Pasolini

Pasolini

2014. október 17., péntek

LUCIANO BARTOLI

Luciano Bartoli (Olaszország, Róma, 1946. október 17.) olasz színészt egy Magyarországon kevéssé ismert rendező, Gianfranco Mingozzi fedezte fel. Pier Paolo Pasolini Laiosz király szerepét bízta rá az Oidipusz király (1967) című alkotásában, amely Szophoklész drámájának modernizált változata, számos önéletrajzi utalással. Bartoli az 1970-es évek elejétől filmez folyamatosan. Művészfilmekben és közönségfilmekben egyaránt foglalkoztatták, de többnyire csak mellékszerepekben számítottak rá. Joe D’Amato Caligula: Az el nem mondott történet (1982) című hírhedt produkciójában – a stáb több tagjához hasonlóan – álnéven vett részt. Túl a hatvanadik életévén, az új évezredben is olykor a kamerák elé áll.


KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Kevés olyan „Pasolini-színész” van, akiről – bár több tucat filmben szerepelt az elmúlt évtizedekben – szinte semmit sem lehet tudni (legalábbis az internet alapján): Luciano Bartoli az egyik. A születési adatain és a filmjeinek felsorolásán kívül lényegében semmilyen adat nem található róla a világhálón: se az életéről, se arról, hogyan került a filmvilágba, és mivel foglalkozik, amikor nem áll a kamerák előtt. Pasolini mindenesetre őt választotta első színes filmje, az Oidipusz király (1967) egyik fontos szerepére: Laioszt játszotta, Théba királyát, aki egyszer azt a jóslatot kapja, hogy tulajdon fia kezétől fog meghalni. Hogy Laiosz elkerülje ezt a végzetet, kisfiát, Oidipuszt egyik szolgálójára bízza, hogy ölje meg a gyereket a sivatagban. A szolga azonban megsajnálja a síró fiúcskát, és sorsára hagyja. Oidipusz megmenekül, életerős ifjúvá érik, ám ő is egy rettenetes jóslatot kap, mely szerint megöli apját, és anyja lesz az ágyasa. Mit sem tud igazi származásáról, ezért úgy dönt, nem tér vissza (nevelő)szüleihez, inkább Théba felé veszi az irányt. Az Oidipusz király számos motívuma Pasolini saját életére utal, és bennfentesek szerint a rendező azért választotta Lucianót a thébai uralkodó szerepére, mert meglepően hasonlított katonatiszt apjára, Carlo Alberto Pasolinire. Laioszt a kerettörténetben katonatisztként látjuk: apa és fia rivalizálása tulajdonképpen már ekkor elkezdődik. A tiszt minden meleg apai érzelem nélkül figyeli a babakocsiban fekvő gyereket. Gondolatait felirat tudatja a nézővel: „Azért vagy itt, hogy elfoglald a helyem a világban. Az első, akit elveszel tőlem, a nő lesz, akit szeretek.” Egyik este a totyogó kisfiú megpillantja csókolózó szüleit. Az apa még aznap éjjel lábánál fogva ragadja meg a gyereket az ágyban, miközben a fiúcska sírva szólongatja az anyját. A kerettörténet itt megszakad, és a cselekmény a mitológiai időben folytatódik tovább, nagyjából az antik dráma fordulatait követve.


A mű önéletrajzi vonatkozásairól Pasolini annak idején így nyilatkozott: „Az apagyilkosság nagyobb hangsúlyt kap a filmben, mint a vérfertőzés (ha mennyiségileg nem is, érzelmileg mindenképpen), de azt hiszem, ez eléggé természetes, ugyanis az apámhoz fűződő viszonyomat a rivalizálás és az iránta érzett gyűlölet jellemezte, miközben az anyám iránti szeretetem rejtve maradt. Pontosabb fogalmaim voltak a fiúnak az apa iránti nehezteléséről, mint az anya-fiú kapcsolatról, mert anya és fia kapcsolata nem történelmi, hanem tisztán személyes, bensőséges kapcsolat, kívül áll a történelmen, helyesebben metahistorikus és ennélfogva ideológiailag improduktív viszony, míg a történelmet az apa és fia közti szeretet-gyűlölet viszi előre. Természetesen jobban érdekelt tehát, mint az anya-fiú kapcsolat: nagyon-nagyon mély szeretet fűz anyámhoz, és ez a teljes munkásságomat áthatja, ugyanakkor ez olyan hatás, amelynek forrása énbennem van, a lelkem mélyén, következésképpen eléggé kívül esik a történelmen. Ugyanakkor íróként minden ideológiai, akaratlagos, tevékeny és gyakorlati lépésemet az apámmal folytatott harc határozta meg.” 


Krimik, vígjátékok, drámák 
Gianfranco Mingozzi alkotása, a Trio (1967) az IMDB szerint később került az olasz mozikba, mint az Oidipusz király, a cannes-i filmfesztivál közönsége azonban már 1967 tavaszán megtekinthette, míg Pasolini drámája csak az őszi velencei filmfesztiválon debütált. A Trio három hatvanas évekbeli fiatal párhuzamosan futó, drámai története Marisa Galvan, Mariella Zanetti és Walter Vezza főszereplésével. A félig-meddig dokumentarista stílusban készült film Godard és Antonioni hatását tükrözi. Bartoli a fentebb említett két, jól fogadott művészfilm ellenére csak négy évvel később tért vissza a filmvászonra. Meglehet, ezt az időt a színészi szakma elsajátításának szentelte, mindazonáltal eleinte elsősorban a közönségfilmeket részesítette előnyben. Ezek közül csak az érdekesebbekre és a Magyarországon is valamelyest ismertekre térek ki. Luigi Bazzoni A Kos fekete napja (1971) című bűnügyi filmjében egy alkoholista újságíró (Franco Nero) egy professzor elleni titokzatos támadás felderítése érdekében kezd nyomozni, ami rövidesen sorozatgyilkossági üggyé terebélyesedik, melynek hősünk lesz az egyik gyanúsítottja. Bartoli egy Walter Auer nevű autóversenyzőt játszik, aki szintén belekeveredik az ügybe. 


Egy 1970-ben Genovában lejátszódott tragédia ihlette Gianni Serra Uno dei tre (1972) című drámáját. Egy 22 éves emigráns görög diák, Kosztasz Georgakisz az ezredesek uralma elleni tiltakozásul 1970. szeptember 19-én felgyújtotta magát a genovai Matteotti téren. Célja az volt, hogy felhívja a Nyugat figyelmét a tarthatatlan görögországi helyzetre. A haláleset valóban problémákat okozott a juntának, amely a fő bevételi forrást jelentő turizmus drámai visszaesésétől és rendszerellenes tüntetésektől tartott. Noha Serra filmje számos ponton eltér a Georgakisz-ügytől – a főszereplő például egy gázrobbanás áldozata lesz, melynek körülményei nem zárják ki a politikai merényletet –, a junta attól tartott, hogy olyasfajta felgyújtó hatása lesz, mint Costa-Gavras Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969) című alkotásának, így kísérletet tett arra, hogy megszerezze a világforgalmazás jogát. Nem tudni, hogy ez sikerült-e, mindazonáltal az Uno dei tre a kezdeti érdeklődés után hamar eltűnt a mozik műsoráról, és kevesek által ismert kuriózum maradt.


Sergio Martino két filmjében is számított Bartoli közreműködésére. A Torzó (1973) egyes vélemények szerint minden idők egyik legjobb giallója, melyben egy símaszkos sorozatgyilkos fiatal nőket gyilkol. Noha bizonyítékot is hagy maga után (egy sálat), a lehetséges elkövetők köre még így is elég széles marad. Luciano egy motoros srác szerepében tűnik fel, nem kizárt, hogy a figurának köze van a bűntényhez. A Milánó rettegésben (1973) című zsarufilm (olaszul: poliziottesco) főszereplője, Giorgio Caneparo felügyelő (Luc Merenda) bosszút esküszik egyik kollégája meggyilkolása miatt, ám erőszakos módszerei miatt felfüggesztik az állásából. Bartoli annak a lánynak a fiúját alakítja (egy Giacomo nevű srácot), aki a felügyelő számára kapcsolatot jelent a bűnözőkhöz. A Milánóban és Novarában forgatott film nem aratott különösebb sikert, mert a kritikusok szerint túl sok sztereotípia jellemzi. Néhány üldözési jelenetet azonban átemeltek belőle Umberto Lenzi Milánó gyűlöli, de a rendőrség képtelen tüzelni (1974) című alkotásába, melyet egyébként kedvezőbben fogadtak. Szintén zsarufilm a Fatevi vivi, la polizia non interverrà (1974, Giovanni Fago), amelyben egy hatéves gyerek válik emberrablás áldozatává, és élete megmentése érdekében megkezdődik a versenyfutás az idővel.


Bartoli következő három filmje a maga idejében a magyar mozikba is eljutott. A Gyorsított eljárás (1974, Lucio De Caro) az annak idején nagy port kavart Pinelli-ügy alapján készült: 1969-ben egy tüntetésen letartóztatott fiatal anarchista, Giuseppe Pinelli tisztázatlan körülmények között kizuhant a milánói rendőrség egyik ablakán. A hivatalos jelentés szerint öngyilkos lett, de felmerült a gyanú, hogy rendőri brutalitás áldozatául esett. Francesco Maselli rendezte A csalétek (1975) című drámát Gian Maria Volonté, Annie Girardot és Renato Salvatori főszereplésével. 1934-ben járunk, az Olasz Kommunista Párt vezetősége a fasizmus elől kénytelen volt a francia fővárosba emigrálni. Vajon sikerül-e megtisztítani a szervezetet az árulóktól? A nagy francia színész, Jean Gabin utolsó alakítása látható A szentév (1976, Jean Girault) című vígjátékban. Két korosabb bankrabló papnak álcázva magát felszáll egy repülőgépre, amelyet azonban gátlástalan bűnözők eltérítenek. A drámai alaphelyzetből vidám kalamajka bontakozik ki. 


Caligula: Az el nem mondott történet
Tinto Brass hírhedt félpornó szuperprodukciója, a Caligula (1980) világsikere nyomán megjelentek az olcsó utánzatok, melyek sztárokkal és pazar látvánnyal ugyan nem szolgáltak, erőszak és szex terén viszont igyekeztek a példakép nyomába érni. A legismertebb utánzat Joe D’Amato nevéhez fűződik: a direktor már az 1970-es évek végétől előszeretettel helyezett el hard pornó képsorokat a filmjeiben, sőt élete vége felé gyakorlatilag teljesen átnyergelt a pornóra. Caligula: Az el nem mondott történet (1982) című művét David Hills álnéven jegyezte, és a stáb számos tagja szintén angol álneveket használt. Nem tudni, hogy azért, mert eleve külföldre szánták a filmet (ennek azonban ellentmond az opusz szemmel látható olcsósága), vagy maguk sem voltak büszkék arra, amit alkottak, és nem akarták igazi nevükkel vállalni. D’Amato filmjének egyébként még annyi köze sincs a történelmi tényekhez, mint Brass szuperprodukciójának. Az el nem mondott történet Caliguláját rémálmok gyötrik, merénylettől tart, és nem is ok nélkül. Amikor megerőszakol egy fiatal lányt, aki szégyenében öngyilkos lesz, az áldozat barátnője, Miriam bosszút esküszik. Szépségét kihasználva megpróbál a császár közelébe férkőzni, hogy a megfelelő pillanatban végezzen vele, de arra nem számít, hogy egymásba szeretnek Caligulával. 


A direktor nem fukarkodott a sokkhatásokkal: láthatunk lefejezést, felnyársalást, nemi erőszakot, „erotikus” játszadozást egy lóval, sugárban hányást és hasonlókat. Ezek után talán érthető, hogy a film miért csak az új évezredben jutott el a közönséghez vágatlanul is. Pedig a tervezett keresztre feszítési képsorokat végül mégsem forgatták le, az alkotóknak ugyanis egy esetleges vallási színezetű botrányra végképp nem volt szükségük. Érdekes módon az utókor a vártnál elnézőbb a filmmel: a kultikus olasz filmmagazin, a Nocturno szerint például a Caligula: Az el nem mondott történet „a szélsőséges mozi mérföldköve”, más vélemények szerint a rendező egyik legjobb alkotásáról van szó, amely mesterien elegyíti a műfaj lágy és keményebb elemeit. A címszerepet David Brandon játszotta (David Cain néven), Miriamot a színes bőrű Laura Gemser, a D’Amato nevével fémjelzett Fekete Emanuelle-filmek hősnője alakította. Luciano Bartoli (Oliver Finch néven) Caligula szó szerint testi-lelki jó barátját, Messalát személyesítette meg. Az egyik jelenetben az őrült császár növekvő érdeklődéssel figyeli, amint meztelen barátja két nővel szeretkezik, és beszáll hozzájuk, ám gerjedelme ezúttal a jóképű Messalára irányul.


Egyéb filmek
Bartoli filmográfiájának értékesebb darabjai közé tartozik Marco Bellocchio Pirandello-adaptációja, a IV. Henrik (1984), melyben a címszereplő fiatalkori énjét formálta meg. Nem királydrámát látunk, hanem egy korosodó férfi (Marcello Mastroianni) történetét. Hősünk egy baleset folytán IV. Henriknek képzeli magát, és bár kigyógyítják betegségéből, a modern világ elkeserítő realitásai elől inkább visszamenekül az önként vállalt őrület fantáziavilágába. A főleg politikai krimijeiről ismert Damiano Damiani alkotása a Nyomozás Krisztus holtteste után (1986) című dráma. A Római Birodalom nagy hatalmú császára, Tiberius elküldi bizalmasát, Titus Valerius Taurust Palesztinába, hogy végére járjon egy különös ügynök. Három évvel korábban ugyanis keresztre feszítettek egy zsidó férfit, Názáreti Jézust, ám holtteste eltűnt. Az a szóbeszéd járja, hogy feltámadt halottaiból. Taurus azt hiszi, könnyű dolga lesz, csupán egy csalást kell lelepleznie, ám megjelenése feldúlja a província nyugalmát, különösen Poncius Pilátus kormányzóét. Főbb szereplők: Keith Carradine, Harvey Keitel és Phyllis Logan. (Damiani alkotásából 20 évvel később remake-et forgattak.)


A politikai töltetű alkotásairól ismert Giuseppe Ferrara a XX. századi olasz történelem egyik neuralgikus esetét dolgozta fel A Moro-ügy (1986) című filmjében. 1978. március 16-án a Vörös Brigádok terrorszervezet elrabolta Aldo Moro kereszténydemokrata politikust. A terroristák tizenhat társuk szabadon bocsátását követelték, a kormány azonban nem volt hajlandó tárgyalni velük. Ötvenöt nap után, május 6-án Moro holttestét megtalálták Rómában, egy parkoló gépkocsi csomagtartójában. Egyes vélekedések szerint a kormány elutasító magatartásának igazi oka az volt, hogy ily módon szabaduljon meg a hatalom számára már korábban kényelmetlenné vált politikustól. Bartoli filmjei az elmúlt harminc évben nem vagy csak szűk körű forgalmazásban jutottak el Magyarországra. Közülük említést érdemel Tom Tykwer A gyilkosok is a mennyországba mennek (2002) című drámája, noha Luciano csak egészen kis szerepet játszik benne. A történet hősnője, Philippa (Cate Blanchett) a rendőrség tehetetlensége miatt maga akar bosszút állni azon a díleren, aki férje halálát okozta. Akciója balul sül el, négy ártatlan ember életét veszti. Az asszony börtönbe kerül, a kirendelt tolmács (Giovanni Ribisi) azonban hisz az ártatlanságában, és megpróbálja kiszabadítani. Bartoli pályájának legrejtélyesebb filmje a Supersex contro il pianeta Venus, amelyről a világhálón is nagyon kevés információt lehet találni (az IMDB adatbázisában sem szerepel): Ron Silverberg „erotikus drámá”-jában a színésznek meztelen jelenete is volt, mint pályája során már többször is. A film valamikor 1985 előtt készülhetett, mert egyik szereplője, Franco Ressel 1985-ben elhunyt. 


FILMOGRÁFIA
* 2007: Nelle tue mani 
* 2002: A gyilkosok is a mennyországba mennek (Heaven)
* 2001: Chimera 
* 1996: Cronache del terzo millennio 
* 1992: Tutti gli uomini di Sara 
* 1991: Venere paura 
* 1991: Il ricatto (tévésorozat, a Bambini nell'ombra című epizódban)
* 1991: Les ritals (tévéfilm) 
* 1990: Ványa bácsi (Zio Vania di Anton Cechov) 
* 1990: I divertimenti della vita privata 
* 1990: Tracce di vita amorosa 
* 1990: L'ami Giono: Onorato (tévéfilm) 
* 1988: Le prime foglie d'autunno 
* 1988: Donna d'ombra 
* 1988: L'écho (tévéfilm) 
* 1987: Turno di notte (tévésorozat, a Babbo Natale című epizódban)
* 1987: Profumo 
* 1986: A Moro-ügy (Il caso Moro) 
* 1986: Nyomozás Krisztus holtteste után (L'inchiesta) 
* 1986: A hírhedt nápolyi (Il camorrista) 
* ????: Supersex contro il pianeta Venus 
* 1984: IV. Henrik (Enrico IV)
* 1982: A pármai kolostor (La certosa di Parma) (tévésorozat, 1 epizódban)
* 1982: Caligula: Az el nem mondott történet (Caligola: La storia mai raccontata) (Oliver Finch néven szerepel a stáblistán)
* 1981: A sivatag oroszlánja (Lion of the Desert)
* 1978: Porca società 
* 1978: Sam et Sally (tévésorozat, a Le collier című epizódban)
* 1978: Az Angyal visszatér (Return of the Saint) (tévésorozat, a The Judas Game című epizódban)
* 1978: Top Secret (tévéfilm) 
* 1977: Antonio Gramsci: i giorni del carcere 
* 1977: Isten tetszése szerint (Au plaisir de Dieu) (tévésorozat) 
* 1977: Sahara Cross 
* 1976: A szentév (L'année sainte)
* 1975: A csalétek (Il sospetto)
* 1974: Gyorsított eljárás (Processo per direttissima)
* 1974: Fatevi vivi, la polizia non interverrà 
* 1974: Una donna per 7 bastardi 
* 1973: Milánó rettegésben (Milano trema: la polizia vuole giustizia) 
* 1973: Torzó (I corpi presentano tracce di violenza carnale)
* 1972: Uno dei tre 
* 1972: Don Camillo és a fiatalok (Don Camillo e i giovani d'oggi) 
* 1971: A cuore freddo 
* 1971: A Kos fekete napja (Giornata nera per l'ariete) (Luciano Baroli néven szerepel a stáblistán)
* 1967: Oidipusz király (Edipo re)
* 1967: Trio


1 megjegyzés: