Pasolini

Pasolini

2014. november 15., szombat

NATALIA GINZBURG

Natalia Ginzburg (Olaszország, Palermo, 1916. július 14. – Olaszország, Róma, 1991. október 7.) olasz írónő lánykori neve: Natalia Levi. Baloldali beállítottságú családból származik, első férjét a fasiszták kínozták halálra. Noha már 17 éves korában publikált, írói karrierje csak az 1950-es években kezdett kibontakozni. Több műfajban alkotott, leghíresebb művei magyar nyelven is megjelentek, a leggyakrabban Telegdi Polgár István fordításában. Színdarabjai közül Magyarországon A hirdetés (Budapest, Pesti Színház, 1973) a legismertebb. Több művét is megfilmesítették, a Kedves Michele (1976) a magyar mozikba is eljutott. A hatvanas évek végétől különösen aktívan politizált, közéleti ügyekben foglalt állást, és független baloldaliként 1983-ban képviselővé választották. Első házasságából három, második házasságából két gyereke született. Rákban halt meg római otthonában.


KARRIERTÖRTÉNET
Az első publikációk és az első házasság
Natalia Ginzburg édesapja a zsidó származású Giuseppe Levi (1872–1965), a palermói egyetem hisztológus- és anatómiaprofesszora, aki a tenyésztett sejtek in vitro vizsgálatának úttörője volt. Édesanyja a katolikus vallású Lidia Tanzi. Talán az eltérő vallási háttér miatt a szülők mind az öt gyermeküket (Gino, Mario, Alberto, Paola, Natalia) ateistának nevelték. A Levi család otthona Palermo egyik kulturális találkozóhelyének számított, ahová értelmiségiek, aktivisták és iparosok jártak eszmét cserélni. Valamennyien baloldali beállítottságúak voltak, akik szemben álltak a fasiszta Mussolini-rendszerrel, de az aktív ellenállásra eleinte nem is gondoltak. Natalia már kamaszkorában írni kezdett, mert kívülállónak érezte magát. Tizenhét éves korában egy firenzei lap, a Solaria közölte az I bambini (A gyerekek) című elbeszélését. 1935-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait Torinóban. Ekkoriban találkozott Leone Ginzburggal (1909–1944), aki képzettségét tekintve egyetemi tanár volt, és a szláv irodalom szerelmeseként sokat tett annak érdekében, hogy az olasz olvasók megismerhessék az orosz klasszikusokat. Natalia és Leone 1938-ban kötöttek házasságot. Három gyermekük született: Carlo (Torino, 1939. április 15., történész és író), Andrea (Torino, 1940. április 8., közgazdász) és Alessandra (Pizzoli, 1943. március 20., pszichoanalitikus). Leone Ginzburg baloldali politikai aktivistaként harcolt a fasizmus ellen. A hatóságok ezt nem nézték jó szemmel, és az abruzzói Pizzoli községet jelölték ki a család kényszerlakhelyéül. Natalia itt írta meg a La strada che va in cittá (A városba vezető út) című novelláskötetét, amely Alessandra Tornimparte álnéven jelent meg 1942-ben. Gyakorlati okokból, és nem valamiféle mesterkélt titokzatoskodásból választott álnevet. A zsidó származású szerzők ugyanis az akkor érvényben lévő antiszemita törvények miatt nem publikálhattak. Származása mellett valószínűleg saját és férje baloldali elkötelezettsége sem lett volna jó ajánlólevél. Leone 1943-ban engedély nélkül Rómába ment, ahol részt vett a L'Italia Libera című illegális lap megjelentetésében. Ugyanazon év novemberében elfogták, és a Regina Coeli börtönbe vitték. Az itt elszenvedett kínzások következtében 1944. február 5-én meghalt. 


A második házasság és az írói sikerek 
Leone Ginzburg halála után néhány hónappal Natalia is visszatért Rómába, és az Einaudi Kiadó ottani részlegénél vállalt munkát. 1945-ben Torinóba költözött, de továbbra is megmaradt az Einaudi alkalmazásában. 1947-ben megjelent második regénye, az È stato così, amelyért megkapta a Tempo irodalmi díját. Az 1940-es évek végén megismerkedett Gabriele Baldinivel, az angol nyelv és irodalom tanárával, a londoni Olasz Kulturális Intézet igazgatójával. 1950-ben házasságot kötöttek, majd ezt követően visszatértek Rómába, ahol Baldini az egyetemen oktatott. Az 1950-es években kezdődött Natalia írói munkásságának felfelé ívelő és termékeny szakasza. Olykor saját életéből merített témákat, máskor kisemberekről írt, akik hamis illúziók rabjaiként megkésve döbbennek rá arra, hogy életük félresiklott. 1952-ben adták ki a Valamennyi tegnapunk című önéletrajzi regényét, amelyben az internálás időszakát dolgozta fel. Az üldöztetés és a háborús élmények késztették arra, hogy elmélyülten foglalkozzon zsidó identitása és a holokauszt témájával. Áttért a keresztény hitre, nem kis felzúdulást váltva ki ezzel, mert hangot adott abbeli meggyőződésének, hogy szerinte Krisztus valójában egy üldözött zsidó volt. Bár második férjével való házasságát szeretet és kölcsönös tisztelet jellemezte, mégsem volt felhőtlenül boldog. Ugyanis úgy a lányuk, Susanna (1954–2002), mint a fiuk, Antonio (1959–1960) fogyatékosan született. 


Ginzburg 1957-es kisregénye, a Valentino az olasz Wikipédia szerint megkapta az egyik legrangosabb irodalmi elismerést, az 1930-ban alapított Viareggio-díjat. (Ugyanakkor magáról a díjról szóló olasz szócikk nem említi Ginzburgot a díjazottak között.) Ezt ugyanabban az évben követte a Baktérítő: ez volt az első magyar nyelven is megjelent Ginzburg-mű. Hősnője tipikus Ginzburg-figura: egy álomvilágban élő, egyszerű asszony, aki előbb csinos, de butácska lányát szeretné előnyösen férjhez adni, később kiállítótermet, majd divatszalont szeretne nyitni, ám szép tervei mind meghiúsulnak, mert nem vesz tudomást az őt körülvevő világ könyörtelen realitásairól. Az este hangjai (1961) szerelmespárjának kapcsolata perspektívátlan: a lány boldogság után sóvárog, a férfi viszont képtelen a cselekvésre. Ginzburg 1963-as regénye, a Strega-díjas Lessico famigliare (Családi szótár) ismét önéletrajzi ihletésű. A gyermek- és ifjúkor eseményeinek felidézésén keresztül egy baloldali érzelmű polgárcsalád képe rajzolódik ki az olvasó előtt. Bölcs humor és mély humanizmus jellemzi Ginzburg írói stílusát, ami nagy szerepet játszott a könyv hatalmas szakmai és olvasói sikerében. A következő évben az írónő elvállalta élete egyetlen filmszerepét: Betániai Máriát játszotta Pasolini puritán szépségű Jézus-filmjében, a Máté evangéliumában (1964). Egyes teológusok Betániai Máriát Mária Magdolnával azonosítják, ám ez a teória máig vita tárgyát képezi. Ami egészen biztos, hogy Pasolini egyházi tanácsadói arra kérték a rendezőt, hogy mellőzze Mária Magdolna figuráját. A rendező teljesítette ezt a kérést, hiszen Magdolnáról amúgy is kevés szó esik Máté evangéliumának bibliai szövegében. 


Natalia Ginzburg a hatvanas évek közepén színpadi szerzőként is bemutatkozott. Színművei közül hazánkban a Jókedvemben vettelek el, az Eperfagylalt habbal és A hirdetés a legismertebbek. Ez utóbbit 1973. április 20-án mutatta be a budapesti Pesti Színház Gábor György fordításában, Lengyel György (mint vendég) rendezésében, Ruttkai Éva, Halász Judit és Bárdy György főszereplésével. „Natalia Ginzburg megdöbbentően sokat tud a női lélekről s magányról; társadalmi és lelki okait kutatja a romboló kapcsolat- és közléslehetetlenségnek...” – írta az előadásról a Film, Színház, Muzsika színikritikusa, Dalos László. Visszatérve Ginzburg magánéletére, 1969. június 18-án elhunyt második férje, Gabriele Baldini. Az írónő ezt követően publikálta Mai devi domandarmi (Engem sose kérdezz) című esszégyűjteményét, amely az emberi kapcsolatokkal foglalkozik. 1973-ban jelent meg a Kedves Michele című levélregénye, melyből három évvel később Mario Monicelli forgatott filmet Mariangela Melato, Delphine Seyrig, Aurore Clément és Lou Castel főszereplésével. A magyar kultúrpolitika szeszélyei folytán a film két évvel korábban eljutott hozzánk, mint a regény fordítása. Az 1970-es évek első felében Ginzburg a Corriere della Sera munkatársaként irodalmi és filmkritikákat, esszéket írt, melyekből később válogatás jelent meg könyv formában. Egyik leghíresebb kritikája Bergman remekéről, a Suttogások és sikolyokról (1973) szól, amely nemzetközi viszonylatban is a mű egyik legértőbb elemzésének számít. Újságíróként a művészet mellett a pedagógiai témák is foglalkoztatták. Az olasz olvasók Proust- és Flaubert-műveket is olvashattak Ginzburg fordításában.


A nyolcvanas évek és a politika
Az 1983-ban kiadott La famiglia Manzoni (A Manzoni család) Alessandro Manzoniról (1785–1873), az olasz romantika kiemelkedő alakjáról szól. A kötet a következő évben Bagutta-díjat kapott. Ez az 1927-ben alapított díj a milánói Bagutta étteremről kapta nevét, ahol Riccardo Bacchelli író vezetésével egy irodalmi kör alakult ki. Az itt lezajlott irodalmi tárgyú, élénk baráti beszélgetések és viták során merült fel egy irodalmi díj alapításának gondolata. A város és az otthon (1984) – akárcsak a bő egy évtizeddel korábbi Kedves Michele – egy levélregény, amelyben a történet a szereplők egymáshoz írt levelei alapján bontakozik ki. Élete hátralévő éveiben Ginzburg főleg cikkeket, esszéket írt, és részt vett addigi életműve gyűjteményes kiadásának előkészítésében. A neten található magyar nyelvű életrajzai szerint a nyolcvanas évek elején kapcsolódott be a politikai életbe, ám valójában egész életében politizált. Második férje halálát követően politikai aktivitása fokozódott, számos égető társadalmi problémában és politikai vonatkozású ügyben hallatta a hangját. 1971-ben például számos értelmiségivel együtt aláírta azt a nyílt levelet, amely az ún. Pinelli-ügy tisztázását követelte: Giuseppe Pinellit 1969-ben egy anarchista tüntetést követően letartóztatták, majd tisztázatlan körülmények között kizuhant a milánói rendőrség egyik emeleti ablakából. Komoly gyanú merült fel arra vonatkozóan, hogy valójában rendőri brutalitás áldozata lett. Noha a Pinelli halálában főbűnösnek tartott Luigi Calabresi rendőrtisztet a bíróság felmentette, a férfit 1972-ben egy utcai merénylet alkalmával megölték a Pinelli-ügyben játszott szerepe miatt. Halála politikai erőszakhullámot indított el. Az eset sajátos utóhangjaként Ginzburg unokahúga, Catherine évekkel később feleségül ment Calabresi fiához, Marióhoz. Mint baloldali érzelmű antifasiszta, Ginzburg erősen kötődött az Olasz Kommunista Párthoz, ámbár független baloldaliként választották képviselővé 1983-ban. Római otthonában hunyt el 1991. október 7-én este 6 óra körül. (Az IMDB viszont október 8-át adja meg a halál időpontjául.) A hivatalos közlemény szerint rákja volt. A Campo Verano temetőben helyezték örök nyugalomra.


BIBLIOGRÁFIA
Eredeti kiadások
* 1942: La strada che va in città (Alessandra Tornimparte álnéven jelent meg, később Cesare Garboli bevezetőjével adták ki)
* 1947: È stato così (kisregény)
* 1952: Tutti i nostri ieri (regény)
* 1957: Valentino (kisregény, az újranyomás tartalmazza még: Sagittario; La madre)
* 1957: Sagittario (kisregény) 
* 1961: Le voci della sera (kisregény, Italo Calvino bevezetőjével)
* 1962: Le piccole virtù (esszé, szerkesztette: Domenico Scarpa)
* 1963: Lessico famigliare (regény)
* 1968: Ti ho sposato per allegria e altre commedie 
   ** Ti ho sposato per allegria (1965. július) 
   ** L'inserzione (1965. november)
   ** Fragola e panna (1966. október)
   ** La segretaria (1967. április)
* 1970: Mai devi domandarmi (rövid esszék)
* 1973: Caro Michele (regény)
* 1973: Paese di mare e altre commedie 
   ** Dialogo (1970. május)
   ** Paese di mare (1968. június)
   ** La porta sbagliata (1968. december)
   ** La parrucca (1971. január)
* 1974: Vita immaginaria (válogatás a Stampa és a Corriere della Sera hasábjain 1969 és 1974 között megjelent cikkekből egy ki nem adott szöveggel kiegészítve)
* 1977: Famiglia (két történet)
* 1983: La famiglia Manzoni (irodalmi életrajz)
* 1984: La città e la casa (regény)
* 1986: Opere, volume 1 (Cesare Garboli előszavával) 
   ** La strada che va in città 
   ** È stato così 
   ** Valentino 
   ** Sagittario 
   ** Le voci della sera 
   ** Le piccole virtù 
   ** Lessico famigliare e alcune commedie
* 1987: Opere, volume 2 
   ** Mai devi domandarmi 
   ** Paese di mare 
   ** Caro Michele 
   ** Vita immaginaria 
   ** Famiglia 
   ** La famiglia Manzoni 
   ** La città e la casa e scritti sparsi
* 1990: Serena Cruz o la vera giustizia (esszé)
* 1990: Teatro (a Paese di mare és egyéb komédiák szövegét tartalmazza)
   ** L'intervista (1965. november)
   ** La poltrona (1985. április)
* 1999: È difficile parlare di sé, conversazione a più voci con Marino Sinibaldi (Cesare Garboli és Lisa Ginzburg szerkesztésében)
* 2001: Non possiamo saperlo. Saggi 1973–1990 (szerkesztette: Domenico Scarpa) 
* 2005: Tutto il teatro (szerkesztette: Domenico Scarpa, a Ti ho sposato per allegria e altre commedie és a Teatro seguiti szövegét tartalmazza)
   ** Il cormorano (1991)
* 2005: Cinque romanzi brevi e altri racconti (Cesare Garboli bevezetőjével) 
   ** La strada che va in città 
   ** È stato così 
   ** Valentino 
   ** Sagittario 
   ** Le voci della sera e i racconti: Un'assenza; Casa al mare; Mio marito; La madre; Estate
* 2008: Lettere a Ludovica (con Cesare Pavese e Felice Balbo) (szerkesztette: Carlo Ginzburg)

Magyar fordítások
* 1959: Baktérítő. Telegdi Polgár István fordítása. Budapest, Európa
* 1969: Valentino. Telegdi Polgár István fordítása. In: Mai olasz elbeszélők. Budapest, Európa, 364–400. o.
* 1969: Ő és én. Elbeszélés. In: Tiszatáj, 1969. május, 450–453. o.
* 1972: Az este hangjai. Telegdi Polgár István fordítása. In: Az este hangjai. Modern olasz kisregények. Budapest, Európa, 259–350. o.
* 1972: Eperfagylalt habbal. Színmű. Telegdi Polgár István fordítása. In: Nagyvilág, 1972. július, 1054–1070. o.
* 1973: A hirdetés. Gábor György fordítása. In: Világszínpad, 3. kötet. Budapest, 1973, Magvető, 245–292. o.
* 1973: Natalia Ginzburg két színműve: Párbeszéd, A paróka. Telegdi Polgár István fordításai. In: Nagyvilág, 1973. november, 1649–1670. o.
* 1977: Jókedvemben vettelek el. Telegdi Polgár István fordítása. In: Bűntény a Kecske-szigeten. Mai olasz drámák. Budapest, Európa, 375–432. o.
* 1979: Valamennyi tegnapunk. Zsámboki Zoltán fordítása. Budapest, Magvető
* 1980: Kedves Michele. Telegdi Polgár István fordítása. Budapest, Magvető
* 1986: A karosszék. Egyfelvonásos. Telegdi Polgár István fordításai. In: Nagyvilág, 1986. szeptember, 1311–1321. o.
* 1990: A város és az otthon. Székely Éva fordítása, Budapest, Magvető
* 1998: A fehér bajusz. In: És mégis kopogtatnak. Modern olasz elbeszélések. Budapest, Nagyvilág, 135–146. o.
* 1999: Lyukas cipő. Székely Éva fordítása. In: Lyukas cipő. Olasz írónők elbeszélései a XX. században. Budapest, 1999, Ponte Alapítvány, 58–67. o.
* 2005: Anya. Telegdi Polgár István fordítása. In: Huszadik századi olasz novellák. Budapest, Noran-Kiadó Kft.

Könyvek Ginzburgról
* 1999: Maja Pflug: Natalia Ginzburg. Una biografia (fordította: Barbara Griffini)
* 2010: Nadia Castronuovo: Natalia Ginzburg. Jewishness as Moral Identity 
* 2010: Franco La Magna: Lo schermo trema. Letteratura siciliana e cinema


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése