chaucer otthonába, ahol az író éppen befejezi a történetek lejegyzését.


A kerettörténet megcsonkítása együtt járt a mesék sorrendjének megváltoztatásával. A végleges változatban a következő sorrend érvényesült: A Kalmár meséje, A Kolduló Barát meséje, A Szakács meséje, A Molnár meséje, A Bathi Asszonyság előbeszéde, Az Ispán meséje, A Búcsúárus meséje, A Porkoláb meséje és előbeszéde. Hogy a 110 vagy a 140 perces változat-e a jobb, azt az egyszerű néző aligha tudja eldönteni, hiszen mint arról szó volt, a kivágott jelenetek elvesztek. Chiesi korábban említett dokumentumfilmje részben a publikált forgatókönyv, részben a forgatási fotók, részben a munkatársak (Laura Betti, Mimmo Cattarinich, Nico Naldini és Enzo Ocone) visszaemlékezései alapján próbálja rekonstruálni a hiányzó képsorokat. A visszaemlékezők közül hiányzik Pasolini két jó barátja és egyben a film két fontos szereplője, Franco Citti és Ninetto Davoli. Citti akkoriban már sokat betegeskedett, talán ezért nem állhatott Chiesi kamerája elé, Davoli mellőzése viszont azért igazán feltűnő, mert végső soron épp ez a dokumentumfilm hozta nyilvánosságra, hogy a színésznek közvetve kulcsszerepe van a Canterbury mesék átdolgozásában. Mindenképpen érdekes lehetne tehát az ő verzióját is meghallgatni a témáról. 


A fennmaradt forgatási fotók alapján elmondható, hogy a kerettörténet megrövidítésén és a Sir Thopasról való mese mellőzésén túl Pasolini egyéb változtatásokat is eszközölt. (Ezekről alkalmasint a Canterbury meséket bemutató Film-Képregényekben részletesen beszámolok majd.) Umberto Angelucci rendezőasszisztens ezt azzal magyarázta, hogy Pasolini hajlandó volt rövidíteni a történeteken, de kihagyni egyiket sem akarta – a Sir Thopasról szóló mesét leszámítva. Alighanem a Davoli által játszott Perkin jelenete is megrövidült: egy reklámposzter ugyanis a szabadban ábrázolja azt az esküvői násznépet, amelyhez Perkin később bekukkant, és ott kikezd a menyasszonnyal. Maradt fenn fotó a Porkoláb meséjének (a kapzsi szerzetes) egy olyan pillanatáról is, amely a végleges változatban nem látható. A hivatalos verzióban a Porkoláb meséjének csupán az első fele elevenedik meg, amikor a haldokló utolsó erejével a kapzsi szerzetes arcába szellent. Amit ezután látunk, a szerzetes látogatását a pokolban, az Chaucernél valójában a Porkoláb előbeszédében (vagyis a tényleges mese előtt) hangzik el. Ennek is, annak is szerzetes a főszereplője, de Chaucernél egyértelműen két külön figuráról van szó, Pasolininél viszont egyetlen személyről. Az irodalmi műben egyébként a szerzetes dúlva-fúlva megy abba a kastélyba, ahol ő a házi gyóntató. Ebéd közben elmeséli, micsoda csúfság esett meg vele korábban. (Chaucernél a szellentő személy csupán beteg, és nem haldoklik.) Különösen azon mérgelődik, hogy megesküdött arra, a betegtől kapott dolgot egyenlően osztja szét rendtársai között, de egy szellentésen hogyan lehetne osztozni? A problémát a házigazda fegyverhordozója oldja meg, aki egy köpenyért cserébe elmondja, „hogy osztassék e fing szét jó hiten; / rendtársaidat ki nem semmizem”. A szerzetesnek érthető módon nem tetszik a vaskos humorú válasz, a többi jelenlévő azonban elégedett vele, így a fegyverhordozó természetesen megkapja a köpenyt. 


„Nos, szép időn – amaz ekként beszél –, 
ha nem moccan a légbe semmi szél, 
hozass egy kocsikereket a házba, 
de nézd meg, nincs-e küllejének kára.
(Tizenkét küllős a rendes kerék.) 
Akkor barát kell, tizenkét derék;
s mert tizenhárom ád egy szerzetet, 
tizenharmadik gyóntatód lehet, 
mint rendje arra érdemes feje. 
És akkor körbe, mind zsupsz, térdre le: 
egy szál minden küllő végére jusson, 
orra, ahogy tud, rajta szétlapuljon. 
Jó gyóntatódé álljon fölfelé, 
dugván alul kerékagyba belé. 
S hívasd Tamást, ha jó kemény hasa, 
hogy nincs olyan feszes egy dob maga, 
kerék agyára ültesd kényelemben, 
s csücsültibe egy fingot hadd eresszen. 
A nyakam rá, abban nem lesz hiba, 
bebizonyítja a bugris lika, 
hogy ama fingnak hangja és büze 
egyenlőn jut a küllők végibe; 
és kapja ez a derék gyóntató 
– mert jobban már meg nem szolgálható – 
belőle az első termést magába. 
Ez a barátok ildomos szokása: 
az érdemes barát kap legelébb; 
s ő, úgy hiszem, megérdemelte rég. 
Ma is két kézzel szórta ránk a jót, 
míg zengte fenn a prédikációt, 
hát én e helyt megszavazom neki: 
három fing első szaga illeti, 
s a tizenkét barát se ró meg érte, 
olyan szentes-híres az ő személye.” 


(A fenti szöveg alapjául részben a Canterbury mesék magyar kiadása szolgált: Budapest, 1987, Európa Könyvkiadó. A kötet utószavát Nádasdy Ádám írta, jegyzeteit Vajda Miklós és Ferencz Győző készítette.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése