Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el.
Az irodalmi műben A Bathi Asszonyság előbeszéde a III. mesecsoport nyitányaként hangzik el. Különleges helyet foglal el a Canterbury mesékben, hiszen ez a leghosszabb előbeszéd, körülbelül kétszer olyan hosszú, mint maga a mese, melyet a Bathi Asszonyság elmond utána. Az irodalomtörténészek szerint a kettő közül egyértelműen az előbeszéd a jelentősebb és értékesebb szöveg. Nincs egyértelműen beazonosítható forrása, de valószínű, hogy azok a korabeli szövegek jelenthették a mintát, amelyek a női nem csalfaságáról meséltek csattanós anekdotákat, és végső soron a házasság intézménye ellen foglaltak állást. Mindazonáltal maga az előbeszéd több írott műre is utal, mindenekelőtt a Bibliára, noha nem mindig pontosan. „Sehol nem mondja azt a Biblia, / hogy az új házasság bigámia!” – mondja a Bathi Asszonyság, ám itt a bigámiát (ami valójában egyszerre több házastársat jelent) összekeveri az újraházasodással. A bibliai hivatkozások zömmel Pál apostol leveleire (a Korinthusbeliekhez írt első levél, az Efézusbeliekhez írt levél, a Timóteushoz írt első levél) vonatkoznak, ugyanakkor a mesélő a Példabeszédek könyvére is céloz. A IV. században zajlott Jovinianus és (Szent) Jeromos vitája, amely lényegében meghatározta a szüzességről és a házasságról vallott nyugati keresztény felfogást. Jeromos episztolát írt vitapartnere eretnek tételei ellen. Chaucer forrásműként használta ezt az episztolát, erre bizonyíték a Jeromostól kölcsönzött „oktogámia” (nyolcnejűség) kifejezés.
A Bathi Asszonyság nemcsak a Bibliát, hanem más művet is pontatlanul citál. Klaudiosz Ptolemaiosz (Claudius Ptolomaeus, kb. 85/90–168) Almageszt (Almagestes) című írását kétszer is idézi, de egyszer sem pontosan. Másodjára ezt a két sort: „Máséra az okos nem kancsalít, / s ha férfi, nem is fortyog mérgesen.” Ez az idézet azonban valójában a Rózsaregényből származik, melynek két szerzője is van: Guillaume de Lorris (kb. 1200–1240) kezdte írni 1225-ben, és Jean de Meun (kb. 1240–1305) fejezte be négy évtizeddel később. Egy XII. századi költő, Harman egyik költeménye az esőről, a füstről és az asszonyról szól, melyek elűzik a férfit tulajdon házából. Erre utalnak a Bathi Asszonyság eme szavai: „füst s csepegő mennyezet, / meg szitkos asszony űzik el saját / hajlékából a férfit? Fúj, nahát!” (Chaucer egyébként a Canterbury mesék egyéb helyein is idézi Harmant.) Amikor negyedik férjéről szólván az asszony felidézi Metellius történetét, az ókor egyik legolvasottabb szerzője, Valerius Maximus (14 és 37 között alkotott, Tiberius császársága idején) anekdotagyűjteményére utal, amellyel később is példálózik. „Az oroszlánt ki festé, szóljatok!” – verssor Aiszóposz (i. e. 620 – i. e. 564) egyik állatmeséjére emlékeztet, ámbár nála szoborról van szó, Chaucernél viszont képről. Aiszóposznál az oroszlán azt mondja az őt legyőző ember szobráról, hogy ha ő lett volna a művész, akkor az oroszlán győzte volna le az embert. Chaucernél a szöveg lényege, hogy amit az asszony gondol a diákokról, az nem ugyanaz, mint amit a diák gondol az asszonyokról. Hallunk még Latumiusról is, akinek mindhárom asszonya felakasztotta magát a kert egyik fájára. A sztori alapja Cicero (i. e. 106 – i. e. 43) egyik elbeszélése, ámbár nála még csak egyetlen asszonyról volt szó.
A különféle antik írásművek mellett szóba kerülnek a görög–római mitológia és történelem híres és kevésbé híres alakjai. A Bathi Asszonyság említi például Dárius király nyughelyét. Ez a perzsa király – I. Dárius, régies írásmóddal: Dareiosz (uralkodott: i. e. 522 – i. e. 486) – valóban élt, a görögök elleni sikertelen hadjáratairól valószínűleg mindenki tanult az általános iskolában (a szkíták ellen mellesleg több eredménnyel hadakozott), sírja azonban nem létezett, az csupán Philippe Gautier de Châtillon francia költő (1135–1201) latin nyelvű eposzának köszönhetően vált legendává. A síremlék állítólagos építője, Apelles is ebben az eposzban szerepel. A „fajtalan élete” kapcsán említett Pasziphaé (Pasiphaé) Minósz király felesége volt, a híres mitológiai szörny, a Minotaurusz anyja. Amphiorax történetét a mesélő pontosan idézi fel, bár azt nem említi, hogy a férfit egy földrengés nyelte el ostrom közben. „...hogyan kellett hajdan Lima / által a férjének meghalnia” – olvashatjuk a műben, ám feltehető, hogy a szöveg másolói elírták a nevet. A szóban forgó nő neve ugyanis nem Lima volt, hanem Livia (Liuia), aki hatalomvágyból megölte férjét, Drusust, Tiberius császár fiát.
Mindezek a kultúr- és irodalomtörténeti hivatkozások – kiegészítve az asztrológiai utalásokkal, melyek részletes magyarázatába nem merülnék bele, de alapvetően nő és férfi csillagászatilag meghatározott jellemvonásaira és sorsára vonatkoznak – azt sejtetik, hogy a Bathi Asszonyság művelt fehérnép lehetett. Erre azonban nem találunk egyértelmű bizonyítékot a szövegben, még az Általános előbeszédben sem, ahol Chaucer így mutatta be a figurát:
„Egy Bathi Asszony jött a jámborokkal,
csak az a kár, hogy egy kicsit nagyot hall.
Olyan ügyes volt a ruhaszövésben,
nem különbek az ypres-i, genti nők sem.
Otthon, az offertórium előtt
senki nő meg nem előzhette őt,
vagy ha igen, oly haragba esett:
szívéből eltűnt a könyörület.
Fején finom anyagú kalapot
viselt, és vagy tíz fontot nyomhatott
az, amelyik vasárnap födte állát.
Lábán finom, hosszú harisnya, skárlát,
feszült és lágy, vadonatúj cipő.
Arca merész, rózsaszín, üditő.
Hogy derék asszony, nem volt soha kétes,
templomban a pap ötször adta férjhez,
míg ifjúkori pajtásairól
ma már soha senki egy szót se szól.
Sok messze folyó partját látta meg,
háromszor járta Jeruzsálemet
és Rómát. Volt zarándokolni Kölnben,
Santiagóban és Boulogne-ban nemkülönben.
Nagy távolságokat bevándorolt.
Sajnálatos, hogy kecskefoga volt.
Könnyű nyeregben ült szép könnyedén,
állig burkolva, a kalap fején
széles volt, mint egy kis kerek paizs,
külön köpenyt kapott a lába is,
mely sarkantyút is pengetett vidáman.
Fecsegett és kacagott társaságban.
A szerelemnek megismerte rég
művészetét, táncát és gyógyszerét.”
Valószínű, hogy az asszony utazásai közben, illetve férjei (különösen Jenkin diák) által szerezte műveltségét, aminek egyébként nincs különösebb jelentősége, hiszen a legfontosabb, hogy megvan a magához való esze. Látszatra az emancipált nő prototípusát képviseli, de ez valójában nem így van, hiszen nagyon is elvárja a férjeitől (főleg az első négytől), hogy eltartsák őt. Ellenben az igaz, hogy annyira nem érzi magát sem alárendeltnek, sem egyenjogúnak a házasságaiban, hogy mindig a maga kezében akarja tartani a gyeplőt. Ellentmondásos figura, hiszen talpraesettsége, önállósága, szellemessége még a XXI. században is imponáló, viszont számító, haszonleső viselkedése már nem annyira. Mintha a házasságot intézményesített prostitúciónak tartaná, ahol a tarifát a feleség szabja meg, aki bármikor megtagadja a „szolgáltatás”-t, ha ahhoz fűződik érdeke, ám ha ő maga lesz szerelmes, hajlandó önzetlenül nyújtani az élvezeteket. Egyértelműen reneszánsz figura, aki a túlvilági életre való hitbuzgó készülődés, önsanyargatás és örökös lemondás helyett az élet és a test örömeit igényli és hirdeti. Ugyanakkor – és ebben hasonló a Dekameron szereplőihez – egyáltalán nem istentagadó, és nem elutasító a vallással szemben: „háromszor járta Jeruzsálemet és Rómát. / Volt zarándokolni Kölnben, / Santiagóban és Boulogne-ban nemkülönben” – tudjuk meg róla már az Általános előbeszédben, és ugyebár Chaucer is egy zarándokút résztvevőjeként mutatja be őt.
Pasolini eredeti elképzelései szerint is az ötödik történet volt A Bathi Asszonyság előbeszéde a filmben, közvetlenül Chaucer Sir Thopasról szóló meséje után, melyet leforgatott ugyan, de végül kihagyott a hivatalos változatból. Sir Thopas története az irodalmi műben befejezetlen, mivel a Fogadós durván félbeszakítja Chaucert, és nem hagyja, hogy végigmondja a mesét. Chaucer belekezd egy másikba Melibeusról, és azt el is mondja. Pasolini a Melibeusról szóló mesét nem akarta megfilmesíteni, és nem tudni, hogy a Sir Thopasról szóló történet a filmben befejezetlenül maradt volna-e. Az irodalmi műben ugyanis töredékes A Szakács meséje is, amelyet azonban a rendező kerek egésszé formált, így ezt elvileg a Sir Thopas-történettel is megtehette. Pasolini Chaucer szellemiségét kívánta követni azzal, hogy a költő félbeszakított meséje után a Bathi Asszonyság férjeiről szóló históriát helyezte, amely stílusát és témáját tekintve egyfajta vulgáris ellentéte lett volna a Sir Thopasról szóló történetnek. Vagyis a két mese éppúgy „felelgetett” volna egymásnak, ahogyan az irodalmi műben is egy-egy történet olykor az előző mesére adott csattanós válaszként hangzik el. A filmbeli szituáció célja az volt, hogy kidomborítsa Chucer (általános értelemben: a Művész) elkülönülését a befogadóktól (a közönségtől). Míg a Dekameronban a Pasolini által játszott festő benne él abban a közegben, amelyből műalkotása (a freskó) témáját meríti, addig a filmbeli Chaucer (szintén Pasolini megformálásában!) fizikailag hiába vesz részt a zarándoklatban, valójában elkülönül a környezetétől, felsül a meséléssel, művészete kudarcot vall, és a Canterbury mesék végső soron nem önálló művészi alkotássá válik, hanem az elhangzott történetek gyűjteménye lesz: a teremtő fantáziájú író helyébe a krónikás lép. Akaratlanul ugyanez a problematika jelentkezett Pasolini és a film vonatkozásában is: sokan úgy vélték ugyanis, hogy a Dekameronnal ellentétben Pasolini nem értelmezte újra a Canterbury meséket, nem gazdagította (vagy legalábbis nem szerencsésen), csupán illusztrálta annak néhány történetét. A hivatalos moziváltozatban A Bathi Asszonyság előbeszéde A Molnár meséje után hangzik el: mindkét történet sikamlós és vulgáris.
Pikantériát jelentett volna, hogy Chaucert Pasolini, a Bathi Asszonyságot pedig bizalmas barátja, Laura Betti alakította: a két művész között – régi és szilárd barátságuk ellenére – voltak bizonyos súrlódások, ironikus piszkálódások, melyek sajátos felhangot kölcsönöztek volna Chaucer és a Bathi Asszonyság jelképes összecsapásának. Betti számára tökéletesen testhezálló volt ez a szerep. Ő ugyan egyszer sem ment férjhez, viszont éppolyan határozott, józan gondolkodású és autokrata típusú nő volt, mint a Bathi Asszonyság. Ahogy Bernardo Bertolucci mondta róla: „Mindig és mindenáron parancsolni akart.” A pletykák szerint szerelmi étvágya is rokonította őt az irodalmi szereplővel, ámbár Betti szexuális érdeklődése nem csak a férfiakra terjedt ki. Nem hiányzott belőle a dominanciából fakadó féltékenység sem: összeveszett egyik legjobb barátnőjével, Adriana Astival, miután kolléganője „elhappolta” előle Bertoluccit, aki ugyan előbb lett Laura szeretője, mint Adrianáé, de Astit vette feleségül. Betti még Pasolinire is féltékenykedett: állítólag egyáltalán nem nézte jó szemmel azt a mély barátságot, amely az 1960-as évek végén Pasolini és Maria Callas között bontakozott ki a Médea (1969) forgatásakor. A színésznő évtizedekkel később elárulta, hogy nem szereti a Canterbury meséket, mert a hivatalos változat nemcsak az ő szerepét kurtította meg jelentősen, hanem szerinte az egész mű struktúráját előnytelenül változtatta meg. Azt állította, hogy Pasolini valójában az egész előbeszédet megfilmesítette (a filmben ez a mese a negyedik férj haldoklásától az ötödikkel való nászéjszakáig tart), sőt azt a történetet is, melyet az asszony az irodalmi műben elmondott, ám Alberto Grimaldi producer kierőszakolta a rövidítéseket. Emlékei szerint maga a forgatás hasonló hangulatban zajlott, mint valaha a canterburyi zarándokút: tréfálkozások, torzsalkodások, egymásra találások, közös étkezések és sok-sok vidámság jellemezte.
Jenkint Tom Baker alakította, aki később a Ki vagy, doki? című, Magyarországon is népszerű, több évtizede futó tévésorozat főszerepét játszotta, ámbár a vele készült részeket tudomásom szerint nem láthattuk. Az 1971-ben már harminchét éves színész megítélésem szerint észrevehetően öreg volt egy olyan oxfordi diák szerepére, akit Chaucer húszévesnek írt le. Viszont nagyon jól hozta azt a bamba figurát, akit a testi élvezetek helyett inkább a szellemi örömök vonzanak. Pasolini ötlete volt, hogy Jenkin és a Bathi Asszonyság megismerkedése azzal kezdődjön, hogy a nő meglesi a szobájában meztelenül mosakodó diákot. Rossz nyelvek szerint Pasolinin kívül egyetlen rendezőnek sem jutott volna eszébe, hogy a nem kifejezetten adoniszi külsejű Tom Bakert csupaszra vetkőztesse, de az kétségtelen, hogy ez a kukkolással fűszerezett mosdási epizód nem idegen sem a Bathi Asszonyság jellemétől, sem az irodalmi mű stílusától. Ahogyan az a változtatás sem, hogy a filmben a hősnő szó szerint előző férje temetéséről siet az oltár elé, hogy kimondja a boldogító igent a következőnek. Van a filmben egy olyan jelenet, amelyben a Bathi Asszonyság egy mezei mulatság alkalmával félrevonul Jenkinnel, előhalássza a férfi nadrágjából annak hímtagját, és kezével ingerli, miközben a maga módján lényegében szerelmet vall a diáknak. Tulajdonképpen e jelenet hommage-ának tekinthetjük azt a képsort Jancsó Miklós Magánbűnök, közerkölcsök (1976) című filmjében, amikor a dajka (szintén Betti) a kezével elégíti ki a szalmakazalban meztelenül hempergő trónörököst (Balázsovits Lajos). Pasolini filmjében a Bathi Asszonyság negyedik férjét Reg Stuart játszotta, akinek ez volt az egyetlen filmszerepe. Alice-t, a barátnőt (az irodalmi műben a Bathi Asszonyság húga, és Alisonnak hívják) Judy Stewart-Murray személyesítette meg, aki szintén nem játszott más filmben. Pasolini alighanem azért választott másik nevet a figurának, mert Alisonnak hívják az előző történet, A Molnár meséje női főszereplőjét is.
A BATHI ASSZONYSÁG ELŐBESZÉDE
Ha nem hirdetné annyi bölcs beszéd,
a tapasztalat sulykolná beléd,
hogy a házasság milyen gyötrelem.
Ezt, jó urak, higgyétek el nekem.
Süldőkoromtól – áldassék az Ég! –
jutott belőle porció elég:
ötször boronált pap össze engem,
és mindig rangos férjeket kegyeltem.
De nemrég azzal álltak elibém,
hogy ne tegyek csúfot Krisztussal én:
ő Kánában egy menyegzőn vala.
Legyen elég Krisztus példázata!
Egyszer férjezzem hát a jog szerint.
Halljátok csak a Bibliát megint:
„Jézus, az Úr, megállt a kút előtt,
korholva a samáriai nőt:
– Öt férj ismerte, asszony, a te ágyad,
s nem férjed, aki most betölti vágyad!”
Ekként szólt Jézus, ahogy én fújom,
de hogy mit értett rajta, nem tudom.
Ez a titok furkálja oldalam:
az ötödik ugyan mért jogtalan?
Hány házasságra volt neki joga?
Kérdhettem, választ nem kaptam soha.
Feleljetek, ha tudtok, jó urak;
de nem elég a szót csépelni csak!
Ha jól tudom: Isten rendelte el,
hogy az embernek szaporodni kell.
Ez a parancs épp ínyemre való;
a férjem hát legyen hajlítható,
kövessen esze nélkül engemet.
Ki mondja, hogy csak egy férjem lehet?
Bigámia vagy oktogámia,
mért kell ezért bárkinek szidnia?
Ímhol van a bölcs király, Salamon.
Volt asszonya elég, azt mondhatom!
Nem kell nekem Istentől annyi jó,
megelégeltet fele porció,
mi kegyelem azért jutott neki;
élőt több jó ugyan nem érheti!
E nemes király minden éjszakán
víg játékot űzött a nyoszolyán;
és hány asszony versengett e kegyért?
Áldassék Isten az öt férjemért!
A hatodik férjet se szégyellem,
mert a szüzesség nem a kenyerem;
ha elpatkol ez, víznek nem megyek,
hamar elvesz az, én kezeskedek.
Azt még az apostol se tiltja nékem,
hogy ne válasszam kedvemre a férjem;
nem bűn a házasság, e kötelék,
sőt jobb, mint ha titkon az ember ég.
Mit bánom én Lámek bigámiáját,
vagy életének dühös szapulását!
Igaz, szent férfiú volt Ábrahám,
Jákobot is sorold ide talán,
s több feleséget tartott mindegyik!
S még hány, aki szentnek neveztetik!
Ki állította, hogy Isten szava
a házasságot eltiltja maga?
És szóljon, aki erre megfelel:
a szüzességet hol rendelte el?
Mikor az apostol példázgatott,
sosem citált írott példázatot,
szüzességre nincs parancsolatunk;
tehát szüzességet nem fogadunk.
Nekünk apostoli tanács kevés;
itt minket illet az ítélkezés!
Mert ha parancs, hogy szüzességben éljünk,
mi végre kell a házasság s a férjünk?
S kérdem: a magot ha el nem vetem,
a szüzesség ugyan miből terem?
Szent Pál csak olyat parancsolhatott,
mire megbízást Krisztustól kapott.
Az legyen szűz, ki szent életre jó,
de vesse el, akinek nem való.
Csak az kövesse az Írás szavát,
kinek Isten megláttatá magát.
Igaz, hogy az apostol szűz maradt,
de hagyjuk a buzdító szavakat,
s az Írást, hogy járjunk az ő nyomán;
a szüzességről e tanács csupán.
Ha már lehettem egyszer feleség,
új férjemért mért sújtana az Ég?
Sehol nem mondja azt a Biblia,
hogy az új házasság bigámia!
„Legjobb, ha férfi asszonyhoz nem ér!” –
Az apostol itt az ágyról beszél,
mert tűz és csepű együtt sose jó;
megértitek, hogy mit példáz e szó?
Sommásan: a szüzesség több neki,
mint a házasság gyarlóságai.
Gyarlóság bizony, de hát mit tegyen,
ki nem marad meg szűznek szívesen?
Előttem nincs miért ragyognia,
ki szűz s akit sért a bigámia;
legyen tiszta a lélek és a test,
nekem így jó – megmondom egyenest.
Nagy úrnak sincs, ezt tudjátok talán,
csupa aranyedény az asztalán;
néhanapján a fa is megfelel.
Sokféleképpen hív az Isten el,
s mindig más adománnyal van teli:
úgy ad, ahogyan a kedvét leli.
A szűzi élet valóban csodás,
mint jámborság s önmegtartóztatás,
de Krisztus Úr, a Jó forrása sem
szólt mindenekhez az igéiben,
hogy aranymarhájukat széjjelosszák,
és szegényen az ő útját tapossák.
Azokhoz szólt, kik tökéletesek
vágynak lenni; hát én az nem leszek!
Urak, amíg virágzik életem,
a házasságban gyümölcsöztetem!
Szóljatok hát, ha már együtt vagyunk:
Mi végre is van a nemzőtagunk?
Mért is születtünk? hogyan és mire?
Higgyétek el, hogy nem akármire.
Aki akarja, magyarázza fennen:
azért e tag, hogy vele jót peseljen!
A két micsodánk nem azért vagyon,
hogy ezen lásd: nő, férfit amazon!
Van még a különbségnek oka más –
halljuk csak, mit mond a tapasztalás!
Hogy ne hergeljem föl a papokat,
nem titkolom – mind a két ok miatt:
szaporít s a gyönyör forrása egyben;
amivel nem teszünk Isten ellen!
Ott áll a könyvekben a szöveg:
a nő a jussát mindig kapja meg!
Kontóját pedig hogyan rendezi,
ki szerszámának hasznát nem veszi?
Azért kell hát az embernek e holmi,
hogy tudjon vizelni és szaporodni.
De mégse mondom – ördög és pokol! –,
hogy aki ilyen fegyvert birtokol,
csak szaporodásra használja fel;
a tisztasággal is törődni kell!
Krisztus férfiú testben szűz maradt,
s mióta a világ, hány szent haladt
a tisztaság szigorú ösvenyén.
A szüzeket mégsem irigylem én;
ők csak a búzakenyér legyenek,
s az árpakenyér mi, a férjesek,
bár Krisztus Urunk árpakenyere
hány embernek vala eledele.
Magam állapotában maradok,
másnak, mi vagyok, úgyse látszhatok.
Asszonyként tartom kis valamimet,
ha sorsot szánt az Úr, hát épp ilyet!
Ha fukarkodnék, legyen jaj nekem!
Férjemnek este-reggel engedem,
hogy lerója, ha tartozása van.
Olyan férj kell – ehhez kötöm magam –,
aki rabszolga és adós kezemben,
tőlem minden gyötrelmet elviseljen,
ameddig a felesége vagyok;
a teste fölött én uralkodok,
ahogy csak tetszik, nem pedig maga.
Arra oktat az apostol szava,
hogy férjeink minket szeressenek;
hát nekem mindez tetszik módfelett!
A Búcsúárus e szónál felállt:
„Isten a Szent János uccse! – így kiált. –
Igen jól prédikálsz te, asszonyom!
Nálam is házasság vagyon soron,
de szavaidtól visszarettenek,
a bőrömmel vásárra nem megyek!”
„Várj – szólt a nő –, még nem is kezdtem el;
mit inni kapsz, keserűbb, mint a ser.
Előbb megnyitom hordóm csapjait,
s meghallhatod majd sorról sorra itt,
hogy egy férj mibe nem kóstol bele;
nincs ennek nálam nagyobb mestere,
mert az ösztöke én voltam magam;
aztán szólj, hogy innál, te oktalan,
a hordóból, ha csapra verve itt áll!
De jól vigyázz, egy kortyot is ha ittál,
mert legalább tíz példát felhozok!
Hanem akin a lecke nem fogott,
a maga kárán légyen okosabb.
Így szól az írás, olvasd el magad
bölcs Ptolomaeus Almagestesét.”
„Asszonyom, kérlek, kezdd el a mesét –
válaszolta a Búcsúárus. – Én se,
más ifjú férfi sem haragszik érte,
ha megismerjük mesterségedet.”
„Nem bánom, ha van hozzá kedvetek,
s ha nem torkol le a társaság engem,
mikor a gyöplüt szabadra eresztem.
Ne essen ám egy igém se zokon,
mert jól tudjátok, csak tréfálkozom.
Nos hát, urak, mesémnek sorja ez:
bor és sör számban úgy legyen izes,
ahogy igazat szólok: volt nekem
három jó férjem és két becstelen.
A három jó gazdag és vén vala;
mindegyikük hamar lekókkada,
nem győzték a szigorú regulát;
értitek ezt, hadd folytatom tehát.
Ha rágondolok csak, hasam fogom,
hogy megizzadt három vén satyakom.
De nem csapok belőle nagy ügyet.
Elémbe rakták aranykincsüket,
én meg magosra emeltem fejem;
mért gügyörésszek még szerelmesen,
ujjam köré voltak csavarva már,
ilyenkor kegyem vesztegetni kár!
Az okos nő akkor tesz ügyesen,
ha ott csihol, ahol nincs szerelem.
De mert markomban volt ezüst-arany,
enyém ház, föld – hát mért törjem magam,
hogy ímmel-ámmal kedvüket keressem,
hacsak magam gyönyört nem lelek ebben?
Megdolgoztattam őket éjszaka,
hogy volt ott aj-baj, héj-hej, haj-haja!
Nagy szánom-bánom és veszekedés
elhangzott nálunk, és nem is kevés!
Olyan regulát szabtam én nekik,
hogy fölöttébb boldog volt mindegyik,
ha meglephetett ezzel-azzal engem,
s ezért, mint koncot, egy jó szót vetettem;
mert egyre szidtam őket én, az ám!
Most, okos nők, figyeljetek reám,
hogy dolgaimban jól megértsetek.
Orránál fogjátok meg férjetek,
mert esküszöm Jézusra: hazudásban
tíz férfi gyatrább, mint egy nő magában.
Vésse eszébe minden asszony ezt:
amikor dolgán netán rajtaveszt,
az okos nő, ha abból haszna van,
hitesse el, hogy a rézüst arany,
s állítsa a cselédjét tanunak;
én így kezdtem a szóba, jó urak:
– No, te vén trottyos, hogy áll a szemed?
Talán a szomszédasszonyt kedveled?
Őt udvarolják, amerre megyen;
egy jó ruhám mért nem lehet nekem?
Ott jársz körötte, szemed sunnyogatva.
Olyan szép? Héj, te! zabolát magadra!
A cseléd után is koslatsz, tudom.
Hadd csak a mókáidat, vén kujon!
S ha betéved hozzám egy-két komám,
ártatlanul, te úgy hörrensz reám,
mintha én lennék, aki félrejár.
Tökrészegen jössz haza, sült szamár,
a padra ülsz – bár ragadnál oda –
és prédikálsz, hogy milyen nagy hiba,
ha, akit elvettünk, szegény a nő,
ha pedig gazdag és előkelő,
gőgjén nyögődsz, meg hogy micsoda kín
eligazodni a szeszélyein.
Ha pedig szép, azt mondod, vén ripők,
hogy sarkában járnak a keritők,
s maradhat-e soká tiszta vajon,
ha ostromolják minden oldalon?
Ógsz-mógsz: pénzünkre vágynak egyesek,
másoknak szép alakunk kedvesebb,
megint másoknak táncunk és dalunk,
vagy jó modorunk, enyelgő szavunk,
vagy csöpp kezecskék és picinyke lábak;
de szerinted mind rosszban sántikálnak.
Azt nyúzod: minden bástya leomol,
mit az ellenség hosszan ostromol.
Ha meg csúnya, azon veszkődsz vele,
hogy minden férfin megakad szeme;
fut, mint gazdája után a kutya,
csak lépnek vele végül alkura;
nincsen szürke lúd, mondod, a tavon,
melynek ne hozna párt az alkalom,
s azt fújod, nyakad közt cepelheted,
ha ronda, nem lopják el hitvesed.
Ágyban is dudogsz, a fülem tele:
a bölcs nem házasodik, van esze,
az se, aki a menny útján halad.
Hogy csapintsa meg a fonnyadt nyakad
olyan mennykő, amilyen csak lehet!
Azt mondod: füst s csepegő mennyezet,
meg szitkos asszony űzik el saját
hajlékából a férfit? Fúj, nahát!
Az ilyen vénember miért dohog?
Hogy még hibáinkat, mi asszonyok
elrejtjük, míg nyeregben nem vagyunk?
Hányféle rágalmat meghallgatunk!
Példázgatsz: lovat, ökröt, szamarat,
kutyát, mielőtt kiválasztanak,
kipróbálnak; fazekat, tálakat,
villát, kést, széket, egyéb tárgyakat,
úgyszintén lábast, vásznat és zekét,
de asszonyt nem próbálnak ki elébb,
csak ha elvették, kárálsz, vén gonosz;
s akkor bújik ki belőlünk a rossz!
Azt nyekerged, hogy nem tetszik nekem,
hogyha nem hízelkedel szüntelen,
ha lépten-nyomon nem gügyögsz fülembe:
»Aj, asszonyom! Aj, gyöngyem-kedvesem, te!«
Ha nem ünnepelsz három napon át,
csapván születésnapi lakomát,
ha öreg dajkámat nem tiszteled,
ha komornámnak nem hajtasz fejet,
s a háznépnek, ki uralja apám.
Vén hazudozó! ezt kened reám?
Jenkin diákra is acsarkodol,
mert arany haja göndören omol,
mert szolgálatkészen nyomomba fut,
koholsz magadban esztelen gyanút;
ha meghalnál holnap, akkor se kell!
Mért dugdosol mindent előlem el?
Bekulcsolod a kincses záraid!
Azt hiszed, csak neked van valamid?
Az asszonyoknak nincs talán esze?
Szent Jakabra! Te gügyék eleje,
hogyha megveszel, akkor se fogod
élvezni rajtam s kincsemen jogod;
vizslass utánam, tetten sosem érsz,
kár minden leskelődés, kémkedés!
Ládád mélyire zárnál szívesen?
Mondd inkább: »Mehetsz bátran, kedvesem,
mert tudom, hogy asszonyt, hűségeset,
olyat, mint te, keresni sem lehet.«
Nem szeretjük, sétálván valahol,
hogyha a férj utánunk szimatol.
Legyen áldás, ezt szívemből kivánom,
Ptolomaeuson, a bölcs csillagászon,
ki Almagestesében így tanít:
»Máséra az okos nem kancsalít,
s ha férfi, nem is fortyog mérgesen.«
E szentenciát így értelmezem:
Ha jut elég neked, miért gyötör,
hogy másnak is csurran egy csöpp gyönyör?
Kushadj tehát és bízzál, vén satyak:
estére neked épp elég marad.
Ne fösvénykedj a lámpád tüzivel;
ha rajta egy gyertyát gyújtanak el,
nem lesz a fényed attól kevesebb.
Akinek bőven jut, mért kesereg?
Ha drága öltözet és drága ékszer
van rajtunk, rágod a fülünk elégszer,
hogy szeplőtlen hírünkben kárt tehet.
Sőt azonfelül még idézgeted
az írásból az apostol szavát:
»Ti asszonyok – úgymond – olyan ruhát
hordjatok, mely szemérmes, egyszerű.
Se göndör haj, se ékköves gyürű,
se gyöngyös dísz ne legyen rajtatok!«
E textusra én annyit nem adok,
mintha szúnyog zönögne a fülembe.
»Macska vagy! – mondod a természetemre. –
Az, ha a bundáját megperzseli,
a házból a lábát ki nem teszi,
de mikor szőre ragyog fényesen,
otthon nem tartja ugyan semmi sem,
hogy magát mutogassa, kioson
virradat előtt a macskalyukon.«
Azaz ha cifra holmikba bujok,
mutogatni az utcára futok.
Hát ne szimatolj a szoknyám után!
Akár Argus is vigyázhatna rám,
nyomom a száz szemével lesheti,
mint neked, fügét mutatok neki,
mint téged, őt is játszva becsapom!
Mindig a dödögésed hallgatom:
asszonytól van a kín, a baj, a kár,
de nincs tovább, már csurdig a pohár.
Hogy akadjon a torkodon a szó!
Azt papolod, hogy egy civakodó
asszonynál nincsen nagyobb szörnyüség.
Hát nincs hasonlatra példád elég?
Tűröm büntetlen, hogy bever a sár,
de a rúd mért csak az asszonyra jár?
A nő szerelme – szerinted – pokol;
puszta, ahol víz nem fakad sehol,
szabadon rakott tűz, komisz-szilaj,
elharapódzik, s könnyen kész a baj:
szétfut, elemészteni, ami ég!
Mint fát a féreg, mersz vádolni még,
úgy rágja-öli urát hitvese.
Ez minden házas férfi végzete. –
Uraim, ahogy hallottátok ím,
jól megzaboláztam a férjeim,
ha zúgolódni mertek részegen.
Jenkin is ott hamiskodott velem,
meg húgom is mellém állt esküjével.
Úr Jézus! mit szenvedtek nappal-éjjel,
s oly ártatlanul, hogy nincs arra szó!
Nyíttam s haraptam, rúgtam, mint a ló,
de nem maradtak semmiben felettem,
fejükre annyi vádat kieszeltem!
Előbb őröl, ki előbb érkezett:
előbb vádoltam, hát jó vége lett,
s még alázatoskodott mindegyik,
ha, mit koholtam, hagytam vétkeik.
Szemükre hánytam egy sereg rimát,
bár lámpával kereshettem hibát;
s hagyták szívük csiklándatni velem,
hogy szerelmük ilyen fontos nekem.
Mondtam, kinn leskelődöm éjszaka,
s markomban marad a lotyó haja;
sok víg kaland volt ebből ám a hasznom.
Bölcsőjében is hamis már az asszony.
Sírás, fortély, fonás az életünk,
így szabta ki a Teremtő nekünk.
Dicsekvésemet halljátok különben:
végül mind az öt férjemet betörtem.
Erővel, ésszel, mindegy, bárhogyan,
duzzogva, olvadozva, morcosan;
az ágyban aztán, meg kell vallani,
ott volt még csak haddelhadd, igazi!
Ha láttam, hogy ölelgetni akar,
hohó! az ágyról leszálltam hamar,
míg nem adott váltságdíjat elébb.
Aztán elszenvedtem szeretetét.
Minden férfinak tanács ez a szó:
szerezzék meg, mert minden eladó.
Üres kézzel nem foghatsz sólymokat;
eltűröm kéjük, hogy nyerjek sokat,
étvágyamat pedig csak színlelem,
mert a szalonna nem ízlett sosem.
Ez volt minden civódásunk oka.
Akár a pápa ült volna oda,
hogy védje, hát a nyelvem csak pereg,
s van szóra szó, de még milyen sereg.
Úgy segítsen az égi hatalom,
kelljen bár írnom testamentumom,
nincs adósságom egy szavacska sem.
Mindig elérte asszonyi eszem,
hogy megjuhádzott, s ez jobb volt neki,
mint élni karmolásokkal teli.
Mert bár oroszlán módra bőghetett,
mindenben én tölthettem kedvemet.
Akkor dicsértem: »Ládd, ez így helyes:
bárányka lett Wilkin, s milyen kezes!
No, tartsd az arcod, egy puszit hadd adjak.
Türelmesnek lássalak és ne vadnak!
Mert magával is szigorú legyen,
aki Jóbról prédikál itt nekem.
Tűrj hát, ha tűrésre bizgat szavad,
nehogy móresre én tanítsalak!
Békében élj asszonyod oldalán;
egynek mindig engedni kell, az ám!
Mivel pedig a férfi okosabb,
engedjen ő és hallgasson sokat.
Te folyton morogsz és berzenkedel,
hanem a valamicském, ugye, kell?
Hát nesze, mindenestül megkapod;
e helyt fölfordulj, ha nem akarod!
Micském, valamicském, kicsike kertem
megöntözi más is igen szivesen,
de neked őrizgetem, vén satyak.
Az kéne, hogy jól eltángáljalak!«
Így reguláztam három férjemet;
hadd csepülöm le a negyediket.
Negyedik férjem csélcsap volt nagyon:
szeretőt tartott mellettem, tudom.
Én meg viháncos voltam, csupa láng,
mint egy szarka, játékos és falánk;
ha hárfa szólt, a táncba belevesztem,
nem énekelt a csalogány se szebben,
ha édes borból szoptam frissitőt.
Metellius, az a disznó ripők,
nejét egy bottal, aj, agyonveré,
mert bort ivott; az én színem elé
állt volna bottal, ha magam leszoptam!
Nem kell, hogy kedvem olyankor csiholjam,
mert ahogy jeget hoznak a fagyok,
bortól mohó a micske s a farok.
Borissza nő el soha nem ereszt,
minden tapasztalt kéjenc tudja ezt.
Uram Jézus, ha csak elgondolom,
milyen vidáman telt ifjúkorom,
már az öröm csiklandozza szivem!
A gondolat is jólesik igen,
hogy éltem világomat hajdanán!
Mert jaj, a vénség mérget hoz csupán.
Elragad szépséget és víg erőt,
az ördög vinné el minél előbb!
A liszt elfogyott, hát mit tehetek?
Korpát árulok, ahogyan lehet,
de vígnak lát, aki csak rám tekint.
Hanem hadd szólok férjemről megint.
Mondom, a szégyen szörnyűmód gyötört,
amért más ágyban keresett gyönyört,
de rajtavesztett, tanúm Szent Jodok!
Mert visszájára sült el a dolog,
bár testemet vétek nem szennyezé;
vala a víg kedvem mindeneké,
férjem pedig saját levébe főtt,
úgy kínozta a féltés dühe őt.
Kínja valék, tisztítótüze én,
amiért, hiszem, üdvözült szegény.
Aj, hány bűnbánó éneket tudott,
ha a cipője nagyon szoritott.
Az Úr a tanúm s őkelme csupán:
keservet kapott gyötrelem után.
Mikor megjártam Jeruzsálemet,
akkor halt meg; a sírján feszület;
de nem fekszik oly ékes nyughelyen,
milyenben Dárius király pihen,
mert övén nem Apelles dolgozott.
Hát sírra pénzt csak nem pocsékolok!
Isten nyugossza; legyen sírja zöld;
a testének legyen könnyű a föld!
Ötödik férjemre fordul a szó:
mentse meg lelkét a Mindenható!
Noha ő volt legnagyobb zsarnokom,
nyomát ma is bordámon hordozom,
és halálom percéig érezem.
De ágyban olyan frissen, tüzesen
viselkedett és úgy becézgetett,
mikor a micsodám kívánta meg,
hogy azon se busálódtam sokat,
ha összetörte minden csontomat.
Mindük között legjobban őt szerettem;
talán mert megalázta a szerelmem.
Ilyesmitől a női képzelet,
mit tagadjuk, élénk lesz módfelett,
mert amit könnyen meg nem kaphatunk,
azért mi éjjel-nappal jajgatunk.
Tilts meg valamit: rögtön kell nekünk;
kínáld csak: érte sem nyújtjuk kezünk.
Mi nem megyünk vásárba ész nekül;
olcsó portékát senki nem becsül.
Ha olcsó a hús, még olcsóbb a lencse;
ezt okos nő álmában se felejtse.
Ötödik férjemtől, Ég áldja meg,
szerelmet vártam és nem kincseket.
Oxfordban vala diák hajdanán,
egyenest onnét jött hozzánk talán,
s kvártélyos asszonya volt a húgom.
Ég nyugossza, úgy hívták: Alison.
Jobban tudta, szívemben mi lakott,
esküszöm, mint a gyóntatópapok!
Rábíztam én akárhány titkomat:
ha férjem levizelte a falat,
vagy kalamajkába került bele.
»Héj! – mondtam csak. – A húgomhoz gyere!«
De más asszonyoknál is körbejártam,
ha valami fogas tanácsra vágytam.
Ha megtudta, már arca gyúlt pirosra,
hogy mért verem én a titkait dobra;
káromkodott dühében éktelen.
Krisztusom! hogy mit nem művelt velem!
Hát történt egyszer, hogy nagyböjt alatt
(napjában látogattam húgomat,
mert szép ruhákat hordtam akkor is,
volt légyen március vagy április,
s egy kis pletykára lestem az uton)
hogy Jenkin diák s Alison hugom
meg én, együtt bolyogtuk a határt;
férjem a böjtben épp Londonba járt.
Volt hát idő magamat kimulatni,
bámulni másra és magam mutatni,
mert ki tudhatja, hogy a kegyelem,
kinek képében vár s milyen helyen?
Mentem tehát – az volt még csak a móka –
vigiliára és processzióra;
prédikációt, zarándoklatot,
fényes esküvőt, mirákulumot
nem hagytam ki; rajtam skarlát ruha,
mit moly s más féreg nem látott soha.
Tudjátok, mért nem? Hát megmondhatom:
mivel nem hevert soha parlagon.
Elmondom sorra, mi történt velem.
Együtt császkáltunk kinn a földeken,
s ahogy Jenkin diákkal enyelegtem,
kikotyogtam, hogy mi jár az eszemben:
ha egy szép napon özveggyé leszek,
más férjet, mint ő, dehogy keresek.
Mert bizony, nem dicsekvésképpen mondom,
hogy a házasság nem volt soha gondom.
Nem tartom az egeret semmire,
améknek egy lyukhoz húz a szive,
mert micsinál, ha megjárja vele?
Odvas diót nem ér az élete.
Fülébe súgtam: elbűvölt nagyon.
(Jól kiokosított rá Alison.)
Elmondtam az utolsó álmomat:
meg akart ölni, feküdtem hanyatt,
vértől volt lucskos egész fekhelyem,
de remélem, ez jót jelent nekem,
mert álomban vér az arany jele.
Becsaptam! nem is álmodtam vele!
Így tanított húgom ravaszkodásra,
s még hogyan! és mondhatom, nem hiába!
No, de urak, mit is akartam én?
Ahá, igen! Folytatni a mesém!
Mikor férjem feküdt ravatalán,
úgy tettem, ahogy a nő valahány,
sírtam, de az is igaz, nem sokat,
gyászfátylam eltakarta arcomat.
Tudtam, hogy színlelés csak az egész:
síró szemem az új férfira néz.
Reggel a szomszédok a tetemet
templomba vitték, sok jaj közepett;
Jenkin a koporsó mögött haladt;
Uram! mit éreztem én ezalatt!
Ment kényesen lépdelve az uton;
a lábát néztem: ó milyen finom!
Hát őneki adtam a szívemet.
Akkoriban húszéves lehetett,
és nem tagadom, jó negyven magam,
de megvolt ám még a csikófogam,
ha ritkásan is nőtt, jól állt nekem.
Venustól volt szerelmi bélyegem.
Jó telivér hírében álltam én;
szép és vidám voltam, s nem is szegény.
És megesküdtek rá a férjeim:
nem volt jobb kertecske, mint az enyim.
A szerelemben én Venus vagyok,
a szívem meg Mars módjára dobog;
Venus csiholja szenvedélyemet,
Mars isten sarkall, hogy kemény legyek.
Bikában Mars ül aszcendensemen;
aj, mért is volna bűn a szerelem!
Vakon követtem inklinációm,
ahogy kívánta konstellációm,
hát Venus-kamrám őrizetlen állt,
és derék fickók ostromára várt.
Mars jegye is látható képemen,
valamint egyéb elrejtett helyen,
úgy szálljon az Úr elibe a lelkem:
nem ógtam-mógtam, amikor szerettem;
faltam, ahogy étvágyam engede;
jött kicsi, nagy, fehér és fekete!
Ha tetszett, nem kutatgattam ugyan,
hogy mindene elfér egy batyuban.
Hol tartok? Egy hó elszaladt igen,
és elvett víg diákom, Jenkinem;
gyerünk! a papig meg sem állt velem!
Megkapta házam, földem, mindenem,
mi férjeimről rám maradt vagyon;
meg is bántam, urak, azt mondhatom!
Semmit nem tűrt el tőlem azután,
sőt egyszer fültövön csapott csunyán,
mert a könyvéből egy lapot kitéptem.
Nagyothallok még máig is, idétlen!
Nőstény oroszlán – tanúm a nagy ég! –,
makacs nőstény oroszlán, az valék!
Újfent szomszédolásra éhesen
ődöngtem otthon, s nem hagyott sosem.
Ha bóna jött rá, erről prédikált.
Példát római gesztákban talált:
Simplicius Gallust hozta elő,
hogy lökte el nejét örökre ő,
csak azért, mert az asszony hajadon-
fővel állt ablakában egy napon.
Hozott elő más római mesét:
egy férfi azért hagyta ott nejét,
mert nélküle mulatott valahol.
Aztán megint az Írásból papol,
idézve bölcs Salamon szavait,
mikor szigorú paranccsal tanít,
s az asszonyi kujtorgást rója fel.
Szavait most nektek hadd mondjam el:
»Aki fűzfából építi a fészkét,
s az ugaron hajszolja vak gebéjét,
s aki tűri, hogy csavarog neje,
hát annak akasztófán a helye!«
De én az ilyen bölcs mondásokat
csak nevettem, hogy ne mondjak sokat!
Még hogy okuljak? Sőt! gyűlöltem érte,
ha egy-egy bűnöm került teritékre!
Jézusra, így tesz minden rendü nő.
Mutathatta dühös képét elő,
én, csak én voltam mindig, soha más.
Most elmondom, segítsen Szent Tamás,
mért téptem ki könyvéből egy lapot,
amért oly csúnyán fültövön csapott.
Egy vastag könyve volt, mint emlitettem,
azt bújta éjjel-nappal rendületlen,
abban Teophrastus neve vala,
s Valerius, hogy ne legyen maga;
tudós rómait is emlegetett,
azt hiszem, Szent Jeromos lehetett,
ki Jovinianusszal harcra kelt,
Tertullianus is ott szerepelt,
Crisippus, Trotula és Heloïs
(ez Párizs környékén volt zárdaszűz),
bölcs Salamon példabeszédei,
Ovidius híres Szerelmei
együtt voltak egy irdatlan kötetben.
Jenkin vígan temetkezett el ebben,
mikor sok egyéb világi dolog
után mulatni időt szakitott;
könyvében minden asszony fekete,
hűtlen asszonyok töltötték tele;
citált ránk rosszat, abba nincs hiba,
annyi jót nem mond ránk a Biblia.
Nos, megkaptuk mindegyik oldalán,
jót legföljebb szüzekről szólt talán.
Az oroszlánt ki festé, szóljatok!
De csak igaz legyen a szavatok!
Ha nő írt volna sok történetet,
mi tudós cellák mélyén született,
Ádámék több csínyéről szólana,
amennyit elkövettek valaha.
Mért hát Mercur s Venus gyermekei
örökké egymás ellenfelei:
ennek tudomány kell és bölcselem,
annak pedig mulatság, féktelen.
Ezért hanyatlik mindegyik alább,
mikor a másik a zenitre hág.
Ím Mercur olyankor a mélybe száll,
mikor Venus fenn a Halakban áll,
s fölkél Mercur, ha Venus leesett;
ezért vetik meg a női nemet.
Ha vén tudós Venus dolgába kezd,
rossz papucsot ér, értitek ti ezt;
asztalhoz ül hát! és elő papír!
S a hűtlen asszonyokról könyvet ír.
De már továbbra nem halogatom,
hogy vert a könyv miatt majdnem agyon.
Ült egyszer a tűz mellett éjszaka
Jenkin, s könyvéből olvasott maga:
előbb Éva anyánk bűnét citálta,
mely miatt bú s gond szakadt a világra;
a bűnünket megváltani Urunk,
kereszthalált ezért halt Krisztusunk.
Ez ékesen példázza, mi a nő:
az emberiség megrontója ő.
Olvasta, Sámsonnak hogy meste le,
amíg aludt, a haját kedvese;
szeme világát így vesztette el.
És úgy igaz, hogy tovább kelepel:
Hercules testén is Deianeira
miatt lett oly tüzessé a ruha.
Nem hagyta el a sok kínt se, melyet
Sokrates két nejétől szenvedett;
hogyan zuhálta Xantippe nyakon
pisivel, s ő tűrt, süketen-vakon.
Csak később szólt prüsszögve: »Nofene!
Ha mennydörög, zápor is jön vele!«
Pasiphaé fajtalan életét
kedvére ecsetelték a mesék.
Mondhatom, nincs több oly pocsék dolog;
csak a bujálkodás körül forog.
De folytatta: férjét cseleivel
Klytaimnéstra hogy emésztette el;
ebben különös örömöt talált.
Hogyan szenvedett Thébánál halált
Amphiorax? Elmondta egy mese.
Ugyanis a neje, Eriphylé
egy ékköves, aranycsatos övért
értesítette a görög vezért,
hogy férje a várban hol rejteze.
Thébánál így érte el végzete.
És hogy hogyan kellett hajdan Lima
által a férjének meghalnia;
nem szerelemért, de gyűlöletért!
Lima vérszomjasan várta az éjt,
s férjének megnyitotta a pokolt.
Lucia meg férjéért úgy bomolt:
nehogy szerelmét elveszítse majd,
bűvös fűből főzött neki italt.
Nem is virradt föl szegénynek a reggel.
S akadtak ilyen asszonyok sereggel.
Majd elmesélte, hogy Latumius
panaszát mint hallgatta Arrius:
hogy nőtt kertjében egy balsorsú fa,
amelyre mind a három asszonya
mérgében felakasztotta magát.
Erre Arrius: »Ó, derék barát,
adj áldott fádról egy gallyat nekem,
a kertembe én is hadd ültetem!«
Olvasta más asszonyokról pedig:
ágyban ölte meg férjét némelyik,
és míg a padlón feküdt a halott,
éjjel macájával bujálkodott.
Volt, aki férjével úgy végezett:
míg aludt, fejébe vert egy szeget.
Volt, aki gyilkos mérget itatott.
Ennyi borzalmat honnan tudhatott!
És hány közmondást citálgatott nékem!
Ajaj, nem nő tán annyi fű a réten.
»Tarts inkább – úgymond – vad sárkányokat,
s oroszlánokat fedeled alatt,
mint civakodó fehérnépeket.«
»Jobb a padláson laknod, úgy lehet,
mint dühös asszonnyal a házba benn,
kiben nincsen alázat s türelem,
s mit férje kedvel, gyűlölt az neki.«
Aztán: »Egy nő szemérmét leveti
ingével együtt«: És ígyen továbbra:
»Ha szép asszony nem ad a tisztaságra,
disznó, orrában aranygyűrüvel!«
Hát ezt – Jézusra: – képzeljétek el,
hogy dúlt szívemben bánat és harag.
S mikor láttam, hogy vége nem szakad,
csak bújja könyvét véges-végtelen,
hát egy lapját kitéptem hirtelen,
de szörnyűséges garral, mondhatom,
és visszájáról úgy csaptam pofon,
hogy hanyatvást a nyílt tűzbe esett.
No, felszökött, mint egy tigris, veszett,
s a zsivány úgy öklözte a fejem,
hogy a földre buktam élettelen.
Egy moccanás nem sok, arra se telt;
már ijedtében csaknem elszelelt,
mikor fölébredtem: »Te, gyilkosom!
Megölnél, hogy nyerj a halálomon?
A földem kell? – szidtam fektemben őt. –
Jer, hadd ölellek még holtom előtt!«
Erre letérdepelt mellém esengve:
»Ó drága, te! gyöngyem, te! kedvesem, te!
Isten uccse, nem ütlek meg soha,
hogy most megtettem, magad vagy oka.
Bocsáss meg, lásd e mély bűnbánatot.«
Még képére sóztam néhány nagyot,
s szóltam: »Te tolvaj, ó, hogy szenvedek,
meghalok, többet nem beszélhetek!«
De végül is sok jaj-baj közepett
egyőnk a másikkal megegyezett:
enyém lett a házasság gyepleje,
a ház és föld uralma is vele;
tűzbe a könyvvel! s nem is én vetettem!
és egy úr maradt a házban: a nyelvem.
Miután ilyen sok ügyeskedés
által hozzám került a vezetés,
s még kunyorált is: »Hűséges tubám,
kedved szerint tégy mindent ezután,
csak megmaradjon ez az állapot!« –
ilyen vitánk több nem is támadott.
Dánföldtől Indiáig kedvesebb
s hűbb asszony nálam nem is lehetett;
haláláig nem is hagyott el engem.
Arra kérem az Urat, hogy a mennyben
úgy üdvözítse, ahogy csak lehet!
De hadd kezdem el a történetet.”
A Poroszló és a Barát
e helyt összeszólalkozik
A Barát itt göcögve nevetett.
„Asszonyom – szólt –, úgy lássam az eget,
hosszúra nyúlt elöljáró beszéded.”
A Poroszló meg a Barátra nézett,
s felhorkant: „A mennykőbe! egy barát
csak beléártja mindenbe magát!
A légy és a szerzetes abban egy:
minden tányérba nyalakodni megy.
Az elöljáró szóval mi bajod?
Hát járj vagy fuss! a szád mit járatod?
Mért rontod a mulatságot ugyan?”
„Nem addig van az, Poroszló uram! –
szólt a Barát. – Mielőtt elmegyek,
elmondok néhány jó történetet
egy poroszlóról, s lesz itt vad csuhaj!”
„Ha bereked gigád, se volna baj,
hogy essen a rossz nyavalya beléd!
Tálalok én röhögtető mesét
a barátok ocsmány tetteiről.
Sidingborne-ig a bosszúság megöl,
elfogy addig bennem a türelem!”
„Csitt! – szól a Fogadós. – Már csend legyen!
A Bathi Asszonyságé most a szó!
Sörtől lerészegedni nem való.
Legjobb lesz, asszonyom, »elkezdened«.”
„Szívesen, ha úgy tartja kedvetek –
szólt az. – S ha a Barát is engedi.”
„Nem bánom, asszonyom, csak fogj neki!”
Kormos István fordítása
[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.