ANNE WIAZEMSKY

Anne Wiazemsky (Németország, Berlin, 1947. május 14. – Franciaország, Párizs, 2017. október 5.) orosz származású francia színésznő, rendező és írónő 1966-ban filmezett először: Robert Bresson Vétlen Baltazár című drámájában játszott. Ugyanabban az évben beiratkozott a nanterre-i egyetem filozófia szakára, de tanulmányait nem fejezte be. Megismerkedett Jean-Luc Godard-ral, akihez 1967-ben feleségül ment. (1979-ben váltak el.) Nemcsak a magánéletben, hanem a filmvilágban is társak voltak: Wiazemsky visszatérő szereplője volt férje ún. maoista filmjeinek. Közben olyan rendezőkkel is dolgozott, mint például Pier Paolo Pasolini, Marco Ferreri és Michel Deville. Igyekezett kerülni a kommerszfilmeket, ami azonban együtt járt azzal, hogy a Godard-korszak után Franciaországban is csak egy szűkebb kör követte figyelemmel a pályáját. 1988-ban felhagyott a színészettel, és az írásnak szentelte magát. Több rangos irodalmi díjat kapott a regényeiért, melyek közül kettőt megfilmesítettek. Könyveinek témáját többször is családja történetéből és saját életéből merítette. Az új évezredben néhány dokumentumfilmet rendezett a televízió számára. Öccse, Pierre Wiazemsky Wiaz művésznéven ismert karikaturista és grafikus. Anne Wiazemsky hetvenéves korában mellrákban hunyt el.

KARRIERTÖRTÉNET

A gyerekkor

Anne Wiazemsky édesanyja Claire Mauriac (1917–1992) – a Nobel-díjas francia író, François Mauriac (1885–1970) lánya –, édesapja Yvan Wiazemsky diplomata (1915–1962). Apai ágon orosz nemesi származású: a Wiazemsky (Vjazemszkij) família az 1917-es bolsevik forradalom miatt hagyta el Oroszországot. Anne Berlinben született. Öccse, Pierre két évvel később Rómában jött világra. A gyerekek apjuk hivatása miatt sokat időztek külföldön, például Montevideóban, Genfben és Caracasban. A család 1961-ben tért végleg haza Franciaországba, ahol Yvan Wiazemsky a következő évben elhunyt. Claire az apjához, François Mauriachoz költözött a gyerekekkel. 1964-ben Anne a Sainte-Marie de Passy magániskola diákja lett, ahol 1966-ig tanult. Élete gyökeresen megváltozott, amikor a francia filmművészet élő legendája, Robert Bresson 1965-ben felkérte a Vétlen Baltazár (1966) című alkotása főszerepére. Filmtörténeti anekdoták szerint az előző Bresson-mű, a Jeanne d’Arc pere (1962) főszereplője, Florence Delay hívta fel a rendező figyelmét Wiazemskyre.

Vétlen Baltazár 

A címbeli Baltazár egy szamár, de természetesen szó sincs semmiféle állatszereplős kalandfilmről, sem valamiféle La Fontaine nyomdokain haladó, didaktikus állatmeséről. A rendező így nyilatkozott címszereplőjéről: „A szamár ugyanazokat a szakaszokat éli át, mint egy ember: gyermekkorában a becézgetést, érett korában a munkát, a talentumot az élet feleútján, s a végső misztikát, mely a halált közvetlenül megelőzi. A szamár hordozza a relikviákat, s meghal aztán, mert az emberek bűneit hordozza.” Baltazár szerepében valójában két állatot láthat a néző: egy idomítatlant és egy idomítottat. Bresson számára komoly kihívást jelentett az idomítatlan szamárral forgatni, de a film hatása szempontjából ezt elengedhetetlennek tartotta. A cirkuszi jelenetet viszont csakis idomított állattal tudták felvenni. A történet szerint Baltazár gazdag emberektől kerül Marie-hez (Anne Wiazemsky) és családjához. A lány szinte testvéreként szereti a szamarat, és bár elszakadnak egymástól, sorsuk között vannak párhuzamok. A francia filmművészet szerelmese, Bikácsy Gergely szerint „Baltazár a megváltatlan emberi élet értelmetlenségét példázza, hogy ugyanis talán megváltatlanul kell nekünk is elpusztulnunk”. Kolozsi László szavaival: „A szamár szemébe nézve azt látjuk, amit az Újszövetségbe pillantva: ezért gondolom azt, hogy alig van nagyobb film Bresson filmjénél.” 

Egy ilyen mélyen keresztényi, költői és emelkedett film esetében szinte már rosszindulatú profánságnak tűnik felemlegetni, hogy forgatása nagyon is földi kísértések mellett zajlott. Az akkor hatvannégy esztendős Bresson ugyanis tizenéves főszereplője angyalian ártatlan szépségének vonzásába került, egész forgatás alatt maga mellett akarta tudni (még éjszaka is!), és közeledni próbált hozzá. Amikor megkísérelte megcsókolni, Anne ellökte magától. Látván azonban a férfi boldogtalan arckifejezését, mindvégig bűntudat gyötörte elutasító viselkedése miatt. Anne szüzességét később a stáb egyik tagja vette el, és ez a kapcsolat adott erőt Wiazemskynek ahhoz, hogy visszautasítsa Bresson (és mások) közeledését. Mielőtt bármelyik olvasóm intimpistáskodással vádolna, sietve megjegyzem, hogy ezeket a bizalmas magánügyeket maga Wiazemsky írta meg a Jeune Fille című 2007-es regényében. Persze megemlékezett a szigorúan szakmai vonatkozásokról is, például arról, hogy Bresson a naivságát, a tapasztalatlanságát akarta felhasználni a filmben, épp ezért tudatosan kerülte, hogy színésznői praktikákra tanítsa. Azokat az elkövetkezendő években Anne „menet közben” tanulta meg olyan jeles rendezők irányítása alatt, mint például Godard, Pasolini és Ferreri.

Godard múzsája

Wiazemsky és Godard találkozásáról különféle anekdoták keringenek. Az egyik szerint Godard meglátta Anne fényképét a Le Figaro magazinban, és azonnal beleszeretett. Tudta, hogy a fiatal lány épp a Vétlen Baltazárban játszik, ezért felkereste a forgatást azzal az ürüggyel, hogy interjút akar készíteni Bressonnal a Cahiers du Cinéma szaklap számára. Az idős rendező szívélyesen fogadta az ifjú titánt, és természetesen bemutatta neki hamvas főszereplőjét is. Más források úgy tudják, az ismerkedést Wiazemsky kezdeményezte. Megnézte a Bolond Pierrot (1965) és a Hímnem-nőnem (1966) című Godard-filmeket, és csak ő tudja, miért, de úgy érezte, ezek valamiféle kódolt szerelmes üzenetek, melyek igazából neki szólnak. Levelet írt a rendezőnek, és így kezdődött művészi és magánéleti kapcsolatuk, melynek első állomása Godard egyik gyakran emlegetett filmje, maoista korszakának nyitánya, A kínai lány (1967). Méltatói szerint ezzel az alkotásával a rendező „új értelmet adott a politikai filmnek”, mivel a politikát nem a szereplőktől független jelenségnek ábrázolja, hanem olyasminek, ami életük szerves része, beleivódott mindennapjaikba. A főszereplő fiatal forradalmárok a marxista-leninista és a maoista eszméktől fellelkesülve „forradalmi” tettekre szánják el magukat. A kínai lány nem kimondottan közönségbarát film, ámbár a későbbi maoista Godard-opuszokhoz képest a nézhető darabok közé tartozik. Talán azért is, mert Godard ekkor még nem vette teljesen komolyan a maoista ideológiát. De mintha maguk a fiatalok se vennék teljesen komolyan: nem tudni, valóban elkötelezett forradalmárok-e, vagy csak divatból kacérkodnak a radikális baloldali eszmékkel.

A kínai lány az 1967-es velencei biennálé versenyfilmje volt, míg a Weekend (1967) az 1968-as nyugat-berlini filmfesztiválon indult. A történet egy házaspárról (Mireille Darc és Jean Yanne) szól, akik egy örökség reményében utaznak vidékre, de belekeverednek egy baleset miatt kialakult hatalmas forgalmi dugóba. Ahogy közhelyesen mondani szokták: és ez még csak a kezdet. A közönségfilmek csacska szőkeségeként ismert Mireille Darc állítólag nagyon szeretett volna Godard-ral dolgozni, ám a rendező – az ellenséggé vált egykori barát, François Truffaut szerint – egyáltalán nem bánt vele kesztyűs kézzel: „…minden plánja afféle kacsintás volt a haveroknak: ez a kurva forgatni akart velem, hát figyeljétek, hogy bánok vele, vannak kurvák és vannak poétikus lányok…” A „poétikus lány”, Anne csak egy kicsiny szerepben tűnt fel a Weekendben, övé volt viszont a női főszerep a Keleti szélben (1970). Ezt már hivatalosan a Dziga Vertov-csoport rendezte, melyet Godard és akkori elválaszthatatlan harcostársa, Jean-Pierre Gorin alkotott. A filmet még a lelkes Godard-rajongók is csak szélsőséges maoista agitkaként szokták értékelni. A férfi főszerepet a közismerten baloldali olasz színész, Gian Maria Volonté játszotta, de a stáblistán olyan nevekkel találkozhatunk még, mint a német Götz George (a későbbi Schimanski felügyelő), Glauber Rocha brazil és Marco Ferreri olasz filmrendező, vagy az akkori diákmozgalmak egyik vezéralakja, Daniel Cohn-Bendit, aki a forgatókönyv megírásában is részt vett. Erős ideológiai töltet jellemezte az olyan Godard-műveket is, mint Az ördöggel cimborál (1968), a Vladimir és Rosa (1971) és a Harcok Itáliában (1971). Közös jellemzőjük, hogy rövid ideig és szűk körben forgalmazták őket. 

Az 1972-es Minden rendben két főszerepét Yves Montand és Jane Fonda játszotta: bár mindketten „haladó gondolkodású” (értsd: a baloldali eszmékkel szimpatizáló) művészeknek számítottak akkoriban, szerepeltetésük mégis inkább arra utalt, hogy Godard-Gorin megpróbált újra a közönséghez közeledni, és befogadhatóbb filmet rendezni. Ezt Truffaut fel is emlegette egy Godard-nak címzett 1973-as levelében. Hogy Godard kicsit (?) el volt szállva magától, már-már Hitchcockot megszégyenítő módon zsarnokoskodott a színészei fölött, és diktatórikusan érvényesítette a maga (nem mindig világos) elképzeléseit, arra Yves Montand visszaemlékezése is egy példa: „Jane-nek és nekem a Godard-ral és Gorinnel kialakult szívélyes viszonyom abban a pillanatban megszűnt, ahogy elkezdődött a forgatás. Hirtelen elviselhetetlenül diktatórikus hangulat alakult ki, mintha valami büntetésben részesültünk volna. Úgy forgattuk a filmet, hogy halvány sejtelmünk sem volt, mit is csinálunk. Egyik este néztük a musztert… semmi sem volt a képen… Semmi, csak a fülem csücske… Erre robbantam. Az egész nagyon-nagyon éles hangnemben zajlott. Három óra hosszat vitatkoztunk. Végül azt mondtam: »Tárgy vagy nem tárgy, rendben, akkor legyen, de azt kérem, hogy végig háttal álljak, és ha szembefordulok, akkor fekete szemüveget akarok viselni.«” A sztárszereposztás egyébiránt nem jött be, a Minden rendben megbukott. Igaz, ennek oka volt az is, hogy elmúltak a forrongó-lázadó-politizáló hatvanas évek, és a Godard-féle alkotások iránt jelentősen megcsappant az érdeklődés. 

Mesterkurzus

Anne természetes, fotogén szépsége és színészi tapasztalatlansága bizonyos rendezők számára kifejezetten kapóra jött. Pier Paolo Pasolini két filmjében is szerepeltette őt. A Teoréma (1968) című tézisfilmben Wiazemsky játszotta Odettát, a polgári család lányát, aki a többiekhez hasonlóan testi kapcsolatot létesít a náluk vendégeskedő, rejtélyes fiatalemberrel (Terence Stamp). Pasolini így jellemezte a figurát: „Odetta Lucia és Paolo kamaszkorú lánya. Magába zárkózott, szentimentális teremtés, akivel még minden megtörténhet. A »krisztusi« Vendég őt, egy rövid szerelem után, eltávozásával a merevgörcsbe, a teljes lelki-fizikai bezárkózásba kényszeríti, mivel a Vendégben egy olyan lényt ismert meg, akinek elvesztését nem érdemes túlélnie.” Wiazemsky megjegyezte, hogy Pasolinivel való kapcsolata éppoly bensőséges volt, mint Bressonnal, de a közismerten homoszexuális olasz rendező esetében testi közeledéstől nem kellett tartania. Pasolini így nyilatkozott róla következő közös filmjük, a Disznóól (1969) kapcsán: „mindig tökéletes és sebezhetetlen, imádni való… olyan, mint egy értékes dámvad”. Az opusz alighanem Pasolini legnehezebben értelmezhető és befogadható filmje. Két szálon fut a cselekmény: a sivatagi epizódban egy fiatal kannibál (Pierre Clémenti) a főszereplő, aki köré egy banda szerveződik, ám fogságba esnek, és halálra ítélik őket. A polgári miliőben játszódó másik epizód főhőse Julian, a jómódban élő fiatalember (Jean-Pierre Léaud), aki disznók iránt érez szexuális vágyat, és ennek a beteges szenvedélynek lesz az áldozata.

A Disznóól egyik mellékszerepét Pasolini jó barátja, Marco Ferreri rendező játszotta, aki Dora szerepére szerződtette Wiazemskyt A férfi magja (1969) című saját filmjéhez. Posztapokaliptikus víziót látunk: Európán ismeretlen eredetű katasztrófa söpört végig, melyet csak kevesen éltek túl. Egy fiatal szerelmespár (Marco Margine és Anne Wiazemsky) egy üres tengerparti házban próbál új életet kezdeni, ám hamar eltávolodnak egymástól, amikor a lány megtagadja, hogy gyermeket szüljön. Megjelenik azonban egy rivális, aki hajlandó vállalkozni az anyaságra. Érdekesség, hogy Ferreri csak a női szerepekre szerződtetett hivatásos színésznőket, a férfiakat amatőrök alakítják. A rendező maga is megjelenik néhány pillanatra a vásznon mint az elhagyatott ház tulajdonosa. A francia filmművészet egyik legnagyobb kismestere, Michel Deville rendezte a Raphael, avagy a kicsapongó (1971) című kosztümös drámát. 1830-at írunk, a helyszín valahol Franciaországban. A szép, fiatal és erényes özvegy, Aurore (Françoise Fabian) beleszeret a cinikus és hedonista életművészbe, Raphaelbe (Maurice Ronet), akinek erkölcstelen életvitele mögött halálvágy húzódik meg. Nagy érzelmekben tobzódó, romantikus dráma és gondosan megtervezett nagyjelenetek helyett Deville az apró finomságokra helyezi a hangsúlyt, nála a részletek gazdagságából áll össze a katartikus hatású egész. Látszólag felszínes, ám ez a „franciás könnyedség” valójában többet mutat témájából, és mélyebbre hatol, mint egy hivalkodóan sokat mondani akaró művészfilm. 

Csupán néhány figyelemre méltó tételt emelek még ki Anne Wiazemsky filmográfiájából, hiszen a művésznő filmjeinek többségét Magyarországon nem játszották, vagy csak szűk körben forgalmazták. Georges Simenon regénye alapján készült A vonat (1973), Pierre Granier-Deferre rendezése. A cselekmény helyszíne – ki hinné? – egy vonat, melyen összetalálkozik egy francia férfi (Jean-Louis Trintignant) és egy német zsidó nő (Romy Schneider). Mindketten a náci megszállók elől menekülnek, és ki tudja, fellángoló szerelmüknek van-e jövője. Granier-Deferre saját személyes emlékeit is beépítette a filmbe. Az epilógust Trintignant javasolta, jelentősen eltérve az irodalmi alapműtől. János evangéliumának sajátos feldolgozása a La vérité sur l'imaginaire passion d'un inconnu (1974), amelyben Wiazemsky a női Krisztust alakította. (Férfi megfelelője Michel Morat.) A Frontenac-misztérium (1975) főleg azért érdemel említést, mert Anne nagyapja, François Mauriac egyik regényéből készült. Ritkán látható filmes kuriózum a Couleur chair (1978), noha olyan kultszínészek és kultsztárok játszanak benne, mint Lou Castel, Dennis Hopper, Laurent Terzieff, Bianca Jagger és Veruschka von Lehndorff. François Weyergans 1976-ban Brüsszelben forgatta ezt az improvizatív alkotást, amelyből Sophie Tatischeff szerkesztett egy bemutatható változatot. Philippe Garrel L'enfant secret (1979) című opusza négy epizódból áll, ezek címei egy gyerek születésére éppúgy utalhatnak, mint egy film megszületésére. Tán már ebből a tömör összefoglalóból is sejthető, hogy ez sem egy mainstream produkció, nem is nagyon lelhető fel még a külföldi forgalmazásban sem. Nagyjából hasonló a helyzet Garrel és Wiazemsky másik közös filmjével, amely a magyar szakirodalomban Oly sok éjt töltöttem reflektorok fényében... (1985) címmel fordul elő. André Téchiné provokatív erotikus drámája a Randevú (1985), amelyben a színésznői pályáról álmodozó lány (Juliette Binoche) Párizsba utazik, ahol új kapcsolatokat alakít ki, melyek nemcsak a karrierépítésben segíthetik, hanem önmaga megismerésében is. Wiazemsky mint színésznő 1988-ban filmezett utoljára. Ezt követően az irodalomnak szentelte magát, ámbár nem szakadt el teljesen a filmvilágtól sem.

Az írónő

Anne Wiazemsky 1988 óta publikál, hazájában évek óta a tekintélyes és elismert írók sorába tartozik. (Magyar nyelven viszont tudomásom szerint egyetlen műve sem jelent meg. Vajon miért?) Már első műve, a Des filles bien élevées című novellagyűjtemény rangos irodalmi díjat kapott. Sokan azt hitték, hogy nem tud majd kilépni nagyapja árnyékából, Wiazemsky azonban már irodalmi debütálásakor új színt jelentett a francia irodalmi palettán. Ennél a képzőművészeti hasonlatnál maradva: írói eszköztárát inkább a pasztell árnyalatok jellemzik, semmint a harsány színek. Több regénye témáját választotta saját élettörténetéből. A Hymnes à l'amour (1996) a gyerekkori emlékeket idézi fel, különös tekintettel a dajkához fűződő viszonyra. (A cím utalás Édith Piaf Hymne à l’amour című klasszikus sanzonjára.) A regényből 2003-ban Toutes ces belles promesses címmel Jean-Paul Civeyrac forgatott filmet, amely Jean Vigo-díjat kapott. A korábban már említett Jeune Fille (2007) a Vétlen Baltazár forgatására kalauzol el, a Wiazemsky és Bresson között kialakult ellentmondásos, ám alapvetően meghitt és szeretetteljes viszonyt mutatja be. A Mon enfant de Berlin (2009) Wiazemsky szüleinek kalandos megismerkedéséről szól, háttérben a második világháború drámai eseményeivel. A Godard-ral való művészi és magánéleti kapcsolat irodalmi lenyomata az Une Année studieuse (2012) című regény. 

Az Une poignée de gens (1998) Oroszországban játszódik az első világháború és az 1917-es bolsevik forradalom időszakában. (Mint arról szó volt, Anne apai nagyszülei orosz nemesi származásúak, és 1917 után kellett elmenekülniük hazájukból.) Folytatása, az Aux quatre coins du monde (2001) a főszereplő Bjelgorodszkij család 1917 és 1919 közötti éveit, a száműzetés időszakát meséli el. A Sept garçons (2002) hősnője egy nyaraló kislány, Roséliane, akit hét fiú vesz körül. Furcsa játékaik közben Roséliane felfedezi bimbózó nőiességét. Wiazemsky könyve – mint számos más könyv és film – azt sugallja, hogy a gyermekkor döntően determinálja a felnőtt életet. Ugyanerre a vezérgondolatra épül a 2004-es Je m'appelle Elizabeth is, amelyet két évvel később Jean-Pierre Améris filmesített meg. A történet főszereplője a tízesztendős Betty, aki a családi ház szomszédságában lévő „kísértetkastély” istállójában egy rejtőzködő fiatalemberre bukkan. Yvon a közeli pszichiátriai intézetből szökött meg, ahol Betty apja kezelte. A magányos Betty és a lelkileg sérült Yvon között titkos barátság alakul ki. 

SZÍNÉSZI FILMOGRÁFIA

* 1988: Ville étrangère 

* 1988: Egy meggyilkolt zsidó költő testamentuma (Le testament d'un poète juif assassiné) 

* 1986: Qui trop embrasse... 

* 1985: Oly sok éjt töltöttem reflektorok fényében... (Elle a passé tant d'heures sous les sunlights...) 

* 1985: Randevú (Rendez-vous)

* 1983: Grenouilles 

* 1983: Le mécène (rövidfilm) 

* 1983: L'hôpital de Leningrad (tévéfilm) 

* 1980: Même les mômes ont du vague à l'âme 

* 1980: L'empreinte des géants 

* 1979: L'enfant secret 

* 1979: Le grand inquisteur (tévéfilm) 

* 1978: Don Juan (tévéfilm) 

* 1978: Couleur chair 

* 1978: La passion (tévéfilm) 

* 1978: Guerres civiles en France (a La semaine sanglante című epizódban)

* 1976: La semaine sanglante

* 1976: Mon coeur est rouge 

* 1975: A Frontenac-misztérium (Le mystère Frontenac) (tévéfilm) 

* 1975: Die Auslieferung 

* 1974–1975: Le pain noir (tévésorozat) 

* 1974: La vérité sur l'imaginaire passion d'un inconnu 

* 1973: A vonat (Le train)

* 1973: George qui? 

* 1973: Visszatérés Afrikából (Le retour d'Afrique) 

* 1972: Le grand départ 

* 1972: Minden rendben (Tout va bien)

* 1971: Vladimir és Rosa (Vladimir et Rosa) (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1971: Raphael, avagy a kicsapongó (Raphaël ou le Débauché) 

* 1971: Lotte Itáliában / Harcok Itáliában (Lotte in Italia)

* 1971: L'inchiesta (tévéfilm) 

* 1970: Keleti szél (Le vent d'est) 

* 1969: A férfi magja / Az ember magja (Il seme dell'uomo)

* 1969: L'examen du petit (rövidfilm) 

* 1969: Capricci 

* 1969: Disznóól (Porcile)

* 1969: Les vieilles lunes

* 1969: Les gauloises bleues 

* 1968: La bande à Bonnot 

* 1968: Az ördöggel cimborál (Sympathy for the Devil)

* 1968: Teoréma (Teorema)

* 1967: Weekend (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1967: Lamiel

* 1967: A kínai lány (La chinoise)

* 1966: Vétlen Baltazár (Au hasard Balthasar) 

RENDEZŐI FILMOGRÁFIA

* 2007–2010: Empreintes (a Nathalie Baye, en toute liberté, a Nicole Garcia, des ombres à la lumière és a Danielle Darrieux, une vie de cinéma című epizódok)

* 2005: Mag Bodard, un destin

* 2004: Les anges 1943, histoire d'un film

BIBLIOGRÁFIA

Novellák

* 1988: Des filles bien élevées

Regények

* 1989: Mon beau navire

* 1991: Marimé

* 1993: Canines (Goncourt-díj, 1993)

* 1996: Hymnes à l'amour 

* 1998: Une poignée de gens (A Francia Akadémia nagydíja, 1998; Renaudot-díj, 1998)

* 2001: Aux quatre coins du monde

* 2002: Sept garçons

* 2004: Je m'appelle Elizabeth 

* 2007: Jeune Fille (Jean-Freustié-díj, 2007; Lilas-díj, 2007)

* 2009: Mon enfant de Berlin

* 2012: Une Année studieuse (Saint-Simon-díj, 2012; Duménil-díj, 2012)

* 2015: Un an après

* 2017: Un saint homme

Gyerekirodalom

* 2003: Les Visiteurs du soir (Stanislas Bouvier illusztrációival)

* 2007: Sales Chats (társszerzők: Nicolas Vial, Éditions de La Martinière)

Életrajzok

* 1992: Album de famille

* 2000: Il était une fois... les cafés (Roger-Viollet fotóival)

* 2000: Tableaux de chats 

* 2001: Venise (Jean Noël de Soye fotóival)

* 2012: Photographies

Előszó

* 1994: En habillant les Vedettes (szerző: Georges Annenkov)