Pasolini

Pasolini

2012. október 21., vasárnap

FILM-KÉPREGÉNY – DEKAMERON 9/1: ANDREUCCIO

Pier Paolo Pasolini 1970 őszén forgatott filmet Giovanni Boccaccio novellagyűjteménye, a Dekameron alapján. Tizenegy történetet filmesített meg, a végső változatból azonban kettőt kivágott: az egyikkel (Girolamo és Salvestra) elégedetlen volt, a másiktól (Alibech) terjedelmi okok miatt kellett megválnia. A rövid prológus után a film az Andreuccio da Perugiáról szóló mesével indul. Ezt az epizódot Casertavecchiában vették fel. (Ez a történet volt egyébként a Dekameron legelőször megfilmesített novellája: 1910-ben Gennaro Righelli forgatott filmet belőle.) Pasolini alkotásában a rendező jó barátja, Ninetto Davoli alakította Andreuccio szerepét, a csalfa hölgyet Maria Gabriella Maione formálta meg. (A stáblistán Gabriella Frankel néven szerepel.) Davoli eredetileg egy másik figurát, Chichibiót, a furfangos szakácsot játszotta volna, ám Pasolini átgondolta eredeti elképzeléseit, és többek között a Chichibio-meséről is lemondott. A Dekameron az 1971-es Nyugat-berlini Filmfesztiválon a zsűri különdíját kapta. Az olasz cenzúra ennek ellenére szeméremsértés vádjával hónapokra betiltotta. A Sors iróniája, hogy az Andreuccio-epizód nem 1971-ben, hanem bő 20 évvel később esett a cenzúra áldozatául: amikor a RAI 1994-ben késő esti kezdéssel bemutatta a filmet, az Andreuccio-történetet a cenzorok több helyen megvágták. Nem volt látható például a befejező képsor sem, amikor az érsek sírjából szerencsésen kiszabadult, nyakig szaros Andreuccio a rubingyűrűvel az ujján örömtáncra perdül a hajnali napfényben. Ninetto Davoli az incidensről úgy nyilatkozott, hogy a cenzorok helyében is szégyelli magát. Véleménye szerint vannak, akik még közel 20 évvel Pasolini meggyilkolása után is félnek a szókimondó, tabukat nem ismerő művésztől. Ezzel kapcsolatban ironikusan idézte filmbeli szövegét: „A halottak nem harapnak.”


Második nap, ötödik novella 
Andreuccio da Perugia Nápolyba jön, hogy lovakat vásároljon, egy éjszaka során háromszor kerül kemény veszedelembe, valamennyiből megmenekül, s egy rubinkővel hazatér 

– A drágakövek, melyeket Landolfo talált, s melyekre a novellák során szó került – kezdte Fiammetta –, egy történetet juttatnak eszembe, melyben épp annyi a veszedelem, mint abban, melyet Lauretta elmesélt; mégis annyiban különböznek amattól, amennyiben amaz talán több esztendő leforgása alatt, emez pedig mind egyetlen éjszaka idején történt, miként mindjárt meghalljátok.

Amint hallottam, élt Perugiában egy ifjú lócsiszár, bizonyos Andreuccio di Pietro nevezetű, ki minekutána hírét vette, hogy Nápolyban jó lovakat lehet kapni, ötszáz aranyforintot tett erszényébe, s mivel még nem volt soha idegenben, más kereskedők társaságában útnak indult; meg is érkezett egy vasárnap este vecsernye után, s minekutána a fogadóstól tájékozódott, másnap reggel kiment a vásárba; ottan sok lovat látott, nagyon is tetszettek neki, s bár többre is alkudozott, egyre sem tudott megegyezni; de hogy megmutassa, miképpen csakugyan vásárolni akar, tapasztalatlan és vigyázatlan ember lévén, többször is előszedte forintokkal tömött erszényét a járókelők szeme láttára. És miközben ekként alkudozott és mutogatta erszényét, történt, hogy egy csinos szicíliai leányzó, ki pár garasért szívesen hajlott keblére akármelyik férfinak, kit azonban ő nem vett észre, éppen elment mellette, s meglátván erszényét, hirtelen így szólt magában: „Ki lenne boldogabb nálam, ha ez a pénz az enyém lehetne?” És továbbment.


Volt ennek a leánynak társaságában egy ugyancsak szicíliai vénasszony, ki mikor Andreucciót meglátta, elmaradt a leánytól, odasietett az ifjúhoz, és gyengéden megölelte: a leány ennek láttára semmit nem szólt, hanem félrevonult, és figyelni kezdett. Andreuccio odafordult a vénasszonyhoz, s mikor megismerte, nagy szívesen köszöntötte, minekutána az asszony megígérte, hogy meglátogatja őt a fogadóban, többé nem sokat beszélgettek egymással, hanem elment, Andreuccio pedig visszament a vásárba, de az napon semmit nem vásárolt. A leány, ki látta előbb Andreuccio erszényét, annak utána pedig bizalmasságát a vénasszonnyal, meg akarta próbálni, ha találna-e módot rá, hogy megszerezze azt a pénzt, vagy legalábbis egyik részét; kezdett hát óvatosan kérdezősködni, hogy kicsoda ez, honnan jött, mit keres itt, és honnan ismeri őt. 


A vénasszony éppoly apróra elmondott neki Andreuccio felől mindent, mintha csak ő maga mondotta volna el, mivelhogy hosszú ideig élt Szicíliában annak atyjánál, annak utána pedig Perugiában; hasonlatosképpen elmesélte neki, hol vett szállást, és mi ügyben jött. Minekutána a leány tökéletesen tájékozódott az ifjú rokonságáról és rokonainak nevéről, arra alapította tervét, hogy agyafúrt csalafintasággal kielégítse sóvárgását: hazatért tehát, s egész napra elküldte a vénasszonyt mindenféle megbízásokkal, csakhogy ne mehessen el Andreuccióhoz; és előhívta egyik szolgálóleányát, kit alaposan betanított efféle szolgálatokra, s mikor beesteledett, elküldte ama fogadóba, melyben Andreuccio megszállt. Ahogy a leány odaérkezett, véletlenül őt magát találta a kapuban, mégpedig egyedül, és nála kérdezősködött Andreuccio felől. Mikor ez azt felelte neki, hogy ő az, a leány félrevonta és így szólt hozzá: 
– Uram, városunknak egyik nemes hölgye szeretne beszélni veled, ha nincs ellenedre. 


Az ifjú ennek hallatára tetőtől talpig végignézte magát, s mikor látta, milyen daliás legény, abban állapodott meg, hogy ez a hölgy bizonyára belészeretett, mintha rajta kívül nem is akadt volna akkoriban Nápoly városában más csinos ifjú; és tüstént azt felelte, hogy szívesen elmegy, s megkérdezte a leányt, hol és mikor kíván beszélni vele ama hölgy. Felelte a leányzó: 
– Uram, akkor jössz, amikor kedved tartja, ő a lakásán vár reád.
Andreuccio egy szót sem szólt a fogadóban, hanem nyomban így felelt: 
– Menj hát előre, én nyomodban indulok. 


A leányzó tehát elvezette őt ama hölgy házába az pedig bizonyos Malpertugio nevezetű városrészben lakott; hogy pedig ez milyen tisztes városrész, már maga a neve is mutatja. Ő azonban efelől nem tudott, s még csak nem is sejtett semmit, s abban a hiszemben, hogy valamely igen előkelő helyre és valamely úri hölgyhöz megy, a szolgáló nyomában bátran lépett annak házába; és amint felment a lépcsőri, a leányzó máris szólította úrnőjét és bekiáltott: „Itt van Andreuccio”; s akkor ott látta a nőt, ki az emeleten várakozott rá. Fiatal teremtés volt, sugár termetű és szép arcú, előkelő és díszes ruházatban.


Mikor Andreuccio közelébe ért, a hölgy három lépcsőfokon lejött elébe tárt karokkal, nyakába borult, s kevés ideig így maradt szótlanul, mintha áradó meghatottsága elfojtotta volna szavát: annak utána könnyezve homlokon csókolta, s elcsukló hangon megszólalt: 
– Ó, drága Andreuccióm, Isten hozott. 
Az pedig fölöttébb elcsodálkozott eme gyöngéd kedveskedésen, s egészen meghökkenve felelte: 
– Madonna, örülök, hogy nálad lehetek.


Annak utána a hölgy kézen fogta, s felvezette fogadótermébe, innen pedig, bár többé szót sem váltott vele, belépett szobájába, melyben rózsák, narancsvirágok és különb-különbféle kenetek illatai szálldostak; az ifjú látott abban gyönyörű szép függönyös ágyat s rengeteg ruhát rudakon, ottani szokás szerint, és más gyönyörű és dús berendezést; tapasztalatlan ember lévén, mindeme dolgokból szentül azt hitte, hogy ez bizonyára igen előkelő hölgy. Annak utána leültek egymás mellé egy ládára, mely az ágy lábánál volt, s a hölgy ekképpen kezdett szóba:


– Andreuccio, nagyon jól tudom, hogy csodálkozol mind a gyöngédségeken, melyekkel elhalmozlak, mind pedig könnyeimen, mivelhogy nem ismersz engem, és véletlenségből sohasem hallottál felőlem: de hallani fogsz tőlem olyasmit, amin fölöttébb el fogsz álmélkodni. Én tudniillik a te nővéred vagyok; és elmondom neked, minekutána Isten megadta nekem e nagy kegyelmet, és halálom előtt megértem, hogy megláttam egyik testvéremet (ámbátor igen kívántam volna valamennyit meglátni), hogy most már akár meg is halhatok, mivelhogy boldogan halok meg: és ha netalán még nem hallottad volna ezt, én elmondom neked. Pietro, a mi atyánk, miként azt hiszem bizonyosan tudod, hosszú ideig lakott Palermóban, s jóságáért és kedvességéért igen szerették és szeretik most is ottan, kik csak ismerik; de valamennyi között legeslegjobban szerette őt az én anyám, ki nemes asszony volt és akkoriban még özvegy: olyannyira, hagy nem törődött atyja és bátyja haragjával, sem maga tisztességével, hanem viszonyt folytatott vele, melynek gyümölcse gyanánt születtem én, kit itten magad előtt látsz. Aztán úgy adódott, hogy Pietrónak távoznia kellett Palermóból, s vissza kellett térnie Perugiába; akkor otthagyott engem, csecsemő kisleányt, anyámmal együtt, és tudomásom szerint soha többé nem törődött sem vele, sem velem: amiatt, ha nem lett volna atyám, fölöttébb neheztelnék reá, ama hálátlanságra gondolván, melyet anyámmal szemben tanúsított (nem is szólván ama szeretetről, mellyel irántam, leánya iránt tartozott volna, ki nem holmi szolgálótól, nem is hitvány utcaleánytól születtem), aki vagyonát és önmagát egyképpen kezébe adta hűséges szerelmében, holott nem is tudta, voltaképpen kicsoda. 


De minek? Az elhibázott és régen múlt dolgokat sokkal könnyebb rosszallni, mint jóvátenni: ez hát így történt. Ő kisded gyermek gyanánt otthagyott engem Palermóban, hol felnövekedtem, szinte olyanná, amilyen most vagyok, anyám pedig, ki gazdag asszony volt, bizonyos Girgentiből való nemes és vagyonos úrhoz adott feleségül, ki anyám iránt és irántam való szeretetből megtelepedett Palermóban; ottan pedig, mivelhogy lelkes guelf-párti volt, összeszűrte a levet Károly királyunkkal; emiatt azonban, mivel Frigyes király hamarább rájött, mintsem a dolognak eredménye lett volna, kénytelenek voltunk menekülni Szicíliából, éppen akkor, mikor már-már úgy volt, hogy én leszek a legelső nemes hölgy ama szigeten; innen tehát, összeszedvén kevés cókmókunkat, amit tudtunk (keveset mondok ahhoz a sokhoz képest, amink volt), otthagytuk birtokainkat, és ebbe a városba menekültünk, hol Károly királyt oly kegyesnek találtuk irányunkban, hogy nagy részben kárpótolt mindama veszteségeinkért, melyeket miatta szenvedtünk, s birtokokat és házakat adományozott nekünk; s az én férjemnek, ki a te sógorod, most is bőséges járadékot ad, miként meggyőződhetsz róla: és ekképpen élek én itten, ahol Istennek segedelmével, nem pedig a te jóvoltodból láthatlak téged, drága testvérem. 


És ekképpen szólván, megint megölelte, és gyengéd siránkozás közben homlokon csókolta. Andreuccio, mikor végighallgatta ezt a mesét, melyet a leány ily szép rendben és összefüggésben elmondott, s közben egy pillanatra sem akadt el a szava, és nem dadogott a nyelve, és miközben eszébe jutott, hogy apja csakugyan élt Palermóban, és magáról tudta már, milyenek az ifjúkor erkölcsei, s hogy az ifjak szívesen hódolnak a szerelemnek, s mikor méghozzá látta az érzékeny könnyeket, az öleléseket és a szemérmetes csókokat, színigazságnak vette mindazt, mit a leány mondott; s hogy az befejezte mondókáját, ekképpen felelt:


– Madonna ne lepődjél meg azon, hogy csodálkozom, mivelhogy igazat szólván akár azért, mert atyám, ki tudja, mi okból, sohasem beszélt anyádról és rólad, mintha csak nem is lettél volna a világon; és most annál boldogabb vagyok, hogy megtaláltam nővéremet, mivelhogy itt egészen egyedül vagyok, és erre igazán nem számítottam. És őszintén szólván, nem ismerek oly magas rangú férfiút, akinek te ne lennél kedves; hát még milyen kedves vagy nekem, ki csupán szerény kereskedő vagyok. De kérlek, világosíts fel egy bizonyos dolog felől: honnan tudtad meg, hogy itt vagyok?
Felelte erre a leány: 
– Ma reggel közölte velem egy szegény asszony, kivel sokat vagyok együtt, mivelhogy (mint ő mondja) hosszú ideig élt együtt atyánkkal Palermóban és Perugiában; és ha nem tartottam volna tisztesebbnek, hogy te látogass meg engem házamban, mint én téged idegen házban, már régen elmentem volna hozzád.


Eme szavak után név szerint apróra kikérdezte valamennyi rokona felől, s kérdéseire Andreuccio megfelelt; ezért aztán az ifjú egyre jobban hitte azt, amit jobb lett volna nem hinnie. Mivelhogy a beszélgetés igen soká tartott, a hőség pedig igen nagy volt, a leány görög bort és csemegét hozatott, és megkínálta vele Andreucciót, ki ennek utána távozni akart, mivelhogy elérkezett a vacsora ideje, de a leány semmiképpen nem engedte, hanem úgy tett, mintha roppantul szomorkodnék, s megölelvén így szólt hozzá: 
– Jaj, szegény fejem, most igazán látom, mily kevéssé szeretsz! Nem szörnyűség-e, hogy együtt vagy egyik nővéreddel, kit még soha nem láttál, s méghozzá az ő házában, ahol meg kellett volna szállnod, mikor e városba érkeztél, s most el akarsz menni innét, hogy a fogadóban vacsorálj! Csakhogy itt fogsz vacsorázni nálam; és ámbár férjem nincs itthon, amit nagyon sajnálok, asszony létemre is valahogy csak meg tudlak vendégelni. 


Mivelhogy Andreuccio erre nemigen tudott mit felelni, így szólt: 
– Én úgy szeretlek, mint ahogy egy nővért szeretni illik, de gorombaságot követek el, ha nem megyek haza, és egész este várakozni fognak rám a vacsorával. 
Mondá ekkor a leány:
– Hála istennek, csak akad valakim a házban, akivel megüzenhetem, hogy ne várjanak rád; igaz, hogy udvariasabb dolog volna s egyben kötelességed is, megüzenni barátaidnak, hogy jöjjenek ide vacsorára, s aztán ha mindenáron el akarsz menni, valamennyien együtt mehetnétek. 


Andreuccio azt felelte, hogy ma este nem kívánja barátai társaságát; de ha ő így kívánja, tegyen kedve szerint. Akkor a leány úgy tett, mintha elküldene valakit a fogadóba azzal az üzenettel, hogy az ifjút ne várják vacsorára; annak utána pedig élénk beszélgetés közben asztalhoz ültek, hol pompás fogásokat hordtak fel, a leány pedig nagy ravaszul késő éjszakáig húzta a vacsorát. Asztalbontás után, hogy Andreuccio távozni akart, a leány azt mondta, hogy ezt semmiképpen meg nem engedi, mivelhogy Nápoly nem olyan város, ahol bízvást lehet járkálni éjszaka idején, kiváltképpen idegen embernek; különben is, mikor megüzente, hogy ne várják vacsorára, azt is megüzente, hogy éjszakára se várják. Andreuccio elhitte ezt, és mivel kedve szerint volt a nővel együtt lenni (áldozatul esett tévedésének), maradt. 


Az meg vacsora után nem ok nélkül nyújtotta hosszúra a beszélgetést, s mikor már jó darab elmúlt az éjszakából, Andreucciót szobájában hagyta egy kis inas kíséretében, ki megmutassa neki, hahogy félre kell mennie, maga pedig szolgálóival visszavonult egy más szobába. Nagy volt a hőség; miért is Andreuccio, alighogy magára maradt, azon nyomban ingujjra vetkőzött, lehúzta nadrágját, és ágya fejéhez helyezte, és mivel a természetes szükség úgy kívánta, hogy könnyítsen hasának terhén, megkérdezte a kis inast, hová kell kimennie; az pedig a szobának egyik sarkában megmutatta neki az ajtót, és így szólt: 
– Itt menj be. 
Andreuccio nyugodtan belépett, s véletlenül rátette lábát egy deszkára, amely az ellenkező végén elvált a gerendától, mire ő a deszkával együtt lezuhant: Isten pedig annyira szerette őt, hogy esés közben, ámbár jó magasról pottyant le, hajaszála sem görbült; de egészen beszennyezte magát a piszokkal, mellyel teli volt ama hely.


Hogy pedig jobban megértsétek, mit már elmondottam, s mit még mondandó vagyok, megmagyarázom, miféle hely ez. Szűk kis közben (minőket gyakorta látunk két ház között) két gerendára, melyek egyik háztól a másikig nyúltak, néhány deszka volt szegezve, s ezek fölött volt az ülőke; ezeknek a deszkáknak egyike szakadt le vele. Andreuccio, hogy ott lelte magát a kis közben, dühöngött az eset miatt, s szólítani kezdte az inast, de az inas, mikor hallotta a zuhanást, azon nyomban úrnőjéhez rohant, hogy megjelentse; az pedig berohant az ifjú szobájába, s tüstént körülnézett, ott vannak-e a ruhái; mikor ott lelte ruháit s bennök a pénzt, melyet Andreuccio bizalmatlanságában balgatagon mindig magánál tartott, s minekutána ekképpen megkaparintotta azt, amiért palermói nő létére perugiai ember nővérének hazudta magát, s amiért a csapdát felállította, többé semmit nem törődött az ifjúval, hanem azonnal bezárta az ajtót, melyen az kilépett, minekelőtte lezuhant. 


Andreuccio, hogy az inas nem felelt hívására, kezdett hangosabban kiáltozni; de ez sem ért semmit. Miért is gyanút fogott, s jó későre észbe kapott, hogy becsapták; felvetette magát egy alacsony falra, mely a kis közt az utcától elválasztotta, s ekképpen kijutott az utcára, és előrekerült a ház kapujához, melyet jól ismert; ottan pedig sokáig hiába kiabált és hosszasan kopogtatott és dörömbözött. Igen siránkozott ezen, és nyilván megismerte akkor szerencsétlenségét, és ekképpen szólott: „Ó, jaj szegény fejemnek, mely hamar idő alatt elvesztettem ötszáz forintomat és nővéremet!” Sok egyebet mondott még, aztán újra verni kezdte a kaput és ordítozott; addig-addig, hogy a közeli szomszédok közül sokan nem bírták elviselni ezt a dörömbözést és felkeltek; a hölgynek egyik szolgálóleánya pedig a látszat szerint álomtól ernyedten odament az ablakhoz, és hetykén leszólt: 


– Ki dörömböz odalent? 
– Ó – mondta rá Andreuccio –, hát nem ismersz meg? Andreuccio vagyok, madonna Fiordaliso bátyja. 
Felelte erre a leány: 
– Jóember, ha felöntöttél a garatra, menj, aludd ki magad, és gyere vissza holnap reggel: én bizony nem tudom, kicsoda az az Andreuccio, és miféle badarságokat beszélsz itt összevissza; hordd el hát az irhádat, és légy szíves, hagyj bennünket aludni. 
– Micsoda?! – kiáltott fel Andreuccio. – Nem tudod, mit beszélek én? De bizony, hogy nagyon jól tudod; de ha Szicíliában olyan a rokonság, hogy ily hirtelenében elfelejtik, legalább add vissza ruhámat, amit fönt hagytam, s akkor elmegyek Isten hírével.
Elmosolyodott erre a leány és mondá: 
– Jóember, én bizony azt hiszem, hogy álmodol. 


Ennyit mondott, és abban a pillanatban becsukta az ablakot, és elment onnét. Ebből Andreuccio most már egészen megbizonyosodott, hogy mindene odavan, s oly igen elbúslakodott rajta, hogy nagy haragja dühre vált, és feltette magában, hogy erőszakkal szerzi vissza azt, mit szép szerével visszaszerezni nem tudott; felkapott hát egy nagy kődarabot, s jóval hatalmasabb ütésekkel, mint előbb, kezdte rettenetesen döngetni a kaput. Emiatt a szomszédok közül sokan, kik már előbb felébredtek és felkeltek abban a hiszemben, hogy valami kötekedő ember koholmánya ez a beszéd, hogy megbosszantsa vele ama derék leányzót, mivel felháborította őket a dörömbölés, amit csapott, odamentek ablakaikhoz, mint ahogy egy idegen kutyát megugatnak a környéknek többi kutyái, rámordultak: 
– Micsoda hitványság idejönni ebben az órában ehhez a házhoz, s a derék nőknek ilyen ostobaságokat összefecsegni: ugyan menj Isten hírével, jóember, s légy szíves, hagyj bennünket aludni; ha pedig valami dolgod van vele, gyere vissza holnap s ne ingerelj bennünket itt éjnek éjszakáján. 


Eme szavaktól vérszemet kapott bizonyos ember, ki bent volt ama házban, s a finom nőcske kerítője volt, kit azonban Andreuccio sem nem látott, sem nem vett észre; odament az ablakhoz, öblös, rettenetes és dühös hangon elordította magát: 
– Ki az odalent? 
Andreuccio erre a hangra felkapta a fejét, látott egy embert, ki, amennyire kivehette, úgy tűnt föl neki, mint valami nagyszájú hetvenkedő; tömött fekete szakáll borította arcát, s mintha csak most kelt volna fel ágyából és mély álmából, ásítozott és szemeit dörzsölte. Erre némiképpen inába szállt a bátorsága, és így felelt neki: 
– Én a bátyja vagyok ama hölgynek, ki itten lakik. 


De az be sem várta, hogy Andreuccio befejezze a mondókáját, hanem még nyersebben, mint előbb, rárivallt: 
– Nem tudom, mi tart vissza attól, hogy le ne menjek, és addig ne agyabugyáljalak, míg mozogni látlak, utálatos, korhely, szamár, mert bizonyosan az vagy, hogy egész éjszaka nem hagysz bennünket aludni. 
S becsukta az ablakot és bement. Némelyik szomszéd, ki már jobban ismerte ennek az embernek a minéműségét, meghunyászkodva, halkan odaszólt Andreucciónak: 
– Az Isten szerelmére, jóember, menj Isten hírével, ne kívánd, hogy ez itt agyonverjen: hordd el az irhádat, ha kedves az életed. 


Miért is Andreuccio, ki megrémült annak a fickónak hangjától és ábrázatától, s a szomszédok biztatásától is ösztökélve, mivel úgy érezte, hogy jóindulatból szólnak vele ekképpen, kimondhatatlan szomorúsággal és kétségbeeséssel, hogy pénzét elvesztette, megindult arrafelé, amerre nappal a szolgáló nyomában jött, és bár nem tudott tájékozódni, visszafelé a fogadónak vette útját. És oly igen áradt belőle a bűz, hogy maga is megundorodott magától; balra fordult tehát, mivelhogy a tengerhez kívánt jutni, hogy megmosakodjék, és bekanyarodott egy bizonyos Spanyol sikátor nevezetű utcába, és miközben így az alsóváros felé haladt, egyszerre csak megpillantott maga előtt két embert, kik lámpával kezökben szembe jöttek vele; attól tartott, hogy ezek talán a rendőrség emberei, vagy holmi gonosz szándékú fickók; hogy tehát elkerülje őket, szép csendesen besurrant egy düledező házba, melyet ott a közelben megpillantott. De azok, mintha csak épp arra a helyre igyekeztek volna, ugyancsak beléptek ama düledező házba; ottan pedig egyikök lerakott a hátáról egy csomó vasszerszámot, és kezdte azokat szemügyre venni, miközben sok mindent beszéltek azokról. És miközben beszélgettek, szólott az egyik: 


– Mi a csuda ez? Világéletemben ilyen bűzt még nem éreztem. 
És ezt mondván kissé felemelte lámpáját, mire meglátták a szerencsétlen Andreucciót, és hökkenten kérdezték:
– Ki van ott? 
Andreuccio hallgatott, de azok odamentek hozzá a lámpával, s megkérdezték, mit keres itt, ilyen mocskosan. Erre aztán Andreuccio tövéről hegyére elmesélte nekik, mi történt vele. Azok pedig kitalálták, hol eshetett vele ez a dolog, s mondották egymásnak: 
– Ez biz a Scarabone Buttafuoco házában történt! 


Egyikük pedig feléje fordult és mondá: 
– Jóember, adj hálát az Istennek, bár a pénzedet elveszítetted, hogy lepottyantál és nem tudtál visszamenni ama házba; mivelhogy ha nem estél volna le, bizonyosra veheted, hogy első álmodban agyonvernek, s a pénzeddel együtt az életedet is elvesztetted volna. De mi hasznod van most már a siránkozásból? Valamint a csillagokat nem szedheted le az égről, azonképpen nem kaphatod vissza egyetlen fityingedet sem; de agyonverhetnek, ha az a fickó neszét veszi, hogy eljárt a szád. 
És ezt mondván, rövid tanácsot tartottak, és így szóltak hozzá: 
– Ide hallgass, mi megsajnáltunk téged, és ezért ha hajlandó vagy velünk tartani ama dologban, melynek végrehajtására éppen indultunk, bizonyosra vesszük, hogy ama rész, mely rád jut abból, sokkalta nagyobb lesz, mint amit elvesztettél. 


Andreuccio kétségbeesésében azt felelte, hogy hajlandó. Épp az napon temették el Nápoly érsekét, kinek neve volt Filippo Minutolo úr, mégpedig gazdag díszruhában temették el, ujján rubintköves gyűrűvel, mely jóval többet ért ötszáz aranyforintnál; tehát ennek a hulláját akarták azok a fickók kifosztani, és eme szándékukat felfedték Andreuccio előtt. Annak okáért Andreuccio, inkább kíváncsiságból, mint érett megfontolás alapján, útnak indult velük, s miközben a székesegyház felé haladtak, Andreuccio olyannyira bűzlött, hogy egyikök így szólt: 
– Nem lehetne módját ejtenünk, hogy ez valahol megmosakodjék kissé, hogy ne legyen ily éktelenül büdös? 
Mondta rá a másik: 
– Épp itt a közelben van egy kút, ennél mindig van húzócsiga és nagy vödör; menjünk oda, s egykettőre mossuk meg. 


Ahogy a kúthoz érkeztek, látták, hogy a kötél ugyan ott van, de a vödröt elvitték: annak okáért összedugták fejöket, és elhatározták, hogy Andreucciót a kötélre kötik, leeresztik a kútba, ő pedig odalent megmosakodik, és minekutána megmosakodott, megrántja a kötelet, ők pedig felhúzzák, és ekképpen cselekedtek. Történt pedig, hogy miután leeresztették a kútba, a városi rendőrség néhány embere a hőség miatt és mivel valakit kergettek, szomjúságában odajött inni ama kúthoz. Mikor a két cimbora meglátta őket, azon nyomban futásnak eredt, a rendőrök azonban, kik inni jöttek, nem vették észre őket. Minekutána pedig Andreuccio lent a kútban megmosakodott, megrántotta a kötelet. A szomjas rendőrök letették pajzsaikat és fegyvereiket és páncéljaikat, és kezdték húzni a kötelet, abban a hiszemben, hogy a vízzel teli vödör lóg rajta. Andreuccio, mikor látta, hogy már közel van a kút kávájához, elengedte a kötelet, és kezeivel fellendítette magát arra. A rendőröket pedig ennek láttára hirtelen úgy elfogta a rémület, hogy szó nélkül elengedték a kötelet s elinaltak, ahogy csak a lábuk bírta őket. 


Andreuccio fölöttébb álmélkodott ezen, és ha nem kapaszkodott volna meg jól, bizony beleesett volna a kútba, és talán összetörte volna magát, vagy ott is veszett volna. Azonban kimászott, s ahogy ott látta a fegyvereket, amelyekről tudta, hogy nem a cimborái hozták magukkal, még jobban elállt szeme-szája. De hányta-vetette az aggodalom, és nem tudta, mitévő legyen; balsorsán igen elbúsult, nem nyúlt semmihez, hanem feltette magában, hogy elmegy innét és megindult; maga sem tudta, merre. Ekképpen ment-mendegélt, s egyszerre csak összeakadt két cimborájával, kik már jöttek, hogy felhúzzák a kútból, és mikor meglátták, fölöttébb elálmélkodtak, s megkérdezték, ki húzta fel a kútból. 


Andreuccio azt felelte, hogy bizony nem tudja, és rendre elmondott nekik mindent, ami történt s hogy mit talált a kút mellett. Azok ketten kitalálták, hogyan történhetett a dolog, s nevetve elmondták neki, hogy miért inaltak el, s kik voltak azok, kik őt a kútból kihúzták, és nem vesztegették tovább a szót, mivelhogy már éjfél volt, hanem megindultak a székesegyház felé, hová is könnyűszerrel bejutottak, és máris ott voltak a márványból rakott ormótlan nagy sírnál, és vasrúdjokkal felemelték, és feltámasztották annak roppant fedelét annyira, hogy egy ember bemászhatott. Ennek végeztével pedig egyikök ekképpen szólott: 


– Hát ki megy be? 
Felelte rá a másik: 
– Én bizony nem. 
– De én sem – mondta az előbbi –, hanem menjen be Andreuccio.
– Én ugyan be nem megyek – vágta rá Andreuccio. 
Most aztán a másik kettő feléje fordult és rárivallt: 
– Hogy a csudába ne mennél be, az istenfádat, hiszen ha nem mégy be, úgy fejbe kólintunk valamelyik vasrúddal, hogy menten szörnyethalsz! 


Andreuccio ijedtében bement, s miközben bemászott, így töprenkedett magában: Ezek engem küldenek ide be, hogy aztán, mikor már mindent kiadogattam nekik, s magam a kikecmergéssel bajmolódom, itthagyjanak faképnél, és én itt maradjak üres kézzel. Annak okáért elhatározta, hogy mindenekelőtt a maga zsákmányáról gondoskodik, s mivel eszébe jutott a drága gyűrű, melyről azok beszéltek, alighogy lejutott, nyomban lehúzta azt az érsek ujjáról, s a maga ujjára vonta, azután pedig kiadta a pásztorbotot és a püspöksüveget és a kesztyűket, végezetül pedig ingre vetkőztette az érseket, s mindent kiadogatott nekik, mondván, hogy semmi egyéb nincsen rajta. 


Azok pedig erősködtek, hagy ott kell lenni még a gyűrűnek, s biztatták, hogy csak keresse mindenütt; de ő kiszólt, hogy nem találja, s úgy tett, mintha keresné, s darab ideig megvárakoztatta őket. Amazok pedig, kik magok is éppoly ravaszok voltak, mint ő, leszóltak, hogy csak keresse szorgosabban, s meglesték az alkalmas pillanatot, és kirántották a támasztékot, mely a sír fedelét tartotta, s elinaltak, őt pedig otthagyták bezárva a sírban. Ki-ki elképzelheti, mit érzett Andreuccio, mikor észbekapott. Többször is megpróbálta, ha vajon fejével és vállaival fel tudná-e emelni a fedelet, de minden fáradsága kárba veszett: annak okáért kegyetlen fájdalmában elájult, odarogyott az érsek holttestére, és aki látta volna őket, nem egykönnyen tudta volna megmondani, melyikük inkább halott: az érsek-é vagy jómaga. 


De minekutána magához tért, szörnyű keservesen elkezdett zokogni, mivel nyilván látta: vagy az lesz a vége, hogy senki sem jön kinyitni a sírboltot, és ő ott pusztul az éhségtől és a bűztől, a holttesten nyüzsgő férgek között, vagy pedig, ha mégis jön valaki, s őt odabenn leli, szent bizonyos, hogy rabló gyanánt akasztófára kerül. Efféle gondolatokat hánytorgatott elméjében, és fölöttébb búslakodott, mikor egyszerre csak hallotta, hogy a templomban emberek járkálnak, és sokan beszélnek, kik, mint kitalálta, ugyanabban sántikáltak, mit az ő cimborái már megcselekedtek; erre aztán még jobban elfogta a rémület. De minekutána azok felnyitották a sírt, és fedelét feltámasztották, civakodni kezdtek, melyikök menjen be, és bizony, egyik sem akart vállalkozni rá; mégis hosszas huzavona után megszólalt az egyik pap: – Mit féltek, azt hiszitek tán, hogy harap? A halottak nem esznek embereket! Majd lemegyek én magam. 


Ekképpen szólván, hasra feküdt a sírbolt szélén, úgyhogy feje kívül maradt, lábait pedig bedugta, hogy leereszkedjék. Andreuccio ennek láttára felállt, elkapta a papnak egyik lábát, s úgy tett, mintha le akarná rántani. Ahogy a pap ezt megérezte, irtózatosan elordította magát, és azon nyomban kiugrott a sírból. Ettől aztán mind a többiek oly igen megrémültek, hogy otthagyták a nyitott sírt, és úgy kereket oldottak, mintha legalábbis százezer ördög kergette volna őket. 


Mikor ezt Andreuccio látta, tüstént kiugrott, sokkal vidámabban, mint ahogy remélni merte volna, és azon az úton, melyen jött, távozott a székesegyházból. És mivel már nappalodott, találomra megindult, ujján ama bizonyos gyűrűvel, kiért a tengerpartra, s onnan aztán visszatalált a fogadójába, hol barátai és a fogadós egész éjjel nagy izgalomban voltak, hogy mi történhetett vele. Minekutána barátainak elmesélte kalandját, a fogadósuk tanácsára jónak látta, hogy tüstént útnak induljon Nápolyból. Ő pedig azon nyomban ekképpen cselekedett, és onnan visszatért Perugiába, minekutána gyűrűt szerzett, holott szándoka volt lovakat vásárolnia. 

(Révay József fordítása)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése