Pasolini

Pasolini

2014. augusztus 30., szombat

DANTE FERRETTI

Dante Ferretti (Olaszország, Marche régió, Macerata, 1943. február 26.) háromszoros Oscar-díjas olasz díszlettervező édesapja egyik barátja jóvoltából került a filmszakmába. Pályáján meghatározó jelentősége volt Pier Paolo Pasolinivel kötött barátságának: a rendező bízott a fiatal pályakezdőben, akivel nyolc filmet készített közösen. Ferretti Pasolinitől tanulta meg, hogy egy festőművész fejével gondolkodjon, és ő figyelmeztette arra is, hogy furcsa módon éppen a tökéletesség az, ami hamisan hat a filmvásznon. Pasolini meggyilkolása után Ferretti gyümölcsöző munkakapcsolatot alakított ki Federico Fellinivel, majd a Maestro halálát követően Martin Scorsesével, akivel nyolc filmben dolgozott együtt. (Jelen sorok írásakor két újabb közös projektjüket jelentették be.) Rajtuk kívül az olasz és a nemzetközi filmszakma olyan kiválóságai igényelték a közreműködését, mint például Elio Petri, Marco Bellocchio, Luigi Comencini, Marco Ferreri, Liliana Cavani, Ettore Scola, Jean-Jacques Annaud, Terry Gilliam, Neil Jordan, Anthony Minghella, Brian De Palma és Tim Burton. Felesége és állandó munkatársa Francesca Lo Schiavo díszlettervező. Két gyermekük született: Edoardo és Melissa. A fiú, Edoardo Ferretti (1977. november 24.) szintén a filmszakmában dolgozik mint rendezőasszisztens és second unit director.


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Dante Ferretti életéről nagyon kevés információ található a világhálón. Édesapja bútorkészítő iparos volt. Iskolai tanulmányai befejezése után Dante Rómába ment, ahol felvételt nyert a Szépművészeti Akadémiára. Római tartózkodása alatt találkozott apja egyik régi barátjával, Aldo Tomassini-Barbarossa díszlet- és látványtervezővel. Tomassini tudott arról, hogy a szorgalmas fiatalember díszlettervező szeretne lenni, ezért maga mellé vette asszisztensnek. Akkor éppen Domenico Paolella egyik filmjében dolgozott, melyet Anconában forgattak. Feladataik közé tartozott, hogy a díszletekkel karibi hangulatot teremtsenek az Adriai-tenger partján fekvő kikötővárosban. A produkció gyártásvezetője annyira elégedett volt Ferrettivel, hogy beajánlotta őt a szakma egyik ászának, Luigi Scaccianoce díszlettervezőnek, aki akkoriban szerződött le Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma (1964) című filmjéhez. Ferretti a forgatáson találkozott először a hírhedt rendezővel, de már nagyon várta ezt a pillanatot. Ugyanis még a Paolella-stáb tagjaként egyszer több kollégájával együtt elment megnézni Pasolini első saját filmjét, a nagy viharokat kavart A csórót (1961). Mély benyomást tett rá a drámai történet és Tonino Delli Colli bravúros operatőri munkája, a fekete-fehér színekben rejlő lehetőségek maximális kihasználása. A Máté evangéliuma a megvalósult álmot jelentette a fiatal díszlettervező számára: a közös munkát Pasolinivel, Delli Collival és a szaktekintélynek számító Scaccianocéval. 


Ferretti és Pasolini
Ferretti életét döntően befolyásolta Pasolinivel kötött barátsága. Az író-rendező bizalmába fogadta a mindössze 21 esztendős, tehetséges fiatalembert, és egyre nagyobb feladatokat bízott rá. Ferretti máig hálás a direktor bizalmáért, és úgy gondolja, elsősorban a Pasolini-filmeknek köszönheti, hogy keresett és ünnepelt díszlettervező vált belőle. Rengeteget tanult a rendezőtől, ugyanakkor Pasolini mellett szabadjára engedhette a fantáziáját is: alkotótársnak érezhette magát, és nem alárendelt beosztottnak. Részt vett a Madarak és madárkák (1966), valamint az Oidipusz király (1967) forgatásán is, mindkettőben Scaccianoce asszisztenseként. Első önálló díszlet- és látványtervezői munkája Pasolini mellett a Médea (1969) volt. Pasolini mindig is jobban szeretett eredeti helyszíneken forgatni, és csak nagyon indokolt esetben dolgozott stúdióban. Médea házának belsejét a Cinecittà stúdióiban rendezték be. Forgattak a pisai keresztelőkápolnában is. Néhány külső felvétel helyszíne az anziói Marechiaro, a gradói lagúna és Viterbo környéke volt. A legtöbb külsőt azonban a törökországi Kappadókiában és Szíriában vették fel. Mindazonáltal a szíriai Aleppo városában néhány belső felvételt is forgattak. A Médeában Pasolini a barbár világot ütköztette a civilizációval, és ennek a koncepciónak kellett érvényesülnie a díszlet- és látványtervekben is. A vad természet ereje és szépsége került fókuszba, amit egy személyben szimbolizált maga a főszereplő a csodálatos Maria Callas megformálásában. Bármilyen furcsán hangzik is, Ferrettinek figyelembe kellett vennie Callas fizikai adottságait, klasszikus profilját, sőt még a Piero Tosi által tervezett jelmezeit is, hiszen a film első felében azt kellett érzékeltetnie, hogy Médea mennyire szerves része annak a tájnak, amelyben született és él, míg a második részben éppen hogy azt kellett hangsúlyozni, hogy mennyire idegenül mozog Jaszón világában.


Pasolini 1970 és 1973 között forgatta Az Élet trilógiája három részét. Bármennyire ragaszkodott is az eredeti helyszínekhez, még azokat is átalakíttatta az elképzeléseihez. Így például a Dekameron (1971) legtöbb külső felvételét Nápolyban készítették, de még ott is változtattak az eredeti helyszíneken. Annál a jelenetnél, amikor Giotto és társai megérkeznek a középkori piactérre, Ferretti figyelmeztette Pasolinit, hogy a korhűséggel nincs minden teljesen rendben. A rendező tréfálkozva válaszolt: „Nem tudtad, hogy Boccaccio előrelátta a jövőt?” Ferretti Pasolinitől tanulta meg, hogy teljesen felesleges tökéletes, korhű díszleteket alkotni, mert a filmvásznon éppen hogy a tökéletesség hat hamisan: mindig kell valami kisebb hiba, ami életszerűvé teszi az egészet. Azt is a direktortól tanulta, hogy egy festőművész szemével nézze a filmet, és annak megfelelően tervezze a díszleteket és a látványt. A Dekameron esetében ez a festőművész Giotto (1267–1337) volt, akinek egyik híres freskója, az Utolsó ítélet elevenedik meg a film végén látható álomjelenetben. Pasolini játszotta Giotto egyik tanítványát (a magyar szinkron szerint viszont magát Giottót!): az ő személye fogja keretbe az utolsó néhány történetet. Az Alibech-epizódot a jemeni Szanaában vették fel. Ferretti szerint Pasolini ekkor határozta el, hogy filmet forgat az Ezeregyéjszakából is, és azért döntött úgy, hogy Alibech meséjét kihagyja a Dekameron végső változatából, mert nem akarta a közel-keleti miliőt már a Boccaccio-filmben „elsütni”.


A Canterbury mesék nagy részét Angliában forgatták. Ezúttal Albrecht Dürer (1471–1528) és a németalföldi festészet jelentette az ihletadó forrást. Pasolini ezt azzal magyarázta, hogy kedveli Dürert, aki bár nem angol volt, de nagyjából ugyanabban a korban élt – valójában bő egy évszázaddal később –, mint Chaucer (1343–1400). Nem egy konkrét Dürer-képet idéztek meg, hanem inkább a színhasználatot vették át tőle. Paolo Uccello (1397–1475) szintén hatott rájuk: az égetési jelenetben a jelenlévők beállítása Uccello-egyik festményének kompozícióját követte. Id. Pieter Bruegel (1525–1569) híres festménye, a Parasztlakodalom (1568) ihlette az esküvői jelenetet a Szakács meséjében. Ennek a történetnek jelentős részét átalakított Temze-parti raktárépületekben vették fel. Pasolini a Dekamerontól kezdve szívesen használta az ágyat mint díszletelemet, így Ferretti a Canterbury mesékben már kiemelt figyelmet szentelt az ágyak megtervezésére: mindegyik különleges darab volt. Emiatt a produkció jelmeztervezője, az Oscar-díjas Danilo Donati tréfából Ferrlettinek nevezte el kollégáját. (Az olasz nyelvben a „letti” jelentése: ágyak.) A pokoljelenetet a szicíliai Etna lejtőin forgatták: a lávára egy réteg szenet terítettek, de még így is szó szerint forró volt a talaj a stáb lába alatt. Hieronymus Bosch (kb. 1450–1516) egyik festménye alapján tervezték meg ezt a jelenetet, beleértve a háttérben látható falat is. A szükséges füstöt úgy állították elő, hogy vizet locsoltak a forró lávára.


Az Ezeregyéjszakai virágaihoz (1974) arab festmények és miniatúrák, valamint a Káma-szútra illusztrációi adtak ötleteket. Így például azt a jelenetet, amelyben Aziz egy íjra erősített műfallosszal megcélozza Budúr hüvelyét, egy miniatúra alapján tervezték meg. Afrikában és a Közel-Keleten elsősorban a külső jeleneteket vették fel, a belsőket a Cinecittàban forgatták. Az iszlám törvények ugyanis tiltották, hogy külföldiek (pláne egy filmstáb!) magánházakba menjenek, és kapcsolatba lépjenek a helyi lakosokkal. Zumurrud tükrökkel borított lakosztályát egy közel tizenöt méteres iráni házban rendezték be. Pasolini először túl magasnak találta az épületet a forgatáshoz, Ferretti azonban felajánlotta, hogy körülbelül tíz méter magasan épít egy szintet, ahová létrával lehet majd felmenni. Pasolininek tetszett a merész elképzelés, amelyet meg is valósítottak. Mondani sem kéne, hogy Az Ezeregyéjszakai virágaiban is fontos díszletelemek az ágyak: az a szegényes fekhely, melyen Zumurud és Nuredin egymáséi lesznek, majd ennek egyfajta kontrasztjaként a királyi ágy, amelyben a szerelmesek újra egymásra találnak. De egyedi darab az a föld alatti fekhely is, amelyben a démon által fogva tartott leány és váratlan látogatója, Shazhanmàn herceg szerelmeskednek.


A hírhedtté vált Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) helyszíneit Ferretti és Pasolini együtt keresték. Egy mantovai öreg parasztházban vették fel a bevezető jeleneteket, amikor a négy úr kiválogatja a fiatal áldozatokat. A belső jelenetek javát a Villa Riesenfeldben forgatták, szintén Mantovában. Ferretti Mario Sironi (1885–1961) olasz modernista művész stílusában képzelte el a díszleteket. Szándékosan idézte a fasiszta „deco” stílust a hatalmas tükrökkel és kandeláberekkel, melyek tudatosan keltenek fallikus képzeteket. A szőnyegeket és bútorokat illetően az 1930-as, 1940-es évek francia divatját követte. Kiemelt szerepet szánt a színeknek, különösen a piros azon árnyalatának, amelyet „fasiszta piros”-nak szoktak nevezni, és amely a Mussolini-féle Foro Italico stadionban figyelhető meg. Használta azonban az úgynevezett „pompeji vörös” színt is. Fontos díszletelemnek számítottak a hatalmas falfestmények is, amelyeket a fasizmus korában valószínűleg cenzúráztak volna. Ezeket a képeket Fernand Léger (1881–1955) francia képzőművész stílusában festette meg Italo Tomassi (1910–1990). Ugyanakkor Pasolini arra törekedett, hogy maga a film is úgy hasson, mintha festmény lenne. Ferretti eleinte nem értette, erre miért van szükség. Pasolini elmagyarázta, hogy a festmények esszenciálisan sűrítik magukba az adott téma lényegét, ezért szimbólumként remekül használhatók. A stáb a külső felvételeket Salòban, Bolognában és Marzabottóban vette fel, a kínzási jeleneteket azonban a római Cinecittà stúdióiban rögzítették. Ferretti két nappal Pasolini halála után tekintette meg a filmet. Soha nem nézte meg újra, mert mindentől távol akart maradni, ami Pasolini szörnyű halálára emlékeztette, de érzelmileg természetesen nem akart elszakadni tőle. 


Ferretti és Fellini
Ferretti öt filmet készített Federico Fellinivel. A legelső, a Zenekari próba (1978) eredetileg az olasz RAI tévécsatorna számára készült, ám előbb mégis a mozihálózatban mutatták be. A forgatáshoz egyetlen helyszínre volt szükség, egy régi kápolnaépületre, amelyet a Cinecittàban építettek fel. Hatalmas sajtóérdeklődés és a feministák állandó támadása közepette készült A nők városa (1980), amely egyike Fellini legvitatottabb alkotásainak, ugyanakkor Ferretti tehetségének egyik legékesebb bizonyítéka. Pasolinivel ellentétben Fellini szívesen dolgozott stúdióban, leginkább a Cinecittàban, ahol akár még Velencét vagy Riminit is rekonstruálták a kedvéért. A nők városa látványos díszleteiből két óriási méretűt érdemes külön megemlíteni: a Maestro vázlatai és rajzai alapján Ferretti egy csúszdát tervezett, melyet kétoldalt izzók ezrei világítottak meg, illetve egy hatalmas ágyat. Arra törekedett, hogy díszleteiben a realizmus és a mágia egyaránt érvényesüljön. Az 1965 utáni Fellini-filmekben egyébként szinte mindig észre lehet venni a műteremhangulatot, de ez sosem zavaró, sőt az alkotói koncepció részének tekinthető. Az És a hajó megy... (1983) esetében a Maestro egyenesen odáig ment, hogy a film végén bemutatta a díszleteket, leleplezte a varázslatokat. Leplezzük le tehát mi is! Természetesen a Cinecittà egyik műtermében építették fel a díszlethajót, amelyet hidraulikus emelődaruk irányítottak, tökéletesen imitálva a tenger hullámzását. Annyira tökéletesen, hogy a stábtagok állítólag tengeribetegek lettek. Kivéve a Maestrót, akit annyira lekötött a forgatás ezernyi tennivalója, hogy fel sem figyelt a ringatózásra. 


Ferretti kafkai hangulatú belső tereket tervezett, komor könyvtárszobákat, szénfüsttől fekete falú géptermeket, ínyenc fogásokat kínáló konyhát és pazar szalonokat. Maga a tenger polietilénből készült. A filmvárosban rekonstruálták a nápolyi kikötő részletét is, melyhez valódi kockaköveket használtak. A naplemente valójában festett kép volt, ennek ellenére a filmben nagyon jól mutatott. És akkor még nem is említettem az életnagyságú rinocéroszmodellt! A televízióellenes alkotásként számon tartott, ámbár rendezője által csupán szerelmi történetnek szánt Ginger és Fred (1986) – kell-e mondani? – javarészt a Cinecittà műtermeiben forgott, ámbár néhány jelenetet a római külvárosokban és a Termini pályaudvaron vettek fel. Fellini utolsó alkotása, A Hold hangja (1990) esetében vissza akart térni neorealista gyökereihez, és azt tervezte, hogy kimegy a stúdióból, és újra eredeti helyszíneken forgat. Végül mégis a műterem mellett döntött, ámbár rendhagyó módon nem a Cinecittàt választotta, hanem Dino De Laurentiis egykori filmvárosát, a Dinocittàt, amely akkor épp az Empire nevet viselte. Azért választotta ezt a helyszínt, mert mezők vették körül, így könnyebbnek tűnt rekonstruálni a Pó-síkságot. A díszleteket eredetileg Danilo Donati tervezte volna, aki azonban összekülönbözött a Mesterrel, így Ferretti ugrott be a helyére. Az általa épített díszletfalu annyira elnyerte a Maestro tetszését, hogy Fellini végül örömmel leforgatta a filmet, noha titokban arra gondolt, hogy mégsem csinálja meg, mert túl sok nehézség merült fel már. A Sors iróniája, hogy hattyúdalát kissé hűvösen fogadták a kritikusok, és a közönség érdeklődése is szerény volt.


Ferretti és Scorsese 
Ferretti 1993-ban kezdett együtt dolgozni az olasz származású amerikai Martin Scorsesével, Új-Hollywood szakmailag legsikeresebb rendezőjével. Jelen sorok írásáig nyolc filmet készítettek együtt. Scorsese jól ismeri Olaszország (és Európa) filmművészetét, nagy tisztelője Pasolininek, így egyáltalán nem meglepő, hogy Ferrettivel is hamar szót értett. Első közös filmjük, Az ártatlanság kora (1993) képi világát Luchino Visconti második alkotói korszakának mesterművei, mindenekelőtt A párduc (1963) és Az ártatlan (1976) befolyásolták. Úgy Viscontinál, mint Scorsesénél az arisztokrácia túláradó pompája a fojtogató társadalmi konvenciók és a képmutatás vizuális szimbóluma, ahol a látszat mindig fontosabb, mint a valódi, őszinte érzelmek. Sokan úgy gondolták, Edith Wharton magyar nyelven is megjelent regénye egyáltalán nem illik az erőszakos témákat favorizáló Scorsese stílusához, ám éppen Ferretti közreműködésének köszönhetően derült ki, hogy a direktortól az érzelmes témák sem állnak távol. Mindazonáltal a Casino (1995) visszatérést jelentett a bűn világába, amelyet Scorsese oly sokszor megörökített már híres filmjeiben. Ferretti látványos díszletei egyszerre adták vissza Las Vegas grandiozitását és giccsességét. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy Ferrettinek tipikusan amerikai környezetet kellett megalkotnia, ám ez a kihívás inspirálóan hatott rá. A XIV. Dalai Láma életrajza jelentette a Kundun (1997) kiindulópontját. A filmet eredetileg Indiában akartak forgatni, de ehhez nem sikerült megkapni az indiai hatóságok engedélyét. Emiatt Ferretti a marokkói sivatagban volt kénytelen rekonstruálni Tibetet. A látvány és a jelmezek megtervezéséhez felbecsülhetetlen segítséget kapott, hiszen magával a Dalai Lámával konzultálhatott. A végeredmény egy olyan vizuális mestermű lett, amely a csodálatos tájak és a meghitt spiritualitás kölcsönhatását tükrözi. A holtak útja (1999) tulajdonképpen szintén a realitás és spiritualitás témáját dolgozza fel, ám ezúttal nagyvárosi miliőben, nevezetesen New York-i helyszíneken.


Azt gondolhatnánk, hogy ha valamit, akkor a New York bandáit (2002) egész biztosan New Yorkban forgatták, pedig nem így van. A munka szinte teljes egészében a római Cinecittà stúdióiban folyt. Ferretti itt építette meg a Lower Manhattan hírhedt terét, a Five Pointsot, amely környék az 1800-as évek New York-i alvilágának központja volt. A kínai pagoda, a Satan Club és a sörözők belső terei oly hitelesen hatottak, hogy sokan máig kételkednek abban, hogy a filmet nem eredeti helyszíneken forgatták, pedig a díszletek még ma is állnak a Cinecittà lezárt műtermeiben. Grandiózus látvány jellemzi az Aviátor (2004) című alkotást is, amely a kritikusok szerint „Scorsese szerelmi vallomása Hollywood aranykorának” a legendás különc, Howard Hughes (1905–1976) életútja ürügyén. Ferretti az 1930-as évek világát idézte meg, részben saját szakmája akkori kulisszáit: filmstúdiókat, vágószobákat, hivatali helyiségeket és persze Hughes magánéletének látványos helyszíneit. A Dennis Lehane regénye alapján készült Viharsziget (2010) tisztelgés az 1940-es évek hollywoodi noirjai előtt. Javarészt a Massachusetts állambeli Medfield Állami Kórházban és környékén forgatták. A komor hangulatot árasztó díszletek elsődleges célja az volt, hogy ledöntsék az idő és a tér korlátait, természetesnek hasson az átmenet múlt és jelen, evilág és túlvilág között. Scorsese hitchcocki hangulatot akart, ennek megteremtése érdekében Ferretti teljesen átrendezte a belső tereket, és az atmoszférateremtésben komoly szerepet szánt az intézet melletti temetőnek, sőt még a tengerparti szikláknak is. Mindazonáltal jelen sorok írója Hitchcock helyett inkább Alan Parker Angyalszív (1987) című thrillerjének hatását vélte felfedezni.


Magyar nyelven A leleményes Hugo Cabret címmel jelent meg Brian Selznick 2007-es regénye, amelyhez maga a szerző készítette az illusztrációkat. A cselekményt a film hőskorának francia zsenije, Georges Méliès (1861–1938) rendhagyó életútja ihlette. Méliès 1896 és 1913 között nem kevesebb, mint 552 filmet rendezett, melyek többsége azonban csak néhány percig tartott. Ő építtette az első európai filmstúdiót, elsőként forgatott fikciós filmet, elsőként használt storyboardot a forgatáshoz, és ötletes trükkjeivel varázslatos látványossággá formálta a filmjeit. Az első világháború kitörése után abbahagyta a filmkészítést, úgy érezte, eljárt felette az idő. Évekig úgy hitték, a maguk idejében igen sikeres filmjei elvesztek, ám kiderült, hogy jó néhány fennmaradt az utókor számára, mindenekelőtt az amerikai köteles példányoknak köszönhetően. Méliès az 1920-as években teljesen tönkrement, és a Montparnasse pályaudvaron játékok árusításával foglalkozott. Selznick könyve abban az időszakban játszódik, amikor az egykori filmesre meseszerű fordulatok után újra ráterelődik a közönség figyelme. Ferretti számára nagy kihívást jelentett A leleményes Hugo (2011), hiszen először dolgozott háromdimenziós filmben, és a térhatású technika miatt fokozottan kellett figyelnie a legapróbb részletekre is. Nemcsak az 1930-as évek Párizsát kellett rekonstruálni, hanem számos korabeli Méliès-film kulisszáit is. Kitűnő munkája elismeréseként Oscar-díjat vehetett át (pályafutása során a harmadikat), melyet felesége és állandó munkatársa, Francesca Lo Schiavo is megkapott. Bár Scorsese világsikerű filmje, a Wall Street farkasa (2013) elkészítésében nem vett részt, a barátok jelenleg két projekten is dolgoznak. A 2015-re ígért Silence a XVII. században játszódik, két jezsuita szerzetes megpróbáltatásairól szól, akik Japánba zarándokolnak, hogy a keresztény hitet terjesszék. 2016-ra jelentették be a Sinatra című produkciót, amely a legendás színész-énekes, Frank Sinatra (1915–1998) életéről szól, és nyilván foglalkozik majd a néhai sztár állítólagos maffiakapcsolataival is.


Egyéb filmek
A teljességre való törekvés igénye nélkül emelnék még ki néhányat Ferretti díszlettervezői filmográfiájából: olyan alkotásokat, melyek Magyarországra is eljutottak. Elio Petri szürrealisztikus politikai thrillerje, a Todo modo (1976) Leonardo Sciascia 1974-es regényén alapul. Az egyházzal összefonódó korrupt olasz államhatalom allegóriájáról van szó. A klausztrofobikus hangulatot árasztó cselekmény javarészt katakombákban játszódik, melyeket Ferretti a Cinecittà stúdióban rekonstruált, ámbár néhány jelenetet igazi római katakombákban vettek fel. Bizarr hangvétel jellemzi Marco Ferreri alkotásait is: a New Yorkban forgatott Szia, majom! (1978) legemlékezetesebb díszlete egy óriási gorillafej a tengerparton, A jövő a nő (1984) egyik jelenetében pedig Hanna Schygulla egy nagy méretű Greta Garbo- és Marlene Dietrich-szoborfej között üldögél. A francia forradalom idején játszódik Ettore Scola kosztümös filmje, A postakocsi (1982). Miközben a bukott uralkodó, XVI. Lajos és felesége, Marie-Antoinette titokban menekülni próbálnak Párizsból, egy másik postakocsi is útra kél ugyanabba az irányba. Utasai között van két író, Restif de la Bretonne és Thomas Paine, az idős nőcsábász, Giacomo Casanova és Sophie de la Borde grófnő, aki nem olyan régen még királynői ábrándokat dédelgetett magában. Ámbár ez a találkozás a valóságban nem történt meg, Ferretti hihetetlen aprólékossággal rekonstruálta Franciaország jellegzetes vidéki tájait és a Szajna partját, noha a forgatás – ugye, sejti a kedves olvasó? – alapvetően a Cinecittà műtermeiben zajlott.


Grandiózus vállalkozás volt Umberto Eco világsikerű regénye, A rózsa neve (1986) megfilmesítése. A direktori székben a francia Jean-Jacques Annaud ült, a produceri teendőket a német Bernd Eichinger látta el, a munka hivatalosan olasz–francia–nyugatnémet koprodukcióban zajlott. Ferretti ismét beugróként került a stábba, miután Annaud elégedetlen volt a francia díszlettervező által Franciaországban épített apátsággal. A szakember nem volt hajlandó a rendező által követelt változtatások végrehajtására, ezért mennie kellett. Ferretti viszont kész főnyereménynek bizonyult, mivel fél év alatt a rendező minden igényének megfelelő díszletet emeltetett (igen, ezt is a Cinecittàban), ráadásul a korábbi díszletköltség feléért. A hitelesség érdekében előzetesen történészekkel konzultált, és több mint háromezer vázlatot rajzolt. Külön stáb foglalkozott azzal, hogy penésszel és mohával vonja be a díszletfalakat, hogy az építmény ne tűnjön vadonatújnak. A labirintus térbeli kiterjedéséről Eco eredetileg nem írt, csupán arról, hogy százszobás útvesztőről van szó. Annaud és Ferretti közösen tervezték meg a lépcsőket és az emeleteket, hiszen a labirintus egy toronyban van, tehát kizárt, hogy egyetlen szinten ennyi helyiség elférjen. A tervezéskor figyelembe vették Maurits Cornelis Escher A lépcsők és Giambattista Piranesi A börtönök című alkotásait, melyek térbeli labirintusokat ábrázolnak. Az egy hónapig tartó toronyépítés során csak három szobát építettek meg teljesen, és ezekben cserélgették a könyveket, hogy a nézőnek az legyen az érzése, a szereplők mindig máshol járnak. A bonyolult lépcsőrendszerrel ellátott, ötemeletes torony harminc méter magas volt. Akárcsak a Todo modo esetében, A rózsa neve néhány jelenetét is eredeti római katakombákban vették fel. A Vatikán nem adott engedélyt a pápai állam katakombáiban való forgatásra, de szerencsére az olasz főváros alatt valóságos katakombarendszer húzódik, és az egyikben – amely egy étteremhez tartozott – sikerült felvenni a szükséges jeleneteket.


A maga idejében óriási bukás volt, mára mégis kultuszfilmmé vált Terry Gilliam alkotása, a Münchausen báró kalandjai (1988), amely Ferretti számára meghozta az első Oscar-jelölést. Meg is érdemelte, hiszen a Cinecittà műtermeiben megalkotta a csodálatos és rejtélyes arab világot, a háború által elpusztított Európát, Vulcanus alvilági birodalmát, Vénusz születését Botticelli nyomán, sőt még a Holdat is. Shakespeare Hamlet című drámájának egyik legmívesebb feldolgozását Franco Zeffirelli forgatta 1990-ben. A címszerepet Mel Gibsonra bízta, de választását sokan vitatták. (Jelen sorok írója sem tartotta jó ötletnek.) Olasz rendező, olasz díszlettervező, ám a forgatás ezúttal mégsem a római Cinecittàban zajlott, hanem az Egyesült Királyságban. A külső felvételek javarészt Skóciában készültek. A londoni Shepperton Studiosban építették meg a helsingøri kastély belsőit, melyekkel elsősorban a dráma egészére jellemző klausztrofóbiás hangulatot akarták érzékeltetni. Akárcsak A rózsa neve esetében, az Interjú a vámpírral (1994) díszleteinek megtervezéséhez is inspirációt jelentett Giambattista Piranesi művészete. Anne Rice 1976-os bestsellerének melodramatikus filmváltozatához Ferretti ízig-vérig gótikus díszleteket tervezett, kezdve a baljós hangulatú éjszakai utcáktól a louisianai szalonokon át a többszintes francia katakombákig. 


Minden idők Shakespeare-filmjei közül vizuálisan az egyik legeredetibb és leglátványosabb a Titus (1999), Julie Taymor opusza. Az avoni bárd különösen nyomasztó és erőszakos drámáját Ferretti a fasiszta Olaszország stilizált díszletei közé helyezte, és bár kézenfekvő lett volna, hogy a Cinecittàban dolgozzanak, mégis külső helyszíneken forgattak. Egybehangzó vélemények szerint a római Palazzo della Civiltà e del Lavoro (ismertebb nevén: a négyszögletes Colosseum) még egyetlen filmben sem volt ennyire látványos és funkcionális díszletelem. Csak egyetlen epizódot forgattak külföldön: a nyitójelenetet Horvátországban vették fel. Charles Frazier magyar nyelven is kiadott regénye, a Hideghegy Anthony Minghella jóvoltából került filmvászonra 2003-ban. Ferretti ezzel a filmmel ismét bebizonyította, hogy nemcsak akkor leleményes, ha stúdióban kell dolgozni, hanem akkor is kifogyhatatlan az ötletekből, ha szinte végig külső helyszíneken fut a cselekmény. Az amerikai polgárháború színtereit elképesztő realizmussal keltette életre – Romániában. A Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya (2007) nemcsak azért kiemelkedő állomás Ferretti pályáján, mert Oscar-díjjal ismerték el a munkáját, hanem azért is, mert a rendező Tim Burton személyében a vizualitásra különösen nagy hangsúlyt fektető, kivételes fantáziával megáldott alkotóval dolgozhatott együtt. A kiindulópontot Stephen Sondheim musicalje jelentette, amelyet Nyakfelmetsző címmel 1992-ben az Erkel Színházban is színre vittek – nem túl nagy érdeklődés mellett. A pokoli hangulatot árasztó brit fővárost Ferretti a londoni Pinewood Studios műtermeiben építette fel, de a látványban a CGI-nak is nagy szerep jutott. A hideg színek jellemezték a képi világot, különösen a kék sötétebb árnyalatai és a fekete. Ferretti maga tervezte meg a borbélyüzlet belsejét, beleértve az ördögi széket, alatta a hátborzongató vágóhidat és a krematóriumra emlékeztető sütőkemencét. 


FILMOGRÁFIA (MINT DÍSZLET- ÉS LÁTVÁNYTERVEZŐ)
* 2016: Sinatra (bejelentve) 
* 2015: Silence (előkészületben) 
* 2015: Cinderella 
* 2015: A hetedik fiú (Seventh Son)
* 2011: A leleményes Hugo (Hugo)
* 2010: Viharsziget (Shutter Island)
* 2007: Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya (Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street)
* 2007: La traviata (tévéfilm) [nem azonos az 1992-es produkcióval!]
* 2006: Fekete Dália (The Black Dahlia)
* 2006: Macbeth (tévéfilm) 
* 2005: The Fine Art of Love: Mine Ha-Ha 
* 2004: Aviátor (The Aviator)
* 2003: Hideghegy (Cold Mountain)
* 2002: A trubadúr (Il trovatore) (tévéfilm) 
* 2002: New York bandái (Gangs of New York)
* 2001: Az álarcosbál (Un ballo in maschera) (tévéfilm) 
* 1999: Titus 
* 1999: A holtak útja (Bringing Out the Dead)
* 1998: Ha eljön Joe Black (Meet Joe Black)
* 1998: Manon Lescaut (tévéfilm) 
* 1997: Kundun 
* 1996: Parasztbecsület (Cavalleria rusticana) (tévéfilm) 
* 1995: Casino 
* 1994: Interjú a vámpírral (Interview with the Vampire: The Vampire Chronicles)
* 1993: Az ártatlanság kora (The Age of Innocence) 
* 1992: La traviata (tévéfilm) 
* 1990: Hamlet 
* 1990: Dr. M 
* 1990: A Hold hangja (La voce della luna)
* 1989: A hóbortos nagybácsi (Lo zio indegno)
* 1988: Münchausen báró kalandjai (The Adventures of Baron Munchausen)
* 1988: A sivatag kincse (Il segreto del Sahara) (tévésorozat) 
* 1986: A rózsa neve (Le nom de la rose/ Der Name der Rose)
* 1986: Ginger és Fred (Ginger e Fred)
* 1984: Pianoforte 
* 1984: A jövő a nő (Il futuro è donna)
* 1984: A pajzán Dagobert király (Le bon roi Dagobert)
* 1984: Desiderio 
* 1983: És a hajó megy (E la nave va)
* 1982: Az ajtó mögött (Oltre la porta)
* 1982: A postakocsi (La nuit de Varennes)
* 1981: A hétköznapi őrület meséi (Storie di ordinaria follia)
* 1981: A bőr (La pelle)
* 1981: A zöldségleves (Il minestrone) 
* 1980: A nők városa (La città delle donne)
* 1978: Eutanasia di un amore 
* 1978: Zenekari próba (Prova d'orchestra)
* 1978: Szia, majom! (Ciao maschio)
* 1977: La presidentessa 
* 1977: A macska rejtélyes halála (Il gatto)
* 1977: A kabin (Casotto)
* 1977: A rém (Il mostro)
* 1976: Todo modo 
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma)
* 1974: Mio Dio, come sono caduta in basso! 
* 1974: Az Ezeregyéjszaka virágai (Il fiore delle mille e una notte)
* 1974: Szerelmi bűntény (Delitto d'amore) 
* 1973: Bűnös történetek (Storie scellerate)
* 1972: Tedd a szörnyet a címlapra! (Sbatti il mostro in prima pagina) 
* 1972: Canterbury mesék (I racconti di Canterbury)
* 1971: Én nem látok, te nem beszélsz, ö nem hall (Io non vedo, tu non parli, lui non sente)
* 1971: A munkásosztály a Paradicsomba megy (La classe operaia va in paradiso)
* 1969: Médea (Medea) 


FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK
(A vastag betűs címekért megkapta a díjat.)

Oscar-díj
* 1990: Münchausen báró kalandjai (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet)
* 1991: Hamlet (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet)
* 1994: Az ártatlanság kora (jelölve még: Robert J. Franco) (legjobb díszlet)
* 1995: Interjú a vámpírral (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet)
* 1998: Kundun (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet)
* 1998: Kundun (legjobb jelmez)
* 2003: New York bandái (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet)
* 2005: Aviátor (megkapta még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet)
* 2008: Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya (megkapta még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet)
* 2012: A leleményes Hugo (megkapta még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet)

BAFTA-díj
* 1990: Münchausen báró kalandjai (legjobb díszlet)
* 1994: Az ártatlanság kora (legjobb díszlet)
* 1995: Interjú a vámpírral (legjobb díszlet)
* 2003: New York bandái (legjobb díszlet)
* 2004: Hideghegy (legjobb díszlet)
* 2005: Aviátor (legjobb díszlet)
* 2012: A leleményes Hugo (legjobb díszlet)

David di Donatello-díj
* 1983: A postakocsi (legjobb díszlet)
* 1984: És a hajó megy (legjobb díszlet)
* 1986: Ginger és Fred (legjobb díszlet)
* 1987: A rózsa neve (legjobb díszlet)
* 1990: A Hold hangja (legjobb díszlet)
* 1999: Cinecittà-díj

Ezüst Szalag-díj
* 1980: A nők városa (legjobb díszlet)
* 1983: A postakocsi (legjobb díszlet)
* 1984: És a hajó megy (legjobb díszlet)
* 1986: Ginger és Fred (legjobb díszlet)
* 1987: A rózsa neve (legjobb díszlet)
* 1990: Münchausen báró kalandjai (legjobb díszlet)
* 1991: A Hold hangja (legjobb díszlet)
* 1992: Hamlet (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet)
* 1994: Az ártatlanság kora (legjobb díszlet)
* 1995: Interjú a vámpírral (legjobb díszlet)
* 1997: Casino (legjobb díszlet)
* 2000: A holtak útja; Titus (legjobb díszlet)
* 2003: New York bandái (legjobb díszlet)
* 2006: Aviátor (legjobb díszlet) (különdíj)
* 2007: Fekete Dália (legjobb díszlet)
* 2008: Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya (jelölve még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet)
* 2012: A leleményes Hugo (megkapta még: Francesca Lo Schiavo) (legjobb díszlet) (különdíj)


[Jelen szöveg részben Az Élet trilógiája és a Salò, avagy Szodoma 120 napja Blu-Ray-kiadásain található extrák, valamint a 2013. szeptember 25. és 2014. február 9. között a Museum of Modern Art által rendezett Ferretti-retrospektív on-line ismertetőjének infóin alapul. A Fellinivel kapcsolatos információk forrását a Maestróról magyar nyelven megjelent könyvek jelentették.]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése