TERENCE STAMP

Terence Stamp (Egyesült Királyság, London, Stepney, 1938. július 22.) angol színész az 1960-as évek elején kezdett filmezni. Már legelső filmszerepe nemzetközileg ismertté tette a nevét. Az 1960-as évek egyik legígéretesebb és legjelentősebb új sztárjának számított, ekkoriban olyan világhírű rendezőkkel forgatott, mint William Wyler, Joseph Losey, Kenneth Loach, John Schlesinger, Federico Fellini és Pier Paolo Pasolini. Később is volt alkalma a szakma kiválóságaival dolgozni, elég csak Richard Donner, Peter Brook, Stephen Frears, Michael Cimino, Oliver Stone, Ivan Reitman, Steven Soderbergh és George Lucas nevét említeni. Az 1970-es évek elején részben magánéleti problémák miatt évekre visszavonult, és a Távol-Keleten próbált újra feltöltődni. 1975-től ismét folyamatosan forgat. Sikerült visszakerülnie az élvonalba, néhány emlékezetes főszerepet leszámítva azonban inkább karakterszerepekben látható. Általában jól kijött a partnereivel és a rendezőivel, különösen szívesen dolgozott Peter Ustinov, William Wyler, Federico Fellini, Stephen Frears és Steven Soderbergh irányítása alatt. Saját filmjei közül a Billy Budd (1962), A lepkegyűjtő (1965), a Toby Dammit (1968, a Különleges történetek utolsó epizódja), a Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (1994) és az Amerikai vérbosszú (1999) a kedvencei. 

KARRIERTÖRTÉNET

A kezdetek 

Thomas Stamp és Ethel Esther Perrott öt gyermeke közül Terence volt a legidősebb. Egyik öccse, Christopher (1942–2012) zenei producerként vált ismertté, a legendás The Who együttes ügyeit is ő intézte. Mivel az édesapa a kereskedelmi flottánál betöltött állása miatt gyakran volt távol, a gyerekeket az édesanya, az egyik nagymama és a nagynénik nevelték. Terence-t hároméves korában édesanyja elvitte moziba a Beau Geste (1939) című filmre. A kisfiúnak annyira tetszett a főszereplő Gary Cooper alakítása, hogy elhatározta, ő is filmszínész lesz, ha felnő. Évekkel később a fiatalok színészbálványa, James Dean tett rá mély benyomást. Iskolái befejezése után előnyös külsejének köszönhetően különféle reklámügynökségeknél kapott munkát Londonban. Egyre jobban keresett, de közben nem mondott le arról a vágyáról, hogy színész legyen. Nem kellett bevonulnia katonának, mivel a lábait gyengének találták. Az így nyert két évet arra fordította, hogy színészileg képezze magát. Ösztöndíjat kapott a londoni Webber Douglas Academy of Dramatic Art intézményébe, amelyet az Egyesült Királyság egyik legtekintélyesebb színészképzőjének tartanak. Ennek elvégzése után vidéki repertoárszínházakban lépett fel. Kiemelkedő sikert aratott Willis Hall The Long, and The Short, and The Tall című háborús drámájában. Egyik partnere egy tehetséges fiatal színész, egy bizonyos Michael Caine volt. Összebarátkoztak, sőt egy időben közös lakást is béreltek. Erről az időszakról Stamp később így nyilatkozott: „Örömet jelentett vele együtt lenni. Csodálatos időszak volt. Biztos vagyok abban, hogy sosem akart tanítani engem, mégis megtette.” Az öt évvel idősebb Caine mögött nagyobb élettapasztalat állt, megjárta a koreai háborút is, több érzéke volt a gyakorlati dolgokhoz, mint Stampnek, aki szinte észrevétlenül sokat tanult barátjától az élet dolgairól. Michael vezette be Terence-t a művészvilág rejtelmeibe is. Stamp meghálálta a baráti segítséget: amikor 1966-ban felajánlották neki az Alfie – Szívtelen szívtipró című film főszerepét, nem vállalta el, de Michael Caine-t javasolta maga helyett, akit alakításáért Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-díjra jelöltek.

Billy Budd

Terence a Billy Budd (1962) című Peter Ustinov-opuszban játszotta első filmszerepét, de aztán úgy alakult, hogy második filmje, a Peter Glenville rendezésében készült dráma, A tárgyalás (1962) hamarabb mozikba került. A Billy Budd alapjául Herman Melville (1819–1891) befejezetlenül maradt kisregénye, illetve az abból készült színpadi változat szolgált. A kéziratot a szerző első biográfusa, Raymond M. Weaver 1919-ben találta meg a hagyatékban. Melville özvegyével látott hozzá, hogy publikálható változatot szerkesszen a töredékes szövegből, de az asszony számos kulcsfontosságú pontnál nem tudott egyértelműen eligazodni férje feljegyzései között. 1924-ben jelent meg először a Billy Budd, és a kritikusok már akkor remekműként méltatták, noha idővel egyértelművé vált, hogy az özvegy és Weaver néhol félreértették Melville szándékait és elképzeléseit. Hosszú évek fáradhatatlan kutatómunkája után Harrison Hayford és Merton M. Sealts Jr. egy új szövegváltozatot publikált 1962-ben, és azóta ezt tekintik a további kiadások és fordítások alapjának.

A történet címszereplője egy fiatal matróz, akit az Avenger csatahajóra vezényelnek. (A hajó neve a könyv első verziójában: Indomitable, a későbbi változatban: Bellipotent.) A jámbor és tiszta szívű fiatalembert a kegyetlen Claggart strázsamester gyötri, aki azzal vádolja meg, hogy lázadást szít. A kapitány mindkettőjüket magához hívatja. Az alaptalanul megvádolt Billy hirtelen haragjában ráront a strázsamesterre, és hatalmas erejének köszönhetően egyetlen ütéssel végez vele. Koholt vád helyett immár gyilkosság bűnében találják vétkesnek, és halálra ítélik. Emiatt a legénység valóban majdnem fellázad, hiszen Billyt az áldozaton kívül mindenki a szívébe zárta. A kapitány úrrá lesz a helyzeten, de személyes rokonszenve ellenére sem változtathat az ítéleten, és Billyt kivégzik. A fiatalember utolsó szavaival Isten áldását kéri a kapitányra. Stamp a címszerepben nyújtott alakításáért Golden Globe-díjat kapott, sőt az Oscarra is jelölték. Forgatás közben tengeribeteg lett, de miután megszokta a speciális körülményeket, minden rendben ment. Ösztönösen játszott, tudat alatt valószínűleg tengerész édesapja is befolyásolta a játékát. Évek múlva látott néhány részletet a filmből, és maga is meglepődött azon, hogy akkori színészi tapasztalatlansága ellenére meglepően jó volt. Édesapja egyébként sem ehhez, sem más alakításához soha nem gratulált, noha valószínűleg büszke volt a fiára. Semmilyen családi dráma nem állt e ridegnek tűnő viselkedés hátterében: az apa világéletében kemény, férfias munkákat végzett, olyan miliőben élt, ahol az érzelmek kinyilvánítása nem volt divatban. 

A lepkegyűjtő

A Billy Budd kedvező fogadtatása ellenére Stamp nem vetette bele magát a filmezésbe, és több ígéretes ajánlatot is visszautasított. 1965-ben azonban elfogadta William Wyler, a tizenegy Oscar-díjas szuperprodukció, a Ben-Hur (1959) rendezőjének felkérését A lepkegyűjtő című pszichológiai thriller főszerepére. (A film egyik jelenetében a női főszereplő, Miranda egy olyan mozi előtt sétál el, ahol a Ben-Hurt játsszák.) Igaz, az ajánlat váratlanul érte, mert ismerte John Fowles regényét, és úgy gondolta, Freddie Clegg szerepét Anthony Perkins vagy John Hurt játssza majd a filmváltozatban, mert annyira testhezálló lett volna számukra. Wyler alighanem épp a sztereotípiák elkerülése érdekében választott mást, egy határozottan jóképű fiatalembert, akiről első látásra nem is feltételeznénk, hogy kapcsolatteremtési problémái lennének. A másik meglepetés az volt, hogy a rendező Miranda szerepére sem a legkézenfekvőbbnek tűnő színésznőt, Julie Christie-t választotta. Tudott ugyanis Stamp és Christie privát románcáról, és inkább olyan színészeket akart, akiket nem köt egymáshoz semmi sem. Szóba került Natalie Wood, Sarah Miles és Suzanne Pleshette, de különböző okokból egyikőjük sem írhatott alá szerződést. A szerepet Samantha Eggar kapta, két okból is. Egyrészt ígéretes tehetségnek tartották, másrészt ugyanabba színiiskolába járt, mint Stamp, sőt a főiskolai évek alatt visszautasította kollégája közeledését. A film egy jóképű pszichopata fiatalemberről szól, akit egy lottónyeremény hozzásegít ahhoz, hogy elrabolja és egy magányos vidéki házban fogva tartsa álmai hölgyét.

A megfelelő lélektani helyzet megteremtése érdekében Wyler ridegen bánt a színésznővel, és ugyanezt várta el Stamptől és a stáb többi tagjától is. Terence kezdetben barátságosan viselkedett Samanthával, hiszen ugyanolyan gyönyörűnek találta őt, mint a közös iskolaévek alatt. Wyler azonban közölte vele, hogy nem akarja, hogy bármilyen baráti viszony alakuljon ki közöttük, mert ez a látszólag hideg bánásmód jót fog tenni Eggar színészi teljesítményének. Azt akarta, hogy a színésznő védtelennek érezze magát a forgatáson, ugyanolyan kiszolgáltatottnak, mint Miranda, akit játszott. És pontosan erről volt szó: Wyler nem elsősorban játékot akart, hanem belülről jövő érzelmeket és reakciókat, ezért teremtett a forgatáson a regénybeli szituációkra emlékeztető helyzeteket. Az esőjelenetben például arra utasította a stábot, hogy öntsék nyakon egy vödör vízzel Samanthát, aki nem számított erre, így reakciója teljesen természetes volt. Mindazonáltal Wyler mégsem érvényesíthette mindenben a maga akaratát. Eredetileg fekete-fehérben akart forgatni, a Columbia Pictures azonban ragaszkodott a színes változathoz. A vágatlan verzió háromórás volt (ez a terjedelem egyébként a Wyler-művek esetében nem számított kirívónak), ezért a stúdió rövidítést követelt. Ki kellett hagyni a Miranda titkos szeretőjét alakító Kenneth More összes jelenetét. Wylernek a szíve szakadt meg, mert szerinte olyan képsorok is a vágószoba padlóján végezték, amelyekre különösen büszke volt. Talán azért, hogy elkerülje a Psycho (1960) című Hitchcock-művel való összehasonlítást, határozottan visszautasította, hogy a Mester kedvenc zeneszerzője, Bernard Herrmann írja a filmzenét. Helyette Maurice Jarre-t választotta. Hogy A lepkegyűjtő megcsonkított formában is hatásosra sikerült, azt nemcsak a számos rangos díj bizonyítja, amelyet megkapott, hanem az a szomorú tény is, hogy a hírhedt sorozatgyilkos, Robert Berdella állítólag Wyler mesterművéből merített ihletett szörnyű bűncselekményeihez, ámbár az ő fogva tartott áldozatai férfiak voltak. 

Újabb filmek és elúszott lehetőségek

Stamp következő három filmjének Joseph Janni, a brit free cinema egyik kulcsfigurája volt a producere. A Modesty Blaise (1966) Peter O'Donnell – Magyarországon kevésbé ismert – képregénye alapján készült, hősnője afféle női James Bond. A filmet a fajsúlyos drámák alkotójaként ismert Joseph Losey rendezte, és talán ezért fogadta oly nagy értetlenség: tőle ugyanis nem egy ilyen „komolytalan” opuszt vártak a kritikusok és a nézők. Losey számára nem várt problémát jelentett a címszerepet alakító nagyszerű olasz színésznő, Monica Vitti. Többen úgy vélték, hogy a drámákról a vígjátékokra éppen akkoriban átnyergelő Vitti nem volt szerencsés választás Modesty megszemélyesítésére. Ráadásul a színésznő Losey instrukciói helyett sokkal inkább hallgatott kísérője és volt élettársa, Michelangelo Antonioni tanácsaira. Losey tűrte ezt a helyzetet, ameddig tűrhette, végül a legnagyobb tisztelettel megkérte világhírű kollégáját, hogy tartsa távol magát a forgatástól. Stamp számára viszont Antonioni ott-tartózkodása annak lehetőségét jelentette, hogy megkapja Thomas, a felkapott divatfotós szerepét a Mester készülő új filmjében, a Nagyításban (1966). Antonioni azonban a munka megkezdése előtt két héttel az akkoriban még nem túl ismert David Hemmings mellett döntött. Terence lecsúszott egy másik nagy lehetőségről is. Sean Connery akkortájt kezdte hangoztatni, hogy elege van James Bondból. Harry Saltzman producer hajlott arra, hogy Stampnek adja a 007-es ügynök szerepét, ám miután meghallgatta a színész elképzeléseit arról, hogyan szeretné majd játszani a figurát, gondolkodási időt kért, és visszahívást ígért. Soha többé nem kereste Terence-t. A színész eljátszhatta volna Artúr király szerepét is a Camelot (1967) című musicalben, de attól félt, hogy mint énekes csalódást okozna. Később megnézte a filmet, és úgy ítélte meg, hogy jól döntött: Richard Harriséval vetekedő alakításra ebben a szerepben nem lett volna képes. 

Thomas Hardy 1874-es regényének hűséges adaptációja a Távol a tébolyult tömegtől (1967), John Schlesinger alkotása. A rendező a női főszerepre Julie Christie-t kérte fel, akivel korábban már kétszer is dolgozott, ám választásának helyességét ezúttal többen is vitatták. A XIX. században játszódó történet hősnője, az erős akaratú Bethsheba földbirtokot örököl a nagybátyjától. A fiatalasszony életét három férfi határozza meg: nagy szerelme, Troy őrmester (Terence Stamp), a szomszédos birtok gazdája, William Boldwood (Peter Finch) és a birkapásztornak felfogadott egykori udvarló, Gabriel Oak (Alan Bates). A hárommillió dolláros költségvetés 80 százalékát az amerikai MGM biztosította, ám a film megbukott az Egyesült Államokban, Angliában viszont kereskedelmi sikert ért el. Egy saját sorsáról önállóan dönteni akaró – ámbár mindig rosszul döntő – nő áll a Szegény tehén (1967) eseményeinek középpontjában is. Kenneth Loach első mozifilmje Nell Dunn regényén alapul, amelyből ugyan a szerző és a rendező közösen írt forgatókönyvet, Terence Stamp szerint azonban a forgatás alapvetően improvizációra épült. Az ilyesmiből ritkán szokott jó kisülni, most mégis ez történt. A film különösen jól ment az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Olaszországban. A számos betétdal közül hármat a fiatalok aktuális bálványainak egyike, Donovan énekelt. Még két szerzeménye hangzik el a filmben, az egyiket maga Terence Stamp adta elő. Szinte egyöntetű elutasítás fogadta Silvio Narizzano Blue (1968) című westernjét: unalmasnak, alapjaiban elhibázottnak tartották. A címszerepet eredetileg Robert Redfordnak szánták, aki az utolsó pillanatban nemcsak hogy visszakozott, de még be is perelte a gyártó Paramount filmvállalatot. A Redford helyébe lépett Terence épphogy befejezte ezt a filmjét, amikor telefonhívást kapott: volna-e kedve Federico Fellinivel forgatni? Azonnal utazott, még a festéket sem mosta ki a western miatt beszőkített hajából.

Toby Dammit

A Különleges történetek ötlete Raymond Eger francia producer fejéből pattant ki. A szkeccsfilmek akkoriban igen divatosak voltak, akárcsak a Roger Corman-féle Edgar Allan Poe-filmek, ezért a producer úgy gondolta, két legyet üt egy csapásra. Felkért három világhírű rendezőt – Orson Wellest, Joseph Losey-t és Luchino Viscontit –, hogy forgassanak egy-egy szkeccset valamelyik általuk választott Poe-novellából. Különböző problémák miatt az eredetileg kiszemelt rendezők helyébe végül mások kerültek: Roger Vadim, Louis Malle és Federico Fellini. Eger Az áruló szív című Poe-novellát ajánlotta Fellininek, aki inkább forgatókönyvírója, Bernardino Zapponi egyik novelláját akarta volna megfilmesíteni. A producer azonban ragaszkodott Poe-hoz, ezért Fellini kiválasztotta Az elsietett temetés című történetet. Az általa felfedezett Alberto Sordira akarta bízni a sekrestyés szerepét, aki retteg attól, hogy egyszer élve fogják eltemetni. Fellini azután változtatta meg az elképzeléseit, miután megpillantotta a leszakadt aricciai hídat. A látvány hatására eszébe jutott egy másik Poe-sztori, a Belzebubé a fejem. Zapponival azonnal hozzálátott a forgatókönyv megírásához, és annyira átírták az eredeti történetet, hogy csupán a csattanót tartották meg belőle, és a Toby Dammit címet adták neki. A cselekmény szerint az alkohol és a kábítószer vonzáskörében élő filmsztár, Toby Dammit Rómába érkezik egy western forgatására. Megszökik egy díjkiosztó ünnepségről, és a kölcsönbe kapott sportkocsin eszeveszett száguldozásba kezd az éjszakai Róma utcáin. Egy leszakadt hídhoz érkezik, melynek túloldalán egy labdázó kislányt pillant meg, aki vízióinak visszatérő figurája...

Toby szerepét Fellini először Peter O'Toole-nak ajánlotta fel, akinek természetesen hízelgett a Maestro felkérése, de miután elolvasta a szkriptet, nemet mondott. Úgy érezte, túlságosan önmagát kéne játszania. Fellini felhívta a szereposztó rendezőt, és a legdekadensebb angol színész felkutatásával bízta meg. Három jelöltre szűkült a kör: Richard Burton, James Fox és Terence Stamp. A Maestro ahogy megpillantotta élőben Stampet, azonnal őt választotta. Terence olyannyira el volt ragadtatva a méltán világhírű rendezőtől, hogy saját művészi pályáját később ily módon osztotta két részre: „Fellini előtt és Fellini után”. „Ő volt a legcsodálatosabb ember, akivel valaha is találkoztam” – nyilatkozta róla nagy szeretettel évtizedek múlva is. Stamp tisztelte ugyan Antonionit is, de szerinte neki a való életben száraz, unalmasan akadémikus stílusa volt, Fellini körül viszont vibrált a levegő: tele volt ötletekkel, sziporkázóan szellemes megjegyzésekkel, és a munkán kívül is szórakoztató társnak bizonyult. A Maestro bizalmasan így nevezte a sztárját: Terencino Francobollo. A fellelkesült Stamp minden káros szenvedélyéről lemondott, és tökéletesen alávetette magát Fellini instrukcióinak. A Maestro hozzásegítette ahhoz, hogy levetkőzze örökös aggodalmát amiatt, hogy valamivel esetleg elrontja a felvételt. Fellini és Giuseppe Rotunno operatőr olyan színvilágot teremtett, amelyben az égővörös és a szépiafekete dominált. A Különleges történeteket a félbeszakadt 1968-as cannes-i filmfesztivál utolsó vetítési napján mutatták be. Csak Fellini epizódja aratott sikert. Még az az ötlet is felmerült, hogy a Toby Dammitot kiemelik a trilógiából, és Fellini még két Poe-novellát forgat hozzá, de ez az elképzelés végül nem realizálódott.

Még kétszer nyílt volna lehetőség arra, hogy Fellini és Stamp összeszokott párosa újra együtt dolgozzon. A Maestro következő alkotása, a Fellini-Satyricon (1969) két főszereplője eredetileg Terence (Encolpius) és a francia Pierre Clémenti (Ascyltos) lett volna, akik állítólag egyéb elkötelezettségeik miatt nem tudták elvállalni a számukra felajánlott szerepet. Más források úgy tudják, Fellini sokallta az általuk kért gázsit, és ezért döntött ismeretlen színészek mellett. Tekintve Stamp nagyvonalú hozzáállását az anyagi dolgokhoz a Teoréma (1968) esetében (lásd a következő alfejezetet) és rajongását Fellini iránt, nem valószínű, hogy irreális gázsiigénnyel állt volna elő, bár az sem kizárt, hogy épp a Pasolini-film miatt pénzügyekben nem akart még egyszer baleknak bizonyulni. Visszatérve a Különleges történetekre, Fellini talán el sem vállalta volna, de igen nehéz helyzetben volt akkor. Szó szerint az utolsó pillanatban, az első forgatási napon jelentette be, hogy mégsem csinálja meg a G. Mastorna utazása című filmjét. Váratlan visszalépése jelentős anyagi veszteséget okozott a producernek, aki szerződésszegésért perbe fogta őt, sőt végrehajtást is kért ellene. Az olasz producerek néhány évig nem merték megkockáztatni, hogy pénzt öljenek a szeszélyesnek hitt Fellini bármelyik filmtervébe. A Maestro egyébként nem tett le végleg a G. Mastorna utazása elkészítéséről, hiszen legkedvesebb projektje volt, és azért nem forgatta le, mert akkor még azt gondolta, nem lenne képes úgy megvalósítani, ahogyan eltervezte. Megmutatta a forgatókönyvet Terence-nek is, bár megjegyezte, hogy a szerephez még túl fiatal. Stamp úgy tudta, Mastornát a Maestro kedvenc színésze, Marcello Mastroianni játszotta volna, noha a lefújt forgatáshoz a nagyszerű Ugo Tognazzit szerződtették. Terence titokban azt remélte, hogy Fellini pár év múlva mégis elkészíti a G. Mastorna utazását, amit elolvasva csodálatosnak tartott, és ő alkalmas lesz a főszerepre, de a film sosem valósult meg sem vele, sem mással. Fellini viszont azt állította, hogy számos alkotásához merített ihletet ebből a filmtervéből.

Teoréma

A Különleges történetek római utószinkronjára Stamppel ment fivére, a filmrajongó Christopher is, aki nagyon szeretett volna találkozni a Maestróval. A testvérek egyik nap épp a via Frattinán sétálgattak, amikor találkoztak Piero Tosival, a Toby Dammit jelmeztervezőjével. Tosi társaságában volt a szépséges színésznő, Silvana Mangano, akibe Terence még kamaszkorában beleszeretett, miután megnézte a Keserű rizs (1948, Giuseppe De Santis) című neorealista drámát. A megismerkedést követő beszélgetés során Mangano elmesélte, hogy a közeljövőben újra Pasolinivel forgat egy filmet. Stamp sose hallott még Pasoliniről, Tosi szerint viszont a fiatal angol színész remekül illene a készülő produkcióba. Egy hónap múlva Pasolini és Franco Rossellini producer Londonban találkoztak Terence-szel. Az angolul nem beszélő Pasolini ismertette tervezett filmje, a Teoréma (1968) történetét, Rossellini fordított. A szüzsé egyáltalán nem hozta lázba Stampet, ám miután Pasolini megerősítette, hogy Mangano lesz az egyik főszereplő, elfogadta a felkínált szerepet. A forgatáshoz újra Olaszországba kellett utaznia. Pasoliniért már nem tudott úgy lelkesedni, mint Felliniért, mivel a rendező zárkózott volt, alig kommunikált vele, és olyankor is leginkább fölényesnek tűnt. 

Stampnek meggyőződése, hogy Pasolini ragyogó elme volt, de távolságtartó viselkedése rosszul esett neki. Ha a rendezőnek valamilyen kívánsága volt, azt általában a női főszerepet alakító bizalmas barátnőjével, Laura Bettivel üzente meg neki. Terence valósággal rettegett a színésznőtől, mert sosem tudta, hogy amikor Betti feléje indul, akkor nem valami furcsa rendezői instrukciót akar-e közölni vele, ami Laura jellegzetes orgánumán előadva még különösebben hangzott. Véletlenül vette észre, hogy Pasolini titokban filmezi őt, amikor Terence azt hiszi, kamerán kívül van. Ráeszmélt arra, hogy Pasolini valójában nem arra kíváncsi, hogy mit tud nyújtani színészként, hanem igazi önmagára, spontán gesztusaira és természetes viselkedésére. Ez a különös rendezői módszer számára is új dimenziókat nyitott meg a színészi munkában, és ezért a tapasztalatért hálát érez Pasolini iránt. Magánvéleménye szerint azonban Pasolini nézetei nem állták ki az idő próbáját, talán azért sem, mert ő maga sem volt következetesen hűséges hozzájuk. Baloldali meggyőződése ellenére például egy cseppet sem vetette meg a fogyasztói társadalom luxusjavait, anyagi kérdésekben pedig egy kapitalista is elbújhatott volna mögötte. Terence azt állította, hogy a szűkös költségvetésre való hivatkozással eleve alacsony gázsiért írta alá a szerződést, sőt később még abba is beleegyezett, hogy lemond a részesedéséről, noha a film körüli botrányok miatt a Teoréma végül jelentős anyagi sikert aratott. Jelen sorok írója egyébként valószínűbbnek tartja, hogy a pénzügyi praktikák hátterében valójában nem a rendező, hanem a producer állt. 

A hetvenes évek

A fiatalon elhunyt költőfejedelem, Arthur Rimbaud (1854–1891) életét, Paul Verlaine-nel való homoerotikus színezetű barátságának történetét mondja el Nelo Risi (a közismert rendező, Dino Risi fivére) Magyarországon ismeretlen alkotása, az Egy évad a pokolban (1971). A film alapötlete Giovanna Gagliardóé (aki akkoriban az Olaszországban dolgozó Jancsó Miklóssal élt együtt), a cím Rimbaud egyik legismertebb versciklusából származik. A költőt Terence Stamp, Verlaine-t a francia Jean-Claude Brialy, Rimbaud afrikai szeretőjét a brazil Florinda Bolkan alakította. Néhány jelenetben Terence meztelenül játszott, az erről készült pillanatképeket később felhasználták a film reklámozásához. Az Amicus Productions égisze alatt készült Alan Cooke drámája, a Mr. Soames eszmélése (1970), amely hasonló történetet mond el, mint a Virágot Algernonnak című népszerű Daniel Keyes-regény és a belőle forgatott film, a Charly (1968). A cég igazából Keyes regényének jogait akarta megszerezni, de nem járt eredménnyel. A Charly sikere után döntöttek úgy a filmvállalat illetékesei, hogy előállnak egy hasonló produkcióval, a közönség érdeklődése azonban elmaradt. A fent említett két megbukott film és magánéleti problémái miatt Stampnek szembesülnie kellett azzal, hogy karrierje félresiklott, és már nem keresik ígéretes szerepajánlatokkal, mint korábban. Elhatározta, hogy teljesen elölről kezdi az életét, és új energiákkal töltődik fel. A spirituális megújhodás helyszínéül – sok más hírességhez hasonlóan – ő is a Távol-Keletet választotta: éveket töltött Indiában egy jóginál, ahol meditált, továbbá a keleti filozófiával és gondolkodásmóddal ismerkedett. 

Stamp 1975-ben tért vissza a filmvilágba a Hu-Man című francia sci-fivel. A korát megelőző, meditatív hangvételű opuszban saját magát játszotta, egy Terence Stamp nevű színészt, aki bekerül egy látványos show-ba, és a közönségen múlik, hogy a múltba vagy a jelenbe küldik-e vissza, ölnie kell-e, vagy életeket menthet. Jelenleg Stamp filmográfiájából a Hu-Man számít a legnehezebben beszerezhető darabnak. Terence karrierjének Richard Donner ma már klasszikus képregényfilmje, a Superman (1978) adott új lendületet. A szupergonosz Zod tábornokot, a nagyképű és arrogáns arisztokratát játszotta, a Christopher Reeve által alakított címszereplő egyik ellenfelét. Stamp saját bevallása szerint nem szereti a képregényfilmeket, mert úgy gondolja, túlságosan a látványra koncentrálnak, és nem jelentenek komoly kihívást egy igazi színész számára. A Supermannel három okból tett kivételt. Az egyik, hogy akkoriban a képregényfilmek még nem árasztották el a filmvásznakat, és Richard Donner rendező személyét garanciának érezte arra, hogy nem csak a látványról szól majd az egész. A második ok, hogy szerinte a Superman egy olyan film, amely nem elsősorban a gyerekeknek szól, bár ők is megnézhetik. A harmadik és számára a legfontosabb szempont az volt, hogy régóta szeretett volna együtt dolgozni együtt dolgozni egyik példaképével, Marlon Brandóval. Alig volt közös jelenetük, ellenben sok időt töltöttek egymás társaságában a kamerákon kívül. Stamp tisztelte Brando kiemelkedő tehetségét, Marlon pedig respektálta, hogy fiatal kollégája nem a reklámnak, hanem valós színészi teljesítményének köszönhette hírnevét. Stamp elvállalta a folytatást is, ám Donnert sajnos menet közben lecserélték Richard Lesterre, aki szinte mindent félredobott az elődje által felvett anyagból, és új koncepcióval állt elő. Sok rajongó máig Lestert hibáztatja azért, hogy Superman karaktere a filmvásznon nemkívánatos irányba ment el. 2006-ban végül bemutatták a Richard Donner által elképzelt Superman II-t is. 

A nyolcvanas évek 

A Superman világsikere ellenére Stamp pályája csak 1984-től tért vissza a régi kerékvágásba. Anyagi problémái miatt néha olyan szerepeket is kénytelen volt elvállalni, melyeket egyáltalán nem kedvelt. A megújuló brit filmművészet egyik figyelemre méltó tehetsége, Stephen Frears Az áruló (más címváltozatban: Félelem nélkül) című bűnügyi drámája az újrakezdés esélyét jelentette Terence számára. Egy gengszerből lett besúgót formált meg, aki egy kis spanyol faluban próbál új életet kezdeni. Tíz év után azonban rátalálnak egykori bűntársai, akik egy bérgyilkost küldenek utána. Stamp partnerei: John Hurt, Fernando Rey és Tim Roth. A kísérőzenét a világhírű spanyol flamenco gitáros, Paco De Lucia írta és adta elő, a főcímdal Eric Clapton és Roger Waters közös produkciója. Terence iránt újra érdeklődni kezdtek Hollywoodból, ahol mind a mai napig rendszeresen foglalkoztatják. A Törvényszéki héják (1986) eredetileg afféle „buddy movie” lett volna, de miután a főszerepre kiszemelt Bill Murray lelépett, utódja, Robert Redford kívánságára egy Spencer Tracy–Katharine Hepburn-féle romantikus komédiát csináltak a történetből. A női főszerepre Debra Wingert szerződtették, a rendezést Ivan Reitman vállalta. A cselekmény szerint a tűzvészben elhunyt festőművész lányát, Chelsea-t (Winger) először csupán műkincslopással vádolják meg, ám rövidesen egy gyilkossági úgy gyanúsítottja lesz. A sármos államügyész (Redford) megpróbálja felderíteni az ügyet, és közben egyre nagyobb vonzalmat érez a lány iránt. A filmhez több különböző befejezés is készült, van olyan, amelyikben Chelsea ártatlan, de olyan is, amelyben gyilkos, ráadásul nem is egy haláleset szárad a lelkén. 

Stamp számára nehéz időszak volt a Törvényszéki héják forgatása, mivel akkoriban veszítette el az édesanyját. A családi tragédia miatt visszautasította Az országút fantomja (1986) című thriller főszerepét, amelyet végül Rutger Hauer játszott el. Michael Cimino A szíciliai (1987) című filmje Mario Puzo magyarul is megjelent regénye alapján készült, amely A keresztapa (1972) történetének egyik mellékszálát dolgozza fel. Szerzői jogi problémák miatt azonban a filmváltozatból ki kellett hagyni Michael Corleone és Clemenza figuráját, illetve az összes utalást a Corleone-sztorira. A címszereplő modellje valós maffiózó volt, Salvatore Giuliano (1922–1950), akit Christopher Lambert alakított. Stamp kapta Borsa herceg szerepét, melyet először Dirk Bogarde-nak ajánlottak fel, ő viszont nem vállalta. Mint a Cimino-filmek többsége, A szíciliai is nagyot bukott, nemcsak a mozipénztáraknál, hanem a kritikusoknál is. A rendező mentségére legyen mondva, hogy a hivatalos változat (115 perc) nem az ő elképzeléseit tükrözte, ám szerződése értelmében csak abban az esetben volt övé az utolsó vágás joga, ha a játékidő 120 perc alatt marad, de Cimino verziója 146 percig tartott. A Wall Street gátlástalan világába kalauzol Oliver Stone Tőzsdecápák (1987) című alkotása, amelyben Stampnek csupán cameo szerep jutott. A vadnyugat fiai (1988) című westernben a Terence által játszott John Tunstall alkut köt öt fiatal sráccal (Kiefer Sutherland, Emilio Estevez, Charlie Sheen, Lou Diamond Phillips, Dermot Mulroney), hogy a farmján végzett munkájukért cserébe megtanítja őket írni-olvasni. Amikor a szomszédos farm elvetemült gazdája (Jack Palance) megöleti Tunstallt, a fiúk bosszút esküsznek. Sykes nyomozó (James Caan) és földönkívüli partnere (Mandy Patinkin) vállvetve küzdenek a jövő bűnözői ellen, akik között földiek és földönkívüliek egyaránt akadnak: a Földönkívüli zsaru (1988) annak idején a magyar mozikba is eljutott, bár egykori nézői valószínűleg már rég elfeledték.

Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai

Stephan Elliott Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (1994) című road-movie-ja megérdemelt világsikert aratott, felhívta a figyelmet az ausztrál filmművészetre, és hozzájárult ahhoz, hogy az LMBT-téma betörjön a mainstream filmek világába. Ezenkívül parádés szerepet biztosított Terence Stamp számára, és az érdeklődés homlokterébe állított két tehetséges, de nem túl ismert színészt Hugo Weaving és Guy Pearce személyében. Ma már szinte hihetetlen, hogy a film igen nagy nehézségek árán valósult meg, mert nehezen lehetett támogatót találni a kényes témához. Az alacsony költségvetés miatt a stáb legtöbb tagja beleegyezett abba, hogy rendes gázsi helyett az esetleges bevételből részesüljön majd. Mivel a szerény költségvetés javát az Australian Film Finance Corporation biztosította, ezért csak egyetlen nem ausztrál színészt lehetett szerepeltetni. A rendező és a producerek egy megfizethető nagy névre gondoltak: legelőször David Bowie és John Hurt neve merült fel, de egyikőjükkel sem tudtak kapcsolatba lépni. A fénykorán már jócskán túljutott Tony Curtis elolvasta a szkriptet, és igent mondott Bernadette szerepére, ám amikor konkrét megállapodásra került volna sor, elérhetetlenné vált. A következő jelölt John Cleese volt, ő viszont nem találta elég érdekesnek a figurát. A másik két szerepet sem sikerült azonnal kiosztani. A kiszemelt két színész, Rupert Everett (Felicia) és Jason Donovan (Mitzi) az első találkozón sem egymással, sem a stáb többi tagjával nem jött ki, így további egyeztető találkozásokra már nem is került sor. Mindazonáltal Donovan később mégis eljátszotta Mitzit a film alapján készült színpadi musicalben a londoni West Enden. 

Mitzi szerepére Colin Firth is jelölt volt, de vele sem sikerült megállapodni. Tim Curry visszautasította a felkérést, noha ő közel húsz évvel korábban már játszott egy transzvesztitát a The Rocky Horror Picture Show-ban (1975). (Jelen sorok írója szerint talán jobb is, hogy Curry visszakozott, mert öreg is volt a szerepre, és egyébként is hajlamos a túlkarakírozásra.) A szerepet Hugo Weaving kapta. Felicia eljátszására szinte az utolsó pillanatban szerződtették Guy Pearce-t, akire a Szomszédok című ausztrál szappanoperában figyeltek fel. (Érdekes véletlen, hogy Jason Donovan karrierje is abban a szériában kezdődött.) Terence eleinte idegenkedett Bernadette szerepétől, mert egészen másmilyen volt, mint amilyeneket korábban játszott. Állítólag egy nőismerőse győzte meg arról, hogy mondjon igent, mert ez akkora kihívás, ami nagyot lendíthet a karrierjén. Stamp egy gyönyörű nőnek képzelte el a figurát, és fogalma sem volt arról, hogy a rendező arra utasította Brian J. Breheny operatőrt, hogy a lehető legelőnytelenebbül filmezze Bernadette-et. Terence sosem nézte meg a musztereket, így csak a díszbemutatón szembesült azzal, valójában hogyan is néz ki a vásznon. Breheny állítólag ekkor bocsánatot kért tőle, de valójában már nem volt miért. Stampnek a szívéhez nőtt a Priscilla, és egy későbbi interjúban bevallotta, hogy ez volt talán a legszórakoztatóbb film, amelyben valaha is részt vett. A magamfajta retrórajongó nem hagyhatja említetlenül, hogy az 1970-es évek több világslágere is felcsendül a filmben az ABBA (Fernando, Mamma mia), a Paper Lace (Billy Don't Be a Hero), a Village People (Go West) és Gloria Gaynor (I Will Survive) előadásában. A film 1995-ben Oscar-díjat nyert a „Legjobb jelmez” kategóriájában. Ennek fényében különösen mulatságos, hogy az egyik leglátványosabb jelmez mindössze hét dollárba került. 

1999: az újabb nagy dobások éve

Néhány kevésbé jelentős film után 1999-ben Stamp ismét egy testhezálló szerepet kapott Steven Soderbergh Amerikai vérbosszú (1999) című, a kritikusok körében különösen jól fogadott drámájában. Egy börtönből frissen szabadult, öregedő londoni bűnözőt alakított, aki Los Angelesbe utazik, hogy kiderítse, elhunyt lánya egész pontosan hogyan halt meg. A hivatalos verzió szerint autóbalesetben vesztette életét, a férfinak azonban meggyőződése, hogy a lányt volt szeretője, egy gazdag zenei producer intézte el. A flashback jelenetekhez Soderbergh felhasználta Stamp egyik régebbi filmje, a Szegény tehén bizonyos jeleneteit, hogy ezáltal mutassa be a nézőnek, valaha milyen érzelmi kapcsolat volt a bűnöző fiatalkori énje és a halott lány anyja között. A forgatás kezdetekor Soderbergh még nem tudta, pontosan mely jeleneteket akarja kölcsönvenni Kenneth Loach 1967-es opuszából, ezért arra kérte a Warner Bros.-t, hogy szerezze meg a teljes filmre szóló felhasználási jogot. A cég feje először visszautasította ezt a kívánságot, de miután az akkoriban keresett rendezőnek számító Soderbergh kilátásba helyezte, hogy soha többet nem fog dolgozni a Warner Bros.-nak, teljesítette a direktor óhaját. Terence élvezte a Soderberghgel való közös munkát, sőt az ő biztatására még folytatást is írt a történethez. Soderberghnek tetszett ugyan Stamp forgatókönyve, mégsem vállalta, hogy filmet forgasson belőle, Terence pedig alkalmatlannak érezte magát arra, hogy a producereknél kilincseljen a szkripttel. 

Bő húsz évvel az első (a szériában elfoglalt helye szerint viszont a negyedik) Csillagok háborúja-film után George Lucas mégis rászánta magát arra, hogy elkészítse a történet háromrészes előzményét. A Csillagok háborúja I: Baljós árnyak (1999) című szuperprodukcióban Stamp játszotta Vallorum kancellárt. Sok kollégája a fél karját odaadta volna, hogy bekerüljön minden idők egyik legnépszerűbb kasszasikerének folytatásába, Terence azonban utólag „unalmas”-nak minősítette az élményt. George Lucasról kijelentette, hogy kivételes vizuális fantáziával megáldott, nagyon okos rendező, de nem az a típus, akivel egymást inspirálva tud együtt dolgozni. Lucast ugyanis elsősorban a speciális effektusok és a dolog üzleti vonatkozásai érdeklik. Erről az oldalról nézve kétségtelenül zseniális személyiség, ellenben a színészek nem igazán érdekesek számára, és nem foglalkozik velük túl sokat. Igaz, ezzel kapcsolatban Stamp megengedően kijelentette, hogy más színészek mindezt talán másképp látják, vele viszont ez volt a helyzet. Szó volt arról, hogy szerepel a folytatásban is, ám Terence – sokak meglepetésére – visszautasította az újabb lehetőséget. Finoman célozgatott a látványos effektusok kiemelt szerepére, és azzal indokolta elutasító döntését, hogy „a színészek szívesebben játszanak színészekkel”. A Star Wars-rajongók körében nem vált túl népszerűvé ezzel a kijelentésével, és később többször a fejére olvasták, hogy tulajdonképpen következetlenül viselkedik, hiszen máskor is szerepelt látványcentrikus produkcióban, akkor miért épp Lucaséval oly szigorú. Egyébként az sem kizárt, hogy a csalódottság beszélt belőle. Bennfentesek tudni vélik, hogy csupán partnernője, Natalie Portman kedvéért vállalta a Baljós árnyakat, mert nagyon tetszett neki a fiatal színésznő, de legnagyobb sajnálatára nem találkoztak a forgatáson, noha lett volna közös jelenetük. 

Az új évezred

Az új évezredben a magyar közönség is a világpremierrel párhuzamosan láthatta Stamp leghíresebb friss mozifilmjeit, illetve a Smallville című sorozatot, melynek – e sorok írásáig – 23 részében szerepelt. A vörös bolygó (2000) párhuzamosan futott a hasonló témájú Mars mentőakcióval (2000), aminek az lett a vége, hogy egyik produkció sem aratott jelentősebb sikert. Yvan Attal színész-rendező és felesége, Charlotte Gainsbourg színésznő magánéletének motívumain alapul a Színésznő a feleségem (2001) című francia vígjáték. Romantikus (bár nem túl ízléses) amerikai komédia A főnököm lánya (2003). Ennek főhőse, Tony (Ashton Kutcher) régóta álmodozik főnöke (Terence Stamp) szépséges lányáról (Tara Reid), ám amíg a fiatalok egymáséi lehetnek, addig sok félreértés és bonyodalom történik. Az Elvarázsolt kastély (2003) című „családi horrorvígjáték” a Disney produkciójában készült, de talán a stúdiótól szokatlan műfajelemek (horror) miatt nem fogadták túl jól: a lesújtó kritikák szerint „annyira élettelen, mint a szellemek, amelyekről szól”. A bukások közé sorolható a Marvel-képregény alapján filmvászonra vitt Elektra (2005) is. 2008-ban Stamp olyan sztárokkal forgatott, mint Jim Carrey, James Caan, Dwayne Johnson, Angelina Jolie, Morgan Freeman, Tom Cruise, Kenneth Branagh és Thomas Kretschmann, ám ezek a produkciók inkább a filmipar, semmint a filmművészet kategóriájába sorolhatók. A kései tételek közül említést érdemel a Dal Marionnak (2012) című brit vígjáték. Ebben egy zsémbes férjet alakít, aki nem nézi jó szemmel, hogy súlyos beteg felesége aktív tagja a helyi kórusnak. Az asszonyt Vanessa Redgrave játszotta, akiről Terence a legnagyobb tisztelet és szeretet hangján nyilatkozott. Stamp legutóbbi filmjei közül említést érdemel a kivételes vizuális fantáziával megáldott Tim Burton rendezése, a Nagy szemek (2014), illetve az 1930-as évek tragikus eseménye, az ukrán éhínség idején játszódó Holodomor – Keserű aratás (2017). 

Egyéb tevékenységek 

Az új évezredben Stamp is csatlakozott azokhoz a kollégáihoz – mint például Christopher Lee vagy Michael York –, akik videojátékokhoz is kölcsönzik a hangjukat. Ennél azonban jelentősebb a jóval korábban kezdődött írói ténykedése. Három kötetben adta közzé önéletrajzát: Stamp Album (1987), Coming Attractions (1988), Double Feature (1989). 1993-ban The Night címmel egy regénye is megjelent, egy filozofikus komédia. 1990-ben jött ki Elizabeth Buxtonnal közösen írt szakácskönyve, amely The Stamp Collection Cookbook címmel vált ismertté. 2005-ben Stamp volt a narrátora a brit dzsessz történetéről szóló BBC-dokumentumfilmnek. Ugyanabban az évben közreműködött a Bright Eyes együttes At the Bottom of Everything című videoklipjében. 2007. július 7-én Madonna fellépése előtt beszédet mondott a környezetváltozásról a Wembley stadionban megrendezett Live Earth koncerten.

Magánélet 

Stamp saját bevallása szerint tizenévesként nem volt túl sikeres a hasonló korú lányok körében. Amikor Michael Caine-nel közös lakást bérelt, mindkettőjükből sikeres nőcsábász vált. Terence híres kolléganőknek is csapta a szelet. Rövid románca volt például Celia Hammonddal (modell), Brigitte Bardot-val és Julie Christie-vel. Utóbbi love story még a Kinks együttest is megihlette: a Waterloo Sunset című slágerük egyik sora – „Terry meets Julie” – igazából a két sztár szerelmére utal. Terence a hatvanas években tartósan beleszeretett Jean Shrimpton szupermodellbe, ám a hölgy egy idő után elhagyta. Ez a szerelmi csalódás komoly szerepet játszott abban, hogy Stamp évekre eltűnt a művészi pályáról, és Ázsiába utazott, hogy feledjen és újra megtalálja önmagát. 2002 szilveszterén feleségül vette a nálánál harmincöt évvel fiatalabb Elizabeth O’Rourke-ot, 2008. április 29-én azonban elváltak. A média érdeklődésére erről így nyilatkozott: „Korábban sohasem voltam házas, és úgy gondoltam, kipróbálom... Az egyik dolog, amit megtanultam az életben, hogy könnyebb szeretővé tenni egy barátot, mint baráttá tenni egy szeretőt.” Elmondta azt is, hogy volt feleségével nincsenek baráti viszonyban, de közelebbi részleteket nem árult el. 

FILMOGRÁFIA

* 2019: Murder Mystery

* 2018: Viking Destiny

* 2017: A ferde ház (Crooked House)

* 2017: Holodomor – Keserű aratás (Bitter Harvest)

* 2016: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Miss Peregrine's Home for Peculiar Children)

* 2016: The Krays: The Prison Years (dokumentumfilm) (mint narrátor)

* 2016: Crow

* 2014: Nagy szemek (Big Eyes)

* 2013: A lopás művészete (The Art of the Steal)

* 2012: One Square Mile: London (rövidfilm) (csak hang!)

* 2012: Dal Marionnak (Song for Marion)

* 2011: Sorsügynökség (The Adjustment Bureau)

* 2010: Ultramarines: A Warhammer 40,000 Movie (csak hang!)

* 2008: Valkűr (Valkyrie)

* 2008: Az igenember (The Yes Man)

* 2008: Flowers and Weeds (rövidfilm)

* 2008: ZseniKém – Az ügynök haláli (Get Smart)

* 2008: Wanted

* 2007: September Dawn

* 2006: 9/11: A nap, amely megrengette a világot (9/11: The Twin Towers) (mint narrátor)

* 2005: Drámai pillanatok (These Foolish Things)

* 2005: Döglött hal (Dead Fish)

* 2005: Cserbenhagyás (Separate Lies) (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 2005: Elektra

* 2003–2011: Smallville (tévésorozat, 23 epizódban)

* 2003: Elvarázsolt kastély (The Haunted Mansion)

* 2003: Befejezetlen kézirat (The Kiss) (videofilm)

* 2003: A főnököm lánya (My Boss's Daughter)

* 2003: Static Shock (tévésorozat, a Blast from the Past című epizódban) (csak hang!)

* 2002: Szemből telibe (Full Frontal)

* 2001: Az elveszett ereklye kalandorai – A Loculus-kód (Revelation)

* 2001: Színésznő a feleségem (Ma femme est une actrice)

* 2000: A vörös bolygó (Red Planet)

* 1999: Fergeteges forgatás (Bowfinger)

* 1999: Csillagok háborúja I: Baljós árnyak (Star Wars: Episode I – The Phantom Menace)

* 1999: Amerikai vérbosszú (The Limey)

* 1998: Csóklopók (Kiss the Sky)

* 1997–1998: Kiéhezve (The Hunger) (tévésorozat, 22 epizódban)

* 1997: Vágy (Bliss)

* 1997: Közbejött a szerelem (Love Walked In)

* 1996: A mágus (Mindbender) (tévéfilm)

* 1996: Tiré à part

* 1994: Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (The Adventures of Priscilla, Queen of the Desert)

* 1993: Tuti balhé (The Real McCoy)

* 1991: Beltenebros

* 1990: Stranger in the House

* 1990: Veszélyben a testőr (Genuine Risk)

* 1988: Földönkívüli zsaru (Alien Nation)

* 1988: A vadnyugat fiai (Young Guns)

* 1987: Tőzsdecápák (Wall Street)

* 1987: A szíciliai (The Sicilian)

* 1986: Cold War Killers (tévéfilm)

* 1986: The Alamut Ambush (tévéfilm)

* 1986: Deadly Recruits (tévéfilm)

* 1986: Hud

* 1986: Törvényszéki héják (Legal Eagles)

* 1986: Link, a majom (Link)

* 1984: Farkasok társasága (The Company of Wolves) (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1984: Az áruló / Félelem nélkül (The Hit)

* 1983: Chessgame (tévésorozat)

* 1982: The Bloody Chamber (rövidfilm)

* 1982: Morte in Vaticano

* 1981: Misterio en la isla de los monstruos

* 1980: Superman II

* 1979: Licanthropus, il figlio della notte

* 1979: Amo non amo

* 1979: Találkozások rendkívüli emberekkel – G. I. Gurgyejev csodálatos élete (Meetings with Remarkable Men)

* 1978: Striptease

* 1978: Superman 

* 1978: A bagdadi tolvaj (The Thief of Baghdad) (tévéfilm)

* 1977: Black-Out

* 1975: Isteni teremtmény (Divina creatura)

* 1975: Hu-Man

* 1971: Egy évad a pokolban (Una stagione all'inferno)

* 1970: Mr. Soames eszmélése (The Mind of Mr. Soames)

* 1968: Teoréma (Teorema)

* 1968: Különleges történetek / Rejtelmes történetek (Histoires extraordinaires, a Toby Dammit című epizódban)

* 1968: Blue

* 1967: Szegény tehén (Poor Cow)

* 1967: Távol a tébolyult tömegtől / Távol a világ zajától (Far from the Madding Crowd)

* 1966: Modesty Blaise

* 1965: A lepkegyűjtő (The Collector)

* 1962: Billy Budd

* 1962: A tárgyalás (Term of Trial)

FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK

(A vastag betűvel írt filmekért megkapta a díjat.)

Oscar-díj 

* 1963: Billy Budd (legjobb férfi mellékszereplő)

Golden Globe-díj 

* 1963: Billy Budd (legígéretesebb új férfi színész) 

* 1995: Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (legjobb férfi színész vígjáték/musical kategóriában)

BAFTA-díj 

* 1963: Billy Budd (legígéretesebb új férfi színész)

* 1995: Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (legjobb férfi színész)

Az Ausztrál Filmintézet díja 

* 1994: Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (legjobb férfi színész)

Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál 

* 1965: A lepkegyűjtő (legjobb férfi színész)